Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Elekes-blog


Elekes Ferenc: Kábelkocsma

Jó hely ez a kábelkocsma. Nekem jó hely. Hat oroszlán fogad a bejáratnál. Hat fehér oroszlán. Gipszből valók, csöndesek, bugyuták, ártatlanok.

Ma, amikor végig sétáltam a hat fehér oroszlán előtt, valami könnyed huzat jött szembe velem a kábelkocsmából. Valami könnyed huzat és egy imbolygó alak.

Azt mondja nekem ez az imbolygó alak, uram, ide ma nem érdemes bemenni. Kérdem, hát miért nem érdemes ide ma bemenni. Megmondom, mondja az imbolygó alak. Azért nem érdemes ide ma bemenni, mert nincs az asztalánál Bölöni Domi. Nincs az asztalánál, pedig néhányan nagyon  várják. Reggel óta. Még maga, Enikő is várja. Tudja, ez a bűbájos Enikő miért várja a mi Dominkat? Hát ugye, ő adja az italokat és ő adja a kávét. Egyik kezében most éppen egy üveg bor van, a másik kezében pedig a toilett kulcsa. Mert ugye, a toilettre kulcs nélkül bemenni nem lehet. Ilyen hely ez a kábelkocsma. Maga miért jár olyan helyre, ahol szükség esetén el kell kérni a toilett kulcsát? Fogadni mernék, hogy csak a mi Domink miatt jár ide, nem egyébért. Mert én is csak a mi Domink miatt járok ide, nem egyébért. Mit gondol, ebben az órában még érdemes, hogy várjunk a mi Dominkra? Mert ha érdemes, akkor hajlandó lennék vissza menni. És várnók ketten egy asztalnál Bölöni Domit.

Próbáljuk meg, mondtam. És vártuk ketten Bölöni Domit.

Kérdeznék én magától valamit, mondta asztalra könyökölve az imbolygó alak. Ha megengedi...

Bármit kérdezhet, feleltem, énnekem semmi titkolnivalóm nincsen.

Ismer maga valakit, akinek a neve Sümi Laji? Ne törje magát! Fogadni mernék, hogy nem ismer. Mert ilyen nevű ember nincs. Sem pedig olyan nevű emberi lény, hogy Pricskili Dungó. Vagy Kukubika Szerencsika. Vagy Milliárdos Makutyi.  Ezeket a furcsa neveket az én fejem szerint mind a mi Domink találja ki. És tudja, hogy mi az érdekes ezekben a kitalált nevekben? Az az érdekes, hogy ezeket a furcsa neveket megjegyzi a magamfajta ember, el tudná sorolni még részeg állapotában is. Azt mondom, Micsobur, egy kicsit somolygok magamban és várom, hogy jöjjön Bölöni Domi. Amikor nagyon magam alatt vagyok, sokszor elgondolom, mitől tudnék én egy kicsit somolyogni? Attól, hogy valahol a világban mennyi a nemzeti jövedelem? Vagy attól, hogy valahol a világban hány gazdag ember él és hány szegény ember? Hogy kit lőttek le és kit fogtak el? Vagy attól, hogy melyik faluban volt tökmag fesztivál, s ott mennyi sört öntöttek magukba a  népek? Az efféle események engem nem hatnak meg. Hát nem izgalmasabb, ha Pricskili Dungóról olvas valamit az ember? Olyan történetet, amely Pricskili Dungóval esett meg? Persze, úgy, ahogyan azt a mi Domink írja le. És nem más. Mert ha más írná le, mi esett meg Pricskili Dungóval, Sümi Lajival, akkor engem az sem hatna meg. Mert az másféle történet lenne. És másféle szavakkal lenne elbeszélve. Olyan szürke, idétlen szavakkal, komolykodva. Ezért várjuk mi itt Bölöni Domit. A hét minden egyes napján. A kábelkocsmában, ahol a toilett kulcsot szükség esetén kérni kell. Ilyen hely ez a kábelkocsma. De mi itt várjuk Domit, mert ez az ő magánjellegű szerkesztősége. Várjuk, hogy ha nem egyéb, legalább lássuk. Az sem baj, ha nem szól semmit. Csak legyen itt.

Most hány óra lehet, kérdezte az imbolygó alak. Mondtam hány óra. Az sok. Nagyon sok, mondta és fölállt az asztal mellől.

Magamra maradtam.

Jó hely ez a kábelkocsma. Nekem jó hely. Amikor ide betérek, hat oroszlán fogad a bejáratnál. Hat fehér oroszlán. Gipszből valók, csöndesek, bugyuták, ártatlanok. Most épp valami könnyed huzat megy ki közéjük a kábelkocsmából. Valami könnyed huzat, s egy imbolygó alak.

 

 

 
Elekes Ferenc: A kirámolt falu

Száz esztendő

 

                                                                              
A kirámolt falu
 
Mama meghalt.
 
Száz esztendő nem volt neki elég ahhoz, hogy megnézze, milyen a tenger.
Egyszer meséltem, Mama, a tenger pont olyan, mint a vályúban a víz, amelyből a Bimbó tehenünk iszik. Csak sós. Mint a maga  könnye, amikor megdöglik egy gömbölyű malac, s azt kérdi, miért kellett annak megdögleni. Azt ugye, nem kell, hogy mondjam, a tenger nagyobb, mint a vályú vize. Mert amiből tengernyi van, abból sok van. Bánatból, bajból is örökké sok van, ezek is olyanok, mint a tenger. Mit mondjak még a tengerről, mama?
Locsog.
Teljesen fölöslegesen locsog, úgy, mint Juli, amikor átjött magához, s elfelejtette, miért is jött. Neki is annyi bánata volt, mint a tenger.
 
–Hallottam, sirályok szállnak a tenger fölött…
–Azok. Sirályok szállnak mama. Úgy röpködnek, mint a vályú fölött a fecskék és vijjognak fönt, a magasban, csapkodnak szárnyaikkal erre-arra.
–Akkor  hagyjuk, hogy vijjogjanak és csapkodjanak…
–Hagyjuk, mama…
 
Anyám soha nem látta a tengert.  
 
Mama gyermek volt még, amikor egy napon, csak úgy, elmenőben, beütötte magát hozzánk Darwin úr és tenyeréből kiengedett az udvarunkra egy csomó sárga kis rucát, tipegő pipét, pelyhes csibét, hogy anyám aprítson nekik friss hagymaszárat.
 
Aztán egy napon apámat fölszólították, tegye le szerszámait, menjen és foglalja el a Szovjetuniót, mert épp ideje azt elfoglalni. Apám fölgyalogolt a gyergyói havasokba, ahol egy orosz gránát földdel beborította, de kimászott onnan és két hét múlva ott találta magát az Északi- sark közelében, miután egészen elfoglalta az oroszok földjét.
 
Négy esztendeig vártuk apámat. Közben, egy üres órájában meglátogatott bennünket Marx Károly bácsi, benézett a pajtánkba, van-e ott tehén, majd kirámolta a falut és azt mondta, vegyük úgy, hogy közös ezután itt minden, ami él és mozog, s az is, ami nem él és nem mozog: a sárga, kis rucák, tipegő pipék, pelyhes csibék, az ásó és kapa, szoktassuk szemünket az új rendhez és nézzünk a fényes jövendőbe.
 
Egy napon megfordult a társadalmi szél, kirámolta a rosszul elképzelt fényes jövendőt.
Azt mondták, most már mama is megnézheti a tengert, szabad az út a világban mindenfelé.
 
Mama nem látta meg a tengert.
Mert lassan megöregedett és közben megdrágult a tenger.
 
Százéves korában, miután elfújta az ünnepi gyertyákat, anyám azt kérdezte tőlem, fiam, most mi a helyzet a világban? Kérdem, miért kérdi, mama? Azt mondja, csak azért, mert látja, nagy errefelé az építkezés. Kérdem, miféle építkezés, mama? Azt mondja, nézzek a temető felé, épül a ravatalozó. Mondom, manapság ez a divat, mama. Amerre jártam mostanában, mindenütt építik a ravatalozót. Európa pénzén építik, ezekből a nagy, fekete madárhoz hasonlatos házakból rámolják ki a népeket a temetőkbe, mama. Ez pedig azért van, mert Európa úgy gondolja, ha már szépen élni nem tudott ez a nép, legalább tudjon korszerűen meghalni és úri módon temetkezni. Ez a helyzet a világban, mama…
 
Mama meghalt.
 
Mama akkor halt meg, amikor tíznél több háború már nincs a földön, de száznál is több rendezvény van egy apró városban. Amikor majdnem minden nap ünnep. Akkor halt meg, amikor nem napvilág, hanem éjjel járnak múzeumba,- ha járnak,- amikor minden meg van szervezve. Úgy meg van szervezve az élet, hogy már sem dolgozni, sem töprengeni nem kell. Amikor a tereket lezárják, hogy a naplopókat ne zavarja semmi a szökdösésben és az önfeledt rikácsolásban. Amikor a semmiségek fesztiválján, a tegnap kikiáltott hagyományok ünnepén nagy a tolongás, minden jegy elkelt. Akkor halt meg mama, amikor már nincs falu, ahonnan nem rámoltak volna ki mindent, amire legalább emlékezni illene.
Nagy lett a világ. Nagy és üres. Ki él, onnan megy el, ahol éppen van, s oda, ahová még lehet.
 
Anyám soha nem látta a tengert.  

 

 
Elekes Ferenc: A ráta stagnálása
Egy falusi ismerősöm megállít az utcán és azt mondja, magyarázzam meg neki, amit ő nem tud felfogni. Azt írja az újság, hogy „januárban stagnált a munkanélküliségi ráta”.
 
Mondom, ezt tudományos emberek találták ki. Éppen ezért nem könnyű nekünk, egyszerű népeknek ennek a mondatnak az értelmét felfogni. Ehhez tudomány kell és műveltség. Egy tudományos ember nem fejezheti ki magát egyszerűen úgy, hogy azt mondja, nincs munka. A tudomány és a műveltség abból látszik, hogy nagyobb feneket kerít a kifejezéseknek, mert úgy gondolja, a bonyolultság, a nehezen érthető beszéd az ő fennhatósága alá tartozik. És azt is gondolja, sokkal elegánsabb és titokzatosabb azt mondani, hogy stagnál a munkanélküliségi ráta, mint csak úgy, egyszerűen odavetni, hogy nincs munka. De ha már megkérdezte, próbálok válaszolni, mit jelent az, hogy stagnált a munkanélküliségi ráta. Persze, a saját elgondolásom szerint.
 
Hát mit is tehetett volna az a szegény ráta abban a januári locspocs időben? Az embernek sincs kedve ilyenkor, hogy kimenjen a házból. Stagnál. Vagyis ül otthon, zsebre dugott kézzel és várja a tavaszt. Unalmában esetleg megnézi egy szótárban, hogy mit jelent az a szó, hogy stagnál. Ha egyáltalán van a közelben szótár. Tegyük fel, hogy van. Csak tegyük fel, mert nem biztos, hogy van.
 
A szótár azt írja, hogy ha valami stagnál, akkor az a valami pang, mint egy magányos, náddal benőtt tavacska, megreked valamilyen állapotában, egy tapodtat sem mozdul semerre, hagyja, hogy körülötte  a dolgok maguktól elrendeződjenek.
 
Mindannyiunkkal előfordul, hogy semmihez nincs kedvünk. Olyankor mi is  pangunk. Olyankor megrekedünk valamilyen állapotunkban és hagyjuk, hogy a dolgok maguktól elrendeződjenek.
 
Van, akinek soha, semmihez nincs kedve. Az ilyenek foglalkozásszerűen panganak, esetleg  megrekednek valamelyik kocsmában. Előfordul, hogy valaki úgy megreked egy kocsmában, hogy pangásosan, de egyfolytában  énekel, ameddig bereked. Másnap jól kiköhögi a rekedtségét és kezdi újra a pangást.
 
A ráta is pont ilyen. Főleg januárban. Nincs kedve semmihez. Még a daloláshoz sincs. Csak pang. Csak megreked valamilyen állapotában. És várja a tavaszt.
De nem csak a ráta, hanem maga a munkanélküliség is ilyen: ha csak teheti, pang, megreked és bereked.Tulajdonképpen a ráta és a munkanélküliség nagyon jó barátságban vannak egymással. Ezért van az, hogy együtt szeretnek pangani.
Ezt én így gondolom…
 
Az ember alaposan  megnézett és azt mondta: –Nem lenne magának kedve, hogy most beüljünk ketten a legelső kocsmába?
 
 
Elekes Ferenc: Évforduló

 

Mama, amikor a fehér asztalterítőt szőtte
 
 
 
                  
 
                100         
 
 
 
 

 
 
                                                                  
                                 
Anyánk ma száz esztendős. Pontosan ma.
 
Rendeltem tortát.
Mondom a kisasszonynak, szeretnék rendelni egy tortát. Azt mondja, válasszak, sok torta van az üveg alatt.
 
–Nekem szebb kell és nagyobb.
–Ezeknél is szebb és nagyobb?
–Igen, ezeknél is szebb és nagyobb!
–Hány személyre kell?
–Azt nem lehet tudni. Egyszerű, falusi asszonynak kell, anyámnak, aki száz esztendős. Legyen fehér. És a tetejére legyen fölírva egy szám. Az, hogy 100.
–És hány kilós legyen az a torta?
–Azt nem tudhatom, mert soha nem járt a kezemben egy nagy torta.
–Legyen úgy két, vagy három kilós?
–Legyen. Körülbelül akkora, mint amekkorát most a levegőbe rajzolok.
–Ne tessék a kezével nagyon hadonászni, még leveri valakinek a kalapját…
–És legyen a tetején sok kicsi, színes virág.
 
A konyhában terítettünk asztalt. Anyám nézi a tortát, s főleg a számot rajta, hogy száz. Azt mondja, egy kicsit elérzékenyültem…
 
Érzem, az én torkomban is megjelent a gombóc.
 
–Mama, úgy illene, hogy ilyenkor szép, fehér asztalterítőt vegyünk elő, ne ezt a csíkosat, –mondja a feleségem.
–Akkor legyen úgy! Terítsetek fehérrel. Azzal, amit még leánykoromban szőttem. De mivel terítünk asztalt, ha véletlenül bekövetkezik valami fontos esemény? Ezt a fehéret arra tartogattam…
 
Elekes Ferenc: Saját legyeink

Persze, hogy nem találtam el azt a legyet, csak úgy, vaktában ütöttem feléje. Erre mintha megsértődött volna, nekivágta magát az ablak üvegének. A felső sarokban megállt és várta, lám, mi történik, van-e még kedvem csapkodni feléje. Nem volt. Akkor még nem voltam idegállapotban. Csak néztük egymást. Úgy látszik, megunta ezt a patthelyzetet, mert nagy zümmögéssel és cikázással újra, meg újra nekiment az ablaknak, mintha minden áron ki akarna szabadulni. Kinyitottam neki az ablakot. Menjen Isten hírével, van hely bőven odakint, szállhat, cikázhat, csapkodhat a szárnyaival amennyit akar, telezümmögheti az egész udvart, átmehet akár a szomszédba is.

Nem repült ki. Fölszállt a mennyezetre, onnan nézett reám. Kihívóan. Becsuktam az ablakot. Huzat volt. A légy erre megint odavágta magát az ablak üvegének.
 
Gondoltam, egyoldalú békét kötök véle, nem zavarom, elfér ott, a plafonon, különben sem bántott, csak szállt erre-arra, mint egy kis, fekete papírrepülő. De ő nem fogadta el az egyoldalú békekötésemet. Arra röpült mindig, amerre mentem. Mert akkor már kezdtem sétálni a szobámban, azon tűnődtem, mit akarhat ez a légy tőlem ?
Föltűnés nélkül ültem le egy székre, kinyitottam azt az újságot, amivel csak úgy vaktában feléje ütöttem volt. Hát mit találok benne ! Amerikai tudósok megállapították, ha a légy nekimegy az ablaknak, akkor nem azért megy neki, mert ki akar menni. Egyszerűen idegesíteni akarja az embert. Ausztrál tudósok megerősítették az amerikai tudósok megfigyelését, határozottan azon a véleményen vannak, hogy igazuk van az amerikai tudósoknak. A légy nem azért megy neki az ablak üvegének, mert ki akar repülni. Ettől az újsághírtől vagyok most már idegállapotban.
 
Mert hogy van az, hogy mindent amerikai, ausztrál, vagy kanadai tudósok tudnak fölfedezni ? Miért van az, hogy a mi, közeli tájainkon nincs egyetlen egy tudós, aki a legyek természetét meg tudná vizsgálni ?
A légy természete nem hasonlítható az űrkutatás, vagy az atom természetéhez, tanulmányozásához nem szükséges ott lennünk a Szilikon-völgyben, vagy valamely űrhajózási központban, ahol a tudósoknak már elállt a nyakuk a sok égre nézéstől. A legyeket mi is nyugodtan tanulmányozhatnók saját otthonunkban, az udvaron, vagy a kert sarkában, például a trágyadombok körül. Ha akarjuk. De nem akarjuk. Úgy látszik, nem. Hagyjuk, hogy az amerikai tudósok tegyék félre világraszóló tudományos terveiket, s figyeljék a legyek szokásait. Hogy valamit mi is megtudjunk a legyekről. Mintha nekünk nem volna elég legyünk ! Ezért vagyok én most idegállapotban. Ezért a lustaságért. Képesek vagyunk naphosszat elnézni a körülöttünk zümmögő legyek sokaságát, anélkül, hogy megfigyelnők őket. Csak nézzük, de meg nem figyeljük a saját legyeinket.
 
 Még egy olyan kis, nyomorult újsághírt sem tudunk világgá röpíteni, hogy mi fejtettük meg a legyek valamelyik szokását. Például azt, amit említettem. Hogy nem azért mennek neki az ablaknak...Fontos hírek a mi tájainkról nem röppennek föl, hogy bejárják a tudományos világot. Várjuk, hogy minél távolibb országok tudósai tanulmányozzák azt, ami már a szemünket üti ki. E lusta várakozás miatt vagyok idegállapotban.


Lehet, a mi legyeink is idegállapotban vannak. Észrevették, hogy csak üldözni tudjuk őket holmi zizegő újsággal, ahelyett, hogy elmélyednénk az ő lelkivilágukban. Ezért csapják oda magukat mérgesen, nagy lendülettel ablakunk üvegének. De ez már az én megfigyelésem. Nem az amerikai és ausztrál tudósoké.

 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

1. oldal / 25

Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 335 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs