Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Leborult szvivarvég



Egy magakorú ember

 

Pont ide állt be az eső elől tegnap is egy magakorú ember. Pont ide. Hát nem leszarták a kalapját a galambok? Van fogalma, mennyi galamb sétál a tetőkön? Nem azért mondom, hogy ne álljon ide, csak figyelmeztetem, vegye számításba a galambokat is. Énnekem sokszor eláll a nyakam, annyit nézek fölfelé, pedig nekem nem az a dolgom, hogy fölfelé nézzek. Engem nem azért fizetnek, hogy a galambokat lessem. Meg is volt mondva, az őrnek a gyanús szemé­lyeket kell figyelni, mert azok is vannak, gyanús személyek. Nem mondom, hogy maga gyanús személy, ezt nem mondom. Egy magakorú ember nem azért áll be ide az eső elől, hogy kirabolja a bankot. Siet valahová? Szerintem egy magakorú ember ne siessen sehová. Észrevettem, már kétszer is ránézett az órájára. Kétszer is. Milyen órája van? Elemes, vagy olyan régi fajta? Látja, én a régi fajta órákat szeretem. Ezeket úgy hívják, hogy mechanikus órák. Csak a mechanikus órák érnek valamit. Ezt egy magakorú embertől tudom, akihez be vagyok állva segédnek. Oda járok hozzá, amikor van időm. órás az öreg. Csak már gyöngén lát. Van magának véletlenül kiszuperált, eldobnivaló mechanikus órája? Mert ha van, ne dobja el. Megvenném. Olcsón, persze. De a mai világban minden kicsi pénzt meg kell becsülni. Ezt egy magakorú embernek nem is kell mondani. Ezeknek a mai fiataloknak telje­sen hiába beszél az ember. Ott van például a fiam. Hányszor mondtam neki, ne küldjön nekem elemes órát, mégis azt küld. Elemes órát. Kint van németben. Volt Svájcban is. De ott nagyon unalmas az élet. A fiam például nem szereti Svájcot. Azt mondja, németben más. De van baj ott is elég. Nagy a szigorúság. És nagy a spórlás. Én tudom, hogy ezek a dolgok egy magakorú embert nem érdeklik. Csak mondom. Hogy ne álljunk itt csak úgy, szótalanul. Van, aki beáll ide az eső elől, a tűző nap elől, mindegy, megkínálom cigarettával, tüzet is adok, nem szól egy árva szót sem. Csak áll és elnéz innen a semmibe. Mind nézhet akármerre. Egy magakorú embernek ma már semmi sem jó. Még nekem se. Pedig én jóval fiatalabb vagyok, mint maga. Meguntam én is már mindent. Elmennék innen. Akárhová. Csak lennék valamivel fiatalabb. Most mondja meg, milyen élet az enyém? Állok egy bank előtt és nézem, mikor szarnak le a galambok. Egy magakorú ember már nem vágyódik el innen. Minek? Mondja, maga elvágyódik? Ugye, hogy nem vágyódik el. Bennem még volna vágyakozás, de lebeszé­lem magam az elmenésről. Ott van a fiam, akit már említettem. Jól van. De hiába van jól. Valami nem stimmel az életében. Elvágyik mindenünnen, akárhol is van. Egy magakorú ember akárhogy van, örüljön annak, ahogyan van. Csak egészség legyen. Ha nem sértem meg egy kérdéssel, hogy áll egészségileg? Vegyesen. Szóval nem valami fényesen. Még jó, hogy nem rosszul áll, hanem vegyesen. Mert ez azt jelenti, vannak még tűrhető napjai is. Nagy dolog, ha egy magakorú embernek vannak tűrhető napjai. Tudja, hogy van! Ez az egész élet egy nagy semmi. Most voltunk fiatalok, s már itt a vénség. Minden részembe beleköltözött a vénség. Itt fáj, ott fáj, ehhez nincs kedvem, ahhoz nincs kedvem. Hát akkor mit szóljon egy magakorú ember? Jól mondom? Potty. Na, nem megmondtam, hogy a végén magát is leszarja egy galamb? Le, ha nem figyelmes. Megmondtam, pedig nem az én föladatom, hogy min­den­kit figyelmeztessek. Csodálkozom, hogy egyszer sem nézett föl a galambokra. Egy magakorú ember nézzen fölfelé is...
 
Noé

 

A minap egy statisztikus-lelkületű állami közeg azt mondta a rádióban, hogy valamilyen intéz­ményből ki kell hajítani négy és fél embert. Mert meg kell húzni a nadrágszíjat. Tudom, milyen, amikor meg kell húzni a nadrágszíjat, de azt nem, hogy miképpen lehet kihajítani valahonnan négy és fél embert.
Aztán eszembe jutott az én barátom, Cseke Gábor. És igazat adtam ennek a statisztikus-lelkületű állami közegnek. Mert vannak emberek, akiket ha valahonnan kihajítanak, az annyi, mintha hármat, négyet, vagy mondjuk, négy és felet hajítanának ki. Ugyanis annyit érnek. Hármat, négyet, vagy négy és felet. Ilyen ember az én barátom, Gábor. Ahonnan ő hiányzik, onnan legalább négy és fél ember hiányzik. Ahol ő ott van, azon a helyen négy és fél emberrel többen vannak.
A számok furcsa teremtmények. Semmi nem annyi, mint amennyinek látszik. Mindig valami­vel több, vagy kevesebb. Gábor most még nincs egészen hetven éves, de mi úgy ünnepeljük a születésnapját, mintha kerek évfordulója lenne. Kereken hetven. Vagy kereken hetvenöt. Mondanivalómat tekintve teljesen mindegy. De mit akarok én most mondani a barátomról, akinek néhány évet máris megelőlegeztem? Röviden azt, hogy ennek a Csekének valami furcsa szövetsége van az Úrral. Pontosabban megbízatása. Hogy mentse a menthetőt.
Ő egy mai Noé!
Nagy a gyanúm, reá vannak bízva például a bozótos irodalmi berkek, a bennük hemzsegő poétákkal, híres és elfelejtett tollforgatókkal, voltakkal s leendőkkel egyetemben. Reá van bízva a bárka ácsolása, s főleg az, hogy tegyen belé minden fajtából egyet, aki megtanulta az ábécét, s írásra adta a fejét.
Furcsa ember ez a Gábor! Úgy vettem észre, nagy gonddal, körültekintéssel, együttérző lélek­kel válogatja ki az utókor számára kiszemelt egyedeket. Ott áll a bárka lépcsőjén, s egy vékony vesszővel gyöngéden reácsap némelyek fejére, majd puha spongyával el is simítja a vesszőcsapás nyomát, csak azután mutatja meg, melyik az a hely, ami őt megilleti. Ezt azért cselekszi, hogy mindenki érezze jól magát a bárkában, addig is, amíg föltűnik a láthatáron egy kiszállásra alkalmas szárazföld teteje.
Most itt ülök a Cseke-féle bárka egyik félreeső zugában. Térdemen nagy, fehér papír. Arra firkálgatok. Nem csapkodok és nem bántok senkit. Csak csodálom Gábor barátom türelmét. És olykor integetek neki, hogy tartson ki. Legalább hetvenig. És hetven után írja ki a bárka oldalára: leltár miatt zárva. És azt is, hogy azonnal jövök! Noé.
 
A varjú tekintélye

 

