Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Halmai István

Halmai István (Mestó) költő
(1951-2001)

Halmai Istvánt először csak én neveztem Mesternek, aztán mások is, és végül valahogy Mestó lett. Mindeközben sok versére írtam zenét. Így leszünk mi már mindig együtt, amíg ezek a dalok lesznek: én és a Mestó - barátságaim egyik legszebbike.

Zoli


Kinézett az ablakon, belegondolt a halálba

Szeptember volt, az első filozófiaóráját tartotta. Nem emlékszem az egészből semmire, sem Hegelre, sem pedig Marxra, csak arra, mikor minden előzmény nélkül az ablakhoz lépett, kinézett a Népkert fáira, és azt mondta:
- Belegondoltak már kollégák? Belegondoltak már a halálba,  tiszta és meztelen hajnalokon, mi az, hogy halál? Nem marad és nincsen semmi…

Ez a jelenet maradt meg legjobban az egész stúdiumból, bár a vizsgákon rendesen és szépen beszélgettünk a tananyagról is, és kaptunk hármasokat, sőt négyeseket is, és később a kocsmákban, folyóparton, rossz lakótelepi talponállók tövében mégis csak az életet éltük, reptettük.
De az a kérdés ott az ablaknál, nos… Nos. A filozófia maga.

A versei itt vannak szerencsére, egyet kell lapoznunk csupán és megtudunk mindent, amit addig nem mondtunk ki, hogy mi most itten seggrepacsit játszunk leginkább, pedig arról volt szó, hogy örökké élünk. Meg hogy akkor már inkább a föld, mint galambrajok villogó vakui…

Melegség és szeretet volt abban a szakállas mosolyában, de ott volt mögötte a félelem is minduntalan. Hiszen tudta, hogy ennyi. Nem hiába üldögélt az emberekkel a horgászszéken naphosszat, nem hiába koptatta annyit a vasútállomások kopott kövezetét, nem véletlen az sem, hogy nem ült soha repülőre.
Tudta, hogy csakis a föld.

Mikor diplomaosztás után felmentünk hozzá elbúcsúzni – tíz fiú – kitett elénk kilenc üveg bikavért, s húsz perc múlva ijedten vette észre, nem maradt egy korty bor se. Zavart volt, szabadkozott, hogy mindjárt lemegy a boltba, jaj, hát elfogyott.
A kezét tördelte, az üres üvegeket rendezgette, aztán egy pillanatra kinézett az ablakon.

(Belegondolt a halálba.)

Havas András
{jcomments on}



Halmai István: Költészet (születésnapomra)

harminckét évem tovaszaladt
csak rejtettelek
tagadtalak
és
csikó teleket kötöttem el
egy hosszú- hosszú tavasz alatt

 
Halálból visszahozott költő

Halmai Istvánt az őt túlélő versei révén ismertem meg, barátai jóvoltából. Akik halálában sem
hagyták őt nyugodni, s hátrahagyott, szanaszét heverő versei révén visszahozták közénk.
A költőt, az embert mondhatni, ma se ismerem, csak annyit tudok, hogy utánam tíz esztendővel látta meg a napvilágot és élt kereken ötven esztendőt.

De a versei mindennél többet mondanak. Testvérhangokat hallok ki belőlük, a fanyar bölcselkedéssel és az akasztófahumorba oltott kedélyeskedéssel való kacérkodásában magamra ismerek. Pedig térben mennyire távol, más-más közegben éltünk!

Megeshetett volna, hogy egy szakadék választ el bennünket, de érdekes: ahogy megtudom, milyen viszonyban volt Ladányi Miskával, ez nekem olyan ajánlólevél, hogy menten elfogadom szellemi testvéremnek. Miska rebellis, nem alkuvó, nonkonformista, érzékeny, lírai, ragaszkodó szelleme cement közöttünk. Jó rokonság. Mestó ugyanúgy tudta ezt, ahogy én magam is megtapasztaltam. Valami ellenállhatatlanul vonz az elesett, mellőzött sorsokhoz. Talán csak a gyengék, a védtelenek ösztönös sajnálata ez, netán titokban magam is úgy érzem, hogy sorstárs vagyok velük, bár a látszat ennek ellene szól?

Kérdem továbbá: miért nem kényeztette el Halmai Pistát a sors? Miért nem fogadta be az irodalmi élet? A kánon? Naiv költői kérdések ezek, és sejtjük, azt hiszem, tudjuk is a választ, de késő

bánatnak ne nézd a fogát. Mestó egyszerűen úgy költő, hogy képtelen nem az lenni. Akkor is költő, amikor alszik. Amikor vonatra vár,  és a resti fütyül, és ég a fél világ, vagy egyszerűen egy fehér koporsó mögött bandukol, "s rugdal hegedűfutam-rögöt  Mögöttem ballag, apám, vagy utánad?"

Verseit enyéimként egyszerűen - szeretem!

Cseke Gábor
Csíkszereda, 2011. március 21.

 
Egy barátom, egy költő - a 10 éve meghalt Halmai István születésnapja alkalmából

Egy barátom, egy költő

Eme szöveg alanya vagy két éve kikerült látószögemből. Szörnyen nyomasztó és terhelt állapot ez nekem: élünk egyazon kisvárosban, és egyikőnk sem keresi a társát.  Az Egerben egyetlent. A barát szó mellett van a szótáramban egy már-már barát kategória, nos, ők tudnak megvédeni ideig-óráig Harsányi István hiányának negatív következményeitől. Meg a kocsma!
István közgazdász. Nincsenek különösebb irodalmi ambíciói. Ennek ellenére „termékeny” költőnek mondható. Sok írásának fénymásolatát őrzöm.
Elsőként azokból a versekből válogattam, amelyeket egy másik H. I. monogramú Istvánról, haláláról, emlékéről írt. Nehéz bevallanom, hogy a Mestó közelebb állt hozzá, mint én.

    Az agyam érti, de én nem
                                  Halmai Istvánnak

valamelyik este
vagy még csak délután
félve és sután
feltettem sorsom ellened
két színen
sötéten – fehéren
mikor hogy
mindegy is már
szóval: ostobán

mindezt miért?
és ha nem
akkor miért nem?

úgy játszottam
mint a gyermek
ki mindig játszani akar
és nyerni is mindig
tudván tudva
hogy nincs olyan győzelem
mely feledtetné:
mily szívmarkoló
a vereségtől való félelem
s mily megalázó
a bűntudatos öröm
mit kísér a győzelem

mint aki adni jött
és kérve távozik
éhes jóllakottan
degeszre tömött üres zsebbel
győzelem ittasan
megannyi vérző sebbel
vetődtem haza
hogy másnap reggel
eltűnődjem:
miért
hogy az agyam érti
de én nem?

UTOLSÓ PARTI
                                                                              Mottó: „Az Arabs Szürkéhez”
                                                                                                 Halmai István emlékére
Azon az utolsó estén,
annál az utolsó pohárnál,
tudom,
te voltál a jobb a táblán,
mint szinte mindig,
szinte mindenben,
mindenki másnál.

Aztán lopva emelted a tétet,
s mindent vesztettél.
Nem értelek téged.

Miért akartál
jobb lenni a rossznál?
Jellemző rád,
ez is te voltál.

Le kéne egyszer ülnünk, Pisti!
Tóparton,
telken,
sörfoltos asztalnál,
vagy csak egy darab kőre,
bármi egyébre,
s ez egyszer komolyan véve magunkat,
megbeszélni végre
közös dolgainkat.

Vagy csak ülni együtt némán,
nem is szólni,
hisz szót már úgysem találnál,
mint messziről jött néma vendég
a barátság asztalánál.

Akkor talán megérteném,
hogy mi bajod volt ezzel a világgal,
s hogy mit kezdjek én most,
ilyen árván,
a rám maradt csodával.


          Eger, 2001. március 2.



LÁTOD
              Ajánlás: Halmai Istvánnak, ott, ahol
most van


Látod,
még mindig nem tudok rólad nyugodtan írni.

Sírni volna kedvem, tudod!?
Sírni.

Rossz, vacak versek helyett
végtelen sakkpartikat víni.

Már hetek óta nem láttalak.
Már hetek óta üres a kocsma,
üres a pad,
ahol mindig ültél.

Átkos barát, te rossz,
mily messze kerültél!
Ősz hajú, vén varjú,
mily messze repültél!

Lóg rajtam,
mert nem vagy,
mint rossz kabát, arcom.

Nem vagy.
Azóta csak keveset beszélek.

Dermedt csendben,
isteni Tavaszban
magam elé festem arcod,
magam elé emelem, mint pajzsot,
s ostoba szavakat dúdolok magamban:

most, te már valóban magad vagy,
s látod,
kicsit én is magamra maradtam.

Eger, 2001. március 28.

 
Vágy  E-mail

Centrum Hétfőn
a nagy tavaszi leárazáson
hogy megvettem volna

ott kapkodták az orrom előtt
sajnos
nem volt nálam akkor épp
csak harminc ezüst
 

 
Szerelem  E-mail

szavakra szakadtál szét szép Szerelem
Tündöklés igékbe fogtalak
a Lobogást a Mélységeteket egy szembogárban
lomha mondatokban mind
mind kimondtam

csodákban híve
szavakra bíztam az Érintést
elfúlt színekbe tördeltem e nyarat
a szívem szakadt meg de kimondtalak
Szerelem-így hát nem vagy többé

kimondtalak
 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 Következő > Utolsó >>

1. oldal / 9

Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 381 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs