Cseke Gábor

Cseke Gábor (Gyalogos) író, költő, műfordító, irodalomszervező

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (8)

Írta: Cseke Gábor
2011. augusztus 10. szerda, 06:22
Kisállomás - másodszor A szerkesztőségben töltött két, ismerkedő hét, bár rettentő zsúfolt és élménydús volt, türelmetlenné tett. Legszívesebben vonatra ültem volna s vissza, Erdélybe, ahol az enyéim élnek. S még inkább a Beszterce környéki Tekére, ahol valaki nagyon várt rám. Hányszor megtettem már addig térképen, képzeletben azt az utat, mely a következő években aztán mindinkább akadályt és gyötrődést jelentett a számomra, de minden egyes alkalommal úgy vágtam neki, hogy valósággal éheztem az utazás hangulatát. Csakhogy Tekére vagy a környékére utazni csúnya becsapósdinak bizonyult, mert vonatozási szenvedélyemhez hűtlenül, ahhoz, hogy minél hamarább célhoz érjek, Szeretfalvánál képes voltam hátat fordítani a vasútnak, mert onnan fürgébb és jobb csatlakozási lehetőséget ígérő buszjárat vitt a tekei szőlődombok felé. Ahhoz, hogy vonattal érkezzek Tekére, előbb el kellett volna jutnom Marosvásárhelyre, ahonnan keskenyvágányú szerelvény indult Mezőbánd és Lekence irányában, s mielőtt a végállomáshoz ért volna, Teke nagyközség állomásán is tiszteletét tette. A keskeny vágány külön vonzerőt jelenthetett volna, hiszen addig inkább csak hallottam a nyugati hegyekben, a mócvidéki Aranyos völgyében közlekedő mokanyicáról, most viszont élőben kipróbálhattam volna azt a fajta utazást, amit déd- és nagyapáink valamikor a XIX. században törvényszerűen átéltek. Igen ám, csakhogy a menetrend nem ismer tréfát, vele nem lehet egyezkedni, csak betartani lehet és szükségünk szerint igazodni hozzá. Szégyenszemre bevallom: mihelyst szembesültem a Tekére utazásom lehetőségeivel, már az első alkalommal a jóval rövidebb Kolozsvár-Szamosújvár-Dés-Bethlen-Szeretfalva-Teke útvonalat választottam, a távozáshoz viszont a Teke-Szászrégen-Marosvásárhely-Székelykocsárd-Kolozsvár kombinációt, amely Tekétől Vásárhelyig buszközlekedéssel kecsegtetett, ám az út így is délután 4-től közel éjfélig tartott, ami kétszeri átszállást jelentett, az átszállások pedig több-kevesebb várakozást is, a végére pedig annyira eltörődtem, hogy Kocsárdtól kezdve koütött a fáradtság s már csak a bácsi rendezőpááyaudvaron ébredtem meg, amikor már a Kolozsvárra befutott szerelvényt üresen kitolták a nagyállomásból. Ezért az érthető, a rációnak engedelmeskedő árulásért mélyen megvetettem magam és időnként lelkifurdalásom is támadt. Összeütközött bennem az utazás szeretete és az a szerelem, amit jövendő élettársam iránt éreztem, ez utóbbi legyőzte az előbbit, de mert kielégítetlen maradt, tartósan sajgó hiányérzetet jelentett életemben. Hiába döntöttem el, hogy egy következő alkalommal vállalom az út kényelmetlenebbik változatát, a hosszas zötyögést és az éjszakai utazást, csak hogy megismerhessem végre a menetrend és a térlép mellett egyszer már kiókumulált és megálmodott útvonalat, elejétől a végéig, de az utolsó pillanatban mindegyre gyávának bizonyultam és a könnyebb ellenállás vonalán maradtam. Így történhetett meg, hogy bár kb. másfél éven át rendszeresen leutaztam Tekére s onnan vissza Kolozsvárra, akkor ismerkedtem meg a község állomásával és az ott keresztül haladó kisvasúttal, amikor feleségem, befejezve tekei pályafutását, visszaköltözött Kolozsvárra. Csöppet sem kényelmes s romantikusnak egyáltalán nem nevezhető utazásunkra egy decemberi éjszakán, szeles, esős időben került sor, s arra is csak azért, mivel személyi poggyászként, egy hajdani méhkaptárból átalakított ládában magunkkal hoztuk minden holminkat, s arra abban az időben a vasút bizonyult a legkézenfekvőbb és legbiztosabb szállítónak. Az a bizonyos láda volt az oka annak, hogy később úgy döntöttem: a tekei kisállomást valamiképpen felépítem magamnak, örök emlékül. És Kolozsvárra érkezésünk után, azon melegében megírtam a Kisállomás c. elbeszélésemet. Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2949

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (7)

Írta: Cseke Gábor
2011. augusztus 07. vasárnap, 08:27
Kisállomás - először Két nap óta gyakorlatilag ki sem mozdultam a házból. Elmaradtak az állomási séták, el a nyugalmas, aprólékos, körültekintő meditálás a vasúti környezetben... De ha alaposabban átgondolom ezt a két napot, akkor be kell vallanom, hogy igazából mégis csak egy falusi kisállomás körül forogtak a gondolataim, amelyet közel ötven éve - pontosabban 1963-ban - felépítettem magamnak egy elbeszélésben. Versekkel provokált Bakter Bálint, hogy azok vasúti miliőjéről lebbenteném föl az alkotói fátylat, de mihelyt hazaértem, eszembe jutott, hogy az első nagy szerzői élményem az volt, amikor 1962-63-as utazási tapasztalataimat, megfigyeléseimet, gondolataimat beépíthettem egy összefüggő történetbe, amit ha úgy veszünk, lényegében az ujjamból szoptam. Ez a furcsaság az egészben: egyrészt az alaphelyzet, a keret személyesen velem esett meg s adta az ötletet az íráshoz, ugyanakkor minden, ami azon belül dinamikos történet és sztori, az a legközönségesebb fantáziálás eredménye (s talán nem is a legeredetibb). Az 1962-63-as esztendő volt az, amikor az egyetem befejeztével újságíró lettem, s miközben a főváros felé száguldott velem az éjszakai gyors, végig arról képzelegtem, miként fogom majd kihasználni státuszomat, hogy minél több helyre eljuthassak az országban és a világban, s ebben a gyermeteg, de boldog tervezgetésben kiemelt helyet kapott a vasút. Elégedetten hallgattam az éjszakában robogó szerelvény zakatáját a talpam alatt, a félhomályos vagon folyosóján álltam, egyik cigarettáról a másikra gyújtottam, s eszembe jutott, hogy kamaszkoromban mennyit mulattam azon a rokon gyereken, aki a vasút iránti rajongását úgy élte ki, hogy rendre bevágta az egész menetrendet, s behunyt szemmel el tudta sorolni egy-egy vasúti szakasz valamennyi állomását és érkezési-indulási időpontját. Félelmetesnek s egyben nevetségesnek tűnt számomra ekkora buzgalom, hiszen egy vasúti menetrend könnyen beszerezhető bármelyik állomáson, menetjegyirodában és akármikor, szükség szerint felüthető, kár a benne lévő adatokkal terhelni értékes és pótolhatatlan szürkeállományunkat, de amint az éjszakai vonaton felidéztem, némileg el is szégyeltem magam, hiszen kezdtem megérteni, hogy a vaéami felé irányuló rajongás természetes módon sajátos, egyéni formákban nyilvánul meg, s nem lenne meglepő, ha az én fantáziálásom is gúnyos, csúfondáros mosolyra fakasztana egyeseket. De gustibus non disputandum... Arra az elhatározásra jutottam azon az éjszakán - miközben ki tudja, hány váltón, hídon, alagúton, állomáson robogtunk keresztül -, hogy maximálisan kihasználom majd a rendelkezésemre álló lehetőségeket, s amerre csak lehet, igyekszem majd vasúttal eljutni. Kezdetnek azt tervezgettem, hogy amilyen gyakran csak lehet, hétvégeken mindenképpen, ellátogatok abba a faluba, ahol az a lány tanított, akihez szerettem volna házastársként is tartozni. Ehhez viszont az szükséges, hogy föltérképezzem az illető falu közelebbi és távolabbi környékét s elsősorban azon a körön belül gyűjtsek magamnak megírandó témákat, történeteket. Ehhez viszont már szükség volt ám a menetrendre, amit még azon a kora reggelen megvásároltam a bukaresti Északi Pályaudvar tudakozójánál, amikor leszálltam a gyorsvonatról... Bővebben... Találatok: 3689

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (6)

Írta: Cseke Gábor
2011. augusztus 05. péntek, 17:31
"Remegés fut a síneken..." Alaposan meghökkentem, de semmi okát nem láttam annak, miért ne markolhatnék bele a felém nyújtott zacskóba. A munkaruhás Bakter mellé huppantam, a rámpa cementjére. Meleg volt a rátűző délelőtti naptól. Eleinte csak rágcsáltunk. És köpködtünk. Én igyekeztem a bal markomban meggyűjteni a mag belsejétől megfosztott héjat, de amikor már teli lett vele a markom, fölöslegesnek véltem tovább finomkodni és elegánsan leejtettem a lábunk alatt tenyésző óriáslapik közé. Hamarosan úgy is lebontja majd az enyészet. Vártam, hogy Bakter lépjen először, bökje ki, mi az ábra. - Ne félj, kizárólag csak szakmai érdeklődésről van szó - fordult felém, mintha tudta volna, milyen feszült hangulatban teltek az előző óráim. - Ezekről a versekről kellene beszélgessünk... És kezeslábasának mellső zsebéből előhúzott egy átlátszó irattartót, benne egy tucatnyi ívpapír, rajta nyomtatott szöveg. Rápillantottam: ...galambok ülnek a síneken remegés fut a síneken... Valahogy olyan ismerősek ezek a sorok. Megálljunk - de hát ezt én írtam! S a következő verset is, egyiket a másik után. Kivétel nélkül! - Hogy kerültek hozzád ezek a versek? Elmosolyodott és vállat vont. Úgy vettem észre, mintha még mulatna is rajtam. És akkor a valóságban is megtörtént az, ami a versben: hirtelen láthatatlan, de hallható remegés futott át a közeli vágányon, egyre vékonyabb és erőteljesebb zümmögés, csattogás hallatszott északi irányból, majd több szaggatott, éles füttyszó közepette feltűnt a 11 órai motoros vonat három alumínium színű vagonja, s amint előre haladt a síneken, az állomás felé, az álmos, a hulladék után kutató galambraj egyedei rendre fölrebbentek előtte, hogy utána zavartalanul visszaszálljanak korábbi helyükre... Önkéntelenül tovább futott a tekintetem a folytatáson, a vers sorai mentén: "vakkantó mozdony tolat a síneken kutya téblábol vert pénzdarab a síneken vizelő részeg a síneken eldobott vatta munkába sietők átkelése a síneken rengő meleg a síneken sikongva fékező szerelvény eső utáni rozsda hóbuckák a síneken jajkiáltás acélpengés a síneken katángkóró bogáncs lósóska a sínek között kóválygó varjak a sínek fölött" - Kérdeztem valamit - sürgettem a választ, mikor ismét elcsöndesedett körülöttünk az állomási környék. Bakter Bálint megadóan bólogatott és azt mondta: - A gyárunk kizárólag versekkel foglalkozik. Nem csupán gyártja, hanem tanulmányozza is a verseket. Úgy általában, de konkréten is. A világ verstermését elemezve, ízekre szedve próbáljuk megállapítani azokat az általános szabályokat, melyek alapján gyári termékeinket megfelelő színvonalon előállíthatjuk. Ez a Bakter nem komplett, gondoltam magamban, de egyelőre megtartottam magamnak lesújtó véleményemet, mert szerettem volna megtudni valódi szándékát. - Az elmúlt hónapokban - folytatta, amúgy érthetően és logikusan, szó se róla - a te verseiddel foglalkoztam behatóbban. Bevallom, megkönnyítetted a feladatomat, hogy költői termésedet fellőtted a világhálóra, ahol igazán gyerekjáték elérni. Feltűnt nekem, hogy milyen elmélyülten és makacsul vissza-visszatérve - mondjam azt: rögeszmésen? azt azért mégsem mondom - foglalkozol a vasúti világgal... Ez nem lehet véletlen, mondtam magamnak, s most, hogy feljegyzéseidet is elolvastam, minden megvilágosodott előttem. És arra gondoltam, ha te is egyetértesz, eldumálhatnánk mint költő a költővel, az itt összegyűjtöttek egyikéről-másikáról... Nem mondom, feladta ám a leckét nekem ezzel a fura elgondolásával. Tehetetlenül ingadoztam az IGEN és a NEM között, érveket és ellenérveket próbáltam megfogalmazni, de igazából nem jutottam semmire, végül megadtam magam. Az az igazság, hogy engem is kezdett ÉRDEKELNI a Bakter felvetette szempont: a miért és a hogyan... Abban maradtunk, hogy két napi haladékot kapok, átgondolni az egészet. Két nap múlva pedig újra itt, kettesben. - A verseket pedig elviheted - búcsúzott Bakter -, majd visszahozod. S adott még egy utolsó maréknyi tökmagot. Fotó Ádám Gyula Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2748

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (5)

Írta: Cseke Gábor
2011. augusztus 04. csütörtök, 16:03
Végtelen óra Azt hittem, sose telik el az a végtelen óra! Tamás nevű olvasóm már a tegnap rákérdezett: "Izgatottan várom... Mi történt?" El lehet képzelni, én milyen nyűgös voltam. Éjszaka aludtam, ahogy aludtam, de ahogy közeledett a 10 óra, mindinkább tűkön ültem. Szeretem is, meg nem is a rejtélyeket. A bizonytalanságokat. A sínek közelében pedig mindig lehet és kell is számolni a váratlan eseményekkel, közjátékokkal. A vasút nagy fegyelmet kér, éppen azért, hogy az előre nem látható helyzeteket okosan, higgadtan kezelni lehessen. De mi köze lehet egy versgyári fickóval való találkozásnak a vasúthoz? Egyáltalán, mi az, amit nem tudott elmondani nekem telefonon, viszont egy óra múlva képes nekem szegezni az elhagyatott raktár mellett? Első gondolatom az volt, hogy hamarabb odamegyek a helyszínre, hogy lássam, mennyire tiszta arrafelé a levegő. De aztán visszafogtam magam: csillapodj, mondtam, inkább gondold át, kivel van dolgod. Mit tudsz erről a Bakterről? Szinte semmit. Azon kívül, hogy ismered a versgyári tevékenységét, meg néhány elmélkedő, meglehetősen együgyű írását a világhálóról. Tudod, hogy van egy kötete bizonyos Periszkóp Pállal közösen, de utána a nagy hallgatás. S most ez a kiprovokált találka... Mi lenne, ha nem mennék el? Egyszerű: szabad ember vagyok, nem tartozom senkinek semmivel, s legkevésbé Bakter Bálintnak. Ha engem érintő, életbevágóan fontos kérdésről van szó, akkor tudja, hol talál meg. Miért táncolnék úgy, ahogyan ő muzsikál? De álljunk csak meg: hát nem én ígértem meg neki telefonon, hogy ott leszek? Akkor kellett volna nemet mondani. Valamilyen ürüggyel kimentenem magam. Millió és egy okot felhozhattam volna, de nem tettem meg. Igen, mert a kíváncsiság nagyobb volt bennem, mint a körültekintés. Hiú vagyok és furdal a kisördög, hogy olyasmikbe nyerjek bepillantást, lehetőleg minél hamarább, amikről úgy érzem, hogy rám tartoznak. Több óvatosságot! - biztatom magam, s órámra nézve látom, hogy akár indulhatnék is. Tíz percbe telik, hogy az állomásra érjek, s most pontosan 10 órán áll a mánus. Kész, indulok! A peronra érve, elnézek a távolabbi raktárak felé. Látom a rámpát is, görnyedt alak lógatja a lábát az oldalán, olyan, mintha egy horgász ülne a folyó martján, csak ebben a folyóban nincs egy csepp víz sem. Összehúzott szemmel közeledek, látom, valamit rágcsál, s közben szanaszét köpköd. Ez tökmagozik! És valóban, rajta a kezeslábas. A háta nem látszik, profilban ül felém, ahogy a nagyra nőtt gazok között utat török magamnak, de ő lesz az, ezt súgja az ösztönöm. Már csak egy lépés választ el tőle, amikor fürgén leugrol a rámpáról és egy jólora zacskót nyom az oroom alá, teméntelen mennyiségű tökmaggal: - Vegyél csak, rokon. Jó a prosztatára... Bővebben... Találatok: 3032

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (4)

Írta: Cseke Gábor
2011. augusztus 03. szerda, 06:57
Találkára hívnak Tegnap este csörgött a telefon. A drót végén bizonyos Bakter Bálint nevű fazon. Valami versgyárban dolgozik, őrként, hallottam már róla, de nem tudtam elképzelni, mit akarhat - és éppen tőlem. - Szervusz, rokon! - így ő. Nem sokat teketóriázott! - Rokon??!!! - hökkentem meg, valami nagyon furcsa hangon. Még én is megijedtem magamtól... - Én Bakter, te meg bakter, mármint pályaőr, hát nem? Mit is mondhattam volna erre? Nyeltem egyet. - Figyu, kedves rokon - használta fel a zavaros csöndet a versgyári fazon. - Nekünk találkoznunk kellene, méghozzá minél hamarabb. Te amúgy is ki-kijársz az állomásra, mert olvastam ám a feljegyzéseidet, ezért javasolom, hogy ott ejtsük meg a találkát. Benne vagy? Meg voltam döbbenve, de közben veszettül kíváncsi is lettem. Milyen az ember?! Megegyeztünk, hogy ma 10 és 11 óra között, a raktárépület melletti rámpánál találkozunk. - Szürke kezeslábasban leszek - búcsúzott Bakter Bálint -, a hátán sárga VERSGYÁR felirattal. Még van egy órám a találkáig. Mi a fene akar ez lenni? Bővebben... Találatok: 2822

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (3)

Írta: Cseke Gábor
2011. augusztus 02. kedd, 07:03
Repedések a talpfán Alig van nap, hogy ne ejteném útba a vasútállomást. Annak is az elhagyatott, nyugalmas, a forgalomnak kevésbé kitett zugait kedvelem. Amilyen a raktári rámpa előtti mellékvágány. Például... Isten tudja, mióta nem látott vonatot az a sínpár. Az idén biztosan nem: olyan magas és elaggott a sínek között vadon zöldellő növényzet, hogy a derekamig ér. Pedig pár éve betonidomokra cserélték ki a korhadt, agyonrepedezett, kiszolgált talpfákat. Most az a divat. Csakhogy... valami nincs rendjén... Ha ezt a sínpárt nem használják, vagy tegyük fel, csak minden szökőévben, akkor az ember elvárná, hogy érintetlenül, az idővel dacolva mentse át magát jobb napokra. Igen ám, de mindegyik betontalpfán (most látom, így, leírva, micsoda nonszensz...) hosszában, síntől sínig két-három cikcakkos repedés húzódik! Ha így megy tovább, még néhány év és újra cserélni lehet a talpfákat. Mert a hosszas és végletes téli fagy egyáltalán nem használ a betonnak! Nagy a gyanúm, hogy a repedéseket is a zord tél hagyta hátra, intő jelként... Vajon, mire akarna figyelmeztetni? De várjunk csak... A raktári sínpár mellett húzódik az egyes számú vágány. A legtöbb szerelvényt arra eresztik rá, mindkét irányból. A sínpár talpfáin jól látszik ugyan az intenzív használat (elszineződés), de szinte teljesen hiányzanak a hosszanti repedések! Higgyem azt, hogy használatban, működésben edződik meg minden? És fordítva, az elhanyagoltság, a fölöslegesség kikezdi a legszilárdabb szerkezetet is? A kérdés föltétlenül további elmélyült vizsgálódást érdemel! Bővebben... Találatok: 2756

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (2)

Írta: Cseke Gábor
2011. augusztus 01. hétfő, 07:37
A zakatolás volt a csend Sokszor és sokféleképpen laktam a vasút mellett. Vagy éppen a közelében. (S amikor történetesen nem, akkor is hogy vágytam az utazást!) Történt, hogy a házunk és a vasút között maga a kolozsvári Rákóczy-hegy állt falat. De nekem elég volt egy pár perces hegynek föl iramodás, hogy a meredek, agyagos ösvényeken a gerincre jutva lenézzek a Nádas-patak völgyébe, a vasúti műhelyek és az azokon túli állomás felé, a Nagyvárad felé igyekvő töltésre, amelyen a játékvonat nagyságú szerelvények a nap majd minden szakában, órájában hol egyik, hol a másik irányban húzták maguk után a csíkot. Jó volt lihegve-fújtatva elnézni ilyenkor ezt a sokfajta vonulást, számolgatni a vagonokat, amelynek során olykor az ötvenen is túl jutottam, s a tehervonatnak akkor sem látszott a vége... Volt aztán életemnek egy igen hosszú szakasza - majdnem harminc esztendő! -, amelyről elmondhatom, hogy valahányszor otthon tartózkodtam, hallottam a házunk mellett kanyargó három pár sínen minden irányban elrobogó vagy eldöcögő, legváltozatosabb vasúti szerelvények zaját. Sőt, gyakran előfordult, hogy tilosra állítva a pálya mellett álló váltó szemaforját - ablakunkból éppen oda lehetett látni -, meghatározatlan ideig, nem egyszer egy órán át is hallottam a kényszerű veszteglésre ítélt, éppen odaérkező vonat türelmetlen fújtatását, prüszkölését. Mintha a szerelvény elé kötött mozdony sokezer tüzes lóként kapálná a földet türelmetlenségében és azt kérdezné nagy berzenkedve: mikor mehetek utamra? Csakhogy a piros fény tilos jelzését minden vasutasnak szigorúan be kell tartania, s csak majd ha a diszpécser-szolgálattól egy kapcsolóval zöldre váltják a sínek melletti jelzőlámpát, akkor folytathatja útját a kényszerűségből megszelidült szerelvény. Azokban az évtizedekben az éjszakai álom zajaiba kötelezően beletartozott az összes, éjjel az ablakunk alatt áthaladó szerelvény zakatája. És ez a zakatolás voltaképpen a csendet jelentette számomra. Olyannyira, hogy valahányszor idegenbe utaztam s ideiglenes szállásomnak történetesen nélkülöznie kellett a vasút közelségét, a vonatzaj hiánya a fülemben sivító, dübörögve lüktető csendet eredményezett, amelyben még a párnahuzat sustorgása is olyan érdesen hallatszott, hogy órákon át nem tudtam aludni, s a kimaradó füttyök után hallgatóztam... Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2945

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (1)

Írta: Cseke Gábor

2011. július 31. vasárnap, 15:28

A mellékvágányból nem lesz semmi

Soha sem voltam vasutas, de mindig szerettem a vasutat. Hatéves koromban arról ábrándoztam, hogy szabályosan mellékvágányt fektetek le a kertünkben (megfelelő acélidomok híján deszkából), hogy arra terelhessék a vasúti forgalmat. Álmomban többször is utaztam azon a pályán. Aztán a vágányt mégsem építettem meg, viszont a kert kiszemelt részében, téli éjszakákon öcséimmel - az ablakon át titokban kilopózva - síversenyeket rendeztünk. Annyira azért lejtős volt a terep, hogy a gyorsulástól nem egyszer felkenődtünk a kerítésre. Olyankor nagyokat döngött a deszka...

Rég volt...

A vasút iránti érdeklődésem ennek dacára nem lankadt. Mindennapi munkám révén (riporter lettem) utazhattam eleget. Amennyi belémfért. Vonzanak az állomások, a vasúti megállók. Ahány helységben megfordultam, mindegyiknek feltérképeztem az állomását. Nem az épületet, hanem a vágányokat, a rendezőpályaudvart, a gurítódombot és környékét. A fűtőházat. A vasúti műhelyeket (már ahol voltak).

Istenem, hány és hány cikket írtam, riportot készítettem a vasút világáról! Mind-mind csak azért, hogy igazolhassam ténfergő, mondhatni céltalannak látszó útjaimat a sínek, az éles füttyök, a robogás, a sorompók világába. Nem volt már szükségem arra, hogy vasutas legyek - pedig valamikor mennyire szerettem volna az lenni, egyenruhát viselni, bőrtáskát és hosszúnyelű, krampácsoló kalapácsot cipelni. Ja, és egy vasutaslámpa is hozzátartozott ábrándjaimhoz, de egy olyan, amiben kanóc égett s csak egyetlen irányban sugárzott némi halványsárga fényt. (A később bevezetett elemlámpák már nem izgatták a képzeletemet, banálisnak hatottak, bárki megvehette pár lejért az üzletből...)

Egyik alkalommal kitaláltam, hogy egy vasúti csomóponton, ahonnan három irányba ágaznak el a sínek - Déda, Brassó és Moldova felé -, végigkísérem egy tolatómozdony vezetőjének a napját, hogy majd leírjam az újságban, hogyan s mivel telik az életnek ez az alternatívája, amely történetesen nem jutott osztályrészemül. Ott, azon a mozdonyon, majd a sínek között járkálva, az őrházban melegedve (csikorgó tél, hófergeteg volt odakint) váltam én lélekben végérvényesen pályaőrré...

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 3236

Csak egy vers...

Írta: Cseke Gábor

2011. június 10. péntek, 06:43

...méghozzá nagy szeretettel Anitának és Szabó Zolinak, a Macskaközbe.

Mert úgy illik, hogy dalra dalt küldjön az ember, ha már nem tudja befogni a száját. Tegnap ugyanis, amint nyitom ki a postaládámat, huszadikszazad.hu-s barátom kurta kis levele áll, amelyben küldi a dalt - nekem.

Taganrogi fák... (Igaz, a honlapon Taganrok szerepel, a szerző úgy használja, de nekem már régóta berögződött ez a furcsa név úgy, ahogy a térképen áll). Nem is tudom, Zoli előadásában vagy az Anitáéban hatásos, a biztonság kedvéért mindkettőre teszek hivatkozást.

1. Taganroki fák (Zoli féle) 2. Taganroki fák (Rosa féle)

És akkor jöjjön a vers is, ami válaszul született (kicsit talán épp a dal ritmusára):

madarak órája

dús csöppekben potyog a csurog a csönd a fákról

madarak órája ez a nyál kicsordul a számból

míg fészkelődve fordulok az ágyon

olvatag e világ összeomlik az álom

mely addig életben tartotta lebegő feledésem

szálló homok lepi be zsibbadt testem egészen

hűs vásznak lebegnek lángoló arcomba csapódnak

nincs már ott helye se csóknak se pofonnak

elszólja magát egy éledő csíz majd még egy már három

csipkézi a csöndet én meg szorongva várom

hogy a hátsó gondolatok előre nyomulnak

és mint az átok fejünkre vissza-visszahullnak

míg életre kel a kórus és fény derül napunkra

s megszűnnek a titkok indul a szokott ugrabugra

de még csak a madarak órája ez amit most ím kilestünk

haldoklik a csönd s a madárszó untig csattog felettünk

Csíkszereda, 2011. június 10.

Cseke Gábor

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 3545

Lirai tőzsde / Fontos versek (12)

Írta: Cseke Gábor

2011. június 01. szerda, 07:35

Kenéz Ferenc:

(ENNYI MARADT...)

Ennyi maradt.
Ülünk a jéghegy körül.

Ennyi a birodalmunk.
Volt, amit elveszítettünk.
Volt, amit elvettek tőlünk.
Ennyi a mienk. Ennyi maradt.
Ez a hét-nyolcad rész
a víz alatt.

Kenéz Ferenc (sz. 1944) mindig elsősorban mint költő izgatott, naivnak álcázott, roppant bonyolult és felkavaró költészetével. Az (Ennyi maradt...) különösen azért izgalmas, mert mig költészetének veleje igazából ama hétnyolcad víz alatti rész, e miniatűrje maga a hánykolódó víz fölött őrködő matróz az árbockosárban.

Cseke Gábor:

JÉGHEGY TE MINDENÜNK

egész életünket maradék belátható jövőnket tettük fel rád
még ha el is olvadsz szép lassan végzetünkként akár a hűlt remény
te vagy a végső menedék a mentősök kezében imbolygó hordágy
fehéren felszikrázó lelkünk mélyéről előbukó költemény

vagy az alfa és az omega is tán hiszen e kettő bilincse egy
egyik a másikat vonszolja magával egyszerű mint az egyszeregy

de hogyha itt a vég hát akkor valahol kéznél lehet a kezdet
jövőbe hajszol ez a gyötrelmes panasszal terhes visszaút
jéghegy te mindenünk mi elbírunk akárhány keresztet
ha hirnökeid lehetünk és nem vértanúk

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 3813

Lírai tőzsde / Fontos versek (11)

Írta: Cseke Gábor

2011. május 18. szerda, 19:20

Veress Gerzson:

HOLDTÖLTE

Csillaggal sarkantyúz a menny
- kezdhetnénk így is a mesét -
s ég alján ha hajnal csobog,
elmossa az éj szennyesét,
mely tépetten himbál alá,
napsugársál a fogason,
meggyekkel világít a kert,
lobban, lába kél, eloson.

Pipacsok nyitott sebei
vérzik fel a búzamezőt
- mintha suhannál széltiben -
zöldből szőkébe zendülőt,
mert kétszerkettő ez a nyár,
halk áramán már ősz dereng
míg ablakodban gyertya ing,
huzat denevérszárnya leng,

s jön a virágfojtogató,
a testtelen és nevenincs,
kulcsrazárt ajtónk fölszakad,
elhúz fölöttünk a kilincs;
ma önkéntes holdtölte van
s míg párzik fönn a félelem,
sikolyra fenten azt lesem,
mint él le engem életem.

Veress Gerzson (sz. 1956, Sepsiszentgyörgy - mh. 1998, ugyanott) egyetlen megjelent kötettel igazolt át a túlvilágra, s pár év múlva édesapja, Veress Dániel író is követte. Egyszer nagyon megsértettem önérzetét, kincstári fegyelmet kérve számon, és éppen őrajta, a szabadosság ígéretes lovagján, akinek túlságosan is reményteljesen felfutó ifjúkorát korán lehervasztotta a kór, a gyógyíthatatlan betegség, majd a tragikusan önhatalmú és -kezű áttűnés a Semmibe...

Cseke Gábor:

HOLDTALANUL

megették holdunk' a kutyák
üvöltve tépték szanaszét
s csillag eltévedt sugarán
mentette át magát az ég
hogy ránk ne dőljön sátorát
vad szelek támasztják alá
vakon járjuk az utcabált
mintha hold fénye hullna rá

mert holdtalan' is lelkesülten
várjuk: nappal legyen megint
az éj bugyraiba merülten
víg élet zajlik odakint
minden oly mélykék mint a tinta
és mélyfekete mint a gyász
de te már nem fordulhatsz vissza

hátad mögött kigyúl a ház

láng nélkül ég csak füstje van
tüdődbe tódul fuldokolsz
sosem látlak már boldogan
pedig talán még visszaszólsz
míg összedőlnek a falak
alattuk jól befüstölődsz
a holdra sok-sok eb ugat
kurva nyarat kerget az ősz

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2787

Mitől vidám egy Vidám temető

Írta: Cseke Gábor
2011. május 16. hétfő, 15:42
Tánczos G. Károly remek sírfeliratai eszembe juttatták azt a máramarosi egzotikus látványosságot, amelynek közel egy százada járnak csodájára közeli és távoli vidékekről. Én magam soha sem jártam még Szaploncán (románul: Săpânţa), de temetőjében - amely az idők során UNESCO-védelem alá is került -, ha virtuálisan is, de otthon érzem magam. A Máramaros megyei nagyközségben 1935 óta kezdtek szaporodni a fából faragott, olajfestékkel és eredeti verses felirattal díszített fejfák egy addig ismeretlen helyi fafaragó mester, Stan Ion Pătraş kezdeményezésére (az első két képen) Akkortól datálódik az azóta is páratlan falukrónika fokozatos bővítése - olyannyira, hogy ma már több mint 800 fakeresztről olvasható le az alatta nyugvók életének tréfás, a népköltészet ismert fordulataiba csomagolt summája. A temető valóságos szabadtéri múzeum, gyakorta felkeresett, külföldiek által sűrűn látogatott idegenforgalmi nevezetesség. A síremlékek tölgyfából készülnek, Pătraş mester vésővel faragja ki az egyedi életképet, majd a hozzá tartozó, a helyesírási szabályoknak és a központozásnak fittyet hányó feliratok betűit, végül olajfestékkel, élénk színekkel emeli ki a naiv művészi látás jegyeivel megáldott domborműveket. A színek közül a legjellegzetesebb az ún. - szaploncai kék -, amely a maga sajátos keveréke nyomán vetekszik a suceavai kolostoroknál használt "voroneci kék"-kel. Általánosan elismert, hogy a temető legmaradandóbb értékét maguk a sírfeliratok jelentik, amelyek általában rövid rigmusok, de Pătraş mestert olykor annyira elkapja az ihlet, a megörökítésre váró sorstanulság annyira bonyolult, hogy némely rigmusa a 7-17 verssoron is túlfövi magát . A vidámság is tulajdonképpen a verssorokból, a sajátos életszemléletből árad: bárkiről is legyen szó, gyilkosról vagy áldozatról, a versfaragó mester lezárt életutakat állít tanulságul az életben maradottaknak, az utódoknak. A sorok mindegyre ugyanazt az üzenetet hordozzák: bármit tettünk, szerettünk, óhajtottunk, vétkeztünk is a földön, egy a sorsunk - a föld, a keresztünk alá feküdni, ahová elvárunk majd mindenkit, csupán idő kérdése az egész. A szaploncai Vidám Temető fejfáiról leolvasható a falu egész története, rétegződése, foglalkoztatottsága. A legendás vidámság pedig csak első látásra tűnik akasztófahumornak: a község központjában, a templom közvetlen közelében elterülő temető inkább az elmúlás paradoxona: utólagos bosszú a halálon, amit senki se tud kikerülni. A faragott jelenetek változatos életképek a szaploncai valóságból: kaszáló, kovácsoló, disznót ölő, fát vágó, traktort vezető, fonó, újságot olvasó, zsákoló, mulatozó, gyermekekkel vagy állatokkal körülvett férfi és női alakok népesítik be azokat, a halottra jellemző életmódnak megfelelően.. Ízelítőül ideírok (szöveghű fordításban) néhány jellegzetes sírfeliratot, helyenként igyekeztem betartani az eredeti verselés szabályait is. Itt nyugszom én idelenn Braic Ileana a nevem Volt öt legénygyermekem Isten tartsa valahányat Neked Griga megbocsátok Bár a késed belémvágtad Mikor leszúrtál részegen, De eltemettél tisztesen Itt a nagy templom tövén Te is megtérsz majd mellém * Itt nyugszom én idelenn Pop George Ocuţa a nevem Amíg világomat éltem Sok-sok disznyót megperzseltem Rengeteg húst is megettem Ez lehetett tán a vesztem. Jó lett volna még pár év Még egy kicsi öregség De a halál nem hagyott A föld alá parancsolt. Életemnek búcsút mondtam 43 éves korban. * Nyugszom én idelenn Stan George a nevem Szegény élet, jött a vég Semmivé lett mint a jég Illés napján kapáltam A villám erősebb volt nálam Apám megharagudott És anyám se nyughatott Örökké megsiratott. Fiatalon távoztam 19 ha voltam. * Nyugszom én idelenn Pop Griguţă a nevem Szegény bölcsőm siratlak De korán elhagytalak Jaj anyukám édsanyám Nem lesz fijad ezután Csinálj más ficsúrt ha kell Az Istennel ne perelj Hét hónapra mentem el. * Itt nyugszom idelenn Pop Ion Pipiş a nevem Megfizettem mindenért Hol a halál utolért Valahol Mires hegyén Rámjött a vagonkerék. Játékban elmerültem Vonat alá kerültem. Anyám sirat vár haza Nem múlik a bánata. * Derék sógor itt vagyok Veled együtt nyughatok Kaszát hoztam magammal Füvet vágunk azonnal Abrakot a lovaknak Attul jobban szántanak Újságom is van néked Megnőtt Ion, a legényed Oskolába jár a szentem Hogy aztán sofőr lehessen. Az élettől én búcsúztam 44 éves koromban. * Nyugszom én is idelenn Ioan Spânu a nevem Míg tartott földi életem Molnárkodtam rendesen Sok zsákot felemeltem Finom lisztet őröltem Kevés vámot vetettem Az élettől elbúcsúztam Ősszel 60 éves korban. * Nyugszom én idelenn Tărăşan Ioana a nevem Méhesemtől búcsúzok Hol vannak a szép napok? Én emberem, jó uram A helyed mellettem van És ha meg találnál halni Ide jössz majd mellém hálni, De azért nem kell sietni Van még időd porrá lenni. Sajnos, a szabadtéri elhelyezés miatt a páratlan kultúrörökség épsége veszélynek van kitéve: az időjárási végletek, a fagy, az eső, a napsütés kivétel nélkül felgyorsítják a műemlékek romlását; a fakeresztek idő előtt elhasadnak, a festett felületek kifakulnak, lehámlanak, a síremlékek töve kikorhad. A romlási folyamatot nehéz megállítani, jelentős anyagi ráfordítást igényelne a hivogató, stílusos bejárattal kiépített temető fenntartása, amelyet 1998-ban a síremlékek tárgyában az Amerikai Egyesült Államokban tartott nemzetközi tanácskozáson a legértékesebbnek neveztek egész Európában, világviszonylatban pedig mindjárt az egyiptomi Királyok Völgye mögé sorolták. (A fotók Ion Miclea Mihale munkái; in: Cimitirul Vesel, Ed. pentru turism, 1972) Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2979

Lírai tőzsde / Fontos versek (10)

Írta: Cseke Gábor

2011. május 13. péntek, 15:22

Székely János:

GALAMBOK

Mért szállanak, hová repülnek,
Minek köröznek, Istenem,
Ezek a hófehér galambok
Ezen a tintakék egen?

Mért rajzanak a hűs magasba?
Milyen hatalmak rendelik,
Hogy ott csillogva és ragyogva
Róják gyönyörű köreik?

Mondják, az állati világban
Az éhség és a félelem
Szavára mozdul, ami mozdul,
És minden más elégtelen.

Hát tévedés! Naponta jönnek,
S nem űzi őket soha más,
Csak maga ez az örömittas
És diadalmas szárnyalás!

Ó, bárcsak tudnék még repülni,
Róhatnám számtalan köröm
Oly örömszerző repüléssel,
Amelyet látni is öröm,

Repülni, ahogy ők repülnek,
- Oly céltalanul, Istenem -,
Ezek a hófehér galambok
Ezen a tintakék egen.

(1965)

Székely János (sz. 1929 - mh. 1992) versgondolataitól minduntalan beindult bennem a szakmai irigység: hogyan lehet a legnyilvánvalóbb és legegyszerűbb kérdéseket föltenni úgy, hogy bár tulajdonképpen válasz nélkül maradnak, az az érzésünk támad, hogy már nincsenek is kérdéseink.

Cseke Gábor:

MÁMOR

az erdő fölött szárnysuhanás lebegve
száll velük egy lelkes kis csapat
sárkányrepülők lendülnek végtelenbe
senki se mondja fogd vissza magad
alájukforog minden amit mi itt a földön
görcsös kezünkkel csak szorongatunk
fölöttük kinyílt semmivé vált a börtön
kapuja mindjárt égbe juthatunk
a lélek oly kicsiny szemünk mélyén is elfér
pupillánkon át olykor ki-kiröppen
rakoncátlanul messzire csatangol
illanni készül táguló körökben
bolond ki feljutott és visszatérne máris
kőként hull vissza mígnem józanul
vele zuhan az élet és a vágy is
s az este hűs cellájába vonul

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2559

Lírai tőzsde / Fontos versek (9)

Írta: Cseke Gábor

2011. május 10. kedd, 06:16

Szabó T. Anna:

UNDOR

bogár fekete háta földrög a lefolyóban
nyomkodni puszta kézzel átfér-e belefér-e
két megspórolt konyakmeggy a zsebben szétlapulva
benyúlni tapogatni langyos ragacs a vére
véletlen belekapni egy idegen hajába
ahogy a zsíros fejbőr köröm alá szalad
homlokkal nekimenni egy vastag szemüvegnek
érezni hogy a lencse reccsenve beszakad
betonon orraesni megfordulni a földön
a meleg vér az arcon a fül felé folyik
szúnyogot pókot ölni hánykolódni az ágyban
szennyes folyóban úszni vergődni hajnalig

Szabó T. Anna (sz. 1972) remek verse mintha bűnügyi fotó lenne, animációval kombinálva. Valósággal provokálja az embert, hogy besoroljon mellé, és ott feszítsen, vele együtt, mintha közösen másztak volna meg egy magas hegyet. Egy biztos: az ő verse nélkül nem születtek volna meg az alábbi sorok.

Cseke Gábor:

KÖRPECSÉT

néhányszor már-már örökre elbúcsúztam
életemtől azt hittem vége ebből kiszállok
aztán este valahogy mégis elaludtam
magam gyűlölve hajtogattam: még várok
pedig semmi se változott a mocsár szaga
tovább facsarta orrom a napok is rámrohadtak
már csak a megszokás vetett haza
csupa szorongás fetrengés görcs és légszomj
elegye volt a legtöbb éjszaka
életem filmjét játszottam volna vissza
kivágni azt mi benne árulás és gyalázat
de sehol se leltem megfelelő ollót
pedig hányszor felforgattam érte a házat
a filmszalagot így muszáj elfogadni
gyáva szívem körpecsétje rajta:
ezt már csak szerteszaggatni lehetne
de jobb ha az ember míg él bevallja

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2496

Lírai tőzsde / Fontos versek (8)

Írta: Cseke Gábor

2011. április 28. csütörtök, 15:58

Kercsó Attila:

SELEJTEZÉS

Gyűjtöttem eddig: követ, bogarat,
Bélyeget, cimkét, napfogyatkozást.
A számtalanból melyik a kacat?
Sorra kerülhet a válogatás.

Ha rabbá tettek rideg tárgyaim,
A szabadulás kegyetlen, nehéz.
Selejtté válhat mi dédelgetett?
A tudat moccan, de nem fog a kéz.

Értelem rostál, csak lényeg marad,
- hordalékától búcsúzó folyó -
Eltünedeznek a kis csónakok,
Kíséret nélkül úszik a hajó.

Lim-lommá válik féltett gyűjtemény,
Gyönggyé nemesül, ami megmarad.
Ecsetvonásba kényszerül a táj,
Egészet játszik, ami csak darab.

1991. IV. 11.

Kercsó Attila (sz. 1939 - mh. 2008) töprengő strófái járványosak, könnyen megfertőzik az embert, s utána nehéz a kilábalás. De meg kell próbálni, s itt is ő az, aki mutatja az utat...

Cseke Gábor:

SZABADULÁS

könyvtárba zártam magam észrevétlen
megrakott polcok strázsálják az álmom
könyvek gerince világít a sötétben
amit keresek már-már alig találom

fejemre nőttek mint pimasz cselédek
a házirendben régóta nincs szavam
olyan ez mint a börtönélet
szabad vagy de az ajtó zárva van

gyomlálni kéne a férgesét kidobni
kemény szívvel rezzenéstelen arccal
mintha csak fahasábok lennének
beérni a sovány vigasszal

hogy nem lehet tiéd a világ minden könyve
nem építhetsz belőlük palotát
se piramist polcaid közt úgy nézzél körbe
mintha nem is várnának odaát

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2742

Lírai tőzsde / Fontos versek (7)

Írta: Cseke Gábor

2011. április 19. kedd, 20:42

Ferencz Imre:

MINT

A próza langyos lábvize volt csak minden irás.
Lefolyt a lefolyókon, a kanálisokon. Mit irtál?
Hogy megjött a tavasz, hogy árad, hogy aszály van?
Nem cipeltél homokzsákot, és nem sirtál esőcseppeket.
Mit irtál? Fohászt sem, fenyegetést sem, feljelentést
sem Istenhez. Mit irtál? Hangya-betűk és tetű-betűk
terelője voltál a papír sivatagában, krónikás, homok
keljfeljancsija...

Sziklákat kellett volna görgetned, mázsás,
tonnás szavakat, és üvöltened, megszakadásig,
mint egy szabadulóművész, mint egy súlyemelő!

(2003. december 14.)

Ferencz Imre (sz. 1948) mindenért magát vonja felelősségre, ezért különösen szeretem és odafigyelek rá. Ő annak a művésze, hogy saját magától kérdezzen, és ezzel rámkényszeríti a módszert: ha tudni akarom, mi van velünk, ne mástól kérdezd...

Cseke Gábor:

EGY ÉLET EGY HALÁL

jól elfutott velünk az élet s mellette mi magunk
a nyelv mit ránk hagytak s magunkba szívtunk ma csúnyán ránkdadog
megroggyant térde gerince félek még összeomlik
kinek a szó kinek a szóköz ami egy volt ma szétszakadt
mondjuk csak mondjuk hát a magunkét lelkesen
belülről hallgatózva mi írunk mi olvasunk mi vetjük a keresztet
bámuljuk a szakadék mélyét melynek szélétől már
csak egy lépés már csak egy fél egy negyed
egy élet egy halál választ el

a választ elfeledtem a szavak szétbogárzanak hová szöktök
hálátlanok szolgáim vagytok mindhalálig
s mig végül rendre somfordálva mégis visszajönnek s összegyűlnek
kegyes szemlét tartva felettük belémdöbben
jó-jó de mi volt a kérdés

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2539

Zsebvers (66): Ingyen kaplak...

Írta: gyalogos
2011. április 10. vasárnap, 07:38
Légvárak (94.08.04.) A fejemben kalapommal elindultam sebbel-lobbal, ki nem tudja, mibe vág. Légvárakat építettem, ajándékba napfényt nyertem, s ingyen kaplak, holdvilág. EINARI VUORELA (ford. Fábián László) Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2902

Zsebvers (65): Sár és virág

Írta: gyalogos
2011. április 10. vasárnap, 07:36
Vers (94.08.02.) Sár és virág, kavargó semmiség, de hirtelen mint villám, hogyha lobban - két sor között - kinyíl nekünk az ég. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2625

Zsebvers (64): Végtelen istenek

Írta: gyalogos
2011. április 10. vasárnap, 07:33
Mindent megadnak (94.07.23-24.) Mindent megadnak a végtelen istenek kedvenceiknek egészen, minden végtelen örömöket, a végtelen kínt is egészen. GOETHE (ford. Vas István) Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2542

Lírai tőzsde / Fontos versek (6)

Írta: Cseke Gábor

2011. április 10. vasárnap, 07:28

Avram Cyrill:

ZONGORA

A nőm itt zongorál mögöttem,
karácsonyra kapta ezt a gyönyörű hangszert,
hozomra vettem,
és fogalmam nincs, miből adom meg,
de ettől valahogy egyre inkább
költőnek érzem magam,
mert nem leltem még olyan poétára,
aki ne lett volna szegény vagy eladósodott.
Így van ez rendjén, nyilván ez kell ahhoz,
hogy kibújjon belőlünk egy-két keserves költemény.
Most lesz egy év, itt játszik majd mögöttem,
én meg borzongok, mert fölöttem, köröttem,
mint valami madárraj a téli égen,
úgy kering majd ezer hangja.
Asszonyi hangok,
zongorazengés harangzó poharában.
Mi kell még a túléléshez?

041229
(Andrassew Iván fordítása)

Avram Cyrill (sz. 1952) a fordító felfedezettje, akinek a versei, Andrassew szerint "legalább annyira az enyémek, mint az ő művei". És mikor egy olvasó jelezte neki, hogy talán ilyen költő nem is létezik, a válasz ez volt rá: "minden létezik, amiről én beszélek. Ezt vagy elhiszik egy írónak, vagy nem is érdemes olvasni." A Zongora című vers olvasása óta éjjelente azóta is muzsikát hallok, dúdolok, az álmaim dallamok hullámai közt szövődnek s foszlanak semmivé, tűnnek át hol önmagukba, hol önmaguk ellentétébe, s addig ostromolják tudatom révén a dobhártyám reflexeit, hogy kénytelen voltam versbe oltani.

Cseke Gábor:

FEJEMBEN CHOPIN

ott ül szunnyad a bal tekében vagy tán a jobban nem tudom
régen volt mindez olyan régen se éjjelem se hajnalom
nem volt a szomszéd zongorista ízekre szedve sulykolta be
agyamba minden idegembe milyen a chopin-i zene
hányszor ébredtem reggelente etüdök gyors futamain
félálomban békétlenkedve a megrabolt csönd romjain
és chopin szárnyalt szökellt indulók ütemére dübörgött
hallgattam sose szóltam reméltem elviszi az ördög
szomszédomat ki életét arra tette fel nagy merészen
hogy elássa magát e zene föltétlen bűvöletében
csak őt és csakis őt játszotta ujjai meg nem pihentek
csak olykor hagyta abba ha enni vagy hugyozni ment el
de nekem már akkor is chopintól zúgott a fülem s a zene hiánya
átköltöztette őt a szomszédból az én szobámba
s bár régen elhagytam már gyerekkorom szagos hodályát
s szomszédom is magával vitte chopin varázsos muzsikáját
ahol a fjordok csöndje s a tenger rianó jégben alszik
azóta sem tágít a fejemből és harsogva morajlik

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2650

Lírai tőzsde / Fontos versek (5)

Írta: Cseke Gábor

2011. április 05. kedd, 17:45

Szabédi László:

KÜLÖN KERÉK

Mikor születtem, kész volt a világ;
tudásomnak volt híja, nem az égnek,
tudatlanságom láttatott hibái
Ott is, hol lelkesedtek már a vének.

Soká hitette velem valami,
hogy küldetés az én megszületésem:
az ó világon kijavítani,
ami rosszul van, vagy nincs jól egészen.

Sokáig ünnepeltem úgy magam
- táplálta büszkeségemet alázat -
mint alkatrészt, melyre szüksége van
a mindenséget összetartó váznak.

Országokat bejártam; otthon is
- látszatra tétlen - ott se ültem resten,
betűk világába merülve is
a helyemet, a helyemet kerestem!

Hiába. Ép, egész, tökéletes
a pokol is, a föld is és az ég is.
Hadd járjon a világ! Fölösleges
külön kerékként elkeringek én is.

1940

Szabédi László (sz. 1907 - mh. 1959) fölösleges embere a szereptévesztés tragédiája. Úgy akar alázatos alkatrésze lenni egy bonyolult szerkezetű világnak, hogy tulajdonképpen, titkon főszerep jusson neki, vagyis nélküle lehetőleg összedőljön a mindenség. De a mindenség ennél sokkal több lábon áll...

Cseke Gábor:

A VIHAR UTASAI

vitorlabontás közben feltámadt a szél
kezünkből kitépett vásznat kötelet
s mellen taszított mint a kocsmai duhaj

lökés lökés után jött ellenállhatatlan
hullámokba oltva bőgve hánykolódó
hajónkra támadt és mi meglapultunk

mint egerek a lyukban zsák mélyén
szuszogó lisztben dehogy emeltük
volna fel tekintetünket fájtunk

magunkban a ránkmért gyávaságtól
reszketve csak álmodtuk valamikor
hogy minden lehetnénk a kivont kard

kicsorbult megrepedt bojtja szutykos
lett szennyes kezünktől mákszemnyi túlélők
vagyunk isten markában mikor ejt le végleg

csak ő tudja vagy tán ő sem
velünk kering a nagyidő táncába lökve
fölöttünk a téveteg ég is viháncol

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2355

Lírai tőzsde / Fontos versek (4)

Írta: Cseke Gábor

2011. március 31. csütörtök, 09:30

Böszörményi Zoltán:

HAJNAL A TORONTÓI METRÓN

Örökkévalóságot keres szívem. Nos, megtalálja? -
Száll fel velem a kérdés a metró álmos vonatára.
Sikongó titkok iramlanak neki a durva-selyem
éjszakának, vetkőző fényreklámok leselkednek ím,

a vonat csatra zárt ablakán. Magány szimatol és rí
körbe! Fékpofák forró, fémes szorításban fogukat
csikorgatják, a lángba borult állomás-plakát előtt,
a dagadó betűk szerelvénye meghökkenve lassít.

Kipattan az ajtó, besétál rajta a lárma, táskák,
vágyak, tervek rövid ingujjban ülnek mellém a padra.
Elmém élesre töltve! Vacog a kerék, ráng alatta

a remény kettévágott teste. Milyen rejtjeles reggel!
Rám olvadt a félhomály, csuromvizes gondom és bajom.
Távolodó arc, jöjj, ülj mellém a robogó vonaton.

Böszörményi Zoltán (sz. 1951) költészete örök talányként kisért. Első kötetétől (Örvényszárnyon, Litera, 1979) az Aranyvillamos legutóbbi szakaszáig (2005) ugyanaz a kérdés: miért ír? mi adott neki erőt, hogy ne hagyja abba? milyen élmények hangolják életre verseit? Kritikát ígértem neki, de szégyenszemre többször is beletörött a bicskám. A torontói metrón utazva ágaskodott föl bennem a ráérzés: a verset élni, megélni nem elég ugyan, de kell, de kell!

Cseke Gábor:

ÉJFÉL ELŐTT A TORONTÓI METRÓN

mellettem nyitva a reggeli ingyenújság agyonolvasva halálosan
fáradt benne a város tegnapi élete kiterítve elfeledve
nem kell már senkinek az éjjeli huzat életre cibálná
meglibben lanyha szárnyán s aláereszkedik a padlón elterül

tudom a célt hová a robogás visz s vakon nézek magamba
az ablakok rálátnak múltamra jelenemre tilos ki-behajolni
kifosztott göcsörtös szilvafa borzongva áll mért nem üzen értem
vélt kalandjaim színhelye volt éjjeli menedékem árbockosaram búhelyem

az ablak itt-ott foltos de minden látszik s máris tovafut
ez itt egy állomás újabb kiszállók a szerelvény maholnap kiürül
talán már én sem vagyok rajta csak még nem szálltam le

még remélek bár éjfélre jár s már minden kong a magánytól
ködlik az ismeretlentől iramlik a váratlan fordulattól
mi jöhet még a sínek sírnak s közeledünk közeledünk közeledünk

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2635

Lírai tőzsde / Fontos versek (3)

Írta: Cseke Gábor

2011. március 30. szerda, 15:57

Ladányi Mihály:

MIT CSINÁL MOST A HŐS?

Mit csinál most a Hős, merre kószál?
Miket beszél, ha mondandója van?
Sziszeg a Hős, akár szélben a nádszál,
vagy ökle fölé töpped szótalan?

Hozzászoktam a Hőshöz s nem felejtem:
ha megszült, legyen fölnevelni kedve.
Hajoljon rám, szeme legyen fölöttem,
ne révedjen folyvást a végtelenbe.

Sebhely legyen a Hősömön, ne érem,
s ne hivatalban térdepeljen, ám
igyon velem, vagy ha nincs pénze éppen,
ücsörögjünk kedvetlenül a téren
s bámuljunk együtt a nők után.

Ladányi Mihály (sz. 1934 - mh. 1986) szememben igazi népi hős volt; amolyan szegénylegény, aki olykor váratlanul fölbukkant a román fővárosban és megmerült az ismeretlen közeg póri élvezeteiben: pia, nők... És verset mondott. És mindenkit szeretett. Nem gyűlölködött. Köpcös, kopasz, kis magyar Che Guevara volt a szememben, aki immár nem lehetünk soha...

Cseke Gábor:

A TÚLÉLŐ

ki hős ki nem az egyszer úgy is eldől
csak élni kell s a perc majd ránktalál
megérint s lassan kicsúszik a kezedből
mielőtt valamit is mondanál

busa fején a seb sohase gyógyul
hiába koszlik s frissül fel a kötés
névjegyét nyújtja neked búcsúzóul
és minden szava csípősen epés

ha iszik is magában hajt föl ezt-azt
hadovájával versenyezni kár
reádpirít hogy múltadba ragadtál
te gyáva bunkó pedig az élet elszáll
s kurváktól hemzseg mindenütt a határ

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2474

Lírai tőzsde / Fontos versek (2)

Írta: Cseke Gábor

2011. március 29. kedd, 10:08

Forrai Eszter:

ANNA ELSŐ FOGAI

Két kis domb,
Két kis szikla,
Két kemény késhegy,
Két lapát,
Két villogó hold,
Két asztalláb,
Két virágszirom,
Gyökértelen virágbibék
Anna első fogai -
Még nem harapja
Csak csókolja
Az első ízeket
Falatokat
Anna fogai
Nevető sziklacsúcsok
Napfényes tengerben...

Forrai Eszter (sz. 1938) bár kislányának adózik derűs, életvidám Anna-verseiben, néhai jó Juhász Gyula annás jajai és sóhajai már végzetesen velőmig hatoltak, s ott, miként az ólom, lerakódtak, ezért számomra a napfényben nevető tengeri sziklacsúcsokat is befelhőzi a keserű nosztalgia.

Cseke Gábor:

FIÚS LÁNYOK LÁNYOS ANYÁK

mindig mindenhol ketten vannak
elválni sehogyse akarnak

életemben az annák s ilonák
csupa fiús lányok s lányos anyák

szerettem s ezért bántottam őket
sose értettem én a nőket

és most már ők sem értenek engem
jegesbarlang nőtt a szívemben

hol csöppre csöpp és vágyra vágy száll
annábbak minden ilonánál

és mindenki másnál ilonábbak
a nők mi mindent kitalálnak

szorongok fel sem érjük ésszel
míg vágyunk majd kettéfűrészel

annák tükrében felragyogni
ilonák szívében dadogni

bibényi lelkek oly esendők
szomorú szemek puha kendők

foguk zománca esti fényben
úgy csillog mint éjben az ében

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2315

Lírai tőzsde / Fontos versek (1)

Írta: Cseke Gábor

2011. március 28. hétfő, 20:36

2005 nyarán fura gondolatom támadt: egy barokk templomban ülvén és Händel-muzsikát hallgatván, megszólalt a sekrestyében egy mobiltelefon és egyre makacsabbul követelte, hogy foglalkozzon valaki vele. Mígnem kikapcsolták.

Akkor eszembe villant a megboldogult, marosvásárhelyi Szőcs Kálmán egy szívbemarkoló verse, az isten telefonjára sóvárgó magányos ember gyötrelmeiről, s estére megszületett az ellenverse. Azóta a magyar költészet tárházában lapozgatva keresem a feleselésre, kiegészítésre vagy továbbgondolásra szólító darabokat. E számomra Fontos verseknek ítélt gyűjteményből adok át kétszer ötvenet a nyilvánosságnak.

Csíkszereda, 2006. március 29.

Szőcs Kálmán:

ISTENEM, TELEFONÁLJ!

Napok óta vagyok némaságban,
nem beszélek senkivel, hát senki
sem beszél velem,
motorzúgás és benzin a világ,

némán égnek lelkem pattanásai
esténként, a piros petúniák.

Gyűlöltem azokat ott kint, és mégis
bánt, hogy nincsen hírem róluk,
elbújtam, de lesem, hogy csenget-e
valaki. Magány van és alku van,
nem teszem ki a tejesüveget, hogy a hölgy
rám kopogjon reggel: "Bocsánat, uram."

Emberhang kellene, az kellene,
amit utálok. Amire példa nincs, s mire
már nem lesz mentség. Kiáltanom kell,
tornyomban nincsen már harang,
várom hát, hogy a kagylóban, ott az
ajtó mellett, szelíd csengetés után

megszólal a hang.

Szőcs Kálmán (sz. 1942 - mh. 1973) a posztumusz megjelent, de még általa szerkesztett és átnézett Töklámpás c. kötetébe felvett emblematikus verse. Szorongásait, rajta mind jobban eluralkodó magányát vetíti ki benne szokatlan szuggesztivitásával.

Azóta kísért engem e kétségbeesett gondolatfutam képvilága, a kagyló mélyén fölbúgó, mindenható hang. Majd nemrég, egy templomi hangverseny félig álomba ájult délutánján, a hűvös homályban, valahol a sekrestye mélyén hosszan kicsöngött egy gazdátlan telefon...

Cseke Gábor:

NEM FOGADOTT HIVÁS

homálylott már szitált az este
a menekülő fényt kereste
a templom falán a sok szentség
kölyökangyal s az égi fenség
is elvonult vackára térve
mintha csak összebeszélve
kiürítve az isten házát
amíg a csillagport kirázzák
odafentről az éji fények
gerjesztői a víg legények
kik az urat magára hagyták
gondjaival s az időt múlatták
az öreg meg egyet töprengett
nem hitte hogy meg is pihenhet
kedve támadt fentről leszólni
valakinek kitárulkozni
hisz annyi minden nyomta lelkét
de őt mindig csak ünnepelték
imádták nem hallgattak rája
övé a menny hát csak csinálja
mit jónak vél dolgunk ezernyi
nem érünk rá kedvére tenni
de amit ő egyszer kitervelt
az valóra vált így hát felkelt
s a telefont kezébe véve
egy sor számot ütött a gépbe
amely valahol kicsengett szépen
csak úgy visszhangzott a fülében
válasz nem jött s magába nézett
látta amint egy levitézlett
öregúr diszkrét kosarat kap
hiába övé az égi ablak
s a kagylót csöndesen lerakta
tán el is szunnyadt virradatra

mobilomon reggel az írás
ÉN VOLTAM
NEM FOGADOTT HIVÁS

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2636

Játékok

Írta: Cseke Gábor
2011. március 26. szombat, 08:12
Élt egy fiú Nagyszilváson — olyan, mint a többi. Talán kicsit borzasabb volt, meg szeplősebb pajtásainál, de különben olyan egyformák voltak, hogy könnyen össze lehetne téveszteni őket. Tófalvi Sanyinak hívták, és iskolába járt, ahol se jót, se rosszat nem tudtak mondani róla — mert mikor csínytevésről volt szó, ő is csak annyit tett, mint a többiek; ha meg tanulásról... hát ő sem erőltette meg magát! Nagyszilvás dombok között meghúzódó falu. Sanyi és társai pedig falusi gyerekek voltak, akik nem játszottak kisvasúttal meg lendkerekes autóval — maguk találták ki a játékaikat. Például egy nap valamelyikük karikás ostort készített, amilyen az apjáé volt, aki a csordára ügyelt. Akkor a fiúk fogták magukat és nekiláttak pattintgatni a patakparton — olyan zajt csaptak, mint a dél-amerikai pampákon száguldó tehenészek, akik az eladni való gulyát terelik. Úgy érezték, mintha a karikás pattintásaira megnyílna a mennybolt, szétkergetvén az ég teheneit — a felhőket, amik eddig békésen legeltek a magasban. Sanyi akkor olyan nagynak képzelte magát, mint egy óriás... Csak mikor az ostorcsattanás hangja eloszlott a levegőben, lett újra maszatos, mezítlábas kisfiú, aki pityeregve adja át a karikást az utána következőnek... Másnapra mindük kezében ott suhogott a lószőrből font ostorka, s olyan zenebonát csaptak, ahányan voltak, hogy a szomszédos udvarok csirkéi, rucái ijedt rikácsolással és gágogással futkorásztak le-fel a tornácok előtt... Hamar megunták ezt a játékot... A lószőr-ostorkák otthon maradtak, és valami újdonságon törték a fejük. Nyár volt, s fürödni ők is szerettek: hát elhatározták, hogy elrekesztik a bokáig érő patakot kövekkel, fűzfaágakkal, homokos agyaggal. Dél felé el is készültek: és Sanyi, aki nem fért a bőrébe, egy-kettő fejest ugrott a gyülemlő vízbe, de úgy beverte a kobakját, hogy még harmadnap is látszott rajta a kékülő folt... Mindnyájan örvendeztek a feredőnek, bár nem tudtak úszni, s viháncolásukat eltakarták a vízbehajló fűzfabokrok, úgy hogy a faluból senki se vehette észre, mit mesterkedtek össze azon a délelőttön... A víz csak gyűlt, gyűlögetett. S amikor a legjobban érezték magukat, szakította át a gátat nagy csobogással — olyan erővel, hogy Sanyit, aki a gát alatt ebihalakra vadászott, jó pár méterrel elsodorta a hömpölygő hullám. Sikoltozott, kézzel-lábbal kapaszkodott a bokrok lehajló ágaiba, aztán valahogy megfeneklett, mert a kis patak hirtelen megcsendesedett és szelíden zubogott át a gömbölyű köveken... Így kerestek Sanyiék maguknak játékot, miközben teltek a napok, miközben nőttek ők is. És egyszer csak akkorák lettek, hogy szüleik így szóltak: — Most már rátok bízhatjuk a tehénkéinket, eridjetek ki velük a domboldalra, kaptok a tarisznyátokba bálmosmálét vagy kenyeret szalonnával, de este itthon legyetek ám, ne kószáljatok semerre, mert ha nem fogadtok szót... Sanyiék örültek, mert új játékot sejtettek az egészben. S úgy is lett: mikor először kivonultak reggel a tehenekkel a falu szélén túlra, vígan trappoltak a nyári útiporban. Kacagtak, mekkora felhőket kavarnak fel maguk után. S előre se kellett figyelniük, mert a tehenek — a szürke, foltos és csupa-fehér állatok — egykedvűen tapodták az utat. Tudták, merre kell menni. Menet közben kertek alatt haladt el a gyerekbanda, s az egyik vessző-sövény mögött tenyérnyi zöldséges virított. Volt ott retek, paradicsom, karalábé, málna, földieper. Gondoltak egyet, átfurakodtak a tüskés sövényen és kapkodva szedegették össze a legjobb falatokat. Aztán uzsgyé! Nagyot bizzentettek az állatoknak, azok megijedtek és hanyatt-homlok iramodtak az erdőkoszorús dombtető felé. Az erdőt Tilalmas-erdőnek hívták, mert tilos volt belőle akár egy gallyacskát is levágni. A fiúk azonban nem törődtek a marcona névvel, csak arra gondoltak, hogy nyugalmas lombú tölgyfái alatt milyen jól lehet heverészni, míg az árnyéktalan mezőn csak úgy tűz, perzsel a nyári nap. Az alacsony ágak alól jól lehetett látni a legelésző teheneket, amint térültek-fordultak egy-egy lépésnyit, válogatva a szikkadt mezei növények között. A fiúk nekiláttak falatozni, előkerültek a kis békanyúzó halasbicskák, csorgott a frissen csent paradicsom leve, hersent a retek, s mikor már csak a morzsák maradtak, de még azoknak is nekilátott egy szorgalmas hangyaboly népe, újabb foglalatosságon törték a fejüket. Párosával merészkedtek be az erdő belsejébe, s mikor Sanyin volt a sor, váratlanul csípős gombára lelt a zörgő avarban. Nagy vihorászással tüzet gyújtottak, közben száraz tölgylevelekből morzsolt dohányt pöfékeltek, ahogy a felnőttektől látták, s mikor már parázs izott a lobogó tűz helyén, ráterítették a fehér gombácskákat... Megenni már nem tudták: a zsivajra előkerült az erdőőr, csizmás lábával vigyázva lépdelt a fák között, nehogy elriassza a jómadarakat. Mégis észrevették, s futott, ki merre látott. A gomba éppen akkor volt a legízletesebb, s a kerülő mit tehetett? Ostobaság lett volna a fiúk után loholni — inkább jóízűen bekapta a parázson sercegő ínyencfalatokat. Este aztán, mikor már jócskán elszürkült az ég, a kis tehénpásztorok felszedelőzködtek — otthon már várták őket a meleg vacsorával. Messze elkerülték a megdézsmált kertet, Sanyi azonban, ki a községháza mellett lakott, nem szabadult meg a titkártól, aki már várta őt az iroda előtt: a veteményes gazdája még a délután panaszt tett nála. Mikor a titkár közelébe ért, lószőr ostorkájával Sanyi rávágott szürke tehenük véknyára, amitől az eszeveszett trappba kezdett. A titkár elugrott útjából, de fülöncsípte a feje búbjáig maszatos Sanyit. „Most aztán jöhet az apád kiváltani!" — korholta a fiút, betuszkolva a tanács udvarára, s az istállóba zárta. Sanyi nemhiába lakott a szomszédban: két meglazult deszkát félrehúzott, a titkos résen átfurakodott, s a leszálló este homályában átvetette magát a kerítésen. Vacsora után azonnal elaludt, s álmában gőzmozdonyról álmodott. Apja mesélt neki róla valamikor, de csak a füttyét hallotta még sok-sok évig, ahogy átúszott a távolból a dombok fölött. Később aztán már igazán felnőtt és elfelejtette a hajdani játékokat. Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2563

Zsebvers (63): Fehér naptár

Írta: gyalogos
2011. március 26. szombat, 08:08
Beiratlan lapok (94.08.23.) Fehér naptárt teszünk a falra s félünk a szűz hópusztaságtól. Remegve nézünk jobbra-balra, mint megfagyás előtt a vándor. *KOSZTOLÁNYI DEZSŐ* Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2528

Zsebvers (62): Keress magadnak...

Írta: gyalogos
2011. március 26. szombat, 08:07
Haza (94.08.16.) Egy életben kétszer vesztettem el, Nincs, nincs. Bús sorsot értem és kietlent. Hová vezetsz, utam? Egy hang felel: keress magadnak elveszíthetetlent. ÁPRILY LAJOS Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2602

Zsebvers (61): Fenékig

Írta: gyalogos
2011. március 26. szombat, 08:04
Vagyon (94.08.12.) Tudom, nincs semmi vagyonom, csak a gondolat, mely száll szabadon a lelkemből kiszakadva, meg a pillanat, melynek gyönyörét néha jó sors, a kegyes ég fenékig üríteni hagyja. GOETHE (ford. Szabó Lőrinc) Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2346

Zsebvers (60): Vadlibák

Írta: gyalogos
2011. március 16. szerda, 08:30
Tető nélkül (94.09.16.) Lebbent a szél. A hamuban, tele dühvel, ki-kinyílt a parázs szeme. Krumplit sütöttünk. Fent az esten át repülők szálltak, mint a vadlibák. ILLYÉS GYULA Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2723

Zsebvers (59): Miért nem az erdőt...

Írta: gyalogos
2011. március 12. szombat, 12:04
Látogatók (94.09.03-04.) A ház, a cella érdekes nekik, tudakolják: min és hogy dolgozom. Miért nem az erdőt fényképezik, az erdőt, melyből versemet hozom? *ÁPRILY LAJOS* Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2567

Zsebvers (58): Száz alakban

Írta: gyalogos
2011. március 07. hétfő, 09:21
Vadkan (94.06.15.) - Zrínyi Miklósnak aljas gyilkosa. Röfögve száz alakot öltök s amint elbántam a dicső magyarral ármánykodással vagy kemény agyarral irtok a földön mindenféle költőt. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2233

Zsebvers (57): Gazdag

Írta: gyalogos
2011. március 04. péntek, 16:31
Gazdagság (94.09.14.) Nem vágyom semmire: Gazdag vagyok. Gazdag vagyok: Nem vágyom semmire. SZILÁGYI DOMOKOS Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2096

A lövésre várva

Írta: Cseke Gábor
2011. március 02. szerda, 08:29
Vadászgató nagybátyám egy szombat délután felhívott minket telefonon, és ahelyett, hogy apámmal társalgott volna, engem hívott a készülékhez. Pár héttel korábban kaptam meg a személyi igazolványomat, s ez a tény felnőtté avatott két öcsém szemében, de telefonálni nem igen szerettem; mihelyt a kagyló a kezembe került, minden épkézláb gondolatom odalett, zavartan dadogtam és hallóztam, nem értettem tisztán, mit mondanak a drót túlsó végén, ezért aztán lehetőleg messze elkerültem néhai Bell mester különben pompás találmányát. Kérdően néztem apámra; hát valóban át kell vennem a kagylót? Nem tudná helyettem lebonyolítani a beszélgetést? Határozott nemet intett a fejével. Megadtam magam. És amit a nagybátyámtól hallottam, attól immár joggal állt el a szavam. Azt kérdezte ugyanis tőlem, nem lennénk-e hajlandók mi, gyermekek másnap, tehát vasárnap beállni egy csoportos fácán- és nyúlvadászatra, hajtónak? A vadászok összeadta pénzből némi fizetség is ütné a markunkat. Torkomban dobogott a szívem, úgy suttogtam a kagylóba: - Megkérdezem édesapámat... - Ő már megadta az engedélyt - jött a kurta válasz. Nem bírtunk magunkkal az izgalomtól... Tél volt, de mi, három fiú úgy örültünk a ránk váró ismeretlen élménynek, mintha tavaszi sétára készülődtünk volna a szomszédos ligetbe. Este aztán, a nyitott ajtón át, ágyainkban lapulva kihallgattuk a szomszéd szobából anyámék elalvás előtti hangos szóváltását. Anyám szerint agyalágyultság volt (s ez apámnak szólt!) elengedni bennünket, fiúkat erre az őrült vadászatra, ahol igazából is lőnek („No nem, mert horgolnak és közben vaníliakrémet nyalogatnak!" - morogta sértve érzett apám), majd ugyancsak anyánk véleménye volt az is, hogy nagybátyánk egy megbízhatatlan, izgága fráter, aki jobban tenné, ha vasárnaponként otthon ülne a családja körében, mert amúgy szörnyű nagy úr a házban, amikor kedve szottyan, csak leakasztja a szegről a puskát s üthetik bottal a nyomát... Apánk csitító, szelíden kérlelő mackós hangja bizalommal töltött el bennünket aziránt, hogy a dolgok mégsem állnak épp olyan rosszul, mint ahogy anyánk igyekszik őket beállítani, és magunkban ujjongva teljes mértékben egyetértettünk a logikus rendbe szedett érvekkel, hogy egy ilyen kiruccanás „csakis a kölykök javára válhat, önállósodásukat sietteti". A másnap reggeli elmenetelünk körülötti huzavona és családi vita rendkívül izgalmas és titokzatos eseménnyé avatta szemünkben életünk első, reszketve várt vadászkalandját, pedig akkor még messze voltunk az indulástól. Éjfél után néhány órával oly frissen pattantunk ki az ágyból, mintha legalább egy fél napot aludtunk volna egyhuzamban; és amikor már libasorban lépkedtünk egymás nyomában a vadászok néma cammogását követve, a hajnal előtti tömött sötétségben, és szinte az orrunkig se láttunk, izgatottan gondoltunk arra, vajon mennyit kell még menetelnünk ily egyhangú unalomban, és főként, hogy mikor fognak végre eldördülni az első puskalövések?! Lassan virradt ránk. A bokáig érő, félig kérges, helyenként lágy hóban jól látszottak az egymást keresztező s olykor párhuzamosan futó, kusza vadnyomok; mi nem értettünk ugyan hozzájuk, de nagybátyánk váltig állította, hogy ezek éppen azok; mi pedig vakon hittünk neki... Az a nyolc-tíz puskás felnőtt, akikből az alkalmi vadászkompánia összeverődött, akkora hévvel és magabiztossággal civakodott egy-egy nyomsor származási időpontja fölött, hogy vitájukat hallván szörnyen kicsinyeknek és ostobáknak képzeltük magunkat. Kullogtunk a nyomukban, igyekeztünk minden egyes szavukat magunkba szívni, s ha olykor vetettek nekünk egy-egy félmondatot, olvadoztunk az örömtől. A homályos, kora hajnali erdő nagy volt és titokzatos; nem is merészkedtünk a belsejébe, csak a szélén taposott gyalogösvényen óvatoskodtunk végig. Az volt az elképzelés, hogy bennünket, hajtóknak vitt srácokat félig-meddig a völgybe irányítanak, az átelleni erdőszélen pedig, a fák védelmében a vadászok sorakoznak föl megszabott távolságra, hogy ne zavarják egymást a lövésben, s így próbálják meg puskavégre kapni mindazt, amit lármánk, visszhangos kurjantásunk az orruk elé kerget. Ehhez azonban az egyik vadász vezetésével jóformán az egész erdőt meg kellett kerülnünk, ami több mint egy órai újabb erőfeszítésünkbe került, mert bár a lejtőn lefelé gyorsabban haladtunk, mintha kaptatón vitt volna az utunk, mindegyre kicsúszott alólunk a havas, jeges talaj. Hullottunk, rnint a legyek. Többet haladtunk nadrágféken, mint anélkül, ami önmagában nem lett volna különösebb baj, viszont az egész műveletet csendben kellett lebonyolítani, nehogy idő előtt felriasszuk az erdőben megbúvó láthatatlan zsákmányt, s mire kezdetét venné a vadászat, mi már csak kihűlt nyomaikat üthetnénk husángjainkkal, amiket a hatékony zajkeltés - és részben az önvédelem - végett osztottak ki közöttünk. Szidott is eleget a zajongás miatt a vezetésünkkel megbízott vadász, mi pedig hiába tudtuk, hogy igaza van, mintha ördög bújt volna belénk, inkább hasonlítottunk hancúrozva kiránduló vásott kölykök gyülevész hadára, mintsem egy szervezett vadászat nélkülözhetetlen résztvevőire. De ez is véget ért egyszer, s nagy nehezen egy vízmosáshoz értünk. Itt a kisebbik öcsémmel gyűlt meg a társaság baja; se szó, se beszéd, egyszer csak szabályosan eltűnt a hóban, mintha a föld nyelte volna el. Úgy kellett kiásnunk egy hóval fedett, mély suvadásból, szeme-szája megtelt a jeges fehérséggel, szinte lélegzeni is elfelejtett a meglepetéstől, oly váratlanul érte a zuhanás; a vadász néhány gyakorlott mozdulattal gyorsan életet pumpált belé, amíg a vézna áldozat magához tért. Nem emlékszem már, hogy milyen válogatott szitkok és káromkodások zúdultak akkor a nyakunkba, de azt tudom, hogy a vadász ránkförmedt: ha nem nyitjuk ki a csipánkat, és még egy galiba történik, ő a dupla csövű fegyverével, s abban is medvegolyóval lövi szét a hátsórészünket, hogy életünk végéig megemlegetjük! ... Fogadkoztunk, ígértünk is fűt-fát, hiszen eléggé meg voltunk szeppenve akkor, s ha tehetjük, rögtön vissza is térünk vele a gerincre, de erre nem kerülhetett sor, mert két-háromszáz méterenként rendre valamennyiünket felállított a befagyott patakmeder hosszán, megnézte, hogy mindenkinél ott legyen a husángja, külön-külön is elmagyarázta, hogy a három egymás utáni lövés hangjára késlekedés nélkül induljunk meg a fák között, felfelé az oldalon, igyekezzünk minél zajosabban csörtetni, kiabáljunk, ordítozzunk, ahogy a torkunkon kifér, s közben a husánggal ütögessük a bokrokat, a fák törzsét, a fagyos avart. .. Ezzel magunkra hagyott bennünket. Furcsa, hűvös csend ereszkedett a világra ... Ekkor már teljesen kivilágosodott; az éjszaka tömör, áthatolhatatlan szurokfeketéjét fölváltotta a reggel áttetsző légiessége; az erdő fiatal fa-törzsei úgy állták útját kíváncsi tekintetünknek, mintha sűrű szövésű fátyolt borítottak volna a domboldalra, amelyből csak a szürkeség, a feketébe és barnába hajló árnyék homálylik át a szikrázó hó fölött. Kisebbik öcsém jobbra, a nagyobbik balra didergett tőlem, beszélgetni próbáltunk egymással, de a távolság miatt hol én nem értettem a szavukat, hol ők nem értették az enyémet, s így hamarosan felhagytunk minden további próbálkozással. Ki-ki gondolataiba merülve várta a jelzőlövések eldördülését, én az erdő felől érkező neszeket ügyeltem. Minden kis zajra borzongva összerezzentem; azt hiszem, végeredményben mélységesen féltem - ez a kendőzetlen igazság. Az volt az érzésem, egy örökkévalóságot töltöttünk így magunkra hagyva, felajzott idegekkel, s képzeletünk mind jobban benépesült a mesékből, vadászhistóriákból ismert állatok rémisztöbbnél rémisztőbb alakzataival. Képzelődésemben odáig jutottam, hogy már-már látni is véltem azt a valamit a sűrűben mozgolódni!... Némi megnyugvást jelentett az, hogy testvéreim gyajúsapkája színes foltként táncolt előttem a távoli havon. Néha minden különösebb ok nélkül néma köszöntésre emeltük a kezünket, a fütyköst töbször is meglengettük a fejünk fölött, csak múljon már valahogy az idő, reszkettesse már meg a fagyos csöndet a hármas puskalövés ... Aztán meghallottuk. Erősebbnek képzeltem, és egyben ijesztőbbnek is; valójában egyszerű, süket pukkanások voltak, mintha valaki levegővel felfújt, üres zacskókat pukkasztott volna ki, odafent a dombgerincen. A patakmederben felejtett csatárláncunk előbb egy kicsit tétovázott, hogy vajon jól és azt hallotta-e, amit kellett, majd hirtelen megelevenedtünk, s egyből olyan zenebonát csaptunk, csak úgy zengett belé az erdő. Torkunk szakadtából üvöltöztünk, döngöltük a havat a kaptatón, a bokrok ágaiba csimpaszkodva igyekeztünk legyűrni a meredek visszahúzó erejét. Gyakorta meg-megcsúsztunk, a hóba hemperedtünk, a feszült várakozás után kiütött rajtunk az addig visszafogott energia, csak azt sajnáltuk, hogy a vadállatok közül egy se került a szemünk elé. Pedig szívesen gyönyörködtünk volna mi is egy-egy megiramodó rókában, nyúlban, amint felbukfenceznek a célba találó sörétektől, vagy a surrogó fácánmenekülésben; ámde aki eltátotta a száját, nyomban lemaradt a csatárlánctól, s taposhatta a többi után szaporábban a havat. Ráadásul az erdő belseje furcsa kulisszaként rejtegetett egyikünket a másikunk elől, mi egy pillanatra se láttuk, csak sejtettük egymást. Amíg mozgott a lábunk és zihált hozzá a tüdőnk, ment is minden, mint a karikacsapás. Engem azonban egyre jobban kínzott a mállófélben lévő, kopott bakkancsomban szörcsögő hóié, s lehúztam a cipőt a lábamról, majd a gyapjúzoknit is; alaposan kicsavartam belőle a vizet, majd amúgy nedvesen visszhúztam. Ezalatt, míg a hófödte tuskón ülve buzgólkodtam, a hajtólánc jócskán előrelendült, a rikoltások megfakultak, távolodtak tőlem. Lemaradtam. Nagy lendülettel igyekeztem behozni a távot, de egy elsietett lépéstől kimarjult a bokám, elcsúsztam és úgy megindultam lefelé a lejtőn, mint egy sorsára hagyott, kormányos nélküli ródli. Jókora gödör mélyén tértem magamhoz, derekamig érő havas avarba süppedve; még a háború idejéről maradt, félig-meddig beomlott tankcsapda lehetett, odébb a felhagyott lövészárkok megroggyant falai is látszottak, korhadt gerendavégek - egy málladozó bunker utolsó nyomai - álltak ki a domboldalból. Első dolgom természetesen az volt, hogy felpattanjak és a hajtók csatárlánca után vessem magam. De a bokám végképp cserben hagyott, én sehogy sem tudtam megérteni, miként van az, hogy a gondolatom oly könnyedén kiadja testemnek a parancsot, viszont egyetlen végtagom se kapható az engedelmességre. Tehetetlenül kuksoltam a mélységben, amely alattomosan foglyul ejtett, s hirtelen azon kaptam magam, hogy torkomszakadtából, szívettépően és dühöngve üvöltök, mint a sebzett vadak, közben a könnyem is patakzik, s két kezemmel csápolom magam körül a havat. Nem éreztem akkor se a hideget, se a vizes cipőt, de még a fáradtságot sem; egyetlen óriásira tátott kisebesedett, üvöltő száj voltam, s úgy éreztem, ha némán kellene a gödör mélyén lapulnom, nyomban megpattanna bennem valami, s ettől biztosan megsemmisülnék... Aztán egyszer csak bekövetkezett a kijózanodás pillanata: amikor már hiába tátogtam, mert torkom berekedt, fulladozó hörgésemet már-már magam se hallottam. Fájtak a hangszálaim, arcom fagyosan égett a könnyeim alatt, lábamat mintha késsel hasogatná a talpamból felfelé nyomuló nedves hideg, kesztyűimet nem találtam, sehol... Ültem magam elé meredve, hallgatózva, de csak egy-egy pukkanás távoli zaja hatolt el hozzám, meg olykor a hajtók rikkantásának egy-egy szélsodorta foszlánya. Még nem adtam fel teljesen a reményt, hiszen a hajtók között tudhattam két öcsémet, a vadászok között pedig a nagybátyámat; biztosan észreveszik eltűnésemet és keresésemre indulnak, elvégre nem olyan rengeteg ez az erdő, hogy ne bukkanhatnának rám. Egyre szenvedélyesebben kapaszkodtam az ésszerűnek tűnő gondolatba, s hamarosan beigazolódott, hogy nem tévedtem: előbb jobbról, majd balról is nevemen kiáltottak, kezdetben távolról, de már érthetően, aztán mind jobban visszhangzott nevemtől az erdő, egész vadászkompánia indult felkutatásomra; nekem pedig épp abban a pillanatban kellett volna minden erőmből üvöltenem, hogy hangom irányát mihamarabb bemérhessék, de bárhogy próbáltam erőltetni, hang nem hagyta el a torkomat, olyan volt egész kínlódásom, mint egy rossz álom, amelyben felkiáltanék, de vattával tömték teli a torkom, s amikor nagy nehezen kiszakad valahogy az eltorlaszolt hang, alig hallható, szánalmas vinnyogássá zsugorodik... A tankcsapda peremén váratlanul megpillantottam egy vadász kipirult arcú, kucsmás fejét, éppen a gödör mélyét készült áttekinteni; orkánszerű zokogásban törtem ki, és megállás nélkül, gépiesen hajtogattam: - Soha többé! Soha többé! Soha többé!... Ma sem tudom, mi ellen tiltakoztam akkor ilyen hevesen, de azóta se hívott senki hajtónak, semmiféle vadászatra. Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2276

Zsebvers (56): Bifokális

Írta: gyalogos
2011. március 02. szerda, 08:28
Szemüvegem (94.12.03-04.) Szemüvegem már bifokális: látok életet és halált is. ZSISKÚ JÁNOS Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1911

Zsebvers (55): Fecseg-e?

Írta: gyalogos
2011. február 27. vasárnap, 18:45
Sarkigazság (94.07.09-10.) Hallgat a sült kecsege, De hogyha él, fecseg-e? KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1906

Kis lyuk a torok...

Írta: gyalogos
2011. február 25. péntek, 16:52
Az iszákosság képekben. (Jól megőrzött, áporodott penész-szagú könyveket lapozva is olykor jól szórakozhat az ember - még száz év távolából visszapillantva - régmúlt idők sajtójára. Tisztelettel és ámulattal válogatta: gyalogos.) * Hogy a részeges ember még a Krisztus palástját is elissza; hogy kis lyuk a torok, de egész falut elnyelhet, az bizony senki előtt sem titok, de azért tiszta fogalmunk még sincs róla s maga az italok túlságos kedvelője se gondolja, mily rengeteg szeszt nyeleget le apródonkint. Hogy tehát a dolog világos és kézzelfogható legyen, három képben bemutatjuk ezt a nagy pusztítást. Számításba vettük, hogy egy középszerű részeges ivó, egy évben átlag körülbelül hány liter sört és pálinkát tüntet el, azután kiszámítottuk, hogy ennyi ital mekkora edényben férne el, azután lerajzoltuk az edényt s mellé állítottuk az italok nagy barátját is, hogy az arány annál inkább szembetűnő legyen. Első képünk a mérsékeltebb sörivó elért évi «eredményét» szemlélteti. Hát bizony csinos eredmény! Mert — a mint láthatjuk a rajzon — olyan pohár lenne tele az elfogyasztott sörrel, a melyben az illető egész kényelmesen megfürödhetne. Hogy azonban ezt tehesse, létrán kellene felmásznia. Ezt azonban csak ugy kísérelhetné meg, ha egyúttal úszni is tud, mert különben kétségtelenül belefulladna a sörtengerbe. A pálinkából már a legkonokabb iszákos is kevesebbet fogyaszthat, mint a sörből, de azért, a mint második képünkön látható, ez is meglepő mennyiséget képez egy év alatt. Olyan hatalmas üveg telnék azzal meg, hogy ha az illetőt bele állítanák, csak félig érne fel benne s még vagy 4—5 magához illő pajtást be is fogadhatna. Még igy is kényelmesebben megférnének a hatalmas üvegben, mint a muzeumok szeszbe tett békái. A harmadik kép még tanulságosabb. Ez meg azt mutatja, hogy mennyi búzát lehetne annak a tömérdek szesznek az árán venni, a mit egy év alatt ilyen torkának élő ember elfogyaszt? Bizony hatalmas zsák kellene hozzá, a milyet még soha, semmiféle gyárban nem csináltak. Hanem ha összehasonlítjuk a mellette álló emberi alakkal, egy pillantásra látjuk, hogy annyi iszákos ember elférne benne, mint a hány krumpli belemegy egy közönséges zsákba. 1sor2palinka3zsak (Forrás: Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára az 1906. közönséges évre. Szerkeszti és kiadja: Poliány Zoltán, a "Bukaresti Magyar Ujság" szerkesztője és tulajdonosa. Második évfolyam. Ára 50 bani. Budapest, Franklin Társulat Nyomdája) Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2393

Winnetou búcsúzik

Írta: Cseke Gábor
2011. február 25. péntek, 16:36
Azon a tavaszon rengeteg volt a káposztalepke. Jöttek reggelenként, libbenő rajokban, átröpülték a deszkakerítést: nem tudni, honnan bújtak elő, de cikáztak szüntelen, s az udvar túlsó végén az ég felé emelkedve beleolvadtak a színesedő kékségbe. Egyik nap a nagyobbik öcsém, akinek mindenféle barátai voltak szerte a városban, azzal a hírrel állított haza, hogy csináljunk rögtön lepkehálót, mert a hulladékgyűjtő kétezer lepke teteméért bőrlabdát ajándékoz. Persze, azonnal otthagytam Winnetout - éppen Old Shatterhand-del kellett találkoznia -, magára hagytam, gondoltam várakozik még rám egy keveset a vadnyugati prériken, míg lova szikkadt füvet harap. Odahagytam őket, mert a bőrlabda ígérete megdobogtatta a szívemet: évek óta vágytunk egy ilyen labdára. Anyánk komódja kincsesbánya volt: lyukas selyemharisnyái éppen megfeleltek. A kamrából kopott cirokseprűt csentünk, melynek nyelére hálót kötöztünk. Szereztünk még egy műanyagzacskót, s azon az éjszakán sokáig hánykolódtunk álmatlanul. Korán reggel izgatottan költöttem a fiúkat, csöndben surrantunk ki a megrekedt levegőjű szobából; künn hűvös volt a hajnal, mert hullt a harmat, de már özönlöttek keletről a lepkék, ott táncoltak a fiatal meggyfák között, s nekünk csak eléjük kellett állnunk, kellős közepébe a fehér forgatagnak s kiáltozva, szökdécselve eredni egy-egy tömöttebb raj után. A hálóban vergődő példányokat kisebbik öcsémnek adtuk, aki valamennyit szorgalmasan lefejezte, s a nagy, zörgő műanyagzacskóba süllyesztette őket. Időnként odakiáltott: -- Már tizenöt van! -, s mi akkor elkeseredtünk, dühünkben még vadabbul vámoltuk a bőven ömlő lepkerajt... De aztán kijött hozzánk anyánk, gyanakodva firtatott, mi ez a nagy viháncolás és mit csinálunk annyi lepkével, persze megnyugtattuk, hogy ez csak játék, különben úgyis sok a lepke... - szóval nagyobbik öcsém, aki még csak elemibe járt, de már konyított valamit a természetrajzhoz, szabályszerű előadást tartott a kártevő rovarokról. Az igazi célt, a labdát, nem árultuk volna el semmi pénzért, mert akkor oda a meglepetés varázsa, mikor majd eléjük állunk, anya és apa elé, hogy íme itt ez a labda, amely a miénk, és így meg így szereztük... Pontosan száztizenöt lepkénk volt már akkor. Az iskolából rohanvást igyekeztünk haza. Kicsi Öcsi, aki még nem járt iskolába, izgatottan fogadott: - Huszonötöt fogtam, huszonötöt fogtam! -, és már iszkolt is a zacskóért. Bekaptuk az ebédet, s alkonyatig még vagy hetvenet sikerült lekapcsolni a menekülő áradatból. Ez nagy szó, mert a délutáni lepkék már ravaszabbak voltak, nem repültek oly ostobán kezünk ügyébe, fürgék voltak és fickándik, s az utolsó pillanatban legtöbbször kitoltak velünk - megugrottak. Reggel ismét korán keltünk. Gyűltek, gyűltek a fejetlen lepkék, anyánk morgolódott, hogy most már nem törődünk egyébbel, csak ezekkel az utálatos rovarokkal, meg hogy valamikor tanulni is kell, ám sem a szép szó, sem a zsörtölődés nem használt. Második napon már négyszáz tetem körül tartottunk, harmadnap (vasárnap) számuk elérte a kilencszázat. Lélekben megerősödtünk, szívósak voltunk, mint a hétpróbás vadászok, csak kicsi Öcsi zavarodott bele végül a számolásba, s akkor megnyugtattuk: - Majd a végén összeszámolod, inkább te is csinálj egy lepkehálót. Már vagy ezerötszáznál tarthattunk, amikor bekövetkezett az, amire nem számítottunk: a lepkék kezdték elkerülni udvarunkat. Most is nagy hullámokban érkeztek ugyan, de nem hussantak át az udvar egész hosszán, hanem csak egyik sarka fölött libegtek kihívóan, s abban a sarokban, jókora területen, történetesen buján tenyésző, mérgeszöld csalánok nőttek. Nem tudom, hogyan jöhettek rá titkunkra, vagy valamiféle jelzéseket adtak le társaiknak, tény az, hogy óvakodó táncukban volt valami csúfondáros, s ez mindhármunkat felbőszített... Ezután kimerészkedtünk az utcára, ahol aztán a kerítés fölött kiözönlő lepkék mégis csak a hálónkban végezték. Pár napig vadásztuk őket így, mire végleg elmaradtak. Apánk azt mondta nagy dohogva, hogy most már aztán elég, lejár a szezonjuk s üljünk le... a könyv elé. Megszámoltuk a zsákmányt: ötvenöt hiányzott még a kétezerig. Kicsi Öcsi sírt, én szelíden átkozódtam, nagyobbik öcsém szó nélkül fogta a lepkehálót és másnap délig nagy üggyel-bajjal sikerült még tízet fognia ... De hátha meg se számolják? -- reménykedtünk ... A hulladékgyűjtő a város végén volt, elhagyatott, vedlett falú házban. Redőnye félig még leeresztve, ide korán jöttünk. Türelmetlenül tébláboltunk a forró aszfalton, majd zörgést hallottunk az üzlet belsejéből. Kinyílott az ajtó, s egy nagydarab, vaskos ember szőrös karja hirtelen dübörgéssel felnyomta a bádogrolót. Apró szemével körülnézett, a szája sarkában lógó csikket elpöccintette, majd eltűnt a homályos helyiségben. Szorongó szívvel oldalogtam utána. Éppen vizet ivott egy bádogcsuporból, illedelmesen vártam, míg az utolsó cseppeket is lenyeli, arcom égett. - Mi az, te? - csudálkozott. - Itt van - dadogtam -, a kétezer darab, amiért a labdát tetszik... így hallottuk ... - Na várj csak - és benyitott a szomszédos helyiségbe, ahol egy fiatalember a raktárt rendezgette. Remegve vártam a pillanatot, mikor jelenik meg az ajtóban, kezében a bőrlabdával... Bent csöndesen beszélgettek. - Nézz ide, János - dörmögött a kövér hangja. - Ezek az ipsék egy zacskó lepkét hoztak. Labdát akarnak. - Valaki elbolondította őket - vágott közbe a fiatalember -, ismerem a mesét, minden évben elterjesztik. Tavaly a cserebogárral... - János, de ez itt kétezer lepke! - Dilinyós kölkei!... Képesek voltak összegyűjteni, megszámolni. .. - Te, János, azt mondom, adjuk oda azt a hasadt bőrt, belsőt majd szereznek hozzá ... 'szen csak hulladék... El akartam rohanni. De már jött a kövér, kezében a kopott labdakülsővel, félszegen mosolyogva és odanyomta a markomba. Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2190

Zsebvers (54): Végtelenség

Írta: gyalogos
2011. február 25. péntek, 16:33
Reggel (94.06.21.) Fölvirrad bennem a végtelenség. GIUSEPPE UNGARETTI (ford. Rónay György) Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1908

Zsebvers (53): Szavaid elpihennek

Írta: gyalogos
2011. február 23. szerda, 19:46
Burját ima (94.08.13-14.) Ajkukon csupán az emlék párája - kontúrtalan. Szavaid elpihennek. Már vár az egyszer volt föld. Fölkelti bátran ismét a holnapi dalt és vele együtt szavaidat. Sziszegésbárd, délibáb, paripa, kékcsillogású remény. PENTII MUSTAPAA (ford. Fábián László) Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1904

Petőfi, ki a holtat is föltámasztja!

Írta: gyalogos
2011. február 23. szerda, 09:24
József Attila már megérte s így versbe fogalmazta azt, amit nagyjainkkal a felpezsdülő kereskedelem hajnalán a reklám kedvéért műveltek: "...neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé..." - írta a költőkről a Mondd, mit érlel c. versében. Több mint száz esztendős képes naptárt lapozgatva bukkantunk rá annak a mindenható életelikszirnek a hirdetésére, mely Petőfi nagyságát vette kölcsön a maga nagyszerűségének ecseteléséhez. Érdemes az egész hirdetésen átrágnunk magunkat, s végtére azon szomorkodni, hogy ez a csodaszer mily sajnálatos módon eltűnt a látóhatárról, s egy idő után készítője már úgy reklámozta - igaz, akkor már nem Szabadszállásról, hanem Budapestről (hogy felvihette az Isten a dolgát!), hogy Petőfi sósborszesz. Igaz, a szóbanforgó patikárius két különböző patentet vásárolt, de hatásuk univerzális volt... (Gyalogos) A bölcs levele egy volt tetszhalotthoz E czim alatt akarjuk bemutatni kedves olvasóinknak a legújabban kipróbált s leghatásosabb „Petőfi- Élet-Elikszir" gyógyértékét. Minden okos családapa készenlétbe tartja a „Petöfi-Élet-Elikszirt", mert e nélkül egy perczig sem lehet élete biztosítva. Épen ezért, mert köztudomású, hogy a ,,Petöfi-Elet-Elikszir" úgy belsőleg, mint külsőleg néhány percz alatt megszünteti az összes létező fájdalmakat és betegségeket, mindenkinek saját érdeke, hogy az egyetlen egy helyen kapható ,,Petőfi-Élet-Elikszirt", azonnal meghozassa és családját örökre boldoggá tegye. Ez az egyetlen egy czim, a honnan a „Petőfi-Élet-Elikszirt" meg lehet hozatni: Vajna József gyógyszerész, Szabadszállás. 1 nagy üveg ára 2 korona, postán csak 3 nagy üveg szállítható pontos kimerítő utasítással. (Lásd érdekfeszítö erre vonatkozó elbeszélésünket, mely teljesen igaz, a hirdetésünkben megtörtént dolog.) Képünk azt a pillanatot ábrázolja, amidőn egy deputáció jött megköszönni a pápaszemes bölcsnek, hogy még 1848-ban, a szabadságharcz nehéz napjaiban kommendálta nekik a Petöfi Élet-Elikszir mindennapi használatát. Mert — úgymond a szónok — a Petőfi Élet-Elikszir-nek köszönhetjük itt valamennyien azt, hogy ilyen egészségben megöregedtünk. — Az öreg bölcs egyik karját fölemelve inti őket, hogy odahaza népeik között terjeszszék mindenütt továbbra is a Petöfi Élet-Elikszir minden betegség elleni jóságos hatását, mert — úgymond — egész életembe került, mig az előttem levő bölcsek könyvéből ki tudtam fürkészni a Petőfi Élet-Elikszir gyógyerejét és sok éjszakát átvirrasztottam, mig sikerült összeállítani annak alkatrészeit és használati utasítását. — Végül kis unokája összetett kezekkel kéri a küldöttség vezetőjét, hogy mindenütt egyhangúlag hirdessék: „Éljen a Petőfí Élet-Elikszir!" *A bölcs levele egy volt tetszhalotthoz!* *Kedves Gazduram!* Igen örvendek azon tudatnak, mely szerint már a legjobb egészségnek örvend a „Petőfi-Élet-Elikszir" használatától. Ugy-e megjósoltam akkortájban, a mikor már a koporsóba akarták szögelni, hogy talpra állítom kendet, ha nekem szót fogad és a „Petőfí-Élet-Elikszirrel" kurálja magát. Ugy-e nem hitte volna bátyám uram, — kinek halálhíre futó tűzként egész vármegyénkben elterjedt, nagy fokú tüdő, sziv és vese baja miatt, — hogy még sajátkezüleg fog irni nekem hálalevelet. Higyje el nekem tisztelt bátyám, hogy sokat fáradoztam, mig a „Petőfí-Élet-Elikszirt" úgy sikerült összeállítanom, hogy ma már nincs az a nagy beteg és nem létezik az a betegség, melyet ki nem tudna tisztára gyógyítani a „Petőfí Élet-Elikszir". Lehet az a betegség 40 esztendős, lehet az külső vagy belső nyavalya; származhat az megfázástól, megerőltetéstől, vérbajoktól, ifjúkori bűnöktől, legyen az öreg, fiatal, asszony vagy férfi, fiu vagy leány: a „Petőfí-Élet-Elikszir" rögtön megállja helyét. Egy üveg „Petőfí-Élet-Elikszir" végett az egész országból felkerestek a csúzos, reumás és köszvényes betegek, az ország összes gyomorbetegei, az ország összes lábfájósa, mell- és hátfájósa, a fej- és derékfájásban szenvedőkkel együtt. Kedves bátyámnak is megrepedne a szive, ha látná azt a sok heptikás lányt, férfit, kik remény nélkül álltak, mert kipróbálták haszontalanul a világ összes gyógy- és háziszereit. Jöttek a nők, kiknek a rokonuk vagy férjük az iszákosságtól elzüllött. Jól esik látni, hogy ezek mind teljesen kigyógyultak és családjuknak visszaadattak. Hiszen jól emlékszik reá gazduram, mikor magam is nyavalyáskodtam; hol az ereim zsugorodtak össze, hol csontfájásom, szúrásom, szaggatásom, hol hasogatásom, nyilamlásom és mindig lábfájós is voltam; a járás is nehezemre esett és mindig fáradt voltam. Most pedig faluról-falura járok, szőlőmbe, tanyámba is gyalog járok és kutya bajom. Sokat vesződtem étvágytalansággal, gyomorgörcscsel, sziv-szurással is, mig végre mindezektől megszabadultam. Kenetem is magam a "Petőfí-Élet-Elikszirrel" és cseppenként iszogatom úgy, a mint az utasításban elő van általam írva. Kis unokám is azelőtt lázas, gyenge, vérszegény, sápadt volt s a mellett panaszkodott étvágytalansága, csikarás és köhécselése miatt, de ma már a falu legizmosabb leánya. Hiszen emlékszik talán gazduram a Péter sógorra, a ki felköltözött Pestre; az is mindég dagadt volt, hol a lába, keze, hol a gyomra vagy lépe, sőt a lába is és mind elmúlt neki a „Petőfí-Élet-Elikszirtől." Itt mindjárt felhívom figyelmét bátyámuramnak, a mig el nem felejtem, hogy ha ismét elővenné a régi szemgyengesége, fülbaja vagy gége- és szájfájása, úgy csak a „Petőfí-Élet-Elikszír"-hez folyamodjék, a mint ott elő van irva. Az anyjuknak pedig mondja meg, hogy tiszteltetem és nagyon örvendek, hogy már bot nélkül tud járni a pitvar körül és hogy Ilonka lányának a tüdöbaja megszűnt a „Petőfi-Élet-Elikszir"-től. Kedves bátyám ! A 70-ik esztendőt taposom, jó órában legyen mondva, teljes egészségben és ifjú erőben. A „Petőfi-Élet-Elikszir" volt egész életemben összes reményem és vezőrcsillagom. Áldják több ezren minden lépésemet, mert sok szenvedőnek adtam vissza életét. Mindenki tisztel, becsül. Élő példa reá uram-bátyám is, kit tetszhalottnak tartottak és most a legegészségesebb ember. Isten tartsa meg kigyelmedet továbbra is ebben az erőben, egészségben, hogy minél több községben hirdethesse a „Petőfi-Élet-Elikszir" gyógyerejű hatását. Azt is elárulom bátyám-uramnak, hogy a „Petőfi-Élet-Elikszir" mostan még sehol sem kapható és nyilvánosan nem ismeri senki a világon. De ha meg akarja szerezni, akkor a főraktárba írjon egy levelezőlapot és kérjen pontosan: 3 nagy üveg valódi Petőfi-Élet-Elikszirt. De jól nézze meg a dobozt, mert csak az az igazi "Petőfí-Élet-Elikszir", amelyen Petőfi Sándor arczképe látható. A kizárólagos főraktáros pontos czime: Vajna József gyógyszerész Szabadszálláson. (Minden rendelés azonnal szállittatik a részletes utasítással. Pénzt nem kell beküldeni előre, csak egy levelezőlapot. A három nagy üveg ára 6 korona.) Forrás: Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára az 1906. közönséges évre. Szerkeszti és kiadja: Poliány Zoltán, a "Bukaresti Magyar Ujság" szerkesztője és tulajdonosa. Második évfolyam. Ára 50 bani. Budapest, Franklin Társulat Nyomdája Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2693

Pótszünidő

Írta: Cseke Gábor
2011. február 21. hétfő, 09:54
Az alábbi történet leginkább nyárra való, amikor az olvadozó aszfalt szabályosan fogva tartja a járókelők cipőjét, vagy legalább is benne marad a számtalan talp és sarok jellegzetes lenyomata. A történet tehát, hogy a kánikula megpróbáltatásairól némileg elterelje a figyelmet, télen játszódik le, egy vidéki városban, amely a havasok lábánál fekszik, s éppen ezért sem előtte, sem a benne élő gyermekek előtt nem ismeretlen a fél méteres hótakaró. Ebben a városban élek én, ráadásul azon a télen, amelyről mesélni szeretnék, nem is fél, hanem legalább másfél méter magas hó szakadt ránk, pontosan két nap és három éjszaka alatt. Éjjel volt, amikor nekilátott szállingózni, s reggelre felcihelődvén, hogy iskolába induljunk, odakint már bokáig érő, makulátlan hótakaró fogadott, és közben hullott az égből sűrűn, fátyolosan tovább, mintha világéletében ezt tette volna. A havazásról mindjárt a sétatéri tó jutott eszembe, s partján az örökké titokzatosan susogó fenyősor, amelyet nem tudni, mikor ültettek a platánfák és gesztenyék társaságába, éppen a vízpartra; éjsötét lombjuk sejtelmesen tükröződött az enyhén fodros víz felszínén. Gyorsan arra kerültem, hogy végre megpillanthassam az általunk oly kedvelt, de azon a télen még nem látott csodát; ha az ember ugyanis 1-2 percig mereven, minden figyelmét a látványra összpontosítva a tavat s a parton álló fenyők sorát nézte, hamarosan azt tapasztalta, hogy tulajdonképpen nem is a hó hull alá a mélyen leereszkedett, felhős égből, hanem maguk a fenyők emelkednek föl sikló némaságban, méltóságteljesen a magasba. Későbbi fizikaórákon megtanultuk ugyan, hogy a jelenség neve nem egyéb „optikai csalódás”-nál, de azon a télen bennünket még távolról sem vonzott annyira a tudományosság, hogy mindenáron magyarázatot keressünk az égbe repülő fenyőfák titkára. Csakhát... az iskolában ezúttal roppant fontos, halaszthatatlan ügyek vártak ránk, s fájó szívvel ugyan, de megszaporáztam a lépteimet, már amennyire a süppedő s minduntalan a cipőmre tapadó hótól tehettem. Hónom alatt a szokásos napi egy hasáb tűzifa helyett - ennyit vitt magával szülői hozzájárulásként a mi szellemi feltáplálásunkhoz azokon a teleken valamennyi tanuló, hogy az osztályokban trónoló hatalmas csempekályhák valamelyest meglangyosítsák érdeklődésünket és türelmünket a tudományok iránt - ezúttal kettőt szorongattam. Osztályunk ugyanis titokban elhatározta, hogy ezen a téli reggelen kivételes módon, alaposan befűt a tanteremben, de úgy, hogy az a tűz sokáig emlékezetes maradjon. Egyik városszélen lakó társunk felajánlotta, hogy a szomszédjukban működő kályhásmestertől némi tapasztóanyagot csen, azt ügyesen megvegyíti érett, szagos istállótrágyával, s a keverékkel itt-ott betapasztja a tantermünkben álló öreg kályha belső repedéseit, majd a továbbiakban a frissiben megrakott tűz garantáltan megteszi a magáét; ha nem egyéb, legalább egy napra felfüggesztik a tanítást a förtelmes bűz miatt - állította osztálytársunk, mint a kérdés értő szakembere, mi pedig vakon hittünk neki. A kályhán szerencsére repedés repedést ért, s a nagy munkával elkészülve, mialatt hősiesen álltuk az orrfacsaró trágyaszag döglesztő hullámait, alágyújtottunk a sarokban tornyosuló fahasábokkal. Első óránk matematika lett volna, de jóformán még a feleltetéshez sem értünk, mikor a kályha felől fenyegetően gomolygó, nehéz füstök lengedeztek, kígyóztak a mennyezet felé. Naplóba temetkező tanárunk mind gyakrabban szimatolgatott az egyre fojtogatóbb levegőbe, de csak akkor fogott gyanút, amikor az osztályon váratlanul végigpillantva meglátta, hogy áthatolhatatlan köd választja el mitőlünk. Pedig mi akkor már legalább öt perce javában köhécseltünk, fuldokoltunk, fintorogtunk, émelyegtünk, szívünkben pedig remény sarjadozott, mert hamarosan a matektanár is követte példánkat, de neki nem volt muszáj egy helyben ülnie, s a hóna alá csapott naplóval kiszédelgett a tanteremből. Nem telt el öt perc sem: a homályosan sejlő ajtókeretben igazgatónk hórihorgas alakja derengett föl, mintha fejét szerette volna kiemelni a füstfelhőkből, lábujjhegyre ágaskodva fürkészte a gomolygó köd mélyén sejtett láthatatlan osztályt, majd a kályhához lépett, futólag megvizsgálta a tényállást, s látván, hogy az továbbra is pimaszul ontja magából a szörnyű bűzt, zsebkendőjét a szájához szorítva kinyögte: tűnjünk el, amilyen gyorsan tudunk, mert ebben a teremben ma már lehetetlen órát tartani... Egy pillanat múlva teremtett lélek se volt közülünk az iskolában. A havas ligetbe rohantunk, örömünnepet ülni, s ennek fejében óriási hógolyócsatát vívtunk, majd a nap hősének kikiáltott kályhatapasztó társunkat dobáltuk ünneplőleg a levegőbe, mit sem törődve azzal, hogy ő maga továbbra is áthatóan bűzlött a saját kezűleg dagasztott trágyától, de mi volt az a kicsi, maradék bűz ahhoz az élményhez képest, hogy - győztünk?! A hó pedig, mintha csak a pártfogónk lenne, ugyanolyan kitartással hullott tovább, s a második éjszakán se hagyta alább; újabb reggelre virradva már csak jókora erőfeszítések árán jutottunk el az iskoláig. A fárasztó út ellenére vidámak voltunk, s egy csöppet se siettünk, mert rájöttünk, hogy ha el is késünk, ezúttal nem kell elfogadható kifogáson törnünk a fejünket, a nagy hó éppen elég indok mindenki számára ... Az iskolában aztán az a hír fogadott a katedránál didergő, nagykabátos igazgató személyében, hogy a kályha helyreállítása és a tanterem fűthetővé tétele sajnálatos módon még néhány napi vesződségbe kerül, de az iskola vezetősége kárpótlásul kiviszi az egész osztályt a város repülőterére, havat taposni, hogy a fővárosból érkező postajárat, meg a vöröskeresztes repülőgépek a nagy hó ellenére is zavartalanul forgolódhassanak le- és fölszállás közben a roppant libalegelőn. Igazgatónk bejelentését fülrepesztő hurrázás fogadta, s hamarosan versengve kapaszkodtunk föl az iskola előtt töfögő, rozzant teherautó rakterére. Már jócskán kint jártunk a városból, mikor észrevettük, hogy egy végtelennek tetsző sík mezőn ívelt tetejű tákolmány gubbasztott egymagában a hóesésben, előtte bőrruhás, bőrsapkás férfi lengette hosszú karját járművünk felé, amely e jelbeszédtől menten le is állt; a férfi kezet rázott vacogó igazgatónkkal, s az épületbe - többször is ezt a szót használta: hangár - vezetett bennünket, ahol az egyik sarokban megcsodálhattunk két darab, sárgára mázolt mentőrepülőgépet, ugyanakkor mindenikünknek kiosztott egy-egy pár olcsó, használt sílécet, hogy amíg dolgozunk, majd az lesz a munkaszerszámunk. Senki se kérdezte meg, tudunk-e egyáltalán sízni, s ellentmondást nem tűrve tereltek bennünket a távolba vesző leszállóhely felé. Négyünket-ötünket egymás mellé állítottak, láncba, valaki megmutatta, hogyan csatoljuk fel a síléceket, s szorosan összefogózva nekivágtunk a havas végtelennek. Botorkáltunk, elég sokszor összerogytunk, egymásba gabalyodtunk, de léceink ezzel mit sem törődve nyomtatgatták, préselgették a laza hótakarót, csatárláncunk után pedig társaink további sorfalai következtek. Már nem tudom, miként telt el az a délelőtt, mert a tizedik kör megtétele után már csak a szikrázó fehérséget láttam magam előtt, s egyre jobban imbolygott velem a világ, mintha lázas beteg lettem volna. Az, ami reggel még nagyszerű játéknak tűnt, hamarosan komoly, izzasztó kínlódásnak bizonyult. Mindannyian gépiesen vonszoltuk előre magunkat, s mindegyre tágítanunk kellett a már bejárt körön. A bőrsipkás ember és az igazgatónk igyekeztek tartani bennünk a lelket, s becsületükre legyen mondva, közénk állva maguk is derekasan megizzadtak a hótaposásban. Amikor végre takarodót fújtak, nem bírtuk elhinni, hogy amit átéltünk, az valóság lehet. Mintha furcsa álmot látnánk, úgy bámultuk a hangárból előtaszított, majd próbaképpen zümmögve nekilóduló s némi bukdácsolás után levegőbe röppenő vöröskeresztes gépet, amely alacsonyan körözgetett a fejünk fölött, később könnyedén visszaereszkedett oda, ahol nemrég még mi ügyetlenkedtünk reményt vesztetten, elcsigázva a derékig érő hóban. Azon az éjszakán álmomban mindenütt csak havat és kusza sínyomokat láttam. Reggel már meg se lepődtem, amikor az ablakon kinézve a rendületlenül kitartó havazás látványa fogadott. Be is mondta hamarosan a rádió, hogy helyenként időlegesen bezártak az iskolák, amíg valamennyire javul a közlekedés helyzete. Így jutottunk azon a télen ajándékképen tíz napos pótszünidőhöz. Igaz, hogy nem egészen a kályhatapasztás révén, de hát ki tudhatja? Ha nincs az a csíny, mondom én, talán a röptérre se vezényelnek ki. Ha meg nem visznek ki oda, sízni se tanultunk volna meg egyhamar. Sízés nélkül pedig, ha elgondolom, szörnyen unalmas lett volna a kényszervakáció többi nyolc napja! Úgyhogy a dolgok valahol összefüggenek - éreztünk rá a nekünk szóló tanulságra, pedig akkor még nem is tanultunk filozófiát. Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1965

Zsebvers (52): Ing a kötélen

Írta: gyalogos
2011. február 20. vasárnap, 19:43
Fagyban (94.11.09.) Az idegek feszülnek, mint fagyban a kötelek. Lógok két veszekedés közt, mint a szakadásig fagyott ing a kötélen, télen. ÉLTES ENIKŐ Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1868

Cédulák / Beszélgetés

Írta: Cseke Gábor
2011. február 20. vasárnap, 19:39
Szeretném lefényképezni az egyik csíki faluban épülő gépesített fejőcsarnokot. Az istállók melletti mérlegház nyugdíjas őre szolgálatkészen nyitogatja a kulcsra zárt ajtókat. Kíváncsi kamasz szegődik mellénk a szomszédos istállóból, apját helyettesíti az állatoknál, beteg az öreg. Míg a géppel vacakolok, az öreg a fiút faggatja, hogy van az apja? Az meg mondja: rosszul, nagyon rosszul... Fel se tud kelni... Aztán rájuk szólok, állnának egymás mellé, hadd kapom le őket is emlékbe. Boldogan beleegyeznek, s mereven, komoran néznek farkasszemet a lencsével. - Beszélgessenek egy kicsit, ahogy szoktak - próbálom életesebbé oldani feszengésüket. Összenéznek, hallgatnak; ugyan, mit is mondhatnának egymásnak? Egész nap együtt vannak, jól ismerik egymást; az öreg a legénykét, a legényke az öreget. Végül az öreg szólal meg elsőnek: - Hogy még van az apád, Pista fiam? Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2078

Zsebvers (51): Halvány ezüsfüst

Írta: gyalogos
2011. február 18. péntek, 19:41
Február (94.10.14.) Halvány ezüsfüst futja be a fákat, a téli reggel éles, zúzmarás. Olykor, mikor lehúzzuk téli kesztyűnk, belénk harap a fagy s mi sírni kezdünk, mert fáj a seb, mint a farkasmarás. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1960

Cédulák / Hosszú éjszaka

Írta: Cseke Gábor
2011. február 18. péntek, 19:39
Váratlan esti utazás. Az utolsó hálójegyek egyike lesz az enyém. Elégedetten nyúlok el az alsó dikón, egyedül utazom a fülkében. Olvasmányomba felejtkezem. Ploiesti-nél, ez Bukarest után az első megálló, kopognak. Előbb két hatalmas bőrönd, majd egy magas, néger fiatalember préselődik be a szűk ajtónyíláson. Jóestét, jóestét. Tovább robogunk. A fülkére néma percek telepednek. Ő rendezkedve szöszmötöl, én tovább olvasok; azaz... olvasnék, mert gondolataim másfelé kalandoznak. Tisztelem, becsülöm a színes bőrű embert - tisztázom magamban; persze, ez eddig elmélet. Mostanig nem volt alkalmam ennyire közvetlen kapcsolatba kerülni velük. Végre, elnyúlik a felső ágyon, s egy folyóiratot lapozgat. Eloltom a mennyezetlámpát, csak az olvasófények világítanak. Csönd. Majd lapozgató neszek lentről, fentről. Közben feszülten figyelek, minden szokatlanabb mozdulatra fölriadok. Aludni nem merek, nehogy... ki tudja... - Van egy... gyufája? - érkezik felülről az idegenesen formált, precíz kiejtés. Már nyújtom is a skatulyát, nehogy ezen múljon... De vajon mi? - Tessék... venni - pöccent le cserébe ágyamra egy Kentet. Füstölünk. Lapozgatunk. Telnek a percek, az órák. - Maga... fél? - szinte robban odafentről a nemvárt kérdés. - Hát... - kertelek férfiasan, és minden eshetőségre fölkészülök. - Mert én félni... hosszú éjszakától... Döbbenten hallgatok. Aztán mesélni kezdünk egymásnak; ő szülőhazájáról, Ghanáról, ahonnan egyetemre küldték, én a magam szülővárosáról, ahová mindketten utazunk. Mire belemelegednénk, megérkezünk. Bővebben... Hozzászólás Találatok: 2009

Kóválygások a Hyde Parkban (11)

Írta: Cseke Gábor

2011. február 17. csütörtök, 07:35

A tévelygő

Azt hitte csak egy park a sok közül

belépett s úgy nézett körül

mint aki annak is örül

hogy egy kis árnyék rávetül

nem tudta hogy itt úgy szabad

ahogy falak közt rab a rab

s szabadsága egy része csak

annak amit a sors kiszab

ahogy egy félénk nyúl lapít:

száját tátva várt valamit

zsenge füvet úti lapit

vagy szélsodorta zsírpapírt

mindennek szabott helye van

s ha felismered merre van

egyik s másik is zordonan

léptél be s elmész boldogan

2010. július 3.

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1484

Zsebvers (50): Visszanéznek

Írta: gyalogos
2011. február 17. csütörtök, 07:33
Almahéj (94.09.01.) Az almahéjat tedd a kályhalapra, s ha perzselődik, szívd be illatát: képet idéz, a gyermekkort mutatja, amelyből visszanéz anyád s apád. ÁPRILY LAJOS Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1376

Cédulák / Uzsonnaszünet

Írta: Cseke Gábor
2011. február 17. csütörtök, 07:32
Legelső üzemi élményem. Végigsétálok a kolozsvári Unirea gépgyáron. Csönd, a gépek állnak, a csarnokablakon rézsút betűző napfényben porszemek játszadozása. Kivel állhatnék szóba? A szögletekben, ládákon, fűtőtesteken, szerszámos asztalon, egymáson heverő fogaskerekeken munkások falatoznak. Mit akarhatok ilyenkor, uzsonnaszünetben? - ilyesmiket kérdez néma tekintetük, majszoló állkapcsuk lelassuló mozgása. Röstellem őket megszólítani. Fogadkozom magamban, ezután inkább koránkelő lesszek, esetleges riporthőseimhez hasonlóan igyekszem majd munkakezdéskor magam is megjelenni a gyárban; ki venne komolyan egy látogatót, aki nyolcig alszik, s utána szép nyugodtan végigbámészkodja az életüket? Kivárom a szünet végét egy irodában – döntök. Bekopogok a személyzeti osztályra; a nyitott ajtóban megtorpanva, még elkapom az íróasztalok mögött falatozó tisztviselők megróvó, ellenséges tekintetét. Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1489

Ada-Kaleh "feltámasztása"

Írta: Cseke Gábor
2011. február 15. kedd, 16:44
Orsovától 3 kilométerre a Vaskapui-sellők irányába Margitszigethez hasonló méretű sziget, Ada-Kaleh állt ki a vízből (1,7 km hosszú, 500 m széles volt). Ez az első ízben a teuton lovagok által 1430-ban feljegyezett muzulmán lakosságú sziget, sok más – a hajózás szempontjából veszélyes és a Vaskapunak útban lévő „kitüremkedéssel” együtt, 1971-ben eltűnt a föld színéről. Mindig keserű irigységgel gondoltam azon újságíró kollégáim szerencséjére, akik a hatvanas évek végén, amikor a vaskapui vízierőmű tervezett megépítése miatt a kritikus zónában található, alig egy hektárra rúgó Ada-Kaleh sziget víz alá süllyesztése is mind gyakrabban szóba került, a helyszínre utazhattak s többé-kevésbé lelkesítő, olykor a helyzet tragikumát sem megkerülő án. "színes" riportokban számoltak be a grandiózus építkezésről, azok építőiről, nem feledkezve meg a hirtelen divatba jött, mert halálra ítélt szigetről, amely pedig sok évszázados történelme során a maga sajátos, szélcsendes életével érdekes kuriózum volt a Dunát járó hajósok, illetve a folyam két partján lakók életében. Már csak azért is szívesen megnéztem volna egyszer a messze földön híres török édességet, a rahátot - egyfajta porcukorba forgatott, kockára vágott gyümölcszselét - gyártó, stratégiai fontosságú erőddel rendelkező szigetet, mert kamaszkoromban, amikor rákaptam a cigarettára, az apám íróasztalában talált elegáns szivarkásdobozokról ezt a bűvös nevet olvashattam le, egy karcsú mecset sziluettje mellől: Ada-Kaleh... Az illatos, finom dohányból készült cigaretták jó ajánlólevélnek bizonyultak, mert ma is érzem a számban kellemes aromájukat, pedig már közel három évtizede elnyomtam az utolsó csikket. Akkor tudatosodott bennem az is, hogy Jókai talán éppen az Ada-Kaleh közelében lévő szigetcsoport valamelyik tagjáról mintázta hírhedt senki szigetét. Az egzotikus, török idők patinájával felruházott kisvilág örök sóvárgást jelentett életemben, amelyet aztán, a nyolcvanas években már csak úgy sikerült elfojtanom, hogy az akkori romániai magyar napilap (Előre) megbízásából, egy fotóriporterrel együtt pár napra Orsovára kértem magamat, amelynek piacára valamikor Ada-Kaleh lakói átjártak, zöldségeiket-gyümölcseiket, édességeiket és a szigeti dohánygyár termékeit értékesíteni. A sziget akkor már jócskán a Duna medrének mélyén, hullámsírban aludta örök álmát... És hiába költöztették át máshová a sziget néhány létesítményét, például a vár romjait, rá kellett döbbenni, hogy ez a humán örökség sajnos, már semmilyen hókuszpókusszal nem támasztható fel. Ezt már akkor tudnom kellett, amikor Elekes Ferenc barátom, Marosvásárhelyen élő költő és publicista sorait elolvastam a hetvenes évek elejéről. Ő a sziget eltűnésének első évfordulóján megrendezett ünnepségek alkalmával visszatért korábbi "tette" színhelyére. Évekkel korábban, a végzetes lépés előtt még a lelkes építőmunkáról kellett beszámolnia. Most viszont az emlékek kaptak kellő súlyt soraiban: "Nem hiszek már a riportban, amely csak a számokra épül. Nem hiszek, mert lám, azóta mind elfelejtettem a följegyzett adatokat, a kilowattok számát, a kiásott föld köbmétereit; mindez kiment a fejemből, mint valami régi ígéret. Sőt, ha jól meggondolom, azon a szeles, februári napon nem tudtam a följegyzett számokról, hogy melyik sok, és melyik kevés. És most, ha mesélnem kellene: mi is volt itt tulajdonképpen azokban a mozgalmas napokban - a számok és adatok helyett azokhoz a régi hangulatokhoz meg csudálkozásokhoz folyamodnék, amiket akkor föl sem jegyeztem a noteszembe. Például lefesteném Adah-Kaleh szigetét tornyokkal, várfalakkal, a dohánygyárral, a kis üzemmel, ahol a rahátot készítették. Juszufot, a csónakos embert aztán igazán ki nem hagynám, mert kávét főzött nekem hallgatagon, s míg ültünk az alacsony mennyezetű szobában, a römizők pipafüstjében, elnézett valahová, a semmibe, és azt mondta nekem elszorult torokkal: uram, hogy itt minden víz alá kerül, ezt megértem, pedig itt születtem, ezen a szigeten. És még azt is mondta nekem Juszuf, a csónakos ember, ha rajta múlna, ő is úgy határozna, hogy meg kell építeni ezt a hatalmas vízierőművet, de ne haragudjak, ha nem tapsol örömében, amikor elönti a szigetet a víz..." Amikor tehát én a Vaskaput végre, felkereshettem, már csak a szerb és román partok közötti, modern erődítményként feszítő vízierőművet csodálhattam meg, a maga roppant méreteivel és sci-fi hangulatot keltő, külső-belső műszaki látványegyüttesével, no meg egy közel fél órás dokumentumfilmet, amit a kijárat mellett berendezett Vaskapu Múzeum előadótermében a hivatalos látogatóknak naponta akár tízszer is levetítettek - a pillanatnyi turistaérdeklődés függvényében. A filmet 1968-ban készítők tulajdonképpen közszolgálati feladatot látott el, amikor a halálra ítélt sziget utolsó, tavaszi pillanatait megörökítette a számunkra. A hagyományos filmes eszközökkel készült alkotás szakmailag semmivel sem emelkedik ki a szokványt éltető átlagból, és olyan, mint egy halotti maszk: tökéletesen illeszkedik a halott vonásaihoz, ez ad neki a halhatatlanság felé mutató értelmet és távlatot. Ugyancsak érdekes vállalkozás a török Ismet Arasan rendezőé, aki 18 évet szánt arra, hogy felkutassa a szigetről elköltöztetett lakosság leszármazottait, akiknek még rögzíthető emlékeik vannak a hajdani szigetről. Az Olaszország, Spanyolország, Törökország és Románia területén élő 58 megszólaltatott túlélő egy 52 perces dokumentumfilmben (anely díjat nyert az antalayai Arany Narancs filmfesztiválon) megindító hitelességgel "építették újra" vallomásaikkal az örökre eltűnni vélt déldunai oázist. Ehhez hasonló szerepet játszhatnak azok a régi képes levelező lapok, melyek gyűjtőknél forognak közkésen, s amelyekből vagy két tucatnyit magam is kegyelettel őrzök digitális gyűjteményemben. Bővebben... Hozzászólások (1) Találatok: 3526

Cédulák / Mintha az égben...

Írta: Cseke Gábor
2011. február 15. kedd, 11:08
Mintha az égben járnánk, de a kis, mokány lovak még makacsul kapaszkodnak felfelé, a rejtőzködő máramarosi tanya irányába. Útitársam körbemutat. Itt volt Pintye Gligor, II. Rákóczi Ferenc híres betyárvezérének állandó hadiszállása. Sűrű mogyoróbokrok mindenütt, fentről szélben sóhajtozó, homályos vadon komorlik. Hosszú kilométereken át sehol egy lélek, zümmögve száll a történelmi csönd. A tanya - néhány összerótt gerendaház csupán - váratlanul bukkan elő egy kanyar mögött. Néhány óra alatt mindenki körénk gyűl parolázni; kiváncsiak a fővárosi emberre, aki közéjük érkezett. Legutoljára - mondják - az ötvenes évek végen járt valaki itt Bukarestből; saját szemével kívánt ugyanis meggyőződni arról, hogy itt valóban lehetetlen közös gazdaságot alakítani, ahogy a jelentésekben állították. Rövid pihenő után fejcsóválva távozott. Húsz év telt el azóta. Magam is inkább azért vállalkoztam az útra, mert Nagybányán jóakaratúan intettek: egy ócska tanya csupán, mihez kezd vele? Most meg ülünk, egymással szemben, s ők hallgatják, hiszik is, nem is, miként zajlik odalent az élet. Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1513

Zsebvers (49): Lehet beszélni

Írta: gyalogos
2011. február 15. kedd, 11:06
Vannak emlékeim (94.07.22.) Vannak emlékeim hiányzik az erdő meg a vad hiányzik a faház meg a lány hiányzik az árva feleség a nyelv megvan lehet beszélni LAURII VITA (ford. Ágh István) Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1454

Zsebvers (48): Mi maradt?

Írta: gyalogos
2011. február 13. vasárnap, 08:58
Túladtam mindenen (94.09.06.) Túladtam mindenen, holmin, vagyonon, egyebem sem maradt, csak te, roppant reménység. FRIEDRICH NIETZSCHE (Ford. Tellér Gyula) Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1456

Cédulák / Hány óra?

Írta: Cseke Gábor
2011. február 13. vasárnap, 08:53
Gyerekszáj - legkisebb fiam aranymondásaiból. - Hány óra? - kérdi négyéves fejjel. - Tíz perc múlva nyolcválaszoljuk, mire rettentően felháborodik. - Én nem azt kérdeztem, hogy mennyi lesz, hanem hogy mennyi van most! Panellházunk alagsorában váratlanul tűz üt ki. Az öles, fekete füstoszlopok fojtogatóan csapnak föl az utolsó emeletig. Menekülésről szó se lehet. A lépcsőházban is vastag, mérgezően gyilkos füst gomolyog. A szélesre tárt ablakokban állva próbálunk friss levegőhöz jutni. Csilingelés, odalent megjönnek a tűzoltók, s egy óra múlva az egész tűz már csak nyomasztó, bűzös emlék. - Ha nem jöttek volna a tűzoltók, meghalunk? - kiváncsiskodik a legény. - A tűzoltók azért vannak, hogy eloltsák a tűzet és megmentsék az embereket. Látod, most is jöttek - tanítgatja a még minden ízében reszkető, elképedt feleségem. A fiú türelmetlenűl vág közbe: - Azt tudom, hogy most jöttek. De ha nem jöttek volna, meghalunk? Ámítsuk? Valljuk be az igazat? Az utóbbit választjuk. Igen, meghaltunk volna... Ettől teljesen megnyugszik, többé nem érdekli a téma. Majdhogy nem hálásan néz ránk, amiért megszabadítottunk a misztikus, tudatlan felelemtől. Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1502

Zsebvers (47): Krumplileves

Írta: gyalogos
2011. február 09. szerda, 08:53
Pécskai töredék (94.10.21.) A krumplilevesben több a szeretet mint a versben. JUHÁSZ ZOLTÁN Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1648

Zsebvers (46): Pihenés

Írta: gyalogos
2011. február 09. szerda, 08:50
Idill (94.10.18.) Gyermekem álmában pihen a szárnyam. KOZMA SZILÁRD Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1442

Zsebvers (45): Belébotlottam...

Írta: gyalogos
2011. február 09. szerda, 08:47
Megbocsátás (94.09.27.) Belébotlottam egy kőbe, a nyavalya törje ki! De megbocsátottam neki. SZILÁGYI DOMOKOS Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1493

Cédulák / Cukorkás történet

Írta: Cseke Gábor
2011. február 09. szerda, 08:43
Ritkán ülök repülőgépre. Ismerőseim rendszerint mulatnak idegenkedésemen, és lelkesen győzködnek a légi közlekedés előnyeiről... Szkeptikusan mosolygok rájuk. Mindezt magam is tudom, és mégis... Megteszi nekem a jó, öreg gőzös! Tán vallanám be, hogy félek? Hogy túl sokat olvastam már a repülésről, légikatasztrófákról ahhoz, hogy gondtalanul lebegjek órákon át ég és föld között? És ha bevallanám? Menten azt bizonygatná mindenki, mily kevés a valószínűsége a... Igazán, kár a gőzért. Ezt is tudom! Egyszerűen, szeretek földközelben maradni. Sajnos, néha ez lehetetlen. Ilyenkor kötelező orvosság az olvasnivaló, egy-egy bőbeszédű utitárs, keresztrejtvény, a kényszerű szunyókálás... Most például, Nagybányától a Prahova völgyéig éppen azzal szórakozom, hogy behunyt szemmel rokonértelmű szavakat gyűjtök egy-egy fogalomra. Jobb híján ez is megteszi. Mellettem harmadikosforma kislány mocorog az ülésen. Csokoládét majszol, hűsítőt szürcsöl, ki-kibámul az ablakon, vénasszonyosan sóhajtozik. Órám szerint valahol Ploiesti fölött járhatunk. Még egy kis kitartás, s nemsokára a bukaresti földön leszünk. Valaki a kabátom ujját ráncigálja. - Bácsi - szólongat a kislány -, kérsz cukorkát? Jó szívvel kínál,elfogadom. De ez csak ürügy számára, mert tovább ficserészik! - Tetszik tudni véletlenül, milyen magasban járunk? - Néhány száz méter biztosan megvan... - És mi lenne, ha most lezuhannánk! Te jó ég, hát ez a kislány is...? Szeme kerekre tágul a rémülettől. Nagy nehezen mosolyt erőltetek az arcomra, s mintha mesét mondanék, eléje hordom, amit a repülésről átéltem, összeolvastam; hogy mi a kényszerleszállás, a légzsák, melyek a legveszélyesebb pillanatok, mit tegyen az ember, ha a hirtelen szintkülönbségtől fájni kezd a feje; és nem érdemes félni, mert a pilótafülkében és odalent felkészült emberek s bonyolult berendezések vigyázzák biztonságunkat... Már a reptér melletti község játékházikói fölött siklunk, lassan elfordulnak alattunk a fővárost koszorúba fogó tavak tükrei, odébb megbillen a Sajtóház televíziós antannája, átseprünk a műút felett s enyhe zökkenéssel a reptér betonszalagjához simulunk. - Igazad volt, bácsi! - ujjong a kislány, illó félelme elszállt, mint nyári fűről a harmat, többé nem is tőrdik velem. Idegesen rágom ajkamat, s csak akkor nyugszom meg végleg, mikor hal kattanással kinyílik a gép párnázott ajtaja. Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1365

Cédulák / Bányaőzek

Írta: Cseke Gábor
2011. február 09. szerda, 08:42
A nagybányai központi ércmosó párttitkára - a rendszerváltás előtt a párttitkárok voltak a vállalati „szóvivők” is a sajtó irányában – még a kapuban is egyre csak szabadkozik: tudja, hogy a riporter szenzációból él, de ők most nem szolgálhatnak olyasmivel; értsem meg, ilyen a termelés, a modern technika. A fizikai tervet túlteljesítik, az emberek elégedettek, kell-e egyéb? Csinos előudvarban állunk, jobbra faliújság, balra zöldellő fasor, háttérben a modern technika... A fák mögött, sűrű drótkerítésen túl, villanó barna iramodás. - Ott mi van? - A vállalat őzei - von vállat a titkár -, kíváncsi rájuk? S míg belépünk a repkénnyel borított kiskapun, már meséli is az elébb még nem létező szenzációt... Egy ércszállító sofőr, évekkel ezelőtt elakadt az erdőben. A teherautó előtt ingoványos talaj feketéllett, s a marasztaló dágványban lesoványodott őzsuta remegett. Idehozta a riadt állatot; a gyári ülepítőállomás kezelője vállalkozott rá, hogy a gondját viseli. Hamarosan a gyáriak kedvence lett, örökké hoztak neki otthonról egy-egy finom falatot, ölnyi sarjút, zöldséget... Az erdészeti hivatal révén fedeztették is, s most heten ugrándoznak a jászol körül, nézegetik pofájukat az itató víztükrében... Mióta oda beléptünk, számomra nincs már se kerítés, se gyár, se ércmosás, csak az őzek barátságosan tolakodó érdeklődése, amint üres tenyerünkbe szimatolnak, nincs-e benne kockacukor, sárgarépa vagy egy tétova simogatás... Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1355

Cédulák / Rozmaring

Írta: Cseke Gábor
2011. február 09. szerda, 08:37
„Kősziklán felfutó csokros liliomszál annak tetejében két szép rozmaringszál, nagyobbik virága Jakab Jóska volna, kisebbik virága Gálfi Ágnes volna...” Gyermekkori „mélyrétegek”... Néha elszavalom magamnak, később lányom s fiaim is lelkesen fújják. Faggatnak. Milyen a rozmaring? Vállat vonok, magam se tudom. Feleségem a családi virágszakértő és -gondozó, hozzá fordulunk mindannyian. Elmondja, de csak még inkább felcsigázza az általános kíváncsiságot; látni szeretnénk! Annyiféle dísznövény zöldel az erkélyen, miért ne lehetne rozmaringunk is? Egy piaci bevásárlás során feleségem oldalba bök. - Odanézz! Egy koszorúkötő maszek műhelyablakában terebélyes zöld bokor terpeszkedik a légypiszkos üveg mögött. - A rozmaringotok! Érzem a Nagy Alkalom szelét, amint meglegyint: lépj be a műhelybe, s kérj egy szaporítani való ágacskát! Testes, okulárés öreg trónol a rozoga pult mögött, alig szuszog az alföldi kánikulában. - Tegyen le róla, uram, esetleg ősszel... Most hiába törném le azt az ágat... Köszönetfélét rebegve, kotródva ki. - Jól átejtett téged - mulat a feleségem. - A rozmaring bármikor szaporítható. Sajnálta ideadni, ennyi... Egyik utamról aztán cserépnyi rozmaringgal térek haza. Sajnos, e növény kezd kimenni a divatból, azt mondják rá sokhelyt, hogy „vénasszony-virág”. Pedig valamikor kedvelt fűszernövény is volt, gyógyhatását elismerik a szakértők. Diszkrét illata akár egy nyugtató mosoly. Ősszel kaján ötletem támad: beállítok a koszorúkötőhöz, és szaván fogom az öreget... De jó helyen járok? A cégér ugyanaz. Hová tűnt az ablakból a bokor? A pult mögött barna bőrű, hetyke fiatalember, fityegő cigaretta a szája szélén. - Az apósomat keresi?... Két hónapja sincs, hogy eltemettük, megütötte a guta. Hej, nagy kujon volt az öreg, de nagy fösvény is, nyugodjék békében! Most én vezetem az üzletet, állok szolgálatjára! - Volt itt egy... rozmaringbokor... - Aha... az a gyom... a kirakatban, ugye? Az első nap kihajítottam, csak elfogta a fényt. Mi művirágokból dolgozunk, ha tetszik parancsolni... Micsoda rekviem! Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1305

Cédulák / Tengerifű

Írta: Cseke Gábor
2011. február 07. hétfő, 16:12
Láttam egy mesés völgyet; azt mondják: utoljára. Zilah és Szilágypanit határában állunk, megilletődve. A tervek szerint a város majdani ipari hőközpontjának vízzel dúsított fűtősalakját vezetik majd e völgybe, amíg... kidolgozzák a salak ipari feldolgozásának jövedelmező technológiáját. (Azóta se dolgozták ki.) Amiben különben minden szakember erősen kételkedik. Addig viszont, a szelíd augusztusi táj menthetetlenül salaktengerré válik. Előbb csak bokáig ér, aztán feljebb, a térd felé kúszik, majd a derekat fogja körül... Egymásra vetítem gondolatban a két képet: a mostanit és az elképzelt majdanit. A tücsökcirpelésben szerényen mosolygó mezei virágok síkos, olajos salakmasszába fagyva pompáznak, akár valami kővé vált tengerifű. Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1395

Zsebvers (44): Kertészem így szól

Írta: gyalogos
2011. február 07. hétfő, 16:09
A kutya (94.07.29.) Kertészem így szól: a kutya erős, okos, és azért vettük, hogy őrizze a kertet. Azonban emberbarátnak nevelték. No de akkor mi végre zabál itt! BERTOLD BRECHT (ford. Garai Gábor) Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1370

Cédulák / Otthon, idegenben

Írta: Cseke Gábor
2011. február 06. vasárnap, 21:06
A nyolcvanas években, újságíróként, mindenféle cédulákra jegyzett, sebtiben rögzített ötleteket, témákat gyűjtöttem egy fiókban. Ki nem bontott gondolatokat, eleve elvetélt írásokat. A többség mit sem ér egy tovapöccintésnél. Néhány jellemzőbbet most megtaláltam. Egy-egy gondolatot talán ébresztenek. * Huszonhat évet éltem szülővárosomban, Kolozsvárott. Véletlen sorsszerűség kényszerített Bukarestbe, a fővárosba, később pedig valahányszor hazalátogattam, első utam a szüleimhez vezetett. Egyszer aztán Nagyenyeden, majd Tordán jártam. Éjfél előtt értem a Mátyás-szobor elé, hajnalban utazom is tovább. A kihalt főtéren latolgatom: érdemes-e éjnek idején fölverni álmából a családot? Ráadásul hajnalban ismét zaklatná őket a továbbutazással járó korai szöszmötölés... A sarki szálloda mellett döntök. Ismerem a várost, akár a tenyeremet, de még egyetlen szállodájában sem szálltam meg! Az emeleti ablakhoz lépek: szunnyad a mélyben az idegen szögből szemlélt, ismerős utca, amelyet hányszor, de hányszor koptattam nappal és este, gyermekfővel, hajdanán! Éjfélt kongat a toronyóra, kivilágított számlapja sápadt holdként dereng az éji homályban. Vaksin pislogok a távoli külváros felé, a Palocsay-kert alatti lakótelep csak emlék, akár a szüleim, testvéreim, akik nyugodtan alusszák az igazak álmát, ki-ki a saját ágyában... Én pedig itthon, idegenben, bérelt ágyban, ágyneműben, egyedül az első „elidegenedett” éjszakámmal. Mikor a kapus pirkadatkor felszól telefonon, hogy ideje fölkelni, még mindig az ablaknál ácsorgok, kialvatlan szemem hunyorog az ismerős, ám először látott hajnali fényben. Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1310

Kóválygások a Hyde Parkban (10)

Írta: Cseke Gábor

2011. február 05. szombat, 20:38

A tapló

Egy úr ki a parkban vedelt

bort fogyasztott de sört lehelt

ott éjszakázott ott delelt

ott nyaralt és ott is telelt

egyszer egy fán taplóra lelt

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1166

Zsebvers (43): Furcsa fa

Írta: gyalogos
2011. február 05. szombat, 20:29
Alkalmasok és alkalmatlanok (94.08.17.) Az emberiség fája furcsa fa, kertészei úgy rendelik keményen, hogy megfordítva éljen, és erre legbüszkébb a fa maga: zöld levele lehull a sárba, és megmarad a sárga. KARL KRAUS (ford. Kosztolányi Dezső) Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1185

Kóválygások a Hyde Parkban (9): Üres tea

Írta: Cseke Gábor

2011. február 02. szerda, 09:17

Üres tea

üres szoba üres konyha

üres a ház nincsen gondja

üres a zseb üres a polc

az est lehűlt csak mínusz nyolc

üres pohár üres tányér

üresek a napok ráér

üres veder rozsda rágja

üres téren üres pálya

üres fejből üres szólam

kedve telik minden szóban

de mert csak az idő telik

üres padon ül estelig

üres kézzel ballag haza

üres tea a vigasza

hajnalig bőg üres hasa

2010. június 21.

Hozzászólás Találatok: 1324

Zsebvers (42): Inkább...

Írta: Cseke Gábor
2011. február 02. szerda, 09:13
Kétségbeesés (94.07.13.) Fölkelni reggel, rágni régi zsemlét. Inkább a nemlét! KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Hozzászólás Találatok: 1239

Gyermektükör / Milyenek a barát fogai? (6)

Írta: Cseke Gábor

2011. február 02. szerda, 09:05

(Bemutatom a barátomat)

alt — Az alig négy esztendős kis barátom a szomszédunkban lakik. Mindennap már korán reggel bekopog hozzám, szétnéz, megkérdi, tanultam-e, és játszani szólít. Ha van tanulnivalóm, szívesen üldögél mellettem, amíg elkészülök a leckéimmel. Ha édesanyám valami munkát bíz rám, végig ott forgolódik körülöttem. Míg iskolaidő van, reggel elkísérem az óvodáig, délben pedig igyekszem, hogy minél hamarabb megfoghassam kis kezét és hazáig kísérjem.

— Amíg nem tudtam írni-olvasni, vonzott a képeskönyv. Néztem őket, főleg, amiben állatok voltak. Aztán próbáltam lerajzolni, átmásolni a rajzokat. Belenéztem szüleim könyveibe is, de csak titokzatos, érthetetlen vonalakat láttam bennük. Csodáltam, mit tudnak annyit nézni rajta. Első osztályban kezdtem megérteni azt, amit addig nem. A könyv nem engedett magától elszakadni se az iskolában, se otthon. A könyvvel meseországok határait léptük át, legyőztük a hétfejű sárkányt, hogy elnyerhessük a királylány kezét. Csakhogy amikor épp a miénk lett volna a jutalom, édesanyám hangja riasztott fel: „Anti, hozz be fát!"

— Vidáman folyt a játék a fagycsípte őszi levelek tengerében, amikor idegen kislány érkezett közénk. Ahogy hancúroztunk, azt vettem észre, mind követi a búvóhelyemet. Egyszer kettesben maradtunk a farakás sarkában, s beszédbe elegyedtünk. Az ember általában azzal kezdi az ismerkedést, hogy bemutatkozik. Mi akkor még ezt is elfelejtettük. Jó volt hallgatni a hangját. Végig Zsuzsi nevű babája történetét mesélte. Tátott szájjal hallgattam, s megjegyzésekkel vigasztaltam, amikor oda ért, hogy az egyetlen lény, akit ő úgy szeretett, elhagyta örökre, mert egy kirándulás alkalmával ottmaradt egy fenyő alatt. Mindvégig keserű arccal nézett rám, s én igyekeztem átérezni fájdalmát. Észre se vettük, hogy besötétedett. Másnap ismét találkoztunk. Kisült, hogy Klárinak hívják, s csak egy évvel nagyobb nálam. Büszkén mondta, hogy már nem búsul a Zsuzsiért, mert az én vigaszom többet ért neki minden játékpolcnál.

— Az én barátom román, Puju, Pitesten lakik és 14 éves. A táborban ismerkedtünk meg. Épp az uzsonnát osztották, s közben láttam, hogy néhány fiú leült csoportunkhoz beszélgetni. Kérdeztem, volna-e kedvük focizni. Kedvük lett volna, csak labda nem. Bemutatkoztunk, elbeszélgettünk, hívtak estére moziba, ott nagyon jól telt. Aztán mentek Galacra kirándulni, s kértem, vegyen egy labdát. A pénztárosnő elvette a pénzt, s Puju ment, hogy válasszon labdát az üzletből. Visszafelé a nő elfelejtette, hogy már nála van a pénz, s lett nagy vitatkozás belőle. Puju nem hagyta magát, s nemsokára meg is került a 20 lej ... Nagyon sokat segített nekem. Filmeket és fílmezőgépeket cipeltünk a táborból az üdülőtelepre, s beállt velem cipekedni. Mikor eljött az utolsó nap, este beállított a barátaival s elbúcsúztunk. Nagyon fájt, hogy el kell válnunk. Ahogy hazaérkeztem, két napra rá levelet kaptam tőle, két barátjától pedig képeslapot. Én is küldtem egy fényképet magamról és testvéreimről, s úgy számítjuk, következő nyáron fölkeressük egymást.

— Későn jöttünk ki a moziból. Teréznek jókedve volt, dőltünk el a kacagástól. Utcánkból kicsi utca ágazik ki, s a mezőre visz. Odaértünk, s hát egy ember állt ott, mintha leselkedne! Futás haza, hozzánkig . . . Bezártam az ajtót, hallgattunk. Teréz azt mondta, ő látta, amikor az ember utánunk megindult. Tíz perc múlva kopogtat valaki az ajtón, s mi remegve hallgatunk. „Teréz, nyissatok ajtót!" — szólt a kintlévő, s Teréz megismerte az édesapja hangját. Jól megszidódtunk... Az történt, hogy édesapja aggódott a távolmaradása miatt, s előnkbe indult. A kisutcánál megállt, cigarettára gyújtott. Hogy a gyufa el ne aludjon, a kert mellé állt. Nagy kacagást hallott, s látta, mi vagyunk, éppen akkor futamodtunk meg s tűntünk el a kanyarban. ,,Biztosan megijedt, hogy megszidódik" — gondolta az apa és hazament. Teréz, persze nem volt otthon. Így jött el hozzánk az apa, hogy a lánya iránt érdeklődjön.

— Az én barátom nem szeret árulkodni, s ha valaki vele grimaszkodik, azt megkergeti, majd kacag, hogy a másik hogyan szalad. Nem azt kacagja, hogy szedi a lábait, hanem azt, amint fut-fut, esik ki a keksz az illető zsebéből és összetörik darabokra. Akkor megáll, de a barátom nem hagyja, hogy álljon meg, és egy pindurka kővel úgy tesz, mintha meghajítaná. Aztán csak jön az apja annak a gyermeknek és szidja a barátomat, hogy miért hajigálta kővel az ő fiát. Nem érti, hogy ez csak játék.

— Jó reggelt köszönök a szüleimnek, s már vár rám a teáscsésze. Reggeli után indulnék, rendezzem az állatokat, de édesanyám azt mondja, mehetek játszani, mert már elrendezte őket. Nagy zajt hallok a brigádudvar felől. Focimeccs folyik ott, fiúk játszanak a lányok ellen. A lányok kaptak egy gólt, s állítják, a fiúk csalással rúgták azt. A kapuban ismeretlen lány áll. Kérdem, te védsz? Mire bólint, de be se fejezi, már repül a labda s ő kifogja. Kérdi, hogy hívnak. Megmondom. Erre már ő is mondja a nevét. Így összebarátkoztunk. Egy baj volt, hogy nagyon hamar haragudott s gyorsan is békült. Emiatt szüleim nem igen kedvelték. Ő is észrevette ezt, s többé nem jött nálunk. Haragudtam a szüleimre, miért nem jó nekik Kati, hiszen mindenkinek van egy szokása. Neki éppen ez ... Később összetalálkoztunk, kérdeztem, miért haragszik. Elmondta, s én kértem, ne nehezteljen. Most csak úgy barátkozunk, hogy a szüléink ne lássák. Megmondtam a szüleimnek, hogy nem tudnak eltiltani tőle.

— A domb tetején tehéncsorda. Három pásztorkutya ránk szaladt, mi ketten voltunk a mi kutyáinkkal. Az állatok összeverekedtek, én megbotlottam egy tuskóban és elestem. Egy kutya rám akart szökni. István a mogyoróbottal rácsapott, a kutya nagy nyivulással elszaladt. Köszöntem, hogy megmentett. Másnap az iskolában István fűnek-fának mesélte, mi történt az erdőn, s én nagyon ideges lettem, mondtam, mit jár a szája. Nem is ült aznap velem. Másnap fociztunk a szomszéd falusi iskolásokkal. Mindketten védők voltunk. Istvánnak kellett passzoljak, hát kibékültünk. A gólt szögletből rúgtuk, István beadta, én rászaladtam, s ezzel a góllal nyertünk is.

— Autóbusz-kirándulásra indult a sportiskola, s én is velük mentem. De ekkor még csak a nevét tudtam a barátomnak. Sikerült egymás mellé ülnünk. Hallgattunk. Ha valamit kérdeztem, nem szívesen válaszolt. Egyszer aztán megszólalt. Elmondtuk, hová valósiak vagyunk. Aztán megint elakadt a beszélgetés, mert ő egy kicsit durcás fajta volt. Enni kezdtünk. Megkínáltam egy kis süteménnyel, ő meg azt se tudta, mivel viszonozza. Mindent ideadott volna, de én nem vettem el, nehogy végül tőlem kérje. Robogtunk úticélunk felé, s ezalatt elálmosodtam. Odaérkezés előtt megébresztett. Leszálláskor nagyon álmos voltam, ezt ő észrevette. A pakkomat vitte helyettem. Öt napig voltunk ott, az utolsó napon ő vásárolt egy könyvet, mert nagyon szeret olvasni. Már pakolózni kellett, de barátom csak egyvégtébe olvasott. Olyan hirtelen állt fel, hogy megijesztett. Sikerült idejében bepakolnia.

— Nekem a testvérem a legjobb barátnőm. Most egyetemista, s mindig küld csomagot. Mikor leérettségizett, édesanyám kezdte biztatni, hogy felvételizzen, de ő hallani se akart róla. Kis idő múlva mégis tanulni kezdett. Mire felvételire állt volna, megszűnt az a szak. Nagyon elkeseredett, de a következő évben bejutott negyediknek ott, ahol 478-an voltak 18 helyre. Mikor meglátogattam, még diszkóba is elvitt. Hogy valamit vehessen nekem, eladta az ebédjegyét. Akart nekem cipőt venni, s egy új lakótelepen talált is megfelelőt. Színházban, moziban voltunk. Vett nekem színes halakat és egy aranyhörcsögöt, de megdöglöttek. Azt mondta, ne búsuljak, szerez ő mást.

— Máriusz barátom kékszemű, de vastag szemüveglencsék takarják el szeme fényét. Emiatt olykor szenved is, mert a gyerekek vaksi Máriusznak csúfolják. Úgy ismerkedtünk meg, hogy egy lány születésnapját ünnepeltük, s kezdtek érkezni a gyermekek. Én mindenkit jól megnéztem, mert senkit nem ismertem. A kerítés lécei között egyszer kíváncsi tekintet villant meg: egy vékony, szőke fiúcska nagy csokor margarétát ölelt magához. Mindenki odaszaladt. A többiek kórusban kiáltoztak: „Máriusz! Vaksi Máriusz!" Sírhatnékom támadt. Megsajnáltam a fiút, aki félénken közeledett az ünnepelthez, átadta a csokrot és beszaladt a házba. Csúfondárosan kiröhögték. Én utána szaladtam: „Állj meg, Máriusz!"

— Beteg lett Enikő, s édesanyja az orvoshoz vitte. Rögtön beutalták, mert Enikő skarlátos volt. Elszomorodtam, s a napok nagyon lassan teltek nélküle. Egyszer eljött a doktor bácsi az iskolába, vizsgálatra, s engem is skarlátosnak talált. Nagyon megijedtem, de azért örvendtem, hogy hátha a barátnőm mellé kerülök. Éppen abba a szalonba fektettek, ahol ő volt! Nagyon örültünk egymásnak. Injekciókat kaptunk, erősen csípett, de mi nem törődtünk vele. Egy nap jött a doktor néni, hogy Enikő hazamehet. Olyan üres lett nekem a szoba nélküle, pedig még sokan feküdtek ott.

— Tudtunk egy jó málnászó helyet, kutyáink is velünk voltak. Egyszer csak előre szaladtak, mi utánuk. Megálltak egy kalyiba előtt. Be akartunk oda nézni, de kiszökött belőle három kisebb gyerek. Mondom Barninak, hogy a kalibát ezek a gyerekek csinálták. Később látjuk, hogy vannak ott más gyerekek is, olyanok, mint mi. Egyikük odajött s megkérdezte, mit keresünk a kalibájuknál. Barni azt mondta, van-e bajotok, hogy mi véletlenül idetévedtünk? Ők mérgesek lettek, nekünk szöktek. Mi se hagytuk magunkat. Mintha a kutyák is megérezték volna, hogy bajba kerültünk, ugattak s a kicsiket nem engedték a közelünkbe. Immár ők haton támadtak. Mikor kifáradtam, úgy lefogtak, mozdulni se tudtam. Barni leszedte rólam a gyereket, belevágott egyet a gyomrába. Aztán én harcoltam Barniért, tepertem le egyiket a másik után. Végül úgy kifáradtunk, hogy tiszta vizesek voltunk. Ráadásul még hazafelé a folyóban is megmerítkeztünk. Otthon ki is osztottak nekünk egy jó rend verést.

— Brassóban voltam, az unokatestvéremnél. Egyszer valamiért be kellett hogy menjen a szomszédba, s vele tartottam én is. Este volt, Kriszti, a szomszéd kislány épp akkor jött be az udvarról. Az édesanyja kérdezte az unokatestvéremtől, hogy én ki vagyok? Megmondta. Én csak ültem ott és féltem az idegen helytől. De Krisztina odajött hozzám, hozott játékokat, s elkezdtünk játszani. Végül alig akartam hazamenni. Másnap reggel Kriszti már nálunk volt, s amíg az édesapja hazajött, egyet játszottunk. Egyszer négyesben felmentünk a Pojánára, jött velünk az unokatestvérem és a Kriszti testvére. Mi elszöktünk Krisztivel, felültünk a sodronyra s át a túlsó hegyre. Ők keresni kezdtek mindenfelé, Kriszti meg én visszamentünk. Nagy nehezen találkoztunk velük, s már sötétben értünk haza. Otthon számonkérték a késést, az unokatestvérem megmondta, mi történt, s nénje engem jól elsupákolt. Másnap kiderült, hogy Krisztit is jól elsupákolta az édesanyja, s az édesapja még le is térdeltette, egészen 11 óráig. Másnap megjöttek a szüleim, hogy hazavigyenek. Kriszti kikísért az állomásra, s címet cseréltünk. Mikor a vonatra felültünk, elkezdett sírni. A vonat már robogott, integettünk, de én is pityeregtem. Szüleim kérdezték, miért hullatom oly búsan a könnyem, de én lehajtott fejjel nem szóltam egy szót sem.

— Lány létemre fiúbarátot fogok bemutatni, aki az évek során hűségesen kitartott mellettem. Elég magas, vörösesszőke, zöld szemű, szeplős srác, mindenkihez nyílt és ötéves kora óta a barátom. Mindkettőnknek gazdag a képzelőereje, s amikor mások kockáztak vagy babáztak, mi azt játszottuk, hogy útban vagyunk a Föld középpontja felé. Spirál alakba raktuk a székeket és közöttük hason csúszkáltunk a padlón. Olyan űrkutató történetekkel traktáltuk egymást, hogy aki hallotta, meg lehetett győződve, hogy az utolsó szóig megtörtént esetet hall. Egyszer be akartunk bújni a szekrénybe, mondván, hogy az egy űrhajó, ami gyorsabb a fénysebességnél is! Közben lógattuk a szekrényt, hogy a repülés hatását keltsük, de a vén bútor szétesett, s mi kizuhantunk! Néhány véraláfutással megúsztuk a kalandot. Máskor megfeledkezett arról, hogy nem az űrben van, hirtelen felállt, beverte a fejét az asztalba, a feje betörött. Gyorsan vízért és kötszerért szaladtam, de ő mind csak hajtogatta, hogy űrlények lőtték főbe, lézer-fegyverrel! Barátomnak köszönhetem, hogy gyermekkorom fantasztikusan gazdag volt. Ha ő nincsen, akkor nem tudjuk közösen kiagyalni azokat a csodákat, amikre majd oly szívesen emlékezünk.

— Mikor összebarátkoztam Barnival, mindenki csodálkozott, de legjobban a tanárok. Egy helyre ültünk, s bele is egyeztek, ha nem lesz ránk panasz. Volt egy kalandunk, hecsedliszedéskor. Telt a veder szépen, amikor kutyaugatást hallottunk. Egyszer Barni elkiáltja magát: „Tibi, egy kutya fut feléd!" Ezzel felmászott a fára. Mire magamhoz térhettem volna, a kutya ott termett mellettem, leütött a lábamról. Hiába volt nálam husáng, nem ijedt meg, s még a karomba is beleharapott. Erre Barni leszökött a fáról, egy husánggal ráütött a kutyára. Ketten együtt eldöngettük, sikoltozva szaladt el. Otthon legelőször a rendelőbe mentünk, s adtak egy tetanuszoltást, majd bekötötték a karomat. Akkor otthon is bevallottuk, mi történt. Barni azt mondta, ő kergette el. En azt, hogy ketten. Civakodtunk, Barnit úgy megcsaptam, hogy a földig esett. Felszökött, s ő is megcsapott. Ekkor szüléink közbeléptek, hogy tehet ilyet két jóbarát?

— Egy téli napon, amikor megérkeztem az iskolába, mondják az osztálytársaim, hogy Éva beteg és nem jön. Nagyon elszomorodtam, s amint becsengettek, mellém ült Magdi. Én olyan árvának éreztem magamat mellette, nem tudtam úgy beszélni vele, mint Évával, képtelen voltam valamit is kérdezni tőle.

— Larisa kis gyermek-lényét képzelem magam elé, barátságunk bohó örömeit, de a szomorú esemény emléke minden mást elhomályosít. Egy augusztusi napon türelmetlenül siettem a tömbház felé, ahol Larisa lakott. Egyszer csak autóduda harsant, odafordultam: a túloldalról egy kislány iramodott meg, s épp a robogó teherautóba szaladt. Közelebb mentem a baleset színhelyéhez, s a kislányban felismertem Larisát. Nem tudom, mi történt velem, kiabálni kezdtem, majd elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, az autó még mindig ott volt, de Larisát már beszállították a mentők. Hazamentem, elmeséltem az esetet édesapámnak. Három nap múlva elkísért engem a kórházba. Kis barátnőm szörnyen nézett ki, keze-lába végig gipszben volt. Akaratlanul is elbőgtem magamat, s olyan rosszul esett, hogy másnap már el kell utaznom a nagymamához. „Ne felejts el!" — mondta, mikor meghallotta, hogy messzire utazom. Nehéz szívvel vettünk búcsút. Nagymamámnál aztán magamhoz tértem. Egyik levelében édesapám megírta, hogy két héttel elutazásom után Larisa kiszenvedett. Emlékül egy zsebkendőt őrzök (azzal töröltem le búcsúkönnyeit), meg az édesapám levelét, s ha rájuk nézek, már látom is a kis, vidám leánykát, amint szalad felém az utcán.

— Gabriella szép szőke kislány volt, fürtjeiben piros szalagok. Ha szomorkodtam, vígasztalt, szeme csupa szánalom. De ha összevesztünk, mintha megvadult volna, úgy nézett, majd kidugta a nyelvét, és egész nap csak ült a széken, hallgatott. Mindig kibékültünk. Egyszer, amikor hazafelé tartottunk az óvodából, elcsalt hozzájukig, legalább megtudom, hol lakik. Sok panelház volt a negyedben, végül alig találtam meg a mi lakásunkat. Otthon nagy fejmosás fogadott, de nem számított, fő, hogy hazataláltam mert már kezdtem eltévedni... Iskolába aztán máshová jártunk, de azért barátkozgattunk. Egyszer csak hallom, hogy egy új lakóházba költözünk. Sírva váltunk el Gabikával, de megígértem neki, hogy azért felkeresem. A ház új volt, lassan ismerkedtünk meg az új szomszédokkal. Kerültek más barátnők, de egyik se olyan, mint Gabika. Egy este búsan taszigáltam kistestvéremet a babakocsival. Hirtelen ismerős hang ütötte meg a fülemet: ,,Mi van, meg se ismersz?" A legjobb barátnőm állt előttem! Három éve nem láttuk egymást, azt se tudtuk, hol kezdjük a beszélgetést. Ő is a testvérkéjét taszította, s kiderült, ugyanabban a házban laknak, csak más lépcsőházban. Amikor megtudtam, hogy osztálytársak is leszünk, örömöm határtalan volt. Minden áldott nap sétáltattuk a testvérkéinket, s a szüleinket a csuda ölte meg, mi üthetett belénk? Barátnőm az elmúlt években megbarnult, haja rövidebb lett, ő maga komolyabb. Csak a csillagszemek villogtak huncutul. Megkezdődött a tanítás, sülve-főve együtt voltunk, elhívtuk egymást születésnapra, nagyon jó volt. Voltak külföldön, hozott nekem sok mindent, de aztán összevesztünk, melyikünk tornásszon a porolón. Jött az iskola, de még mindig duzmáltunk egymásra. Aztán elmúlt a harag. Legutóbb a vakációban találkoztunk, s másnapra meghívott magához. Úgy fogadtak, mintha ki tudja, milyen vendég lettem volna. Pedig régebben annyit játszottunk seprűkkel, hokiztunk, verekedtünk, most meg egy kisasztalra kitéve limonádé, csokoládé, krumplicukor... Szívem összeszorult, éreztem, hogy ez már nem a régi, a barátság még megvan, de mégis valami más, valami nincs rendjén, valami...

— Leheléknél a fákon mászkálunk. Lehel magasabbra kúszik, én alig az aljáig. Amikor akartam menni, akkor megcsúsztam és estem vissza. Lehel odafent kacagott rajtam. Amikor meguntuk, lejöttünk a fáról. Addigra már a testvére is megtanulta a leckét, s hunyócskáztunk. Először Lehel volt a hunyó. Megbújtunk a deszka hátához, Attila a fa mögé, és Lehel legelőször őt találta meg. Majd Attila hunyt és meg kellett keresnie minket. Lehel anyja ekkor hátrajött, s azt mondta, hogy a fáról kell vágni gallyat. Attila felment a fára és vitte a fejszét, levágott egy pár ágat, ősszeapritottuk, és akkor engemet hazahívtak.

(Vége)

Hozzászólás Találatok: 1333

Zsebvers (41): Béna lány

Írta: gyalogos
2011. január 31. hétfő, 09:42
Elérhetetlen (94.06.29.) tavaszban úgy oldódnék, mint a béna lány érez ki kedvesének adni nem tudja magát és mégis mindig szépnek öltözik! KERTÉSZ PÉTER Hozzászólás Találatok: 1343

Gyermektükör / Milyenek a barát fogai? (5)

Írta: Cseke Gábor

2011. január 31. hétfő, 09:34

("Örök harag...")

alt — Kinézek az ablakon s látom, valaki sír. Szaladok ki, s hát a barátnőm sír. Miért sírsz, Hajni? Nem szól semmit, s csak másnap böki ki, hogy azért, mert megbántottam.

— Egy nappal az iskolakezdés előtt bementem hozzájuk, s mint két okos, szétszedtük a fényképezőgépet, s a filmet is elrontottuk. Másnap a kazettofon szalagját bontottuk ki, hogy lássuk, hasonlít-e a filmhez. Szüleim leszidtak, s ezért megharagudtam rá.

— Nem írta le a házi feladatát, én nem adtam oda a füzetem, mert azt mondta a tanár, hogy aki másnak a füzetéből írja ki a feladatot, az hármast kap, és még az is, akié a füzet volt. Gyula megharagudott, s két hétig tartott a harag. Mikor egyszer mentünk haza, szólítottam, hogy béküljünk ki, mert éreztem, hogy barátra van szükségem.

— Ugyanazt akartuk olvasni mind a ketten. A könyv kicsit el is hasadt, ahogy huzigáltuk. Aztán megegyeztünk, hogy szerre olvassuk el, kár ezért összekapni.

— Amikor lett Emesének a kistestvére, mi mindenféle rossz tulajdonságokat kívántunk neki, s akkor ő megharagudott, viszont mikor a leckékben kellett volna hogy segítsen, akkor nem volt aki, mert őt megsértettük.

— Én is bántottam, s ő is engem. Tört egy vesszőt és akart egyet reám ütni játékból, mire a fülemre ütött, és én megcsaptam.

— Meg is mondtam: örök harag, szalmakalap... De beárult az édesapjának, aki feljött nálunk, és megmondta az én édesapámnak, aki nagyon megszidott. Én még akkor se békültem, csak egy hét múlva. Rá két hétre feljött megint az apja, hogy hát, ugye, ki vagytok békülve? Mondom nagy mérgesen, hogy ki, de nem vele ülök. Hát ezért megint megszidódtam. A másik héten lett nevelői óra, s unokanővérem tudatta az osztályfőnökkel: velem akar ülni. Visszaültették. Felfogadta, hogy többé nem fogunk veszekedni... Nem az ördögöt, mind csak úgy veszekedünk továbbra is!

— Kettőnknek két féle eredmény jött ki egy matekpéldánál. Ő azt mondta, az övé jó, én azt, hogy az enyém, s Éva nagy mérgeben hazament. Másnap az iskolában nem szóltunk egymáshoz. Jött a matekóra, felolvastuk a feladatot, s kiderült, egyikünk megoldása se jó. Megfogadtuk, többé nem veszekedünk olyasmiért, amit nem tudunk pontosan.

— Reggel valamivel későbben indultam útnak. Gondoltam, Erzsike úgyis elment már, s nem szólítottam. Erzsike azonban sokáig várt, majd látva, hogy nem szólítom, ő is elindult, de hiába sietett, elkésett. Belépett az osztályba, s látva, hogy ott vagyok, megharagudott. Hiába kérleltem, nem bocsátott meg. Tornaórán kézilabdáztunk. Egy csapatba kerültünk, s mindig neki kellett adogatnom a labdát, ő meg nekem. Óra végén jött s beszélt, mintha mi sem történt volna.

— Jelenleg most összevesztünk egy autóbusz miatt, mert én felültem, ő meg lemaradt. Mikor az iskolaudvarra értem, odajött, s mondta: látom-e, ő is akkor jött, mint én. S hogy miért mondtam, hogy nem fér föl. Azóta nem szól hozzám, s én se hozzá.

— Vitatkoztunk, hogy melyik a jobb és a szebb állat. Én mondtam, hogy a kutya a leghűségesebb, ő meg, hogy a nyúl a legserényebb és legügyesebb. Megsértődtünk. Másnap beismertük, hogy mindkét állat szép és hasznos.

— Hívtam szombaton délutánra játszani, de nem jött el. Hétfőn az iskolában nem is köszöntem neki, pedig azért maradt otthon, mert a házukat kellett hogy rendbe rakja. De ahelyett, hogy megkérdeztem volna tőle, mi volt a baj, csak felfújtam magamat.

— Mikor aztán összetalálkozunk, bemegyünk a cukrászdába, veszünk egymásnak valamit, s kész, vége a haragnak!

— Elfelejtettem, mi volt a házi feladat. Lementem a legjobb barátnőmhöz megkérdezni. Megmondta. Másnap a tanító néni áthúzta az egészet pirossal, mert nem jól írtam. A barátnőm nem azt mutatta, ami a lecke volt. Előbb azt hittem, csak tévedett. De ő jó feladatot oldott meg! Ezek után nem hittem neki. Később még próbált becsapni, s már nem tudom olyan nagyon szeretni, mint régen. Most is jár hozzánk, együtt megyünk iskolába...

— Költőpénzemből sokszor adtam a barátnőmnek mozira. Jött hozzám egyszer két kislánnyal, hogy menjünk filmet nézni. Szüleim munkában, pénzem nem volt. Azt mondták, megveszik nekem is a jegyet. A mozihoz értünk, de jegyet nem vettek nekem, ők bementek, s én kint maradtam. Elhatároztam, többé nem barátkozok vele.

— Csaba egy rákot fogott. A rák megcsípte, s hamar az ujját zsebkendővel bekötöttem. Halásztunk is, s én egy halat fogtam. Azt mondja, add ide! Nem adtam. Csaba megcsapott: „Add ide!" Megint mondtam, hogy nem. Így jól megvert.

— Néha, amikor esténként a szüleim elmennek, Andreáéknál alszom. Egyik reggel, amikor így felkeltünk, meg akartam vetni az ágyamat. Szépen összefogtam az ágyneműt, de Andrea játékosan szétdúlta. Úgy felmérgelődtem, jól rápaskoltam a fenekére. Sírni kezdett, én megsajnáltam és féltem. Mind kértem a bocsánatát. Végre elhallgatott, s megegyeztünk, hogy a szüleinek nem szólunk semmit. Ám a konyháról nagy nevetés hangzott föl, mert a kishúga mindent elmesélt odakint.

— Harmadikban felmérő dolgozatot írtunk. Csilla valamit nem jól írt, s elkérte a radírt. Nem adtam oda, mert azt akartam, hogy rossz jegyet kapjon. Öt perc múlva a tanítónéni bekérte a dolgozatokat. Nagyon örültem, hogy nem tudta végig leírni, s csúfolni kezdtem. De bent volt a tanítónéni és meghallotta. Felállított, s kérdezte, miért csúfolom Csillát. Mikor elmondtam, akkor megszidott. Három napig senki se játszott velem. Majd újabb felmérő dolgozatot írtunk, de a 3 + 2 helyett véletlenül 3 + 3-at írtam. Ki akartam törölni, de nem találtam a radírt. Sok gyerektől kértem, de senki sem adta. Mikor be kellett adni a lapokat, nem voltam készen. Így Csilla tízest kapott, én kilencest. Szünetben kicsúfolt az egész osztály.

— Egyszer összevesztünk, de azt hiszem, mindketten hibásak voltunk. Haragunk három napig tartott, de nekem legalább három hétnek tűnt.

— Úgy békültünk ki, hogy másztam át a kerítésen, a kerítés leszakadt, ő hozta a kalapácsot és megjavítottuk.

— Amikor valakik veszekednek, mi Józsival oda se megyünk. Minket ne keverjenek bele! Vagy ha odamegyünk, addig mondunk, hogy többet nem veszekednek.

— Édesanyám neve napjára virágot gyűjtöttünk Ritával. A sokféle szép virág egyre beljebb csalogatott a réten. Már szép nagy bokréta volt a kezünkben, amikor valahonnan elősurrant egy mezei egér. Rita hirtelen hozzávágta, ami a kezében volt, s mire szólhattam volna, a gyönyörű csokor ott hevert szanaszét a földön, az egérnek pedig semmi nyoma. Összevesztünk, én Ritához vágtam a csokrot. Erre megálltunk, összenéztünk, elmosolyodtunk s megértettük, hogy mindketten hibásak vagyunk. Azóta, ha ő nem akar rám hallgatni, csak annyit mondok: „Rita, az egér!"

— A hatodik osztály évzáróján valamiért összekaptunk, életünkben először. Engem ez annyira bántott, hogy el akartam menni hozzájuk, de szégyeltem, s nem mentem. Így Orsika se jött hozzánk. Édesapám az egyik nap kérdezte, a barátnőm nyaral-e, mert régen nem látta. Mondtam, lehet hogy nincsen idehaza, s szégyenemben kifordultam az udvarra. Aztán elszántam magam: lesz, ami lesz, másnap kibékülök vele! Az utcán találkoztunk. Köszönt s akart továbbmenni, de én megállítottam, kérdezősködni kezdtem a vakációról. Aznap már el is jött hozzánk, mint régebben.

— A barátom nálunk volt az erdőn. Egy reggel hamarabb fölkeltem, s elmentem járni egyet. Visszafelé utánozni kezdtem a kutyaugatást, hogy édesapámék majd firtassák: „Nem láttál valami kutyát?" De közben a barátom is felkelt, s indult arrafelé, ahol én megbújtam. Mikor hallotta az ugatást, fogott egy botot s azzal jött tovább. Én kerültem egyet, s hátulról kezdtem rá ugatni. Úgy megijedt, hogy hirtelenében fölmenekült a fára. Mikor látta, hogy én szórakoztam vele, megharagudott s még aznap hazament. Csak egy hét múlva találkoztunk, de elfordította a fejét. Később odamentem hozzá: „Miért haragszol, hiszen csak viccelni akartam?"

— Emma volt a nagyobb, hát övé az igazság. Ahogy jöttünk haza az iskolából, kérdezte tőlem, haragszol-e, és én nagy mérgesen rávágtam, hogy semmi közöd! Szegény, gondolhatta magában, itt ez a hülye lányka, vagyis én, még én állok az erdő felől! S már bántam, miért kellett olyan rosszul visszafeleljek.

— A negyedik osztály végeztével, amikor utoljára mentünk haza, meg akart verni. De én nem haragudtam meg, mert sajnáltam, hogy így érjen véget a mi barátságunk.

(Vége következik)

Hozzászólás Találatok: 1332

Zsebvers (40): Körút egy szájon

Írta: gyalogos
2011. január 28. péntek, 15:59
Alkohol (94.06.18-19.) Pohár szegélye körút egy szájon elvezet s bekerít e nyíló világon s mint homálynak hajlama nő a kétségbeeséshez száműzetéssé válik az otthon s otthonná a száműzetés. PARDI ANNA Hozzászólás Találatok: 1306

Gyermektükör / Milyenek a barát fogai? (4)

Írta: Cseke Gábor
2011. január 28. péntek, 15:52
(Baráti időtöltéseink) — Mondtam édesanyámnak: van egy barátnőm. Mire ő azt mondta: mindenkinek kell legyen egy barátnője. — A szomszéd néni ránkbízta kártékony macskáját, vigyük el jó messzire, s ott eresszük szélnek. Izabella vitte az állatot. A falun túl a macska kapálózni kezdett s karmolt. Iza mérgelődött, s büntetésből megfürösztötte a patakban. Aztán fogtunk két egeret, s összeverekedtettük őket egymással. A macskát betettük bírónak. Végül a macska megette az egereket, mi meg sorsára hagytuk. — Kerestünk egy nagy tököt, hogy lámpást csináljunk. Szépen fel is tettük a kapu tetejére. Jött egy idős asszony, s úgy megijedt, azt se tudta, mit csináljon. Aztán jött egy autó, nosza ki az útra, s kezdtünk lökdösődni, futkározni előtte. De rosszul tettük, mert járőrkocsi volt, s csak úgy menekültünk meg, hogy a milicisták is játéknak véltek az egészet, s hagytak elszaladni. — Mikor Sanyi eljön hozzám, hányjuk ki a ganyét, viszünk a tehenek meg a bornyúk alá mosztot. Vagyis, fűrészport... Nyáron megyünk az oldalba, szedünk epret, szedünk gombát, sütjük meg. — Meggyet akart szedni. Mondtam, segítek. Felmásztunk a fára, a gyümölcsöt a földre hajigáltuk, majd onnan is felszedtük. Kérdezgettük egymástól, hogy ezt szereted-e, azt szereted-e. Én azt kérdeztem, hogy szereted-e a macskamézet? Az volt a válasz, hogy meg se tudná enni... Akkor azt lódítottam, hogy vértisztító hatása van, ő meg egy jókora darabot nagy nehezen elmajszolt. Mikor elárultam, hogy becsaptam, nagyot nevettünk. — Ősszel inkább favágással segítünk egymásnak, és így nem unjuk meg. — Nyitok be, s Róbertet nem látom sehol! Körbejártam a házat, s hát az ágy végénél, a kicsi székre volt leülve. Pokrócból készített egy sátrat, eléje könyvet rakott. Kérdem, te mit csinálsz. Mondja, nézi a könyveket. Leülök melléje, s együtt nézzük. Később meguntuk, hátramentünk a ház végihez, ahol az apja motorbiciklije volt. Nézegettük elől-hátul, szerre felültünk rá, majd ő elkezdte rúgni, indítani. Elfordította a kulcsot, s úgy rúgta. Egyszer csak bedurrant s megindult. Hirtelen leállította, s futottunk, nehogy észrevegyék Irma néniék, hogy mi voltunk, mert különben megmondják. Róbertnek még egy félóra múlva is rizegett a lába. — Vakációban egy levelező társunkhoz készülődtünk, egy másik helységbe. A vonaton beszélgettünk, s mire kitekintettünk, már túl is haladtunk az illető állomáson, s egy más városba jutottunk. Hamar leszálltunk, azt se tudtuk, merre menjünk. Bejártuk a várost, majd eljött a hazaindulás ideje. Bezzeg, most már tudtuk, hol kellett volna leszállni. Féltünk otthon elmondani az ügyet, de aztán valahogy bevallottuk. Csak annyit mondtak rá, hogy hát eléggé "ügyesek" vagyunk... — Minden reggel végignézek az osztályban, megérkezett-e Árpi, s ha nem érkezett meg, aggódom miatta, vajon milyen baja történt. — Olyan barátságba kerültünk, hogy a szünetek is furcsák, ha nem vagyunk együtt. — Másodikosok voltunk, amikor Marikával egy reggel az édesanyja is eljött. Addig sose kísérte el. Nem mertem semmit kérdezni, nehogy az édesanyja hallja, milyen kíváncsi természetű vagyok. Aztán láttam, hogy az iskolánál lemaradt az ajtóban, s várta a tanító nénit. Mikor a tanító néni bejött, kérdeztem Marikától, miért járt ide az édesanyja. Azt mondta, majd szünetben megtudom. Alig tudtam kivárni a csengőszót. Kiment a tanítónéni, s menten Marikára kiabáltam: „Most mondjad!" A válasz egyszerű volt: nagymamájáék szeretnék, ha kiköltözne hozzájuk, s onnan járna a központi iskolába. Szomorú lettem, hogy ezután majd egyedül kell hazamennem. De aztán akadtak hazafelé más osztálytársak, s megvigasztalódtam. — Tüzet gyújtottunk, szalonnát sütöttünk a kiránduláson. Vadászni is akartunk, fel voltunk szerelve nyilakkal, de semmit se lőttünk, mert az őzek messzire voltak, a nyílvesszők csak a fákba álltak vagy a hó alá bújtak. A rókára hozott csapda se fogott semmit, s nagy bánatosan hazaeregéltünk, félig megfagyva. — Mentünk barátommal a kórház dombjára, és egy ember megkergetett, de mi elfutottunk. Az az ember részeg volt. — Énekelgettünk Orsikával, még óvodások voltunk, s egyszer hallom ám, hogy valaki morog. Kérdem, mi lehet. „Nincsen semmi", mondta, mert akkor még nem beszélt tisztán. De újra hallottam a morgást, mire ő is meghallotta. Felnéztünk a padlásra, láttuk, van ott egy fekete valami, nagyot kiabáltunk s szaladtunk a kapuhoz, de kicsik voltunk, s nem tudtunk kimenni. Erre rúgtuk a kaput. Amíg ott ordítozunk, jő le egy ember, s hát az Orsi tréfás kedvű nagytatája. — Én és Mónika felmásztunk a csűrbe, lestük a madarat, és megláttuk a fiókákat. — Azt gondoltam, gyújtsuk meg a füvet, lássuk, ég-e. A fű a mogyorós körül meg volt száradva, a tűz hamar terjedt. Megijedtünk, én faágakkal paskoltam a lángokat, Karcsi a hátizsákjával. Sikerült az oltás, viszont a hátizsák szerteszakadt. — Vasárnap elhívott a kertjükbe Zsuzsa, a juhnyájhoz. Volt ott egy szamár is. Kérdi a pásztor, felülünk-e a hátára? Én felültem, de a barátnőn nem mert. A szamár leeresztette a fenekét, s engemet levetett, de még belém is rúgott. Mi azért másnap is ott voltunk. Aztán megkért a pásztor, maradnánk a kertben a juhokkal. Mikor visszajött, megköszönte, hogy segítettünk rajta. — Minden délután együtt vagyunk. Ennek szüleim is örvendenek, csak akkor haragusznak, ha elcsavarogjuk az egész délutánt és nem segítünk nekik. — Szüleimmel, barátnőmmel az erdőre mentünk. Míg a fürdéshez melegedett az idő, labdáztunk. A felnőttek betettek három üveg sört a vízbe, hogy ebédig lehűljön. Fürdés közben megláttunk egy halat, Hajni ki akart szökni a vízből, közben belerúgott az egyik sörösüvegbe, ami eltörött. Gyorsan kijöttünk a vízből, senkinek se szóltunk. Ebédkor nagyokat kacagtunk, amikor mentek a sörért és nem értették, hová tűnhetett a harmadik üveg. Kérdeztek minket is, de mi azt mondtuk, nem láttuk. — Még nem volt megérve a szőlő, és már nagyon kívántuk. Akkor Emőke hátrahívott náluk a kertbe, s ettünk egy kicsit a szőlőből úgy éretlenül. Szülei észre se vették, mi se mertünk szólni. — János megtanított halat fogni. Fogtunk két pénzest s egy bot fejű halat. Üvegbe tettük, a botfejű hal megette az egyik pénzest. János felhasította a hasán, hátha megtalálja benne a pénzest. Mint a vadász a farkas hasában Piroskát és a nagymamát... Aztán a botfejűt eldobtuk. A megmaradt pénzest János nekem adta. — A korcsolyapályán nem láttam senki ismerőst. Egyszer csak észrevettem Ibit, a testvérével korcsolyázott. Akkor még nem tudtam a nevét, csak rokonszenves volt nekem távolról, s utána kiáltottam: „Hé, izé, no, hogyishívják, hé, jé, várjatok meg!" Szót fogadtak és bevártak. — Kirándultunk egyet Gyulával, majd elosztottuk a mogyorót, amit szedtünk, felkötöttünk mindent a biciklikre, s közben az idő csúful elborult. Mi nem törődtünk, nagy nyugodtan indultunk útnak, de száz métert se mentünk, s már kegyetlenül esett az eső. Hamar egy fenyő alá álltunk. Jó volt, de aztán csúful fújt a szél, s nem védett a fa. Gondoltuk, körülbelül egy kilométerre van egy tanya, oda behúzódunk. Addig az eső is elállt, de hideg szél fújt, bebújtunk az istállóba, az ajtót nem tudtuk betámasztani. Kicsavartuk a ruháinkat. Valahogy hazaértünk, de a falu határán látjuk, hogy ég valami. A villám garázdálkodott. — A dombon egy nagy zöld sáska kezdett az orrom előtt szökdécselni. Megfogtam és felfújtam. No, ne félj világ, volt ott röhögés! Úgy kínlódott szegény feje, Erzsi alig bírta a hasát a nevetéstől. — Hóvárat építettünk a barátommal. Előbb alapot raktunk, aztán reá hókalibát, boltozatos tetővel. Volt egy lyuk is rajta, azon át bújhattunk be. Bent fel is tudtunk állni. Az egészet méteres fallal vettük körül. Kilenctől fél egyig dolgoztunk. Délután még építettünk egy falat, megbújtunk mögéje, s onnan dobáltuk egymást hógolyóval. — A folyó mellett, a mosópadnál egy estében sok időt töltöttünk el Lacikával, míg lefüleltük a felnőttek beszélgetéseit. — Vittünk labdát, s a barátnőmmel labdáztunk. Egy idő után látjuk, lebeg valami a levegőben. A nejlonzacskót vitte a szél, amiben a labdát hoztuk. Szaladtunk utána, de a szél felkapta a magasba. Már nem is láttuk. Nagyon sajnáltuk, mert szép zacskó volt. Elmondtuk szüleinknek, hogyan jártunk, de csak kikacagtak bennünket. Hozzászólás Találatok: 1319

Zsebvers (39): Akár egy orvos

Írta: gyalogos
2011. január 27. csütörtök, 19:13
Harkály (94.10.12.) Odaszállt az ághoz, a holthoz, megkopogtatta: hol fáj? és úgy fülelt a harkály, akár egy orvos. ILLYÉS GYULA Hozzászólás Találatok: 1279

Gyermektükör / Milyenek a barát fogai? (3)

Írta: Cseke Gábor

2011. január 27. csütörtök, 09:41

(Bajban ismerszik meg...)

alt — Olyan tehénnel indultunk kóréhordani, amelyiknek alig három hete maradt csak a borjúzásig. Én csak egy kicsi kórót akartam felrakni, nehogy a súlytól a tehén elvesse a borját, de Laci barátom azt mondta, rakjunk csak többet. Hallgattam rá, s jól felraktuk a szekeret, nagy buglya lett. Otthon örvendtem, hogy nem tértünk kicsi kóróval haza, s igazat adtam a barátomnak.

— Szüleink fürdőre utaztak, s otthon hagytak minket a barátnőmmel. Este, kapuseprés után kint beszélgettem, s hát egy ember megy be nálunk. Azt mondja, telefonálnia kell valahova. Nem ismertem, de nem mertem kiküldeni. A házban jól szétnézett, s érdeklődött, mikor jönnek a szüleim. Én nem mondtam meg s nagyon féltem. Mikor elment, máris szaladtam Tündéért, s kértem jöjjön hozzám, mert nem merek egyedül otthon maradni. Bejött, az állatokat elzártuk, s hívott, aludjunk inkább náluk. Másnap kiderült, hogy egy ismerős ember volt a látogató, s így félelmem alaptalan volt. De azért jobb volt félni, mint megijedni.

— Zsolt a nagymamájának segített, amikor átkerékpároztam hozzá. Szép nyári délután volt, túra közben kimelegedtünk. Mivel rajtam kevesebb ruha volt, a folyóhoz érve hamarabb ledobáltam magamról, s még Zsolt előtt a vízbe ugrottam. Ekkor nagyon rossz érzés fogott el, elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, a parton voltam, s éreztem, hogy valaki ütemesen nyomkodja a mellkasomat. Próbáltam felemelkedni, de nem sikerült. Egy fél óra múlva megértettem, hogy mi is történt. A víz hideg volt, s én felhevülve rosszul lettem ugrás közben. Zsolt, mikor látta, hogy nem bukkanok föl, utánam szökött. Erősebb szervezetű lévén, megbirkózott a hideggel, kivonszolt a partra, s a többi fürdőzővel együtt életre keltett.

— Biciklizés közben találkoztam Mikivel. Mondta nekem, hogy ne menjek ki a központba, mert a milícia járőrje ellenőrzi a forgalmat. Én azért is kimentem, megfogtak, mert nem volt lámpám. Bár fogadtam volna meg a Miki szavát!

— Édesanyánk előreküldött, ha érkezik a csorda, engedjük be az állatokat. Alig értünk a faluvégre, jöttek a félelmetes bivalyak. „Menjünk vissza", pityeregtem. „Nem lehet — szólt Emőke, a barátnőm —, mert a tehén elkóborol, s kereshetjük." Erre az egyik bivaly elbődült mellettünk, s ránk szegezte rettenetes szemét. Szívem majd kiugrott a helyéről. Emőke megszorította a kezem: „Menjünk szép lassan!" Lépésenként lestünk hátra. Mikor elmúlt a veszedelem, futásnak eredtünk. Épp akkor közeledtek az állatok, s kaput kellett nyitnunk. Este átmentünk apóhoz, s elmeséltük neki, hogyan jártunk. Megvigasztalt minket, hogy a bivaly nem veszélyes, sőt hasznos, s adott mindkettőnknek egy-egy csésze habos bivalytejet.

— Tornaórán a legjobb tanuló ki kellett hogy válassza a jó kézilabdásokat. Engem is elválasztott, de a barátnőmet nem. Mondtam neki, ha nem választja a barátnőmet, én se játszok. Muszáj volt elválassza.

— Nem vittem el a füzetemet az iskolába, s a jó barát kisegített a bajból, adott egy füzetet, s leírhattam a leckét.

— Szüleimmel szemtelenül viselkedtem, megbüntettek érte. Az udvaron egy hatalmas rakás fát egyedül kellett elraknom. Szüleim dolgozni mentek, én szomorúan láttam munkához. De nini, nyílik a kapu, érkezik Jolán! Gyorsan elraktuk a fát...

— Az iskola csipkebogyót gyűjteni vitt, traktorral. Megmondták, mennyit kell gyűjteni. Én a barátnőmmel szedtem, ő húzta le az ágakat. Ki is szedtük az adagunkat. Egyszer csak szólnak: „Gyülekező!" Futottunk a teli vedrekkel, de lábam megakadt egy száraz ágban, elestem, s a föld megtelt csipkebogyóval. Elvira, aki elöl szaladt, észrevette a balesetet, szedni kezdtük a kiömlött gyümölcsöt, s hogy ne érjen kár, még az övéből is adott, ő pedig maradt a kevesebbel. Mind azt mondta, ő a hibás, miért nem tudott rám vigyázni...

— Eltűnt a pénztárcám és a bőröndöm kulcsa! Az egész táborban kerestük, s végül megkerült a gyermek is, aki elvette. Hívtam a lányokat segítségül, de úgy se tudtuk visszavenni tőle. Az egyik lány ismerte a fiút, s szólt neki, adja vissza azonnal. Ez a lány nem más, mint Zsuzsa, a barátnőm.

— Gyorsan kenyérdarabkákat vett elő a fa tetején, s az öt kutyát, amik engem megtámadtak, elterelte onnan. Én úgy megijedtem, majd összeestem. Amikor láttam, hogy Vencel megmentett engem, jött, hogy mind nekiadjam a csipkebogyóimat. Aztán nem adtam neki, de a felét legalább.

— Egy szép, takarásra való délután a bátyámat vártam, hogy amíg szüleink dolgoznak, feltakarjuk a sok száraz rendet. De bátyám túlórázhatott, mert nem érkezett haza. Kimentem az utcasarokig, azzal, hogy várok ott tíz percet, s ha nem jön, egyedül megyek. Barátnőm észrevett a házukból, hogy ott állok, kérdezte, miért várok s messze van-e az a kaszáló. Mikor mondtam, hogy csak itt, a közelben, akkor gyorsan elkérezett, hogy segíthessen nekem. Másnap eső lett, s ha nincs Rita, bizony a rend mind elázott volna!

— Csabáékhoz mentünk, segítettünk ellátni az állatokat. Mikor a szénalevetésre került sor, Csaba azt mondta: „Levi, gyere próbálkozzunk, ki mer innen leszökni?" Mivel én bátornak tartottam magam, két méter magasról leszöktem, de a térdemmel jól beütöttem a fogam. Sírni kezdtem, s Csabiéknál vattával törültük a vért. Este tízkor is alig mertem hazamenni.

— A patak szélén kicsi fejszével jártunk. Nagy volt a patak, keresztül akartuk rajta dobni, de a vízbe esett, s onnan nem tudtuk kivenni. Két hét múlva a barátom vizet merített a patakból, a fejsze beleakadt a nejlonvederbe, s visszaadta nekem.

— Jócskán fogtunk halat Vilivel. Aztán hátra osontunk a kertbe, ott jó tüzet tettünk, s a halakat megsütöttük. Javában eszünk, amikor egy asszony ránkkiáltott: „Attila, ne tüzeljetek!" Akkor Vilinek felakadt a hala, majdnem meghalt. Én a nyakára vágtam, mire a hal kiugrott a szájából.

— Csilláéknál felejtettem a füzetemet, s vissza akarta nekem hozni, de nem voltunk odahaza. Letette a lépcsőre, és ráírta: „Kapd meg!"

— Nem lakott senki egy régi házban, gondoltuk, kergetőzünk és rablózunk benne egyet. De azon a vasárnap délutánon megjelent a gazda, aki egy új házban lakott. Mikor észrevettük, úgy elbújtunk a padláson, hogy észre se vett, de azért tudta, hogy ott vagyunk. Egy órát üldögéltünk fönt, csendben. Akkor az ember elment, de az udvaron megbújt, s mi kezdtünk lejövögetni. Én ereszkedtem le elsőnek, egyenesen az ember kezébe. Ütlegelni kezdett, de a barátom a hátába került, s elkiáltotta magát: „Itt vagyok!", mire az ember elengedett. Szüleink megszidtak, miért járunk olyan helyeken, ahol nem szabad. Mi szeretjük a kalandot, ezért csinálunk minden rosszat.

— Borvízért készültünk kerékpárral, nagyon rossz és lejtős úton. Megtöltöttük a korsókat. Visszaúton nagy lejtő közeledett, felültünk a biciklikre, de alig mentünk három métert, a lánc elszakadt, s engem úgy elvetett a kerékpár, hogy a lábszáram két helyen eltörött. A barátom nehezen, de hazacipelt. Mind csak arra gondoltam, hogy a szüleim meg fognak verni.

— Andrea bátor kislány, a kóbor kutyáktól se fél. Kimentünk a tetőre virágot szedni, koszorút fonni, s észrevettem egy nagy kutyát, mind körülöttem ácsorgott. Nagyot sikoltottam, de Andrea odaszaladt, néven szólítva az állatot! Hazafelé menet kitudódott, hogy a kutya az Andrea nagymamájáé, s ő hozta magával. Ezen nagyot nevettünk... Másnap Andrea nem szólt hozzám az iskolában. Mi történhetett? — töprengtem. Szomorúan kérdezgettem, de nem felelt. Erre sírva fakadtam, ő pedig mosolyogva megölelt: csak azt akarta látni, igazán szeretem-e őt?

— Szomorú dologba keveredtem az iskolában. Jött egy idős néni az unokájához, s valaki megdobta kővel. Mivel én is közelében álltam, többen hitték azt, hogy én voltam. De Trudi bátorított, s mikor a tettes előkerült, ártatlanságom is beigazolódott. Együtt örvendeztünk.

— Megnőtt a folyók és patakok vize a kemény tél után. A híd tetejéről bámultuk a hömpölygő Oltot. A karfára támaszkodtam, iskolatáskámat magam mellé tettem, s csodáltam a nagy vizet. Csobbanást hallottam, s hát a táskám a vízben úszik! Eszeveszetten rohantam a parton lefelé. De Sanyika már hozta is felém a csöpögő táskát, s csuromvizes volt ő maga is.

— Az iskolából hazafelé levette a könyvjelzőt a műanyag könyvborítóról, és rágni kezdte. Egyszer csak hallom, hogy köhög, fulladozik, egyre vizet kér: „Boros, vizet, hamar!" A közelben nem volt víz, a megmaradt teámból adtam neki. Aztán megbeszéltük, hogy rosszat tett, s hogy többet nem kell hogy rágja a műanyag dolgokat.

— Felköszöntöttem a nagyszülőket, ők megvendégeltek, s csak este tizenegy után indulhattunk haza, mert igen marasztaltak. Magdival kettesben nem féltünk, viszont külön — nagyon! A főutcán imbolygó alakot láttunk közlekedni, rajta kívül csak mi ketten jártunk az utcán. Ittas volt. lllemtudóan köszöntöttük és elkerültük. Utánunk lépett és elkapta a vállamat. Hozzám akart ütni, mire Magdi lekarmolta a kezét. Erre a férfi elkapta a mancsát, s mi továbbálltunk. Lehet, ha más lánnyal vagyok, már az első pillanattól sorsomra hagy.

— Angeláéknál vakációztam, szülei munkában. Elhatároztuk, hogy mosogatunk, tüzet teszünk és takarítunk. Jókedvünkben kitaláltam, hogy hajigáljuk úgy a tányérokat, ahogy a cirkuszisták. Jóságos barátnőm fel is hajított egy porcelán tányért, nem tudta kifogni, s a porcelán eltörött. Hamar összesöpörtük, s az udvar hátsó felébe, a szemétre vittük. Jöttek a szülők, az apa szeme megakadt a fehér tányércserepeken. Feleségétől érdeklődött, mi törött el. Aztán minket vontak felelősségre. Amikor az édesanyja megtudta, hogy Angéla a törő, úgy megmérgelődött, hogy el akarta verni, de akkor közbeléptem, elmondtam, hogy én vagyok a nagyobb hibás, mert nekem jutott eszembe a trükk, s így sikerült meggátolnom a verést.

— Hátramentünk Gyuszival a műhelybe, lombfűrészelni. Megláttam édesapám régi autóbuszának a tűzoltó palackját. Mondom Gyuszinak, próbáljuk ki, jó-e még. Kivittük a kertbe, s én kivettem a biztosítékot. Nyomtam a gombot, de csak egy nagyon keveset fújt. Erre felmérgelődtem, ráléptem a gombra, s hirtelen köpni kezdte a port. Mi azt hittük, elrobbant. Mindent bepermetezett fehérre. Ekkor jött meg édesanyám, s kérdezte: „Adi, mit csináltok?" Én nagy ijedten elmondtam neki. Másnapra csúnyán leszáradt a krumpli csírája, az almafa lapija és a pázsit is kiégett.

— Születésnapomra Carmen, a barátnőm jött legutolsónak. De kárpótlásul maradt még a végén, segített összeszedni a sok mosatlant. Később, az iskolai év végén egyedül maradtam otthon, szüleim hivatalos kiküldetésre utaztak. Vakbélroham jött rám. Ő megtudta, felkutatta a nagyszülőim telefonszámát, értesítette őket, nekem azt mondta, várjak türelemmel, s másnapra be is toppantak nagyapáék. Meg voltam mentve!

— Két játékcsónakot csináltunk, vitorlával. Boldogan mentünk ki az Olt vizére, ahol egy fapallóhoz értünk. Ott vízre helyeztük a vitorlásokat, s a parton ujjongva követtük őket. Az Elemérék háza mögötti málnavészhez értünk, azon kellett átvágnunk. Elemér fürdőruhában és strandpapucsban volt. Bementünk a málnásba, s egyszer csak látom, hogy Elemér egy csihános gödörből sír és kapálózik. Nem volt kedvem kacagni. Odanyújtottam egy fűzfaágat a siránkozónak. Gyorsan leszaladtunk, ecettel bekentük a csípéseket, egy órán belül elmúltak. Szomorúan ültünk egymás mellett. Aztán megjöttek a szülei, én elmondtam, mi történt, s Elemér erre megharagudott.

— Egyedül kellett otthon maradnom, mert testvérem városi iskolába járt, szüleim műszakban. Féltem egyedül, s bementem édesanyámmal a postára szolgálatba. Az egész éjjelt átvirrasztottam, s reggel bágyadtán mentem iskolába. Enikő ezt észrevette, s okát firtatta. Elmondtam, mire megígérte, hogy az éjszaka nálam alszik. Ez nekem annyira jólesett, hogy szememből az álom kiszökött, s úgy éreztem magam, mint aki újjászületett.

— Kapus voltam, az egyik fiú csúnyán megrúgta a térdemet. A többiek megijedtek, mert nem tudtam lábra állni, s elszaladtak. Sírni kezdtem. Hozzámszaladt Árpi, felsegített és hazakísért. Elmondtam szüleimnek az esetet, ő meg mindennap eljött, amíg fájt a lábam.

— Ellenőrző dolgozatot írattak fizikából, de nem igen tudtam a leckét, s Mária súgott. Ez csalás volt részemről, furdalt is később a lelkiismeret, aztán hazamentem, jól megtanultam a leckét s felmondtam Máriának, hogy lássa, nem volt hiába a segítsége.

— A bajban úgy lehet megismerni a barátot, hogy elpirosodik, és nem mer egy lépést se szaladni, mert megijed.

— Az elmúlt nyáron barátom nemzetközi körútra ment szüleivel. Egy füzetbe bejegyzett számomra minden fontosabb dolgot, amit látott. Alig várta, hogy találkozzunk s beszámolhasson élményeiről. Nagyvakáció jött s több ideig lehettünk együtt. Híven beszámolt minden apró részletről, s így ízelítőt kaphattam három országból. Az úton sátorban aludtak. Hogy én is átéljek ebből valamit, kérte az édesapját, engedje meg, hogy egy éjszakára felhúzzuk a sátorlapot az udvarukon. Szülei ideadták a felfújható matracot s a gázfőzőt is. Ezen az éjjelen csak ketten aludtunk a sátorban. A rezsóval bemelegítettünk, s mi főztük a vacsorát. Ekkor is sokat mesélt útja egy-egy mozzanatáról. Sose felejtem ezt a sátori alvást. Reggel hatkor szomorúan búcsúztunk, mert nekem a nyolc órás busszal haza kellett mennem a harmadik faluba.

Hozzászólás Találatok: 1408

Zsebvers (38): A kút felel

Írta: gyalogos
2011. január 26. szerda, 09:27
Alkonyodik (94.10.01-02.) A délután szakálla nagyra nőtt s motyog belé, úgy mint a gyönge vén. Aludna már, hát kérdi az időt. S a kút felel: esti itatáshoz pántos vödör csattan a fenekén. RADNÓTI MIKLÓS Hozzászólások (1) Találatok: 1331

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (2)

Írta: Cseke Gábor
2011. január 26. szerda, 09:04
(Én és a barátom) — Mi ketten játszottunk. Jön be édesanyám, s azt mondja, hogy neked ez a barátod? Mondom neki, ez, lássa-e, ugye milyen jó barátom van? Erre azt feleli: „Jó, lányom, jó!" — Két évvel kisebb nálam. Hosszú, szőkés haja kétfelől befonva. Termete közepes. Piros szájában nagy fehér fogak. Egyik nap testvéremmel a nagymamájához mentünk, ahol ő a vakációt töltötte. Egy órácskát beszélgettünk, majd hazamentünk. Otthon összevesztünk a testvéremmel, aki azt mondta, hogy: „Szép a barátnőd, csak erősen nagyok a fogai." Én meg azt feleltem vissza, hogy: ,,Nem azt kell nézni, milyenek a fogai, hanem azt, hogy ne legyen gőgös és rókalelkű!" —- Mindenkinek megvan a maga hibája, az én barátnőmnek is. Megvan a szóbősége, s órán szeret beszélgetni, cincogni a padtársával. Mikor szünetben összegyűlünk, mindig csak ő beszél, ő szórakoztatja a társaságot. Szeret harciaskodni a fiúkkal, még a legerősebbel is szembeszáll. — Fiú barátom nem erősen van, de azért az udvariasabb fiúk köszönnek, én pedig szívesen fogadom. Az osztályunkban vannak azért udvariatlan fiúk, akik még köszönni se tudnak. Őket utálom. — Nagyon felületesen tanul! Kértem sokszor rá, tanuld meg jobban, amíg egyszer azt mondta nekem: nyolcadik osztályban többet fogok tanulni! Nagyon megörvendtem, de több tanulást még nem észleltem nála azóta sem, hogy elkezdődött a tanév. Ekkor kitaláltam, hogy egy kicsit lusta. Mondta nekem, hogy nem szeret olvasni, amit én furcsállok, mert el sem tudnám képzelni, hogy egy napom olvasás nélkül teljen el. — Ha rossz jegyet kapok, velem együtt érez, töpreng és drukkol. Ilyenkor mondogatom, hogy na, Emília, most megkapod alaposan a fejmosást! Kiosztják a fekete levest! Barátnőm pedig megvigasztal, egész nap úgy retteg, akárha én. Mintha ő kapta volna be a szekundát. — Olyankor a legszebb, amikor nevet. Nagyon szépen kézimunkázik, s tornászni is jól tud. Szinte irigykedve néztem, de csak titokban, ő harmadik tanuló, én meg csak negyediknek kullogok az első három mögött. Tanulás után, ha együtt vagyunk, megállunk a tükör előtt, a kazettofon teljes erejéből szól, s vagy táncolunk, vagy erre-arra fésülgetjük csapzott hajunkat. — A szomszéd fiúval elengedtek moziba az egyik este. Nálunk ugye, vannak, akik nagy legénynek képzelik magukat, s mindenkit kitámadnak az úton. Mire a mozinak vége volt, este tizenegy lett. Az egyik sötét utcában öt nagy, erős legény jött velünk szembe, látszott, hogy gonosz szándékkal. Barátom kézen fogott, s mikor tovább közeledtünk, ránk törtek s ütöttek. Attila kiszabadult a kezükből, én nem. Megmenekülhetett volna, de nem tette. Gyorsan a közeli kerítésről egy lécet letépett, s azzal csépelte a gazokat. Egyiknek orra vére eredt meg, másiknak feje hasadt be. — Az én barátom nagyon jószívű, s igen szeretek neki parancsolni. Olykor felmérgelődik, s meg akarna verni, de nem tud. — Elmentünk egyszer murok- és borsószedni. Indián csapatnak néztük magunkat és megtámadtuk a murkokat meg a borsótáblát. Sajnos, a gazdák észrevettek és megkergették a csapatot. Megfogadtuk egymásnak, hogy akárkit fognának el, hallgatunk. De mindegyikünk megmenekült, s így nem válthattuk valóra fogadalmunkat. — Judit egyszer-egyszer ideges valamiért, de nem szól, s ha valamit kérdezel akkor tőle, úgy rád ordít, hogy jobb, ha hozzá se szólsz. Mikor együtt tanulunk, olyan szigorú hozzám, hogy leckefelmondáskor azt mondom, sietnem kell, mert édesanyám jön haza. Van, amikor az ablakukból kiáltozik, menjek hozzá, de nekem nincs kedvem, s akkor azt mondom, hogy édesapám otthon van. Ezért aztán haragszik s nem szól semmit. — Mikor osztálytársaim csúfolkodnak vele, hogy „karikalábú", akkor én nagyon megsajnálom, hiszen olyan jókedvű, szorgalmas, mindenkin segítő az én barátnőm! — Tanítás után sok dolgom akadt. Délután, amikor még hátra volt a söprögetés és a mosogatás, belépett az ajtón Erika, játszani jött. Elmondtam, milyen sok a dolgom, mire rámszólt, hogy üljek oda a lecke mellé, ő addig befejezi a házimunkát. — Reggelente szólítottam, s szinte örökké akkor értem oda, amikor az édesanyja fésülte hullámos barna haját. Kisírt szemmel nyitott nekem ajtót, s panaszolta, mennyire fáj a fejbőre. — Mirela elsőként futotta át a célvonalat, s megkönnyebbülten fellélegeztünk. Mindenki tapsolt, őt ünnepelte. Hatalmas csokorral a kezében odajött hozzám és ezt súgta: „Éva, olyan boldog vagyok, amilyen soha életemben nem voltam!" És nekem adott egy piros rózsát, mert tudta, hogy a kedvenc virágom. — Elhatároztuk, megyünk belekenyér (tudományos neve: madárberkenye) szedni. Ebből a fürtös, fán termő növényből, mely szép piros színű, finom szörp készíthető (enyhén kesernyés ízű). Lóri szaporábban szedte a belekenyeret, de aztán úgy döntött, hogy a végén elosztjuk az egészet. Persze, ezzel én jártam jól, s mondtam is neki, hogy ez nem igazság, de ő csak azt felelte: „Ne törődj, egy-két marékkal ha több is van egyiknek vagy a másiknak, ez már nem számít!" — Szüleim azt mondják, hogy egy szomszéd barát többet ér egy távolabbinál, mert a szomszéd mindig hamarabb segíthet baj esetén. — Az én barátnőm brassói. Voltam náluk, nagyon jól telt, megmutatta az iskolát, ahova jár. Otthonában elnézegettük sok meséskönyvét, én megtanítottam kötni. Láttam rajta, mennyire nagy ezért az öröme. A tanítónénijük ugyanis követelte, hogy vigyenek kézimunkát, és most, hogy tud kötni, bátran nézhet az óra elébe. — Ambrus minden órára készül, és vakációban is rengeteget ír. Mikor tanul, nem lehet elhívni játszani. Szerény, nem nagyigényű, ezt be is bizonyította úgy, hogy fociztunk, megrúgtam a labdát és az kiszállt. Csak annyit kért kárpótlásul, engedjem meg, hogy felüljön a disznónk hátára. — Mindenféle élőlénye van a barátomnak, Leventének. Nemrég vett pávagalambot, mert egyiket a vércse megfogta, a másikat meg odaadta egy lilityúkért. Sajnos, az állatoknak nem szeret enni adni. Ha tyúkjuk kotlik, ahol tudja, hogy szebb kakas van az egész utcában, onnan egy-két tojást cserél. Kedvencei a kutyák, egyszerre négy is volt neki. Azt mondta, amelyik kell, azt nekem adja. Én egy szépet választottam, hazavittem, megkötöttem. Másnap a mezőre mentünk. A kutya elszabadult, s hat csirkénket megölte. Édesapám szidott, hogy mit kutyázok, s az állatot elvitték egy távoli erdőbe. Sírtam utána. — Pici korunktól szomszédok vagyunk. Ő az én csörgető órám, s ha reggel iskolába menéskor nem készülök el, tudom, nélkülem nem megy el. — Ahogy az erdőre értünk, neki a bújócskának. Ketten mindig egy helyre bújtunk, s ha engemet megtaláltak, akkor tudták, hogy ő is ott van valahol velem. — Háborúztunk a többiekkel. István barna haja csak úgy hullámzott a fényben, kis alakja eltűnt a bokrok mögött. Mikor elfogtunk egy-egy gyereket az ellenségből, nem bánt velük durván, az ételünkből adott neki. Becsületszavunkat adtuk, hogy ekkor és ekkor elengedjük, s úgy is lett. A többiek mérgelődtek, hogy miért nem kínoztuk meg. — Barátomék nagy udvara alkalmas futballozni, teniszezni és mindenfélét játszani. Még a tyúkok is tudják, hogy most félre kell állni, mert mi most játszani fogunk. — Ősszel, hogy az aratócséplő kicsépelte a gabonát, a lemaradt kalászokat összegyűjtöttük, s a magvakat egy fával kivertük. Délig én vertem a kalászokat, Árpi pucolta. Estig verte ő s pucoltam én. Boldogan néztük este, hogyan kapdossák fel a tyúkok a munkánk gyümölcsét. — Melinda tiszta jó tanuló, de nem olyan komoly, mint volt kiskorában. Kitalálta, hogy tanítsuk meg a macskát görkorcsolyázni. A diót a talpára kötöttük és megkergettük. Szegény macska, futni se tudott, mert a dió nagyon nyomta a talpát. — Télen a lovakat befogtuk, s az utca valamennyi gyereke a szánkóját utánunk kötötte, úgy mentünk ki a falu végére meg vissza. Nyáron a szénát, krumplit hoztuk haza a lovakkal. Ha valaki megkérte Karcsit, hogy szállítson haza valamit, szólt nekem, s ketten vittük. — A legjobban szeretem, amikor énekel, olyankor nagyon kedves tud lenni a barátnőm. — Nagyon szép a hangja. Mélyebb, mint az enyém, amely vékony, gyerekes. Ez a két hang jól összecseng. — A karaván, ha mozit hoz, s engemet elengednek, Hajnit pedig nem, akkor Hajni kér, hogy kéreztessem, mert úgy engedik. Akkor hozzájuk megyek, s addig könyörgök az édesanyjának, hogy elengedi. Akkor megyek az édesapjához, de már az asszony is biztatja az urát, hogy egyezzen ő is bele. — Ha közben nem jön nálunk a barátom, szüleim már kérdik is, hogy mi van, Lóránd elmaradt? — Magdi, ha mérges, kipirul, vitatkozik. Amikor boldog, jó kedve van, vagy ha valami örömhírt mondok, akkor felcsillan a szeme. — Többnyire szótalan az én barátom. Egyszer kirándulni indultunk, s valami olyat csinált, ami nekem nem tetszett. Persze, jól reáordítottam. Először azt vártam, ő is visszaordít. De nem szólt semmit. — Harmadikosok voltunk, amikor tengeri táborban jártunk, ahol a tanítóbácsi elvitt kirándulni. Sütött a Nap, s örvendtünk, mert hajózni mehettünk. Amikor a hajó beérkezett a kikötőbe, nagyon megijedtem, mert akkor láttam életemben először hajót. Leültem a partra és nem akartam reá felmenni. Barátnőm elszórakoztatott, s annyit mind mondott, hogy nekibátorodtam. Akkor éreztem azt, hogy Marika sose hagyna magamra. Később, amikor vonatunk befutott velünk az állomásra, sírni kezdtem, mert nem láttam sehol a szüleimet. Megjött a busz, de nem volt jegyem. Marika adott. Aztán hazaértünk, s a faluban sírva váltunk el egymástól. — Róbert bátor fiú. Takarni segítettünk neki, s a Nap melegére előjöttek a kígyók. Én nagyon féltem tőlük, de ő egy-kettőre ütötte fejbe őket. — A patakban fürödtünk és féltünk, nehogy valami elvágja a lábunkat, ezért papucsosan voltunk. De leszakadt a papucs a lábamról, s nem tudtam utána szaladni. Kati utánagázolt, valami elvágta a kezét, de a papucsot megfogta! — Kutyáját a szekérbe fogta, ő meg ráült, huzatta magát. Élvezi még bosszantani a kakaspulykát, s néha az egeret is megfogja, hogy eljátszadozzon vele. — Meghívott magához és megmutogatta a bélyegeit. Mihainak volt egy igen régi, értékes példánya. Mondtam, szeretném, ha nekem is lenne egy olyan. Akkor habozás nélkül ideadta, de nem fogadtam el, mert beláttam, hogy hatalmas rést ütnék ezzel a bélyegalbumán. — Lehet, hogy ez nem a leghitelesebb képmása, de én ilyennek látom a barátomat.

Zsebvers (37): Terrárium

Írta: gyalogos
2011. január 24. hétfő, 11:11
A költészet változásairól (94.06.16.) 1. Erdő volt, kert volt, gazdag, nyílt világ eső verte, szél tépte, nap sütötte. 2. Terrárium, megannyi művi tárgy százwattos izzólámpa süt fölötte. BENJÁMIN LÁSZLÓ Hozzászólás Találatok: 1287

Űrszemét

Írta: Cseke Gábor
2011. január 24. hétfő, 11:08
odafent nincsen nyugalom az élet csupa vigalom felvisító harmonikával feleselget a cimbalom napok hetek surrannak el mindig valaki énekel s a fönti nóta dallamára a világ vonagló táncra kel leállni már nincsen erő egyszer élünk hát üsse kő ha szólnál is a hangod elvész porral fojtja le az idő mondataid mint űrszemét úgy száguldoznak szanaszét köd előttük felhő utánuk sértik az Úr gyulladt szemét Hozzászólás Találatok: 1317

Zsebvers (36): Szól a gyík

Írta: gyalogos
2011. január 21. péntek, 15:43
Relativitás (94.07.06.) Ma rettentő a hőség, némán bujkál az ének. De szól a gyík: Dicsőség a hőség istenének! ÁPRILY LAJOS Hozzászólás Találatok: 1398

Gyermektükör / Milyenek a barát fogai? (1)

Írta: Cseke Gábor
2011. január 21. péntek, 15:31
(Ismerkedés) — Édesanyám őrá is vigyázott, amíg az ő mamája munkában volt. Mászó babák voltunk, s kapaszkodtam fel a székre és mindenhová, de neki nem engedtem a mászást, fenyegettem, na-na, nem szabad! Egy hónappal vagyok nagyobb nála ... Csak a padlón engedtem mászkálni, játékokat adtam a kezébe, hogy ne sírjon. — Vidáman szaladok be a gazdaság udvarára, van ott egy régifajta cséplőgép, azon jól lehet csúszkálni. Egyszer azt veszem észre, hogy fennakadtam, s csüngök, mint kabát a fogason. Éppen jött a szomszéd gyerek, akivel aznap ismerkedtem össze az óvodában. Biztosan csúszkálni akart, s lesegített. — Szeptember 15-e reggelén édesanyám elvezetett az iskolába. A szép, tágas tanteremben beültem egyedül a legelső padba. Három nap múlva kis vékony leányka jött az édesapjával, sírni kezdett, hogy ő kivel fog ülni. Engem választott. — Három nappal később mentem csak iskolába. Szokatlan volt, s könnyezni kezdtem, hogy ki mellé ülök. A tanító néni mosolygott: „Aki mellé akarsz!" Egy dundi kislányt választottam, az első padból, mert én vézna voltam, s nagyon megtetszett a pufók orcája. Ötödikben is egymás mellé ültünk, mert egy osztályba kerültünk. Sajnos, később egy fiú mellé ültettek, mert időnként figyelmetlenek voltunk. — Halászni mentem, de ő már ott volt. Melléje ültem, kérdeztem a nevét. Én is megmondtam az enyémet, kezet fogtunk, majd ő így szólt: „Szervusz, te kis öcsi, ezentúl a barátom vagy!" Mikor jövök az iskolából, felültet a biciklijére, mert ő nagy fiú, és hazáig hoz. — Nagyon búsultam, mert ahová utaztunk, nem volt barátnőm. Egyszer hozzám jön egy kislány: „Miért búsulsz?" — „Azért búsulok, mert nincs kivel játszódnom." — „Játsszunk ketten", mondta. — Jött haza a mezőről, a kicsi szekérrel, s láttam, nehéz neki a terű. Szembe mentem véle, segítettem haza húzni. Otthon mondta, ha bajban leszek, csak neki szóljak. — Mi a barátságunkat egy verekedés után kezdtük, amikor egy ablakot is kitörtünk. Másnap kezet fogtunk, azóta nagyon jól összetartunk. — Összeismerkedtem egy vézna kislánnyal, aki pingpongozik s bajnokságot is nyer. A nyáron felkerestem, s láttam, jobb karját egyenesen leengedve tartotta. Ezen meglepődtem. Szeme szomorkás volt, míg elmesélte; baleset érte, eltörött a jobb karja, s éppen műtétre készül. Megszégyeltem magam, ő meg elfordult. Biztosan nem kellett volna kérdezősködnöm. — Labdáztam, s a labda beesett hozzájuk a szomszédba. Ő visszadobta. Én szándékosan ismét átdobtam, s így kezdtünk a labdával játszadozni . . . Mogyorót is akartunk egyszer törni, a mogyorót kőre tettem, barátom a körmömre követ dobott, a köröm megkékült és leesett. Nagyon összevesztünk, aztán a körmöm kinőtt, s mi is kibékültünk. — Szilárd nyulat hozott pároztatni, de tévedésből apát hozott, nem anyát. Hívott, segítsek visszavinni az állatot, s utána úgy elmerültünk a játékban, hogy csak este vetődtem haza. Másnap adtam neki egy nyulat, mondtam: válasszon. — Borvízért mentem az erdőre, kerékpárral. Ott találkoztam Péterrel. Panaszolta, hogy elromlott az övé, két órán át kínlódtunk vele, nem tudtuk megjavítani. Esteledett. Elhatároztam, én se ülök kerékpárra. Útközben sokat beszélgettünk. — Idegenben voltunk hokizni a csapattal. Mérkőzés végén egy fiú az ellenfél csapatából megszólított: „Haver, jössz hozzánk lakni?" Én azt mondtam, mehetek. Átöltöztünk s mentünk. Levente nagyon szépen, nagyon jól ellátott. Kérdezte, megyünk-e egyet a városba? Mondtam, hogy mehetünk. Mutatott cukrászdákat, mozikat, múzeumokat. Este vele és két testvérével játszottunk. Másnap kellett hazajönni, s mondja nekem: „Te, Attila, írjál nekem levelet!" Aztán írtam neki. — Kiültem az udvarba harmonikázni. Egyszer csak a szomszéd Tibi felállt a kertre, s nézett. Volt egy nagybőgője, s a testvérének egy hegedűje. Szóltam, hozza át a bőgőt s a testvére a hegedűt. Feljöttek, s estig zenéltünk, egyvégtében. — Eltörött a szánkó alatta! Én mondtam Adolfnak: dobd el a szánkód az útból, s gyere hozzám, én felültetlek, van hely az enyémen! — Ötödikben még nem ismertük jól egymást. Osztályfőnöki óra után szünetre mentünk. Játék közben a nagyok véletlenül behasították a fejemet. A közelben nem volt más osztálytársam, csak Attila. Elvitt az orvosi rendelőbe, s a következő szüneten javasolta, legyünk jóbarátok. — Megbetegedett anyukám, s én zokogva mentem iskolába. Padtársnőm kérdezte, mi bánt, én elmondtam neki mindent, s hogy nincs ki injekciót adjon anyunak. Megvigasztalt, hogy az édesanyja ápolónő, s elhívja hozzánk. — Édesanyám azzal költött, hogy menni kell az erdőre, reggelit vinni édesapámnak, aki Szentesben kaszált. Egyedül féltem az úttól, de elindultam. Ahogy kiértem a kapun, egy szőke kislány jött szatyorral a kezében. Kiderült, ő is az erdőre tart. Örültünk, hogy nem kell egyedül mennünk. Útközben tehéncsordával találkoztunk, kutyák támadtak ránk. Megijedtünk, de bátorítottuk egymást, mintha egyikünk se félt volna. Másnap újra együtt voltunk. — A városi piacon több kiló zöldséget vásároltam. Igyekeztem az állomásra, nemsokára indult a vonatom. Három nagy csomaggal tülekedtem a sok nép közt, a vásárral elégedetten. Ekkor a nejlontasak alja váratlanul szétnyílt, s a zöldpaprika a földre szotyogott. A fiúk körben gúnyosan röhögtek. De megjelent Marika, ideadta a táskáját, s a paprikát is segített összeszedni. Másnap fölkerestem a falujában, hogy visszavigyem a táskát, és elbeszélgettünk. — Hajnalban árvízre ébredtünk. A patak sűrű volt és mindent sodort magával. Elsős voltam, iskolába készülődtem. Onnan hamar elengedtek, mert sok gyereket fenyegetett az árvíz. Az úton mindenütt sürgés-forgás, bolnodokháza. Izgatottan várt otthon édesanyám. A pincénkbe úgy ömlött a víz, mint a Niagara. Kopogtak az ajtón, s hát a szomszéd kislány jött, remegve. Otthon nem volt senkije, s félt egyedül a víztől. Leültettem, mesélgettünk egymásnak, majd ebédeltünk, mert korgott a gyomrunk. Estefelé megapadt a víz, akkor hívott meg először hozzájuk. Nyolc éve barátkozom vele. — Az ötödiket már nem együtt kezdtük, mert elválasztottak. Szüneten még barátkozunk, de csengetés után mindenki ballag a maga osztályába. Hozzászólás Találatok: 1333

A sündisznó legendája

Írta: gyalogos

2011. január 21. péntek, 08:16

Érdekes folyóiratot böngészek, amely a két háború között jelent meg, s még a második után is egy darabig: Erdély. Az Erdélyi Kárpát Egyesület honismereti lapja. Változóban: hol gazdagodóban, hol szegényedőbben, ahogy az idők engedték. Voltak évek (36-37), amikor nevet kellett változtatnia, mert az eredetit nem lehetett leírni, csak úgy, hogy Transzilvánia. De a lap akkor is megjelent.

Megakadt a szemem egy kedves kis történeten. Gondoltam, idemásolom, hiszen ha sokat törném is a fejemet, sem jutna eszembe okosabb-érdekesebb dolog e pillanatban. Íme...

Régi, elemi iskolai olvasókönyvek furcsa történetet meséltek el a sündisznóról, a kertek kedves vendégéről. Azt állították, hogy ősszel, amikor a természet levetkezi nyári ruháját, a sündisznó is készülődik téli nyugalmára. De mielőtt visszahúzódna jól előkészített vackába, nagymennyiségű élelmet visz haza. Az iskolakönyvek még azt is elmesélték, hogy a sündisznó meglátogatja ilyenkor a gyümölcsöskerteket és tüskés hátára mindenféle gyümölcsöt, főleg almát tűzdelve sétál haza.

Ezt a kis történetet elolvasták nagy tudósok és megállapították, hogy fele sem igaz. Mert ők alaposan megfigyelték fogságban élő kedvenc sündisznóikat és azok még egy fia vackort sem voltak hajlandók tüskevégre venni. A tudósok bölcs utasítására kitörölték tehát az iskolakönyvekből ezt a kis almagyűjtő-történetet, s a gyermekek sündisznó nélkül maradtak.

Időközben azonban sokat fordult a világ. Egyes állatmegfigyelők megállapították, hogy az állatok nagy része másként viselkedik fogságban, mint a szabad természetben. Az a megfigyelés tehát, amely fogságban lévő állatokra vonatkozik, teljesen hamis. A zárt ketrec miatti helyhezkötöttségen kívül az is befolyásolja az állatokat, hogy minden fejtörés és fáradság nélkül jutnak élelemhez. Így elmaradnak azok a jellemző hagyományok, amelyekkel még őseik biztosították életüket.

Egy mai tudósnak az is eszébe jutott, hogy ne fogságban tartott, hanem szabadon élő sündisznót figyeljen meg. Lassanként annyira összebarátkozott a környéken sürgölődő sündisznócsaládokkal, hogy életmódjukat állandóan figyelemmel kisérhette. Anélkül, hogy etette volna őket, vagy más módon kedveskedett volna nekik, a kis állatok annyira megszokták a tudóst, hogy félelem nélkül közlekedtek rendes útvonalaikon és folytatták hagyományos életmódjukat. Több évi barátkozás után már rejtekhelyeiket sem titkolták előtte, s így végignézhette a kedves jelenetek egész sorát, amint tüskés barátai nagy buzgalommal hurcolkodtak fészkeik felé. A nagyszámú fényképvelvétel közül bemutatjuk azt, amelyik a régi iskoláskönyvek legendáját igazolja: A sündisznó almát visz tüskéin téli vacka felé. (f.)

Forrás: Erdély. Honismertető folyóirat. Az EKE hivatalos értesítője. 1939/4

Gyermektükör / A megtalált kulcs (6)

Írta: Cseke Gábor
2011. január 20. csütörtök, 19:41
(Családi gondolatok) — Mikor jó jegyet kapok, valósággal repülök haza. Kinyitom az ajtót és megcsap az otthoni meleg, a kenyér illata. — Ebédidőben mindannyian az asztalhoz ülünk, s akkor megkezdődik a bolondokháza. Bátyámnak nem ízlik a leves, a húgom nem szereti a csirkehúst. Testvérem, hogy még meggyőzőbb legyen, bőgni kezd, majd üvöltözik, ahogy a torkán kifér. Szüléink akkor mosolyogva összenéznek, s hogy kibékítsenek bennünket, mindenikünk abból ehet, amit szeret. A legkisebbik Összekeni magát szósszal és pürével a fejebúbjáig, mi pedig kacagunk. Anyánk akkor gyöngéden felemeli és a mosdóhoz viszi. — Szüléink sokat mesélnek arról, milyenek voltunk kisebb korunkban. Mi ezen sokat nevetünk. — Mindenkit szeretek a családban. Nem szeretnék egyiktől se megválni. Ha ez mégis bekövetkezik, akkor életem boldog gyermekkora zéróvá, azaz semmivé lenne. — Édesapám mester volt a bányában, de már három hónapja eltávozott a családtól, s csöndesen nyugszik a temetőben. Két nagy testvérem távol él tőlünk, s ha én nem segítenék édesanyámnak, minden rája maradna. Ő persze mindig mondja, hogy tanuljak csak, de én megtanulom a leckét, s utána segítek neki. — Szeretném, ha mindenki meleg családi tűzhely mellett élne. — A kemence elfoglalja a ház negyedét. Húnyócskázás közben egyszer bebújtam volt, s szinte megfulladtam benne. Mikor kimásztam, úgy néztem ki, mint egy kéményseprő. Ezért tartom érdekesnek a kemencét, mert egy kis kaland fűződik hozzá. No meg olyan régi, hogy már sütni se lehet benne. — Ha rossz jeggyel megyek haza, rámförmednek: „Mindent megteszünk érted, semmi munkád sincs, és te mégse tanulsz! Mi lesz belőled?" Ilyenkor elsomfordálok, és késő estig tanulok, hogy törlesszek az adósságból. — Apánk nélkül nagyon gyenge a mi gyermeki szorgalmunk. — Az igazat megvallva, hiába szidnak otthon, nincs nagy szorgalmam. Kedvenceim az állatok. Egész nap ott ülnék közöttük s nézném, hogyan szaladgálnak. — Amikor megverődök, nem fáj annyira, mint amikor édesapám nem szól hozzám egy jó darabig. — Reggelente, amikor későn kelünk fel, mindig rendet csinálunk, hogy édesanyám ne veszekedjen velünk, s vidám legyen, mert mi nagyon szeretjük, ha vidám. Amikor rendetlenség van, szomorú és mérges. — A családunkban egymással szépen beszélgetünk, szüleinket nem tegezzük. Használjuk a kérem, tessék, köszönöm, lesz szíves kifejezéseket. — Három hétig nálunk volt a nagytatám húga, édesapám nagynénje. Bár mostanig is ismertük, a hosszabb együttlét után megszerettük. Már-már családtagnak számítottuk. Szomorú pillanat volt, amikor el kellett válnunk egymástól. Még most is hiányzik, s időnként eszünkbe jut: mit is csinál, merre jár vajon? — Beteg lettem, s akkor apám kékes szemei könnyben áztak az izgalomtól, s vigyázott rám, nehogy kimenjek a hidegbe és megfázzak. Úgy ügyeltek rám, mint egy rabra... Egyszer édesanyám is beteg volt, s otthon nem szólt, de kórházba került, ahol nagyon kellemetlen volt neki. Azóta mindenki őszinte és bevall mindent. — Amikor mi hazudni szoktunk, valahogy olyan rosszul esik nekem, s abban a helyben odamegyek szüleinkhez, gondolom, lesz ami lesz, én most megmondom. — Ha nem lelünk valamit, s édesapámnak jó a kedve, azt szokta mondani, hogy a tehén megette. — Elvesztettük a házunk kulcsát, s telefonunk nem volt, hogy lakatost hívjunk, de bezárva se maradhattunk. Munkába, iskolába kellett menni. Tűvé tettünk mindent, de hiába. Édesapám, hogy további munkára buzdítson minket, azt mondta, hogy aki megtalálja, az kap egy tábla csokoládét. Nekem ettől felcsillant a szemem. Bebújtam mindenüvé, ahová csak befértem. S ahogy így kutatgattam, keresgéltem, estefelé a fogas alatt valami a fejemhez koppant. Nem volt egyéb, mint a kabátom zsebében rejtőzködő kulcs. Nagyon örültem, de mindjárt nagy gondba is estem: ha kiderül, hogy nálam volt a kulcs, még meg is szidnak, nemhogy csokit kapnék. Hazudni akartam valamit. De éjszaka nyugtalan voltam, nem aludtam. Csalásnak éreztem, amire készültem. Nem elég, hogy annyi gondot, lótás-futást okoztam, még hazudjak is! Ahogy fölkeltem, mindent őszintén bevallottam. Édesapám szeretettel ideadta a csokit, s azt mondta, hogy ez az őszinteség még a megtalált kulcsnál is többet ér neki. — Ősszel gondolkodni kell a tűzifa beszerzéséről, hogy télen legyen jó meleg a családnak a ház. December dereka táján egy disznót vágunk, és tata ilyenkor szokta énekelni, hogy „akkor örvend a rajkó, mikor döglik a disznó, sej, ladomadikk-dikk!" — Nagyon szeretem a telet, mert olyankor sokat szánkózunk, korcsolyázunk és síelünk. A szüleim és nagymamáék pedig a nyarat várják, mert télen fáznak. Mi örvendünk, amikor havazik, mert felöltözünk, s megyünk ki hógolyózni. — Mi nagyon boldogan élünk, és a mai napig is együtt vagyunk. (Vége) Hozzászólás Találatok: 1419

Zsebvers (35): Szélfútta ingek

Írta: gyalogos
2011. január 20. csütörtök, 19:40
Fehérek a felhők (94.07.19.) Fehérek a felhők. Fehér a tej a korsóban, fehér mint a szélfútta ingek a kötélen, fehér, mint a kötszer csata előtt. GÜNTER KUNERT (ford. Ritoók János) Hozzászólás Találatok: 1344

Gyermektükör / A megtalált kulcs (5)

Írta: Cseke Gábor
2011. január 19. szerda, 10:16
(Vakációs emlékek) — Sose nyaraltunk a tengerparton a szüléinkkel, hanem az erdőn takartunk. Nincs időnk pihenni, mert a családban haton vagyunk és állatokat is tartunk. — Édesapám szénát, szalmát, deszkát hord a lovakkal, nyáron meg a hegyen huzatja a buglyákat. Mi is kaszálunk a hegyen, ahol találtunk egy forrást. Kalyibában háltunk. Egyszer velünk aludt egy szomszéd ember. Alig fértünk el, édesapám a lábunknál kellett hogy aludjon. Ott volt a kutyám, Rexi meg a kölyke. Egy éjjel felborították a tejfölös üveget. Láttunk mókust és őzeket is. Tizenkét buglyát takartunk a nyáron. Egy éjjel úgy ugattak a kutyák, biztosan vad járt. Édesanyám minden este hazajárt, és reggel jött vissza a busszal. Buglyába raktuk a szénát, és jöttünk haza, de csak a Rexit hoztuk, mert a másikat agyonnyomta a szekér. — Az egész család megy nyáron málnászni. Van ott egy szép kicsi házikó. Benne emeletes vaságyak, s külön-külön szekrények, ahol az élelmiszert s a ruhákat tartjuk, s még van egy kályha. Mikor felérkezünk, már alig várom, hogy szedhessem a málnát. Közben édesapám vicceket mond, s nagyon jól telik. Egy-egy helyt nagyon szép málnakórók vannak, olyan magasak s kövérek, ki se látszom alóluk. A szemek is akkorák, mint egy-egy szilvaszem. Egyszerre három vedret viszünk. Kétszer lehet málnát leadni egy nap, délben és este. Mikor leadjuk, visszamegyünk a szedőhelyre, van ott egy szép fenyőfa, s az aljára letelepszünk. Tüzet teszünk, szalonnát sütünk. Ebéd után egy szép éneket éneklünk, amit az egész család tud. — Meg voltam ijedve, nehogy szembe kerüljek a medvével, mert tudtam, hogy szereti a málnát.Vettem a csuprot, s másfele indultam, mint a szüleim. Egy helyen szép nagy szemek ringatóztak a bokrokon. Hamar megtelt a csuprom, s indultam, ürítsem a közös vederbe. Ekkor, úgy két méterre, megrezdült mellettem a bokor, s tompa morgást hallottam. Már bántam, hogy egyedül mentem el. Mozdulni nem tudtam, hang nem jött ki a számon, csak néztem a bokrot. Recsegett a gally a medve lába alatt, nem tudtam, mihez kezdjek. Ekkor szétváltak a bokrok, s az állat nem volt más, mint édesapám, örömömben a nyakába szöktem. — Felébredtem egy reggel, s édesapám nem volt a házban. Azt hittem, elment valahová. Szomorú lettem, mire bejött édesanyám s mondta, hogy csak az állatokat rendezi. Jött nemsokára apa is, s kérdezte, megyek-e vele? Bizony, hogy mentem, legalább egyet megmotoroztat. Szólítottuk a szomszédot is, aki ugyanott kaszált, ahol mi. Annak is jött a kislánya. Megmásztuk a hegyet, s vittünk meleg plédet, mert három napig ott aludtunk, szénaházban. Másnap reggel ketten ébredtünk fel. Egy kicsit még heverésztem, aztán kidugtam a fejem a kalyibából s a medvét utánozva brummogtam. Édesapámék elkezdtek kacagni. Apám fel is dobott a levegőbe, hogy jobb kedvem legyen. Akkor még nagyon kicsi és könnyű voltam, meg kicsit buta is, s ha valamit megkérdeztem, a válasz nem maradt meg az eszemben. Kérdeztem, hány éves. Negyven, jött a válasz. Most meg elgondolkoztam, hogy akkor még milyen kicsi voltam, s ő milyen fiatal. Már őszül a haja, de azért még igen sokat dolgozik! — A fővárosba is szoktam látogatni vakációban, nagymamámhoz. Már annyit jártam oda, hogy többnyire a várost is ismerem, menni és jönni a testvéremmel szoktam, aki már nagyon jól tudja az utat. Amikor hazajövünk, napokon át meséljük ottani élményeinket. — Jövök haza az iskolából, s a kutyánk lelkes ugatással fogad, mintha azt mondaná: „Szervusz, Edit!" Nyáron, az erdőre menet boldog útitársunk. Mikor kiértünk s a csomagot letettük, ő leül oda és úgy vigyáz. Elfogy a borvizünk, s el kell memai a forrásig, szólítás nélkül is elkísér. Nagy fáradtan, amikor hazaindultunk, neki s nekem is jólesik egy kis kergetőzés. Egészen a faluig játszadozunk. Otthon szó nélkül fut a rekeszéhez, hogy kössük meg. Hozzászólás Találatok: 1510

Zsebvers (34): Micsoda rabság!

Írta: gyalogos
2011. január 19. szerda, 10:14
Spanyol (94.11.03.) Itt a spanyol. Micsoda rabság! Bú-gond fagyaszt csontot, velőt. Sok-sok ember hal meg manapság, ki sose halt meg azelőtt... ISMERETLEN KÖLTŐ (Ford. Kosztolányi Dezső) Hozzászólás Találatok: 1632

Gyermektükör / A megtalált kulcs (4)

Írta: Cseke Gábor
2011. január 17. hétfő, 20:11
(Családi kör) — Édesanyám vacsorát készít, mi gyermekek a szobában hancúrozunk. Négyéves kistestvérem felnőttesen „olvas" egy újságot. Húgom balettezve egyensúlyoz egy díszpárnát a fején, kezében papírból tákolt táskát lóbál. Öcsém cigánykereket vet, majd fekvőtámaszt végez, s ahogy meglátja húgom figuráit, elkacagja magát, s beleüti az orrát a padlóba. Ezen aztán jót nevetünk. Édesanyám benéz az ajtón, ő is elmosolyogja magát, majd visszamegy s végzi a dolgát. Nemsokára beállít édesapám, megcsókol bennünket sorra, de úgy, hogy karjába vesz mindenkit, s a végén már négyen csüngünk rajta, ki a nyakán, ki a hátán vagy a karján, mint szőlőtőkén a gerezdek. — Ha délutános édesanyám, csak éjjel jön haza, amikor már mind alszunk. Ezért vasárnap reggel szoktuk megbeszélni az elmúlt heti fontosabb eseményeket. Legtöbbet a szüleim szoktak beszélgetni. Sok szó esik a háztáji munkákról. — Egy nap, még kisebb voltam, mindenki elment otthonról, és egyedül maradtam. Nagyon sírtam, s jött egy ember, kérdezte, hol vannak a szüleim. Nagyon megszeppentem. Mondtam, elmentek. Akkor ő azt mondta, ha még sírok, beletesz a zsebibe és elvisz. El is hallgattam. Mondtam, azért sírok, mert nem tudok magamnak kenyeret szelni, s nagyon éhes vagyok. Ő szelt nekem, s közben mondotta: „Nesze, tömd meg vele a szádat, s többé meg ne halljam, hogy sírsz! Mondd meg anyádéknak, máskor szeljenek neked kenyeret!" Elmondtam később, mit mondott az ember, s kértem őket, máskor zárják be az ajtót, nehogy még jöjjön ... — Mi hamarabb hazamegyünk, amikor édesanya délelőtt dolgozik, s úgy várjuk haza, hogy ne vegyük el a jókedvét, mert ő is örül a tiszta háznak, meleg ételnek. — Csak minden hét végén jöhet haza a mi édesapánk. Erdőn dolgozok. Mikor belép, a kicsi testvérem nagyon meg van ijedve, s kezd nyüszíteni. Mondom neki ilyenkor, ne félj, Attila, mert ez édesapa! Ő akkor odahívja, de nem mer odamenni, s akkor azt mondja neki, ha nem jössz hozzám, akkor nem adok semmit. Attila erre nagyon megörül, odamegy édesapámhoz, megpuszilja, kap egy almát s örül neki nagyon. Aztán édesapámmal játszadoznak. — Első négy osztályban nem voltam jó tanuló, mert vagy nem volt időm tanulni, vagy ha lett volna, édesanyámnak kellett mennie a kórházba édesapámhoz, s ilyenkor nem igen tanultunk. Aztán apa meghalt, s édesanyám egyedül nevelt fel négyünket. — Amikor a szüleim elmennek otthonról, úgy érzem, mintha egészen besötétedne. De ahogy belépnek a küszöbön, örvendek a kivilágló háznak. Sokszor jönnek mérgesen haza, általában édesapám. Javítja az autót, s ha valami nem sikerül, nagyon ideges. — A tévében jó film pereg. Édesanyám az ágyon ülve kötöget. Apa legtöbbször olvas, amíg fel nem figyel a filmre. Testvérem nagy figyelemmel, szüleim közül kukucskálja a filmet. Sokszor nem érti, de ha én ott vagyok, neki is ott kell lennie. Nagyon nagynak tartja magát, ha felnőtt volnék is, szemben állna velem. Ez gyakori oka veszekedésünknek. Sokszor hasonlítom össze magam édesanyámmal. Már én is akkora vagyok, mint ő. Elgondolom, milyen volt, amikor a karjaiban tartott. Ha nem látnám azokat az apró fényképeket, el se hinném, hogy ez valamikor megtörtént. Egyik képen édesapám ölében vagyok. Mikor ő a múltról beszél nekem, mindig a fölém hajló, éneklő arcát látom. Mikor testvérem megszületett, majdnem négy éves voltam. Nem emlékszem arra a napra, de ha az nem létezett volna, családunk nem ismerné a veszekedést. Ezt a gondolatot később elűzi egy másik, az, hogy ha egyedüli gyermek volnék, mindig csak unatkoznék. így, ha kedvem támad játszani, van akit társul hívjak. Igaz, komisz kölyök, de ő is jó valamire. — Nagytatám az, aki elkezdi az éneket és szép hangjával viszi a dallamot. Kis idő múlva már mindenki megszabadul a felidézett háború borzalmainak gondolatától, s nagytatával együtt énekeljük kedvenc népdalait. Minden népdalt megtanultunk tőle, mert tudjuk, hogy minden népdal elvesztését egy csillag hullásához lehet hasonlítani... Miért is ne énekelnénk, hiszen most béke van... Később aztán be kell számolni arról, mik történtek, mióta nem találkoztunk. Mindenki bekapcsolódik. Nagymama megkéri, ő tálalhassa fel a vacsorát. Utána a felnőttek még beszélgetnek, mi gyermekek társasjátékokat játszunk az unokatestvéremmel. Később alig tudnak a játéktól elvonszolni bennünket, de haza kell menni. — Megszólal a falon a kakukkos óra, és mind ráfigyelünk. Fél tízet üt, ami nálunk lefekvőt jelent. Az én dolgom az ágyvetés, de mindig becsületesen elvégzem és lefekszünk, mert reggel mindenki korán kel. Hozzászólás Találatok: 1449

Zsebvers (33): Recsegek...

Írta: gyalogos
2011. január 17. hétfő, 19:59
Szüret felé (94.08.27-28.) Húzza földre gyümölcse az ágat, tanulom az alázatosságot. Talpig díszben pompáztam tavaszkor, recsegek a dús tapasztalattól. ILLYÉS GYULA Hozzászólás Találatok: 1361

Gyermektükör / A megtalált kulcs (3)

Írta: Cseke Gábor
2011. január 15. szombat, 23:24
(Testvéreink) — Marika elsős. Örökké halkan kell mondanom a leckét, mert ő kisebb, és neki kell jobban tanulnia. Ilyenkor át kell hogy menjek a másik szobába, ahol nem valami kellemes, mert hideg van. Sokszor még Évike elől is el kell bújnom tanulni. Marika olykor árulkodik, s mi megverődünk, de a verés nem olyan, mint a szidás. Én is szoktam bosszantani Józsikát, s ilyenkor úgy megszorítja a kezemet, hogy ordítok. Öcsivel sokat lovazok. De legjobban Klárika lányát, Katinkát szeretem, aki még nem tud beszélni. Őt én ültetem fel a hátamra. — Mikor a szüleim nincsenek otthon, a testvéreim mindig csak játszanak, nem tanulnak. Este, amikor hazajönnek, csak állnak oda tanulni gyorsan, azt se tudják, mihez fogjanak elébb. Én vagyok a nagyobb, s ha összekapunk, engem szidnak, hogy nekem kell több eszem legyen, én kell mindent jóvátegyek, munkából is nekem jut a legtöbb. Sokszor azt szeretném, ha én volnék a legkisebb, mert neki mégis jobb. — Legkisebb testvérem reggel fél hatkor már felkel, nem hagy pihenni minket. Anyuka felöltözteti, s minden reggel elviszem a napközibe. Miki ötkor utána megy és hazahozza. Itthon felveszi a játszó ruháját, kimegy s egész nap csak játszik, néha segít apukának. Nem szeret szótfogadni nekünk, csak verekedik, felesel, és nem csinálja, amit mondunk neki. Ilyenkor anyuka meg-megsupákolja, s ennek sírás a vége. Az ételben nagyon válogat, a csirkének csak a combját kéri. Szeret rajzolgatni, van egy ábécés könyve, abból esténként „tanul". — Erika testvérem másodikos. Hallgat a tanácsomra, de néha megbántja a szüléimet. Szeret dolgozni, övé a cipők birodalmában a rendcsinálás, de néha olyan dolgokat művel, amit nem lenne szabad. A múltkor valamiért felemelte az asztalát, az nagyon nehéz volt, ráejtette a lábára, s olyat sikoltott egyet, hogy a konyhán a poharat kiejtettem a kezemből. Édesapám nem verte meg, mert tudta, van benne jóindulat s gondolta, ha megveri, akkor letöri a munkakedvét. — Gyakran összeveszünk valami munka mellett, de ameddig veszekedünk, addig nyugodtan meg is csinálhatnánk. — Ha valamit nem teszünk jól, édesapám nem szid meg, csak magyaráz, hogyan kellett volna eljárni. A testvérem nyilaspuskát akart csinálni. Nem mert bele szeget ütni, félt, hogy elhasad a fa. Vett egy kicsi fúrót, s azzal dolgozott. A fúró persze beleszakadt. Eléjött a műhelyből és reszketett: „Eltörött!" Édesapám csak annyit szólt: „Jó hogy eltörted, mert már úgy se kellett!" De persze, humorosan mondta, nem lehetett rá haragudni. — Akkor szoktam megverni a testvéremet, amikor vonalzóval a fejemre vág. Én akkor nagyobbat adok a vonalzóval a fejire. Aztán ő sír, én meg kibékítern. — Kézilabdázó testvéremben azt élvezem, hogy örökké ugrál a kapuban, amikor éppen érkezik a labda. Úgy haragszik és mérgelődik, amikor nem győznek, hogy pukkad ki... Most a kilenc hónapos testvéremmel szoktam játszani, aki jókat kacag, ha véletlenül megijesztem, hogy mind a 32 foga kilátszana, de sajnos, még csak kettő van. — A kicsi testvéremnek régebb eltörött a lába, de mi nem tudtunk hozzá bemenni a kórházba, mert az őr nem engedett be. — Bevergődtem magamat a csapatba kapusnak. Alacsony vagyok, és nem érem el a felső sarkot. Osztályfőnököm a vakációig házi feladatba osztotta: „Egy arasz növés!" De nem tudom teljesíteni. A nyáron edzőtáborban voltam, ezalatt testvérem felvételizett a kilencedikbe. Nagyon szurkoltam neki. Esténként, villanyoltás után elgondoltam, vajon jót írt-e, sikerült-e neki? Úgy izgultam, nem is tudtam rendesen védeni az edzéseken. Aztán pár nap alatt jött az örömhír: sikerült a felvételije! — Tizenegy évig nem volt testvérem, de most úgy érzem, teljes az életem és megvan az, ami hiányzott. Édesapám elvált anyámtól, amikor igen kicsi voltam. De azért szeretem, tisztelem, s ha találkozok vele, él bennem az, hogy ő hozott engem létre. A nevelőapám, akivel most lakunk, s akitől lett két kisebb testvér is, nagyon szeret, s én is őt. Azt hiszem, ráférne, hogy úgy szólítsam — édesapám. — Mikor a testvérem férjhez ment, sírtam, mint a nyúl. Amikor volt a lakodalom, akkor is vele akartam aludni. Egyszer, mikor elkéste a buszt, feljött hozzánk és újra velem aludt! — Társasjátékunk is volt, de amellett annyit veszekedtünk mi, testvérek, hogy édesanyám dühében bedobta a kályhába. — Mikor megyek haza az iskolából, olyan szokatlan, hogy üres a ház, s akkor arra gondolok, vajon hol vannak, hogyan boldogulnak az én nagy testvéreim. Hozzászólás Találatok: 1330

Zsebvers (32): A magány kikezd

Írta: gyalogos
2011. január 15. szombat, 22:52
Vissza mindig (94.09.02.) Vissza mindig a tömegbe: a tömegben kemény és sima leszel. A magány megporhanyít... a magány kikezd... FRIEDRICH NIETZSCHE (Ford. Petri György) Hozzászólás Találatok: 1259

Gyermektükör / A megtalált kulcs (2)

Írta: Cseke Gábor
2011. január 14. péntek, 16:23
(Nagyszüleink) — Ahányszor hozzájuk megyek, a nagymamán gondja, hogy mi finomat adhatna nekem. És mindig talál valamit! A nagytatám inkább állatokkal foglalkozik, kis gazdaságában a cicától a lóig minden állat megtalálható. Van ott nyuszi, tehén, kacsa, koca, malac és persze, egér is a cicáknak ... — Leginkább akkor szeretem szüleimet és nagyszüleimet, amikor együtt vagyunk. Van olyan eset, hogy valamit nem merek megcsinálni előttük, s olyankor alig várom, hogy elmenjenek otthonról. — Nagytatám egész nap jön-megy, még néha kenyérért is kilép a központba. Nagymama is öreg. Ő kötöget nekem, csipkét horgol, varrottasokat készít. Néha veszekednek. Nagytata már nem hall jól, és folytonosan félreérti, amit mondunk. Nagyon zsémbes. Nem is szereti a gyerekeket, minket se, a másét se. — A háború utolsó napjaiban nagyapám életét vesztette. Nagy gond volt ez nagyanyámnak: az öt gyerek árván maradt, s ők érezték meg leginkább a hiányt. Ekkor apámat, a legkisebbet örökbe vette az ő nagynénje, s így 7 éves korában megismerhette az árvaságot... 15 éves, amikor a bánya munkása lett, s pár év múlva megházasodott... Most négyen vagyunk testvérek. Anyánknak sokat segítünk a házi munkában. Apám nyugdíjas, nagybeteg. Olyan így, mint egy öregember. Fél szemmel mindig rápillantok, ő meg fekszik, mint a kő, és nem tudni, mire gondol. — Már van egy negyed éve, hogy nagymama nem járt nálunk. De fel se vesszük az ő dumáját, mert sokszor mond olyat, ami nem is igaz. Sok mocskosságot rak édesapámra, majd ráfogja édesanyámra, hogy ő mondta ezeket. Ne félj, világ, hogy ő jöjjön megnézni minket! Inkább elül a szomszédban, s viszi a híreket mindenhová. Egyik helyt két-három órát, a másiknál egy-egy félnapot is ül. — Anyai nagyapám előtt szinte nyitott könyvként áll a múlt történelme. Sokat búvárkodik a régi írások között. Mint nehéz testi munkás vonult nyugdíjba a kőbányából. Tőle hallottam sokat, nem csak falunk történetéről, hanem a világtörténelemről is. Közel jár a nyolcvanhoz, de ma is határtalan munkakedv és munkaszeretet jellemzi. Nem csügged soha! Sokoldalú tehetség veszett el benne. Ha elgondolkodom a sorsán, sajnálom is, amiért oly nehéz időket élt át. Önszorgalomból megtanult hegedülni, mandolinozni, s a fúvószenekar alapító tagjai között van. A gépek is nagyon érdekelték mindig. A csillagok világa utáni érdeklődésemet is részben ő keltette föl bennem. Esténként, amikor tiszta az égbolt, és már fenn jár a hold, távcsövön át vizsgálgatjuk a felszínét... Nagyanyám, amióta unokái vannak, minden idejét nevelésükre áldozta. Nagy-nagy lelke kell hogy legyen egy ilyen asszonynak is! Nem elég, hogy felnevelték szüleinket, minket is szeretettel gondoznak! Vajon, mi is ilyenek leszünk? — Velünk lakik nagytatám, aki már nyugdíjas. Ö nekem egy biciklit készített, amiért nagyon hálás tudok lenni. — Szórakozásból kerékpározok, hogy meg-meglátogassam kisöcsémet, Andriskát, aki legtöbbet nagyrnamáéknál van. Most lesz három éves, s nagyon jószívű. Összegyűjti a kapott csokit, süteményfalatjait,és kínál: „Egyél Zsolti, és vigyél biciklivel!" Igaza is van, rá kell szolgálnom a csemegére... Amikor kicsi voltam, egy szánkóval elindultam a Télapó elejibe, mert már nem győztem várni. Hamar rámsötétedett, és nem találtam vissza az utcánkba. Szüleim kétségbeesetten indultak keresésemre, de nagymamám megelőzte őket a megtalálásomban, s úgy vezetett haza, hogy mondta nekik: „Ne verjétek meg a gyermeket!" Hozzászólás Találatok: 1370

Gyermektükör / A megtalált kulcs (1)

Írta: Cseke Gábor
2011. január 13. csütörtök, 23:25
1984 telén, néhány székelyföldi iskolában egy eltervezett riport végett fogalmazási versenyt irattam elemista tanulókkal, arra kérve őket, hogy meséljenek családjukról, testvéreikről, otthoni mindennapjaikról. A kitépett füzetlapokra írt hosszabb-rövidebb vallomás-cserepekből utólag érdekes, őszinte mozaik állt össze, melynek egyetlen szerzője a kommunikációra éhes, romlatlan gyermeki lélek. A most elkezdett kollektív beszámoló nem kitalált olvasmány: hiteles dokumentumok a megtartó emberi kapcsolatok megannyi élő, személyes változatáról (Házunk) — Hegyi tanyáról költöztünk be a községbe, mert édesanyám félt a fák susogásától. — Szülőházam egy hatalmas sziklatömb lábainál áll. Sok kiránduló keresi fel fényképezőgéppel a helyet, hogy megörökíthesse a ritka látványt. — A folyóhíd a házunk előtt. A borbély a szomszédban, a számtantanárunk a másik felől lakik. — Szeretem, hogy nem a főút mellett lakunk, mert télen nem kell nagyon félni, hogy elüt az autó, amikor a dombról lesiklik a szánkó. — Házunk bütüjénél két tujafa áll. Kapunk zöldre festve, ez édesapám kedvenc színe, nem hiába erdőn dolgozik. A ház előtt keskeny szurokjárda szalad végig. Onnan a lépcsőre jutunk, ahol tarka, cserepes virágok sütkéreznek a napfényben. A házban négyen élünk: édesanyám, édesapám, a testvérem és én. (Mi és a szüleink) — Virágos kertet alakítottunk, s a nyáron violák, rózsák tarkították házunk elejét. Az udvaron jonatán és más almák teremnek, s a kaszálásból hazaérve, a fa tetején el-elcsemegézgetek néhány piros gyümölcsöt. — Szobánk érdekesen van berendezve, mert mindent behordtam, ami csak elképzelhető. Van fali poszter, lemezjátszó, sok baba, de azok már inkább csak díszek. A lemezjátszót sokat használjuk... Hét éve költöztünk ide, addig egy más házban laktunk, nem volt saját lakásunk. Ott csak egy szobánk volt, s nem szerettünk a felnőttekkel esténként egy helyiségben lenni. — Valahányszor városra megyek, kívánkozom haza. És ha hazakívánkozom, édesapám ezt jónéven veszi s máskor is elvisz magával. De ha sírok, akkor haragszik . . . — Édesapám haja szürke, termetre sovány. Édesanyámnak barna a haja, kicsit alacsony, kövérkés asszony. Piros arca akár a rózsa. A néném elég magas, karcsú, haja barna. Könnyen felidegesíthető. Hogy én milyen vagyok? Ezt nagyon nehéz leírni; rólam van szó és az embernek nehéz magáról beszélni. — A faluban minden családnak megvolt a mellékneve. Nálunk például sok az Antal Gergely, az apámat is így hívják. Az ő mellékneve Róka ... Dédnagyapámnak volt két leánytestvére, állítólag vöröshajúak voltak. Rókának nevezték őket, s nagyapámnak ez kezdetben sértette a fülit. Egyszer aztán adót kellett fizetnie egy másik Antal Gergely helyett. Nagy nehezen járt utána a dolognak, míg kiderült a tévedés. Attól kezdve semmilyen hivatalos papírt nem fogadott el, amíg nem látta a neve után az R betűt. — Nálunk nincsenek nagyobb veszekedések, esetleg csak miattam. Főleg, ha nem adok enni rendesen az apró állatoknak, vagy felmegyek a ház padlására és régi újságokat, kalendáriumokat, naptárakat rakosgatok összevissza. És főleg nyáron van ez, amikor unom magam... Édesanyám nem szereti, ha hazajön s minket nem talál otthon. Ezért van egy füzet a konyhában, s mindig beleírjuk, hol vagyunk, merre járunk. Ugyanitt szerepel az is, hogy naponta ki mit csinál. — Mikor a munkából hazaér, édesapám nem négykézláb jön be, hanem józanon és örökké hoz valamit a hátizsákban, mert azt tartja, hogy a nehéz táska sokkal könnyebb, mint az üres. Mikor ebédelünk, s a testvéremnek egy combot tesznek s nekem nem, ő nekem adja az övét. — Az iskolából hazamenet vár a főtt ebéd, eszünk, s utána édesanyánk kienged játszani 1—2 órára. Majd kikérdezi a leckét, s megnézi a jegyeket. Nem szeret veszekedni. Ha a jegy rossz, jól megver s megmondja édesapámnak, amikor ő hazajön az erdőről. S akkor ő is megver. — Egyedüli gyermek vagyok, ezért a szomszédok egyetlenkének szólítanak. Én nem szeretem ezt a nevet! Édesanyám minden héten más tésztareceptet hoz, de nem is baj, mert amikor elkészíti a süteményt, olyan finom! Sok a barátnője, akikkel esténként összeül varrni, kötni, kézimunkázni. Nem tudom megérteni, miért nincs ideje egy kicsit beszélgetni velem. Talán mégis egyetlenke lennék? — Szeretem az állatokat, főleg a tehent. Nyáron édesapám és én kaszálunk, majd mind a négyen takarunk, az egész család. Ősszel pityókát szedünk. Télen, mikor az állatok el vannak rendezve, édesapám televíziót néz vagy rádiót hallgat. — Egyszerű, falusi élethez szokott, négytagú család vagyunk, habár édesapám fogorvos. Édesanyám viszont nővérke. Azért használom így e szót, mert termetre eléggé kicsike, csinos és kedves. Dolgos, fürge otthon is, akár a rendelőben. Türelmes, megértő, de szigorú is tud ám lenni; hogy az édesapám szigorúságáról ne is beszéljek! Az osztálytársaim is félnek tőle, de lehet, inkább csak a műszereitől. . . Rólam azt mondják, szeleburdi vagyok. S az öcsém! Ötödikes, pajkos kisgyerek, fürge, de türelmetlen. A nyáron pisztrángra halászott, s nemhogy fogott volna, de őt fogták meg a halak: türelmetlenségében beleesett a patakba. — A helyi malomban van egy géplakatos, kiválóan érti a szakmáját. Nagyon megköveteli a fegyelmet és tisztaságot, de ha ő nem tartja be, nem szabad neki említeni. Az ő igazát nem hagyja, de ritkán szokott tévedni. Az időjárást is pontosan megmondja. Ő az én apám. Nagyon megértjük egymást, csak sakkozáskor veszünk össze. — Közepes termetű, mogorva ember édesapám. Télen-nyáron gyűjti az erejét, amit aztán kaszálásra használ fel. — Van, hogy csak fél négyig dolgoznak, s akkor édesapám kicsit megittasodik. Hazajön, leül, s azt mondja, húzzam le a cipőjét, s ha erősen meg van ittasodva, vetkőztessem is le. Szabad idejében kimegyünk és rakjuk a fát vagy hasonló. Ha nincs mit dolgoznia a ház körül, veszi a könyvet, amit én szoktam olvasni, s addig olvassa, amíg majdnem be-végzi. Amikor abbahagyja, azt mondja, szeretne látni három ellenőrzőt az asztalon. Ő traktorista, sokszor még éjjel is szántani megy. Vakációban vele tartok. Ott a mezőn jó, mert ha a dél eljön, elővesszük a táskát s megnézzük, mit pakolt bele édesanyám. — Szeretek olvasni, s nem végzem el mindig szívesen, amit rámbíztak. Mindig akkor kérnek valamire, amikor a legérdekesebb a könyv. — Az iskolában öt körre járok, mert itt megtanulom a különböző gépek kezelését, és fejlesztem a beszédkészségemet. Édesanyámmal meg tudjuk érteni egymást, de édesapám este későn jön haza. Nem szereti, ha másként megy a dolog, mint ahogy ő akarja. Moziba, színházba nehezebben enged, s hajtogatja: „Fiam, te mindig művelődsz, és mégse vagy művelt!" — Tanulás után elmentem egyszer játszani. Elmerülten rúgtuk a szép fehér és piros pettyes labdát, s közben eltelt az idő. Mindenki ment hazafelé, nézem , a toronyórát, már háromnegyed hat, s ekkor ijedtem meg. Léptem hazafelé, mintha hajtottak volna. Igen ám, de már késő volt, s elszomorodtam, hogy ezután nem lesz már semmi a délutáni játszásból, s melléje még kapok egy jó nyaktaslit.. . Közben elértem a kapunkig. Nem kívántam bemenni, de muszáj volt. Nyitok a konyhába, de ott nincs senki. Édesanyám az esteli bajokat végezte hátul az istállóban, s amikor beléptem, akkor töltötte be a disznónak az ételt. Megálltam mellette, úgy ki voltam tüzülve, mint a rózsa. Édesanyám megtudta az orcámról, hogy ijedt vagyok. Az volt a legelső szava hozzám: „Most kell hazajönni?" Én nagy szomorúan, lecsüggesztett fejjel azt válaszoltam, hogy nem. Megsajnált, és nem szólt többé a tettemről. Mindent segítettem volna, csak valahogy örömet szerezzek neki. Vittem volna a fát, megtöltöttem volna a betétet, de már nem kellett, elvégezte ő. Bementünk a házba, hazaérkezett édesapám az építőtelepről. Édesanyám panaszkodott, hogy miket csinálok, s édesapám jókedvében volt, de e szavak hallatára elszomorodott. Már vártam a pofont, de csak szidást kaptam, mire megfogadtam, hogy többé nem lesz ilyen. Reggel vígan ébredtem föl, mintha mi sem történt volna. Átismételtem a leckét, s mentem iskolába. Aznap kaptam egy jelest, s úgy éreztem, az eltörölte a rossz cselekedetet. Hozzászólás Találatok: 1653

Zsebvers (31): A szomszéd kutyája

Írta: gyalogos
2011. január 13. csütörtök, 19:41
Vonítás (94.11.29.) Vonít, vonít a szomszéd kutyája. Ott van magában árván, egyedül. Szánom, megértőn nézek én reája. Vonítok én is, de csak belül. KISS JENŐ Hozzászólás Találatok: 1411

Zsebvers (30): Úgyis megyek

Írta: gyalogos
2011. január 12. szerda, 16:38
1849-es gyermek (94.09.07.) - Ne jöjj velem, fiam, ez nem neked való. - Nem bánom, úgyis megyek, Bem apó! BÖZÖDI GYÖRGY Hozzászólás Találatok: 1263

Hölgyválasz

Írta: gyalogos

2011. január 11. kedd, 20:23

Zulejka felhívása keringőre

Kedves ivisz-társak, olvasók, alkotók, drukkerek, barátok és kíváncsiak! Úgy szólok hozzátok, mint egyik a sok közül, aki azt szeretné, méghozzá nagyon, hogy megszülessen egy igazi kollektív regény a mindannyiunk hozzájárulásából és segítségével.

Az, aki szívesen elolvasná, hogy miként alakulnak tovább Zulejka és Louis alig elkezdett kalandjai, siessen a segítségünkre. Ez a regény attól lesz érdekes, ha mindenki hozzátesz egy kis morzsát a saját fantáziájából, leleményéből és játékos kedvéből.

Nem kell mást csinálni, csak rendszeresen elolvasni az eddigi bejegyzéseket és egy-két ötlettel tovább lódítani a történet szekerét. Ha mindenki csak néhány mondattal toldja meg ezt a hajmeresztő, hihetetlen, torzonborz, de mindenre kapható kitalációt, az írásra jobban rátermettek könnyebben fogják tudni kibontani a számunkra egyelőre ismeretlen és beláthatatlan cselekményt.

Minden kis folytatás egy jelzés lesz afelé, hogy miként haladjunk tovább. Nincs itt szó versenyről, sem babérokról, inkább csak arról, hogy össze tudjunk hordani annyi érdekes elemet, amiből egy furcsa, sosemvolt és a továbbiakban sosemlesz Valami születik: egy nagy MESE, amit behunyt szemmel, a másoktól kiprovokált ötletekre kíváncsian építgetünk, talán épp óráról órára, de akár percről percre is.

Ne féljünk szerzők lenni és fogni egymás ceruzáját! Új és új szerzőkre számít:

- a Gyalogos.

(A képen Berci bátyó Macskapipőkéje kiváncsian várja Zulejka történetének folytatását)

Hozzászólás Találatok: 1377

Zsebvers (29): Megittam két deci bort

Írta: gyalogos
2011. január 10. hétfő, 19:43
Don Quijote névjegye (94.06.10.) Itt voltam. Vártalak. Megittam két deci bort. Az árvaság gebéje szívemre rátiport. De megnyergeltem és - botlós volt bár a lába - kivágtattam vele a gyilkos éjszakába. JÉKELY ZOLTÁN Hozzászólás Találatok: 3968

Kóválygások a Hyde Parkban (8)

Írta: Cseke Gábor

2011. január 10. hétfő, 19:40

8. A tisztasági ügynökség embere csalódott

mikor a parkba vezényelték

azt hitte megfogta az isten lábát

mely bütykös szőrös és meleg

remélte hogy a korlátlan

szabadság törvénye

az ő munkáját is beragyogja

és nem lesz mindent elnyelő örvénye

mert ami odakint muszáj

az bent csupán: lehet

ahogy tetszik / meglátjuk / talán

hogy a mundér csak dísz

nem kötelez

hiába fémlik kard az oldalán

a megbízástól annyira elkanyarodhat

amennyi beléfér és még azon túl is

hitek és remények között vergődve

érte a felismerés villámcsapása

hogy ez a park micsoda átverés

egy vágyott valóság hitvány földi mása

melyben a tisztaság szabad akaratból

lelkesen okádja le magát

a törvény tisztelője pedig nevetséges

tétova báb

a becsület megbízható szobráról kiderül:

ember és gyönge volt

s a felhő mögül kibújva poros

kis lampion a hold

hát akkor az ember saját magának foglya kívül belül

s amit künn eltitkol az idebent mind kiderül

vagy fordítva és e játék oly harsány féktelen

mint a rejtező jóság: keresed szüntelen

2010. június 18.

Hozzászólás Találatok: 1380

Zsebvers (28): Ingyen kaplak

Írta: gyalogos
2011. január 09. vasárnap, 00:12
Légvárak (94.08.04.) A fejemben kalapommal elindultam sebbel-lobbal, ki nem tudja, mibe vág. Légvárakat építettem, ajándékba napfényt nyertem, s ingyen kaplak, holdvilág. EINARI VUORELA (ford. Fábián László) Hozzászólás Találatok: 1303

Zsebvers (27): Nincs hova vágynom

Írta: gyalogos
2011. január 08. szombat, 08:05
Itthon (94.09.28.) Hazajöttem. Itthon vagyok. Most már nincs hova vágynom. SZILÁGYI DOMOKOS Hozzászólás Találatok: 1326

Zsebvers (26): A mészárszék előtt

Írta: gyalogos
2011. január 07. péntek, 07:45
Világvége (94.12.09.) Egy eseménytelen délelőttön A közöny fala a városra dőlt. Egykedvűségbe költözött az élet, A mánusok nem mérték az időt. (Egy kutya elácsorgott a mészárszék előtt.) SZONDA SZABOLCS Hozzászólás Találatok: 1209

Kóválygások a Hyde Parkban (7)

Írta: Cseke Gábor

2011. január 06. csütörtök, 08:46

7. Szúnyogszelidítő

esős idő után reggel vagy délután

mindig feltűnt a bokrok között

az árnyas lombok alatt

hol a szúnyogok tánca

veszett királyi udvarra emlékeztet:

zsibongó és parázna

Bővebben... Hozzászólás Találatok: 1205

Zsebvers (25): Madárra: hó

Írta: gyalogos
2011. január 06. csütörtök, 08:44
Vízre a szomj (94.07.07.) Vízre a szomj tanít, Földre: járt Óceán, Üdvre beléhaló, Békére: harci hír, Szerelemre: a sír, Madárra: hó! EMILY DICKINSON (ford. Károlyi Amy) Hozzászólás Találatok: 1325

További cikkeink...

<< Első < Előző 1 2 3 Következő > Utolsó >>

2. oldal / 3

» SzivességBank «

Legfrissebb

Chanson d'automne

Legnézettebb

Üze-net

Sziamagyarország!

Ingyen vidd! Vidd ingyen!

Közös ivisz-regények

3 szavas mese

Ki van itt?

Bejelentkezett tagok

Köszönet