Fényes tollazatú, szép varjú szállott le a meggyfánk legfelső ágára. Magasból jöhetett, talán egy templom tetejéről. Úgy is viselkedett, mint aki magasból jön. Szét sem nézett a kicsi udvarunkon, csupán a tekintélyét villantotta meg a serdülő macskák előtt. Csak egyet káro­gott, hogy vegyük észre, itt van.
Ismerős nekem ez a fényes tollazatú, szép varjú. Van, amikor seregestől jön, hűvös hajnalo­kon. És úgy is száll tovább, seregestől. Most ráér, tollászkodik. Hátsó lábaikra állva csodálják őt a serdülő macskák.
A madarak tudósai mondják, hogy a varjak a ligetekkel, fasorokkal, erdőfoltokkal tarkított, nyílt területeket kedvelik. Hiába mondják. A mi kicsiny udvarunkon ligetek, fasorok, erdő­foltok nincsenek. Mégis, a varjak kedvelik a mi kicsiny udvarunkat. Talán, mert a nagy összevisszaságban fák és fűfoltok azért vannak. Meglehet, igénytelenek a mi varjúink, nincse­nek ligetekhez, fasorokhoz, általában véve mindenféle rendhez szokva. nekik így is ez az udvar. Persze, Comenius most azt mondaná, sokféle varjú van a világon, nevezzem meg, mifajta varjakkal vagyunk mi körülvéve. Mert szerinte “a dolgok pontos megnevezése az emberi bölcsességnek, vagyis az emberi mindentudásnak fundamentuma”. Most megnyugtat­nám a mi tudósunkat, nem szándékom elmerülni a varjúfélék szokásaiban. Még az új-kaledó­niai varjú sem érdekel, hiába olyan okos, hogy eszközöket készít magának a fészekrakáshoz. Messze van innen Új-Kaledónia. Nagyon messze. Voltaképpen ez a mi, igénytelen, tollász­kodó varjunk sem érdekel különösképpen.
Csak a tekintélye.
A kapun kívül, egy nagy tömbházban is lakik egy varjú természetű, idős ember. Naponta megvillantja a tekintélyét. Azt hiszi, van neki még tekintélye. Kiül a járdán kiképzett kávézó kényelmes székébe és nézi az előtte elmenőket. Úgy néz mindenkire, mint régen. Rendőrök tekintetével. Mert az volt ő, rendőr.
Valahányszor elmegyek mellette, köszönök néki. Közömbösen. De ez a varjú természetű, idős ember nem szereti, ha közömbösen köszönnek néki. Elvárja, hogy vegyem észre, beszélges­sünk, említsek meg valamit a régi, szép időkből.
A minap megemlítettem, hogy fényes tollazatú, szép varjú tanyázik mostanában a meggyfánk tetején. És van úgy, seregestől jönnek a varjak, az ég is elsötétül. Azt mondja határozottan, fel kell venni a harcot a varjak ellen. El kell zavarni a meggyfáról, mindenünnen el kell zavarni őket. Ismeri maga azt a régi mondást, mely szerint ezer varjú ellen elég egy kő? Mondom erre meggondolatlanul, ezer kő sem elég egyetlen varjú ellen.
Azóta nem beszélgetünk.
 
Noé
A minap egy statisztikus-lelkületű állami közeg azt mondta a rádióban, hogy valamilyen intéz­ményből ki kell hajítani négy és fél embert. Mert meg kell húzni a nadrágszíjat. Tudom, milyen, amikor meg kell húzni a nadrágszíjat, de azt nem, hogy miképpen lehet kihajítani valahonnan négy és fél embert.
Aztán eszembe jutott az én barátom, Cseke Gábor. És igazat adtam ennek a statisztikus-lelkületű állami közegnek. Mert vannak emberek, akiket ha valahonnan kihajítanak, az annyi, mintha hármat, négyet, vagy mondjuk, négy és felet hajítanának ki. Ugyanis annyit érnek. Hármat, négyet, vagy négy és felet. Ilyen ember az én barátom, Gábor. Ahonnan ő hiányzik, onnan legalább négy és fél ember hiányzik. Ahol ő ott van, azon a helyen négy és fél emberrel többen vannak.
A számok furcsa teremtmények. Semmi nem annyi, mint amennyinek látszik. Mindig valami­vel több, vagy kevesebb. Gábor most még nincs egészen hetven éves, de mi úgy ünnepeljük a születésnapját, mintha kerek évfordulója lenne. Kereken hetven. Vagy kereken hetvenöt. Mondanivalómat tekintve teljesen mindegy. De mit akarok én most mondani a barátomról, akinek néhány évet máris megelőlegeztem? Röviden azt, hogy ennek a Csekének valami furcsa szövetsége van az Úrral. Pontosabban megbízatása. Hogy mentse a menthetőt.
Ő egy mai Noé!
Nagy a gyanúm, reá vannak bízva például a bozótos irodalmi berkek, a bennük hemzsegő poétákkal, híres és elfelejtett tollforgatókkal, voltakkal s leendőkkel egyetemben. Reá van bízva a bárka ácsolása, s főleg az, hogy tegyen belé minden fajtából egyet, aki megtanulta az ábécét, s írásra adta a fejét.
Furcsa ember ez a Gábor! Úgy vettem észre, nagy gonddal, körültekintéssel, együttérző lélek­kel válogatja ki az utókor számára kiszemelt egyedeket. Ott áll a bárka lépcsőjén, s egy vékony vesszővel gyöngéden reácsap némelyek fejére, majd puha spongyával el is simítja a vesszőcsapás nyomát, csak azután mutatja meg, melyik az a hely, ami őt megilleti. Ezt azért cselekszi, hogy mindenki érezze jól magát a bárkában, addig is, amíg föltűnik a láthatáron egy kiszállásra alkalmas szárazföld teteje.
Most itt ülök a Cseke-féle bárka egyik félreeső zugában. Térdemen nagy, fehér papír. Arra firkálgatok. Nem csapkodok és nem bántok senkit. Csak csodálom Gábor barátom türelmét. És olykor integetek neki, hogy tartson ki. Legalább hetvenig. És hetven után írja ki a bárka oldalára: leltár miatt zárva. És azt is, hogy azonnal jövök! Noé.
 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Utazások ideje)

 

Telefonált Mama, hogy elutazott hazulról. Nyár van. Utazások ideje. Ilyenkor megnézi, mit csinál a tenger. Nézhetné a tengert az ablakából is. Mert ott van a tenger az udvarán. Az ablaka előtt. Ott volt öt évvel ezelőtt is. Hullámzott a víz, mint most. Hozta a háztetőket, a megszáradt szénát, szalmakazlat, hozott és vitt tovább tömpeorrú malacot, tarka borjút, fapadot templomokból, kupáscserepet, létrát, már amit útközben talált. Ilyen a víz. Nyár van. Utazások ideje.
De Mama nem akárhogyan utazik. Viszik. Traktorral. Mint öt évvel ezelőtt. Menekítik. Biz­tonságosabb helyre. Iduékhoz. Iduéknak a lelkük. Puha ágyat vetnek Mamának, ha eljön az éjfél.
Ma reggel hajnalban kelt Mama. Kérdem telefonon, hogy van, Mama. Azt mondja, ilyesmit most tőle ne kérdezzek. Siet haza. Épp csak fölteszi a fejkendőjét, keres magának egy traktort, amivel haza tud menni. Alszegből Felszegbe. Ott is tenger van, Alszeg és Felszeg között.
Mama átjut a tengeren. Neki könnyű. Csak kilencvenhét éves. Fölhív otthonról, mondja, hogy megtelt a pince, folyik ki a víz a kicsi ablakon. De nem ez a baj, hanem az, hogy a pincében lévő hidrofort is ellepte a víz. És most már neki nem lesz vize a lakásban. Ki kell szivattyúzni a vizet, más hidrofort kell szerezni, s még ott van az a tömérdek iszap! De azért öcsémnek mondjam meg, ne induljon haza Pestről, mert az utcánkba nem lehet bemenni. Csak traktorral. Egyszer majd kisüt a nap. Valahogy lesz. Mindig volt valahogy. Nyár van. Utazások ideje.
 
A varjú tekintélye
Fényes tollazatú, szép varjú szállott le a meggyfánk legfelső ágára. Magasból jöhetett, talán egy templom tetejéről. Úgy is viselkedett, mint aki magasból jön. Szét sem nézett a kicsi udvarunkon, csupán a tekintélyét villantotta meg a serdülő macskák előtt. Csak egyet káro­gott, hogy vegyük észre, itt van.
Ismerős nekem ez a fényes tollazatú, szép varjú. Van, amikor seregestől jön, hűvös hajnalo­kon. És úgy is száll tovább, seregestől. Most ráér, tollászkodik. Hátsó lábaikra állva csodálják őt a serdülő macskák.
A madarak tudósai mondják, hogy a varjak a ligetekkel, fasorokkal, erdőfoltokkal tarkított, nyílt területeket kedvelik. Hiába mondják. A mi kicsiny udvarunkon ligetek, fasorok, erdő­foltok nincsenek. Mégis, a varjak kedvelik a mi kicsiny udvarunkat. Talán, mert a nagy összevisszaságban fák és fűfoltok azért vannak. Meglehet, igénytelenek a mi varjúink, nincse­nek ligetekhez, fasorokhoz, általában véve mindenféle rendhez szokva. nekik így is ez az udvar. Persze, Comenius most azt mondaná, sokféle varjú van a világon, nevezzem meg, mifajta varjakkal vagyunk mi körülvéve. Mert szerinte “a dolgok pontos megnevezése az emberi bölcsességnek, vagyis az emberi mindentudásnak fundamentuma”. Most megnyugtat­nám a mi tudósunkat, nem szándékom elmerülni a varjúfélék szokásaiban. Még az új-kaledó­niai varjú sem érdekel, hiába olyan okos, hogy eszközöket készít magának a fészekrakáshoz. Messze van innen Új-Kaledónia. Nagyon messze. Voltaképpen ez a mi, igénytelen, tollász­kodó varjunk sem érdekel különösképpen.
Csak a tekintélye.
A kapun kívül, egy nagy tömbházban is lakik egy varjú természetű, idős ember. Naponta megvillantja a tekintélyét. Azt hiszi, van neki még tekintélye. Kiül a járdán kiképzett kávézó kényelmes székébe és nézi az előtte elmenőket. Úgy néz mindenkire, mint régen. Rendőrök tekintetével. Mert az volt ő, rendőr.
Valahányszor elmegyek mellette, köszönök néki. Közömbösen. De ez a varjú természetű, idős ember nem szereti, ha közömbösen köszönnek néki. Elvárja, hogy vegyem észre, beszélges­sünk, említsek meg valamit a régi, szép időkből.
A minap megemlítettem, hogy fényes tollazatú, szép varjú tanyázik mostanában a meggyfánk tetején. És van úgy, seregestől jönnek a varjak, az ég is elsötétül. Azt mondja határozottan, fel kell venni a harcot a varjak ellen. El kell zavarni a meggyfáról, mindenünnen el kell zavarni őket. Ismeri maga azt a régi mondást, mely szerint ezer varjú ellen elég egy ? Mondom erre meggondolatlanul, ezer sem elég egyetlen varjú ellen.
Azóta nem beszélgetünk.
 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Utazások ideje)

 

Telefonált Mama, hogy elutazott hazulról. Nyár van. Utazások ideje. Ilyenkor megnézi, mit csinál a tenger. Nézhetné a tengert az ablakából is. Mert ott van a tenger az udvarán. Az ablaka előtt. Ott volt öt évvel ezelőtt is. Hullámzott a víz, mint most. Hozta a háztetőket, a megszáradt szénát, szalmakazlat, hozott és vitt tovább tömpeorrú malacot, tarka borjút, fapadot templomokból, kupáscserepet, létrát, már amit útközben talált. Ilyen a víz. Nyár van. Utazások ideje.
De Mama nem akárhogyan utazik. Viszik. Traktorral. Mint öt évvel ezelőtt. Menekítik. Biz­tonságosabb helyre. Iduékhoz. Iduéknak a lelkük. Puha ágyat vetnek Mamának, ha eljön az éjfél.
Ma reggel hajnalban kelt Mama. Kérdem telefonon, hogy van, Mama. Azt mondja, ilyesmit most tőle ne kérdezzek. Siet haza. Épp csak fölteszi a fejkendőjét, keres magának egy traktort, amivel haza tud menni. Alszegből Felszegbe. Ott is tenger van, Alszeg és Felszeg között.
Mama átjut a tengeren. Neki könnyű. Csak kilencvenhét éves. Fölhív otthonról, mondja, hogy megtelt a pince, folyik ki a víz a kicsi ablakon. De nem ez a baj, hanem az, hogy a pincében lévő hidrofort is ellepte a víz. És most már neki nem lesz vize a lakásban. Ki kell szivattyúzni a vizet, más hidrofort kell szerezni, s még ott van az a tömérdek iszap! De azért öcsémnek mondjam meg, ne induljon haza Pestről, mert az utcánkba nem lehet bemenni. Csak traktorral. Egyszer majd kisüt a nap. Valahogy lesz. Mindig volt valahogy. Nyár van. Utazások ideje.
 
A varjú tekintélye
Fényes tollazatú, szép varjú szállott le a meggyfánk legfelső ágára. Magasból jöhetett, talán egy templom tetejéről. Úgy is viselkedett, mint aki magasból jön. Szét sem nézett a kicsi udvarunkon, csupán a tekintélyét villantotta meg a serdülő macskák előtt. Csak egyet káro­gott, hogy vegyük észre, itt van.
Ismerős nekem ez a fényes tollazatú, szép varjú. Van, amikor seregestől jön, hűvös hajnalo­kon. És úgy is száll tovább, seregestől. Most ráér, tollászkodik. Hátsó lábaikra állva csodálják őt a serdülő macskák.
A madarak tudósai mondják, hogy a varjak a ligetekkel, fasorokkal, erdőfoltokkal tarkított, nyílt területeket kedvelik. Hiába mondják. A mi kicsiny udvarunkon ligetek, fasorok, erdő­foltok nincsenek. Mégis, a varjak kedvelik a mi kicsiny udvarunkat. Talán, mert a nagy összevisszaságban fák és fűfoltok azért vannak. Meglehet, igénytelenek a mi varjúink, nincse­nek ligetekhez, fasorokhoz, általában véve mindenféle rendhez szokva. nekik így is ez az udvar. Persze, Comenius most azt mondaná, sokféle varjú van a világon, nevezzem meg, mifajta varjakkal vagyunk mi körülvéve. Mert szerinte “a dolgok pontos megnevezése az emberi bölcsességnek, vagyis az emberi mindentudásnak fundamentuma”. Most megnyugtat­nám a mi tudósunkat, nem szándékom elmerülni a varjúfélék szokásaiban. Még az új-kaledó­niai varjú sem érdekel, hiába olyan okos, hogy eszközöket készít magának a fészekrakáshoz. Messze van innen Új-Kaledónia. Nagyon messze. Voltaképpen ez a mi, igénytelen, tollász­kodó varjunk sem érdekel különösképpen.
Csak a tekintélye.
A kapun kívül, egy nagy tömbházban is lakik egy varjú természetű, idős ember. Naponta megvillantja a tekintélyét. Azt hiszi, van neki még tekintélye. Kiül a járdán kiképzett kávézó kényelmes székébe és nézi az előtte elmenőket. Úgy néz mindenkire, mint régen. Rendőrök tekintetével. Mert az volt ő, rendőr.
Valahányszor elmegyek mellette, köszönök néki. Közömbösen. De ez a varjú természetű, idős ember nem szereti, ha közömbösen köszönnek néki. Elvárja, hogy vegyem észre, beszélges­sünk, említsek meg valamit a régi, szép időkből.
A minap megemlítettem, hogy fényes tollazatú, szép varjú tanyázik mostanában a meggyfánk tetején. És van úgy, seregestől jönnek a varjak, az ég is elsötétül. Azt mondja határozottan, fel kell venni a harcot a varjak ellen. El kell zavarni a meggyfáról, mindenünnen el kell zavarni őket. Ismeri maga azt a régi mondást, mely szerint ezer varjú ellen elég egy ? Mondom erre meggondolatlanul, ezer sem elég egyetlen varjú ellen.
Azóta nem beszélgetünk.
 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

1. oldal / 11

Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 360 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs