Mindig visszafordulunk ehhez a kérdéshez: mi végre van az ember? Most kettő súlypontra tekintve szemléljük: az egyik, hogy a tudomány állása szerint létezik a „sötét anyag”, az univerzum 70% -át kitöltve. Ezen felül létezik a 30% anyagmennyiség, amelyet mi látható mérhető kozmosznak nevezünk. A sötét anyagról jómagam semmit nem tudok, így emberi tapasztalatokra hagyatkozom, a létező látható kozmoszt illetően. Odamegyek egy asztalhoz, és kopogtatom a falat, ami mellett eme asztal áll. Ekkor ugrik be, mi érzékelhető a látható univerzumból: hogy nem igazán mozgékony, az alap élmény ez (robosztussága ugyanezt takarja). Nem élettel teljes, a szó belülről ismert értelmében. Ez minden gyermeknek a legelső krízise, amin csak nagyon kifinomult szemléleteket átadva sikerül jó szülőknek is, átlendíteniük a csemetét. Azonban, ha ez így van, ha az univerzum számunkra látható, érzékelhető része az, mely kevésbé élet teljes, kevésbé mozgékony, épp ezért ilyen a hozzá való viszonyunk gyermekkorban, ismét feltehetjük a kérdést: hol ebben az ember helye? Mivel az ember egy átformált mozgékonyabbá tett anyagi valóságot is takar, meg is fordíthatjuk. Vajon, mit jelenthet ez, a mozdulatlanság számára? Mit üzen ez? Mit üzen a mozdulatlan, a mozgó, az élettel teljes számára? No, itt már kezdjük kapizsgálni. A két fogalmi pont jellegéből adódik a látvány: folyik itt egy egyirányú kommunikáció, eme kettő között. Az egyik folyton kérdez (a mozdulatlan) a másik folyton válaszol. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy a kérdés, azért nem létezik, mert a válasz már akkor válasz a kérdésre, mikorra az kérdéssé válhatna. (evvel bőven lehetne játszadozni, melyik volt hamarabb, vagy egyszerre született a kettő, így prezentálva avilágot, a mostani lefolyása szerint). Ám a mozdulatlanság mást is takar: a válasz azért válasz, mert a kérdés, puszta hiány – mivel mozdulatlansága által nem tud változáshoz jutni egy kérdés feltevéséhez), ezért nem tudja a kérdést feltenni. (természetesen mindez az élő kontra mozdulatlanság látványán keresztül tekinthető így).  

Mindebből mi jön ki? Nincs tiltva, hogy így szemléljük… a válasz az ember. Arra mindenképpen válasz, hogy mit kezdjen a mozdulatlan, mozdulatlanságával. Mivel a mozdulatlanság  magával nem tudja kezdeni (mert mozdulatlan), ezért kell neki egy tőle független, ami ezt vele megteszi. Tehát, a kérdést, felteszi helyette. Ez a cselekvő életet élő, létező ember. jellemezhetjük így is: a mozdulatlansággal az Isten játszik emberi alakban. Evvel megértve s egyben megmozdítva mozdulatlanságba omolt kiszolgáltatottságát átformálva magává a változássá. Itt megint játszhatunk egy sort azzal, hogy a kérdés úgy kérdés-e hogy a változások között, mögött rejlő válasz töredékei bukkannak-e elő, vagy a puszta változásokon átlátva átszüremlik, egy képpé összeállva.
(Természetesen ez is egy metszet pusztán, nem rakunk rá viaszpecsétet). A kommunikáció nem azon a szinten zajlik, ahol azt el tudnánk képzelni, hanem mozdulataink formáin át történik, amelyeiket általánosan mi nem fogunk fel mindennapjaink során. Ahogyan levegőt veszünk abban is benne van, vagy hangunk alkatában, vagy arcunk kifejezésében önmagától testet ölt
Kijelenthető, általbán az ember belül mozgékonyabb, mint a körülötte létező állapotok, amelyeket tekint. Belső mozgékonysága azonban nem az ő sajátja, ő csak prezentálja, megjeleníti.
Ami nem magának van, az mozgékony, vagyis élőbb. Minél jobban élőbb, annál jobban nem létezik. Átkötés, átmenet nincs. Itt a minél jobban létezést, az annál jobban mozdulatlanságnak tekintjük. Szellemi értelemben nevezhetjük ezt, a józan paraszti relativitás ellentettjének. Mivel, ott minden csak valamihez viszonyában tekinthető valaminek, itt azonban a létező viszonyrendszer teljesen egy irányú, egy ható és egy mozdulatlansága révén kitisztult formából áll.

Mit kezdjen evvel az ember? A megjelenítésen kívül? Nem csak a Faust egy látható megjelenítés, hanem egy jól elkészített babgulyás is, egy puszta pillantás is. Tegyük fel még egyszer a kérdést, immáron a fentiek tükrében: mit kezdjen evvel az ember? A boldog szemléléshez, a tragikumához, a könnyedségéhez, a kiességéhez, ahhoz hogy szerethet, felnőhet: ha felnőtt, ha megérett rá, ő maga szünteti be értelmetlensége okán a gyűlölködést, a háborúskodást, és valódi kérdések fele fordul, olyanok fele, aminek puszta játék a feltétele is. Az emberszámára is kezelhető őszinte érdeklődése révén Ismét evolúciós alappillére kerül, mivel játszik. Többé a kérdés nem kérdés, hanem válasz is egyben.  

És a finálé: A végén, kiderül: csak válasz létezik, kérdés nem.
 

Általánosan a senkik, bölcsebbek, okosabbak, tisztában látnak mint azok, akik valakik. A valakik mögött illetve előtt mindig van egy viselkedés centrum, amire mutatva mondják magukról ők, hogy valakik. Mert félnek felvállalni magukban azt, amit látnak. (sokszor fel sem ismerik, hogy erről van szó). A senkik jókedvűen saját maguk felvállalásával letudva a dolgot, nem igénylik, hogy külön arculatot építsenek, így a senkik, messze nagyobbak, mint a valakik. A senkik tudata, mivelhogy a senki, az aki egyébiránt nem létezik, tudatának határai nem állnak meg testének fizikai határainál. Mivel az átjárásban nem akadályozza az arculatba foglyul ejtett tekintet. Az arculatban élők, nagyon szenvednek is ettől, egy része zenész lesz, író lesz, lelkének jóra pillantásának függvénye, hogy nagy író, költő, zenész, tudós, vagy rablógyilkos lesz belőle. A Senkik a világot nem háborúban akarják megváltoztatni, hanem egy mosollyal, egy jó szóval, egy tettel a környezetükben. Ettől érzik magukat boldogabbnak. Az arcból figyelők közül a legelvetemültebbek, állandóan másokat akarnak megváltoztatni, míg ezt egy igazi senki, sohase fontolja meg, meg se fordul a fejében. (ellentétben az arcok egy részével).A valaki - az arc - attól szenved, hogy létezik, ez az emberbe akadt Isteni energia kínjának érzete, az emberben magában, érezvén a fogság súlyát, fullasztó frusztráltságát az élő energiának, amit maga az élő energia, az élet, érez. (Az edény a lélek így képes az élet, a jó ellen fordulni, ha nem szereti az életet. Ha maga a lélek kevéssé jó, ennek dühe az, mellyel saját élete és evvel együtt mások élete fele tekint a kín miatt, amit átél. Az ilyenek azt is gyűlölik, ha látják, hogy másnak jó. Mert tudják, hogy nekik nem lesz jobb, mert ők maguk nem engedik el a bennük lakó jót (néha nem is látsz bennük semmit). Ráadásul látják saját elvetemültségüket, aminek alapján, tisztába kerülnek avval is, hogy nem is lesz jobb nekik. Ez csak fokozza dühüket, agressziójukat, a magukban kiölt jó láttán, annak hiányában még több gyűlöletet vesznek figyelembe, és másokra törnek azért, hogy ezt a jót másokból is kiirtsák. De miért üzlet ez nekik?
Azt mindenki ismeri ezer Holywoodi történetből, hogy milyen sikerrel teszik ezt. Ezért bájos az egész: A hasztalan és teljesen értelmetlen harc végett. A vesztes kínkacaja, nyihogása, tág szemű vihogása, saját pusztulásának kálváriája felett. Legszívesebben egy kézzel, egy mindent felejtő kézzel kirántanám örökké fortyogó teljesen értelmetlen förgetegéből, ki a kies térre, de látva-látván sem tehetem, ha ő magában nincs jó amin keresztül a jó kezet nyújthat.