Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Növényvilág


Paprikaültetvényem (bónusz)

 

altMármint nekem, mert azt nem tudom biztosan, hogy az ültetvényről szóló beszámolókat olvasók hogy viszonyulnak ehhez a témához. Egy biztos: az alábbi képeket muszáj bemutatnom, mert tartozom ennyivel a valóságnak - és a paprikáknak. 
 
Először is: a magnak hagyott példány váratlanul, egyik estétől másik reggelig megvörösödött (elpirosodott, méregbe gurult) gyönyörűségesen, s egy olyan színárnyalatot vett fel, ami egyedivé teheti a természet palettáján. Jön, hogy beleharapjak, de ez képtelenség, mert a sorsa másként van megírva.
 
Másodszor: a kényszerű és szerény szüret megtette a magáét, mert a töveken meghagyott kis képződmények, mihelyst nem volt konkurenciájuk, szépen nekiindultak a növekedésnek, és ha jól számolom, egy-két héten belül újabb 5-6 termés van kilátásban.
 
Végül pedig: mélyen meghatott a portálon megjelent komment, bizonyos kisolgától, aki ráébresztett arra, hogy amit a paprikákkal műveltem, az nem csak egyszerű kaland volt, hanem valami jóval több: lélektől lélekig terjedő tanulság.
 
Ezt írta:
 
kisolga 2011-05-26 10:33
Kedves Gyalogos!
Nagyon sajnálom, hogy ezentúl nem olvashatom a természet csodájáról írott újabb fejezetét! Drukkoltam a paprikáknak és vártam a folytatást. Ez az ültetvény talán "érezte" a feléje forduló figyelmet, de azt biztosan nem tudta, hogy a fejlődésének követésével értékes gondolatokat kaptunk a világról, magunkról.
Köszönöm!
 
Úgyhogy ma kisolgának szól elsősorban a nóta... Pardon, a bónusz...
 
alt
 
Paprikaültetvényem (Utóhang)

 

altTartozom magamnak annyival - és azoknak is, akik mostanig végigkövették öt tő cserepes paprikám nem túl izgalmas, ám tanulságos történetét -, hogy bejelentsem az epilógust és elvarrjam a február óta zajló kísérlet szálait.
 
Most, hogy az öt darab kifejlett(ebb) paprikából már csak kettő maradt a tövén (a többi a tányéromba vándorolt, s úgy néz ki, a negyediknek még ma a nyakára hágok; az ötödik pedig, mint mondtam volt, megmarad magnak...), s a növények határozottan sápadozó levelei után ítélve a cserepekbe már beköltözött egy lassú lefolyású ősz (vagy valami ahhoz hasonló), a vidám élet további illúziójának búcsút mondhatok. Ettől az 5 paprikatőtől már aligha lehet remélni valamit.
 
Igaz, a "leszüretelt" termésekkel felszabadult növényi energiák még néhány paprikakezdemény fejlődéséhez adtak némi lendületet, de ez a fejlődés lassú, kiszámíthatatlan és csöppet sem fenntartható. Minden esetre, lefényképeztem őket, hogy legalább dokumentum - bizonyság - formájában tudjam majd igazolni az utókor előtt, hogy ha csak lehetett, a krónikaírás során igyekeztem elkerülni Háry János pittoreszk, ám áldatlan szerepét.
 
Ha visszanézek a kezdetekre, azt is mondhatnám, hogy nem volt haszontalan kaland, amibe fejest ugrottam. Igaz, a kockázat sem volt túl nagy, talán csak a reménykedés mércéjét állítottam valamivel magasabbra a kelleténél, pontosabban bíztam abban, hogy minden a maga mentén, a lehető legjobb körülmények között történik.
 
Búcsúzván paprikaültetvényemtől - persze, csak a nyilvánosság előtt, mert a növénykék "utolsó leheletéig" igyekszem őket kiszolgálni, szerény tehetségemhez mérten -, már csak annyit tehetek, hogy ráveszem magam arra: sokkal komolyabban, egészen más szemmel nézzem a mellettem, körülöttem sarjadó, tenyésző természetet, az életet magát, mely kinek-kinek bő kézzel, ám mégis csak pontosan ki van mérve ezen a földön.
 
Paprikaültetvényem (24)

11_maj_17_a11_maj_17_a11_maj_17_b11_maj_17_b11_maj_17_c11_maj_17_c

 
Paprikaültetvényem (23)

 

altNapokon át hallgattam, figyeltem, reméltem.
 
Most már elfogadom azt, ami történni fog. A nagy lelkesedés kora valahogy elszállt. Megállt a növények fejlődése. Talán rossz helyre tettük őket az ablakomban, s a reggeli hideg levegő csőstől zúdult rájuk, ahányszor csak szellőztettünk?
 
Az egyik reggel, rájuk pillantva, azt vettem észre, hogy úgy reszketnek a finom, fagypont körüli huzatban, mint a fázós ember a zimankóban. Vagy a féllábú koldus az utcasarkon (hogy irodalmias példával éljek).
 
A virágok szerre száradnak le, az apró paprikák megálltak a fejlődésben. Maradnak a már kifejlesztett tövek, 1-1- mindegyik tövön, és én gazdagabb leszek egy tanulsággal. Hogy az élettel kísérletezni lehet ugyan, de ahhoz az életről százszor-ezerszer többet kell tudni, hogy értő nyomkövetői legyünk és hogy a reményeink ne váljanak sajnálatos illúzióvá.
 
Pár napja még azon vitáztunk, melyik paprikát áldozzam föl a kóstolás oltárán? Azért, hogy egyáltalán tudjuk, milyen ízeket, minőséget állítottunk elő. Én azt mondtam, a legnagyobbat kellene, merthogy abban minden kvalitás a leginkább megvan, Ilonka azzal érvelt, hogy az a továbbmenekítéshez szükséges. Csakhogy...
 
Úgy tűnik, nincs mit tovább menekíteni. Öt tő, öt paprika. Eredménynek ez sem egészen rossz, hiszen munka nem volt éppen annyi vele, mint ami reményt beleöltünk ebbe a kalandba.
 
Persze, ezek a csőd hivatalos bevallása előtti gondolatok. Sötét árnyak
az ültetvény egén. Ma reggel annyi változást észleltem, hogy mindenik tő tetején egy-egy újabb paprikakezdemény indult fejlődésnek. Vajon, ezt úgy kell érteni, hogy még egy rend nemzedéknek engedélyezett a túlélés? A napokban ez is elválik. Várjuk a természet utolsó szavát...
 
Ui. Több barátom is figyelemmel kíséri a próbálkozást. Ilia Mihály Szegedről ma reggel üzente, hogy ha tehetné, küldene egy szögedi embert segítségül, hátha az kihúzná a paprika szekerét a kátyúból. Köszönöm a figyelmüket!
 
Paprikaültetvényem (22)

 

altVasárnap hajnalban paprikáim rémülten néztek ki az ablakon: május 8-án képes volt lehavazni! Biztosan, eleinte nem hittek a szemüknek (vajon, van-e nekik olyasmi? tudtunkkal nincs, de manapság már semmi sem biztos...).
 
Én sem lustálkodtam sokat, még félhomály volt, amikor az ablak elé támolyogtam és bámultam a lecukrozott világot, a távoli hegyeket, meg a fölöttünk lógó, kiürült hasú, de szürke felhőket.
 
Elő a fényképezőgéppel, s előbb a havas világot örökítettem meg, a félhomályból kitekintgető paprikákkal, majd villanóval a növénykékre összpontosítottam, s így a visszamerészkedett tél kívül rekedt a reggeli fél-sötétben.
 
Egészen tekintélyes példányokat látni egy-egy paprikatövön. Sajnos, a növények bokrosodása inkább függőleges irányban történik, így fácskákra emlékeztetnek és mesterséges életkörülményeikről árulkodnak.
 
Nem kívánok lehetetlent. Olyanok, amilyenek, a mi nevelésünk és gondoskodásunk vezette el őket odáig, ahol ma vannak. Vezérelje őket tovább a bennük felhalmozott determináltság és életösztön. Immár biztos, hogy lesz termés, az egyedüli kérdés csupán az: mekkora és milyen?
 
Na, erre én is kíváncsi vagyok!
 
Mindenesetre, kedd reggel, mire a természet ismét a szelídebb arcát mutatta felénk, napsütést és némi meleget igérve, számba vettem az öt paprikatő díszpéldányait. Mindenik tőn van egy-egy jól fejlett paprika, 4-6 cm hosszúra nyúltak (mindenik külön fotón is!), továbbá rengeteg elhullt és pompázó virág, melyekből hamarosan újabb vetélytársak kandikálnak elő. Azt hiszem, hét végén beszámolhatok majd arról is, milyen aromákat és tulajdonságokat sikerült átörökíteni.  Magyarán: megejtem a várva-várt kóstolót...
 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 Következő > Utolsó >>

1. oldal / 6

Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 198 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs