Kutyáim

      A cím utal nagyapa Vizeim című emlékfoszlány-kompozíciójára, de tartalmaz némi torzítást, mert olyan állatok is szóba kerülnek, akik soha nem voltak a tulajdonában. Mégis indokolt a címválasztás, hisz máig az emlékezetében vannak, s habár az utcán sétáltatottak, a kóbor ebek, Csuti, Zoliék Bajkálja, Sanyi Szofija, Mariann Áfonyája, és Zsolti Lédikenevű kutyája kivételével elpusztultak, mind élnek, akármikor előhívhatók, csak nagyapa füttyjelére várnak. A szó ismét legyen az övé!

      S akképp, miként a részeg koncentrál arra, amit célul tűzött ki magának, úgy bámult mereven a múltba, s Orsolya és Júlia nagyapja átvette a szót.

      „Szervusztok, régi barátaim! Megérdemlem én ezt a lelkes farkcsóválást? Olyanok vagytok, mint az unokáim! Ti is mindent és azonnal akartok! Bizony, nincs önzőbb, követelőzőbb és kíméletlenebb lény az embergyereknél! No de, ez a szép bennük! És volt szép mibennünk.

      Az emlékfoszlány felemlítése szökőárat indított el múltam óceánjában. A hullámok emlékezetem partjára dobják Bojtárt, öreganyám kivénhedt kutyáját, és a rövid farkú, ezért Csutakot, a fehér korcsot. A Vizeimben leírtakhoz csupán két adalék. Az első műveltségem fitogtatásának tűnhet! Csutakot Boccherini Menüettje kezdő taktusainak elfütyülésével próbáltam leülésre bírni, arra meg, hogy hozza vissza az eldobott fadarabot, a Híd a Kwai folyón c. film indulója szolgált. A feküdj utasítás gyanánt földre szorítottam a testét, miközben Mozart Kis éji zenéjéből fütyültem neki. (Nem sokkal e kísérletek előtt tanultunk Pavlovról! Mellesleg tegnapelőtt láttam, ahogy Julcsi csücsörítve ráfújdogál Csuti üstökére!) A másik kiegészítés: Csutakban több puli vér folyt, mint más! Ez magyarázta makacs vonzalmát a szabadsághoz. Képes volt a melléképületben tárolt szénen és a lomokon felkapaszkodni a tetőig, fejével áttörni a cementcserepet és kiugrani az utcára. Ez nem csak szabadságvágyát, de bizonyítja vakmerőségét s intelligenciáját is.

      Nagyon megközelítette azt, ami a puli szóra betoppan tudatunkba, a Csutaknál jóval korábban élt kutyánk. Kisgyerekként fürösztöttem őt samponnal (már akkor is WU2-vel) anyám mosófazekában. Szegény nem tudott mást tenni, az oldalamba harapott. Sokáig őriztem az apró fogak nyomát, egy-két lánynak is megmutattam. Mára eltűnt testemről, mint agyamból az okozójuk neve. Talán Bogáncs volt.         

      Elenyésztek, mint minden, mi megszületett, ahogyan elenyészett Pikk és Mokancs, az általános iskolai osztálytársaim kutyái! Az utóbbi korcs volt, a keverékek jól ismert okosságával és életrevalóságával, de láncon tartották. Ha időnként kiszabadult, a fél utca gyerekei futottak utána, inkább űzve, mint a gazdájukhoz, Vilmos bácsihoz terelve őt. Barátom édesapja átlátta liberális mesterkedésünket, csak mosolygott.  A jelző megválasztását erősítendő álljon itt egy másik emlék. Feri és Tibi képeslapot küldtek a Szabad Európa Rádió Teenager party műsorához „Pikk és Mokancs, a két tűfarkú és műfogsoros kutya” jeligével. Meglehet, hogy Cseke Péter teljesítette is kívánságukat. Pikknek, a vadászkutyának fajtájára nem emlékszem. Ő mentett ki a jég alól. (Vizeim)Múltkoriban példának állítottam Csuti elé az állhatatosságáért: csak akkor kezdett enni, ha engedélyt kapott rá. Józsi bácsi egyik fia kérkedni akarva előttünk, csak órák múlva adta meg a jelet, addig a kutya türelmesen várt, többnyire ült edénye előtt, tekintetén, viselkedésében semmi nyoma nem volt sürgetésnek vagy sértődöttségnek. Csuti végighallgatott, nézett egy ideig, aztán kikapta a kezemből az egyébként neki szánt csontot, és elszaladt vele.

      Őszinte barátom, a ficánkoló elméjű Szabó Zoli első kutyája ír szetter volt, Szepi, Magocska kölyke! Követték őt a németjuhászok! Tisza tragikomikus módon vízbe fulladt, Száva farkán én vettem észre a csomót, amelyről kiderült, hogy rákos daganat. Zoli megunta, hogy a folyónévre kereszteltek idejekorán kimúlnak, mai kutyáját állóvízről nevezte el. („Nem akarom, hogy ő is elfolyjon idő előtt!”)

      Látom, te is eljöttél, szép ír szetter anya! Sokszor vittelek le futtatni, fürödni a Tisza-partra. Olyan a tekinteted, olyan átható, simogató és mélységesen bánatot, szomorúságot árasztó, mint volt egykor gazdasszonyodnak, Geréb Áginak, a méltatlanul meghurcolt, börtönbe vetett több diplomás szülésznőnek. Megkerestem számítógépemen, Ági gyönyörű arcára, a szemei köré redők gyülekeztek. Nem csoda! Amit vele műveltek, sokunkban koncepciós pereket idéz! Magocska! Ez volt a neved! Ági Szegeden elmesélte, hogy amikor elhoztak magukhoz, elfértél a markukban, olyan pici voltál, „mint egy sarjadni, terebélyesedni elvetett mag”. Azt mondják, a kutyák szeme, tekintete idővel valamelyik gazdájáéhoz idomul. Te fényes bizonyíték voltál erre!

      Béke veletek!”

      A nagyapa letette szemüvegét, ásított, megdörzsölte orrnyergét, majd kinyújtotta zsibbadt végtagjait. Elnézést mormogott, hogy az imént őskori önmagát helyezte középpontba. Eszébe jutott valami, felnevetett. Visszaült a gép elé, felrakta a szemüveget, megkereste azt a képet, amely unokáit és az „Ötös” parkjában önfeledten futkározó kis pulikutyát örökítette meg. Leengedte a karjait, hátradőlt a széken.