Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

Cseke Gábor (Gyalogos) író, költő, műfordító, irodalomszervező

 



Hová lett a katonatiszt? (15) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2016. április 10. vasárnap, 10:33

1915. júl. 26. Ma jött az értesítés, hogy elfogtak, éscsodák csodája! – sértetlenül kerültél fogságba. Fellélegezhetek, felvethetem a fejemet, még ki is csinosíthatom magam, ha kedvem tartja. Nem vagyok már aggódó, szorongó hadifeleség! Kikerültél abból a pokolból!
De nem tudok igazán örülni. Mint ahogy az elhagyott, üres teremben a lépések kongása érezteti az ürességet, úgy bennem az örömhírek, a hírek, amelyeknek örülnöm kéne...
Hogy hol vagy, arról nem értesít a Vöröskereszt, a mi földrészünkön-e, vagy az már a másik... Talán Szibériában ülsz most egy ládára könyökölve, és nekünk írsz, franciául vagy németül. Magyarul már nem írhatunk egymásnak. De biztonságban vagy! Uramisten! Ez mégis óriási! Mért nem tudok igazán örülni...
Huszonöt éves lettem ma két hete, és fél éve, hogy utoljára láttalak... Hideg februári nap, idegen város idegen utcáján futok, loholok a menetelő katonák mellett, sokadmagammal, fojtogatóan egyedül... Jajde sudár, jajde sudár - a nyárfate-tee-je! Halványsárgade halványsárga annakale-vee-le... Még látlak, a csapatod előtt lépdelsz kardosan, csukaszürkében, de mindinkább hátramaradok... Aztán a felvirágzott vonat, Rákóczi induló, integetsz az ablakból...
Mi ez? Mit jelent? Lehet az, hogy utoljára láttalak? Lelőnek, leszúrnak... Csak nem gondolkozni...
, hogy ilyen lárma, tülekedés van körülöttem, lökdösnek, taszigálnak. Hogy tenni kell valamit, megváltani a jegyemet Pestre. Az is , hogy a máskor háromórás út most huszonnégy órai zötykölődés lesz, nem kerülök mindjárt fűtött szobába, terített asztal mellé... (G. Beke Margit: Történetünk: történelem. Tények és tanúk. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986)

A faluban [Batiatyce] egy magasabb parancsnokság székel, alig néhány kilométerre a fronttól, a forgalom némely napon szédítő, az ember nem tudja megérteni, honnan jön a sok katona, sok szekér, sok , hová megy, s ha nem vonul tova, hol fér meg az alacsony csűrök, pajták, szellőzetlen házikók ölén, mint a madár. Az ágyúdörgés ideszáll, dörömbölve száguld, s hangjának rohanó ereje meg-megrázza az ablakomat éjjel, mintha surranva, mezítláb lopódzott volna ide szerelmesem, s türelmetlenül kopogtatna, hogy eresszem már be hozzám, mert megfázik a hűvös galíciai éjszakában. Hajnalban, talán három órakor, kukorékolni kezd a kakas élesen, az idegeimet nyiszálva, akárcsak egy somogyi faluban volnék, otthon, békés időben, de itt nem tudok aludni a tegnapelőtt learatott búza zizegő szalmáján, némán forgolódom s hangtalanul szidom az idegen kakast, amely ellopta az álmomat. Itt üljük meg [1915] augusztus 18-ikát, a király nyolcvanötödik születésnapját. A házakra zöld gallyak és ágak kerülnek, gondos kezek csinosítgatják a falut, azt sem tudom, honnan kerültek ide, a különböző színű zászlók sokasága leng a piciny ablakokban, a zsuppos házak ereszei alatt, a kémények mellett s a templomok tornyain. Katonák jönnek-mennek, lovasok vágtatnak, mindnek a sapkáján tölgyfalevél reszket, megállnak, nézik a nemzeti színű lobogót, aztán a feketesárgát, a németet, még a félhold is fölvillan egy kert bejáróján. Augusztus 17-én gyenge fények reszketnek az ablakokban, a galíciai hűség halványan imbolygó szikrái, amelyek most erőlködve, tüntetve tűznek a szemünkbe, a falu végén felharsan a katonabanda s hangjai ráülnek a muzsikátlan, üres, kifosztott házak lakóinak szíveire. Mi van ezekben a szívekben? Lompos kölykek szaladgálnak, valahonnan egy fehér arc villan ki a homályból, nem tudom, lányé, asszonyé-e, komor férfiak ünneplősen emelik meg kalapjaikat s a zene jön, rohan, lampionok piros fénye ömlik szét az utca piszkos kövein, mint drága vér a szennyes avaron. Éljen és hoch váltogatják egymást, a zászlók hajladoznak a szélben s a feketesárga rásimul a magyar lobogóra... Ahogy egymagamban ődöngök, csupa magyar szó üti meg a fülemet, magyar jókedv hangjait hallom s magyar tréfák zamatja pattog a langyos estben. Nem káprázat-e vájjon, hogy Galícia szélein járok? Most játsszák a magyar Himnuszt. Egy osztrák tiszt megkérdi tőlem, mi van a magyar Himnuszban, s amikor megmondom néki, csodálkozva suttogja, milyen gyönyörű. Aztán előveszi a noteszét s beleírja Kölcsey nevét... (Berkes Imre: Vérző falvakon át. Egy népfölkelő tiszt harctéri emlékeiből. Budapest, Magyar Kereskedelmi Közlöny kiadása)

Az angol kormány barakkokat adott és pénzt; egy külön osztályt szervezett a menekültek ügyeinek rendezésére. Az osztály élén egy finom, barátságos angol úr állt – Mr. Hornblower. Még egy másik névre is emlékszem, Mrs. Brodbandre, a legnagyobb barakk, a „Gabari” vezetőjére, akit a gyerekek „fehér úrnőnek” neveztek. Én is dolgoztam néhány hétig a „Gabariban”: ez a tábor ezerkétszáz lelket számlált, közöttük háromszáz szefárd volt. Két konyhát szerveztünk, egyet askenázi, egyet szefárd rítus szerint. (Azelőtt csak egy konyha volt, de a szefárdok közt formális lázadás tört ki; különösen a „leves” miatt panaszkodtak, amelyet úgy gyűlöltek, mint a mérget,) nyitottunk egy héber iskolát, egy gyógyszertárat és általában, szabályszerű önkormányzatot szerveztünk, még egy csapatnyi őrséget is. A táborban tizenkét nyelvet lehetett hallani a héberen kívül. Tiszta szerencse, hogy minden gyerek, majdnem valamennyi férfi és legtöbb nő, értett héberül, – nem tudom, hogy lehetett volna egyébként egy ilyen gyűjtőtábort szervezni. Elkülönített osztályok voltak, volt egy marokkói, egy grúz és egynéhány spaniol szoba, – és egy külön szoba a jaffai gimnazisták részére, akik nem vették be a chinint, mert a gyógyszerész nem tudott héberül. Erről jut eszembe, hogy a gimnazisták néhány hét múlva szerveztek egy labdarúgó csapatot, amely egy mérkőzés alkalmával legyőzte az alexandriai cserkészeket. Minden reggel beállított egy nagy hadiszekér, egy ausztráliai katonával a bakon és két hatalmas ausztráliai lóval. Kizárólag abból a célból, hogy a tábor apróságainak alkalmuk legyen egy kicsit „lovagolni.” Az ausztráliai katonák megtanulták a héber „Jeladim henah” kiáltást és egy pillanat alatt tele volt a kocsi apró gyerekekkel. Néha egy ausztráliai tiszt is meglátogatott benünket, Eliezer Margolin hadnagy. Ott állt köztünk, nézelődött, keresztényesen törte a jiddis nyelvet és nyilván álmában sem gondolt arra, hogy pár év múlva ezredese lesz az egyik zsidó zászlóaljnak és ugyanezek az „őrök” ott lesznek a katonái között.Az alexandriai zsidó hitközség jóindulattal nyitotta meg szivét és zsebét. Rafael Delia Pergola főrabbi, egy finom műveltségű flórenci – (sajnos, idődözben már meghalt), a segédje, Abraham Abichsair, Edgar Suares bankár, Jose ι de Piciotîo kereskedő, dolgoztak az irodában, pénzt, ruhát, ágyneműt, könyveket gyűjtöttek és elvállalták a menekültek képviseletét a kormány előtt. Az askenáziak részéről sem volt hiány tetterős segítőkben: az öreg Levontin, a palesztinai Anglo-Palestine-Bank vezérigazgatója kölcsönöket kapott az egyiptomi bankoknál és pénzt osztott szét olyan menekültek között, akiknek Jaffában bankbetéteik voltak; Gluskin, a Rison le Gioni borpincék elnöke, minden reggel sorra járta a barakkokat ellenőrzés céljából. Margolis, a Nobels Oil Comp. keleti vezérügynöke volt a pénztáros. Voltak nemzsidók is, akik önként vállalkoztak segitőmunkára; különösen egy szép francia asszonyra emlékszem, a zsidó Menasche báró feleségére. Be kell vallanom, hogy mindenkor, amikor egy kocsi friss kenyeret hozott Gabariba, megcsodáltam, milyen okosan tudott öltözködni: nagyon egyszerűen és mégis sikkesen – úgy rémlett, mintha a párisi divatházaknak lett volna egy speciális modell toalettjük szegénylátogatások számára... Itt, Gabariban, jött létre a zsidó légió. Két embernek volt benne igen nagy szerepe. Petrow orosz konzulnak és Josef Trumpeldornak. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)

Ahogy rajvonalba fejlődtünk, még a lövészárok kiásása előtt járőröket küldtek ki. Fél óra múlva bevonult az első egy ingben, gatyában, mezítláb, kalap nélkül behozott, szerencsétlen, öreg paraszttal: kém. A székely járőrvezető hozta egy közeli faluból, ahol útjába került. A nyomorult „kém” jajveszékelve méltatlankodott a saját nyelvén, valószínű azt akarta bizonyítani, hogy itt valami tévedés van. Senki nem tudott vele értekezni. Bekötötték a szemét, megbéklyózták kezét, lábát és hátravitték. Egész éjjel sírt, nyögött és fázósan didergett. Nem tudom, hogy mi lett vele. Azt hiszem, hogy ha nem halt bele a félelembe, akkor eltalálta egy kóbor golyó, s ha netán megszabadult, mert elhitték az igazát, akkor a hidegrázás végzett vele... Másfél óra múlva bevonult a második járőr is. Frunză tizedes, járőrvezető, miután jelentett a századosnak, visszatért mellém a lövészárokba. Éreztem, hogy mondana valamit, de próbáltam elkerülni a beszélgetést. Miután a körülöttem lévők elaludtak, suttogva megszólított.

- Uram.

- Mi van?
- Alszol?
- Ahogy látod.
- Verekedtem az oroszokkal.
- Csakugyan?
- Tényleg verekedtem. Lementem a dombról az ösvényen, elkanyarodtam a falu felett jobbra, amíg egy bokrosba értem. Ott megálltam. Attól tartottam, hogy ugyanúgy, ahogyan én, egy orosz járőr is betévedt a bokrok közé. Nem is mentem volna tovább.
De a félnótás Pipera nógatott, hogy menjünk, nézzük meg, mi van tovább, csak nem esznek meg a muszkák, ha pedig verekedni kell, akkor verekszünk. Lőnek ők, lövök én is, és… Isten neki. Vagy mit mondasz te, Frunză, csak nem félsz? Régi, legénykorunkbéli elszámolnivalóm van vele. Mindig megkíméltem, mert szerencsétlen, az ördög vigye el, ha megcsapod, felbukik. Mindig azzal bosszant, hogy félek. Most sem hallgattam volna , de mások, Gridiek, faluszomszédok is hallották. Gyere Pipera, de ha valaki orosz fültövön vág, írd meg Vétának a másvilágról, hogy te másztál ebbe bele, saját fejedtől a halálba. És elmentünk. A bokros a domboldalban volt. Itt egy bokor, ott egy bokor, a legények nem nagyon hagyták el egymást. Szétküldtem őket. Mit akarsz? Odalő az orosz, és halomba hullnak. Szétzavartam őket és mondom a bolondnak: te maradj velem Pipera, tanúnak, hogy félek-e vagy sem. Elmentünk.
Koromsötét volt, nem láttunk a lábunk elé. Vakon caplattunk. Kezdett bosszantani, hogy belementem ebbe a hülye csapdába. Egyszer csak Pipera egy kicsit odébb elkezd pisszegni. Hasra vágódunk mind a ketten.
Mozdulatlanul vártunk, mintha lépteket hallottunk volna a bokrok közül. Lapultunk, mint a medve járta málnavészben. Pipera berezelt. Föl akarok állni, hogy körülnézzek. Süvíteni kezdtek a golyók, megint és megint. Harminc lépésről lőttek az oroszok. Hogy találhatott volna akár egy golyó is abban a koromsötétben? Na, most Pipera, gyerünk! És rájuk rohanunk szuronyt szegezve.
Egy bivaly nagy óriás muszka állt elém. Nekem szegezve a szuronya. Én, ahogy a német oktatott, odaszúrok, visszalépek. Ő ugyanúgy. Nem találtuk el egymást. Addig-addig, amíg beleuntunk. Két lépést hátraléptem, az orosz a nyomomban. Marokra fogom a puskát, az orosz odaszúrna. Amikor odacsaptam csobánosan, keresztbe a puskatussal, kiejtette a kezéből puskát, én meg a nyakának szegeztem a szuronyt. „Sztoj!” – mondja az orosz, mintha románul mondta volna. Fölemelte a karjait és lihegett.
- És?
- Semmi. a Rettenetesen megsajnáltam. Arra gondoltam, ahogyan ott álltam a nyakának szegezett szuronnyal, hogy ő is olyan ember, mint én, hogy eddig soha nem találkoztunk, mi dolgom lenne vele? A földem nem szántotta el, a feleségemet nem ölelgette, a gyerekeimet nem ölte meg, keresztény, akárcsak én, nem magyar. Miért ölném meg?
Leengedtem a fegyvert, nyakon vágtamcsak azért, hogy el nem felejtsenoldalra léptem, ő a másikra. Füttyentettem a többiek után… Azok az őrültek rohantak az oroszok után. Kevesebben voltak, mint mi. Csak öten, mi meg heten. Pipera azt mesélte, hogy az egyiket leszúrta, de én nem hiszem el. Hazudik.
Hát, ez volt a verekedésem az oroszokkal. (Goga Eugen: Două Siberii. Din însemnările unui Ardelean, fost soldat austro-ungar și prizonier în Rusia. - Két Szibéria. Egy erdélyi, volt osztrák-magyar katona és oroszországi fogoly feljegyzéseiből. București, 1916.) 

Folytatjuk

 
Hová tűnt a katonatiszt? (14) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2016. január 27. szerda, 07:48

1914 telének derekán kötött ki a hajóm egy olasz kikötőből jövet, Alexandriában, Egyiptomban. Mialatt az angol útlevélellenőr orosz útlevelemet láttamozta s a harminc idegen vízum között az Egyiptomba szóló beutazási engedélyt kereste, egyidejűleg élénken társalgott egy ismerősével. Hallottam, amint így szólt: „Néhány nappal ezelőtt egy hajó mintegy ezer cionistát hozott Jaffából, akiket a törökök Palesztinából kiutasítottak”.
Már a háború ötödik hónapjában tartottunk és több mint négy hónapja csavarogtam különböző országokban. Egy moszkvai újság a „Russkija Wjedomosti” küldött ki a háború okozta helyzet tanulmányozására. Svédországban ki kellett tudnom, hogy a hires Sven Hedin ama gyanúsítása, hogy Oroszország el akar ragadni Svédországtól egy kikötőt a Golf-áram mentén, tényleg elterjedt-e a nép széles rétegeiben s fennáll-e vajjon az a veszély, hogy Svédország emiatt Németországgal szövetkezik és Oroszországnak hadat üzen. Angliában az volt a feladatom, hogy megtudjam, mennyiben talál az az adoma, amelyet az oroszok országszerte ismételgettek, hogy Anglia „kész az utolsó orosz katonáig küzdeni.” Franciaországban nem volt semmi „kikémlelni való,” mert a franciák hangulata nem volt kétséges; ott egyszerűen meg kellett figyelnem a frontokon folytatott életet, felkeresni Reims városát és jelenteni, hogy a németek tényleg elpusztították-e a gyönyörű székesegyházat és hogy Párisban bizakodó vagy nyomott-e a hangulat. „Páris” azonban már átköltözött volt Bordeauxba, mert a kormánynak vissza kellett vonulnia a veszélyeztetett fővárosból. Így azután Bordeauxba utaztam; és ott olvastam egy esős reggelen azt a távirati hirt a lapokban, hogy Törökország megüzente a háborút és az összes mohamedán népeket felszólította a „szent háború”-ra európai leigázóik ellen.
Eddig a pillanatig úgy éreztem magamat Bordeauxban, mint a háború egy neutrális szemlélője, aki sem az egyik, sem a másik fél irányában mélyebb rokonszenvet nem érez. A török hadüzenet erősen megváltoztatta a helyzetet. Már 1909 óta, amikor az ifjútörök Konstantinápolyban a kulisszák mögött négy cionista újságot szerkesztettem, szilárd volt a meggyőződésem, hogy ott, ahol a törökök uralkodnak, sem a nap nem süthet, sem fű nem nőhet. És hogy a cionizmus egyetlen reménye csak a török birodalom elpusztulása lehet.
Most azután, hogy Bordeauxban ama bizonyos táviratot olvastam, nyomban megtértem és százpercentes híve lettem a szövetséges hatalmaknak. Egészen világos volt: az orosz, lengyel és galíciai zsidók sorsa nagyon fontos ugyan, de mégis kevésbé fontos, összehasonlítva ama lehetőségekkel, amelyeket Törökország szétdarabolása eredményezhetett. Hogy Törökországnak, ha a háborúba a legcsekélyebb mértékben is beleavatkozik, el kell pusztulnia, efelől semmi kétségem nem volt. Ez már nem érzés volt, hanem egyszerűen hideg számítás. Rendkívül erősen hiszek a hideg számításokban. Ausztriát és Törökországot évek óta jól ismertem. Mindkét országban hosszú időn át éltem mint laptudósító; és igen nagyra tartom az újságírói hivatást, mert meg vagyok róla győződve, hogy egy jó újságíró mindig többet tud, mint egy miniszter vagy egy professzor. Tudtam, hogy Ausztria részekből áll, amelyek elkívánkoztak egymástól; és tudtam, hogy Törökország nem ország, ellenben egy szomorú félreértés. Hogy Németországot le fogják győzni, azt nem tudtam, – még egy újságíró sem lehet próféta. De hogy Ausztria és Törökország fogják a háború költségeit megfizetni, abban egy percig sem kételkedtem. Kő és vas dacolhatnak a tűzzel, de egy faházikó okvetlenül áldozatul esik a lángoknak, ha csoda nem történik – de mindig szilárdan hittem, hogy nincsenek csodák. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)

 

Általában: mennyi sokan akarják ennél az irtóztató tűzvésznél a kis pecsenyéjüket megsütni! Az emberek, az itthonmaradottak, befelé néznek, magukba, s számítgatják, mi hasznuk van nekik az egészből. Ha ezt a sok hangtalan titkos gondolatot le lehetne jegyezni. Ha egy új Röntgen-apparátus – átvilágítva a lelket – ezt is mind felvenné... Ilyeneket lehetne hallani. Egy lélek: „dögöljenek meg mind, az a fontos, hogy én ne legyek benne.” Egy örökös: „borzasztó, hogy a Feriről nincsen hír – ha el találna esni – kétszer annyit örökölnék.” Egy filozófus: „lelkem megtelt tartalommal, új gondolataim vannak a világról.” Egy kereskedő: „megmenekedek a hamis bukástól, egyszerűen a háború miatt megyek tönkre.” Egy panamista: „de jól jött – ki beszél most az én botrányaimról.” Egy vénlány: „azt fogom mondani, vőlegényem elesett a csatában.” Egy tragédia író: „a korszellem kedvezni fog verses drámáimnak.” Egy született lusta: „lehet ilyenkor dolgozni?” Egy kijáró: „ez mentett meg, szállítok a hadseregnek.” Egy lump: „nekem van igazam!” Egy kárörvendő: „a Rudit is elvitték, bárcsak elesne.” Egy tehetségtelen: „most dolgozhatok, nincs ellenőrzés.” Egy nyugdíjas: „visszavesznek a hivatalba.” Egy elbukott lány: „most ez nem is olyan nagy dolog.” Egy hipochonder: „mióta a világ ilyen nagy bajban van, a magam baját alig érzem.” Egy puha ember, boldogan, az ágyban: „rossz lehet nekik a lövészárokban.” Egy stréber: „jól fog festeni életrajzomban, hogy az 1914-16. évi nagy háborút mint önkéntes küzdöttem végig.” Egy démon: „mielőtt elmegy a harctérre, el fog venni, ezt nem is reméltem.” Egy amoroso: „bevonulok – soha jobb alkalom nem volt a szakításra.” Egy asszony: „jaj, csakhogy megszabadulok tőle.” Egy spleenes: „a világ határozottan érdekes” ... és így tovább, az ember komikusan egocentrikus volta keres egy szögletet, amelyből szinte már úgy érzi, mintha az egész világháború az ő kedvéért történnék. Csak az anyák sírnak. És a halottak hallgatnak. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)


1915. január 24. A pokol felkerült a földre és úrrá lett rajta. A háború hatodik hónapja tart. A legijesztőbb, a legémelyítőbb, a legagybénítóbb az, hogy az emberek kezdenek közömbösekké válni a háború iránt. Hálátlan hidegen mennek el a sebesültek mellett. Feszülő szívemből szeretnék odakiabálni nekik:
– Adjátok oda nekik mindeneteket! Nekik kell köszönnünk, hogy nyugodtan élünk! Hogy élünk!
És az én lelkemen a szégyen rág, hogy megvan a mindennapi teám, ebédem, virágom és újságom.
Hány ezer édes mosoly az én jutalmam apró ajándékaimért, amelyeket a kórházakban apró zacskókban szétosztok. A drága gyermekmártírok oly igen hálásak minden kis figyelemért! Ha észre nem veszem: kezet csókolnak. Ezt nem bírom megszokni. Mindig elönti a vér arcomat szégyenletemben.
Amikor csak tehetem, verseket mondok nekik, beszélgetés közben. Legutóbb, amint felálltam a szavaláshoz, odaszóltam az ágyban fekvő katonáknak:
– Ha most generális lennék, azt parancsolnám: szemet be, fület ki! Én most nem nyújtok semmi szemrevalót, hanem csak fülnek valót!
Odaszól egy nyíltszemű, barnaképű magyar legény:
– Jó van az úgy is!
Nem érdekel egyéb, csak ezek a drága sebesültek. Csak ezek érezzék, hogy nincsenek elfeledve. Eddig tizenhárom kocsi élelmet, ajándékot, könyvet és cigarettát vittem a gömbutcai kórházba. Ó, bárcsak száz kocsival vihetnék!
1915 február 19. Nap-nap után szavalok a sebesültjeimnek, mindenemet kihordom nekik és mégis úgy érzem, hogy semmit sem teszek. Csak a salakját bírom megtenni annak, amire a lelkem vágyik.
1915 június 14. Nincs szavam. Nincs mit írnom. A világ kilódult a sarkaiból. Arra, ami most történik a világon, nekem, korlátolt eszű, megtanult szabályok és törvények szerint gondolkozó embernek, nincsen mértékem, nincsen kifejezésem.
Mindaz, ami máig az életemet kitette, betöltötte, most, íme, mind hazugsággá vált. Az élet felesleges, nélkülözhető cifrasággá lett. Most a gyilkolás az élet rendes folyása. Néhány hatalmas gazember egymással gyilkoltatja a népeket, akik nem haragusznak egymásra. Sőt! Ahol tehetik, összeölelkeznek és erővel kell őket szétválasztani és a lövészárkokba visszakergetni. Milyen őrület! Milyen gazság! Gyilkoltatni egymással az embereket és – félreállni biztonságba! Hová lesz ilyenkor a földről az igazság, melynek tiszteletére tanítanak bennünket gyermekkorunkban?
...Egy útmutató volna, mely némi megnyugvást adhatna az élet elviselésére, melyet a természettől tanultunk: a logika, a következetesség, az igazság. De az igazságot az emberek már úgy eltorzították, hogy már magától a szótól is megcsömörlik az ember. És mégis mindenkinek a szájában van. Ezt csűrik-csavarják, ezzel a szóval takaródznak a királyok, kormányok, papírbocskor-szállítók.
Senki sem elég hatalmas ahhoz, hogy az igazságot nélkülözze, de valamennyi olyan cudar, hogy beszennyezze. Ebben a háborúban a nemzetek színe-javát emberek kigondolta gépekkel tömegekben gyilkolják. Ömlik az embervér az igazság nevében... (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)


Bordeauxban lapomtól a következő tartalmú táviratot kaptam: „Látogassa meg Északafrika mohamedán államait, tanulmányozza a szent háborúra vonatkozó török proklamáció hatását.” – Elhatároztam tehát, hogy Marokkóba, Algírba, Tuniszba és az angol Egyiptomba utazom.
Madridba mentem, ahol abban az időben Nordau Miksa lakott, akivel szemben a franciák azt az otromba tréfát engedték meg maguknak, hogy mint „osztrákot” kiutasították Franciaországból, igazi hazájából. Kérdést intéztem hozzá: „Kíséreljük-e meg egy zsidó hadtestet szervezni s Angliának felajánlani, hogy azt az új fronton, Palesztinában, foglalkoztassa?” Szkeptikus volt a tervvel szemben. A gondolat jó ugyan – mondta, de hol találunk zsidó katonákat? Az angol és orosz zsidók saját hadseregeikben harcolnak; a neutrális országokban alig van zsidó; ehhez jön még a zsidók régi, ostoba rajongása a törökök, „Izmael bácsi” iránt, amelytől maga Nordau sem volt egészen mentes. „Emlékszik beszédemre az 1909-évi hamburgi kongresszuson, amelyben bátor voltam az ifjútörökök asszimiláló tendenciái ellen tiltakozni? Ma sem tudom még elfelejteni ama kellemetlenségeket, amelyekben emiatt szentimentális idiótáink részesítettek. Minő jogon támadják meg a mi Izmael bácsinkat?” – „Doktor úr – válaszoltam –, hiszen ez csak legenda. Izmael nem bácsikánk minekünk. Hála Istennek, Európához tartozunk. Kétezer esztendő óta segítettünk a nyugati kultúrát megteremteni. A 'Kelettel' semmi dolgunk. Az ön saját szájából hallottam kongresszusi beszédeken e szavakat: Palesztinába megyünk, hogy Európa (morális) határait az Euphratig kitoljuk. A törökök jelentik ránk nézve a legnagyobb veszedelmet.”
Az öreg mester erre egy mélyenjáró szóval válaszolt, melynek értelme azonban csak később lett előttem világos. Megrázta okos fejét és így szólt: „Ez fiatal barátom, logika, a logika azonban görög művészet; a zsidók nem szeretik. A zsidó nem értelemből tanul, hanem a katasztrófákból. Nem visz magával esernyőt, ha borús az ég; megvárja, amíg megázik és náthás lesz – csak akkor jut eszébe, hogy esernyőt kell vennie.”
Marokkóban, Algírban és Tuniszban „nyomoztam”, vajon a török felhívásnak volt-e valami hatása és fennáll-e már egy mohamedán felkelés veszélye. Fiatal újságíróknak ezt tanácsolom; ilyen esetben nem célszerű egy mohamedánt kérdezni. A mohamedán már általanosságban is diplomata, de különösen akkor, ha fél.
Célszerűbb okos zsidó kereskedőkhöz fordulni, szefárd-zsidókhoz, akik már három vagy négyszáz év előtt ott telepedtek meg. Ha nem a saját zsidó érdekeiről van szó, akkor a zsidó messze és tisztán lát. Együtt él az arabokkal, előtte egészen őszintén megmutatkoznak; és még ha hazudnak is, a hazugság mikéntjéből kiérzi, hogy titokban mit gondolnak. És mindezek a zsidók Algírtól Tuniszig, biztosítottak – és a történelem beigazolta, hogy mindez megfelel a valóságnak: Felhívás „szent háborúra?” Tudtak ugyan róla, de csak annyit törődtek vele, mint a tavalyi hóval. „Csak ti, naiv európaiak gondoljátok, hogy az izlam még mindig hatalmat jelent, amely különböző népeket egy politikai feladatra egyesíteni tudna. A török maga nem hisz benne: Európa már száz év óta csapást csapás után mér a törökre, elveszi tőle a legszebb területeit és egyetlen izlam nemzet sem mozdítja meg a kezét, hogy segítsen a szultánnak, bár az kalifának nevezi magát. A németek naivan, mint az összes többi európaiak, rábeszélték, hogy tegyen egyszer mégis kísérletet. Hiábavaló fáradság. A török kedvéért egy lélek sem fog soha megmozdulni. Majd lát még mozlim katonákat, sőt hadi önkénteseket is, akik a szultán szövetségesei hadseregére lőnek.”
És így is történt.
Alexandriában várakozásom ellenére, igen élénk cionista környezetbe kerültem. Egy hajó néhány ezer menekültet hozott Jaffából. A törökök hirtelen a legcsekélyebb ok nélkül, megparancsolták az arab rendőrségnek, hogy a zsidókat az uccán fogdossa össze és terelje csónakba. A rendőrség – Izmael bácsi – ezt a feladatát valósággal megható önfeláldozással végezte, bőven osztogatta a pofonokat, ágyneműt és készpénzt rabolt – és a tengeren, mintegy száz méternyire az olasz gőzöstől, az arab csónakos rendszerint megállította járművét és minden utastól egy font sterlinget követelt, mert különben belelöki a vízbe... Igyekeztem megérteni, hogy miért éppen ezeket a zsidókat utasították ki és nem másokat; voltak köztük kereskedők, kézművesek, asszonyok, gyerekek, gimnazisták, orvosok, süldő lánykák.
Mind a mai napig nem sikerült megállapítanom, milyen „rendszer” szerint jártak el. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)

 

 
Hová tűnt a katonatiszt? (13) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2016. január 03. vasárnap, 16:00

[1914.] nov. 29. vasárnap. Nagy haja szét volt dúlva az éjszakai alvás után. Reggel nem rohant ki, mint szokott, az újságért, tudta úgyis, hogy még nem jött meg, bár kilenc óra. Felrántotta a papucs helyett használt régi cipőjét, amelynek az oldalán olyan lyuk volt, hogy a világos sárgás harisnya kilátszott rajta. Csak kabátot vett, a vastag, vörhenyes régi téli ruha kabátját a hálóing fölé, amely szintén egy használatból kivont, feslett elejű rendes ing volt.
Az ebédlőt már némi csodálkozására rendben találta; a Pesti Hírlap ott volt az asztalon.
„Új csata Lovicznál." A németek újra csatába kezdtek. Hát mégiscsak vesztettünk ott, úgy látszik. „Hindenburg főmarsall", hm, tegnap még csak tábornagyot írtak. A klozetba is magával vitte a lapot, s egy érdekes cikket talált benne a házbérfizetésről. Gondolkozott egy keveset azon, hogy ezeket az ilyen statisztikai eredményeket mért nem lehet irodalmilag felhasználni. Úgy látszik, azok, akik a tömeget a tömeg számára leírják, egyszerűen efféléket ollóznak bele a regényükbe. Holmi hajlamot érzett , hogy ezt a cikket félreteszi, de mennyi cikkről gondolta már ugyanezt. Azt is tervezte valamikor, hogy a háború egész újsággalériáját összegyűjti.
Ez érdekelni fogja őt is – mondta, felállott s a konyhába ment.
A feleségét nem találta ott, de egy szelet pompás húsos szalonnát látott az asztalon, erre rögtön gusztusa támadt, kivette a kenyértartó pléhdobozból a kést, kenyeret, s szelt. A szalonna vége csaknem fekete volt, gyerekkorából visszapattant az emlékébe egy disznóölés Tügyön, ahogy a hóban szaladt a hosszú lábú szerb disznó s ütötték, mert nem hagyta magát szépen leölni, akkor tanulta meg, hogy az ütés helye a szalonnán kék és barna lesz.
– De rendetlen maga, nem bírja megvárni a reggelitszólt a felesége türelmetlenül.
Nem akarok reggelizni, csak épp harapok.
– Milyen az a szalonna?
– Szegény disznót megütötték – mondta gyöngéden.
– Ütéses szalonna – szólt bele az anyósa, aki teljes erejéből sürgött-forgott a konyhában, s éppen úgy félt a fiatalasszony kritikájától, mint ő, s mint mindenki.
– Hát, ha ennivaló szalonna, mért van itt? Akkor nem kell elhasználni.
– Hogy fekete, nem tudtam, hogy Zsiga megeszi.
Ő csak ette, s még egy darabot szelt le belőle, de most már vérszemet kapva, hogy úgy is lehet, levágta a feketés részt, félretette, s a sima fehér darabból nyesett egy szeletkét. Nem sokat, mert nyomást érzett a gyomrában, már egy hete rossz a gyomra, s most nincs kedve, mint azelőtt, mindjárt kikoplalni, a felesége után járt a szeme, mint hű kutyáé, aki csak úgy ösztönszerűen akarja eltalálni annak a jó vagy rossz kedvét.
– Hát ez a csupor miért van itt, már nem emlékszel, hogy tálcára szoktuk tenni.
Ilka felnézett, az ajtóban guggolt, mint egy cigány gyerek és cipőt subickolt, morcos képpel nézett éles barna szemével oda, mi az már megint.
– Én tettem ide – szólt az öregasszony, s volt egy kis idegesség a szavában, de nem mert visszautasító lenni.
– Nahát, nem szoktuk így telerakni az asztalt.
– De akkor meg – s a tálcát nézte, amit a lánya elővett – igazán tele lesz minden... Mozdulni sem lehet.
A fiatalasszony csak nem akart szót szaporítani, hogy dehogynem lehet, tálcára rakta a kávéscsészéket...
Bement a szobába, amely a konyhával összenyílt. A kis Virág az ágyát vetette meg. Egyszerre látta az öt éves csöppség csodáját, a három párnát alólra, rá a dunnát.
Elámulva nézte, hogy birkózik a nagy feladattal, nem segített neki, látni akarta, mire jut ez a hangya. Még a másik dunnát is rá, elöl behajtja, feltűri, mint az anyuka.
– Nahát, ez nagyszerű – nézd, hogy veti az ágyat.
– Nagyon örülök neki, hogy a tiszta ruhájukat bepelyhezik... Hagyd abba, hagyd abba, fiam.
– De nézd, egész szabályosan csinálja.
– Tudom, ismerem. Te még nem tudod reggel megvetni, fiam, este már megtudod. Hogy néz ki az ágy, látod. Majd megcsinálom, eredj odébb.
Az ágyvetése az mindig nagyszerű volt, sokszor megbámulta, hogy tud ezekből a különböző holmikból egy szabályos építményt kihozni.
– Majd ha ilyen nagy leszel, fiam, te is meg tudod vetni. S a feje fölött elég magasra tartotta a tenyerét.
– Hogyne – szólt békésen az anyuka.
– Igaz, ez érdekes. Egy cikk van itt a házbérfizetésekről, olvastad?
– Azt nem.
– Hát mit?
– A kárpáti harcokat.
Leült a díván sarkába és olvasni kezdte a cikket. Mikor azt olvasta, hogy 1300-2000 koronás lakók a cikk szerint kényszerűség nélkül alkusznak a lakbérről, ahhoz a szóhoz, hogy hadba vonultak, odaszúrta, hogy sőt „a be nem vonultak" is. Ezt a saját esetének tartotta, s most megsértette vele a feleségét álarc alatt, mert ő kényszerítette rá, hogy a házmesterrel és a háziúrral alkudjon; bármilyen simán és sikerrel járt is ez az alku, mégis kényelmetlen volt neki s most intézte el. Már szégyellte is magát ezért a csúf bosszúállásért, s egész lehangolódva és szórakozottan olvasott tovább, szerette volna, ha feltárhatná a felesége előtt a komiszságát, de tudta, hogy az nem lesz célszerű, mert még tovább nő a tűz, míg így elaludt, mint a gyújtogató gyufája, ha kialszik, s ő maga örül neki, hogy nem lett baj.
Az ajtó nyílt mellette, s a lány jött, a kezében lógatva a frissen jött Világot.
Odanézett, feldühödve azon, hogy a lány annyira közönyösen hozza a lapot, és nem siet átadni neki. Terka már mosolyogna s hozná, mert az mindig megnézte, hogy nincs-e ott a neve a lapon... Kikapta a kezéből.
A vezércikk. Jászi Oszkár.
– Nem engedte kiadni a cenzúra! – gondolta ijedten, sőt szinte büszkeséggel. Ideges kézzel beleforgatott a lapba azzal a rettegéssel, hogy odabent leli meg valahol. Kis vérömlés az agyban. Ott látja bent a 6. lapon. Zsoltár.
Remegni kezdett s mélyen leszállott a vér a testében.
Le volt verve, elcsüggedve.
Nem sikerült.
Ez egy tragikus bukás.
Elmaradt a feltűnés, a világ előtt való szembetűnés, a szenzáció. Lett egy tárca. Bent... (Móricz Zsigmond: Sérelem. Forrás [folyóirat], 36. évfolyam, 2004. 7-8. szám)

Erdővel borított lejtőről már láthatni a belga várost, Longwyt. Hatalmas acélgyára összevisszaságban terjeszkedik a völgyben. A fákon túl a magaslaton a vár. Az alsóvárosban a háború mindent elsöprő zivatarának alig van érzékeny nyoma. A felső azonban, amelyet várfalak és árkok vesznek körül s amely a korábbi háborúkban bevehetetlen volt: csupa romhalmaz. Mintha az erődben s városban nem volna hely, ahol elrejtőzni lehetne. A régi francia kapun német lobogó. A francia lobogó pedig, amely nemrég büszkén lengett a kapu felett, sárosan hever a földön. A keskeny utcák, régi és kedves, francia barokkstílű házakkal, hatalmas halomban, mint komor és szótlan tetemek sorakoznak egymás mellett. A városháza: nincs. A templom fundamentuma, a szétlőtt falak közül, csupaszon bámul az ég felé. Odébb a Place d'Armes összetört katonai szekerekkel, ágyúkkal. Három ép ágyút német katonák őriznek. Mozdulatlanok, mint a szobrok. A romok közül cégtáblák pislognak elő. Egyik órás üzletről, másik pékboltról került oda. Hivatalnok házacskák, polgári lakások, kaszárnyák, bírósági épületek, műhelyek, vendéglők, fogház, zárda: mind a megsemmisülésé, a legnagyobb káoszban. Egyik háznak, óriási lyuk gyanánt tátongó második emeletéről ágy lóg alá, lábaival égnek meredve. Odébb egy teljesen összezúzott ház első emeletén, a falhoz szorítva, épségben áll egy XVI. Lajos korabeli szekrény. Mintha néha a gránátoknak is volnának gyöngéd érzelmeik... A falakon, az utcákon, a tereken minden helyet elfoglalt a halál. Valami azonban mégis megmaradt a szörnyűséges nagy pusztulásban. A Port de France előtt, összedőlt öreg házak közt egy sértetlen tábla, francia felírással: – „Szigorú büntetés terhe mellett tilos a várba belépni.” (Longwy. In: Csataképek a nagy háborúból. Szerkesztette és előszóval ellátta Nagy Endre. Budapest, Singer és Wolfner, 1915

Düh és nyugtalanság fogta el. Többet nem ír ebbe a lapba.
Egyéb bosszúja nincs.
Az egész zsoltár elvesztette ünnepélyes formáját; lett belőle egy kuriózum. Irodalmiság. Vicc.
Felállott, körülment a szobában, mintha semmi sem volna.
– Nézd, milyen válú van itt apuka – mondta a kislánya, aki a megvetett s még le nem takart ágyban gyönyörködött.
– Igen.
A felesége semmit sem sejtve bontotta ki a fehér horgolt ágytakarót, hogy fölterítse a kiságyra; a konyhába szólt ki valamit.
– De rosszul fésülték ma ezt a gyereket.
A kislány szőke haja kócos volt a homloka fölött. Az este fürdés után befonta anyuka, de nem sikerült a göndörítés.
– Nem baj az. De itt hátul jó, mi?
Elvonta idegesen a száját.
– Ott se valami jó, de itt meg egészen rossz.
– Nem baj az.
Gyalázat. Hát Jászi Oszkár egy napra nem engedte át a helyét. Erdély autonómiájáról épp olyan szépen lehetett volna kedden is írni. Jászi, Ignotus, rovatok; beszorítva félre, hátra. Mit képzelnek ezek róla. Hát már odáig jutott, hogy pénzért, pénzecskéért az ilyen dolgot, a költeményt is eladja?
Félve gondolta el, hogy biztosan gyönge a zsoltár... De akkor különösen szüksége volt arra, hogy a hely emelje. Ha a belső, mindenkit megkapó ereje olyan lesz, hogy így is észreveszik, akkor meg...
Gondolkodni sem tudott, lépkedett és ideges volt.
Később.
– Nem vetted észre, milyen ideges vagyok?
– Nem – s nevetett rajta egy kicsit, mert tudja, hogy sohasem ideges. Ez valahogy el van intézve. Itt csak ő lehet ideges.
– Mérges vagyok – szól csúfolva magát –, dühös.
– Mért? Nem közölték a cikkét?
– Közölték, de bent.
– No és?
– Hát ez a legnagyobb sértés... Jászi volt elöl!
– Biztosan jobb, mint a magáé.
– Hát igen, ez a legsértőbb vigasztalás.
– No, nagy baj, magának mindig van valami baja. Vagy kisebb a betű, vagy beljebb van egy sor, vagy nem kedden, hanem szerdán – vállat von s nevet.
2.10 d.u. Még jobb így (klozeten ülve gondolja), eltűnik a tömegben... – s ez jó érzést kelt, megnyugtatót, hogy nincs botrány.
– Azt mondja Ida reggel: olyan szép cikket írt Zsiga a Világban ma.
– Ez az egy közönségem megvan.
A szőlőt leteszi ide a papírra.
– Pá.
– Nem magának tettem le, magamnak.

ad Sérelem
Kedden reggel már kíváncsi, mi volt az oka, hogy nem vezércikként közölték. (Móricz Zsigmond: Sérelem. Forrás [folyóirat], 36. évfolyam, 2004. 7-8. szám)

Erre a karácsonyra bátyám is hazajött tizennégy napi szabadságra. Ekkor már káplár volt a katonaságnál, de úgy látszott, hogy apámnak tetszett ez a káplári rang, mert így szólt bátyámhoz: Már látom, rangod is van, hála Istennek. – Nekem van – mondja bátyám –, de még feljebb fogom vinni, ha élek, mert ez csak kicsi rang. – Hadd el, mert ez is elég egyelőre – mondja apám, s látszott rajta, hogy meg van elégedve az Áron fiának katonasorsával. Hát még aztán, amikor bátyám kioldotta a hátizsákot, amit magával hozott, s meglátta apám azt a sok leveles dohányt, ami benne volt. Azt mondja bátyám apámnak: Na, ezt a dohányt mind magának hoztam. Az öröm nagy volt, mert itthon dohányt nemigen lehetett kapni, s ha lehetett is, csak nehezen. Ekkor apám a dohányt megköszönte és átvette bátyámtól az ajándékot, és megcsókolgatta a kedves fiát. Azt kérdezte: hát te hol kaptál ennyi dohányt? Mire így szólt bátyám, hogy ott Hajdúböszörményben nagy dohánytermesztés van, s ott adták a civilek ajándékba nekem is. Én nem használom s hazahoztam magának, hadd legyen füstölnivalója, mert itthon szűkön lehet kapni dohányfélét. Ennek a dohánynak én is örvendtem, mert már én is titokban kezdtem volt szivarozni, s amikor csak ketten maradtunk bátyámmal, azt kérdeztem tőle: Hát, Áron bátyám, hogy telik a katonaélet, s milyen az ellátásuk, s hát a szállásuk hol van? Mire ő így válaszol: Hadd el, mert te is megtudod, amikor te is katona leszel, mert a katonának a szállása a kaszárnyában van, ha nincs kint a harctéren. Ott pedig a lövészárok, az ennivalót pedig a szakácsok főzik, és azok is katonák. Mindenkinek egyforma kosztja s a ruhája, csak az a különbség, hogy a feljebbvalóknak rangjuk van, s azok parancsolnak a kisebbeknek. De a nagyobb rangosoknak is parancsolnak a még nagyobb rangosok, s este kilenc órakor minden katonának le kell feküdni, még ha nem álmos, akkor is. Csak a szolgálatosok maradnak ébren, akik figyelik az alvókat s vigyáznak arra, hogy nehogy valami baj történjék a raktárok körül és egyebütt sem, ami a katonasághoz tartozik.
Még mondott volna Áron bátyám többet is, de édesanyám már a vacsora mellé szólított, s a vacsorát a család tagjai valahányan mind elfogyasztottuk annak örömére, hogy újra együtt van a család... (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)
 

 
Pohárnak áll a világ... E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. december 30. szerda, 08:45

Karácsony-szilveszter előtt fogom magam és minden eshetőségre gondolva, alaposan kitisztítom, csillogóra-villogóra suvickolom otthonunk teljes pohárállományát; ne akkor tüsténkedjünk, amikor már tölteni kell...

Nézegetem őket a fény felé tartva, ujjnyomatot és egyéb maszatot próbálván fölfedezni rajtuk, s mikor már minden tökéletes, eszembe ötlik: vajon a (magyar) költők mennyire, hogyan s mi végre becsülték e rendkívül hasznos, népszerű és családias eszközt? A tisztogatás után, egy pohár akármivel menten a költői „összes"-ekbe merültem, számot vetni azzal, más-más korokban kinek mit jelentettmindenek előtt költőileg – a pohár...

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárával sikerült tisztáznom, hogy a szó első írásos előfordulása a magyarban (Poharus alakban) 1346-ból való. Maga a kifejezés vándorszó: görög és latin eredetű, s a népek nagy előszeretettel adják át egymásnak/veszik át egymástól. Így a magyarok valószínűleg óbajor és óhorvát hatásra „poharaznak", a németek a latinból ihletődtek, a horvátok viszont a németektől. A szótár adatai szerint a magyar pohár aztán számos más, szomszéd nyelvbe származott át.

Költőink nagyjából megegyeznek abban, hogy a pohár a benne lévő itallal együtt hasznos, különben megette a fene az egészet!
E tanulság egyik maradandó megfogalmazása: Ajkaimnál a pohár ha kiürül, /- S piros lelke a pokolra lemerül: /Bús gyönyörrel földre sújtom... s szétszakad, /Hogy hajnalra nyolc ivónak egy marad. // És beszélek: Mi az ember? Egy pohár, /Mely száz szomjú szenvedés közt sorra jár, /Benne az élet, bor... de ürmös... mit nevetsz...? /A bor elfogy, a pohárnak vége ez... (Garay János: Levél Petőfihez)
Az ok, amiért a teli poharat becsülik költőink, sokrétű, de haszonelvű. Bajza József így agitál bennünket: Fel vitézi a kulacsnak / Pengjen össze a pohár! / Most igyunk, most! Mert ki tudja, / Óra múlva mily sors vár. (Haza, élet, emlékezés) A jótékony feledéssel Kisfaludy Károly kecsegtet: Itt a pohár! Itt a bor! / Vigasztal ez mindenkor, / Ez megvívja sorsodat: / Igyál, s felejtsd gondodat. (Vigasztaló dal. Impromtü), a bátorságra sarkalló jótékony hatásról Kölcsey Ferenc ejt szót: Hányszor ragadtam trombitát / Habzó pohár után, / S zengék fegyvert, zengék csatát, / S örök hírt nyomdokán! (Ki búban ül...)
A poharazás lélektanában jártasnak tűnő Vörösmarty Mihály kitűnő versét egészében lehetne idézni (Keserű pohár), de hát az már szinte slágerré vált Erkel Bánk bán című operája nyomán, ezért inkább Az özvegy-et lapoztuk föl (Setét tanyákon éjjelez /Hölgy s vad pohár között / Hiába! Szíve mélyiből/A bék kiköltözött.), majd a haza érdekeit szem előtt tartó Fóti dal-t (És ürítsük a hazáért / E pohárt: /Egy pohár bor a hazáért /Meg nem árt.)
Batsányi János a pohár kriminalisztikai szerepét hangsúlyozza (A bölcsnek állhatatossága: Cézár két nagy ellenségét / A világ csodálja bár: /Szokratest nagyobbá tészi /A halált-hozópohár.), Szenczi Molnár Albert a szakrális jellegét (LXXV. Zsoltár: Az pohár ő kezében, /Kiben vagyon vörös bor, /Kit ő teli tölt sokszor / Minden népnek ez földen, /De végre az gonosszak / Az söprejét megisszák.)
Arany Jánosnak sikerül különösen finom, változatos lírai hangulatokat gerjeszteni a pohár szó használatával: szerelmesek viszonyát (Ősszel: Lantszóra lejt ifjú, leány; / Kettős pohár, mézizü nedvvel, / Vigan forog... Jer Osszián, /Ködös, homályos énekeddel.), az öregedés melankóliáját (A vén gulyás: Egy pohár bor a kezében, /Bora elfoly, keze reszket, / Vén gulyás ül a karszéken /Múlt időkre emlékeztet.)
Petőfi Sándorunk, amilyen gyakran dicséri a bor erényeit, olyan lelkes híve a pohárnak is, unos-untalan elő-előveszi költői tarsolyából és a maga utánozhatatlan módján lelkesen felragyogtatja: Különben én becsüllek, oh pohár! / Csak egy van benned, amit restelek; / Azt restelem csak benned, oh pohár! / Hogy olyan könnyen kihörpentelek //Ha én teneked volnék, oh pohár! / Ki nem fogynék a borból sohasem; /Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! /Innál belőlem véges-végtelen. (Poharamhoz). Hazaszeretete eközben annyira emészti, hogy kész a poharazással akár hamis illúziókba is ringatni magát: Fiuk, az isten áldjon meg, / Én is iszom, igyatok! /Én nem nézhetek vidámon / Végig elhagyott hazámon, / Csak mikor részeg vagyok! //Ekkor úgy látom hazámat / Amint kéne lennie; Mindenik pohár, amelynek / Habjai belém ömölnek, /Egy sebét hegeszti be. (Részegség a hazáért)
Gyulai Pál mértékletessége nem száműzi a teljes életből a poharat (Megelégedés: Nem mondhatom szegénynek magamat, /Adott a sors annyit, amennyit adhat: / Egy pohár bort, dalt és ifjuságot, / Sok bajomhoz egy-két barátot.), s Vajda János is úgy látja: a meghitt hangulatért olykor nem árt a pohárhoz nyúlni (Atyámmal: Kész a pohár bor; szokás szerint / Elöljáróban háromszor iszunk; / Meg is dicsérjük röviden a bort, / Oszt, Isten tudja, mért? - elnémulunk..)
Reviczky Gyula Intés-e már a pszichoanalízis kapuit döngeti a maga módján (Ha elöntesz egy pohár italt, /Ha elfojtasz egy szerelmi dalt, /Ha egy ajkat csókolatlan /Hagysz el, ezzel / Többet vesztel, /Mint ha volnál mindenben tudatlan.) Komjáthy Jenő A korcsmában című verse viszont a mindenen felülemelkedő búfelejtés dicsérete (Összecsendül a pohár / És vidáman zeng a dal; /Künn csapkod az éjmadár, /Szárnya zúgó szélvihar; Zord napok, a durva hajtók / Behavazták künn az ajtót.)
És akkor jött Ady Endre, kinek a pohár nem csupán egy használati tárgy a sok közül, hanem bús, meghajszolt életének eltagadhatatlan kelléke. Figyeljük, mily széles regiszteren élteti különböző vershelyzetekben:
Olcsó vásár, a díj egy pohár / Titkos mámor-itallal telve, /Hogy haljak meg valami trágár /Nótát énekelve. (Ki ad többet érte?)
Ha volt néhány pohár borunk, /Anyánk, frigyesünk, asszonyunk, / Porba ejtjük/És elfelejtjük, elfelejtjük. (Ha tanultunk zsoltárokat)
Hajh, gyerekek, hogyha néha / Pohár mellett elmerengek, /Mind ott vagytok oldalamnál, /Kiket lelkem úgy melenget. //Fölkapom a poharamat, / Koccintanék szépen, sorba – /Magam vagyok, akkor látom /S égő könnyem hull a borba. (Hajh, gyerekek!...)

Érdekes fejleményt találunk Somlyó Zoltánnál, aki ráeszmélteti az olvasót, hogy a pohár nem csupán a bor kelyhe, de egyéb mámorkeltő folyadékoké is, mint amilyen az abszint (Álomszekér: Virágok dúsöblű kelyhek remegnek / s egymáshoz simulnak az éjbe. / Előttem egy pohár zöld alkohol / S száll szivarom füstjének kékje.)
Juhász Gyula, ki nem keveset szenvedett a pohárból kifolyólag, erőteljes költői többértelműségeket hirdet, valósággal a végletekre hangolva; elítélőleg: Itt inni kell, itt borban az igazság /És a vigasság, hit, szerencse, álom; /Mind a pohár felé lendíti karját, / Mely telten csillog az üres határon. (A végeken); reménykeltően: De a magyar nyár termő kedve nem hül, /A magyar ősznek forr még új bora/ És én hiszem, hogy győzelemre csendül /Minden pohár e tájon, cimbora! (Móricz Zsigmondnak)
Babits Mihály nem átallja elegáns művészi távolságtartással esztétikai díszként kezelni a poharat (Az elmaradt tószt: Mi itt ülünk a fokok sivatgján, / a grádicson, mely fut és visz és elhagy. / De kezünkben a pohár töretlen /' s a régi tüzet olvasom szemedben.), Kosztolányi Dezső meglepő módon a "hákettőót" ajánlja figyelmünkbe (A jó élet: Mert minden jó. Éhezni s enni jó, / áldott az éhség s áldott a cipó. //Szomjazni is jó s ha a fény zizeg, / meginni egy pohár hideg vizet.)
Tóth Árpád jövőbelátó komorlásához illően figyelmezteti a világot, hogy várjuk ki a végét (Pajtás, igyunk...: Ma még habzik minden pohár, /Hogy mámor kincsét ossza, /Ma még a föld angyalvilág, / Amelynek nincs gonosszá, /Holnap minden letűnt napunk /Egy-egy komor Kanossza.)
Nem teljesen öncélú kalandozásomat poétáink poharakkal kirakott asztalain néhány lírai gyöngyszemmel zárom, bennük a pohár nem csupán ivóedény, nem is csak egy-egy költői fordulat eleme, hanem maga a költészet, a szépség tárgya.

Cseke Gábor

 

Áprily Lajos: Törött pohár

Metszett üveg volt, karcsu és finom.
Meglöktem: csillámló kis romhalom.

A páros útkezdés emléke volt,
csendülésében múlt idő dalolt.

A pohárszék polcán kecsesen állt,
de névnapon aranynektárt kinált,

a Marosmente pompás óborát,
volt benne rizling és szürkebarát,

s amit adott a dús szőlőjü táj: l
eányka, furmint, csuda-muskotály.

Itták vidám kedvű professzorok,
zendült is egy-egy érzékeny torok,

s szürcsölt ebből, ha volt édes borom,
fiatal ajku s kedvü asszonyom.

S ivott belőle jó Kuncz Aladár...
Meghatva nézlek, tört borospohár.

1965


József Attila: Pohár

A pohár friss, tiszta növény,
A mezőn csillog és a harmatcseppek rárepülnek.
Ha egy kisgyerek poharakra néz,
Halkan
Megcsendülnek.
A források szivén pohár nő,
De az üvegesek sem tudják eme titkukat.
A lányok és fiatalemberek
Mindig összetévesztik poharukat.
Összevétettem egyszer én is,
Nékem azóta ízes vízzel pohár nem akad,
Pedig a szomjan haldokló madár
Észreveszi az ég mögött a sok szép poharat.

1926. ápr.


Ion Muresan Pohár (Pahar)

Tündöklő éjszaka.
A sárgás hold kitelve remeg a pohárban.
Ujjam a pohárba dugom.
Majd könyökig belenyúlok a pohárba.
Majd a vállamig nyúlok a pohárba bele.
A vodka akár a jég, hideg.
A pohár alján roppant terméskő.
Van ott még lehullott lomb és elfeketült gyökerek.
Továbbá egy hasadt gumicsizma.
A pohár fenekén egy rozsdás kályha áll.
Fejemet a pohárba dugom.
A vodka akár a jég, hideg.
Kinyitom szemem a pohárban.
A pohárban szemüveg nélkül is jól látok.
Azt mondom: “Álom minden, csupa béke.”
A terméskő fehér, vörös erezettel.
Most meglátom a szörnyet.
Most hallom őt, halkan dorombol, macskamódra.
Látom elkékült lábait.
Látom iszonyú farkát kikandikálni a terméskő alól.
A kőtömb mellett tiszta forrás csörgedez.
Kristályosan csobog a kavicsok fölött.
Körötte örökzöld a fű.
A fű közt kecses virágok nőnek.
A forrás vizében, játékbabányi apró gyerekek úszkálnak.
Hihetetlenül gyors mozdulatokkal úsznak.
Élénk színű kis ruhában, ingecskében, apró nadrágban felöltözve úsznak.
A pohár angyalkái senkit nem harapnak s nem bántanak.
Hányni támad kedvem a szánalomtól, hányni kén' a szomorúságtól.
Hányhatnékom van a gondolattól, hogy lenyelhetnék egy ilyen angyalkát.
El is bőgném magam a gondolattól, hogy hirtelen annyira egyedül maradna.
Sírhatnékom van ha arra gondolok hogy egész éjjel szipogva felzokogna bennem.
Sírás fog el a gondolatra hogy óvodában tanult dalokat idézne bennem.
Vékonyka hangján elénekelheti, hogy “Itt van, itt van a tavasz!”
Körmömet a szörny hátába vájva a pohár aljára szállok.
Ott egy kőtömb van piros erezettel.
A pohárban, távol, kutya ugat.
Ősz van.
A fogyatkozás napja.
A puffadt sárga hold a pohárban remeg.
Egy gyertyakormos üvegcserépen át látom egy légy keresztülrepül a villanyégőn
Hátába vájt körömmel a szörny fejét kirángatom a kő alól.
Roppant háta kígyózik mint hegyek közt a vonatszerelvény.
Körmömmel cibálom a szörny mozdonyát a kőlap alól.
A pohár angyalkái egymást kézen fogva illedelmes körtáncot lejtenek.
A pohár angyalkái körbelejtenek minket és énekelnek.
“Minden béke, minden álom.”
A szörny egyik szeme anyáé, a másik apáé.
A pohárban szemüveg nélkül is jól látok.
Kiolvasom anyám szeméből: “Gyermekem, mikor jön meg már az eszed?”
Kiolvasom apám szeméből: “Gyermekem, mikor jön meg már az eszed?”
A pohár vasabroncsként homlokomra szorul.
Fájdalmas.
A fejem a falhoz csapódik: egy, kettő, egy, kettő.
A pohárbeli angyalka, fájdalmában, szipogva zokog.
A pohárbeli angyalka cérnahangon dalolja bennem: “Itt van, itt van, a tavasz!”
“Minden béke, minden álom.”

Cseke Gábor forditása

(Az alapszöveg az Új Magyar Szó Színkép mellékletének 2007-es szilveszteri kiadásába készült) 

 
Hová tűnt a katonatiszt? (12) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. december 09. szerda, 10:59

Ha Vásárhelyen egy kis időm volt, a kultúrpalota hangversenytermének a karzatát kerestem fel. Gyakran orgonáztak, s ez volt az első komoly, egészen közeli zenei élményem.
Este séta a piacon. Egyik alkalommal egy sikátorból egy ripityókás öregasszony szól felénk: - Szép úrfiak, szép önkéntes urak, finom snapperos p..., gyűjjenek. - Elnéztünk, mint érdekességbe, a Paradicsomba; az már nagyon előkelő volt, s nem akármilyen kurvákkal tele. Ezek dámák voltak, csak úgy raktak zsebre fölényes, zsargonszerű beszédükkel és viselkedésükkel. Hol vagy, Bolyai, Bodor, nagy ezermester, hol vagytok, Vásárhely szellemi nevezetességei?!
Brassóba vezényeltek vissza, s amikor megszereztük a diplomát, zászlósi rangra léptünk elő.Hamarosan menetszázadba osztottak, s máris útban voltunk Csapon, Máramarosszigeten át Galíciába.
Éjjel érkeztünk meg, s a vonatról leszállva sokat gyalogoltunk a front felé. Mind közelebb hallatszott az ágyú, később a puskalövés is. Rakétapisztolyok és reflektorok világítottak bele az éjbe. Távoli tűz: falu vagy város égése. Ahogy a fronthoz közeledtünk, egyre jobban veszítettem el a bátorságomat és egyensúlyomat. Erdő széle lehetett, ahová letelepítettek. A fáradtságtól összecsuklottunk, ki ahogy tudott, úgy terült el. Itt is, ott is egy-egy eltévedt golyónak a hangját lehetett hallani. Lassan eleredt az eső, s vert. No, még csak ez hiányzott. Senki nem szólt egy szót sem. A sátorlapot előszedtük, s csak úgy magunkra húztuk. Hajnal felé bevittek a frontba, a lövészárokba, ami még nem volt egészen kialakulva, akkor ásták nagy csendben. Rajvonalban jöttünk le egy fás domb oldalán. Alig láttunk. Valaki felkiált. Az első sebesültünk. Elhaló hangon kiáltják: „Szanitéc." Összeesik. Gyomorlövés. Mi megyünk tovább. Eligazítás. Kiadják a parancsot: ilyen irányban jobbra felvenni a kapcsolatot. Melyik századdal? Előttem félig beásva a földbe egy bajuszos honvéd. Kérdezem tőle, hol vagyunk.
- Hát a fronton.
- Igen.
Volt egy szakaszom, annak én voltam a parancsnoka. Parancs: ássuk be magunkat mi is. Reggelre nyakig voltam a lyukban, amit magam ástam. Néha rosszul dobtam a földet magam mögé, s az a katonakollégám nyakába zúdult.
- Emre, ne hányd a nyakamba a földet! - hallatszott földöntúli hangja.
A végén annyira kimerülten kuporogtam, hogy azt sem bántam volna, ha a muszkák akár gödröstől is elvisznek. Lekuporodva aludtam el. Amikor felébredtem, már jó világos volt. Előttem ritkás erdő, lefelé haladó eséssel, lent, a völgy aljában házak, gyümölcsösök. Egy városnak lehetett a széle. Másnap tudtam meg: ez Drohobic. Vagy két hónapig egy állásban éltünk. A gödrök lassan összeértek, helyenként két méter mélységgel. Mindennap ástuk, javítottuk, hogy széppé és élvezhetővé s főleg használhatóvá tegyük, mivel ha esett az eső, úsztunk a lében. Ezt is megszoktuk, mint mindent, ha muszáj, ez pedig nagy úr. A szakaszt gyakran meg kellett vizsgálni a szeresnek: csak addig volt rossz, amíg beleléptünk, akkor már ment a suvadós, sáros, iszapos habarcs gyúrása...
Egyszer egérrágásra leszek figyelmes. Nemsokára jelentkezett is a cvibakomon. Nem zavartam, hadd éljen. Lassan megszoktuk egymást, főleg ő engem, s úgy megszelídült, hogy egy szép napon a kezemből evett. Kimenni nem nagyon tudott a vizesárok miatt, ennivalója nálam volt, talán azért is jött hozzám és maradt ott. Az egeret minden útra magammal vittem, s így közismert személyiség lett. „Hol az egér?" - hívtam a zsebemből, s ő bevágta a kéznél levő ennivalót két lábra állva, első lábával forgatva .Óriási szórakozásom volt ez az állat. A veszélyt megszoktam. Az állófront hosszú ideig nyugalmat teremtett. Tintaceruzával írva, rajzolva küldözgettem a nyírfaháncsból készített lapokat. Az oroszok este énekkari hangversenyt rendeztek nekünk, amit János kellő tisztelettel megköszönt.
Az egér lakása egy cérnára akasztott tölténytáska volt. Egy éjjel meglógott: a cérnán felmászott a fedezék mennyezetére, s elment örökre. Tű vé tettünk mindent, de többé nem láttuk. Csak nem érezte meg a veszélyt? Éjjel ugyanis parancs jött, hogy reggel az előttünk lévő orosz állások ellen mindenfajta ágyúval, pergőtűzzel támadunk. Akkor nagy dolog volt az. Vagy százötven ágyú egy órán át ontotta a lövedéket az előttünk levő orosz állások ellen. Amikor megszűnt az ágyútűz, támadásra mentünk, de akkor már az oroszok visszavonultak. Lassan megindultunk rajvonalban előre a kinyitott drótakadályokon keresztül. Pokoli látvány. Először imitt-amott hullák, hovatovább mind sűrűbben feküdtek a hullák,ahogyan a házak felé közeledtünk. (Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2012.)


...Egy újságíró elbeszélte, hogv József főherceg naplót vezet a harctéren. Nem is egyet, de kettőt. Az egyikbe katona-tapasztalatait irja, a másikba pedig azokat a gondolatait, amelyeket családjának szánt. Minden nap előveszi a két könyvet, az egyikbe beleönti az eszét, a másikba a szivét. Főherceg, altábornagy cselekszik igy. aki tízezreket állit tüzvonalba és akinek egyetlen kézmozdulata nyomán az ellenség rajai pusztulnak el. A felelősség több mázsás sulya ül vállán, agyának minden kereke a hadi térkép rajzain fordul, lelkét reggeltől estig az a gondolat zakatoltatja, hogy győznie kell, mert nem csupán élő népek sorsa függ ettől a győzelemtől, de az eljövendő századok is ebből a győzelemből fognak életelixirt szürcsölni. S ez az ember rongyos, piszkos orosz falvakban, füstölgő petróleum-lámpás vörös fénye mellett leül egy könyv elé, amelynek fedelén a naplóm hat betüje ragyog és ir, ir, ir beléje annyit, amennyit esze és lelkiismerete diktál...
Ez meglepő, talán keveset meg is döbbentő.
Hiszen mi már beleszülettünk abba a hitbe, hogy az epistola és a memoire meghalt. Ha élvezni akarjuk csudálatos bájosságát, földerítő hamvasságát és mindazt a szóban alig kifejezhető valamit, amely abból az intimitásból árad ki, amikor az ember egyedül van egy szobában egy lap fehér papirossal: akkor a könyves polcon kell kereskednünk, mert csak száz esztendővel ezelőtt írtak levelet és naplót. A közlekedés kora megölte mind a kettőt. A levél korcs formájában megmaradt ugyan, hanem a napló végképpen elsorvadott. Csak tizenöt éves unokahugok simogatják szeretettel fedelét és ők akarják benne megörökíteni élettapasztalataikat. S most, ime, akad izig vérig katona, kinek szintén életszükséglete az a szentimentálisnak hitt banalitás s aki igy szól az üres laphoz:
– Gyere, most gyónni fogok neked...
Meglepő ez, de megdöbbentő is, mert mindig megdöbbentő, ha egy hitünk összeomlik.
Nem József főherceg az egyetlen, aki most naplót ír. A háború drámájának sok tizezer szereplője szorongat rosszul hegyezett ceruzát ujjai között és irja: ezt éreztem, ezt láttam, ez a vágyam, ez a gondolatom ... A levél és napló föltámadtak hamvaikból és olyan viruló életet élnek, amilyent soha.
Természetes is ez az általános iskolakötelezettség korában. XIV. Lajos hadseregében talán öt ember tudott írni száz közül és csak ezer között akadt egy, aki érzéseit összefüggően képes volt leírni. Ma száz közül nyolcvan ösmeri a betüt és legalább husz meg van róla győződve, hogy amit ő ír, az másokat is érdekelhet. És érdekli is. Mert minden emberi érzés és gondolat érdekel bennünket, amelyet a világháború támasztott. (...)
Azokban a háborús naplókban, amelyeket most írnak, marékszámra kerülhetnek elő olyan megjegyzések, amelyek világító fáklyaként fognak szerepelni az eligazodni akaró történetíró előtti E kor írójának munkája, természetesen, nem lesz olyan könnyű, mint azon kor írójáé volt, akit egyedül Anonymus följegyzései inspiráltak. De amennyivel nehezebb lesz a munkája, annyival igazabb, hűségesebb és becsületesebb is lesz.
A nagy mérlegelésnél okosnak és szavahihetőnek talált napló éles véső lesz, amelyiket a hivatalos történetirók benyomásait igazítják helyre. Ezer és ezer ilyen véső készül most, szinte hallani véljük a sercegést, a mozgolódást, a lábsurolást és nyelvcsettintést, amelyet készítése előidéz... (Pesti Napló, 1915. február 11.)


1914. november hó 22-én a szegedi 46. ezredbeli Weiss zászlós járőrével egy éjjeli vállalkozás alkalmával az Uzsoknál eltévedt és valahol Fenyves völgynél orosz fogságba esett. Az oroszok a járőrt más foglyokhoz Takcsányba vitték. Szeles Ferenc szakaszvezető, kit ez az elfogatás keservesen bántott, azon törte fejét, hogy egy szökési tervet eszeljen ki. Nem volt ez olyan egyszerű, mert erős őrizet alatt a majorban el voltak zárva. Tervébe 13 embert avatott be. Ezek mindent megfigyeltek és megfontoltak. Hol állanak rendesen őrszemek, hol tartják az oroszok fegyvereiket, hol található lőszer. A pajtában, hol többnyire be voltak zárva, egy helyiséget födöztek föl, melyben mindenféle szerszám volt elraktározva, ezen rekeszt azonban az oroszok mindig gondosan elzárták s a kulcsot magukkal vitték.
A derék összeesküvők észrevették, hogy a többi foglyokkal szemben olyan óvatosságra van szükségük, mintha oroszok volnának azok. A népfölkelők között sok cseh és szerb volt, akik a magyarokat mindig lesték és az oroszokat figyelmeztették, hogy a magyarok terveznek valamit. Ezóta megduplázott szigorral őriztettek a magyar foglyok. Az árulók azt ajánlották a muszkáknak, hogy ne adjanak nekik enni: «Hadd dögöljenek éhen a kutyák!» Egyik arculköpi Szeles Ferenc szakaszvezetőt és azt mondja: «Most fütyülök rád! Ez itt megszűnt Magyarország lenni».
A magyarok Weiss zászlós parancsára szomorúan tették volt le fegyvereiket, midőn kardját átadta az oroszoknak. Most szerették volna az árulókat azonnal lebunkózni, de az okosság elővigyázatra inti őket és amennyire rosszul esett nekik, mégis meghunyászkodva, szótlanul tűrték még azt is, hogy kirabolták őket. Éheztek és türelemmel vártak az előnyös pillanatra, melyben a most már végleg megállapított szökési tervet végrehajthatják.
Éjjel, mikor a többiek aludtak, apránként a legnagyobb óvatossággal meglazították a szerszámrekeszbe nyíló ajtót. Midőn már csak egy erős lökés kellett az ajtó kiemeléséhez, az összes magyarok s a románok jóravaló része be lett avatva a nagy titokba. Ki-ki megkapta a maga szerepét. Először is a szerszámok birtokába kell jutni. Egy részük az orosz fegyvereket veszi magához, melyek egy kikémlelt helyen nem messze vannak. A készültséget azonnal foglyul kell ejteni vagy leütni, azután a kastélyon rajtaütni, az ott lévő fogoly tiszteket kiszabadítani és így a mindjobban közeledő csatába sietni.
A pillanat itt van, az alkalom kitűnő. Erős gyalogsági tüzet hallani a távolból. A muszkák nyugtalanok, kevésbbé szigorúan vigyáznak, hiszen harcvonaluk mindjobban hátraszorulva közeledik.
Egy roppanás és a szerszámtár nyitva van; az őrszemek bezúzott koponyával rogynak össze. A készültséget leteperik s lefegyverzik. Odébb 38 orosz kész fegyverrel előrerohanva rövid harc után elejti fegyvereit s megadja magát. Két, immár felfegyverkezett magyar fiú marad vissza a foglyok őrizetére. A hős Szeles szakaszvezető futólépésben a kastélyhoz vezeti «századát». Berontva néhány védekező muszkát agyonlőnek s ime egy egész ellenséges század fölemelt kezekkel megadja magát és a magyar hősök picinke csoportja 238 orosz fogollyal az erdőbe menetel, ahol a heves küzdelem az ellenség meghátrálásával épen elnémult.
Szeles Ferenc szakaszvezető foglyait áthozza hozzánk és átadva őket jelentkezik. Hogy mi lett az árulókból, azt csak az én jó bakáim tudják. (Dr. József királyi herceg naplóbejegyzéseiből. In: Magyar Katonai Közlöny, XII. évfolyam. 1924. Junius–Julius. 3-4. és 5-8 füzet)

 

 
Hová tűnt a katonatiszt? (11) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. november 19. csütörtök, 17:32

Ma letettem a monoklit, többet nem teszem föl. Délben a váltóosztályról átjött egy fiú traccsolni, rám nézett és elvigyorogta magát: „Mi az, már a szemedre is sánta vagy?”Az egész terem elkezdett röhögni, a diktafon-kisasszony is kacagott. Az első pillanatban neki akartam ugrani a fiúnak, hogy felpofozom. Aztán csak azt nyögtem: hülye! De azt hiszem senki se hallotta. Lehajtottam a fejem és úgy csináltam, mintha dolgoznék. Két hónap óta hordok monoklit, egy kicsit imponáltam is vele. Hetekig készítettem elő a társaságot, hunyorítottam, nyomkodtam és törölgettem a balszememet, azt mondtam, érzem, hogy meggyengült. Valaki még mondta is, vegyél monoklit, jól is fog állni neked. Az orrom mellett egy piros bevágás van a monoklitól. Remélem, egy pár nap alatt elmúlik.

*

Herkély és Gross bejöttek ma búcsúzni a tartalékos hadnagyi ruhájukban. Iszonyú rosszul éreztem magam. Megvetést és szánalmat éreztem magam iránt a szemükből. Nem is néztek rám olyan melegen, mint a többire, úgy láttam. A kezüket is úgy adták ide, csak éppen hogy belelógatták a kezembe és elkapták. Lehet, hogy nem is gondoltak rám semmit, észre sem vettek izgalmukban s ez fáj legjobban. Ez azt teszi: te nem is élsz, te féreg, neked semmi közöd az egészhez. Ezt a két kollégát titokban lenéztem mindig, mert teljesen műveletlenek voltak, nem tudtam velük semmiről sem beszélni. Most hősök lesznek és mit ér az, hogy én az Operába jártam és nyelveket tudok? Szegény fiúk, mi lesz velük?

*

Roppant keserű napjaim vannak. Soha nem éreztem így a nyomorékságot, mint most. Az élet mindig be volt zárva előttem és a halál is olyan, mint egy ünnepély, ahova nem hívtak meg. Mindennek elveszett az értéke. Szégyellek a háborúról beszélni, szégyellek izgulni érte, szégyellem mondani, hogy borzadok tőle, szégyellem mondani, hogy lenézem mint kultúrember. Mindig csak a földre nézek és látom a jobb lábamon a vastagtalpú és magas sarkú cipőmet, ezt az örök cipőt, ezt a drága és undok és hiú ortopéd-munkát. (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)


A szeptemberi hónap huszonnyolcadikán a nagyanyámmal szekérrel elmentünk fáért az erdőbe, mert itthon már nem volt fánk a tűzre. Én a szekeret, ahogy tudtam, megraktam fával, amit akkor vágtam le a lábáról. Elég lassan ment a rakodás, pedig még nagyanyám is segített. Ezalatt valami puskalövések hallatszanak nem is messze tőlünk. Én is féltem, nem tagadom, de a nagyanyám sokkal jobban nálamnál is, mindegyre mondta nekem: Siess, Gáspár, mert a mai szent áldott nap itt meglőnek minket. Mert mi nem vagyunk hibások, sem katonák, az mindegy az ellenségnek, ha katona, ha civil – mondja. Erre mondom én, hogy azok a katonák nekünk mért ellenség, mikor mi még nem is láttuk. – Majd meglátod s akkor megtudod. Erre még jobban megijedtem, már a kezem sem fogott úgy, mint addig. Na, de mégis megraktuk a szekeret fával, jól el is indultunk hazafelé, de amikor félútig eljöttünk, ott egy lejtőn eltört a járomszög, s a tehenek kifogóztak a járomból. Ekkor nagyanyám még jobban megijedt, akkor is a lövések jól hallatszottak. Siess, Gáspár, siess, Gáspárcsak azt mondta, s közben szökött ide, szökött tova ijedtségében. Én hamar más járomszeget csináltam fából s a teheneket befogtam s újra elindultunk. Szerencsésen haza is értünk, hála Istennek, nem történt semmi baj tovább.
Otthon anyám ebéddel várt, de már román katonák voltak a faluban. Én addig nem láttam soha román katonát, s amikor megláttam, hát azok is csakolyan emberek, mint a magyarok, csak a nevük más. Hát én ekkor már tőlük egyáltalán nem féltem, igaz, nem is bántottak engem. Hanem ott a szomszédban harminc darab tojást a szomszédasszonyok megfőztek, az asszonyok közül nem került senki, aki a tojásokat odavigye, ahol a katonák le voltak táborozva. Az egyik szomszédasszony azt mondja: Gáspár, ezeket a tojásokat nem vinnéd oda evvel a katonával? – Én elviszemmondom –, csak rakják belé valamibe. Belé is rakták egy kosárba, s én a kosárral a kezemben a katonával ketten elindultunk, s amikor a többihez értünk, akkor a katona a kosarat elvette, s én pedig vizsgálni kezdtem a lovakat. Mert minden katonának volt egy lova s azon nyereg s ahhoz való szerszám. Amikor már jól megvizsgáltam ott mindent, hát szétnéztem, s látom, hogy a kosár üresen ott van a kút mellett. Megfogtam a kosarat s visszavittem a helyére, ahonnan elvittem volt.
Ott az asszonyok kérdezősködni kezdtek, hogy hát mit láttál és bántottak-e. Hát mondom: Én csak katonát és lovat láttam, bántani sem bántottak, s magukat sem bántanák, ha odamennének. – Hát te ilyen sokáig mit csináltál ott? – kérdik. – Én-e? Én bizony megvizsgáltam a lovaikat s egyéb szerszámjukat. – Hát még lovuk is van nekik? – Van bizony, mégpedig lovaik vannak, s maguk is derék embereknek néznek ki, csak nem értettem meg, hogy mit beszélgettek, mert nem magyarul beszélgettek. – Hát azok nem magyarokmondja –, mert románok. Az ők nyelvükön beszélnek.
...Másnapra a csapat még jobban megszaporodott, mert én még addig annyi katonát nem láttam volt. Később aztán mindenfelől hallatszottak a lövések, s azt mondja anyám: Jaj, istenem, most az a leányka elpusztul oda-hátra Jalaszába, mert ott volt az anyám testvérének egy tanyai lakása, s oda sokan hátramentek a fiatal asszonyok és leányocskák is, mert itthon féltek. Tehát ott még volt olyan három-négy tanyai lakás, s ezek között a menekülők megoszlottak. Azt hitték, hogy ott nem lesz semmi bántódásuk. Nem is lett semmi, csak megijesztették egymást, mert titokban egy asszony megszervezte, hogy ijesszék meg a többieket. Hát megfogtak tíz darab lovat, ami ott legelt, s arra felültek olyan 15—16 éves legényecskék, rossz kaszával a kezükben. S amikor este az egész menekült sereg egybe volt gyűlve a házban, jóízűen beszélgettek. Azok között volt férfi is vagy négy, akik a testi hibájuk miatt nem lehettek katonák. Hát ezek is ott voltak szórakozval, amikor megérkezett a tíz tagból álló lovas csapat az ajtó elejébe, az említett asszony vezetése alatt. A neve Eszter volt az asszonynak, s ott az ajtónál elkezdtek kiabálni románul, de ők sem tudták, hogy mit mondtak, mert egy sem tudott románul. De a kaszapengetésre s a kiabálásra a házban lévők úgy megijedtek, hogy azt sem tudták, mit csináljanak. Egy darabig így szöktek ide-oda benn a házban, de a csapat még jobban pengette kint a kaszát. Már közel álltak a kétségbeeséshez. Ekkor a bentlévők közül egy férfi az ablakot megnyitotta, s azon ugrálni kezdtek a házból kifelé, egyik erre, másik másfelé futott, mindenki ahogy tudott. Egy mondta: fussunk a padlásra, másik: fussunk a pincébe, harmadik: menjünk a cíherbe.
Egy férfi megindult elöl, s a többi is meg utána. De a férfi visszafordul és nagyot káromkodik: Azt a kutya mindenit, ugye, megmondtam, hogy utánam ne jertek. Hát el akartok árulni engem?
Az én nővérem, Ágnes is ott volt a házban s volt még egy öregember Csíkból, az futni nem tudott, mert sánta volt. Az asszony azt hagyta az öregnek: Gyuri bá, három kenyér, hat sajt az átalvetőben. De a többit nem tudta mondani, csak ezt még kétszer megismételte, s végre hozzátette, hogy ha a katonák ide jönnek, adjon azoknak belőle. De úgy meg volt ijedve, hogy még a vizeletét sem tudta tartani. A lovas csapat hamar elment, nehogy hirtelen megismerjék, mert akkor a többi agyonüti őket, amiért igy megijesztették. (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)


Szeptember hó 28-án indulási parancs jött, és elvittek Máramaros megyébe a jablankai hágón betörő és a Visó völgyén leáramló orosz hadosztály feltartóztatására. Ott Máramaros megyébe Nagy Lackó gyertyánligeten foglaltunk állást, a 21-es, 22-es, 23-as, 24-es népfelkelők serege, a 17-es és 18-as osztrák landvertek. Október l-jén fel is vettük a tüzet, de úgy szétvertek az oroszok, hogy 3-án már csak a szétszórt menekülőket kellett összeszedje az orosz. Megjegyzem, nekünk csak egylövetű, régi mintájú fegyverünk volt. Így én sok mással együtt a Tisza mellett kerültem orosz fogságba, október 3-án. Behoztak minket a máramarosszigeti katonai kaszárnyába, és ott voltunk mindaddig, amíg a szétszórt és életben maradt népfelkelőket összeszedték, és azután 3-4 nap múlva indították Rahóig. Itt is megháltunk, innen tovább Kőrösmezőig, és így tovább, míg a Magyar földről le kellett lépnünk. Mielőtt a Magyar földet elhagytuk volna, a nyakamba akasztott pénzes zacskómat megtöltöttem Magyar földdel, eképpen gondolkodva: „Ha majd koporsóm eltakar, síromban is leszek Magyar, Magyar, Magyar, Magyar, síromban is Magyar.” Lengyelországban is mind gyalog mentünk, mert az osztrák–magyar csapatok visszavonulásakor megrongált vasutak, felrobbantott hidak még mindig csinálatlanok voltak. Megjegyzésbe teszem, hogy nagyon benn, messze Lengyelföldön mind kozákság kíséret alatt mentünk, mégpedig cserkesz kozákok kísértek. Mikor már jól benn jártunk Lengyel földön, akkor az orosz gyalogság vett át. De sokkal jobban volt dolgunk, amíg a kozákság kísért, mert minden este ahol megálltunk, marhát rekviráltak és levágtuk, jól ettünk, legalább napjába egyszer. De a gyalogos orosz katona ezt nem tette, hanem ő is éhezett velünk együtt. így jutottunk Kievbe a gyűjtőtáborba, onnan aztán rendezték el a foglyokat, csapatonként, Szibériába vagy Tárkenbe a déli részre, vagy erre-arra, de bevive kezdett be a legbelső szélekre, és úgy mind küjebb-küjebb. Én is beleestem a Szibériába hurcolandók közé. Így mentünk az Ural hegységen át be Szibériába, a Bajkál-tó mellett körbe, majd Madzsurián át be egészen Vladivostokba... (Berekméri István Andrásé: Minden poklokon keresztül. Sajtó alá rendezte és a kísérő tanulmányt írta Vajda András. Emberek és kontextusok sorozat. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2008)

A fronton a családodra gondolsz és az otthonod képe feldereng előtted nagyon-nagyon magasan s a távoli homályban látod, akár egy felengedett sárkányt s a fonál, melyen a sárkányt tartod, a szívedhez kötve húzódik, s te húzod rajta magad után... (Effendi Kapijev: Frontjegyzetek. Nagyvilág, 1960 / 4) 

 
Hová tűnt a katonatiszt? (10) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. november 13. péntek, 07:40

1915. február 10. Ma utazott a harctérre édes Uram. Nagyon fájva, váltunk, de mégis emeltebb szívvel, mint bármikor eddig. Nagyon közelkerültünk most egymáshoz - ezúttal végképp. Egymás otthona vagyunk, és nincs egyebünk. Most egymásért szenvedünk. - Hiszem, hogy ő is erős és marad. (Ha holnap sürgöny jön, holnapután még látom Csabán. Milyen drága, tevékeny, szent most.)
Február 11. Szörnyű rossz volt először megint egyedül elindulni az iskolába, elmenni a Doctor Adolf boltja s a Csokonai kávéházunk előtt. Délelőtt mint siettem, szokásból s minduntalan, eszembe kellett juttatnom, hogy - hisz senki sem vár a Csokonaiban! - Délután (jaj, nélküle ebédelni s hasztalan próbálni aludni!) sürgöny jött. Jobb kedvem lett - holnap még egyszer látom. Tésztákat sütöttem egész este.
Február 12. Délelőtt több kedvvel tanítok, tudom, hogy utazhatom hozzá. Egy kis levest ebédelek, sietek. Vasúton egy szolnoki bankfiú mulattatja a kupét háborús élményeivel. Lengyel nők. Ő "jön-jön" felém, édes Drágám a vasútnál. Boldog este. Valószínű, hogy viszik, hogy már nem látjuk egymást. Sokat írt, jegyzett a Drága.
Február 13. Délelőtt elérzékenyítő, lágy, napos, tavaszelő-idő. Most egy éve ismerkedtünk meg! - B. főhadnaggyal találkoztunk, együtt ebédeltünk, utána nála tea. Felesége tipikus paraszt úrinő! Szörnyű! - Vajon érzi-e Uram is intenzíven a differenciákat?
Február 14. Gyönyörű tavaszi délelőtt. Falusias, csinos utcákon járunk. B-ékkel találkozunk, de én egyedül akarok maradni Drágámmal. Ebéd után az Egy nap novellámat olvasom fel. Most tetszik neki, amit csinálok. Így magam is szeretni kezdem majd. Állomásnál vacsora, éjfél után vonaton. Gyönyörű, meghitt búcsú. Mi két elgyötört boldogok!
Február 15. Késve érkezett Budapestre a vonatom. - Az igazgató kellemetlenkedik. - Délután írok, sürgönyzök édes Uramnak. Istenem: a cselédem urát hazaküldték. Laci jön haza az iskolából... nagyon kedves. Este férjemtől pénz érkezik. Oly jólesik a gondoskodása, úgy meghat. - Általában mindennel folyton meghat. A legjobb ember! És drága, szép, kedves! Az Isten óvjon minket!
Február 16. Délelőtt iskola. Délután hosszú sürgönyt adtam fel és expressz-ajánlott levelet. Este egy könyvet kezdtem olvasni az élet értelméről. - Ennyire nyugodt még nem voltam. Az az érzésem, hogy a Drágám is most fenn ül a szobájában, és szintén olvas vagy ír.
Február 17. Ma csak két órám volt. Otthon drága levele várt. Déltájban jött Laci; tegnap ruhát kapott. - Délután eljött hozzám L. barátnőm. Sokat beszéltünk férjemről. Este jött iszonyúan finom, kedves üdvözlő sürgönye. Mi is válaszoltunk együtt. Ő ágyban van délután, oltástól lázas, feje fáj, s nem lehetek vele. Este még olvastam.
Február 18. Délelőtt fárasztó iskola - délre drága levele várt itt. Délután két levelet írtam neki, s feladtam 6-ig - este egy nagyon szép, finom sürgönyben tudat, hogy otthon ül a szobájában, s cikket ír, hát írjak én is cikket vagy verset. Utóbbit próbálok. Végtelen megnyugvással tud eltölteni minden sora.
Február 20. Iskolában csak két óra. Sürgős, válaszos, ajánlott sürgönyt adok fel. - Végre jön két válasz is. Repülök a vasúthoz, utazom, az étkezőben drága leveleit, sürgönyeit olvasom. Ő a vonatnál vár, szalad felém. Felhangoltság, öröm. Este kis diszharmónia megint, amit nagyon megbántam. De ez is jól végződött.
Február 21. Vasárnap. Reggel olvasni kezdi nekem jegyzeteit. Oly szépek. Néhol igazi író. (Isten ments!) A kávét felhozzák. Ebédhez lemegyünk. Feljön a takarítónőm a kislányával. Olvasom Uramnak a rólam írt kritikákat. Az uzsonnát felhozatjuk. Tíz tájban kimegyünk a vasúthoz. Nekem vissza kell jönnöm Budapestre. - Szinte testileg fájunk. Soká fut Drágám a vonat után.
Február 22. A vonatban külön fülkében aludni próbáltam, de nagyon fájtam. Szörnyű bús szürkület, a vonat késett. Hazajövet várt az ezredorvos kártyája a sok gránátról. Keserű, nagy sírás; utolsó öt koronámból dringend sürgöny. Délben mennek. Igazgatónak 9-kor izentem. Már feljelentett. Sebaj! Kölcsönkértem M.-től tíz koronát délután. Ő is kölcsönkérte, de mindjárt küldött. - Pár kísérő sora megenyhített kissé, hogy az ő ura is most bajokban.
Február 23. Ólmos idő - egyhangú, siket, üres nap; egyetlen szenzációja, hogy nem kapni lisztet, este már kenyeret sem. Este megjön egész nap várva várt utolsó expressz levele Csabáról, melyben küldte a háborús jegyzetek végét is. Vázlatosan - de nagyon értelmesen, s rajzokkal. Teát s krumplit vacsorázunk, nincs kenyér.
Február 24. Az iskolában az igazgató azzal fogadott, hogy bevádolt a tanácsnoknál. Délben itt leltem a meghívást a városházára, dorgálás-ügyben. De itt volt férjem két drága miskolci levele is. Végtelenül szuggerálók. Írtam választ, aztán mentem egy kiló lisztet kérni. Hazajövet egy csupa praktikus levelet írtam penziómról, pénzekről, szobáról stb. Bízó a hangulatom.
Február 25. Iskola helyett a városházához megyek, hova berendeltek a kétszeri csabai késés miatt. Ügyesen úgy fordítottam a dolgot, hogy még javamra szolgált. A jövő évet szabadságon töltöm, a helyettest fizetem. Csak e három hónapra nem kaphatok már szabadságot. Az iskolában az igazgató nyájasan mentegetődzik (nagy róka). Délután az iskolában hazafias színielőadás, én e helyett teázom a Vigadó kávéházban. Este férjemnek írok, naplóját olvasom.
Február 26. Négy teljes óra s még tantestületi gyűlés egyig. Itthon találom drága levelét, a Sárospatakon feladottat. Ma már Laborcon van biztosan. Iskolai gyűlés alatt a "tiszi" egy hágai lap nyomán közölte az egyes országok veszteséglistáját. Nálunk félmillió halott. Sokan mosthoz egy évig, jövő tavaszig jósolják a háborút. Most még nincs ott a drágám, még naponta kapok tőle levelet - még jól bírom. Este nagy szociális-individuális vita.
Február 27. Iskolában csak két óra. Fizetést kapunk, megyek tartozásomat megadni; fényképért, levélborítékokért (tábori). Hosszú levelet írok. - Délután 1/2 2-től 1/2 8-ig járok orvosi lapok, német patológiai újságok után. Utóbbiakat lehetetlen kapni. Orvosi lapokat egy-egy rövid levéllel még este becsomagolom, hogy reggel feladjam neki. Nagyon súlyos, sötét a hangulatom.
Március 1. Nagyon nehezen megadott négy óra; nem tudom, kire vártam, hogy úgy siettem kifelé. - Első úti levelét elkésve, most kaptam. Emberek ellen elkeseredve, idegesen kezdtem írni neki, de míg írtam, kibékültem. - Délután Itóka jött a vállas fényképeket csinálni. Estig itt volt, teázott; gyöngéden rosszakat mondott, nőkről és férfiakról. Este tovább írok Mindenemnek.
Március 2. Rossz érzésekkel ébredés. Délelőtt három óra, most tíztől tizenegyig üres; ilyenkor szoktam visszamenni a Csokonaiból. Délben kapom elkésve második úti levelét. Ebéd után elmegyek a Nyugat-hoz. Férjemhez megyek minden rossz gondolattal.
Március 3. Szerda. Két órám van, azután levelet írok. Délután megnézem M.-et. Beteg. Két fehér csészét veszek, hogy a szépeket kíméljem Férjemnek. Hozok főzővajat s makarónit is. Este verset írok, de rossz. Vacsorát főzök, makarónit füstölt hússal. Újra írok. Csak a levelekben élek. Takarítónőmtől levél, hogy vasárnap reggel felkeres, és hoz lisztet meg zsírt.
Március 4. Négy keserves óra. Utána itthon átöltözöm, hogy barátnőmhöz menjek kettőkor ebédre. Az iskolában órák közt rendetlen külsejű s fájós, de mégis szerelemben erős levelet írok.
Március 5. Levél ütközetből vasárnapról, kisnapló. Ma csak tizenegyig van óra, gyónás miatt. Felmegyek utána Itókához a fényképekért. Három sikerült, de nem nagyon. Egyet hazajövet mindjárt el is küldök levélben. - Ebéd után elkezdem olvasni Csokonai naplóját, ez mégis a legmegnyugtatóbb foglalkozás. Vasárnapi levele jön. Szenved, és nem lehetek vele. Ütközetben van. Nagyon lever. De erőt veszek, s kezdem írni a háború emlékeit a Nyugat-nak.
Március 6. Gyónás miatt nincs iskola. Egész nap háborús jegyzeteket írok. Este levelet. Csatakos, esős idő kinn. A fényképészig megyek, s térdig elázik a lábam. Az itthoniak képe szép lesz, kedden kész. Este, mikor már ágyban vagyok, jön takarítónőm, hoz zsírt és vajat, éjjelre nem marad itt. (Igaz! Reggel valami napfényest álmodtam, folyópartot, fürdő, gyerekek, töltés.)
Március 7. Vasárnap. Reggeltől írok takarítatlan szobában, háborús cikket. Megjön férjem két orvosi lapja, bepakolom. Takarítónőm jön, megebédel nálam, harminc forintot adok neki a holmikért. Délután moziba küldöm kisfiammal, de visszajön, hogy nincs kedve, hazamegy. Éjjel tizenegyig írok. Hajnalra csökkenő félhold benéz. Intenzíven fájok.
Március 9. A legrosszabb hangulat elmenetel óta. Egyszobás lakást veszek. Délután a Nyugat-tal. Nagyon boldogtalan vagyok. Sohasem lesz vége.
Március 10. Ma csak két órám volt, utána javítottam. Elmentem M.-hez, bementem vele a Philadelphiába, hét óráig ott panaszkodtunk egymásnak, nem mertem hazajönni, hogy hátha nincs levél; veszedelmes volt a hangulatom, kétségbeeséshez közel. Itthon várt drága levele. Most írok neki hosszan s még egy verset.
Március 11. A rendes nehéz négy óra. Szörnyű a posta, szörnyűek a kósza hírek. Kétségbeejtő. - Délután vásárolok, és feladok sok apró tárgyat. Ilyenkor alig élek. Szörnyű rosszakat álmodom. - Mára virradóra azt álmodtam, mondtam a cselédnek: délután temetik az Uramat.
Március 12. Javítani kellett volna a dolgozatokat, de nem bírtam. - Délután M.-val bumlizok a Philadelphiában, nem merek hazajönni s a levélszekrénybe belenézni. - Nincs semmi! Mit tegyek az idegesség ellen? Egy levelet írok este, aztán megfürdöm. Minden sötét; imádom, és nem élhetek nélküle.
Március 13. Őrült ideges, nyugtalan, bolond vagyok. Levelet várok, nincs. Este elmegyek M.-el, délután eljön, pénzt kap kölcsön.
Március 14. Reggel kétségbeesetten bőgök sógornőmnél, egész délelőtt bőgök, üres a világ, nincs levél. Délután Lacó megy moziba; futkosok fel-alá a szobában négyig, akkor elmegyek.
Március 15. Ünnepély az iskolában. Semmi stílus, semmi művészet. Borzalom, rosszul lettem. - Kinn gyönyörű tavasz. Itthon várnak drága levelei, boldog, boldog nap. Drágám most oly "különálló", félek baja lesz belőle. Küldök kártyát, cukorkát neki - majd levelet írok. Naplóját folytatom a Nyugat-nak. - Március 8-i levél bombáról, veszélyről.
Március 16. Reggel egy szabad óra. Ezalatt beszélgetés a férfijóságról; - iskolából mindjárt L.-hez; kevés idő, kórházba siet - "férfi-asszony", "szocietás"-beszélgetés. - Nagyon tavaszias délután, súlyos melankólia, jövőfélelem. A Nyagat-nál alkalmi szkepszis. Versemet dicsérik, drágám cikkét várják.
Március 17. Csak két óra. Enyhébb nap, levélkapás utáni. - Egy hosszú, tizenkét oldalas levélben felelek édes Uramnak mindenre, aztán jön L., hozza Z. B. halálhírét orosz fogságban, tífuszban. Jönnek barátok, nagyon kedvesek, kedélyesek, jók. Arcképeket adok drágámról, s a bibliáról beszélek, nagyon hálás közönség. Ide képzeltük a ház drága gazdáját.
Március 18. Négy nehéz óra. Teljesen üres nap. Még hosszú és jó levelet sem tudok írni. Délután megyek kölcsönpénzért. Minden szörnyű drága. - Úgy bánt, hogy nem spórolhatok eléggé neki. Leveleit olvasom. M. telefonál; gyereket vár; sorozástól fél ő is. - Sehonnét békehang! Este elkezdtem háborús jegyzeteim tisztázását. Húsvéti számhoz szép lesz.
Március 19. Jaj, de nehéz négy óra. Folyton féltékenységi gondolatok. Elküldöm ma Szent Ferenc Fiorettijét, s egy féltékenyes, bús levelet, nyolcoldalast. - Nagyon borús, céltalan, fáradt nap; szomorít, hogy most kapja az én kétségbeesett kártyáimat, s bizonyosan aggódik. Háborús jegyzetet írok.
Március 20. Csak két óra, javítok, el vagyok maradva. Izgatottan jövök, levél miatt. Volt. Örömmel ültem munkához, a háborús jegyzetekhez - levelet is írok. Pénzem nem sok van. Féltékenységek jönnek. Nagyon köhögök, szívem fáj, fáradt vagyok, és ennek a levelemen nyoma van. Hat szakasz kész a háborús jegyzetekből.
Március 21. Korán kelek, írok. Délelőtt két levelet. Korán ebéd. Megyek pénzt kérni kölcsön. Megint ideges féltékenységi levelek a jövőre vonatkozólag. Nagy vétek, mert Ő most tökéletes. Megbánom. Délután hosszú levél, és utána zsúrt rendezünk Lacóval, villamosfőzővel három szép csészével - mintha Ő is köztünk lenne, s elmondom Lacinak, hogy nézte ki innen drágám most egy éve az írókat.
Március 22. Iskolában vár drága levele, hosszú, zsíros, kimerítő, erőt adó. Istenem - most kapja keserves leveleimet. Milyen szent, mennyire mindent megérdemel. Délután késő estig, éjfélig írom a háborús jegyzeteket, pont éjfélkor fejezem be. Lacó lábfeltörés miatt itthon marad. Holnap megyek a Nyugat-hoz. Anyagi bajok is elmúlnak evvel. Hosszú levelet írok. Gyertyát küldök.
Március 23. Ma tíz-tizenegy között visszajövök Lacónak igazolványt írni. Przemyśl elesett. Nagyon aggaszt. Délután jön Drágám két hosszú levele. Annyira szenved, hogy levéltelen időben kétségbeeséseket írtam. Miért is tettem, mikor mennyit, mennyit ír szegényem. Azóta már kapott híreket. - Nyugat.
Március 24. Tízig tanítás, tizenegyig irkajavítás. Délben levél s két kártya, ami nagyon megnyugtat. De délután iskolai ünnepély - nekem a háborún kívül a leglehangolóbb szituáció. Ez is összefügg, ha háború nem volna, nem tanítanék. Jaj, de szörnyű volt. Ma van az első igazán tavaszias idő. Olyan súlyos ránk nehezedő, olyan züllesztő, sablonos tavasz, s úgy emlékeztet minden tavaly ilyenkorra! Mindenem nálad és veled.
Március 25. Délelőtt, befejezem édes Uram tegnap esti levelét. Ebéd után felöltözöm, s Lacival együtt megyek az utálatos iskolai ünnepélyre (ma felnőtteknek) - de míg a többi szám lemegy, én egy szertárban ott lelt nyomtatványokra levelet írok Drágámnak, s ezzel megelőzöm a tegnapi rossz hangulatot. Este is még írok hosszút, aztán bibliát olvasok, elkezdem Márkot.
Március 26. Négy óra javítással súlyosbítva, délben iszonyú drága levele jön. - Ebben ír arról a szép magános félóráról a pataknál. S ebben köszöni meg először, iszonyú generózus hálával, otthonunk képét. Ideges, aggódó vagyok. Sok ápolási, válás és házassághír. Megírom férjemnek, hogy én nem válok el soha; semmiképp.
Március 27. Két óra, csak tessék-lássék adva; hazajövet nincs levél. Nagyon kimerít a szenvedés. Délután társaságban zenéről beszélünk. "Semmi se meglepő nála, ha a fején jár is!" - mondják rólam. - Sokat sírok ott is, a szemem folyton ég.
Március 28. Csupa régebbi kártya. Esős idő, borzasztó magányra készülök. De eljön Lányi Sarolta, nagyon kedves.
Március 29. Hírek 21-ről. Akkor még nem volt visszavonulás. - Egész nap sírok, régi leveleit olvasom, postát lesem; nincs erről mit írni.
Március 30. Délután elindulok otthonról. Útközben átadja a postás 15-i és 16-i kártyákat. - Rém levert vagyok. Kocsin haza. Itt vár sátoraljaújhelyi sürgönye. A frontra való elutazása előtt még egyszer találkozunk. Végtelen boldogság. (Kaffka Margit: Feljegyzések egy háztartási könyvben. In: Az élet útján. Versek, cikkek, naplójegyzetek. Összegyűjtötte és szerkesztette Bodnár György)

 

1915 utolsó hónapjában az orosz front megmerevült. A nagy német – osztrák – magyar előnyomulás megállott. Mocskos lövészárkokban százezrek szedték a tetűt a ruhájukból, és éjszakánkint fényszórók sárga sugara suhant el a szomorú táj felett. Baranovicsi orosz – lengyel várostól nem tudom hány kilométerre és milyen irányban fekszik Gorodistye falu és Skrobova falu. Csak azt tudom, hogy a két falu között kanyargott szeszélyesen, görbe vonalban a lövészárok, mint valami nyugtalan kígyó. Skrobovát a gránátok leborotválták, csupán egy templomtorony-csonkot hagytak meg. Gorodistyében lengyelek és zsidók laktak, akik minden eladhatót feladtak a katonáknak.
Fehér hó borította a síkságot, és a hólepelből karcsú, zöld fenyők nyúltak a magasba, mint óriási lándzsahegyek. Harc nem volt, nappal lustálkodtunk, éjszaka inkább időtöltésből mint harci vágyból lövöldöztünk az orosz állások felé. Egy priccsen aludtam Vizi Miklós alsórákosi kőtörővel, Muntean Ioan juhpásztorral és Müller Heinrich prázsmári parasztfiúval. Unalmas nappalokon és még unalmasabb éjszakákon sokat beszélgettünk és kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Szereztem Gorodistyében egy liter gyalázatos pálinkát, és miközben ezt kortyolgattuk, érdeklődtem, mi a véleményük, mikor lesz vége a háborúnak.
Elsőnek Muntean, a pásztor szólt hozzá a kérdéshez.
– Azt csak az urak tudják, akik idehoztak minket. Szerettem ezt a piros arcú, mindig mosolygó fiút. Volt benne valami derűs báj és melegség. Egyszerű volt, nyílt szívű, magával hozta erdők, mezők, hegyek, patakok tisztaságát. És elhozta magával furulyáját is, amelyből bús nótákat tudott elővarázsolni. Olyan vidékről való, ahol magyarok és románok évszázadok óta együtt élnek, és elég jól beszélt magyarul.
Müller, a szász már határozottabban alakította véleményét a háború befejezéséről:
– Majd ha legyőztük az ellenséget.
Utálattal néztem erre a nyeszlett, fakó hajú, sovány parasztfiúra, akit megmérgezett a háborús propaganda.
Vizi Miklós lassú beszédű, meggondolt, higgadt ember. Lomha járású, kissé karikalábú, zömök és erős. Arca cserzett, látszik, hogy sokat van szabadban, szája széles, mögötte erős lapátfogak, szürke szeme néha hamisan megvillan. Mielőtt válaszolna, előbb iszik, mélyet: szippant a cigarettából, csak azután szól:
– Én már azt se bánnám, ha holnap vége lenne... A súly rontsa meg azt is, aki kitalálta.
– Szeretnétek otthon lenni? – szövöm tovább a defetizmus fonalát.
Nincs véleménykülönbség. A kőtörő szívesen ülne az: országúton, ahol kis kalapáccsal töri a követ, a juhász a bárányokra gondol, a paraszt a sonkákról álmodik, amelyek a kamrában lógnak dróton, és összefut a nyál a szájában.
Vizi Miklós felém fordul:
– Te tanult ember vagy, ugye.
Ráhagyom, hogy tanult vagyok, bár a második gimnáziummal befejeztem iskolai tanulmányaimat.
– Akkor mondd meg, mi a nagy nyavalya bajom van nekem a muszkával, s neki velem? Nem láttuk egymást sohasem. – Humanizmus, pacifizmus, a sapka alatt megmozdul valami a fejben.
– Tudod, komám, Miklós, úgy van az, hogy én nem haragszom az ellenségre, biztosan az sem haragszik rám, nagy bolondság, hogy egymásra sütjük a puskát. Ha az emberek azt mondták volna, amikor behívták őket katonának, hogy nem mennek, most mindenki otthon ülne a fenekén,
– Ha egyszer parancs jött a császártól, muszáj menni – mondja Müller szilárdan. – Ferenc József meg Vilmos azt akarják, hogy győzzük le az oroszokat.
Milyen ostoba ez a prázsmári ványadt kölyök. Szeretném kiverni vékony koponyájából az oda ülepedett sok marhaságot.
És még ilyeneket mond:
– Hiába mondom, hogy nem megyek katonának, jön a csendőr és elvisz. Engedelmeskedni kell a parancsnak.
– Két szál csendőr csak nem viszi el az egész falut, mert nálunk, Alsórákoson csa két kakastollas van – szól hozzá Vizi Miklós a kérdéshez. – Úgy kéne csinálni, hogy minden falu s minden város egyszerre kiáltsa oda az uraknak, hogy menjenek ők a háborúba, ha olyan erőst akarják a háborút.
– Az emberek buták, előbb meg kell okosítani őket – vélekedik Muntean Ioan.
– Igazad van, Janye – és megveregetem a vállát. – Most pedig elég a beszédből, vedd elő Janye a furulyádat és játsszál nekünk.
Előkerült a kenyértarisznyából a hosszúkás fahenger, azután megszólalt. Behunytam a szemem és zöld fűszőnyeget láttam, amelyen fehér bárányok legelnek békésen, körülöttük nagy kutyák állnak őrhelyükön, hogy farkas, medve, ragadozó madár ne zavarja meg a békességet. A furulyaszóval együtt dalolt a mező, a hegy, az: erdő, a gyorsan surranó patak, daloltak a vidám gyíkok és cikázó fecskék, míg a darazsak zümmögésükkel kísérték az édes muzsikát.
Nem tudom, milyen gondolattársítás hozta agyamba Anatole France Pártütő angyalok című regényét, amit bevonulásom előtt olvastam. Abban van egy furulyázó öregember, Nectaire a neve, és olyan öreg, mint maga az ember. Talán Janye, a kis csobán ennek a Nectaire-nek valamilyen késői unokája, aki eljött a földnek ebbe a szomorú zugába, hogy a népi művészet szépséges hangján örömöt hirdessen és békét ültessen a szívekbe.
Hirtelen két robbanás rázta meg a földet. Valahol, nem messze tőlünk gránát csapott be. A mi tüzérségünk válaszolt, percekig tartott a szörnyű lövöldözés, azután, mindkét oldalon elhallgattak. A varázs megtört.
– Ez a pokoli zene túlbömböli a te furulyaszódat, Janye – szóltam a pásztorhoz, aki visszadugta szerszámját a tarisznyájába.
Így szórakoztunk hosszú délelőttökön és délutánokon a lövészárokban. A háborúról és békéről folyó elméleti vitát néha ivás fűszerezte, sűrűbben tetvészkedés, és. olyan szaktudással öltük a szörnyetegeket, amit csak hosszas gyakorlat adhat. Közben hófúvás lepte be az árikot, 'majd olvadt, utána fagyott, és ilyenkor fekete, fagyos lábakkal népesültek be a front mögötti kórházak.
Februárban katonai pályafutásom nagy fordulathoz ért: kineveztek őrvezetővé. Nem címzetes, hanem valóságos Gefreiter lettem. Csillagot varrtam a parolimra. Igaz, hogy ez a legalacsonyabb altiszti rang, ami után a közlegény következik, de ,,úr” megszólítással jár. Fogalmam nincsen róla, mivel érdemeltem meg az előléptetést, bele kell nyugodnom, nem bírálhatom a hadvezetőséget.
Amikor csillaggal a galléromon először találkoztam Vizi Miklóssal, már nem nevezett Sándornak, hanem megadta a módját:
– Frájter úr, kérem...
– Megbolondultál, Miklós – rivalltam rá. – Most már más vagyok, mint aki eddig voltam? Meg ne halljam többé, hogy urazol, mert fenéken billentelek.
Előléptetésem után egy héttel Gorodistyébe vezényeltek telefonista tanfolyamra, mert kiderült, hogy tudok németül. Négy hétig tanultam, hogyan kell széjjelszedni meg összeállítani a telefondobozt, és miképpen vezessem hosszú villával fákon a huzalokat, majd visszaküldtek a lövészárokba, és megtettek a 4. század telefonos osztaga parancsnokának.
Négy embernek parancsoltam, közöttük volt Müller is, akinek tudnia kell németül, mert szász. Ide tartozott még egy Prusskauer nevű brassói fiú, aki csak németül beszélt porosz nyelvjárásban, mert szülei hároméves korában kivándoroltak Berlinbe, és ott nőtt fel; egy Hirschfeld Mózes nevű harminc év körüli férfi, akinek németje gyorsan hadaró zsargon volt, és Vizi Miklós, akinek német nyelvi készsége a „niksz dájcs”-on túl nem terjedt. Muntean Janye a századnál maradt, de azért a barátságot fenntartottam vele. Parancsokat kellett leírnunk, amelyeket az ezred meg a zászlóaljtörzs adott; telefonon, jelentéseket olvastunk be a készülékbe, amelyeket a mi századunk küldött felsőbb helyeikre. Már a második napon kiderült, hogy egyedül Prusskauer bírja szóban, írásban és gyorsírásban tökéletesen a német nyelvet, mert békében könyvelő volt. Müller mindössze két elemit járt, és írását a macskakaparástól csupán árnyalati különbségek választják el, Hirschfeld Mózes tűrhetően fogalmazott magyarul és héberül, de ennek itt semmi hasznát nem vette. Vizi Miklós csupán technikai munkát végzett: a drótokkal bíbelődött és a szárazelemeket kezelte. Én kifogástalanul olvasok németül, beszédben és írásban azonban a „der-die-das” problémával viaskodom, és ez a harc kiterjed a „dem-den”, „von-vom” és egyéb képzők meg ragok területére is.
Amíg a tél tartott, béke, csend és nyugalom volt a fronton. Az őrszemeken kívül mindenki a fedezékbe bújt. A tisztek kártyáztak, ittak, beszélgettek, olvastak, tetűket öltek, a legénység hasonlóképpen. Telefonon keresztül megismerkedtem más századok telefonistáival, mindenféle butaságokat mondottunk egymásnak, és nagyokat nevettünk. Vizi Miklósnak kissé érdes, de mégis kellemes tenorhangja volt, sokszor félórákig kellett beleénekelnie a kagylóba, és az elektromosság elvitte a hangját messze századokba, sőt zászlóaljakba is. A harmadik század egyik telefonistája remekül tudott madárhangokat utánozni. Élveztük a művészi teljesítményt... Hirschfeld Mózes viccmondó tehetség volt. ízes előadásában órákon keresztül találkozott Kohn Grünnel a vonaton, Schwarz Weisszal a rabbinál, Záli megcsalta Kóbit és viszont. Élveztük az irodalmat. A 11. század telefonista parancsnoka Petőfi-, Arany- és Vörösmarty-verseket szavalt, különösen nagy sikere volt Az őrültnek, A vén cigánynak és A walesi bárdoknak. Élveztük a költészetet. (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)

 
Hová tűnt a katonatiszt? (9) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. november 08. vasárnap, 16:08

Édesapám... kora reggel megkezdte előkészületeit a bevonulásra. „Nemzetünk legszentebb” kockán forgó „érdekei” közé számíthatta a fáskamránk oldalára felragasztott bárányláb-bőröket, mert leszedette velünk, zsákba rakatta, és reánk parancsolt: a jövő hét folyamán cipeljük le tanítómesteréhez, Lostenár Ferenchez, valami pénzt azért is kapunk. Amíg mi a csontkeményre száradt bőrök leszaggatásával bajlódtunk, ő behúzódott a konyhába borotválkozni. Valószínűleg „háborús láztól” hajtottan átjött hozzánk ezalatt szomszédunkból a velem egyidős, szépségesen szép Gugh Juliska. Azt hittem, most majd durcásan megkérdi, miért fordítottam hátat az este.
Eszébe sem jutott, pedig jólesett volna, ha kérdőre von. Csak hát nem az én kedvemért jött. Minden jel szerint Sanyi miatt kaphatott be azon a nyáron hozzánk, s amit tudott, segített neki vagy édesanyámnak. Sanyival udvarseprés közben nemegyszer birokra kelt. Az meg hagyta magát letepertetni, én legalábbis némi irigységgel ezt gyanítottam, s úgy lehet, nem éppen alaptalanul. Az öcsém, mikor alulkerült, s a karját Juliska kétfelé feszítette, mint Krisztust a keresztfán, olyasmiket mondott a győztes leánykának, hogy feküdjék egészen, addig nincs legyőzve, amíg rajta nem fekszik... Akkor reggel Juliska felmászott a létránkra, s a fáskamránk földről el nem érhető oldaláról tépte le a lábbőröket. Sanyi mindenre gondolhatott ezalatt, csak a háborúra nem. Mellém somfordált a kerítéshez, ahol én működtem.
– Akarsz látni valamit? – súgta kuncogva.
– Mit? – meredtem rá bágyadtan a tegnapi élményektől.
Gyere a létra alá, és nézz fel – s a kezemnél fogva odavont a létra alá. – Na, nézz felbökött oldalba. Felpillantottam, és fülig elszégyelltem magam. Juliska éppen fölöttünk állt, s egy fokkal feljebb lépett. Rövid szoknyája alatt felláttam meztelen combján a köldökéig. Semmi bugyi nem volt azon a kislányon. Nem láttam rajta különösebbet annál, mint amit fürösztés közben a húgaimon is láthattam, mégis belédermedtem, aztán meg valami akkorát lökött a véremen, hogy a hátam beleborzongott, a szememet meg ijedten behunytam. Kóválygott körülöttem az egész udvar. Édesanyánk vetett véget merényletünknek. Hirtelen kilépett a konyhából; észrevehette, hova meresztjük a szemünket oly szokatlan helyzetben. Amúgy sem volt jókedvében, s amit rajtunk észlelt, az teljesen felbőszíthette.
– Nem takarodtok? – kiáltott ránk s még haragosabban a mit sem gyanító Juliskára. – Te meg miért mászol ezeknek a szeme láttára a létrára? Szállj le, de rögtön, és szedd a lábad innen...
Az erősen barna, tojásdad arcú szép kislány ijedten bámult édesanyánkra. Aztán észrevéve, hogy mi kivörösödve iszkoltunk félre a létra alól, ráeszmélhetett helyzetére – fürgén leugrott, és hazaszaladt. Mérgesen pillantottam Sanyira, aki sokat sejtető sunyi vigyorral pislogott felém. Egyáltalán nem látszott azon töprengeni, hogy édesapánk holnap beöltözik katonának, és mi vár rá azután. Élénk volt, mint máskor is, nemigen fért a bőrében. Forrt bennem a méreg. Miért hívott a létra alá, s ha már odavitt, miért látta ő is, amit én láttam?... Nem tudom, a konyhába visszalépő édesanyánk elmondta-e borotválkozással végző apánknak, hogy milyen arcpirító együttesből ugratott szét bennünket, és azért-e vagy különben is készült arra, hogy kijöjjön, tény, hogy bosszúsan közöttünk termett, s az udvarközépre rendelt bennünket.
– Nagyság szerint álljatok sorba – parancsolt reánk. Bár nem először porciózta így ki a ház körül elvégzendő feladatokat, akkor mégis megszeppenve engedelmeskedtünk. Azt hittük, Juliska miatt vesz elő...
Ott álltunk hát négy mezítlábas fiú az udvaron, édesanyánk meg a konyhaajtóban karjára vett féléves húgocskánkkal. Sírás fojtogatta. Apánk feltűrt civil ingujjban jött felénk. Felfelé fésült haja magas homlokába hullt. Mi, orgonasípok módjára, szemben vele. Ijedten pislogtunk édesanyánkra: vajon ő tudja, mi készül ellenünk? Édesapánk borongós tekintetét reánk szegezte, s el-elfúló hangon beszélni kezdett:
– Fiúk, édes kicsi fiaim! Engem holnap háborúba visznek, de karácsonyra biztosan hazajövök. – Kis szünetet tartott, kétkedően meredt maga elé, majd így folytatta: – Számítsatok erre, mert ha megtudom, hogy nem fogadtok szót édesanyátoknak, amíg én odaleszek... – Kezdett a szemünk elhomályosodni. – Érted, Pista – mondta egyre akadozva –, elsősorban téged veszlek elő... Iskolanyitásig dolgozni fogsz a szobafestőknél, segítsz anyádnak kenyeret keresni. Ha nem jönnék haza – reád hagyom az ünneplőruhámat és a zsebórát... Te, Sanyi, tüzet gyújtasz reggelenként, beosztod a kisebbeket is, úgy, ahogy szoktuk, estére telehordod a csebret vízzel ... Te pedig, Jancsi, anyahelyettes leszel, vigyázol a kisebbekre. Ügyelsz, hogy a tejbegríz ne legyen forró, mikor Málikát eteted. Érted, kisöreg? Aztán te, Feri, mint a legkisebb fiú, szót fogadsz a nagyobbaknak, de szót fogadj, mert ha nem...
Ekkor már a Felsőköz sziklateraszán kerítésükhöz csődült mindenki, aki csak leláthatott a mi udvarunkra. Az asszonyok szipogtak. Katica nénénk áthajolt a barlangház kerítésén, és zokogástól fuldokolva lekiáltott hozzánk:
– Hagyd már abba, István, legyen elég már, ne repeszd meg a szívünket.
Édesapám lehorgasztotta a fejét.
– Igazad van – intett a kezével –, abbahagyom. Menjetek. Amelyiknek nincs cipője, siessen lábat mosni, a többi húzzon cipőt... Megyünk a gyorsfényképészhez családi képet csináltatni.
Szétrebbentünk. Öcséim megrohanták a mosdótálat. Jancsi hátraszorult. Kiköhögte a torkában szurkáló sírást. Családi orgonánkon ő volt a középső síp, ám a legvadabb lárma kellős közepén gyakran kifulladt, heves köhögéssel felborította az amúgy sem gyönyörű összhangot. Édesanyánk olyankor sárgacukrot etetett vele, amivel Gica néni lepte meg Jancsit. Attól, szerinte, csillapult a köhögési roham. A szomszédasszonyoknak édesanyánk azt mesélte, amikor Jancsival boldog állapotban járt, igen sok kosár fát cipelt fel a hasán a Révész József Lépcső utcai boltjából, s biztosan megnyomódott a gyermek melle. Én és Sanyi sokat törtük a fejünket, amíg más fiúktól meg nem tudtuk, milyen is az a rejtélyes boldog állapot. Végül is úgy döntöttünk, kitalálás lehet az egész a Jancsi kényeskedésének takargatására. Jancsit a tettetés gyanújával illettük, holott csakis Sanyi és Feri rendezett heves köhögési komédiát a sárgacukorból való részesedés kedvéért. Jancsit ráadásul hízelkedőnek nevezték, mert parancs nélkül, jószántából vizet hordott a távoli vízvezetékről. Az igazat megvallva eleinte én is makacsul lebecsültem a Jancsi köhögését, ő azonban biztos lehetett rohamai eredetiségében, amikor csak tehette, nagylelkűen magába fojtotta. Édesapám megríkató intelmei után nem bírt ellenállni a rátörő köhögésnek. A gyorsfényképésznél is kínozta, s azalatt mi, nagyobbak, a fénykép szélére szorítottuk. Arcvonásaiból alig látszott valami, a nagylábujján ellenben feltűnően virított az a fehér rongykötés, amivel édesanyánk befáslizta a mezítlábas gólokból származó sérülést. Azt hittük, jól érzi magát Jancsi a fénykép szélén is, elvégre éppen ő sajnálkozott édesanyánkon, aki a fojtogató sírás miatt bizony csúnyára sikerült. Vigasztalgatta. Sose sírjon, hát nem megígérte édesapánk, hogy karácsonyra hazajön? Már csak azért is hazasiet, mert csizmát ígért neki angyalfiába. Ez volt a Jancsika legszebb álma – a csizma. Sohasem vált valóra.
A gyorsfényképésztől hazajövet a szomszédokban és nálunk is búcsúzkodni ültek össze a hadba vonuló rokonok és jó barátok. A harmonikás Pali bácsi még egyszer, utoljára végigjárta a Felsőközön és a Középoldalon lakó kőműves barátait. Itt is, ott is felhajtott egy-egy pohár sört, szuszogtatni próbálta harmonikáján azt a réges-régi regrutanótát, hogy „Ne sírj, bundás, ne sírj, letelik az idő”... De hagyta abba, s ment tovább egy házzal. Nem lelte helyét sehol sem. Az esti vonattal be kellett rukkolnia Marosvásárhelyre. Várta otthon a kicsi növésű Berci fia és varrónő felesége a Lépcső utcai pékség udvarán.
Hozzánk éppen hogy benézett. Apámmal összeölelkezett, a mielőbbi szerencsés viszontlátásra felhajtott egy pohár sört, és ment. Soha többé nem láttuk.
Nálunk az udvarra kitett konyhaasztal körül édesapám, anyám, Mari és Katica nénénk, Kiss Sándor bácsi s kissé félrehúzódva az ősz hajú Gica néni üldögélt. A sört, amit kedvetlenül iszogattak, Kiss Sándor bácsi hozta. Neki nem kellett bevonulnia, valamiért póttartalékosnak számított. Érthető, hogy sem ő, sem Mari néni nem volt annyira elszontyolodva, mint mi. Mari néni nagylelkűen töltögetett.
– Igyál, István lelkem, az enyémet iszod, ne sajnáld. Legalább most igyál, hiába józankodtál eddig...
Gica néni aznap kora délután abbahagyta a kakasárulást. Elment a kedve a házalástól. Mindenütt könnyhullatás fogadta. Felét sem adta el az árujának. Hazahozta. Időnként telemerte az édesanyám porcelántálját, s a vendégeink elé tolta. Fogyasszák a sör mellé, de csak a testvéreim és az unokaöcsénk, a falánk, lomha Gyuszi tömte magába. Mari néni az imádott Gyuszikájának is töltött a sörből. Úgy itta az a fiú, mint mi a vizet. Mari nénink, édesanyám tiltakozása ellenére, velünk is megitatott egy-egy borospohárnyit. Meg is kótyagosodtunk hamar.
Szépen sütött a nap, talán sokkal szebben, mint máskor. Lent, a Szamoson túl, a sétatéri öreg fák alatt hullámzott a nép, de mintha kiloptak volna valamit a napsütésből meg a nők lenge, nyári ruháinak tarkaságából: színtelennek, szagtalannak, íztelennek tűnt minden. A sétatéri tó mellett a Kioszkban szólt ugyan a katonazene, de kit érdekelt az akkor? (Nagy István: Sáncalja. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.)


[1914] Augusztus 18. Itt vagyunk hát a Száva partján, ez már az igazi harctér. Szerteszét elszórt köpenyek és más felszerelési tárgyak, egy-két schrapnell-hüvely és gránát ütötte lyukak. Nagy érdeklődéssel szemléljük mindezt és a harci tűztől egyszerre kimegy szemünkből az álom és tagjainkból az átmenetelt éjszaka minden fáradalma.
A hadosztály megkezdte az átkelést. Reznek ponton híd visz át a Száván, amelyet pionérjeink [utászaink] 3 óra alatt építettek. Úgy mondják, hogy közel 600 m. hosszú a híd. Az átkelés nem megy simán, mert a szerb tüzérség erősen lövi a hidat. Épp ezért a csapatok egy része uszály hajókon kel át. Mi a hídnak vágtunk neki és pattogó schrapnellek között példás rendben kelt át az üteg, szerencsére baj nélkül. Az átkelést nehéz ütegeink fedezték a horvát partról. -
Bevonultunk Sabácba, ebbe a csinos kis szerb vidéki városba, amely a szerb kereskedelem egy fontos gócpontja volt békében. -
Örökké felejthetetlen lesz előttem az a kép, amely itt fogadott minket. Más, ékesebb toll kéne ahhoz, hogy csak megközelítőleg is le tudja írni azt a pusztulást, amelyet ez a város szenvedett rövid 24 óra alatt. 3 órai szabad rablás volt megengedve a megszálló katonaságnak, megtorlásul a civil lakosság ellenállása miatt. Szörnyű, hogy mit tudott csinálni a felszabadult, vad indulat ez alatt a 3 óra alatt. Nem volt ház és lakás feltöretlenül, a lakásokban nem volt bútordarab épen. Tükör, szekrény betörve, dívány felhasogatva, ruha, fehérnemű szétdobálva, porcelán edény szétzúzva hevert mindenütt. Az üzletek feldúlva s az utcán finom vászon és szöveteken gördültek az ágyúink, amelyeket odavetettek a sárba és piszokba. Liszt, só kiöntve, óriási bortócsák ahogy a széttört hordókból szétfolyt. Egy ép ablak, egy ép kirakat nem volt a városban. És üres, kihalt a város, csak itt-ott egy csendes halott. Innen mindenki elmenekült, elhagyva mindenét, csupán egy kis 6 éves fiúcskát láttunk, aki sírva kereste az anyját, aki ki tudja, hol lehetett már? A városban volt lakosságot, nőket, gyermekeket úgy terelték össze, mint a birkákat, és vitték át Klenakba, mert itt még az asszonyok is puskát fogtak a katonáinkra, hogy megvédjék kis vagyonukat. Egy-két üveg befőttet s néhány pohár bort mi is elrekvirálva, rövid pihenés után tovább indultunk a kihalt városból, a halálos csend e birodalmából, előre, Szerbia belseje felé. -
Az úton mindenfele elszórt felszerelés, fegyverek és töltény, egy-egy csonka hulla, gránáttól széttépett halott jelezte előnyomulásunk útját. Két községen mentünk át, lángokban állt mind a kettő, mint az ördögök bujkáltunk a pattogó tűz és gomolygó füst között. Égett minden, a házak, kerítések, a gyümölcsfák, minden falu egy-egy lángtenger, s ha néhol egy-egy ép ház állott még, az is hamar lángra kapott a tüzérek gyufájától. Még bennünk is úrrá lett a rombolási vágy s egy házikót Riedl Pistával magam is felgyújtottam, hogy ne álljon olyan szomorú sötéten a felhőkig csapó, lángoló társai között. Rémes égésszag kísért mindenütt, az égett ruha, ágytoll, stb szaga. Megállapítottam magamban, hogy ha ilyen a háború, hát akkor nagyon csúnya.

Nem meneteltünk soká, az ellenség nem volt messze. Kb. 5 km-re Sabactól egy rongyos, égő faluban, melynek a nevét sem tudom, tűzállásba mentünk és néhány lövést tettünk is, de azt hiszem, inkább csak az ellenség felé, mint beléje, mert ezen a befásított, átláthatatlan terepen senki sem volt tájékozódva és csak úgy vaktában puffogattak. Az eső is ránk szakadt, s mi áztunk vígan, mert semmi ház vagy fedél nem volt közelben, ahová bebújhattunk volna. Közben ránk szállt az éj is és mi ott topogtunk a locspoccsban, mert lefekvésről szó sem lehetett ilyen időben a szabad ég alatt. Még jó, hogy az ütegállás mellett egy égő ház zsarátnoka egy kis meleget adott, ahol dermedt tagjainkat felmelegíthettük. Valódi áldás volt az a forró kávé, amit éjfél felé hozott a konyha, mert ez volt már 2 nap óta az egyedüli evésünk. Utálatos éjszakánk volt, amely után örömmel üdvözöltük a pirkadatot. (Koch Rudolf: Harctéri naplóm 1914. Július 26-tól. In: Szenti Tibor: Vér és pezsgő. Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori és családi levelek az első világháborúból. Tények és tanúk, Budapest, 1988)

 

Ruma, október 8. A fehérre mázolt vöröskeresztes betegszállító kocsiból négy sebesültet húztak ki, köztük egy zászlóst. Aztán, amikor a négy hordágyat kihúzták a szekérből, egy apró, 14—15 éves fiú is kiugrott a zászlós mellé. Rendes katonaruha rajta, az ujja feltűrve, a bajonett a bokáig ér. Mindenki elmosolyogja magát, a fiú ott sürgölődik gazdája körül.
Az orvosi menázsban róla folyt a szó a feketekávénál, a Mobile Reserve Spital Nr. 2/9 orvosai, nagyobbára csehek, nevetve mesélik a kis tisztiszolgának: Waczlaw Surának történetét. Dr. Kas, az áldott jó főtörzsorvos és pr. Dufour grófnő ezredorvos vállalkoznak rá, hogy tolmácsaim lesznek. (A grófnő a linzi vöröskeresztes osztaggal jött le, ezredorvosi rangban, rendes csukaszürke blúza, sapkája és csukaszürke – szoknyája van. Szép, magas, szőke nő és igen jó operatőr.)
A kis katonát elhozatjuk a menázsba, haptákba áll s tolmácsaim útján, intelligens válaszokban adja meg katonasága történetét.
Jesnicankiban, Pardubic mellett, augusztus elején már minden legény bevonult katonának és Waczlaw Surának éjjelenként nagyon fájt a szíve, hogy ő nem mehet el. Mostoha apja, vasúti munkás ott Jesnicankiban, nagyon szigorú ember, nem mert neki szólani, mert ő még csak 15 éves: 1899 augusztus 31-én született. Még négy testvére van. Augusztus 8-án aztán beszökött Pardubicba, hogy legalább megnézze, hogyan mennek el a katonák. Mert a faluban is igen szépen énekelnek és mindnek virág volt a kalapja mellett.
Pardubicban az állomáson nagyon sok katona volt a pályaudvaron és már bent voltak a vasúti kocsikban, mind az ajtóhoz álltak, mert marhakocsikban voltak és mondták, hogy még jó volna egy pohár sört inni, ha szabad volna leszállni a vonatról. Waczlaw Sura mondta nekik, hogy ő majd hoz sört, csak adjanak pénzt. Mindenki adott pénzt és ő mindenkinek hozott sört. Igen sok sört hordott a többi kocsira is és többnek vurstot is hozott. A katonák neki is adtak a sörből és nevetve mondták: – Waczlaw, gyere velünk! Waczlawnak nagyon égett az arca és nagyon szeretett volna elmenni a katonákkal; dragonyosok voltak, lovuk is volt. Nem gondolt semmire; a kezénél fogva felhúzták a dragonyosok maguk közé az egyik kocsiba és hallgatta, hogyan énekelnek, mikor a vonat megindult. A pardubici indóházban nagyon sokan lobogtatták a kendőt. Egész éjszaka utaztak. Reggel egy állomásra értek, nem tudja, hogy mi volt a neve, azt mondták a katonák: Waczlaw, most vigyázz, hogy a kapitány úr meg ne lásson. Nagyon félt, Rahusán százados úr csakugyan jött és letiltotta a vonatról. A katonák kenyeret és egy pár hatost adtak neki búcsúzóra. Ott ácsorgott a pályaudvaron, nagyon furcsa, nem cseh neve volt a helységnek, már elfelejtette. Egész nap ott állt, több vonat jött katonákkal, kérte őket, hogy vegyék föl, de kinevették.
Akkor egy kicsit sírt, de nem nagyon. Késő estefelé egy vonat érkezett be, katonák is voltak rajta, tüzérek, de legnagyobbrészt ágyúk. Az ágyúkkal lőszeres kocsik is.
A tüzérek menázsira álltak ki és Waczlaw gondolta, hogy most legjobb lenne valahova bebújni. Hatvan fillérért kenyeret vett és volt vele egy sörös üveg, abba vizet hozott, aztán felmászott az egyik vasúti kocsira és ott a lőszeres ládába bújt. Mikor a vonat elindult, akkor félt egy kicsit, hogy hátha agyonlövik, ha észreveszik. De nem nagyon félt. A tüzérek is csehek voltak és menázsi után, mikor a vonat már ment és a katonák már énekeltek, akkor Waczlaw előbújt és azt mondta a katonáknak: »Ne bántsatok, én is cseh vagyok és én is katona akarok lenni, vigyetek el.« A katonák nevettek, kikérdezték és Magyarországon is keresztülmentek, két napon át, sokszor jó kalácsot kaptak és igen jó vurstot, csak nagyon csípte a száját, a katonák neki is adtak belőle. Egész Rumáig jöttek, az úton és Klímában is egész nap pucolta a csizmákat, talán negyvennek is, vagy ötvennek, de igen szívesen tette. A tiszt urak eljöttek megnézni és azt mondták: nem tudják, mi lesz, hogy ha az ezredes úr megtudja a dolgot. Az ezredes úr Sasinciben (a zimony–jaraki rész) megtudta, hogy ő is az ágyúkkal van, pedig mikor mars volt, akkor ő mindig a lőszereskocsiba bújt bele. Mégis ez volt a legboldogabb napja, mert az ezredes úr azt mondta, hogy így nem maradhat az ütegnél, de ha nagyon akar katona lenni, hát felesketi és beöltözteti, jó lesz privátdinernek. Lénungot is kap: tíz napra két koronát.
A katonák nagyon sokat nevettek, mikor ruhát kerestek neki, mert mindnek hosszú volt az ujja és csizmát sem találtak a számára. Ez szeptember 6-án volt. A mise alatt öltöztették be, aztán feleskették, mert tábori mise volt. A mise alatt volt a szerb betörés és a tisztelendő úrnak nagyon reszketett a kezében a kehely mert akkor már a srapnellek nagyon csapkodtak, de azért a misét megtartották. Mikor először hallott ágyúdörrenéseket, eleinte ő is félt, de most már nem fél, a katonák kergetik vissza, ha ütközet van, de a jó tisztiszolgának az ura mellett a helye.
Bent volt az üteggel Sabácban is; ott nagyon sok sebesültje volt a közeli csapatoknak és ő sokakat bekötött, azért is szerette meg őt az ezredes úr. Egy magyar hadnagy is volt, akinek a sebét a saját tiszta zsebkendőjével kötötte be. A sabáci hegyek közül civilek, de nagyon sok civil volt, rohantak rá egy kis csapatunkra, amely az ő ütegüket fedezte. Akkor ő is felkapta a puskát egy halott mellől és ő is lőtt, a puska nagyon megütötte, fel is dagadt a képe. De most már úgy tudja a puskát elsütni, hogy nem üt. Egy szerbet, rendes szerb katonát lőtt akkor és annak a kamásniját használja most a cipőjéhez. Ha nincs csata, ő mindig tisztiszolga, most Roskota kadét úr tisztiszolgája. Roskota kadét urat a saját lova nagyon csúnyán megharapta, azért jött be most a kadét úrral a kórházba.
Waczlaw Surát ezután elvittem a fényképészhez s ahogy Ruma utcáján megyünk, kis sváb paraszleányok – éppen Waclawhoz valók lennének – összecsapták a kezüket. De Waczlaw gyilkos szemekkel nézett rájuk, katonai önérzetét sértette a csodálkozás.
Waczlaw nagyon boldog volt, hogy ilyen fényképes anzikszon írhatott haza, a kártyán megírta szüleinek, hogy jól van, eleget alszik, és hogy mindennap fésülködik és mosakodik. Ez a legutóbbi állítása egy kissé aggodalmasnak látszik, vagy pedig a rumai víz nem nagyon fog. (Waclaw Sura, Őfelsége legfiatalabb katonája. In: Fényes László könyve a szerb harctérről. Budapest, 1915. Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat kiadása)

 
Hová tűnt a katonatiszt? (8) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. november 05. csütörtök, 07:01

Három napja léptem be az országba, melynek nyelvét nem értettem. Átszeltem havas, sziklás hegyvidékét, a ritkásan nőtt fenyveseket. Láttam békés városait beszorítva a meredek völgyek erdő borította lejtői közé, ahol teljesen eltakarták őket az öreg gesztenyefák lombsátrai; láttam templomait és épületeit, melyek a zord és lovagias történelem jegyeit őrizték. Megkopott szobrok és kifakult címerek díszítették fűvel benőtt tereit és a moha lepte kapukat. Az első este az alkonyuló ég zöld mezejébe ékelődött gyémántsarló tekintett be a vonatablakon. A sebes folyók, a rohanó dombok, a vasúthoz futó erdők, a vonat elől kitérő fák egymást kézen fogva azt az Európát idézték, amelyet Párizs kapuitól Konstantinápolyig úgy járhatott be lovon az ember, hogy mindvégig az erdők lombsátra óvta.
A lassú vonat meg-megállt a kisebb állomásokon, és mindenütt vidám tömegek várakoztak: nappal virággal, éjjel pedig lámpásokkal. Jól megtermett fiatalemberek szálltak a vonatra, világos inget és hímzett, szalagos szűrt viseltek. A vasúti kereszteződéseknél hosszasan vártunk a szembejövő vonatokra, azok is zsúfolva voltak emberekkel, kiabálással és énekszóval.
A beszédes sokaság közepette némán és süketen, a nagy vasút medrében, annak sodrásában, vele együtt zúdultam e városba, az ország szívébe. A hallgatag, kihalt utcák megleptek, szinte nyugtalanítottak az egész országot felbolygató örömteli izgalom után.
Körbejártam a gótikus épületet, átvágtam a téren (az ablakkeretekben arany-bíbor sugarak ragyogtak, zöld árnyakat vetve a narancsszínû függönyökre), és arrafelé indultam, amerre a városközpontnak kellett lennie.
Hiába mentem egyre beljebb, a kőfolyosók mélyére, azok üresek voltak, az üzletek zárva, és csupán a kigyúlt utcai lámpák pontozott vonala kísérte lépteimet a rohamosan lila színt öltő alkonyban.
Végül, egy széles kanyar után, fény és moraj csapott az arcomba: az utca mélye forrt, feketéllett és szikrázott.
Kiértem egy fákkal teli utcára, az elektromos porban a fák bádogleveleket tartottak; az éttermek, a kávéházak tüzes torkukat mutatták; feliratok vibráltak; és a tömeg, akár a higany, hol egy tömbbe folyt, hol kis darabkákra szakadt. Mint egy órája a folyón, most a tömegen is érezni lehetett a belső feszülést, a futásra késztető lépteket, a magukkal ragadó, körbeforgó, elsodró erőket.
Átadtam magam nekik, és még népesebb és szélesebb utcára kerültem. A tompa, csaknem egyenletes morajon csengő énekszófoszlányok törtek át. Valahol messze, elöl zászlók lengtek valószerűtlenül. A moraj mélyén menetelő léptek tompa zaját, fojtott dobpergést lehetett sejteni. Körös-körül az ajkak ómega formájú kiáltásra nyíltak. Nyilvánvaló lett, hogy a város rendkívüli dolgot él át.
De mit? Lázadást? Forradalmat? Tüntetést? Ünnepséget? Választásokat? Kutattam olyan jelek után, amelyek elárulták volna a város görcsbe rándulásának okát.
Füleltem a nyelvre, betűztem a cégtáblákat, de nem találtam ismerős hangokat: a nyelvben nem voltak sem szláv, sem latin, sem germán tövű szavak, inkább a mongol nyelvjárások torokhangjai. Senki sem válaszolt a más nyelveken feltett kérdéseimre.
Nem tehettem mást, tagolva elemeztem az intonációt és a gesztusokat. A mohón szétnyitott esti lapok a gyorsan felgyűlő eseményekről írtak. Keresztülfurakodtam a falnál összeverődött emberek egy csoportján, és azt láttam, hogy széles, fehér plakátokat olvasnak.
Egy szót sem értettem a plakátokon. De a papír színe, a hivatalos betűtípus, az állami címerek azt súgták, hogy a szöveg nem forradalmi felhívás, hanem a kormány bejelentése.
Kiáltvány… katonák… zászlók… dobszó… – Háború!
De kivel? Négy napja, amikor átléptem az ország határát, Európa-szerte javában nyári szélcsend uralkodott.
Ám hirtelen érthetővé vált az ország ünnepi ujjongása, a szembejövő vonatok az emberekkel telezsúfolt tehervagonokkal, melyek mind a keleti határ felé tartottak.
Hallgattam a kiabálást, és olyan hangokat vettem ki, melyek Oroszország nevéhez hasonlítottak.
Furcsán megszakadt az események és a helyszínek történelmi kapcsolatának érzése, lehetetlennek tűnt, hogy három nap alatt olyasmi történt, ami háborúra ad okot. Úgy éreztem, fantasztikus álmot látok, titokzatos korba és ismeretlen országba vetődtem, talán európai ez az ország, de már elfoglalták a mongolok. Erről vallottak meggyőzően, akárcsak álmomban láttam volna, a város európai formái az ázsiai nyelvjárások hangjaival ötvözve, továbbá a nem árja arctípus. Mintha az eljövendő korok fantasztikus regényének első fejezetét olvastam volna.
A tudat, hogy sem én nem kérdezhetek, sem hozzám nem intézhetnek kérdést, különös biztonságérzetet adott, mintha láthatatlan lettem volna.
És késő éjszakáig barangoltam a tűzbe jött városban, más korok emberének szemével figyeltem, ahogy lassacskán elcsitultak a kiáltások, a szenvedélyek, a tüzek, a szemek, a hangok, a mozgás…
Másnap reggel a német újság visszaállította az események elszakadt láncát, és visszatérített a történelmi élet menetébe - mindörökre belém vésve Budapest képét 1914. július 19-én este. (Makszimilian Volosin: Egy évvel ezelőtt [1915]. Fordította: Patkós Éva. Nagyvilág, 1998-3-4. szám)


...Nemegyszer tettem fel magamnak a kérdést: modern korban miért kell háborút kezdenie – sőt világháborút! – annak, akinek nincs, vagy nincs elegendő ágyúja? Avagy a harangok leszerelésének újabb kényszere a magyar politikai ostobaság refrénjeként ismétlődő jelenség? Mindegyre agyunkba tolódnak a „visszás” gondolatok: Ferenczy György a XVII. század derekán egyre csak rendelte, csináltatta, adományozta a templomoknak a harangokat Bákótól Gyulafahérvárig és Brassótól Marosvásárhelyig, utódai pedig egyre csak szerelik le a harangokat a templomokból. A politikai melléfogások visszapogányosodással is járnak? Vagy talán már nem kellenek a harangok, hogy azokat ne verhessék félre vezetőink politikai melléfogásainak láttán? De olvassuk tovább Czirják Gergely visszaemlékezéseit:
„...Másnap reggel utoljára szól a nagyharang, úgy száll át a hangja a falun, mint egy szelíd galamb. Búcsúzó hangjára az egész falu a templom elé gyűl. A leszerelésével gyorsan végeznek. Gerendákon csúsztatják ki a torony ablakán... figyelmeztető kiáltások... vi-gyázz, és a 658 kg-os nagyharang lezuhan a mélybe. Belevág a kemény talajba, és épen marad. Majd összetörik valahol az öntődében. Egy nagy sikoltás és keserves tömegsírás kisérte a harang lezuhanását. A tömeg elkísérte a harangot elszállító társzekeret egészen a falu végéig, mintha egy élő valakit szállított volna. Nem volt élő, de megszentelt, imára hívó harang.” (Rokaly József: Gyergyócsomafalva monográfiája, I. kötet. A falu keletkezésétől az első világháború végéig [1567-1918]. Mark House Kiadó, 2003)


Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő ígéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint orosz fogoly tífuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám, túl lehet élni, - gondoltam, - ő túlélte!” A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, - míg egyszer meg is áldotta érte az Isten. "Te, anyám, éppilyen voltál!" - kiált a kisfia. "Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!" "De igen, mindig ilyen voltál apához, én tudom, - ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?... Bementem a halott ember szobájába, az íróasztalán minden rendben, a jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája... És dermesztően éreztem meg egy különös dolgot, ez az asszony nem hiszi, hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az idegeibe, - noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen, virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen időben, élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről, munkájáról - s folyton a leveleit olvassa. Őrület!
Most hova menjek? Féltem az üres lakástól, - a kis fiam pár napra látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil, katonák, finom szivarok füstje, virágszagú fuvalmak és mesterkélt illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek éppolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez, akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok voltak véres és kegyetlen háborúban, - milyen derűs közönnyel futottuk végig egy újságlap címeit, s aki elolvasta, milyen jót reggelizett hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így csaknem, így vannak most is, - úgyszólva csak etikettből szomorkodnak az emberek sok ezrei, a "nélkülözhetetlenek", az "alkalmatlanok", a "jól elhelyezettek" családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember! Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem, utána dacos elidegenedés. Elzárkózni, igen, - ővele vagy egyedül, - külön lenni nem erőlködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával, megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint a gyerek. Ki kíváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszallón. Én vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom, nem! Ketten vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, - akkor arculüti az ellenfelét... Ez ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, játszódnak vele és benne, s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye törvényük, - nincs mit szánni őket! Mit is akarnék velük? - Ó, csendes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága! Nem lesz soha! Nem érdemleg meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultúra, humanitások, szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, parázna állat. - Ó, csak magamon kell kétségbeesni, - csak magunkon!
Lában sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek közt és gyűlöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat, a sok buta, gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! Egymásra néznek, az ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik, míg ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év múlva is egymást pusztító milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem esélyeit, - s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell gondolkodniuk!
...Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem, nincs bennem egy hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, akik alakra hozzám hasonlóak! El közülük a magányba, - nincs jogom így elfogadni tőlük még ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az őrület ellen. El, haza!
A kapuban elém sietnek egy távirattal. Most érkezett. - Betegen hozták az ismerős, kedves városba megint... kórházban fekszik és vár engem!
Mikor hozták? Hány óra? A menetrendet! Igen... ma még utazhatom! Milyen boldogság, - milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez? Mi baja lehet? Mindegy, mindegy, - hiszen él! Az utolsó levél egy héttel ezelöttről. Meg is halhatott volna! Útitáskába néhány rongyot, akármit, de nem, jó ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A cseléd, a házmesterné mind segít, - a szomszédném felhozza a vasalt ruhát szívességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még telefonálok gyorsan egykét barátomnak, egy újsághoz. Kórházat ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az emberek! (Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről. Nyugat, 1915/19. sz.)

 
Hová tűnt a katonatiszt? (7) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. november 03. kedd, 09:34

Mindjárt a háború kitörésének elején… kint voltam Amerikában s mikor visszahajóztam, már a hadiállapot kíméletlen rendelkezései léptek életbe az idegenek felett szárazon és vizen s minden országban...
Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt a hiányzó erkölcsi és anyagi erő megszerzésére Amerikát találta alkalmasnak s ugy határozott, hogy kellő előkészítés után, egy amerikai hosszabb propaganda-uton szerzi be mind a kettőt, az amerikai támogató rokonszenvet is, a pénzt is. A párt tudtával és hozzájárulásával ezen propaganda-utnak szervezését gróf Károlyi Mihály képviselő vette kezébe, aki akkor még mint jóhiszemű magyar politikus és demokrata érzésekkel telitett főúr, nagy népszerűségnek örvendett bent is és kint is, az amerikai angol körök s az ottani magyarság között. Sőt arra is vállalkozott, mint gazdag ember, hogy az utazás kiadásait a sajátjából fedezi...
1914. június 24-én indultunk el Budapestről a nagy útra, csakhamar Hamburgba érkeztünk s ott Kuxhafenben szállottunk fel a világ legnagyobb és legszebb óceánjáró hajójára, a német Vaterlandra. Gróf Károlyi Mihály már előre utazott Párisba s vele ugy állapodtunk meg, hogy Cherburgban fog felszállani a mi hajónkra s onnan utazunk együtt tovább. Ez ugyan jelentéktelen esemény, de fontossá tette egy távirat. Június 29-én délután 3 óra tájban állott meg hajónk Cherburg előtt, ahonnan egy külön hajó hozta az utasokat a Vaterland hajóra. Ezek között volt gróf Károlyi Mihály, aki felszállott hozzánk. Alig üdvözöltük őt, amikor egy Párisból érkezett sürgős táviratot kézbesítettek gróf Károlyi Mihálynak, aki nem is érdeklődve, odaadta Héderváry Lehelnek, hogy bontsa fel, nézze meg, mi van benne. Elképzelhető a nagy meglepetés, sőt riadalom, amit a távirat tartalma okozott, hogy Ferencz Ferdinánd trónörököst és nejét, Chotek Zsófiát Sarajevóban meggyilkolták. A hajón még senki sem tudta ezt a hírt s csak később adtuk tovább, mert azonnal tanácskoztunk, hogy most mit tegyünk? Utazzunk-e Amerikába, avagy szálljunk le a hajóról s térjünk vissza hazánkba, ahol bizonyára, a váratlan esemény hatása alatt, nagy dolgok lesznek készülőben. Csak rövid idő állott rendelkezésünkre, nem tudtunk határozni, de tépelődéseink rohanó percei alatt felszedték a hajó kötelékeit, az megindult s mentünk tovább. Abban mindnyájan megegyeztünk, hogy azoknak a végzetes lövéseknek kiszámíthatatlan és súlyos következményei lesznek, de azért belenyugodtunk az utazás folytatásába, mert az amerikai nagy előkészületeket nem lehetett cserben hagyni...
Időközben megtörtént a szerb hadüzenet is. Megállapodtunk tehát abban, hogy a társaság egyik része visszautazik s a másik ott marad. Gróf Károlyi Mihály Zlinszky István, Ráth Endre és Friedrich István már augusztus első napjaiban egy francia hajóra ültek, őket elfogták s bizony sok időbe került, amig hazaérkeztek. A társaság másik része, én, Héderváry Lehel és Búza Barna ott maradtunk, lefolytatni a már előkészített propaganda utat, amely a változott súlyos viszonyok között nem ment olyan animóval, mint hogy nekiindultunk s a hogy keresztül akartuk vinni. Augusztus közepén egy hir is megzavarta tevékenységünket, az, hogy Ferencz József császár és király meghalt. A hir nem volt igaz, de a harctérről érkezett különböző hírekkel együtt elég volt arra, hogy foglalkozzunk a kérdéssel, vajjon hazautazzunk-e vagy nem? ...
Könnyebb volt az ottmaradás Amerikában, sőt engem az ottani magyarok arról is biztosítottak, hogy eltartanak, illetve alkalmat adnak nemcsak az életfenntartásra, a megélhetésre, de arra is, hogy összeszedjek egy csomó dollárt. Csak arra kellett volna vállalkoznom, hogy minden hónapban egy másik magyarlakta városba utazzam, ahol valamelyik magyar pap szállást ad, én pedig felolvasások[kal] és szónoklatokkal szépen kereshetek. Elég népszerű voltam ahhoz, hogy a magyar egyletek, olvasókörök és segélyző egyesületek helyiségeiben tartandó előadásaim jövedelmezzenek. Sőt Newyorkban egyik lelkes magyar vendéglős azt az amerikai izü ajánlatot tette nekem, hogy három hónapig lakással és koszttal ellát, ha kötelezem magam minden héten négy napon az ő vendéglőjében vacsorálni, csak azt köti ki, hogy a magyar lapokban közzétehesse, hogy: „Az öreg Barabás, szombaton, vasárnap, kedden és csütörtökön az én vendéglőmben vacsorázik.” Biztosra vette, hogy zsúfolt lesz a helyisége. És amerikai megélhetésemet biztosította volna az újságírás mestersége is, a mire szintén ajánlatot kaptam. No aztán minő nagy nyereség az, hogy kitűnően megtanulokangolul.
Igen ám, de mit szól hozzá az asszony, az én jó feleségem, akit már ugy is kinzott és emésztett az a sok rossz hir, amiket rólam az újságokból olvasott, meg amelyekkel minduntalan molesztálták a kedves barátok, meg a jóakarók. S ha én meg is élek ott gond nélkül, de miből él meg itthon az én magára hagyott feleségem? A dollárokat hiába gyűjtögettem volna, mert nem lehetett hazautalványozni, Mátyásföldre, ahol akkor az én rendes otthonom volt. Jól meghányva-vetve a dolgot, ugy határoztam, hogy két barátommal együtt, Búza Barnával és Héderváry Lehellel útnak indulunk hazafelé. Megváltottuk a hajójegyeket s nekiálltam a bepakolásnak. A nagyobb utazóládát nem mertük magunkkal hozni, ott hagytuk a St. Regis szálloda bérlőjénél, Rónai Emilnél, akibe azért is megbízhattunk, mert aradi ismerős lévén, vállalta a megőrzést, csakis egy csekket kaptam a podgyászról. Három-négy év múlva elküldtem a csekket s az én zsúfolásig megtömött kofferem hazairányoztatott Constanzán át. Baj nélkül tette meg a tengeri utat, de ott aztán eltűnt. Sok ruhanemű veszett oda, de semmit sem sajnáltam, csak a feljegyzéseimet, emlékeimet.
Augusztus 24-én búcsúztattak el minket az amerikai magyarok a newyorki Terras Gardenben, ahol Róth Gyulának, a népszerű „Kávékirály”-nak voltunk vendégei. Neki ajándékoztam a hazulról vitt magyar fokosomat. Jól elmúlt 10 óra, amikor autókon kimentünk a Hobokán állomáshoz s innen gőzkompon át New-Yersey államba, amelynek kikötőjében várt a 17 ezer tonnás „New-Amsterdam” hollandi hajó. Elbúcsúztunk amerikai barátainktól, akik még az utolsó percben is visszatartóztatni akartak a biztosra vett elfogatástól, – elfoglaltuk helyünket a részünkre kijelölt kabinokban. Ugyanezen hajóra szállott fel egy kedves magyar leány is, Kardos Róza kisasszony, aki Amerikában a fényképészet művészetét sajátitotta el, ő is igyekezett haza s mi négyen alkottunk egy kis kedélyes társaságot. (Albisi Barabás Béla: Emlékirataim. 1855-1929. Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet)


A nagy világháború kitörésekor, 1914 őszén kaptam értesítést Sándor János akkori belügyminisztertől, kinek minisztériumában teljesítettem szolgálatot, mint miniszteri segédfogalmazó, hogy jelentkezzem haladéktalanul Bécsben, a kabinetiroda főnökénél, mert Ő Felsége a király legmagasabb rendelkezése folytán oda szolgálattételre berendeltek. Boldog örömmel siettem fel Bécsbe, ahol az értesítés vételét követő napon már jelentkeztem is Daruváry Géza valóságos belső titkos tanácsosnál, a kabinetiroda magyar osztályfőnökénél. Beosztásom egyelőre csak ideiglenes volt, mert minden kabinetirodai tisztviselőnek véglegesítése előtt hosszabb próbaszolgálatot kellett teljesítenie. Próbaszolgálatom mindössze egy fél esztendeig tartott. Ez alatt csak a kabinetiroda központi hivatalában dolgoztam, mert a király személye körül csak a kabinetiroda véglegesített tisztviselői teljesíthettek szolgálatot.
1915 áprilisában történt meg véglegesítésem. Ekkor Ő Felsége kabineti és udvari fogalmazóvá nevezett ki és egyúttal hozzájárult ahhoz, hogy melléje személyes szolgálatra is beosszanak. A személyes szolgálatra kirendelt kabinetirodai tisztviselőnek mindenkor két hetet kellett megszakítás nélkül a király tartózkodási helyén, tehát akkor Schönbrunnban töltenie. Közvetlenül Ő Felsége lakosztálya felett, a kastély második emeletén voltak Schönbrunnban a kabinetiroda helyiségei. Úgy a magyar, mint az osztrák tisztviselőnek 2-2 szoba állott itt rendelkezésére: egy dolgozó és egy hálószoba. Ellátást az udvari konyhából kaptunk.
Egy gyönyörű tavaszi napon, 1915 május 1-én kellett először Schönbrunnban személyes szolgálattételre jelentkeznem. Másnap, május 2-án reggel fél 8 órakor jelentem meg elsőízben I. Ferenc József király előtt. Nagy lelki megindultság vett rajtam erőt és erősen dobogott a szívem, amikor bejelentés után a király dolgozószobájába beléptem. És ez csak természetes, mert hiszen ez volt az a pillanat, amikor én, a 28 éves fiatal tisztviselő, először kerültem szembe a világ egyik leghatalmasabb és legtekintélyesebb uralkodójával, azzal a közel 85 éves aggastyánnal, aki immár majdnem 70 év óta irányítja a Monarchia sorsát. Vajjon milyen lesz ez az első találkozás? Sikerül-e elnyernem öreg királyom megelégedését, avagy nem követek-e el nagy izgalmamban egy végzetes hibát, amellyel esetleg egyszer s mindenkorra eljátszhatom az ő jóindulatát? Ezek a gondolatok villantak át az agyamon, amikor máris ott állottam Ferenc Józseffel szemben. De az agg király oly kedvesen, oly biztatóan nézett reám, hogy lámpalázam azonnal elmúlt. Jelentkezésemet be se várva barátságos „Jó reggelt"-tel köszöntött. Feszes vigyázz-állásban megállottam íróasztala előtt, az előírt módon jelentkeztem szolgálattételre megköszönve kinevezésemet, valamint Ő Felsége engedélyét, hogy legmagasabb személye körül szolgálatot teljesíthetek. Alighogy mondanivalómat elmondtam, megszólalt a király: „Nagyon örülök, hogy magamnál láthatom. Azért neveztem önt ki, mert eddigi szolgálataival nagyon meg vagyok elégedve. Hol szolgált ön ezelőtt?” „A belügyminisztériumban, Felséges Uram, de legutóbb Lőcsén voltam főispáni titkár,” feleltem én. „Ah, Lőcsén,” szólt ismét a király, „az szép régi város a Szepességen és közel van a Magas Tátrához úgy-e?” „Igen, Felséges Uram, Lőcse Szepes megye székvárosa és a Magas Tátrától körülbelül 40 kilométernyire fekszik.” „A szepesiek mindig kiváló hazafiak voltak,” folytatta erre a király. „És iskoláit hol végezte?” „A gimnáziumot Bécsben, mint a Teréziánum bennlakó növendéke, a jogot pedig. Bécsben, Pozsonyban és Budapesten.” Erre a király a következőket mondotta: „Ha ön terézianista volt, akkor remélem, hogy egykor kitűnő államférfi lesz önből, mert a Teréziánum alapításának az volt a célja, hogy a Monarchiának államférfiakat neveljen. Sok kiváló ember került már ki onnan és a mostani magyar miniszterek között is van terézianista. Ön még nagyon fiatal ember. Szívből kívánom, hogy szép karriert csináljon. Én csak egyet várok el öntől, hogy kötelességét mindig pontosan és lelkiismeretesen teljesítse. Ha ezt megteszi, bizonyos lehet afelől, hogy mindig boldogulni fog az életben.”
Ezután felszólított, hogy tegyem meg a jelentésemet. Nemcsak ezúttal, de minden egyes későbbi alkalommal is a legnagyobb figyelemmel hallgatott végig és rendelkezéseit határozottan és világosan tette meg. A szóbeli jelentés után az aznapi hivatalos iratok (legfelsőbb elhatározások, kéziratok, okmányok stb.) aláírása következett és amikor ez is megtörtént, Ő Felsége barátságos „köszönöm szépen, a viszontlátásra” szavakkal bocsátott el. Így folyt le első találkozásom Ferenc József királlyal, amely igen nagy és marandó hatást gyakorolt reám. Amikor hivatalos szobámba visszatértem, azonnal megpróbáltam ezt a hatást egy édesatyámhoz intézett levélben leírni... (Dr. Kray István báró: A kabinetiroda szolgálatában a világháború alatt. Epizódok és jellemképek I. Ferenc József és IV. Károly királyokról. A szerző kiadása 1935)


Egyéves önkéntes voltam, és azokat külön sorakoztatták. Majd elindítottak egy Brassótól hat kilométerre lévő üveggyár felé. Az üveggyár nem dolgozott. A mi számunkra a raktárhelyiségeket jelölték ki lakóhelyül. A szobákban nem volt ágy. A padlóra hintett szalmán aludtunk. A gyártelep szélén patak folyt, azon túl erdős hegyoldal emelkedett. Reggelenként az ébresztő után a patak vizében mosakodtunk. Asztalunk, székünk se volt. Reggelinket, ebédünket a földön ülve a csajkánkból fogyasztottuk, így kezdődött a katonaélet.
A kiképzés nagy iramban folyt. „Balra át!” „Jobbra át!” „Indulj!” „Állj!” – voltak az első vezényszavak. Megtanítottak újra járni, lépni...
Pár hétig a gyártelepet nem hagyhattuk el, csak miután megtanultunk tisztelegni, katonásan viselkedni, akkor mehettünk be a városba. Roppant büszkén és boldogan sétálgattunk Brassó ősi, patinás utcáin, a fényes korzón és a közeli, a város szívében lévő sétatéren. Lestük a nők reánk vetődő tekintetét... Korzóztunk, sétáltunk, vagy beültünk a piactéri kávéházba finom, ropogós kiflire és illatos kávéra. Szép napfényes délutánokon pedig kirándultunk újonnan szerzett nőismerőseinkkel a Wartéhoz vagy esetleg a Pojánára.
Gondtalanul teltek a napok, élveztük a katonaéletet, mohón szürcsöltük fel minden édességét, amit nyújtott. Se előre nem néztünk, hogy hová megyünk, se hátra nem tekintettünk, hogy mit hagytunk magunk mögött. Nekem néha szívembe dobbant valami: névtelen fájás, szorongás. Eszembe jutott az életem, a feladatok, a félbemaradt pálya. De ezek az érzések csak pillanatokig kínoztak. Igyekeztem elhessegetni a sötét madárrajokat, melyek fiatal életem fölé telepedtek... Úgy sincs lehetőség az írásra – nyugtattam magam. Lámpánk, asztalunk nincs. Hol írjon az ember? A térdén? Holdvilágnál?... Ott is lehetne. De az új, friss katonaélmények nem kívánkoztak versbe. Háborús verset pedig nem tudok írni.
Egy alkalommal a honvédtüzérséget láttam felvonulni Brassó utcáin. A tüzéregységet egy tiszt lóháton, kivont karddal vezette. Riogtak a kürtök, pergett a dob. A fényesre kefélt lovak négyesével táncolva vitték az ágyúkat. A legénység piros parolis, vadonatúj csukaszürke ruhában mozdulatlanul ült az ágyúk végén. Megejtő látvány volt. Ott álltam az utca szélén, szinte megbabonázva, és szemem nem tudtam levenni róluk. Kínzó vágy fogott el, hogy én is tüzér lehessek. A közelben lévő postahivatalba rohantam, és nyomban hosszú táviratot adtam fel Budapestre, egyenesen a honvédelmi miniszternek, hogy engem azonnal helyeztessen át a honvédtüzérséghez. Kérésemet persze nem teljesítették, ellenben a szolgálati út be nem tartásáért dorgálásban részesítettek. (Bartalis János: Az, aki én voltam. Önéletrajzi visszaemlékezés. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972)

 
Hová tűnt a katonatiszt? (6) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. október 29. csütörtök, 12:27

Scheip (Székely) Frigyes népfelkelő tiszthelyettes Erdélyben, a Brassó vármegyei Földvár községben született 1873. február 14-én, szász eredetű kisiparos családban. 1895-ben, az akkor három évig tartó, tényleges katonai szolgálatra bevonult a brassói 34. császári és királyi hadosztály egyik tüzérezredéhez. A szolgálati idő letelte után bent maradt továbbszolgáló altisztnek, és csak 1907-ben szerelt le tűzmesterként. 1909-ben elvégezte a kétéves útmesteri iskolát, és még ugyanabban az évben kinevezték útmesternek. 1910-ben Sajószentpéterre, 1911-ben Edelénybe helyezték. Itt dolgozott egészen a világháború kitöréséig. 1914. augusztus 3-án, 41 éves korában vonult be, itthon hagyva feleségét és öt gyermekét. Harctéri Naplóját színes rajzokkal illusztrálta.
1914. Augusztus 2., vasárnap * Ma mennek a fiatalabb évbeliek, ránk, idősebbekre holnap kerül sor. A Vám vendéglő előtt van a gyülekezőhely, s csoportos indulás a vasútállomásra a ¾ 12 órakor Miskolc és Kassa felé induló két vonathoz.
Kibontott zászlókkal, zeneszó mellett kíséri a bevonulókat a község apraja-nagyja. Ének- és muzsikaszó, a Kossuth-nótát más-más katonanóták váltják fel. Mihalkó susztermester, aki egy fél tucat apró gyermeknek az apja, a legvidámabb, a mellette haladó, már hetedszer az anyai örömök elébe néző feleségét öleli, és virágos kedvében dalolja: „Fel, fel vitézek a csatára!”
A kis vasútállomáson annyi a nép, hogy ember-ember hátán szorong. Éneklés, sírás és búcsúzkodás. N. B. és B. A., edelényi urak felváltva lelkesítő szónoklatokkal búcsúztatják a bevonulókat. Megérkezik a két vonat, máris zsúfolt mindkettő, mégis fel kell férni az itt várakozóknak is. A sok virágtól nem látszanak a kalapok, melyeket a lányok a szerelem és hűség jeléül a babájuk kalapjára tűztek.
V. Dezső, közös barátunk és hűséges kaszinói tag, nem virágos kalappal szerényen meghúzódik a kassai vonat peronján, s törülgeti könnyes szemét. Nehéz neki a katonaélet, mert csak „nyolchetes” volt valamikor, s amint régebbi elbeszéléséből tudom, nem volt rajongója a katonaéletnek. Egy szál cigánylegény, akit a falu összes cigánya kísér, olyan kedvében van, hogy alig fér a fekete bőrében. Végül nagy nehézségek közt, a csendőrség segítségével, megtörtént a beszállás és a vonatok szép egymásutánban megindultak s viszik a fiúkat az ismeretlen nagy útra. Vajon hányan látták az övéiket utoljára?
Augusztus 3., hétfő * Ma mi indulunk, öregek. Bár ma is sok a nép, a dal és a muzsikaszó sem hiányzik, de szerényebb keretek között folyik le az egész, mint tegnap. Érthető is, mert mindannyian megkomolyodott családapák vagyunk, más szemmel nézzük ezt a most felforgatott világot.
Rövid, érzékeny búcsú a családomtól. Margit lányom, aki a szemeibe tóduló könnyeit szégyelli, elbújik a ház mögé, onnan kellett előhoznom. Családomból csupán Frigyes fiam kísér az állomásig, s legényesen is tartotta magát, mígnem a vonat elindult, akkor már neki is eltört a korsója. Daróczy komámra, mint újdonsült polgárőrre bízom családom védelmét, s rövid búcsú után beszállunk Jankóval a vonatra.
Miskolcon a Böcögében ebéd, majd utána jelentkezünk a Jázmin utcában, azaz csak jelentkeznénk, mert nem férünk oda a sok néptől. Valamelyik iskolaépület van berendezve erre a célra. Mindketten igyekezünk a sokaságban valahogy az ajtóhoz férkőzni, hogy könyvecskéinket beadhassuk, nehogy valamiképpen lekéssük a háborút.
Egy, már jelentkezettet szólítanak és visszakapja a könyvecskéjét azzal, hogy hazamehet négyhavi szabadságra. Meglepetten kérdem magamtól: hát oly sokáig fog tartani a háború?
Befurakodtam az ajtónálló szuronyos őr dacára, és átadtam a könyvemet, de a sor nem került rám, ámbár megkértem a tárgyban egy komoly képű törzsőrmestert, de rá se hederített hitvány civil mivoltomra. Egy öreg magyartól kérik a könyvet, de nem adhatja elő, mert érthetetlen okból odatette a fal mellett lerakott száz meg száz, valószínűleg már elintézett könyvecske közé. Most ott guggol az atyafi, s keresi a könyvecskéjét oly buzgósággal, hogy már izzad bele. Rá emlékeztet a mesebeli Bolond Istók, aki egy szalmakazalban keresi az odarejtett gombostűjét. A várakozást megunva elmegyek sétálni. Papírskatulyába csomagolt holmimmal a kezemben a kapu előtt egy, a buzgóságtól kitüzesedett képű, rendfenntartásra odavezényelt kis zászlós, lehet, hogy kémet lát bennem, mert kivont karddal nagy hevesen kérdezi tőlem, hogy mi van a csomagban. A válaszom: „bomba, zászlós úr, de megenni való bomba sült kacsa formájában”. (Edelényi Füzetek 49. Összeállította, szerkesztette: Hadobás Pál)


Augusztus elsejéről másodikára virradó éjjel a következő rejtjelezett távirati parancsot kaptuk a vezérkar főnökétől: a) a szállásszabályozó vezérkari tiszt és hadbiztos Stanislaura (Kelet-Galícia) indítandó azonnal útba, amiből látható volt, hogy hová szállítják majd a csapatokat, b) Románia megbízhatóan semleges (ennek ellenkezőjét közölte júniusban, lást a 45. oldalt) ezért minden kerülendő, ami Romániát provokálná, a határőrségek létszámát nem kell felemelni. A honvéd miniszter elrendelte, hogy a vasutak biztosítását egész Erdélyben azonnal életbe kell léptetni a felterjesztett javaslat alapján... Utóbbi célra azonban a miniszter nem küldte még ki a felszerelést. Ezért a vasútbiztosító őrséget elhasznált ruhákba öltöztették, s rendelkezésem alapján csak az őrség parancsnokának volt puskája és tölténye. Csak augusztus végén kaptunk e célra régi, egylövetű Werndl puskákat, de ezeket nem tudta kezelni a legénység, amire őket most tanították meg.
Augusztus 4-én kaptuk meg a vezérkar vasúti irodájának a táviratát, hogy az aznap este Kolozsvárra érkező gyorsvonattal hozza ki egy vezérkari tiszt az ún. szállítási lapokat, amit tőle az állomáson egy vezérkari tiszt kell, hogy majd átvegyen, mert a Bécsből érkező vezérkari tiszt tovább utazik Nagyszebenbe, az ottani hadtestparancsnoksághoz. Az átvételre én lettem kirendelve. A vonattal nagy tömeg érkezett, s nagyon sok volt a felszállni akaró is, emiatt nem találkoztam a bécsi vezérkari tiszttel, akit persze nem is ismertem. Így üres kézzel mentem vissza az irodába, ahol a vezérkari főnök átadta a szállítási lapokat. Ugyanis a bécsi vezérkari tiszt, látván a nagy tömeget az állomáson, nem keresett engem, hanem kocsival ment be a kerületi parancsnokságra, hogy még idejében visszaérjen a vasúti állomásra.
Augusztus 5-én a reggeli gyorsvonattal vitték el Kolozsvárról a futártisztek a szállítási lapokat az érdekelt parancsnokságoknak. (…)
Én négy héten át nem mentem haza még aludni sem, mert minden éjjel telefonon hívtak ismételten segítséget, és táviratok érkeztek hol a minisztériumból, hol az alárendelt parancsnokságoktól. A rejtjelkulcsot pedig én kellett, hogy őrizzem a páncélszekrényben. Mindezt az okozta, hogy az emberek idegesek voltak és sokan nem merték vállalni a felelősséget, mert békében azt szokták meg, hogy mindenre parancsot kaptak. Ideges voltam én is, de lefegyelmeztem magam, nagyon nyugodtnak tartottak, pedig sokszor a pattanásig feszültek az idegeim. Különösen akkor, ha jelentéktelen dolgokkal molesztáltak és vertek fel álmomból.
A határon kb. 90 csendőrőrs volt, melyek válogatás nélkül minden hírt jelentettek az elöljáró szakaszparancsnokoknak (s ez helyes volt), akik ezeket – minden mérlegelés nélkül -. rejtjeles táviratban jelentették, szóról-szóra. Éjjel, sokszor órákon át kellett ezeket a hosszú, lényegében semmitmondó táviratokat megfejteni. Több hét elteltével sikerült elérni, hogy parancsunknak megfelelően csak lényeges dolgokat jelentettek röviden, s csak igazán komoly hírt rejtjelesen. (Lukács Béla háborús emlékirataiból. Vezérkari tiszti szolgálatom a kolozsvári kerületi parancsnokságon, 1911. augusztus 1. – 1916. január közepéig. Koszta István személyes dokumentumgyűjteményéből)


Nincs levél! Tíz nap óta nincs levél!
Azok a sokak, kik ma "nacionális érdek"-ek, "diplomáciai kérdés"-nek, "hadászati problémá"-nak hívják e szörnyen szórakoztató életben játszódásukat, - elbírhatnák-e vajon ezt? Az ember asszony, kisemmizett, kérdetlen mellőzött, - az ember itt maradt és jár-kél a dolgai után, néha tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a megszaporodott gondtól és vár... mindennap monomániásabb reménységgel, sivárabb kétségbeeséssel, - és nincs és megint nincs tábori levél.
Az ember hazatart, lihegve siet, (hiszen csak azért ment el, hogy időt engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába, szívdobogást kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, - s a pléh kegyetlenül visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni, - üres megint!
Talán délután lesz! (Az ember alig nyúl ételhez!) Hánykor jár a postás? Volt-e már? Elébemegyek, megvárom a sarkon! Most jönnek, hol a mi öregünk? Igen, ő az, - esdekelve és rémülten nézek elébe, de int már messziről a kezével, "Nincs, - semmi sincs!"
Többször nem jön már, így kell végigélni a reménytelen napot, fogvacogtató éjszakát. És elölről kezdeni holnap.
Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka híján, arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet? Szent Isten, - de hiszen holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de milyen hír jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, - leugortam a szaladó villamosról, mert láttam levéllel inteni a postást, - és csak késett írásai voltak, régebbiek az utolszor kapottnál? Igen, hiszen éppen ilyenből látszik, hogy csak a posta az oka, - csapatszállítás, hófúvás, - vagy lehetetlen feladnia! De ha baj van, - mikor tudom meg? Elbírom-e nélküle az életet egyéb kötelességekért? Miért is találkoztunk? Nem, nem voltam hozzá mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? - Semmi sem biztos, hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Talán nem is jó, hogy mindig olyan sokat írt, elkényeztetett, - most nem bírom el, ha egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának a tíz napért! Hátha már hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb nélkül? Inkább a lábat! - Ha a kezével dolgozni tud, ha épp esze megmarad, egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság, az volna a legszörnyűbb, de még úgy is, csak éljen! - Istenem! Nem befolyásolja-e a titokzatos végzetet az én szuggesztív rettegésem?
Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűen akartam már félredobni, hiszen nem övé, de mindjárt mohón estem olvasásnak, - egyre csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelídebb elnyugvással, Fekete Péterné írt.
"Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most jött az embertől levél hétfőn írta azaz most péntek van és drága jó doktor úr is Egészségbe megvan írva mindennap hosszú leveleket sebesültek maródik tarsolyába egy Hadnagy Bécsbe menendő egész könyvet adott által annak maga kezével írottat énmagam Nullás liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente kedves doktor úr emberemmel, hogy küldjek magam Felviszem tessék mari Szakácsnét vasúthol elém küldeni megyek mint teris szamár lisztel téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát háládatosan köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessék drágábban fizetni csak rendes árat melyhez kívánok szíves jóegészséget kezét csókolom maradok.
Fekete Péter hitvese Rozál"
...Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkövetkezik! Mintha hétfő óta nem százszor lehetne baj! De még írt, mindennap írt, fogom olvasni megint a naplóját "maga kezével írottat", - mondhatom az embereknek: "Nincs baj, most kaptam hírt hálaistennek! Vagy csak mert úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy most pihenni kell, remélni a téboly ellen! Mintha minden baljóslat, szerencsétlenség megszűnt volna, a meghajszolt érzés elsimul. Az ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori csomagot küld, olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a csörgőkígyót és megmutatja a lexikonban a hottentottát.
Mire Fekete Péterné beállított, - már itt volt egész csomó megkésett levél a táborból...
Szép, piros-szőke aprószemű asszony, liheg és csodálkozik és hálálkodik, nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája feltűzködve, a hátán kas, szatyor, butyor. "Ne tessék avval fáradni!" "Köszönöm kérdését!" "Nem vagyok én arra érdemes!" Kissé zavarban van, hát erősen tartja magát, kivált Marival szemben, ki fiatalabb mint ő, csak cselédleány és itt mégis tájékozottabb, "világi" nála. A moziból, hova elküldöm, hamar visszajön, unja, vagy röstelli, hogy ilyet még sohase látott s itt az utolsó utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt mondta, "Mit nézzek rajta? Nem az enyém!" De lopva azért jól megvizsgálta, hogy elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a nagyvárost koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével. "Jaj, hogy itt mindenért pénzt kérnek!" - Őnekik ott a Kánaánban van most is minden dúlásig, komenciót is kapnak, magukföldje is terem, ő bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz... Alig tudom itt tartani hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra nagyon büszke, hogy olyat még nem látott életében.
Estére beinvitálom teára, szép, enyhe csend van, a gyerek alszik odaát. A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei árnyékába, - kivel most egy bajban, egy számkivetésben, talán egy almon, egy kenyéren ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van talán hozzám e percben. (Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről. Nyugat, 1915/19. sz.)

 
Hová tűnt a katonatiszt? (5) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. október 28. szerda, 07:44

Életem egy kis vidéki városban kezdődött, a mult század nyolcvanas éveinek elején; olyan ez, mintha regényben olvasnám. Olyan, mint egy távoli idill, amit úgy találtak ki, hogy valószínű legyen és mégis idegenebb a valóságtól, mint a Csöndes Óceán valamely félreeső szigete Londontól vagy Budapesttől...
Utam előre el volt készítve, családi és hivatali vonalon, körülöttem békében tespedt a világ, Magyarország elkényeztetetten duzzogott, mint egy keleti princessz, akit házasságba kényszerítettek az osztrák zsarnokkal. Már Vörösmarty megállapította, hogy olvasóvá, úgy mint költővé is, az unalom szokta tenni a magyart. Az ember sohasem tudhatja, mi az, amitől ihletét nyeri: az unalom vagy a mustostök?
Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott. Az élet néha különösmód összeszűkül és megszegényedik ezen a magyar glóbuson. Igy szűkült össze akkor is, habár csak szellemileg mert egyebekben bőség volt itt. Kártyáztunk, ittunk, vendégeskedtünk és politizáltunk, de közben nem történt semmi, évről-évre. Tavasszal visszajöttek a fecskék s egész nyáron át elegánsan keringettek a félszer vakolathullajtó vályogoszlopai körül. Őszre megjelent a must és a mustostök. Télen jött a zsidó, csizmásan,
kilábolt a hegyre, s megnézte a pincében a borokat. A kis sváb cseléd nagy flanellkendőbe bugyolálva gázolt át a havon, hogy vizet húzzon a szalmafonatos kútból, melynek csövéről jégcsapok csüggtek alá. Én közben felnőttem, elvégeztem tanulmányaimat s kikerültem a messze Erdélybe, a havasok közé. Itt éreztem először hideg szeleket, mintha valaki egy nagy és fülledt családi szobában a rosszul csukódó ablak mellé kerül s megcsapja fülét a fagyos légvonat. A kis sváb cseléd facipői helyett halinacsizmás oláhok léptei visszhangzottak a folyosón, s nagyszakállú pópák járták az uccákat, míg a magyar urak a Mexico-vendéglő
terraszán ittak, kártyáztak és politizáltak, akárcsak otthon, a szekszárdi présházakban. Én már akkor nyilt lázadásban voltam, nem kártyáztam, nem ittam azon túl, amennyit mégis dukál, s nem érdekelt az osztrák-magyar politika. A kuruckodás gyermekes játéknak tűnt fel előttem, hisz úgyse változtathattunk semmi lényegeset, s egészen más erők forrongtak körülöttünk.
Jobb volt a könyvek közé vonulni, a szellem erőde még szilárdnak látszott, s már épült is a büszke magyar torony, minden eshetőségre: legyen mit mutatni messzeségeknek és századoknak! Tehát nem ittam, nem vadásztam és nem politizáltam, ami már maga is forradalom-számba ment Magyarországon, hol még a költészetet is csak a politika kedvéért szokás eltűrni vagy engedélyezni. Kezdtek rossz hazafinak tartani, amire én még büszke is voltam, tekintve e rettenetes vád silány hangoztatóit. Míg egy napon aztán egyszerre minden megváltozott, szinte egyik pillanatról a másikra, mintha betörtek volna az ablakok és bezuhanna a vihar. A gyertyák kialusznak ilyenkor, a papirok szerteröpülnek a szobában, az ajtók becsapódnak, a hideg szél ujját érezzük nyakunkon. Emlékszem, csakugyan szélviharral kezdődött, én akkor éppen megint otthon voltam, a rozoga, régi házban, ahol anyám hajdan a mustostököt megkívánta és a szép levelet megírta. Kellős közepét tapostuk a nyárnak. Én délben érkeztem meg Budapestről, útközben, jól tudom még, egy francia könyvet olvastam, mely bizonyos rejtelmes fizikai tüneményekről szólt, esetleges kozmikus befolyásokról, amik planétánk életét megváltoztathatják. Ebéd után hirtelen elborult, szinte egészen sötét lett, mint ítéletnapján, a fák derékban megcsavarodtak, az udvar közepén hatalmas portölcsér emelkedett, s az emeletről egy ablaktábla csörömpölve zuhant a pázsitra. A kapu fölött magától csöngött a drótcsengő. Minden olyan volt, mintha csakugyan valami kozmikus erő ragadta volna meg a világot, s az elemek harcával jelentené be, hogy ezentúl minden máskép lesz, mint eddig volt.
Valóban minden máskép lett, s azon a napon derékba törve, kétfelé oszlik az életem, mint különben talán mindenkié, aki akkor már ember volt. Másnap izgatott csoportok gyültek az utcákon, mindenki a jövőt találgatta, a katonasorban lévők már bevonulásra készülődtek, a türelmetlenek a vasuthoz gyalogoltak ki ujságért. A vonat valószínűtlenül késett. A szerelvények végnélkül vesztegeltek az állomásokon, s teljes huszonnégy óráig tartott, míg szülőhelyemről visszaérkeztem Budapestre. Budapesten már a levegő is megváltozott, a gépkocsiknak valóságos puskaporszagát éreztem, mely elvegyült a nyárvégi külvárosok zöldségbűzébe s az arcokon villogó vagy aggodalmas feszültséget láttam. A biztonságérzés és nyugalom eltűnt a világból, ez tűnt el legelőször, de mikor aztán legközelebb újból szülőföldemre utaztam, megállapíthattam, hogy eltűnt például a mustostök is; mert kinek lett volna még kedve ilyesmit élvezgetni? A következő évben eltűnt az öcsém is; ötévi hadifogság után került később haza, Japánon és Indián keresztül, sokáig nem volt felőle semmi hír. Eltűnt anyámnak
jókedve, s mintha a kozmikus befolyás az állatvilágra sem maradt volna hatás nélkül, eltűntek a fecskék is: senki sem látott fecskéket hosszú-hosszú esztendőkig. A félszer vályogoszlopairól darabokban eltűnt a vakolat, meztelen kitűnt a szalmás sár. A nagy házban minden avult, romlott és töredezett. Belül, a bejáratnál, a kerekoszlopos falépcsővel szemben, egy vászonrahúzott nagy térkép lógott, Magyarország régi mappája, mely valaha egy ügyvédnagybácsi irodáját bútorozta. Egyik napról a másikra rá kellett ébredni, hogy ez a mappa is avult lett. Egy reggel eltűnt Erdély. Az eleven ország épúgy omlott és töredezett, mint a vakolat a vályogoszlopon, amely szintén térképhez kezdett hasonlítani.
Az eltűnések sorozatának evvel még nem volt vége. Lassan eltűnt a szellemi erőd szilárdságába vetett hit is, a könyvek össze-vissza csúszkáltak, mint a rossz téglák, a toronyról, melyet a jövőnek építettünk, leverte a vihar a glóriát. Észre kellett vennünk, hogy senki se figyel ránk és senki se törődik velünk. Hangunk elszállt a szélben, s hiába óvtuk gyertyánkat és irományainkat, a gyertya alig látszott pislogni, s az irományok ki voltak szolgáltatva a szeleknek. Más irományok is röpültek ezidőtájt, megszentelt szerződésekből, ősi törvények lapjaiból, öröknek hitt érvényességek kánonaiból lett papírsárkány és levegő játéka. Minden
megváltozott! Az emberek is másként viselkedtek, a sors másként keverte a kártyát, a királyok földönfutókká váltak, mint a mesékben, s ismeretlen férfiak császároknál hatalmasabbakká. Nemzetek elsüllyedtek és fölbukkantak, városaink nevet és nyelvet cseréltek, s tereikről eltűntek a szobrok. Minden másként lett, életemnek ebben a második felében, mint az elsőben volt, és minden rosszabbul. Mintha a világ egyszerre a másik felére fordult volna.
Mi magunk csak lassan vettük észre, eleinte folyton vártuk a végét. A háború vége meg is jött, például; de a béke nem volt béke. Valaki nyilván gúnyt űzött belőlünk. Leglehetetlenebb vágyaink teljesedtek, de a köszönet torkunkra ful. Amit gyűlöltünk, azt most sajnáljuk és visszasírjuk. Függetlenek vagyunk, de öröm helyett csak remegni tudunk. A biztonságérzés talán vissza se jön többé szívünkbe, bűnbánóan imádkoznánk már egy kis unalomért, de az unalom mintegy sértődötten elbúcsúzott tőlünk s átadta helyét az aggodalomnak, mely nyakunkon ül és fojtogat. (Babits Mihály: Curriculum vitae. 1939. február 3. In: Keresztül-kasul az életemen. Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T. kiadása)


Holnap indulunk a frontra. Sokféle érzés küzd bennem: riadt kíváncsiság, tisztelet önmagammal szemben, egyszersmind szorongás (vagy talán levertség) attól, ami rám vár, vonz a kérlelhetetlen és ismeretlen szörny, amelyet frontnak neveznek. (Effendi Kapijev: Frontjegyzetek. Nagyvilág, 1960 / 4)


Július 28-a volt, egészséges, forró nyári nap, amikor először elkiáltottam az udvaron a homokban heverő debreceni magyarok közt a Nagy Mihály nevet. Mintha megelevenedett volna a föveny, mintha a hívó szóra sereglő magyar nép lelke mozdult volna meg – felemelkedett vagy 20 hortobágyi fiú és illedelmes hangon, hogy akár a nagytemplomnál is meghallhatták, elkiáltotta magát, hogy „Hier!”. Erre a tömeges ajánlkozásra nem voltam elkészülve; jobban megnéztem tehát a kezemben levő törzskönyvi lapot, s csökkenteni akarván a Nagy Mihályok számát, hozzáfűztem, hogy „hajdúszoboszlói”. Erre 15 újra homokfürdőt vett, öt azonban állt rendületlenül s azt vallotta, hogy mind hajdúszoboszlói. Újra megnéztem a lapot s a sorozási évszámból kisütöttem, hogy az a Nagy Mihály, akit én keresek, 1907-beli. Erre három ember újra földre rogyott, a kettő meg tanukkal igazolta, hogy mind a ketten „szoboszlóiak” és „hétbeliek”. A törzskönyvi lapon egyéb biztos ismertetőjel nem lévén, tudomásul vettem, hogy van két Nagy Mihályom tényleg, s van egy emberem – papíron. Végigkiáltottam így vagy hetven nevet, jelentkezett vagy 100 ember és összeállítottam századom első szakaszának jobbszárnyát, mely 23 emberből és egy altisztből állt. Ennek a 23 és egy embernek azután megmagyaráztam, hogy ők a katonai munkásosztaghoz fognak tartozni, amit hivatalos nyelven úgy hívnak, hogy Arbeiterabteilung. Figyelmeztettem őket, hogy engem mindig tartsanak szem előtt, mert én leszek a parancsnokuk.
Másnap újra kezdődött az emberszedés, s mert már más is csipegette a homokban heverőket, lassan tisztulni kezdett a debreceni Pavillon-kaszárnya udvara. Annál borúsabb lett az ég alja arra észak felé!... Mikor már kétszáz körül volt az embereim száma, mikor már Szerbia felé járt az ezred java, meg lett az általános mozgósítás. Ez csak annyiban érdekelte Debrecent, amennyiben most már a kassai illetőségű borbélysegédek is elmentek s így nem maradt, aki azzal vigasztalta volna a bevonult katonákat, hogy addig nincs baj, ameddig mindenkit be nem hívtak. (Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén – népek országútján. Budapest, 1935.)

 
Hová tűnt a katonatiszt? (4) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. október 26. hétfő, 09:04

Meghitt környezetben születtem. Óriási kertünk volt, patak ment át rajta, szép gyümölcsöse volt és virágoskertje és nagyon szép gazdasága is. Tab járási székhely volt a Balaton déli oldalán, Siófok szomszédságában. Két ház is állott ott. A kisebben születtem, a nagyban pedig inkább csak laktunk. Mindennek a hangulatát egy madárral hoztam kapcsolatba. Mégpedig egy pávakakassal, amely a legnagyobb megdöbbenést keltette bennem; nem akartam elhinni, hogy ilyen szépet egyáltalán látni is lehet. De ezt a hangulatot hamarosan megzavarta egy mondat. Fekete ruhában ejtette ki ezt a mondatot Botár tanár úr. Kint játszottunk, és így kezdte: – Meghalt Ferenc Jóska, a király.
Így, pontosan ezekkel a szavakkal mondta. Nem Ferenc József, a császár és király, hanem ezt mondta: meghalt Ferenc Jóska, a király. Mi, mintha valami összedőlt volna, úgy néztünk a kirakókockáinkra, melyek mintha a öreg császárral a öreg Monarchiát jelképezték volna abban a gyerektársaságban. Természetesen nem tudhattuk, mi lesz ennek az eseménynek a következménye, de ilyen hangulat uralkodott el köztünk. Azt se, amikor korábban felharsant a kaposvári utcákon egy másik mondat is, hogy „Éljen a háború”. Ezt se értettük meg, csak lassan, mert ez a két mondat bizony az egész életünket és környezetünket teljesen felfordította. A kertet, a pávának a hangulatát, a házat, és aztán lassan rájöttünk, hogy a hazát is.
Cseh–morva származású nagyanyám, Jerzsabek Amália rendkívül sokat mesélt nekünk a Szudéta-vidékről, Morvaországról, Prágáról, Bécsről. És íme, most a híres 44-es somogyi ezredet és annak törzsét áthelyezték Reichenbergbe. Vele édesapámat is. Evvel együtt járt sok-sok készülődés, sírás, utazások katonavonatokonmert édesanyám és én is velük mentünk először Bécsbe, aztán Prágába, majd a Szudéta-vidékre. Amit a mesében hallottam, egyszerre a valóságban is láttam, mégpedig eléggé kegyetlen formában. Így jutottunk el Somogyból egészen a sziléziai határ mellé. Mit jelentett ez? Bennem, a gyermekben, aki öt-hat éves voltam, általános bizonytalanság érzése uralkodott el. Hiszen a magyar katonákon kívül senkinek a nyelvét nem értettem, minden idegen volt, az emberek és a világ. Ebből a hangulatból alakult ki bennem a vágyakozás a régi után. Valaki, valami után, ami az emberi társadalomban biztosat jelent. Ami olyan szép, mint valamikor az az otthoni kert volt. Kezdtem érezni a sugárzást a gyermekkori emlékből. Családunkhoz csak két év után jutottam vissza édesanyámmal Kaposvárra és Tabra.
Ugyanebben a városban volt diák Radnóti Miklós. Mi akkor egy nagyon szép palotában laktunk ott. Annak az első emeletén. Amikor hazakerültem, azt hittem, hogy újra abba a jó környezetbe kerülök, amelyből a háború elragadott, de aztán rájöttem, hogy egy másik háborúba kerültem bele, mert az első elemi osztályba való beiratkozás bennem a háború okozta zavart csak még jobban fokozta. Összekevert bennem mindent. Környezetemet is ellenségemmé tette. Ekkor jött a második sokk. „A haza kis polgárainak” elnevezett elemi iskolában. Hatéves koromban. Olyan helyzetbe és intézménybe kerültem, ahol – úgy éreztem – én semmi jót nem várhatok. Már az indulás is roppant szomorú volt. Kedves öreganyám fejemre tette a kezét, és lassan sírni kezdett. Nem értettem, miért kell neki sírni, amikor én szívesen megyek az iskolába tanulni. Hogy mi történt, és miért lett ez az esemény sorsfordító pillanat a háború zavarai után? Ebben az iskolában ez időben egy nagyon kegyetlen tanító tanított. És ott döbbentem rá arra, hogy ahogyan a felnőttek között a háborúban az erőszak érvényesült, ugyanúgy itt, a kicsik között is az erőszak uralkodik. Rendszeresen megpálcázta a gyerekeket. Még a leánygyermekeket is. Ekkor határoztam aztán el, hogy többet nem megyek iskolába. Úgyhogy apám volt kénytelen elvezetni az iskolába, és ott kellett állnia az ajtó mögött, nehogy visszamenjek. De otthon még a könyvekben is csak csatajeleneteket, háborúkat láttam. Erőszakot. Bitófákat. Börtönök meredtek rám. Ahogyan korábban a szépet a pávakakas jelképezte, itt a förtelemtől egy másik szimbólum bontakozott ki lassan bennem. A lusta és kegyetlen krokodil képzete.
Ez éppen egy iskolai jelenettel függött össze. Azt a házi feladatot adta egyszer a tanítónk, hogy mindenki rajzoljon egy-egy állatot. Abban az időben még palatáblára írtunk, és palavesszővel rajzoltunk. Hogy, hogy nem, ha visszagondolok, egészen biztos, hogy ez a két élmény, a háború és az iskola élménye szinte kényszerített arra, hogy én egy krokodilt rajzoljak. Hogy milyen tehetségem volt a rajzban? Valószínűnek tartom, hogy roppant jól sikerülhetett a rajzom, mert a tanítóm egyszerre azt mondta: – Te csalsz! Nem te rajzoltad! Ezt más rajzolta. – Az alaptalan vád, az abszolút bizalmatlanság a gyermeki, öntudatlan tisztasággal szemben olyan sokkot jelentett a pálca mellett, hogy mást nem tudtam csinálni, mint fölálltam, odamentem a táblához, vettem a krétát, és a táblára kezdtem rajzolni szinte freskóméretben a krokodilt. Mögöttem óriási csend lett. Akkor jöttem rá arra, hogy ez a krokodil az én életemben mit is jelentett, mire tanított... (Takáts Gyula: Emlékek életrajza. Esszék, emlékezések. DIA, 2011.)


1914 június 6. Ma belenéztem a síromba. Már kövezik. Egy marék virágot dobtam bele. Miért?
1914 augusztus 1. A szörnyű háború híre remegéssé vált a csontjaimban.
Vége az élet minden örömének. Kijuthatok-e még ebből a szívszorongásból az éltető levegőre?
Szegény magyar! Visznek a vágóhídra! És ha legalább ezt a mai tüzedet jól használnák fel! És nekieresztenének az igazi ellenségednek! Nem, előbb lehűtenek, kiéheztetnek, elcsigáznak, egyszóval: jégre tesznek, – és aztán kimerülve, lehangolva, megveretnek a muszkával. Ki nem látná, hogy a szerb csak az agent provocateur szerepét játssza a háborúban?
A szerbek a Bánátot akarják, az oláhok Erdélyt. Szörnyű háború lesz ez! És a magyart viszi az osztrák a vágóhídra.
1914 augusztus 6. Hát csak én látom a helyzetünket olyan sötétnek? Körülöttem mindenki győzelemről beszél. Az én gyönge kis agyam megbénul a csodálkozástól, hogy nem őrülnek meg az emberek a háború gondolatától. Az egészséges, nagy gonddal felnevelt, kiművelt és kitanított ifjúságot viszik a nemzetek egymás golyói elé. Vagy csakugyan túlgyülemlett már az emberiség a földön és a királyok csak azt a titkos, öröklött jogukat gyakorolják, hogy egyetértve az emberiséggel, azt az emberiség javára időnkint megtizedelhetik. Mennyivel emberségesebb volna a születéseket meggátolni.
A hátramaradott családok javára ma elküldtem a nagy láncomat. 880 koronát adtam egykor érte. Könnyű szívvel és örömest küldtem. Egyetlen ékszerem volt. Sajnos: a nagylelkűség nem ragadós betegség.
A Nemzeti Színháznak 1914-ben olyan igazgatója van, akinek ebben az augusztusban semmi mondanivalója nincs a tagoknak. Egy szava sincs hozzájuk. És mi egymástól kérdezgetjük:„Vajjon lesz-e megnyitás?”
1914 augusztus 28. Valóságos típussá kezdi kinőni magát, ebben a szegény, erkölcstelen, önző fészekben, az itthonmaradottaknak az a cinikus, utálatos fajtája, aki, hogy itthonlebzselését mentse, félvállról, félig tréfás, félig lekicsinylő hangon beszél a harctéren küzdő szentséges mártírjainkról. Ezek a nyomorultak és nyomorékok azt mekegik, hogy a hősiség nem érdem, csupán önkívület, vad tömegösztön...
1914 augusztus 31, A háború első szörnyű hónapja elmúlt. Hány következik még ilyen, világok Teremtője?! Mily szánalmasak vagyunk mi, akik dolog nélkül itthon lebzselünk. Lázasan várunk valamire, a visszatérő életre, amely elhagyott bennünket és egész erejével ott lüktet a harctéren. Ott dől el a mi sorsunk is.
1914 szeptember 18. A Nemzeti Színház felbontotta a szerződéseinket. Mily semmi ez, mily magától értetődő ebben a végítéletidőben.
1914 szeptember 21. Az orosz foglyok táborában.
A vigasztalanság megtestesülése ez a színtelen, lassan gomolygó embertömeg. Fiatal, erős férfiak dologtalanul álldogálnak az eső alatt. A földre nem ülhetnek, nem fekhetnek, mert a föld vizes. Födelük nincs. Egy nagy mező közepén áll a tömeg. Csak a szélén mozog néhány ember: hordják a cölöpöket és deszkákat a barakképítéshez. Ezek mozognak: ezek boldogok! A többiek: élő árnyak, akik mint nehéz felhőtömegek, alig észrevehetően hullámzanak az óriási mezőn. Várnak, lelógó karokkal, csüggetegen várnak. A mennyországot vagy a poklot várják ezek a szegény, szelídnézésű, szőke emberek. Három felakasztotta magát vasárnap virradóra és tizenkettő meghalt vérhasban. Ó, olcsó emberélet! (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

 
Hová tűnt a katonatiszt? (3) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. október 25. vasárnap, 08:02

Kronska ulica 23... A világháború itt kezdődött tulajdonképen, ebben az egyemeletes sárga kis házban, a Kronska-ulica 23. szám alatt. Ez a néma utca, rosszul kövezve, szétálló nagy gránit-kockáival, amint lejtősen emelkedik a konak felé, nem különb egy falusi utcánál és mégis minden együtt van itt; idelátszik a konak udvara és magas vaskerítése, mellette a szerb vezérkar kis háza, a szomszédságban a hírhedt György herceg palotája és az utca végén az osztrák–magyar követség, a 23-as szám alatt.
A 23-as szám alatt a sárga kis ház minden függönye lebocsájtva, minden ajtó, minden ablak erősen lezárva. Az első emeleten van mindössze valami hiba, a vakolat a sarkon lehullott, lehet, hogy magától és nem a bombázástól. Egy ablak is be van törve az első emeleten, a három ablak közül a jobboldali szélső, ez is talán a sietségben, ahogyan akkor, azon az emlékezetes július 25-én bezárták, vagy becsapták, akkor törhetett össze és korántsem a tüntető szerbek köveitől. Szóval minden a legnagyobb rendben és ez megnyugtató, hát mégse pusztít el mindent a háború.
A követség kis kápolnájának a kapuin is lakat van. A háború előtt három héttel itt volt a rekviem Ferenc Ferdinándért és a kápolna kis kertjében, ahol bokáig jár az ember a tavalyi meg az idei őszön lehullott sárga levelekben, tavaly itt friss zöld füvön állt Szerbia minden nevezetes képviselője, itt volt Sándor trónörökös, a Pasics, a Hartwig, mindenki itt volt és Jankovics, Bozsovics, Markovics tábornokok, akik most visszavonulnak a szövetséges seregek nyomasztó offenzívája elől. A kis kápolna és a kis kert mint történelmi nevezetességű helyekhez illik, elhagyottak, némák és lehetetlen nem gondolni a háború végére, itt, ahol a háború kezdődött.
A követségi iroda házának kis kapuján, ahol Pasics bevitte az ultimátumra adott válaszát, van egy kis villamos csengő, meg kell nyomni, szól még, élesen és erősen berreg odabenn az elhagyott épület üres szobáiban. A sarkon egy szuronyos honvéd áll őrt. Erdélyből való honvédek, románok adják az őrséget. Az őrvezető egy frájler, az őrség szállása ott van a követségi palota kapuja mellett, ahol a portás fülkéje volt és ahol az aranyszegélyű sapkás kapus ült tavaly, ott most egy oláh honvéd szalmazsákon fekszik, mivelhogy az imént leváltották. Az őrvezetővel végigjártuk a kertet, a terraszokat, a· lugasokat. Itt lakott Giessl báró. A nagy pálma állványokat feldöntötte a szél, a virágágyak elpusztulva, a jégverem ajtaja is bedőlt. A fák lombjai közé villany-körték voltak felszerelve, a körték, mint a túlérettek, lehullottak, összetörtek, de a villany gyújtó csavar a fába erősítve még mindig megvan, mint a diplomataélet előkelőségének az emléke. Istenem, garden partyk, kerti ünnepélyek, fogadások mikor voltak, hát ezek is voltak, amikor színes villanylámpák égtek a lombok között, az osztrák–magyar követség palotájában. Régen, amikor még Dumba volt a követ, meg Forgách gróf és Ugron, akkor még híresek is voltak ezek az estélyek.
A követségi palota lakó termeinek ajtóin érintetlen a pecsét, a szél kiszakította a terrasz kék-fehér ernyőjét és most ez is elzárja a parkba nyíló ajtót, amint ráhullott az ajtóra. A lugasban egy kis asztalkán egy elrongyolódott piros mellény, nyilván a dragománé volt s a dragomán, amikor levetette, itt hagyta, vagy itt felejtette. Az aradmegyei oláh honvéd nem is sejti, hogy milyen nevezetes épületet őriz.
– Valami nagy úr palotája lehetett ez! – mondja. A szerbek is őrizték, itt az őrszobában találtunk még kenyeret, meg dohányt, amit azok felejtettek itt...
Honnan is lehetne tudni, hogy mi ez a nevezetes sárga ház. A követség hivataláról és a követ palotájáról idejében leszedték még a zászlórudat és a címert. Nincs messze a mi követségünktől a német követ palotája, ugyancsak a Kronska-ulicában, a 35-ös szám alatt. Belülről és kívülről teljesen épségben maradt ez a ház is, itt még a német birodalmi címer nagy fekete adlere is épségben maradt. A szerbek őriztették a követségeket és a környékbeli lakosok azt beszélik, hogy a mozgósítás első percétől kezdve őriztették és bár tüntető menetek meg is jelentek a paloták előtt, soha nem került sor a házak megtámadására. Hazafias dalokat énekeltek és elmentek, de a palotákat nem bántották. Decemberben, amikor csapataink kiürítették Belgrádot, beszélik, a két követség előtt nagy tüntetések voltak, de mint látható, nyomuk nem maradt.
A konakkal szemben az orosz követség palotája is le van lakatolva, most ezt is a mi katonáink őrzik; az orosz követségen is magyarul beszélnek most. A kapun egy megható felírás; alföldi dialektusban és ortografiával egy magyar népfelkelő föl jegyzése:

ITT ÁLOTTAM ŐRT
1914. DEC. 8-ÁN ÉN
FARKAS JÓZEF 41. HADTÁP-
NÉPFÖLKELŐ
MAGYARORSZÁG.
MÁSODIK SZÁZAD.
BÉKÉSGYULA.

Valami igazságot mégis szolgáltatott a háború. A Száva-palota a Kraljevica Natalie 2. számú házban van, illetőleg volt a Zlatna Moruná-hoz címzett korcsma, a komitácsik, a boszniai szerb diákok, a Narodna Odbrana embereinek a találkozó helye. A sarokház, ahol ez külvárosi lebuj volt, egészen elpusztult. Egy „Zufalls-treffer”, ahogy mondani szokták, egy elhibázott lövés véletlenül, de nem méltatlanul elpusztította a házat és benne a kávéházat, ahol Princip és Cabrinovics megkötötték az üzletet Tankosics őrnaggyal Ferenc Ferdinánd meggyilkolására. (Herczeg Géza: Végig Szerbián. Az osztrák–magyar, a német, a bolgár hadsereggel a balkáni harctéren. Aetheneum kiadása, 1916)


Itt van a váló percz, nekem el kell mennem, királyom parancsát be kell teljesítenem. El kell válnom kedves, drága szüleimtől, rokonaim, barátaim és ösmerőseimtől. Itt kell hagyni édes szülővárosomat. Elfeledhetetlen jó pajtásaim talán utoljára látlak benneteket. Kérem, hallgassátok búcsúzó versemet. Elsőben hozzád fordulok jó atyám, ki nagy szeretettel voltál mindig hozzám. Látom, fáj a szíved, hullnak a könnyeid, jaj hogy csókolom meg két áldott kezedet. Ne sírj kedves atyám, ne hullasd könnyeid. Megsegít az Isten engem is téged is. Neked mit szóljak kedves édes anyám, te voltál énnekem felnevelő dajkám. Látom, hogy nagyon fáj a szívednek, hogy már el kell menni kedves gyermekednek. Ezerszer köszönöm felnevelésedet. Minden kegyes lépésed, oh fogadd hálául csókjaimat, bocsásd el fiadat. Nagyatyám, nagyanyám, aki szerettek, kívánom Istentől boldogok legyetek. Kedves testvéreim ti is sírtok, fáj a ti szívetek, hogy mostan megváltok. Családjaitokkal áldjon meg az Isten, tartsatok meg engem a ti szívetekben. Kereszt atyám és kereszt anyám, köszönöm jóságukat, hogy a keresztvízre engem tartottatok, az Isten áldása szálljon tirátok, virágzón legyen a ti koronátok. Legény pajtásaim hozzátok fordulok, higgyétek, fáj a szívem, ha rátok gondolok. Mily nagy boldogság volt nekünk együtt lenni, oh be szomorú most tőletek megválni. Isten veletek, hát kedves pajtásaim, éljetek boldogul ez óhajtásom. Kedves jó leányok kikkel nyájaskodtam, körötökben nagyon boldognak találtam. Katonává lettem, azt ti jól tudjátok. Istentől szerencsét tinektek kívánok. Jertek ide ti is jószívű szomszédok, Isten szent áldása legyen tirajtatok. Szülőfalumnak minden lakósa, boldog s boldogtalan árva özvegyei, Úr Jézus Szent keze adjon rátok áldást, messze távoztasson minden egyes csapást. Én is, ha elvégzem a katona pályám, kedves jó társaim és szeretett hazám. Juthassak hozzátok friss egészségben, láthassuk meg egymást a legnagyobb örömben. (Csíkmadarasi Kedves Áron első világháborús naplófüzetéből. In: Tankóné Péter Mária-Terézia: Csíkmadaras. Családtörténetek, családfák és szellemi hagyaték. Csíkszereda, 2010)

 
Hová tűnt a katonatiszt? (2) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. október 24. szombat, 12:14

Iskolából mentem haza, és a villamosmegállónál megállított egy katonatiszt. Bőrönd volt a lábánál. Megkért, hogy menjek a cukrászdába, és vegyek neki cukrászsüteményt: négy krémes legyen, a többi torta. Siessek, kapok tőle húsz fillért. – Megteszed? – kérdezte. – Meg – válaszoltam, és máris rohantam a cukrászdába, amely száz méterre lehetett a villamosmegállótól.
A cukrászdában sokan voltak, és várnom kellett. Amikor megkaptam a süteményt, rohantam vissza, de a tiszt már nem volt a villamosmegállónál. Kezemben a süteménnyel és a visszakapott negyven fillérrel álltam egy ideig, s várakoztam, de a tiszt nem jött. Egyszer csak eliramodtamsoha életemben nem rohantam még ennyire sebesen. Befordultam az egyik mellékutcába, aztán egy kapu alá. Befaltam a süteményhalmot. Azóta valahányszor puncstortát látok, mindig eszembe jut ez a csoda.
A negyven fillért anyám megtalálta nálam, elvette, és megvert miatta. Az istennek sem akarta elhinni, hogy kaptam a pénzt. Elvetemült, gonosz teremtésnek nevezett, és ezért is azt jósolta, hogy a börtönben fogom végezni... (Marosán György: Tüzes kemence. Tények és tanúk. Magvető, 1967.)

 

A háború előtti télen Párizsban voltam és ha most meggondolom, hát bizony sejthettem volna, hogy háború lesz. A Boulevard des Capucines egy kis színházában mindennap megrugdostak a színpadon egy német tiszti uniformisba bujtatott szereplőt a közönség óriási tetszésvihara közepette. Nyíltan gyalázták a német császárt, márpedig más ország fejének nyilvános sértését a rendőrség sehol sem szokta volt engedélyezni. A Quartier Latin diákjai egyáltalán nem türtőztették a nyelvüket. Betegen jöttem haza a nyár elején és mire felépültem, itt volt a háború, önként jelentkeztem és a k. U. k. Kriegsministerium előbb itt Budapesten bízott meg az autójavítás és pótlási ügyek megszervezésével, majd Törökországba vezényeltek.Azon szerencsések közé tartoztam, akik testi baj nélkül úszták meg a háborút, – se meg nem sebesültem, se maradandó betegséget nem kaptam, még a fogságidőm is viszonylagosan jól telt el. (Dr. Vidéky Emil: Törökországi kalandok a világháborúban. Budapest, 1933, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda)

 

1914 július 1-én cserkészni indultam egy kollégámmal és vagy tíz tanulómmal Krassó-Szörény és Hunyad megyébe. Három hét elteltével Orsován keresztül a Dunán vonultam haza Versecre, hogy aztán elmenjek szülőfalumba, a bácsbodrogvármegyei Kishegyesre, ahol július 26-án volt a búcsú. Otthoni tartózkodásom alatt a Pesti Hírlap kövérbetüs címeinek buzgó olvasásával elégítettem ki vakációs szellemi igényeimet. Nem tulajdonítottam nagy fontosságot semminek; még az „Ultimátum Szerbiának” című felirat is hidegen hagyott. Csak akkor vettem komolyan a közelgő veszélyt, mikor azt olvastam, hogy a parlamenti pártok között szent lett az egyetértés. Veszélyben levő emberek lelki tulajdonsága, hogy szorosan összetartanak s a baj mindig válaszfalakat döntött, éppen úgy, mint ahogy a szerencse mindig válaszfalakat emel az emberek között.
Július 25-én este együtt mentem falum érdeklődő népével a Zimony felől jövő vonathoz, hogy a kísérő személyzettől valami biztosat tudjak meg a kitörni készülő háborúról. És megtudtam mindent, amit másnap megtudott az egész ország, hogy az annyiszor falra festett ördög, a Szerbiával való háború kitört. Naiv polgáremberek módján úgy terjesztettük ennek a hírét, hogy ,,az éjjel bombázzák Belgrádot”. Elég nyugtalanul feküdtem le s miután egy ,,Hátha mégis...” kezdetű, hamarjában gyártott imádságot útnak indítottam az egek urához, elaludtam.
Másnap július 26-a volt; Anna napja, kishegyesi búcsú napja. Szüleimnek eddig nem szóltam egy szót sem. A kapun belépő vendégektől tudtak meg mindent. Ezek azt híresztelték, hogy az ő falujukban már reggel 7 órakor kifüggesztették azokat a bizonyos cédulákat, melyek a mozgósítást tudtul adják s útban is van minden jóravaló ember az otthonából.
Nálunk 9 óra van s még nem tudunk semmi bizonyosat. Bementem a községházára érdeklődni s éppen mikor a kapujába értem, akkor lépett ki rajta a kisbíró, nyomában a jegyző, s rövid dobolás után kihirdették a falunak, hogy „az általános mozgósítás el van rendelve, a vasárnapi munkaszünet fel van függesztve...” A jegyző további szavaira nem figyeltem csak a tömegből kihallatszó „Éljen Magyarország!” kiáltás ütötte még meg a fülemet; mentem hazafelé... Falum népe elkezdett búcsúzkodni... (Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén – népek országútján. Budapest, 1935.)

 
Hová tűnt a katonatiszt? (1) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. október 24. szombat, 11:55

Nagy Háború mint múlttá málló jelen

Mentséges szavak egy vallomásgyűjteményhez
 

Ismét egy könyv, mely nem az enyém, mert nem én írtam, mégis atyaian ragaszkodom hozzá, elvégre magam hordtam össze, szabad akaratból és senki által nem kényszerítve, mintha a sajátomon szorgoskodnék.

A tégla nem enyém: a ház viszont igen...

De miféle tégláról is van szó?

Emlékek málladozó romjai közt turkáltam hónapokon át, a Nagy Háború centenáriumának hangulatában. Használható, ép darabokat kerestem az egymás összevisszaságában is rendkívül kusza illeszkedésű, valamire való téglacsomók között.

Kínos és kimerítő élmény ez a mindenre figyelő, éber tallózás a hitelesnek látszó feljegyzések között. Kétség akkor támadhat, ha a tanúságot utólag vetették papírralegtöbbször igazolásul, magyarázatképpen. A többi esetben a háború mibenlététlevegőjét, életrendjét, folyományaitrögzítő azonnali jegyzések magukon őrzik a pillanat melegét, az események még nem állnak csatarendbe, egyszerűen megtörténnek, valami előre nem látott logika, ám mégis sejthető törvényszerűségeknek megfelelően. Amikor papírra kerülnek, még nem emlékek, csak tények, benyomások, pillanatnyi gondolatok, társítások, sejtések lenyomatai, nem egyszer formátlan, darabos kifejezései, rögtönzések, sietős, fáradt csírái majdani tényrajzoknak, vallomásoknak vagyhétpróbás hallgatásoknak.

 

Van valami, ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége ma olykor többet mondmert hátsó szándék nélkül mondjaminden tudományos megállapításnál. Nem okok, tényezők, szerteágazások, titkos szövetségek, árulások és beugratások szinte-szinte kibogozhatatlan szövevényéből akar folyamatos, végtelenbe vesző pamutszálat sodorni s belőle egynemű, öltéseivel egymásba simuló egyen-szvettert kötni a történelem kidüllesztett mellkasára. Viszont képes kitapintani a múlt egyre gyengülő pulzusát a mind jobban fakuló, mind jobban rejtezkedő személyes emlékezetek révén.

 

Azt is próbáltam elképzelnimiközben a háborúra emlékezők irományai után keresgéltem (most, hogy ezt leírtam, jövök , mennyire nagyképű lenne, ha azt írtam volna helyette, hogykutattam...), bármiféle stratégia és módszer nélkül, ahogy virágot keres egy gyanútlan fickó a mezőn, aki egyáltalán nem fűves ember, de nem is patás állat, hogy a mező mindenütt maga legyen a terített asztal –, és nem is egyszer, hogyha az én életemet arra a száz év előtti időre szabják, úgy vajon a naplóírók közé tartoztam volna, vagy hagyom szemem-fülem mellett elosonni a percek és napok láncolatából összeálló történelmet.

Amilyen felszabadultságot jelent az írás műveletének végére pontot tenni, annyi görcsös ellenállást vált ki belőlem minden kirótt írói feladat, még ha e muszájt magam szabom is ki saját magamnak. Tanú néhány öntudatosan elkezdett és félbe maradt, megunt, elpanamázott naplókísérletem, ami mindenre volt, csak arra nem, hogy tények, események halmazát rögzítse a történések mentén, a maguk gazdagságában. nagyképűen hajtogattam azt a ki tudja, honnan felszedett nagyképűséget, hogysebaj, ami fontos egy életben, az amúgy is megmarad az emlékezetben, ami viszont kihull, azért biztosan nem kár, merthogy az nem is volt fontos. Tetszetős, magabiztos dölyfe ez a mindent legyűrni vélő fiatalságnak, amikor a legkisebb siker is egekig emel, a nagy kudarcok pedig már csak akkor látszanak, amikor az ember ténylegesen a gödör legmélyén találja magát.

 

Ma is megválaszolatlan kérdés: ha mindez mégis másként történik, ugyan, mihez kezdhetnék a sok felhalmozott ténnyel, adattal, jegyzettel? Értelmeznem kellene és élettapasztalatom során felhalmozott legjobb tudásom szerint kellő kritikával illetnem. Önmagukban eredendő forrásaim semerre sem mutató, holt értékek maradnának, kritika nélküli mesék, fantáziálások, spekulációk. Elképzelem, hogy egy veszedelmes ütközet kellős közepén találom magam, ahol élénken, tisztán látom a körülöttem felbukkanó események közeli apró részleteit, de pár méteres körzeten túl mind sűrűbb lőporfüstbe, zűrzavarba vész az egész, az összefüggések koszorúja, a vezérszemlélet áttekintő ereje.

 

Látom, amit látokés az az enyém, az én igazságom. De azon túl nem látom az összetevőket, a mozaikot, ami kiadja a végső rajz színes, forma-gazdag forgatagát. Így érezheti magát a tengeri permet, ég és föld között, mielőtt szétfreccsen a parti sziklán, de a viharokról, a tengeráramlatokról, a változatos vízi világról csak többé-kevésbé színes történeteket tudna mesélni. Miközben maga is elenyészik.

 

A huszadik század hajnalán élő és alkotó Bársony István egyik novellája, néhány bevezető mondatot leszámítva, abból áll, hogy elolvashatunk egy asszonyi levelet, amelyet az a férjéhez írt, s amely a következő mondatokkal kezdődik: „Mert a mit én írok, azt nem szánom senkinek sem. Csak az emlékezetnek, ami szintén meghal, elmulik egyszer. Ha nincs a ki emlékezzék, akkor emlék sincsen; és én nem gondolok vágyó örömmel, hogy vajha lenne idő, a mikor e sorokban összekeresgéli valaki a lelkem foszlányait.”

 

Azt remélem, hogy az ilyen érdekmentes ambíció szülte sorok, feljegyzések, ha nem is kimondottan távolra tekintők, de saját köreiken belül legalább pontosak, becsületesek; szándékaikban azt célozzák, ami felé e könyvvel magam is törekszem. Válogatásom alapja a véletlen ugyan, a merő esetlegesség, célja viszont a sok forrásból merítés révén a nézőpontok sűrű felsorakoztatása, helyszín és eseményközeg meglepetésszerű kipécézése, az emlékező műfajok változatossága (megkülönböztetett előszeretettel tallózva naplók, levelek, beszámolók szövegében és egyéb, az eseményeket még azon melegében rögzítő feljegyzésekben), az emlékezők kellően megoszló társadalmi rétegződése, hátország és hadszíntér közötti megkülönböztetés teljes semmibevétele, a formai szempontok mellékvágányra terelése. A válogatás nemegyszer járt a bőség zavarával, amit úgy oldottam volna föl, hogy türelemre intve, visszafogtam magam, arra gondolván, hogy a túlcsorduló edényből amúgy is menthetetlenül odavész a fölösleg, s a könyvtáblák közé rendelt vizsgálati anyag se lehet több mint amennyit megbír a természetes emberi kíváncsiság. Ez volt munkám vezérelve és -fonala, s óvatosságból inkább álltam meg a teljesség élménye híján (az éhesen maradt kíváncsiság kevésbé figyelemromboló a gondolati túlterhelésnél), mintsem hogy túllépjem az előttem megnyíló medret.

 

A hályogkovács-féle ügyködés veszélyét elkerülendő, néhány témába vágó munkát is fellapoztam, s örömmel nyugtáztam, hogy a történelmi kutatás neves szakembereit is élénken foglalkoztatja a múltbeli események írásos (rögzített), személyes emlékekben lecsapódó továbbélése és értelmezése. Érthető, hogy őket elsősorban az érdekli, mennyire vegyenek komolyan egy-egy naplót, emlékiratot, utólagos tanúvallomást valamely történelmi eseményről, a történelmi idő jellegzetes csomópontjairól. Szenti Tibor, aki 1988-ban megjelent (Vér és pezsgő. Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori és családi levelek az első világháborúból. Tények és tanúk, Magvető, Budapest) gyűjteményét jóval alaposabb tudományos beágyazottsággal, de hasonló elképzeléssel állította össze, ezt írja a munka bevezetőjében: „Az emberi sorsot ott lehet igazán megismerni és a kör ott zárul, ahol a sok millió egyéni életből kibontakozik a világesemény, a történelem egy korszaka, amely országok vagy valamilyen eszmei, gazdasági érdek alapján társult szövetséges nemzetek további sorsát meghatározza. Ez a fajta dokumentum sohasem pótolhatja a hadtörténeti, történeti munkákat. Nem az a feladata, hogy velük versenyezzen, hanem az, hogy hitelesítse, kiegészítse azokat.”

Szenti Tibor rendet rak gyűjtött anyagában, értelmez és összehasonlít – valódi tudományos munkát végez. Felvázolja az ábrázolandó világháborús események sors-stációit, majd nagyító alá veszi dokumentumait, gazdag jegyzetanyaggal kötve be azokat a tudományos forrásállomány vérkeringésébe. Könyvében az olvasmányosság szempontja nem szerepel fő helyen, többre tartja a tudományos precizitást és formai követelményeket. Pillanatra sincs szándékom versenyre kelni véle, ezért is tekintettem művét – az eligazító módszertani értelmezéseken túl – mindenek előtt forrásnak, mint ami egy a sok közül, s a maga jelentésességében elhelyezhető a nagy háború rugalmasan kezelt idővonalán.

 

Hasonlóan viszonyultam a VII. Hungarológiai Kongresszus (Kolozsvár, 2011. augusztus 22–27.) egyik panelje előadásainak kötetben megjelentetett anyagához (Emlékirat és történelem. Szerkesztette: Horváth Jenő és Pritz Pál. Magyar Történelmi Társulat, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2012), amelynek bevezetőjéből néhány tanulságot nem szégyelltem a magamévá tenni. Mint ezt például:

A magyarságtudomány mindannak a hiteles ismeretnek a tárháza, amely a magyarság múltjában és jelenében való eligazodáshoz szükséges. Tehát a teljes társadalomtudomány (és benne természetesen a bölcsészet) olyan tudástára, amely nem a magyarságból akarja megismerni a világot, hanem a népünkre, nemzetünkre hatott és ható erők és folyamatok világában kutatja a magyarságot. Az emlékiratok kiválasztásánál is ez volt a döntő szempont. Ezért van az, hogy a tizenöt szerző közül a többség... külföldi memoárt vizsgál... Ezért van az, hogy nagy hangsúly került a szomszédjainkra...”

 

Bevallom, s ez a dokumentumok szerzőinek lajstromán is ellenőrizhető, hogy hasonló arányt jómagam nem céloztam meg, de így is sikerült kellő súlyúan tágítani az emlékezők földrajzi körét – mind, ami a magyar-külföldi, mind ami a magyar-erdélyi viszonyban arányaiban kifejezésre jut. Igaz tehát, hogy valamennyivel több hangsúly esik a magyar világháborús emlékekre, de ez soha nem fajul köldöknézéssé. És tény, hogy a magyar emlékezésen belül az erdélyi világháborús állapotok iránt nagyobb figyelmet tanúsítottam, de igyekeztem még a látszatát is elkerülni annak, mintha ott lenne a világ közepe. A válogatás szempontjainak élén a forrás elérhetősége állt, majd a szövegben föllelhető irodalmi-történelmi expresszivitás, illetve sajátos hangvétel. Igyekeztem kellő eréllyel visszafogni a nagy számban felkínálkozó emlékezés-, memoár-részletek meglehetősen beválogatását és olykor utat adtam publicisztikai hangvételű, rövidebb elmélkedéseknek is, amelyek egy-egy tényszerű helyzetábrázolás közötti űrben a éppenséggel a kötőanyag szerepét töltötték be.

 

A források lelőhelye mindenek előtt a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK), illetve a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma (MTDA), de olykor rendelkezésemre állt az Arcanum sokoldalú háborús adatbázisa is. Számos eredeti forrásanyagot leltem föl a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban s nem hagyhatom említés nélkül Koszta István kollégám – maga is a nagy háború körülményeinek, magyar és erdélyi vonatkozásainak következetes kutatója önzetlen támogatását, odáig menően, hogy saját archívumában található forrásokat bocsátott a rendelkezésemre, nem egyszer a maga fordításában, szerkesztésében.

Most viszont, hogy alkalmam nyílt oly nagyszámú (első) világháború feljegyzést, benyomást, gondolatot, naplólapot elolvasni és átérezni, mintegy a múlt fölé hajolva megköszönöm a neves és névtelen szerzőknek, hogy vették a fáradságot és papírra vetették soraikat. Kimondhatatlanul nagy kincset hagytak ezáltal hátra, amiről maguk sem álmodhattak, de talán azok sincsenek teljesen tudatában, akik az idők teltével jogszerű örököseikké lettek.

 

Kezdődjék hát az általam elképzelt irodalmi játék, amely nem akar több lenni játék-irodalomnál. Annak viszont véresen komoly. Mert az eltelt száz évben múlttá málló jelenben minden elhalványulhat, kifakulhat, ám egyvalami változatlan marad: élet-halál a tét.

 

Csíkszereda, 2015. október 18.

Cseke Gábor

 
Cseke Gábor: Forradalmakról tűnődve - szorongva, szabadon E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. március 14. szombat, 09:54
azt mondják
petőfi lekésett a revolúcióról
mert elnézte volt
a naptárt
de én ezt nem hiszem
annyi mindent beszélnek
rólam
rólad
rólunk
hát petőfiről is
felkent hívei szabadságnak
respublikának
 
*
 
a jelszavak megvannak
a fegyverek
annyi amennyi
de reméljük győznek majd az eszmék
a láthatatlan-hallhatatlan
dum-dumgolyók
melyek odabent robbannak
pontosabban
rózsaként feslenek ki
vörösen
véresen
 
*
szűrt lombfényben
fehér inget öltök
feltűzöm a kokárdát
hejehuja kiscsizmám is
felhúzom
úgy megyek tündöklő arccal
táncos léptekkel
a gyülekező helyre
ahol meghirdették
hogy reggel 9-től
intézményesen
fellázadunk
 
*
 
hol vagy szent csatazaj
és szent világszabadság
hol vagytok dicső ütközetek
feltartott zászlók
kivont kardok
mézeskalács-huszárok kezében
míniumba mártott
ólomkatonák?
 
*
 
csak azok az igaziak
az elbukottak
a vérbe fagyottak
az elárultak
az eltiportak
a ki sem bontakozottak
a csak megálmodottak
a meg sem álmodottak
az elszivárgó reménybe fojtottak
 
*
 
a győztes forradalmak valahogy mindig félresikerülnek
akár a rosszul elmondott viccek
a megunt szeretkezések
az odakozmált vacsora szaga
az eltévedt kézigránát
elefántszellentése - fűrészporba
dáridó utáni macskajaj
 
2015. március 13-14,
 
Cseke Gábor: Hazafelé Elekes Fricivel E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. március 04. szerda, 10:39

Elekes Ferenc 80. születésnapjára

a nagyvárosi kocsmában beesteledve
egyikünknek sem volt már kedve
 
tovább fűzni a szót s laza
léptekkel elindultunk haza
 
a jól fűtött tágas legénylakásba
alváson kívül nem semmi másra
 
furcsán kopogott cipőnktől az aszfalt
sajnáltuk már a sánta kocsmaasztalt
 
s a percet melyben életünk megállt
a nép sirat így egy halott királyt
 
fűtött a hit betűn az ékezet
reménye hogy levelünk érkezett
 
hallgattunk jócskán este volt zajos
és elszaladt velünk a villamos
 
2015. március 4.
 
Cseke Gábor: Firkák (24) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2014. augusztus 23. szombat, 20:26
Ezer székely lány
 
Székely, ezerrel. Libben a szoknya. Feszül a harisnya. Gőzölgő trágya. Lónyihogás.
 
Mi van a mélyben?
 
Mennyit szajkóztuk, Illyés Gyula után szabadon, reménykedve és áhítozva, hogy "Haza a magasban!" Csak most döbbenünk , hogy azt se tudjuk: mi van a mélyben?
 
Négy kicsi matróz
 
Az ablakunk előtti nyírfa hármas V-alakú elágazásában fészket rakott egy feketerigó pár. A kicsinyek kikeltek, négy sárga csőrű éhenkórász, egész nap a fészekből sipítoznak a szülők után. Azok alig győzik hordani a sok tücsköt-bogarat. Hanem ma délután vihar kerekedett, a szél veszettül rázta a fákat, a vékony nyírfa csak úgy hajladozott-himbálózott a szélverésben. A fészek peremén négy riadt kicsi matróz kémlelte a messzeséget - mintha árbockosárból - "földet" jelentő szülői biztonságot.
 
A rosszak
 
Olvastam valahol, és éppen Szolzsenyicinnél, hogy a rossz emberek mind támogatják egymást, ebben áll a legfőbb erejük. Ez olyan elemi erejű, mély igazság, szinte nem is hinné az ember, hogy ki is kell mondani. Evidencia..
 
Mit firkálgat?
 
Kis állomás, csatlakozásra várva, vadgesztenyefa alatt, árnyék. Váratlanul, ahogy az érett gesztenye kipotyog a burokból a fáról, rám talál egy gondolat. Le kéne jegyezni. Vakarózás, írószer után, a csomagban. Már papírra is vetném, de egy szintén várakozó, termetes asszonyság rám kérdez: "Aztán mit firkálgat ottan?" Felnézek, megzavarodom. Válaszoljak? Ne válaszoljak? Addig-addig, hogy a firkálni való gondolat is elillan. Úszik a levegőben, láthatatlan ökörnyál, sose érném utol...
 
Halál-keresőben
 
Elekes Fricinek szeretetteli részvéttel
 
Minden halálban először a “szépséget” keressük, hogy megnyugodhassunk. De amikor a szeretteinkéről van szó, akkor valahogy nem találjuk. Szavunk elvész, agyunk eltaplósodik és lényünk teljes súlyával-átkával érezzük azt, hogy – mi még élünk. Égbekiáltó igazságtalanság!
 
Blokád
 
Még mindig - hónapok óta - olvasom a leningrádi blokádról írt riportkönyvet. És nem érek a végére, mert minduntalan megállok... Miként a könyvbeli, elfáradt, éhező leningrádiak. Akik naplót írtak arról, hogy mennyire nem tudtak ellenállni gyomruk parancsának. Meglopták egymást, sötét gondolataik támadtak... Van, aki azt írta a pusztulás küszöbén hátrahagyott krónikájában: "Meghalni nem nehéz, de haldokolni nagyon nyomasztó.." Valahogy én is így gondolom..
 
 
Cseke Gábor: Firkák (23) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2014. július 23. szerda, 18:00
Regénykezdet
 
Fiatal, távolról csinosnak látszó áll korán reggel az útszéli kanyarban. Az ablakból épp a kanyarra látni. Minden reggel ott áll: esőben, ködben, napsütésben. Némi várakozás után váratlanul lefékez mellette egy szürke gépkocsi, beszáll, s már el is tűntek a kanyarban. Ez így megy hosszú évek óta. Hogy mi történik a nővel a továbbiakban? Gondolom, erről szólna a regény...
 
Bőgések
 
A kisvárosba is megérkezett a tavasz. "Édes a szatmári eper!" - rikoltozzák a piaci árusok. Minél hangosabb az ordítozás, annál biztosabb, hogy az eper vízízű - legfeljebb fanyar.
*
Megjött a cirkusz: napi két előadásról harsog a gépkocsiba szerelt hangosbemondó.
*
Éjszaka messzire hallatszik a manézsból az oroszlán panaszos üvöltése. A kutyák illedelmesen kussolnak...
 
Megidézés
 
Csoda történt: Lazicsot megidézték! Méghozzá a Magyar Művészeti Akadémia egy erdélyi tárgyú rendezvényén. Végre, hivatalosan is elhangzott, hogy az Ifjúmunkás örökös napszámosa, Lázár László volt a je­len­le­gi erdélyi írói középnem­zedék Go­gol­ja, hi­szen így vagy úgy, mind­annyi­an az ő köpönyegéből bújtak elő. Így igaz - add tovább!
 
Aláhúzás
 
Mindig felbőszít, valahányszor kinyitok egy könyvtári könyvet és aláhúzott sorokat találok a szövegben. Mintha valaki szántszándékkal, erőnek erejével szeretné kijelölni számomra, hogy mit olvassak el és mit nem. Vajon ez az oka annak, hogy az aláhúzatlan részeket mindig érdekesebbnek, értelmesebbnek találom, mint a már kimazsolázott "bölcsességeket"?
 
Hol a kapu?
 
Eddig számomra maga volt a bizonyosság: ahol Grosics van, ott a kapu. S ahol ő van, ott nem kell félni. Legendás Gyula bátyánk pedig, a riói focivébé nyitányával egy időben fogta magát, és felköltözött egy más dimenzióba. Nekünk, kortárs híveinek ezek szerint immár ott van a Kapu…
 
A leghosszabb nap éjszakája
 
Nyilván, ez az éjszaka a legrövidebb az évben. De annyira mégsem, hogy ne férne bele még mindig négy focimeccs, és ha netán vesegörcs jön az emberre, vagy ami még rosszabb, szívroham, váltóláz vagy ideggörcs, hát nincs az a szenvedő ember, aki rövidnek tartaná Szent Iván éjszakáját, pedig hát evidens: a leghosszabb nap éjszakája a legrövidebb. A többi mind hosszabb nála...
 
Cseke Gábor: Firkák (22) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2014. május 13. kedd, 18:59
Levéltárban
 
Háborús irodalmat, feljegyzéseket olvasok. Most éppen az 1941-es leningrádi blokádról. Az állami tudományos levéltár igazgatójának naplójából: "Ma végigjártam az egész irattárat, számos utasítást adtam. A munkatársak ereje lassanként fogy. Sz., aki különben is mogorva természetű, beteges ingerlékenységgel fogad mindent. Meg is kérdeztem, hogy egészséges-e. A. O. mereven, üveges szemmel bámul. S. magába mélyedten hallgat. L. újra bejár dolgozni, de úgy néz mindenre, mint akinek »van magához való esze«. Hogy mit gondol, azt magába rejti, hogyan éli át az eseményeket - ez sohasem derül ki. És hirtelen az unalom, a magányosság érzése fogott el ebben a szobában, ahol mindenki titkol valamit." Igen, a titkok... És mégis, úgy tűnik, mindent tudunk...
 
Éhség az első vérig
 
Tovább olvasok a háborúról, az éhező leningrádiakról. 1941 telén kétgyerekes anya körmöli naplójába: "... Gondolatban azt akartam, hogy a halál engem és a gyermekeimet egyszerre érjen utol, mivel attól féltem, ha például engem az utcán eltalál egy golyó és meghalok, akkor a gyermekeim keservesen sírnak és hívogatnak majd: — Anya, anya! — azután pedig éhen halnak a hideg szobában. Nyinocskám állandóan sírt, sokáig, keservesen sírt, sehogy sem tudott elaludni. Ez a jajveszékelésszerű sírás szinte megőrjített. Ilyenkor, hogy elaludjon, hagytam, hogy a véremet szívja... A mellemben régóta nem volt tej, meg aztán már mellem sem volt egyáltalán, szinte eltűnt. Ezért tűvel átszúrtam a karomat, kissé a könyököm fölött, és a kislányomat odafektettem a karomra. Ő csendesen szívta és elaludt. De az én szememre sokáig nem jött álom, számolni kezdtem, belezavarodtam. Eszembe jutott, amikor a Háború és békét olvastam, Pierre Bezuhov ott is ezerig számolt, hogy elaludjon. Én meg belezavarodtam, folyton arra gondoltam, hol szerezhetnék ennivalót. Állandóan úgy rémlett, hogy nagy kenyereket látok, vagy krumplit szedek a mezőn. Egész zsákra valót gyűjtök össze, de elvinni nem tudom..." Ilyen álomból csak úgy érdemes felébredni, ha tudjuk, hogy teli a kamránk.
 
Reptér, esőben
 
Reptér. Kisrepülők tere. Májusi eső áztatja. A kifutópálya keskeny, körülötte a gyep egyenletesen kefefrizurás. Körben a hangárok zárva. Fészek építő fecskék repdesnek idegesen ide-oda. Olykor merész bukórepülésben. Vijjogásuktól hangos a reptér. Megannyi őszi, nemzetközi járat.
 
Beszállás
 
Az akart lenni, de a töpörödött, megpácolódott, nagyon rozoga és még annál is büdösebb emberpár sehogy sem érte fel a peronról az indulásra kész, bent álló helyi járatot. A legalsó lépcső egyszerűen a vállukig ért. A peronon bóklászó, unatkozó kalauz kétszer is megmosolyogta őket, de hát a peron berendezése nem az ő reszortja... Apó s anyó topogtak, méricskéltek, emelgették a lábuk, viaskodtak a mindegyre be-becsukódó önműködő ajtóval, fújtattak és anyáztak, morogtak, egyetlen szavukat se értettem, de az messzire látszott, hogy felkapaszkodnának a szerelvényre. Ha ilyenkor se segít az ember, akkor mikor? Viszolygásomat legyűrve odaléptem, mit sem törődve a szutyokkal és a bűzzel, valósággal araszonként, nagy nehezen feltaszigáltam őket, egymás után az áhított magasba. Izzadtan, lihegve, győzedelmesen néztek szét odafentről, s valami enyhe jó érzés bennem is megmozdult. Pedig tényleg szörnyen büdösek voltak...
 
Göncöl
 
Elalvás előtt, villanyoltás után tekintetem felsiklott a mennyezetre. És a szállodai szoba tetőablakán át éppen a fejem fölött ott ragyogott a Kisgöncöl. Tintasötét volt köröskörül az éjszaka, csak az üvegen át szikrázó csillagalakzat látszott őrködni a világ fölött. Soha nem érzett szabadság érzése fogott el, s valószínű, pillanatok alatt mély álomba zuhantam, mert a hajnal fénye ébresztett - szintén a tetőablakon át...
 
Cseke Gábor: Firkák (21) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2014. április 20. vasárnap, 18:50

Átjáróban

Ha én átjáróban laknék, örökké azt érezném, hogy velem történik valami, amihez semmi közöm, de amely elől mégis lenne elmenekülni. Az átjáróba mindig betéved egy koldus és ott ténfereg egy spicli is. Néha virágárus cipeli át kosarait, a gyerekek macskát hajkurásznak. Olykor a megnyíló kapun beesik egy kapatos ember, s csak úgy csobog a húgy a kapualj kövén. Pardon - motyogja, de  kénytelen végigcsinálni, ha már nekikezdett.

Reggeli mosakodás

Megeresztem a falicsapot, a mosdókagyló fölé hajolok és hirtelen megcsapja az orromat a kicsurgó víz tengerillata. Vajon miért nem éreztem mostanáig? És miért pont most? Majd eszembe jut: hát persze! A sokat emlegetett globális felmelegedés...

Tavasz-zöld

Minden lehetséges módon utánam nyúl a tavasz. Most éppen úgy, hogy zölden virít a fogam a hagymaszár zöldjétől, amit a leveshez haraptam. Délután meg úgy, hogy a növekvő , ahogy ráülök, boldogan kenődik szét a nadrágomon. Pedig a tegnap még havazott...

Restitúció

Régi szerkesztőségembe érkezett fotókat szortírozok: visszaadnám őket szerzőiknek, amennyiben találkozom velük. Egyikükkel a minap összefutottam: a valamikori fiatal emberből őszhajú, megereszkedett nagypapa lett. Tőle is közölt néhány fekete-fehér fotográfiát a lap, könnyen meg is találom őket. Borítékban adom át neki, ünnepélyesen. Mint aki áldást osztogat. Ő forgatja, nézegeti. Zavarban van, elérzékenyül. A digitális világból néz vissza múltjára: "Te ég, hogy is éltünk!" "Ahogy tudtunk..." kontrázok neki és nézzük a lakkozott képek fényes felületét. Még ki se kezdte az idő...

Márquez

Még egy Nobel-díjassal kevesebb. Gabriel García Márquez halála már-már borítékolható volt. Be a kórházba, ki a kórházból. Állapota stabil… Most aztán tényleg. Ennél stabilabb nem is lehet. Ámbár… a temetői stabilitás is oly relatív. Mint minden ezen a világon.

Változatok bárányra

A szopós bárány védtelen, de nem gyámoltalan. Ha úgy hozza a sors, és hagyják, akár bátor vezérkos is lehet belőle.

*

A fekete bárány csak a fehér ember szemléletében kapta meg rendhagyó, a többitől elütő jelentés-többletét.

*

Nyelvünkben annyiféleképpen és annyi párosításban használatos a bárány szó, mint csillag az égen. Ha nem egyéb, ez a nyelvileg leggyakrabban idézett állatunk.

*

A bárányok hallgatása csak mítosz. A bárányok ugyancsak nem tűrik némán a zaklatást, a veszélyt. Bégetnek, bégetnek - de hogy! Épp csak a kutya se figyel rájuk...

Menekülő kapitány

Elítélték az elsüllyedt sétahajó elsők között - hanyatt-homlok - menekülő kapitányát, miközben sok utasa veszett a vízbe. Lebukását egy ártatlan videófelvételnek köszönheti: az egyik utas hidegvérrel rögzítette a süllyedő hajón történteket. A kapitány azzal védekezett: az emberiség többet ér egy életben maradt kapitánnyal, mint egy akármilyen utassal. Utasból még mindig maradt elég, de kapitány csak egy van...

 
Cseke Gábor: Firkák (20) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2014. április 17. csütörtök, 15:36
Kocsmán innen és túl
/Költészet napi játék - József Attiulára emlékezve, aki így fogadkozott: "én túllépek e mai kocsmán..."/
 
itt a tavasz süssél napocska
nyílik a világ nyitott a kocsma
 
*
 
túl a vasúton kertek füstje
rátekeredik a mozdonyfüttyre
van egy kocsma s benne én ülök
én búsulok és én hegedülök
 
*
 
a söntés mögött világ van
mámor szendereg a piákban
 
*
 
árnyékszék is akad hátul
kulcs meg ott lóg elől
ha meghalok, barátim
a kocsma menten összedől
 
*
 
az utcán vidáman lógó jasszok
kocsmaasztalnál sűrű passzok
mikor a bűnt nincs kire kenni
itt az ideje hazamenni
 
*
 
szorítja, nyomja összefogja
egyik kocsma a másikát
s így mindenik determinált.
 
*
 
hull kavarog odakint
mint fekete medvékben a kín
nem férünk már a korcsomában
pedig csak te meg én vagyunk
csak mi hárman
 
*
 
túl a kocsmán mai kocsmán
elveszett a báránykucsmám
ha valaki megtalálja
várom ide a kocsmába
 
*
 
a kocsma üres, senki
nem fog minket kitenni
 
*
 
ne nézz bután:
napra nap telik
délre délután
s hiába szólsz pincér után
- és ez már így lesz ezután
 
Cseke Gábor: Firkák (19) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2014. március 25. kedd, 08:25
Három nyelven?
 
Büszkén írja az újság, hogy a Kászonok falvaiban három nyelven fogadja a jelzőtábla az arra utazókat, jelezvén azt, hogy az illető a Kászonokban jár. A három nyelv - ezt is a lapból olvasom - a magyar, a román és a - székely rovásírás! Ez testvérek között is csak két nyelv, a harmadik csak olyan, mint a díszmagyar: cifra, de csak magyarul hangzik...
 
Új melleket Júliának!
 
Az a hír járja, hogy elkoptak Júlia rézmellei, mindenek előtt a jobb, amit a látogatók agyonsímogattak Veronában. Méghozzá abban a hitben, hogy azáltal jobban mennek majd a dolgaik. Annak dacára, hogy Júlia igazából nem is létezett, csak Shakespeare halhatatlan zsenije teremtett belőle - s Rómeóból, illetve családjaikból - hús-vér embereket. Akik annyira elevenek ma is, hogy a róluk készült szobor mágikus tulajdonságában senki sem kételkedik. Olyannyira, hogy máris új szobor készül, újabb mellsimogatásokhoz...
 
Mire az öreg székely-II (lásd az előzményt is - itt)
 
Nagy szelek fújtak ezen a télen, többször is. A bajszos öreg székely faszobrához kötözött reklámpannók két ízben is meg akartak futamodni, de állta a rohamot a strázsa: csak a pannók görbültek jobbra balra, s a sodronyok bogozódtak nyakatekerten. És ismét csak feltört belőlem a szent sóhaj: mire az öreg székely!
 
Krími helyzet
 
Napokig nem firkáltam semmit: erősen aggaszt a krími helyzet. Aztán a tegnap a színházban megvilágosodtam. Mielőtt felment volna a függöny, egy barátom hangja reccsent pár sorral mögöttem. Odasandítottam: körülötte ülő ismerőseinek magyarázta nagy hangon a krími helyzetet. Bosszantott, hogy csak mondatfoszlányok jutnak el hozzám, mint például: háborús veszély... orosz kisebbség... nem hagyja Putyin... a tatár kancsuka... Mit nem adtam volna, ha közelebb ülhetek a bölcsesség forrásához... Aztán megkezdődött az előadás és barátom se szó, se beszéd véget vetett a krími helyzetnek.
 
Boldogságom hivatalos napja
 
Két éve hivatalosan is boldog vagyok március 20-án. Ó, te boldogság világnapja! Mennyit vártunk rád, mint ama kék madárra. Amely hol eljött, de már ment is, vagy senki se látta. Hát most megvagy! (Arcomon illő, széles vigyor - csak nehogy félreértsék!)
 
Átjáróban
 
Ha én átjáróban laknék, örökké azt érezném, hogy velem történik valami, amihez semmi közöm, de amely elől mégis lenne elmenekülni. Az átjáróba mindig betéved egy koldus és ott ténfereg egy spicli is. Néha virágárus cipeli át kosarait, a gyerekek macskát hajkurásznak. Olykor a megnyíló kapun beesik egy kapatos ember, s csak úgy csobog a húgy a kapualj kövén. Pardon - motyogja, de  kénytelen végigcsinálni, ha már nekikezdett.
 
Cseke Gábor: Firkák (18) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2014. február 20. csütörtök, 07:22
Ambíció
 
Jól el van tévedve az az író, aki fejébe vette, hogy tanulmányban áttekinti a Nobel-díjak történetét, hogy bebizonyítsa: hazaszerető, normális ember eddig irodalmi Nobel-díjat nem igen kapott, ha igen, az tiszta tévedés volt. Merthogy a Nobel-díjat nem a hazaszeretetért és a normalitásért osztogatják. Azokért tiszti keresztek és egyéb civil prémiumok járnak...
 
Láng és fagy
 
Valahol a mínusz harminc tájékán csikorog talpunk alatt a . Sziréna vijjogása töri meg a fagyos csendet: piros tűzoltókocsi robog velünk szembe, ismeretlen objektum felé. Vijjog az istenadta - jajongva, bántóan. Siet, hogy a nagy télben keletkezett tüzet eloltsa. Örök nonszenszre kárhoztatva...
 
Öngyilkos jégcsap
 
Lehet, az istenek azért teremtették a házunk ereszén képződött jókora jégcsapot, hogy végső igazságot szolgáltatva, valakit eltegyen láb alól. A jégcsap azonban az utolsó pillanatban magába szállt és jobbnak látta öngyilkos ugrással megelőzni a tragédiát. Mikor a bejárat előtt tiszta volt a terep, leugrott és szilánkokra tört az aszfalton.
 
Rossz vicc
 
A rossz vicc felér az agyba fúródott dumm-dumm golyóval. Nem csupán megsérti, de szétroncsolja a velőt.
 
Kódex
 
És mi van akkor, ha - mielőtt még körmömre égne a gyertya - arra ébredek, hogy egész életem egy nagy kódexmásolásban telt el és sehogy sem akar fogyni a másolni való?
 
Ami lehet és ami nem
 
Olvasom, hogy egy fiatal marosvásárhelyi üzletember Gambia utazó nagykövete lett Romániában. Erről mindjárt az jut az eszembe, hogy ezen a sárgolyón hányféle lehetséges kifutópályája létezik a magyar embereknek, ráadásul a világ bármely szegletében. De a következő gondolat mindjárt az, hogy mi minden nem lehetséges a számukra. Egy meleg, egy hideg.
 
Aláírások
 
Váratlanul előkerült régi-régi, elemista tankönyvemben bukkanok apám sok-sok aláírására. Egy-egy lap szélén akár 12-őt is összeszámolok. Az úgy történhetett, hogy azokat az aláírásokat én magam követtem el, kísérleti célból. Arra számítva, hátha szükséges lesz majd láttamoznom egy-egy intőt, fegyelmi beírást. Mivel ezekre valahogy nem került sor, az aláírások is ott maradtak, próbaképpen, az olvasókönyvbe zárva. Milyen kár! - borzongok bele, mikor már nincs aki helyett használnom, pedig mekkora tökélyre vittem a hamisítást...
 
Köd, röhögés
 
Valaki röhög a ködben. Nem látni, ki, azt se, hogy hol van, milyen irányból szűrődik át a tompára szelídített harsány röhögés. Honnan ennyi jókedv ebben a nyomasztó szürkeségben? Lám, én csak köhögni tudok - kényszeresen, tikkadozón. Hangjaink egymásba oldódnak a sűrű semmiben.
 
Cseke Gábor: Firkák (17) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2014. február 01. szombat, 23:21

Der Tunnel

Ez az eredeti címe annak a novellának, ami fél évszázada került a kezembe, mint a polgári világ jelenkori irodalmának ellentmondásos terméke. Szerzője Friedrich Dürrenmatt, a svájci irodalom világnagysága. Az írást a Nagyvilág hozta, egy bevezető cikkel, amelyben jól elverték a port írón és művén... De legalább mi is elolvashattuk. A novellában annyi történik, hogy a mesélő vonattal ingázik munkahelyére, s beérkezés előtt át kell menniük egy alagúton. Amely aznap valahogy nem akar véget érni. Hősünk egy idő után riasztja a kalauzt, aki meghúzza a vészféket - hiába; majd ketten végigmennek a szerelvényen, hogy a mozdonyig jutva megfejthessék a kissé hosszúra nyúlt alagút titkát. Ami nem sikerül nekik, de megtudják: a vezető fülkében nincs senki! A kalauz végszava: "„Nem tudom, hogyan jutottunk ebbe az alagútba, nincs magyarázatom. De kérem, gondolja meg: sínen haladunk, az alagútnak vezetni kell valahová. Semmi sem bizonyítja, hogy valami nincs rendben az alagúttal, kivéve persze, hogy nem ér véget.”... Most képzeljük el: azóta eltelt ötven év, s a szerelvény csak robog, robog!

Elégedettség

A rádióadás műsorvezetői, akiket nap mint nap hallgatok, ezen a héten arra biztatták a hallgatókat, hogy lehetőleg arról telefonáljanak be: mi az, ami miatt személy szerint elégedettek. Elgondolkoztam, mit is mondhatnék, ha nekem kellene a kagylóba szólnom, de nem jutott eszembe semmi. Talán csak néhány pillanat derűsen felizzó hangulata... egy szerencsésen megtalált szófordulat... egy csöndes Zorán-dal... Nem is tudom... Igen, egy dal biztosan megteszi!

Pártkatona

Gyanakodva ízlelem ezt a mind sűrűbben használt kifejezést és próbálom elképzelni, milyen is lehet a robotképe - a médiából ismert reakciók alapján. Úgy látom, a definíció pofonegyszerű: aki nem ért velem egyet, az pártkatona. A túlsó árokban...

Háry János

Kedvelem a hantáit, mert duzzadnak a fantáziától. Amikor lódít, tudjuk, hogy fele (mit fele? negyede!) se igaz, de szeretjük hallgatni blőd túlzásait. Istenem, bár tudnék úgy hazudni, mint ő! Hogy el is higgyék: valóban megkergettem Napóleont... Aki nem hiszi, járjon utána!

Ilyen a természet

Egész éjjel havazott. Most bokáig ér. Egy hosszan elnyúló üzlet előtt egy férfi nekihevülten szórja a sót. Két marékkal. Az eredmény: szörcsögő latyak, ide-oda csúszkálás a síkos aszfalton. Látványos szlalomja után valaki rászól a sószóróra: lapát kellene ide. A helyett... A férfi vállat von: neki azt mondták, szórja szét ezt a "csúszásgátlót". Jóember - így a szlalomozó -, hát nem látja? Ettől csúszik csak igazán! Újabb vállvonás: micsinájjunk, ha ilyen a természet!

Új olvasmány

Új olvasnivalót veszek le a polcról: egy pasasról szól, aki egy nyilvános vécében fekszik a padlón és azon töpreng, ki ő valójában. Ahogy halad előre a cselekmény és mind jobban feldereng előtte megsejtett múltjának egy-egy morzsája, úgy ölt bennem testet a gyanú, majd később a bizonyosság, hogy ezt a könyvet már olvastam. De mikor? És mi lehet a folytatásban? Mi a végkifejlet? Egyelőre még nincsenek válaszaim...

66 vagy 99

66 éves költő barátom verset írt, amelyben felhívta a Teremtő figyelmét, nehogy véletlenségből fordítva olvassa le éveinek számát, s a 99-et elégségesnek találván, kiállítsa számára a túlvilági menlevelet. A továbbiakban majd kiderül, hogyan fogadták odafent a szokatlan folyamodványt, de azt gyanítom, hogy a végső obsitot látatlanban adják - ahogy esik, úgy puffan.

 

 
Cseke Gábor: Firkák (16) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2014. január 18. szombat, 00:07
A hadvezetés humora
 
Kuncogva olvasom a monarchia hadügyminisztériumának 1914. szeptember 4-i közleményét: alig kezdődött meg a nagy háború (Fel Belgrádra!), de máris elfogytak a hősöknek kijáró plecsnik. Minek okáért gyors utánrendelés eszközöltetik. Aztán eltelt néhány hosszú esztendő, s nem csak hogy a belgrádi lózung nem jött be, ráadásul még Trianont is be kellett vállalnunk. Hiába, hősiességből és vereségekből mindig sikerült jól teljesítenünk!
 
Megmagyarázhatatlan
 
Miért olvasom újra s újra már-már megszállottan Székely János verseit? Hiszen valamikor, ahányszor fitymáló válaszait elolvastam ifjúkori klapanciáimra, örök bosszút esküdtem ellene. Költői játékaimtól eltéríteni nem tudott, s a bosszúból végül sem lett semmi. Ő megtagadta a költészetet, én megszerettem a verseit. A "miért" az, ami megmagyarázhatatlan. Ahhoz Székely Jánost kell olvasni...
 
Háborúzva
 
Pár nap és ránk köszön az első világháború századik esztendeje. Kemény, kényszerítő erejű évforduló ez: lehetőleg hitelesen, torzítatlanul felidézni a gyanútlan és tapasztalatlan világ előtt, hogy mi, miért és hogyan történt. Akkor is, ha az igazság kellemetlen. Inkább magunkkal háborúzzunk, mint másokkal. Vagy talán ma is olyan nagy vétség a pacifizmus?
 
Ki súgott?
 
Ébredés előtt néhány perccel (pillanattal?), suttogás hatolt a fülembe: hízelgően lágy és kitartva búgó. Kinyitottam a szemem, de csak a hajnal fénye tapogatózott a szobában. Ezt hallottam: "Nehéz a semmi, könnyű a minden." Ennyi...
 
Refrén
 
Nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy utánam ne szóljanak: "Bácsi, adjon egy lejt, hogy vegyek egy kenyeret!" Az utánam szóló személye gyakran változik, csak a szöveg és a hanglejtés kísértetiesen ugyanaz. Akár egy refrén. Igaz, olykor elmarad a kenyérre való hivatkozás, de a helyzeten ez mitsem változtat. Mintha csak azt mondanák nekem: jónapot! Én meg, nyakam behúzva, teszem, hogy meg se hallom és "elfelejtek" visszaköszönni...
 
Kiselőadás
 
Álmomban kiselőadást tartottam egy doktornak. Az egészséges életmódról! Magába roskadva ült, fehér köpenyében és buzgón bólogatott szavaimra. Magam is meglepődtem ihletett gondolataimon és csordultig tele voltam sikerélménnyel, mint egy túltöltött léggömb... Reggelre torokfájással ébredtem, délre belázasodtam. Most aztán mehetek az orvoshoz...
 
Kifulladásig
 
Azt kérdezi egy ismerősöm: belefáradtam-e az irodalomba, hogy csak ilyen firkákra futja erőmből az utóbbi időben? Tisztelem nyíltságát, ezért nyilvánosan válaszolom meg kérdését. Ha tudom... Mert igaz ugyan, hogy egy-egy "firka" papírra vetése után úgy érzem magam, mint emeletmászás közben, s míg megszusszanok, azzal áltatom magam, hogy a napi penzumot már letudtam. De aztán ismét beugrik egy gondolat, egy hasonlat, egy firkányi szikra és működésbe lép a gépezet, elindul a szellemi mókuskerék, újabb kifulladásig.
 
Nemzeti láz
 
Hetek óta olvasom az első világháborúról szóló vallomásokat. Mindenféle színezetűt, szellemiségűt. Frontnaplót, lágerélményt, vezércikket, anekdotát. A szavak, a gondolatok, indulatok mögött jól érezni a mindenütt csúnyán felszökő nemzeti lázat, amit csak a harc, a romantikus hősködés tud némileg csillapítani. Sok esetben végzetesen jól sikerül a láz leverése, s a lázzal együtt az élet is odalett... És akkor mégis, honnan ez az új, leteperő mai láz? És mit keres itt ez a régi lázmérő?
 
Cseke Gábor: Firkák (15) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. december 24. kedd, 09:17

A tévelygő

Egy légy valahogy betévedt A rovarok világa című kiállításra. Jól érezte magát a múzeum klimatizált termeiben, épp csak minden kongott az ürességtől. A tárlók üveglapjai hűvösen csillogtak-villogtak. Mögöttük fölfedezte kipreparált testvéreit, rokonait és fajtársait gombostű végén, hivalkodó rendben. Nem tudta, irigyelje vagy sajnálja őket. Harminc napig tűrte az úri fogságot, végül a múzeumablak párkányán visszaadta lelkét a teremtőnek. Porhüvelye talán még ma is ott van, mert a múzeumokban ritkán takarítanak.

Mikulásra várva

Valamikor hívni se kellett, jött magától. S hozott, ami csak eszébe jutott. Most ha szólongatnám, se mozdítaná a füle botját. Én megértem: a jóságba is nagyon bele lehet fáradni. Néha kimondottan üdítő rossz fát tenni a tűzre...

A tizedik

A régi hadseregben, egy elvesztett ütközet után minden tizedik katonának büntetésből leütötték a fejét. Nem is tudom, ha akkor éltem volna, mitől rettegnék jobban: a vesztes csatától, vagy hogy én leszek az egyik "tizedik"...

Parázs

Amatőr fotográfus lép a székelyföldi cigánykovács műhelyébe. Megütközik a benti homályon, s azt firtatja, miért nincs a helyiségben vajegy lámpa. "Nekünk, instállom, az izzó vas világít" - így a villogó szemű, fülig kormos kovács, és belekotor a kemencén szikrázó parázsba.

A fatolvaj

Elfogták az első fenyőtolvajt - írja lelkesen az újság. De vajon honnan tudja az újságíró, hogy éppen az első fatolvajról van szó? Talán csak az elsőről, akit nyakon csíptek? (Amúgy mindenkit jobban érdekelne, hogy mikor fogják már el - az utolsót...)

Káromkodók

Mindig berzenkedem magamban, ha egy női szájból meghallom: "Hogy a fa...amba!" Ez ugyanis egy jókora nonszensz, mégis unzsenir élnek vele zsenge szüzek és deli úrnők. Érdekes viszont, férfiszájból még nem hallottam a pandantját: "Hogy a p...mba"!

Nem kaptak parancsot

Könyvet dobtak össze a román titkosszolgálat - a szeku - volt tisztjei a 24 évvel ezelőtti temesvári eseményekről. S állítják benne, hogy ők mossák kezeiket, a felfordulást külföldről beszivárogtatott idegen erők (zsoldosok) okozták, ők pedig nem tehettek ez ellen semmit, mert nem kaptak parancsot!  Előbújt hát a mindenre mentség: a "parancsra tettem" ördöge. Amely akkor sem tágít az ember mellől, ha történetesen nem idézik meg. Hogy is van ez? A rendszer támaszai nem védték meg a rendszert - mert nem kaptak parancsot? Hát ilyen egyszerűen változik a világ?

Ki tehet róla?

Nem tehetek róla, hogy tehetetlen vagyok - szabadkozott a tett elkövetője

Mire az öreg székely?

Sok-sok éve benépesített szoborparkban már csak egy fából faragott bálvány: Dózsa bajszú öreg székely áll a térség közepén. Társait megroppantotta, elnyűtte az idő. Nemrégiben valahogy új szomszédjai kerültek: két hatalmas reklámtábla. A környék turisztikai szépségei mosolyogtak le róluk a járókelőkre. Hanem egy szélvihar úgy felborogatta a büszke pannókat, hogy gazdáik most jónak látták mindkettőjüket a magányos szobor konok, rendíthetetlen alakjához drótozni. S az öreg székely azóta ádázul őrzi a rátukmált reklámokat.

A szimbólumokról

- A szimbólumok értelmet és tartást adnak a tetteinkhez - magyarázza barátom, hallván, hogy személy szerint nem lelkesedek értük

- A szimbólumok elfedik a valóságot, a problémákat - ellenkezem

Mire ő: mondjak neki példát.

- Vegyük csak a zászlót. Milyen könnyű megbújni mögötte! És mennyien meg is teszik!

- Viszont milyen fenségesen lobog

- Annál inkább!

A vaddisznófej átváltozása

A kirakat kellős közepén, ahol a tegnap még egy jókora, kipreparált, szőrös vaddisznófej vicsorított az arra járókra, ma kék köpenyes, tűzről pattant, copfos leányzó feszülő, formás feneke mosolyog felénk. Az incselkedő hátsórész gazdája komótosan mossa-mossa, csinosítja az üres kirakatot, amely felől erltűnt a Vadásztermékek felirat és helyette ez olvasható: Székely Termékek Boltja. A vaddisznófej váratlan átváltozása több mint ígéretes...

Féllábbal

A féllábú férfi évek óta ott ül a lottóáruda kirakata alatt, egy kövön. Nem kér semmit, nem is tartja a tenyerét. Kalapja, sapkája se hever a földön. Szajkó, papagáj, majom sem ugrándozik körülötte. Csak ő van ott, a mankója meg a maradék fél lába. És elnéz valamerre, személytelenül, a világba. A szerencsét próbálni sürgő-forgó szerencsejátékosok már csak babonából is vetnek oda néhány aprópénzt, kisebb bankjegyet. Mert hogy hátha... hátha... Egyszer talán csak megtérül a jótékonykodás... De ha nem is, az a hely ott jól ki van találva...

"Kedvencek"

Barátom, aki tudja, hogy rajongok a fotográfiáért, egyre unszol: mutatnám be neki kedves fotóim csokrát. E lehetetlen kérésnél már csak a válaszom lehetetlenebb: amíg fotó készül a világon, mindig találok köztük számomra igen kedveset. És mégis, egyszer talán összeválogatom azt a várva várt csokrot...

Koppintás

"Nemcsak a gyilkos, úgy látszik az áldozat is érez valami honvágyat a tett helye iránt; meg lehet, csak valami reményt érez, hátha nem is talál ott semmit, nagy semmi tátong azon a helyen, álom volt az egész." Ezt nem én mondom, hanem Illyés Gyula. De bizony, nagyon szívesen mondtam volna én is, ha ki nem találják előttem. Sajnos, van ilyen is...Ilyenkor bőszen koppint az ember. (Vagyis hát: idéz.)

Koppintás (2)

"A nemzet nem sír, úgy látszik ez már tömeglélektani törvény és gyanus nekem az is, aki egy nemzetért nyilvánosan könnyezik. A nemzetért, minden közösségért csak tenni lehet valamit, közben akár fütyölhetsz is, sőt még jobb, ha fütyülsz, nem száll meg a gőg." Sajnos, ezt is csak Illyés Gyula tudta leírni. Nekem már csak az egyetértés jutott. Meg a koppintás...

Adventi illatok

Élen jár a savanyított káposzta csípős, penetráns illata. Majd a szikkadó-száradó fenyőlombok gyantaszagát érezni, jól nyakonöntve univerzális benzinbűzzel, és amikor jó nagy a köd, a dögletes csatornaszag is beleszól az adventi illatárba.

 
Cseke Gábor: Firkák (14) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. december 11. szerda, 11:18

UFO

1.

UFO szállt le éjszaka a szemközti óvoda udvarára. Egészen biztos, ha kell, meg is esküszöm , mert a saját szememmel láttam. Hangja nem volt, fényei leoltva. Beleborzongtam a látványba... Lesiettem, valami kézzelfogható bizonyítékért. Kár, hogy mire a közelbe értem, már olajra lépett. Hát... ezek az UFO-k már ilyenek...

2.

Sejtettem, hogy nem fognak hinni nekem. Alig vetettem papírra első észleletemet, már jöttek a csúfondáros kérdések: miért pont az óvoda udvarára szállt le az az UFO? És hol volt ilyenkor az óvó néni? És készítettem-e fotót? Nem, nem készítettem. Éjjel, töksötétben nem szoktam fotózni. (Még...) Az óvónéni biztosan a paplan alatt alukált, odahaza. (Nem ellenőriztem!) Az óvodában csak az egerek cincogtak (feltételezés). Az UFO (gondolom) azért szállt le oda, ahová, mert ott talált megfelelő leszállóhelyet. Értve vagyok? De az is lehet, hogy az udvaron lévő hinták és mászókák keltették föl a kíváncsiságát... Mit tudom én? Hát olyan fontos ez? Ott voltak és kész. Ha nem egyéb, még lesz dolgunk egymással!

3.

Ezek nemcsak léteznek, jönnek-mennek, de olvasnak, sőt, írnak is, te! Ki hitte volna? Reggel a párnám mellett cédula várt, szerencsére rovásírással (innen látszik, mennyire univerzális!). Gyorsan kinyitottam a számítógépet, előkapartam egy rovásírás-ábécét, s valahogy megfejtettem (siettemben elfelejtettem, hogy a rovásírás jobbról balra olvasandó, így először hiába fáradtam) az üzenetet.

Szóval, nem tapsikolnak annak, ahogyan egyesek írnak róluk. Egyáltalán: ők nem is zöldek! És nem emberkék! Micsoda otrombaság! Majd megmutatják, milyen színűek, csak jöjjön el az ideje! Úgy beszélünk róluk, mint valami fogyatékosokról (jut eszembe: ma van a fogyatékosok világnapjaezért szívták volna fel a vizet?). Szándékaik békések, de azért nem lehet velük felmosni a padlót… És így tovább.

Mondhatom, rettegésben élek. Lesem, hogy mikor jönnek újra. Már a szélzúgás is idegesít…

4.

Ma éjszaka - úgy 4 óra lehetett (igazi szellemek órája, brrr!) - aztán eljött. Egyedül volt. Arra ébredtem, hogy ül, velem szemben, a fotelben. És rám néz. De úgy, mintha két reflektort eresztett volna a pofámba. Így aztán én nem láttam semmit. Hunyorogtam. Ő mindent láthatott. Hang nem hangzott el, de az agyamban hirtelen megjelentek az ő gondolatai - nem szavakban, nem képekben: ideákban! (Ugye, értik, mit akarok mondani?) Gondoltam, ez valamiféle kihallgatás akar lenni...

Az első kérdés az volt: hiszek-e az ufókban?

- Ez hit kérdése? - próbáltam eltakarni a szemem, úgy vakított a tekintete.

Pillanatok alatt leszámolt elém egymillió eurót. Értik? Egy milliót!

Most se hiszek? - kérdezte. Fogdostam, tapogattam a bankóhalmokat. Biztosan bólogattam is.

Reggelre, persze, a pénz nem volt sehol. Ennyit a hitről.

5.

altSehol semmi. Szélcsend. (Vihar előtti?!) Kiszámíthatatlanok... Igazából mit akarhatnának tőlem? Csóró kis célpont lehetek a világmindenségben. Vagy mégsem?

Beszereztem valami könyveket. Róluk. Két kötet. Most azt bújom. A világ leghíresebb ufo-dossziéi. Nem semmi, amit ebben leírnak! Itt olvasom, hogy a témában már kisebb könyvtárra valót összeírtak. De én azt mondom: elsősorban a szemednek higgyél! Légy felkészülve bármire, és semmin ne csodálkozz (már ha meg tudod állni...) Mellékelek egy kis (fényképes) helyszínrajzot az óvoda udvarról. Úgy látom, fontos a helyszín. Minden esetnél pontosan leírják: hánykor, milyen időjárási viszonyok közt, hol. És hogy ki. Ahány ember, annyi eset... Egy amerikai pasas még kenyeret is kapott tőlük. Űrkenyeret! S megette. És kutya baja se lett! Kutatók is megvizsgálták a kekszhez hasonlító kenyeret: lisztből, cukorból, zsiradékokból állt. Írja a könyv...

6.

Este, úgy éjfél után megroppant az idő, s neki havazni. Na, gondoltam, ezek a más világiak is ülhetnek a kályhasutban. Legalább is én nem mászkálnék egy hóviharban… Rosszul számítottam. Négy körül beállítottak. (Menetrendjük volna?) Most már ketten. Ugyanolyan reflektorszeműek. Duplán elvakítottak.

Felém sugárzott gondolataik mind-mind az étel és az evés körül forogtak. Éhesek voltak.

Barna korpás kenyeret vágtam föl s piros hagymát, szalonnát. Úgy megették, mint a semmit. Repeta. Azt is begyúrták. (Atyavilág, hogy fér mindez beléjük?!!) Rendre kirámoltam eléjük a hűtőszekrényt: vajat, sóstúrót, sonkát, halat, ikrát, zakuszkát. Még, még… Következett a kamra: méz, savanyúuborka, hordós káposzta. Mazsola. Banán. A kompótok. Füge. A lekvárok. Bor. Háromféle. Zsutty, eltűnt, mint a búvópatak. Megitták az agyagfalvi pálinkát is, egy cseppet nem hagytak, az átkozottak! Még, még… Ilyen pusztítást életemben nem láttam. Még csak nem is böfögtek! Majd egyszer csak eltűntek.

És hogy nem álmodtam mindezt, a reggeli tanúság a kavargó hóvihar és az üres kamra. Mehetek bevásárolni…

7.

Megérkezett Xavér, a szolgálatos európai orkán, javában rázta a szakállát. Rázhatta: mi idebent a televízió esti híradóját néztük, az egér pedig bennünket. Hogy miként került a harmadik emeletre, hófúvás idején, ráadásul a divány alá, azt nem tudom, de esküdni mernék, hogy kapcsolatban áll a korábbi UFO-jelenségekkel.

Először a feleségem nem is hitte, amikor szóltam neki, hogy egér van a divány alatt. - Biztosan jól beszívtál, mondta, s most rémeket látsz... De mert az egér nem a félős fajtából való volt, többször is megmutatta magát. Így a feleségem is elhitte: nem festettem az ördögöt a falra.

Mindjárt kereste is hozzá a racionális magyarázatot. Én viszont: nyilván, álcázott ufonautával van dolgunk! (Bár, ha jól meggondolom, az űrlények egyik nagy szakértője, a költőnek-írónak-matematikusnak sem utolsó Mandics György, aki összeállította a Földönkívüli lények enciklopédiáját, amiben több ezer UFO-észlelést dolgoz fel s mintegy kétszáz típusú űrlényt különít el, valamennyit emberszabásúként határozza meg. Egér s egyáltalán állatformát nem emleget.)

Mivel a vendég az est folyamán, olyan titokzatosan, ahogy megjelent, el is tűnt, levettük a napirendről. És bár feleségem később megtalálta a konyhai szellőző rés átrágott műanyagrácsát, ami azt jelenti, hogy látogatónk a házfal üregeiből juthatott a lakásba, én most is azt hiszem, hogy égi jövevény járt nálunk, és folytatása következik.

8.

Aggódtam. Mit akarhatnak még tőlem a földön kívüliek? Kamrámat kiürítették. Éjszakáimat megzavarták. Biztonságomat megrendítették. Olyan lettem, mint akit éjjel-nappal figyelnek. Mint akinek nincs egyetlen nyugodt pillanata sem. Mit tegyek? Bujdokoljak el hazulról? De hiszen a föld feneke alól is előkerítenek, ha szükségük van rám! De vajon tényleg én kellek nekik, vagy valami miatt engem szúrtak ki kísérleti egérnek?

Ez az - hát az egér! Meg kell tudnom az igazságot!

Mikor az éji látogató ismét tiszteletét tette (most egyedül volt), nekiszegeztem a kérdést: hányféle alakot tud ölteni?

Meglepődött: hogy-hogy hányat? Amennyit csak akar, természetesen! , de egérként is képes megjelenni? Hát hogyne! - s már ott is ült velem szemben a nyoma vesztett cincogó. (Vagy legalább is, nagyon hasonlított ...)

De ez semmi - szólt hetykén -, a demonstráció éppen csak elkezdődött! És egymás után, sorra változott át a szemem előtt egérből macskává, macskából kutyává, kutyából oroszlánná, oroszlánból vasutassá, vasutasból hajléktalanná, hajléktalanból szerzetessé, szerzetesből katonatisztté, katonatisztből álarcos bankrablóvá, majd lett egyre gyorsabb tempóban piaci virágárus, adóellenőr, sintér, vőlegény és titkosrendőr, sorsjegyárus, rezes orrú kocsmatöltelék, zsákhordó, kutyasétáltató, temetőőr, erőgépkezelő, a szomszéd az utolsó emeletről, reklámcédula-kihordó, gyorspostás - és még mi minden! S még nem is említettem a nemek közötti fürge, már-már észrevétlen átjárását! Minél jobban pörgött-forgott előttem, annál biztosabb voltam benne, hogy egy szörnyű megfelelési láz játszik velem, amelynek ki tudja, mikor lesz vége, s vége lesz-e egyáltalán, de nekem kell igazából a lábamat az ajtóba tennem, s megálljt parancsolnom az életemet gúzsba kötni próbáló hatalomnak.

Ahogy ezt így végiggondoltam, hát látom: máris egyedül vagyok a szobában, párnámra világít a hold és minden a régi körülöttem: a néma könyvespolc, a fotelek, az esti rendetlenség és a levetett ruha... Jobb, ha most megpróbálok virrasztani - és felütöttem az ágyam fejénél található, becsukott könyvet.

Reggel úgy ébredtem, görcsösen szorongatva a könyv fedőlapjait. Rajta az égővörös betűk: A világ leghíresebb ufó-dossziéi.

 
Cseke Gábor: Firkák (13) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. november 25. hétfő, 12:27

Dicsőség

Minden évben, a pontos dátumon, megjelenik az emlékműnél és farkasszemet néz vele. Több tucatnyian nyugosznak alatta, s igazság szerint neki is ott lenne köztük a helye, de valami isteni kegyelem folytán megmenekült. Életben maradt. Van ilyen. Azóta évről évre korholja a sorsot: miért ragadta ki őt a megdicsőültek sorából? Mi haszna életének, ha közben másé a dicsőség?

Pillanat virága

Az éjjel-nappal nyitva tartó péküzletet tartósan üli meg a frissen sült kenyér párás illata. A kemencéktől óránként tolnak be egy-egy rekesznyi rakományt. Még serceg a héjuk, ahogy a gördülő polcon rendre kihűlnek. Mire ehetnénk belőle, már enyhén szalonnás, tippanós. Mennyi eltékozolt, isteni falat! Hát nincs ki leszakítsa a pillanat virágát?

Nászajándék

Leendő após annyira kedvelte leendő vejét, hogy nászajándékul egyenesen a család frissen faragott márvány síremlékére felíratta az ő nevét is, születési évével együtt. Nagyot nyelt, mikor egy esztendő múlva az ajándék hirtelen érvényét vesztette: a fiatalok beadták a válókeresetet... Így lett a , legalábbis a sírkő tanúsága szerint, halhatatlan.

 

Együgyűség

Szólni se tudott, amikor lefogták, pokrócot dobtak a fejére, jól megdögönyözték, hátrakötötték a kezét, betömték a száját, úttalan utakon vonszolták magukkal, majd leültették a földre, pihentek, utána autóba gyömöszölték, két oldalról szorosan fogták, alig jutott lélegzethez, órákig hallotta a motor zúgását, érezte maga alatt a zötykölődő kocsit. Egyszer aztán kirángatták az autóból, ötször megforgatták a tengelye körül, meglódították, elterült, végül lehúzták a fejéről a pokrócot: éjszaka volt, néhány csillag pislákolt valahol a magasban. Nem látott semmit a sötétben. Illedelmesen megkérdezte- Hol vagyunk?

Viola organista

Az isteni Leonardo (da Vinci) egyik tudományos-művészi álma volt ez a furcsa nevű isten tudja micsoda. Amit most, több mint fél évezred után megépített egy lengyel zongorista.Fából vaskarikának tűnő hangszere zongorabillentyűkkel bír, megszólaltatva viszont hangja csupa cselló és az orgona. A zongorista három esztendejét ölte a lélegzetállító mutatványba, s most már csak azt  a hírt várom, hogy valaki végre kitenyészti a költészet szárnyas lovát - a Pegazust.

Óda a közelítő télhez

Kapargatják már szélvédőikről a reggeli jeget istenelő szomszédok szaporán...

Horror a kéngödörben

A férfi a gödör alján feküdt, a meg fölé roskadva. Napok óta fekhettek ott - senki se járt arrafelé. A gyógyhatású mofetta kiment a divatból. De nem úgy az ereje! Akik ismerik, tudják: ha le is ejtesz valamit a gödörben, nem szabad lehajolni! Aki lehajol, a gödör foglya marad... Az áldozatok testvérek voltak. A férfi nyúlt ki először, a mentette volna, de maga is beszippantotta a gyilkos gázt... Hagyjuk hát veszni a bajban lévőt? - kérdem hitetlenül, bár eszemmel tudom: el kell fogadnom a horror logikáját.

Minden heti gyöngédség

Hetente egyszer kötelezően elérzékenyülök: takarítás előtt port törölök, s minden egyes alkalommal végigsimítom unokáim fényképét a tálalón. Gyöngéden, diszkréten. Meg se érzik...

Galambtekintet

Pár heti távollétem alatt csapzott kis galamb szokott oda az ablakpárkányom baloldali zugába. Oda, ahol a legjobban védve volt a havasi széltől. Hazatérve menten elkergettem a párkányra piszkoló jószágot, de néhány után mindegyre visszatért. Végül seprűnyéllel, dühösen estem a madárnak. Ekkor súlyosan, lomhán felrebbent, mereven rám tekintve. Nem láttam szemében se haragot, se félelmet, semmilyen indulatot, inkább csak néma kérdést: hogyan fog ő ide visszakerülni?

 
Cseke Gábor: Firkák (12) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. november 13. szerda, 11:19

Vak napraforgó

Az út mentén szomorú, lehajtott fejű napraforgó-tábla. Az addig örökké vidám, sárgán virító, kíváncsi virágtányérok most ködnyaltan, elbarnulva sütik le szemüket a földre - az őszi bágyadt napfényben, félig vakon...

Gólya-közérzet

Szorongató látvány elnézni az őszbe borult faluban a villanyoszlopokra, kéményekre telepített, üres gólyafészkeket. Nincsen sok belőlük, de ahol vannak, el lehet képzelni, milyen nagy élet folyt ott tavasszal-nyáron, szeptemberi útrakelésig. Felfokozott figyelem, gondviselés követte minden mozdulatukat, életrezdülésüket. A kiürült, kihűlt fészkek kimondatlanul is arról mesélnek, mennyire jól érezte magát egy-egy szaporodó, megerősödő gólyacsalád. Ha meg így áll a dolog, a fészkek tövében élő emberek emlékezetében is kitartanak, jövő tavaszig.

Mókusnyár

Egy márciusi hajnalon arra ébredtem, hogy az ablakon át, az udvarra nézve, mókust látok átszaladni a gyepen. Kecses volt, könnyedén elegáns, akár egy költemény. (Meg is írtam akkor Mókushajnal c. versemben.) Évek múlva aztán, ugyanabban a városban, több héten át naponta végig kellett néznem, amint az udvaron álló fán tanyázó mókussereg szabályosan lezabálta a közeli körte- és almafák minden ép és zöld termését. Ami érett volt, a kis állatok mohón magukba tömték, ami éretlen, abba csak beleharaptak és rikácsolva elhajították. Semmilyen eszközzel nem tudtuk megvédeni a termést: a mókusok egymással perlekedve, nyüzsögve, makogva fittyet hánytak minden ijesztgetésnek. Már-már megbántam, hogy valamikor megírtam azt a verset, de arra gondoltam, hogy az igazsághoz ez is, az is hozzátartozik.

Arborétum

Állnak a fák az arborétumban, alacsonyak és magasak, századosak és aligcsemeték. Szorosan egymás mellett, mögött, erdőfoltba szerveződve vagy magányosan, magyarázó táblával ellátott, szemléltető díszpéldányként. Az őszi nap rájuk süt, ők megszűrik fényét, nekem inkább csak árnyékuk marad. Aztán valahonnan fuvallat indul, hallatszik felerősödő, lihegő huhogása, megzörrennek a fákon a száraz levelek, néhányuk koronája megrázza magát és hull alá a sok világnak eresztett, kódolatlan üzenet az elmúlás búcsújáról, arról a halk pillanatról, amit azóta is Ady szavaival a legtisztességesebb idézni: "Elért az Ősz és súgott valamit..."

Ostrom

Küldött a fiam egy kurta videofelvételt. Arról készítette, amint éppen az ausztriai Németújvár (Güssing) sasfészkét ostromoljuk - turistaösvényen. A kezdő képkockákon mindjárt ott látom becses magamat: tétován botorkáló, lomha vénemberként, aki jobbra-balra nyújtogatja a nyakát, mint egy kíváncsi pulykakakas. Tiszta szerencse, hogy az egész jelenet alig néhány másodperc, restelkedni is alig van időm, múló epizód, talán meg se történt, csak én fantáziáltam - nézem tovább elégedetten a családi várostrom képes krónikáját.

Mi lóg...

A tölgyfa ágán nézd, mi lóg?

Egy elfuserált nekrológ...

Négy fej

A mai napon meggyalultam négy fej káposztát. Télire. Majd alaposan besóztam az egészet. Ugye, milyen hasznos, dicsérendő cselekedet? Aztán eszembe jutott, hogy ha a természetrajzi múzeumban dolgoznék, s most azzal állnék elő, hogy márpedig én a mai napon négy koponyát  preparáltam, ez hogy tetszene?

Villámteszt

Odakint zimankóra áll az idő. A szemközti épületen javában ácsolják a tetőszerkezetet, majd valamikor a cserepezésre is sor kerülhet. Mi jut eszébe erről a látványról? Az alább felsorolt lehetséges válaszok közül ikszelje ki, amit helyesnek tart.

O szervezetlenség     O optimizmus    O a hajléktalanok sorsa    O "Magasabbra a tetőt, ácsok!" (J.D. Salinger)

Víruskeresés

Tudom, hogy naponta kellene a megfelelő programmal minden ízében végigpásztázni számítógépem valamennyi zegét-zugát, de a sok, találat nélküli próbálkozás után nem visz rá a lélek a könyörtelen ellenőrzésre. Bizakodó ember vagyok, de valahogy éppen, amikor a legjobban bízom valamiben, rendszerint beüt a mennykő. Hát nincs erre más mentség a mindennapos víruskeresésnél?!

 
Cseke Gábor: Firkák (11) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. október 29. kedd, 19:57
“Sátáni” versek?
 
Fiatal román költő keresett meg levélben azzal, hogy eddigi költészetét megtagadta, mert korábbi verseit úgy tűnik, maga a Sátán diktálta, de ennek immár vége… Arra kért, töröljem általam lefordított munkáit a Kölcsönsorok 2 című antológiából. Szomorú szívvel, de – természetesenpercek alatt megtettem, az örökké szolgálatkész és fürge Drótos Laci segítségével.. Ezek szerint egy kemény hangú, szókimondó, militáns román költővel kevesebb…De a költészet annyi veszteséget kihevert már!
 
 
Megy tovább...
 
Városom – többek szerint Erdély – legnagyobb könyvkiadójának alapítója, mindenese mondott búcsút váratlanul a világnak. Ez fölöttébb szomorú, mert bár könyvek azért ezután is fognak majd megjelenni, hiszen úgy mondják, hogy az élet megy tovább, s ez így is van rendjén. De – vajon tényleg ez az igazság? A „tovább” – még hagyján, de milyen nyomvonalon, milyen áron és meddig? Igazi esti kérdések ezek, melyek nem hoznak könnyű álmot...
 
 
Kém-macska
 
A minap valaki – viccből, persze – azt sütötte rá egy ártatlan, idegen ablakban meghúzódó fecskéről, hogy biztosan a titkosrendőrség zsoldjában áll…Rossz viccnek véltem akkor a megjegyzését, de mit olvasok másnap a helyi lapban? Nem kevesebbet, mint egy volt CIA-hivatalnok beismerését: valamikor a hatvanas-hetvenes években megpróbálkoztak kém-macskákat és kém-hollókat is munkába állítani. A cirmos bőre alá pl. lehallgató készüléket plántáltak, az antennát pedig a farkába rejtették. Annyit kellett csak tennie, hogy kövesse az emberi hangot. Ám a macska útközben meglátott egy egeret, utána vetette magát, s nagy buzgóságában kivasalta egy autó… Így bízzon meg a kémszervezet egy macskában!
 
Banik
 
Egy banisokat gyűjtögetnek, vödrökbe, Erdély-szerte. Szorgalmasan. Nagy-nagy összefogásként. Hogy megmutassák. Azoknak. Akik 1500 lej pénzbírságra ítéltek egy marosvásárhelyi hölgyet. Aki a piaci árusoknak kétnyelvű árcédulákat osztogatott. Magyarul és románul. Hagyma-Ceapa. Krumpli-Cartofi. És így tovább. Ez a rendőrségnek: uszítás. Erdély népe most egy banisokból kigyűjti a bírságot. Hadd essen le a hatóság álla a sok aprópénz számolása közben! Csakhogy bármennyi banit gyűjtsenek is össze, az a hatóság állának meg se kottyan. Majd rándít egyet a vállán és azt mondja: ugye, hogy igazam volt? Hiszen kifizettétek, még mit akartok?...
 
 
A völgy lélegzete
 
Hajnalodik. Jó ilyenkor beleszippantani a völgy éjjeli levegőjébe. A nyírfa elsárgult levelei megremegnek a rájuk telepedő zúzmarától. Kár, hogy a havasi levegővel együtt utat talál tüdőmbe az országút benzingőze és a vasút kátrányszaga. Meg valami dögletes bűz, a vízderítő állomás felől - jeléül annak, hogy élünk.
 
 
Kis és nagy
 
Kis József Attila, szülészeti és nőgyógyászati szakrendelő - olvasom a szél pofozta cégtáblán, és azon tűnődöm, hogy egy ilyen firmához akár a nagy József Attila is szíves örömest betársult – volna...
 
 
Teljesítmény
 
A város főterén három erős, kukra szökő vízsugár. Cirka két méteres ívben. Legalább. Három kamaszodó srác áll eléjük, mintha belőlük, nadrágjuk hasadékán törne elő a büszke ívelésű zuhatag, s egy negyedik maroktelefonjával fényképezi őket. Nagy a mulatság: a fotót látva senki se mondaná, hogy nem a fiúk kisdolgoznak ekkora hévvel. Egy óra múlva a fotó már a facebookon, mellette az áradó gratulációk: ez igen, ez teljesítmény!
 
 
Faház
 
A vastelepen csönd és nyugalom. Pókhálós, fűvel benőtt vasakon terjeszkedik a rozsda, fölöttük hirdetés kopott betűi: "Faházak eladók!"
 

 

Hol lakik a Vámos család?

 

 
Anyaországi község határán suhanunk át. A felvillanó helységneveket olvasva nem egyszer áll tréfára az ember kedve. Miként most is amikor ezt olvassa: VÁMOSCSALÁD. És már kész is a rigmus: "Messze ide Vámoscsalád,/ ott lakik a Vámos család."
 
Cseke Gábor: Firkák (10) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. október 15. kedd, 19:54
Dugó és frizsider
 
A nemrég vásárolt frizsider motorja nagy buzgalommal morog. Fürge kattanással kapcsol be, öt percen át duruzsol, duruzsol és duruzsol a lelkem. Majd hirtelen csak - pukk! Mintha csak dugó repülne ki a boros butélkából... E pukkanással a motor leáll. Néma marad 5-10 percen át, aztán újra bekapcsol, s ez így megy órákon, napokon, heteken, hónapokon, éveken át. Ha valaki hallaná - szerencsére, nem hallja -, azt hihetné, hogy negyedóránként verek csapra egy-egy üveg itókát...
 
 
Erők játéka
 
A boltíven keletkezett mély repedés akár egy keskeny, kiszúrt szem. A mélyén tégla és malter megbomlott egysége homálylik, olykor le-lepottyan egy kisebb vakolatdarab. Hogy mikor áll be a teljes szakítás, ez már az erők játékán múlik; csak ne éppen most - mondom, valahányszor kénytelen vagyok elhaladni alatta.
 
 
Fűben hunyorgó
 
A kórházudvar kellős közepén pompás almafa áll. Rendre érik rajta a mosolygó gyümölcs, egy éppen most pottyant le, pontosan a fa alá helyezett, háromszögbe állított padok közé. Éppen csak puffan egyet, s már meg is találják legyek, hangyák, bogarak - az egész nyüzsgő őszi bagázs...
Három napig akkora volt a széljárás, hogy a betegek ki se mozdultak a falak közül. A padok közt megszaporodott gyümölcsök meg egyre fonnyadnak, erjedeznek, fakulnak, mint egy-egy apró, kihunyóban lévő nap.
 
 
Szuperszéklet
 
- Nagyszerű! Egyenesen csodálatos! - lelkendezett az ágytálban lévő kupacot látva a termetes, pirospozsgás főnővér. Elismerően fogott kezet a heherésző, mitugrász öregúrral, akit pár napja heveny hasmarssal szállított be a mentő. 
- Kitűnő az állaga - folytatta a tirádát -, a formája szimpatikus. Ezek a hajlatok, domborulatok és suvadások, nahát! Ez a spenótos szín viszont lehetne barnább is, megértettük? Szóval igen... Akkor igyekezzék!
 
 
 
Almaarcú
 
Almaarcú, a tömzsi kis segédápolónő, ahányszor széthordja a kórtermekbe az ételt, előtte felölti bokrosan vöröslő hajára az EU-s zöld védőhálót, s magára kanyarít egy hófehér, minden lépésére libegő-lobogó EU-s papírpelerint. Erősen restelkedik e maskarában, ettől tűzpirosra gyúl almaarca. Igyekszik minél hamarabb szabadulni a porcióktól, de a betegeknek nem ezért kedves.
 
 
Évszakok fényei
 
Reggel valami erős, harsogó fény vetült a világra – igazi őszi fényjáték. Szinte magától adódott a házi feladat: három illő jelzővel ellátni az évszakok fényeit.
Tavasz - lágy, cirógató, kedves.
Nyár - bizalmas, túlfűtött, nyomasztó.
Ősz - kemény, rideg, vallató.
Tél - szikrázó, csalóka, vaksi.
 
Cseke Gábor: Firkák (9) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. október 08. kedd, 17:43

hír

Ma nem volt se árvíz, se villámcsapás, se földrengés, se tömegbaleset, se vasúti szerencsétlenség. A konyhában kissé összekaptunk, hogy ki eresztette meg a gázt anélkül, hogy meggyújtotta volna, de végül a béke kedvéért magamra vállaltam. (Bár könnyen meglehettényleg én voltam…)

Naná, hogy kedvesek!

Budapesti író mélyinterjú-kötetet készített budapesti költőkkel. Mindegyikükkel személyesen beszélgetett el, s az volt a legmeglepőbb élménye, hogy „a magyar költők mennyire kedves emberek”. Gondolom, mindegyikükhöz őszinte kíváncsisággal és jóindulattal közeledettnaná, hogy akkor kedvesek! Ha magyarok, ha nem…

Bálám szamara

A népszámláló biztos meg se kérdi, s már írná is: vallásom katolikus. Rászólok: írjon csak be ateistának. Ledöbben: ezt most vegye komolyan? Itt, ahol mindenki mond vagy ezt, vagy azt, de hogy ateista!… Na látja, hát éppen ezért! Mit tehet? beírja, de még mindig nem tud hová tenni. Eszembe jutnak a gyermekkori hittan órák… Mintha rémlene valami Bálám szamaráról is…

Szoborlét

Bronzfestékkel bemázolva, virággal a kezében a lány naponta 3x3 órát szobrot áll a város legforgalmasabb utcáján. Évekkel korábban rákosnak találták, így szedi össze a kezeléséhez szükséges összeget. Hosszasan kinéz magából, mintha már nem is élne, s roppant mulatságosnak találja, ahogy egy-egy hitetlen járókelő - főként gyermekek - testébe csípve próbálja "életre kelteni". Csak azért sem reagál - szerződéses ideje lejártáig, amikor aztán váratlanul nyakába borul az éppen arra haladónak. - A frászt hoztad rám! - kedvességét így fogadják...

Pirítós

Nincs jobb a fokhagymás-olajos pirítósnál – véltem legénykoromban, s azt latolgattam: felnőttként megengedhetem majd azt a luxust, hogy minden nap azt reggelizzek. Elég gyorsan hátat fordítottam e “luxusnak” – kecsegtetőbb kísértések kedvéért. Sok-sok éve ettem utoljára pirítóst. Így hűlnek ki az ifjúi hevülések?

Feladvány

Nem és nem ment nekem a számtan, az istennek sem. Játéknak hittem, matektanár apám rávezetett arra, hogy véresen komoly ügyről van szó. Néha odaállt a hátam mögé és nézte, ahogy egy-egy feladvánnyal birkózom. Lassan-lassan a siker is eljött. Egyszer megveregette a vállam:

- Ugye, te is örvendesz?

- Hogyne, nagyon!

- És minek, ha szabad kérdeznem?

- Hogy szerencsésen túl vagyok rajta!

Ma már tudom: valamiért azt remélte, hogy a megoldás folyamatában gyönyörködöm. Hogy sikerült megnyernie a matematikának.

Ő akkor szomorúan nézett rám, én meg értetlenül vissza…

Kihajózás előtt

Mielőtt még elkötötte volna a jachtját, Kapitány beszólított a lenti kabinba s s tagoltan, érthetően elmagyarázta: vészhelyzetben ezt a gombot nyomjuk meg, ugyanakkor a rádión is leadjuk a hajó vészjelét, majd itt kikapcsoljuk a hajómotort és várunk. Ha minden jól megy, a leadott vészjelek, adatok alapján a mentőszolgálat célba ér. Ha nem... Kapitány fürkészve leste, miként fogadom szavait. Hosszasan néztünk farkasszemet, s nagyon igyekeztem, hogy ne láthasson belém. Aztán kihajóztunk.

Kegytemplom

A kórterem ablakából a kegytemplom ajtajaira látni. Kis szünetekkel, egész nap adják egymásnak a kilincset a jövőmenők, akik a templomban álló csodatevő Mária szobor kegyelmét hiszik és remélik. Ha sokáig kellene innen néznem e mindennapi vonulást, ki tudja, talán hinni kezdenék benne magam is.

Utolsó vizit

Az utolsó, esti vizit egészségügyi sleppjének hangzavara úgy hullámzik át az egymásba nyíló kórtermeken, mint a konyha egyik sarkából a másikba sepert, szennyesen habzó szappanos víz . Mindenki fáradt, álmos, nyűgös, mennének már haza - a betegek is... Búcsúképpen a főorvos minden kórteremben elhadarja: jójszakát! És leoltja a villanyt.

 

 
Cseke Gábor: Firkák (8) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. október 03. csütörtök, 21:30

Kakasszó

Annyi év után, ma hajnalban ismét hallottam harsogni a kakasszót. Észre se vettem, mikor halt ki a város életéből a kora reggeli kukorék-hangverseny. Most, hogy elszólta magát egy levágásra ítélt kósza példány, egycsapásra feltűnt a - hiánya!

Szerencsemalac

A család abból élt, hogy apró, bárgyún vigyorgó, agyagból szobort szerencsemalacokat gyúrt, égetett, pingált ki s dobott piacra - ipari mennyiségben. Azelőtt kis, puttonyos mikulásokkal tette ugyanezt, majd következtek a szerencsepatkók. Mindig akadt valami, ami ideig-óráig felszínen tartotta egzisztenciájukat. Minden szép és , sóhajtoztak, csak az apró malac hátára ne kellene azt a kacifántos négylevelű lóherét ráfesteni!

Melegház

Sokszor nem azt a házat nevezzük melegnek, amelyben történetesen meleg van, hanem amelyben nem érezni a hideget. Nagyapámnak például a kripta is felér a kályhasuttal.

Országra szóló ugatás

Egy kóbor kutya a minap halálra mart mifelénk egy gyermeket, s most ismét ugat az egész ország közvéleménye. Mindenki egyetért abban, hogy ideje már tenni valamit, a kóbor állatok kérdése tűrhetetlen, aztán minden egy nagy, kollektív szájtépésbe fullad. Az a gyanúm, hogy a kérdés mindennél súlyosabb: addig-addig, hogy mi is kutyákká váltunk!

Elnyel az óceán

Megtörlöm az orromat: óceánillat árad a papírzsebkendőből. Atlantic fresh! Lehúzom a vécét, a felhabzó vízből az óceán szagú dezodor üzen: Ocean fresh! Óceán szaga van a frissen mosott ruhának, a toalettpapírnak, a kézmosó szappannak, a levegőfrissítő gyertyának. Ráadásul a Titanic tragédiájáról szóló könyvet olvasok...

Divatszalon

A formás melltartó kosara feszes, finoman végigsimítom: valóságos "hölgyek öröme"! (S egyúttal a férfiaké is... ) Hozzá ez a tangát mímelő bugyi - akár egy gondolatfoszlány, a tekinteten átsuhanó árnyék! Egyedül vagyok a délelőtti divatszalonban: az eső elől menekültem be a zsúfolt fogasok közé. Úgy tűnik, az öltözködni vágyó hölgyeket inkább a turkálók vonzzák. Az elárusítónő a pult mögött, háttal a kirakatnak, keresztrejtvényt fejt. "Kedvezőtlen konjunktúra, idegen szóval, hat betű..." Krízis - mondom, mi más?

Hideg-meleg

K. kettős könyveléssel készült a szerkesztőségi zárórára: rendszerint két cikket írt ugyanarról a témáról. Az egyikben a dolgok jó oldalát ecsetelte, a másikban a még meglévő hiányosságokat ostorozta. Így ha történetesen éppen dicséretre vagy ellenkezőleg, bírálatra volt nagyobb szükség, bármelyikkel készségesen szolgálhatott. Egyik szeme sírt, a másik nevetett.

Tartós homokvár

A találmányi hivatalba beállító férfi, aki építészmérnökként mutatkozott be, azt állította magáról, hogy sikeresen megépítette a tartós homokvárat. "Ne már! - fintorogtak az irodában ülők - hisz az lehetetlen!" "Ugyan, pofonegyszerű!" "No de mégis, hogyan köti meg a homokot?" "Hát cementtel!"

Hogy ez eddig senkinek nem jutott eszébe!

Minden egy kicsit más

Szentföldre zarándokló szerzetes írja meg, hogy Jerikóba érve elmagyarázták nekik: ez a Jerikó nem az a Jerikó, amelyről a szentírás szól. Az egy kicsit odébb van, romokban, a föld alatt. Vagy legalább is remélik... Meg aztán a Jordán völgye, ahol a Kánaánt emlegetik, távolról sem olyan bőséggel termő, tejjel-mézzel folyó, ahogy a fáma szól. A Szent sírig érve sikerült megtanulni a leckét: a világ olyan, mint a nagykönyvben, de azért minden egy kicsit más.

Zsenivárás

Neves grafológus állítja, hogy szakértőként képtelen lenne írásképe alapján beazonosítani egy zsenit. Egy szakember - magyarázza - csak addig a szintig kompetens, amit ő maga is elér. Ő pedig még igen távol áll attól, hogy lángész legyen... Majd, ha felbukkan egy zseni, az megállapíthatja valakiről, akár rólunk is, hogy az övével egy súlycsoportba tartozik-e. Mit tehetünk egyebet? Zsenivárásra berendezkedve, Madách közhelyét morzsolgatjuk magunkban: "bízva bízzál!"

Olvastad?

- Olvastad iksztől az ipszilont? - ér a váratlan kérdés. - Naná, hogy olvastam! (Pedig dehogy, csak már késő retirálni...) - És emlékszel arra a nagy jelenetre, amikor... - és meséli, meséli, lelkesen, mint aki képtelen szabadulni az olvasottak varázsától. Én megkönnyebbülten, hogy ezt a vizsgát megúsztam, kotródva el... Később én teszem fel másnak a kérdést, olvasta-e iksztől az ipszilont, majd a hallottak alapján nyeglén ecsetelem a nagy jelenetet, végül már hiszem is, hogy olvastam a könyvet.

 
Cseke Gábor: Firkák (7) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. szeptember 29. vasárnap, 11:57

Füligszáj

Román és magyar vezető politikusok röhögnek, együtt, tete a tete, jól tálalt sajtófotókon: vajon minek örvendenek úgy, mint majom a farkának? Kivétel nélkül fülig a szájuk: ez vajon most a zsigeri vicsorgás előtti vagy utáni lazítás?

Pirítós

Nincs jobb a fokhagymás-olajos pirítósnál - véltem legénykoromban, s azt latolgattam: felnőttként megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy minden nap azt reggelizzek.

Elég gyorsan hátat fordítottam ennek a "luxusnak" - másfajta, kecsegtetőbb kísértések kedvéért. Sok-sok év eltelt, mióta utoljára ettem pirítóst.

Így hűlnek ki az ifjúkori hevülések?

Törpék

Törpe bácsi és Törpe néni örökké kézen fogva járnak az utcán. Mióta egymásra találtak, szünet nélkül mosolyognak. Emiatt mindig öröm velük találkozni. Ráadásul még fel is néznek az emberre...

Ezerkilencszázhatvannyolc

Negyvenöt évvel ezelőtt Csehszlovákia földjén már a prágai tavasz virágait taposták a bevonuló oroszok, kelet-németek, magyarok és lengyelek. Azóta Csehszlovákia megszűnt létezni, Csehország és Szlovákia elosztották egymással a nemzeti vagyont, de vajon hogy számoltak el a közös emlékekkel?

Rémület a redakcióban

Szerkesztő azt írja riportom sorsa iránt érdeklődő levelemre, hogy nem felejtkezett meg az írásról, viszont egy kicsit megrémült, mikor ki akarta nyomtatni, hogy elolvassa: ötvenvalahány oldalt jelzett ki neki a számítógép... Azóta nem hagy nyugodni: ma már ötven oldalt is akkora teher elolvasni?

Mindennapi paradicsom

A kiskertben minden nap megérik egy paradicsom. Nem több, de nem is kevesebb. Naponta testvériesen kettévágjuk az érett és leszedett paradicsomot, s várjuk a következő napot. Csak az a baj, hogy szeptember közepén valahogy megszakad a paradicsom-naptár.

Kihez beszéljen?

Írótársamat olvasom, de mintha nem hozzám beszélne. Értem a szavakat, értem a mondatot, de nem értem a kontextust. Hogy kerül a csizma az asztalra? Azt mondja, van mögöttes háttere is, de minek magyarázza? Azért, mondom, mert elvárom, hogy az író akkor is hozzám szóljon, ha látszólag a kutyájával beszél...

Fannik

Minden költőt egy-egy Fanni szerelme éltet mindhalálig. Vagy ha nem, akkor emiatt szenved s ír szenvedélyes hiány-verseket.

Mélypont

Mikor nincs - és az istennek sincs! - önálló gondolatom, akkor lóhalálában a fordításhoz menekülök. Szerencsére, a lefordítandó költőkből sikerül annyira feltöltődnöm, hogy pár hét után unottan - de hálásan - fordítok nekik hátat.

Mozi

Valamikor izgatott örömmel szívódtam fel egy-egy moziterem homályos mélyén. S mily kitartóan követtem a pergő filmtekercs csodáját! Csakhogy a mozik azóta bezártak, s velem együtt egyre fakul az emlék.

Dinnyevér

Beléhasítok a hersegő görögdinnyébe és egyből buzogni kezd a vére. Szürcsölöm, törölgetem a kezemről, de a nyomoktól nem tudok szabadulni. Így aztán Drakulaként szipolyozom a kései, lőrinccel vert gyümölcsöt.

Kapupénz

A nagy, loncsos fehér kutya ott ült elnyúlva a kifőzde ajtaja előtt, a lépcsőn. A befelé igyekvőket kelletlenül félrekotródva átengedte, majd visszafeküdt. A bentről kilépni szándékozóknak áthatóan a szemébe nézett és addig nem mozdult, amíg nem vetettek oda neki egy csontot, maradék húsdarabot. Amivel rögtön el is tűnt, hogy valahová elkaparja – a távozni akaró ezalatt nyugodtan távozhatott. Kis idő múlva a fehér kutya ismét elnyúlt a küszöbön: kapus lelke nem hagyta nyugodni.

 

 
Cseke Gábor: Firkák (6) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. szeptember 27. péntek, 05:15

Muszájfotográfus

A nagy szobrász elhatározta, hogy legjobb munkáiról fotó őrzi majd a bizonylatot - ha művei netán elkallódnak. Megtanult fényképezni, szobrairól több felvételt készített és elküldte azokat legjobb barátainak, megőrzés végett. A sors fintora: a szobrok egy szálig megmaradtak, a képek nagy része elkallódott.

Szűrt fényben

Tüzesen süt a déli nap, s mielőtt még glóriába vonna, fejem fölött kinyitok egy nagy fehér napernyőt. Ülök a szűrt fényben, s elképzelem, ugyan mi járna az eszemben, ha sziesztázás helyett történetesen odafent, a sasok világában repdesnék, s meglátnám a mélyben a hűvösen szikrázó, fehér napernyőt?

Láp

Tavasszal-ősszel meggyúl a láp. Lápon pedig a tőzeg. És ég, és ég, mintha feladatot teljesítene. Ez még hagyján: csak az a bűz ne volna!

Vergődő vitorla

Alig hogy felhúzzák, az ideges vitorla minden erejével megpróbál elszabadulni. Akkora ambíció szorul belé, hogy egy hajót is képes magával röpíteni. Csak az a bökkenő, hogy távolról sem a szabadság bajnoka: mindig vakon követi a szél szeszélyes útját.

Kilátó

Körbe forgok, a négy égtáj felé. A magasság megszelídíti a látványt. Olyan távoli a belátható világ, mintha nem is benne élnénk, hanem valahol fölötte, előtte lebegve. Ez a jól fésült valóságkép lenne a szürrealizmus titka?

Kaptafa

Azt hittem, egy gondolat mindig újabbakat szül: még jobbakat, még ütősebbeket. De csalódtam: a legjobb gondolataim csak kaptafának voltak jók, amelyeken majdani közhelyeim készültek.

Perszeidák

Augusztusban, amikor napokon át szikrázó könnyek sokasága hull az éj szeméből, azt mondják, csillagok zuhannak alá. Nem tudom, mi lehet az igazság, de a perszeidák látványos sziporkáját bámulva mindegyre Dsida Jenő Hulló hajszálak elégiája jár az eszemben.

Apály vagy dagály?

Mikor elnyújtózott a plázson, éppen elkezdődött a dagály. Arra ébredt, hogy hónaljáig habos tengervíz nyaldossa.

- Ez azért túlzás - morgott és feljebb húzódott, majd ismét elszundikált a növekvő félárnyékban.

Mire újra felébredt, a tengerhabnak nyoma sem volt a közelében: apálykor a víz széle mintegy 8 métert húzódott vissza.

- Na, erről volt szó - tápászkodott fel és úgy látta, ezzel minden a helyére került a világban. És miként az Úr Ádámban, gyönyörködött benne.

Matekovics

Egy éve halott - eleinte még könnyű számolni az örökre eltávozottak múlt idejét. Aztán mind jobban belezavarodunk a számolásba, s már azt sem tudjuk, élők vagyunk-e vagy holtak?

Minden mindegy...

Sört kóstolgatva mind jobban megtelik a szám keserűséggel. Úgy tűnik, valahogy minden mindegy, de ez csak látszat. Igazából semmi nem mindegy és a nyomaték kedvéért jókorát csapok a kertvendéglő bádogasztalára. Mire mi történik? - kihoznak még egy rend sört!

Cirkuszi premier után

Hatalmas csinnadratta, ováció, újrázás, tömegzsongás, vastaps, gyerekkacagás követték a városunkba érkező vándorcirkusz esti premierjét. Puffogtak a dobok, tremolóztak a harsonák, bőgtek a szaxofonok és az oroszlánok, nyihogtak a lovak, vonítottak a trupp körül ólálkodó ebek, aztán lejárt az előadás ideje, a közönség tereferélve szétszéledt s a cirkusz ponyvája alatt hirtelen elterült az ájult, süket, kiürült csönd.

 
Cseke Gábor: Firkák (5) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. szeptember 17. kedd, 07:21

Fészek

Esőt lesve fölnézek az ereszre: kis zümmögő méhcsalád nyüzsög alatta, egy gömbölyded fészek körül. Zümm be, zümm ki - lehetnek olyan kéttucatnyian. Évek óta élik itt közömbösen, a miénkkel párhuzamos világukat. Egyre gyakrabban, szorongva pillantok feléjük: miként szabadulhatnék meg e szomszédságtól. lenne tudni, ők mire gondolnak...

A csípés

Vihar előtti feltámadó szél sodor nekem egy megrakottan hazaimbolygó vadméhet. Már érzem is fullánkos csípését! Felsajdul a kis szúrt seb, duzzad a szemkörnyék. Mindenki összeszalad a házból: ki jeget, ki fájdalomcsillapítót, ki allergia ellenes szert hoz íziben. Az incidensnek végül is nincsenek végzetes tünetei. Csak a vadméh pusztult bele. S vele együtt az immár haza sosem jutó rakomány...

Újrázó magnólia

Miután tavasszal jócskán teleszórta maga alatt a földet buja virága szirmaival, augusztus elején újabb bimbókat dédelget a nagy lombú magnólia; ritkás nyílásai akár egy-egy ökölbe zárt kéz rózsaszínlenek elő. Szinte hallom a kérdést is: mi van a kezemben?! Majd eltelik egy nap, s már képtelen titkot tartani.

Idézet

Pontosan emlékszem, hogy az előttem kinyitva fekvő könyvben, fehéren feketével ezt olvastam: "halmazati boldogság volt az osztályrésze". Most meg, hiába meresztem a szemem, pedig már harmadszor böngészem át a szöveget, mind kétségbeesettebben, a "halmazati boldogságnak" halvány nyomát sem találni. Álmodtam talán? Meg mertem volna esküdni... Egyáltalán, lehet-e ilyesmit csak úgy kitalálni?!

Csomagolás

Időnként be, majd ki. Megint be, megint ki. Csak a rakhelyek változnak. Így cipeljük az életet, apránként, részleteiben egyre távolabb, majd néha vissza. Aztán egyszer csak mások csomagolnak nekünk.

Kúszómadár

Póli papagáj nem és nem akar repülni. Ha megharagítják, idegesen fölröppen, de igyekszik mindjárt meg is kapaszkodni, tartós fogódzót keresve. Legfőbb menedéke a kalitkája mellett magasba tartó kúszónövény - azon szeret le s fel futkorászni. Már-már repülni...

Trombita

Fújni könnyű - játszani nehéz rajta. Úttörő koromban szerencsém volt, hogy a vörös nyakkendő mellett a dobot akasztották a nyakamba.

Napfürdő

Kifekszem a napra. Simogat. (Igazából: éget. Sőt, perzsel! Rákositja a sejtjeimet. Mondjam-e még?) Úgy teszek, mintha mennyei élvezetben lenne részem: fürdenék benne. Tudom amit tudok. Tesszük magunkat...

Szárazvillám

Mintha pokoli jelzőtűz cikázna át az égen, tökéletes némaságban. Eszembe juttatja a szomszédunk hangszalagjától megfosztott, suttogva ugató kutyáját.

Rózsabogár

Metálzöldes ragyogás az agyonrágott, megtiport, elszaggatott rózsa sziromágyában. Fészkelődő, nemtörődöm, tohonya kényúr, lustán mocorog, mintha a haldokló virág ölén szeretne maga is felfordulni.

Aki horkol és aki hallja

Régóta tudom, hogy éjszakánként - finoman szólva - zajos vagyok. Minden áron szeretném fülön csípni magamban a hangoskodót, amint éppen rázendítek. Odáig jutottam, hogy órákon át sikerül már-már ébren álmodnom, de hiába: a horkolásomat rendszerint más hallja meg - én szinte soha.

Lesifotós

A polgármester nem szereti, ha akkor fotózzák, amikor neki nincs kedve hozzá. Aki ilyenkor fényképezi, az egy nyomorult lesifotós. Vagy titkosrendőr. Egy vacak spion. Ha meg tetszelgése közben kattannak az objektívek és a vakuk - az a sóvárogva doromboló média.

 
Cseke Gábor: Firkák (4) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. szeptember 09. hétfő, 11:00

Kávéillat

Pergelt magocskából ered, s fölerősödik, mikor azt megőrlik. majd utána nemsokára leforrázzák. Az illat megbújik a zaccban, s évtizedekig őrzi az ütött-kopott kávéőrlő fiókja.

Esők gépfegyvere

A felszinét a hirtelen lezúduló nyári eső gépfegyvertüze pásztázza. Július végi kivégzés, nincsenek áldozatok.

Vad természet

Előttem a Huron-tó déli panorámája. Egy önfeledt lépés a vad természetben - és iszonyú csattanással verem a fejem egy ártatlanul alacsonyan nőtt, vastag faágba. A szokásos csillageső után már lüktet a fejem búbján a sajgó duzzanat. Óvatosan megtapogatom, s egyetlen ép gondolatom: ezt is túléltem. (De csak a következő ütközésig!)

Madárlabirintus

Miután alaposan szemügyre vett, egy verestollú kardinális madár leszállt pár méterre tőlem, a gyepre, majd három tétova lépést tett felém. Megállt. Jobbra fordult, újabb három lépés. Visszanézett. Hirtelen hátra arc, öt tipegő lépés. Rikácsolva felém kiáltott. Fürgén oldalazva eliramodott, tán meggondolta magát? Előre újabb három lépéssel, két szökelléssel megtoldva. Gombszeme gyanakvó. De kiváncsian csillog. Mozdulatlan maradok - bűvölöm talán? Sosem tudom meg: egyre csak szűkitette körülöttem a kört, járta a nyom nélküli madárlabirintust, majd egy pillanat és surranva elrepült egy távoli pózna felé.

Bolyongás

Idegen városba vetődve, magányos sétáról megtérőben elvétem a vendéglátóhoz vezető utat. Az utca nevét elfelejtettem, a számra valahogy visszaemlékszem. De a szám csak egy szám marad - és közben nekiveszetten firgek-forgok, eligazitó utcasarkokat, ismerősnek tűnő jelzéseket keresve. Néha már-már úgy érzem, jó helyen járok, de valahogy mindig elmarad a bizonyosság. Makacsul kisértő éjszakai álmaimban azóta is egyet bolyongok...

Fűzfák

Ahány élet, annyi fűzfa... Erre gondolt, amikor szerettei tiszteletére, kertje mélyén, a csupa agyagos földbe leszúrta a hajlékony vesszőket. Ágas-bogas, sudárderekú, susogó lombú, titokzatos árnyékboltozatot termett a családi szeretet.

Hóviharban

Nézem és nem hiszek a szememnek: ki látott ilyen hirtelen felkerekedő hóvihart! Ráadásul az éjszakai utcán. Hogy mit is keresek ott, nem tudom, viszont akkora pelyhekkel, olyan sűrűn lepi be látómezőmet, hogy egy lépésre se látok. Jobb karommal széles ablaktörlő mozdulatokat végzek, félreseperném a havat, mindhiába. Autók jönnek szembe, villódzó fényük elvakit s mindegyre beléfúl a viharba...Reggel tűzforrón ébredek: 39,5 C a lázam.

Sakk-matt

A játszóház gyepén óriási sakktábla óriási figurákkal. Az egyik játékos, cingár fiúcska, két parasztja közt gubbaszt egy fekete négyzeten. Ellenfele, már kamaszodó fiú, bástyájára tett lábbal vigyorog. Onnan veszi számba győzedelmesen a megmaradt figurákat - bizony, ez sakk-matt!

Bizonytalan

Kezem egyre bizonytalanabbul követi papirra szánt betűimet. Olykor buzgón neki-nekilendül, de hamar elbotlik, makacskodva megremeg, mintha ellenére lenne ez az untig megtett kóricálás. Morózus vénemberként szivesebben ülne odahaza, a kályhasutban.

Csipkés paraván

Az ágyat paraván fedi el a zsúfolt, minden tudós szempontot mellőző holmik elegyével megrakott nappalitól. A paraván bonyolult, arab csipkemintákon át szűri meg a helyiség antik levegőjű bazárját. Olykor villogó szempárok tűnnek föl mindkét oldalán: a kiváncsiság ördöge az ágy és a nappali térfelén egyaránt lesben áll.

 
Cseke Gábor: Firkák (3) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. szeptember 04. szerda, 20:28

Sörhabok

Szebbek, mint a felhők, mert nem takarják el a napot. Szájpadlásomra simulnak és ott elenyésznek. Létező, ellenőrizhető, valóságos illúziókkár, hogy kiadós böfögés formájában tovatűnnek.

Kívül-belül

Nyílegyenes kerítés fut fel hosszan a havasra, kettészelve a roppant legelőt. Nem tudni, hogy a közelben legelésző most éppen kívül van vagy belül…

Nem állta

Este sokáig néztem egy csillagot. Végül nem állta a tekintetemet: elkezdett pillogni.

Nyúlsaláta

Salátaleveleket rágcsálokszaporán, mint a nyúl. Nyúlcipőm is van, s már csak a szaporító szervemet kell – a nyúléhoz hasonlóanmunkára fogjam.

Mi a egy bakancsban?

Valamikor egyetlen ütött-kopott bakancsban jártam: az volt a Cipő. (Ó, hogy utáltam!) Ma ismét hódit a bakancs – de mi a benne? Hogy teljesen foglyul ejti a lábat? Majd puhára főzi? Hogy katonásan kopog vele a léptünk? Hogy kényelmetlen lehúznihát sose húzzuk le?

Álmodni szabad

Apám idejekorán figyelmeztetett: ne fecséreljek gondolatot az örökmozgóra, mert képtelen ötlet. Sosem lesz belőle semmi. Azóta két emberöltő is eltelt, de még mindig ábrándozok rólasikertelenül, de szabadon.

Jönnek - de honnan?

Jönnek a hullámok... Újabb hullámok jönnek... És jönnek... Jönnek... A hullámok jönnek... De hogy jönnek!... A hullámok... Csak jönnek... De honnan?

Eladó sziget

Csónakkal kerülgetjük a köves partot, rajta százados kiserdő sötétlik. A mélyén buja növényzettel benőtt, félbe maradt villa legalsó szintje vereslik. Az erdő szélén, a földbe tűzött ELADÓ SZIGET felirat alatt elmosódott telefonszám. Három csúf varjú billeg a táblán.

Kőre kővel

Kőre követ dobálunk. A cél: a tó vizéből kiálló gömbkő. A lövedék: a partmenti apróbb hordalékkövek. Valahányszor eltaláljuk a nagy követ, az ütközéstől nagyot csattan, szökken, felszikrázik és enyhe lőporszagot egy-egy kavics. Ahány csattanás, annyi kis kénköves füstfelhő, vízpermet...

Libellula

Nincs visszataszítóbb nonszensz egy horkoló szitakötőnél. És ha libellulának nevezném?

Esti kocsmaláz

Dagályhullámok az esti tavon. A víz egyre távolabbra csap ki a köves-homokos napozón. Tülekedő darazsak gyülekeznek oda a közeli erdőből, s pofátlanul vedelnek, mint törzsvendégek a kocsmában.

Vörös bogyók

Hajnalra, a sátor mellett, a tisztás szélén kipirultak az első erdei bogyók. Mosolygósak - legszívesebben beléjük kóstolnék. A bogyók mintha csak erre vártak volna: a szélben kelletik magukat.

Átkozott hőség

Ha Caragiale ma élne, ma is csak ugyanazt mondaná: "Căldură mare, domnule..." Átkozott egy hőség, uram!... A hőmérő ugyan +39 fokot mutat. És mi még élünk.

 
Cseke Gábor: Firkák (2) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. augusztus 31. szombat, 09:20
Cseppre csepp
 
Nincs egyszerűbb dolog a földön: cseppre csepp és cseppre csepp… De ha az egyik csepp fogja és meggondolja magát?
 
 
Hajnali madárfütty
 
Előbb csak halk, mint egy fülbemászó dallam kísértése. Majd felébreszt, mint a makacs vizelhetnék. És egyre jobban szeretném, ha magam is madár volnék. Innentől kezdve a madár nem tágít, én viszont rángathatom a lábamra a mindennapi gyógyharisnyát…
 
 
Feszengő virágok
 
Nem tudom, hallották-e az erkélyen lévő virágok, hogy ma lefényképezem őket, de mára úgy kihúzták magukat, mint a katonák, amikor inspekcióra várnak. Gyanítom, a feleségem súgta meg nekik, hogy már fenem rájuk a fényképezőgépem…
 
 
Gubbasztók
 
Az útépítők ebédszünetben a már lerakott szegélyköveken gubbasztanak, csapatostól, mint a verebek. Ki-ki saját csomagjából elemózsiázik. Nem messze tőlük verebek gubbasztanak egy árva bokor ágainsziesztázó útépítőkre emlékeztetnek…
 
 
Kalapos hűség
 
Életem 72 évében egyetlen kalapot vettem, még fiatalon, s az sem érte meg a 24 órátkirepült a robogó vonatból. maradtam emlékéhez.
 
 
Hallga…
 
A tornyosuló felhők közt tomboló égiháború. De lehet, csak a felső szomszéd tologatja a karosszékét.
 
Leírták E. Zsoltot…
 
Nem keressük többé, nyakunkon a monszun, mindenki igyekszik le a Hegyről… Hányszor átélted, megtetted te is! Most te vagy az, aki maradsz…
 
 
Még akkor is… ott is…
 
Még akkor is… ott is… örökre…
Mit dadog itt ez a költő? Mondja már ki egyenesen, hogy “Szeretlek, Júlia!” és punktum.
De nem, neki fontosabb az “özvegyi fátyol”… mint fejfára tűzött “lobogó”…
Ezek a költők! Ezek a költők!
 
 
Az érzéketlen fatuskó bűntudata
 
Érzem, hogy valamit éreznem kellene, de – nem és nem érzem…
 
 
Jégverés
 
Istencsapásnak tartják, pedig csak a természetnek egy ostoba botlása, ami után illene azt mondania, hogy “pardon, bocsánat…” De a természet hallgat, s a vihar utáni napfénnyel próbál kedveskedni.
 
 
Szőlőhegyen
 
A karók egyenesek, a tőkék girbegurbák, az emberek reménykedők, hétköznapi dolgaikat végzik, a présházak kihaltak. De nézd majd meg ősszel, mi lesz itt!
 
 
Mélységiszony?
 
Elképzelem, hogy egyszer csak ölembe vehetem a saját koponyámat, s borzadállyal vegyes kíváncsisággal kukkanthatok belé. Százas, hogy kisápadnék – s még jó, ha csak mélységiszonytól!
 
 
Mértékletesen
 
Nem szórom a pénzt, mert nincs mit. Nem iszom, mert nincs miből. Nem dohányzom, mert nincs hozzá nekem tetsző cigimárka. Nem éjszakázom, mert koránkelő vagyok. Nem vagyok szoknyavadász – mert a szoknya már nem egyértelműen feminin holmi. Meg aztán: elszálltak az évek…
 
(Folytatjuk)
 
Cseke Gábor: Firkák (1) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2013. augusztus 25. vasárnap, 20:08

A cím alá sorolt villanások, egypercesek amolyan ujjgyakorlatok, feljegyzések, firkálások. Hátha van azért bennük valami... Szeretettel ajánlom a nehéz agyműtéten átesett Andrassew Ivánnak. (CsG)

Szélkacaj

Hányszor hallottam hajnal felé, a félig nyitott ablak résén át! Csak úgy viháncolt odakint a süvítő szél. Kárörvendő volt és kihívó. Mit tehettem? – bezártam az ablakot.

Hegedűszóló

Szívesen hegedülnék, még egyszer, egy zenekarban. De félő, végül csak rám sózzák a hegedűszólót…

Indiánok játszadoznak

A parton sápadt gyep szőnyegén két kopott sastoll: valahol, mélyen a alatt, indiánok lelkei játszadoznak.

Kefekötés

Aki azt hajtogatja: iszik, mint a kefekötő, az még életében nem kötött kefét. Inni lehet, hogy ivott, de a kefét más kötötte…

Kifényesedek

Estefelé, ha asztalom előtt ülök, szemembe tűz a nap. Már-már megvakít, de legalább kifényesedek tőle.

Lebilincselő olvasmány

- Mi ez? – kérdezte és kíváncsian az eléje tolt dossziéba lapozott.

- Fogvatartási parancsjött a válasz, és már csattant is a bilincs.

Az esernyő

Ablakban állva bámulom a hajnali esőt. Lábamnál sóváran dorombol szakadt esernyőm, amit rendszerint itthon felejtek.

Saját nyelvén

Póli papagájt a véletlen vezette hozzánk: egy este se szó, se beszéd, a vállunkra repült. Csak úgy, a semmiből. Úgy tűnik, ott, ahonnan jött, senki se tanitotta semmire: csak a saját, számunkra érthetetlen nyelvén tud hablatyolni. De azon aztán be nem áll a csőre.

Diagnózis

Barátomat, míg daganatos betegségeinek minéműségét vizsgálták, egyszerűen mindenéből kifosztották a kórházban. A tolvajok gyorsabban diagnosztizálnak?

A békatábor legyőzhetetlen…

Egy írástudó béka beült a könyvtárba és a nagylexikonban lapozgatott. A könyv váratlanul ott nyílott ki, ahol a “béke” címszó állt, s őkelme felszisszent: “Megint elírták a nevemet! Igazán tűrhetetlen!”

Szerinte a lexikon hemzseg a hibáktól: a békekonferencia igazából békakonferencia kellene hogy legyen, a békebíróbékabíró, a békepipabékapipa, a béke poraidrabéka poraidra stb.

Felháborodásában hangosan dúdolni kezdte: “A békatábor legyőzhetetlen… A béka útja biztos út…”

Bölcsesség?

ideje meredten nézek magam elé, úgy tűnhet, nagyon töprengek valamin. Pedig egyetlen gondolatom sincs. Ez lenne a bölcsesség?

Foggal-körömmel

Alaposan beragasztotta műfogsorát, majd rögzítette mutatós műkörmeit, hogy ma is foggal-körömmel védhesse igazát.

(Folytatjuk)

 
Képtelen szövegek (12) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. július 06. péntek, 22:13

 

Képtelen szövegek / SÁRIG VIRÁG LÁMPÁI
 
Mondják, augusztusi Mária-napkor a somoskai emberek csokor virágokat visznek magukkal a templomba szentelni, amit előtte való napon szedtek erdőn-mezőn, merthogy mindegyik virág valamire.
lenne ezért aztán minden virágot ismerni s mindenikről mondani valamit: egy-egy történetet, vagy azt, hogy mire , miféle bajra használják. Szükség esetén pedig csak veszik elő, mert kéznél van.
lenne efféle mindentudónak lenni, akár egy temetőben is, ahol még a korhadó fa és a sok virágok árnyékában, természetközelben nyugszanak az ősök. Ahol a sárig virág vidám lámpája világít itt is, ott is, a sírok közt s megannyi asszonyi kézben.
 
 
Képtelen szövegek / A KERTI PADON
 
Ülnek a kerti padon esetlenül, roskatagon. Mintha letette volna őket valaki, egy pillanatra. Falusi asszony és férfi néznek zavarodottan, nagyon komolyan szemközt. Mintha tartanának mindenféle vallatástól.
Ha megkérdezném: nagyon elfáradtak-e, gyanítom, azt válaszolnák, hogy ugyan, dehogy.
Éppen csak egy csöppet megpihennek.
Aztán majd folytatják, ahol abbahagyták.
Erről szól a kezek beszédes kényszerpihenője...
Meg a gondra sarkalló környezet...
Az ideig-óráig levetett, megtagadott kankóspálca.
Kimondatlan, láthatatlan gondolataikon elúszik velük a nyikorgó kispad: életük kiszolgált nyughelye, mint egy közeledve is távolodó világ Noé-bárkája.
Épp csak egy csöppet megpihennek.
 
Képtelen szövegek (11) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. július 03. kedd, 16:29

 

Képtelen szövegek / VÍZSZINTESEN
 
Nagy urak vagyunk, amikor csak úgy, kéretlenül, türelmesen felöltöztetnek tetőtől talpig, a féltve őrzött, legjobb gúnyánkba. Érdekes, senki nem perel velünk semmiért, valahogy mi is úgy megcsendesedünk, nem ismerünk magunkra
De ez még nem minden, mert eközben gyöngéden le is fektetnek, egy , kényelmes derékaljra, a fejet párnával támasztják alá, s nem is várják meg vele az estét, fényes nappal történik mindez, amikor senki se nyugszik, mert lám, mindenki talpon, aki él és mozog.
Nem úgy mi, akik, mondom, kimondhatatlanul nagy urak vagyunk, s akik a továbbiakban azt is megérjük, hogy úgy, ahogy lefektettek minket a derékaljra, most mindenestül felraknak egy szekérre, a szabad ég alá, mit számít az, hogy vízszintesen vagyok, mintha már nem is lennék a magam ura, mintha már nem is igen lennék, s mindenki más függőlegesen igazodik utánam, az úton, merre a szekér gördül, lassan, ahogy az állatok jónak látják.
 
Képtelen szövegek /  FATEMPLOM SZELLEMEI
 
A kis, temetői fatemplomban nagy emberek szolgáltak, tartották csángó falustársaikban a hitet s a hovátartozás megannyi szikráját. Tárgyi és szellemi emlékük, örökségük megüli a puritán környezetet, beburkolja a templom gerendái alatt kóválygó temetői csendet.
Kántortanító dinasztiák egész sorát képzeli maga mellé a padra emlékük, hagyatékuk mai őre, gondnoka. Elvégre innen szálltak alá a földbe, végső megbékéléssel az eltávozottak.
A hajdani bibliamagyarázatok, kántorénekek, a rájuk adott lányhangú válaszok, testamentumok latin formulái, relikviák, öltözékek, keresztek, szent könyvek szellemteste elvegyül a temetőből érkező hűvös nyirkossággal. Ebből lesz a derengő pára és az olykor csúnyán hasogató derékfájás is.
 
Képtelen szövegek (10) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 28. csütörtök, 20:48

 

Képtelen szövegek / FÉNYSZÜRET
 
Párával, füsttel, fénnyel özönlő őszben szinte-szinte maguktól tisztulnak a kádak. Szállástt csinálnak a szőlőfürtben duzzadó reményeknek. Semmi képzelgés: átlátni rajtuk!
Készülő varázslat, mi betölti a völgyet, s lehúzza a gyümölcsfaágat
A szállongó homályban mindennek fénye támad.
A tekintet a tátongó árnyék mélyére hatol...
 
Képtelen szövegek / SIKÁTOR
 
Az út felfelé vezet
Egyre nehezebb és magányosabb rajta a következő lépés. Majd az azt követő, s a következő is...
A gyászfeketébe burkolt lélek néma sikolya fagyos reggelként terül a tájra.
A tessék-lássék alól mindegyre kiütköznek a föld begyógyíthatatlan sebei
Az emelkedő itt csak meghosszabbítja a ténfergést, az agóniát.
Pedig ez csak egy kis, öreges botorkálás a sikátorban. Egy egészen kis kaptató.
Mindig csak egy kicsi. És még egy kicsi. Na még!
És felérve, a csalódott ámulat: te ég, hová jutottunk?
 
Képtelen szövegek (9) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 25. hétfő, 22:45

 

Képtelen szövegek / KAKUKKSZÓRA
 
A felcsíki portán az a szokás dívik, hogy a kamrában függő szalonnához csak akkor nyúlnak, ha megszólal a kakukk.
Május elején aztán a gyümölcsfák felől hirtelen felhangzik a kakukkszó. Minél többet hallgatóznak, annál biztosabban harsog a madárszó.
Nosza hát, neki a válogatásnak!
„Ez lesz-e?”
„Talán inkább azt kéne...”
„De mégis, mintha ezt...”
„Vagy tán amazt...”
Addig-addig válogatnak, míg a kakukk fogja magát és átrepül a szomszédba, hogy ott is megadja a jelt: szabad a gazda...
 
Képtelen szövegek / ÚTFÉLEN
 
A pózáló ember megáll az út szélén. Nyakában lóg a masina. Néz jobbra, néz balra: hogy s mint?
Arra jön egy szekér. Két flegma tehén imbolyog előtte.
Elől, ostorral, az aprónép. Mögöttük, jól megkapaszkodva, a felnőttek.
A pózáló ember köszön, a szekéren ülők úgyszintén.
„Lepózálhatom, ahogy itt mennek?”
„Hát...”
Az útféli póza elkészült, a fogat elporoszkált s utasai azóta réges-régen célba értek.
 
Képtelen szövegek (8) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 17. vasárnap, 20:43

 

Képtelen szövegek / AZ ÓRA KÖRBEJÁR
 
Alig hogy felcseperedett és amolyan eladó lány lett, már következett is a lakodalom, majd az áldott állapot, a szülés, végül a keresztelő. De az idő nem áll meg: a lányát révbe juttató anya megunta földi létét. Az éppen csak anyává lett lánya, gyászba öltözve most maga is gyermekszívvel kuporog: anyját siratná, tiszta szívvel, de mert saját gyermekét tartja a kezében, bánatát visszanyelve fásultan csitítja. Aki jobbra-balra forgatja kíváncsi szemét, és mindebből még nem ért semmit
Ahogyan nem értenek semmit, de már riadtan húzzák meg magukat a ház földjére telepedett pipék. Meg a kotló. De a macska már talán...
Mi azért tudjuk, hogy az óra körbejár. Csak a szerepek cserélődnek, s a szereplők váltják egymást...
 
Képtelen szövegek / TORBAN
 
A halottat elbúcsúztatták. Annak rendje-módja szerint eltemették. Most meg szigorú rendben a hosszú asztalokhoz ültek, s a hagyománynak megfelelően elfogyasztják a csángó galuskát
Változnak az idők, recseg-ropog a hagyomány állványa is: a hosszú asztalra, ó jaj, itt is, ott is nájlon abroszt terítettek, mindenféle gyári dísszel kicicomázva, s rajta az étel is rikító színű nájlonedényekben kínáltatja magát.
A toros asztalt körbeülők öltözékén is meglátszik: bomlóban a közösség. Már nem szorít senkit a szokás, csak aki továbbra is aláveti magát neki. De a gyász, a tor még egybeterel: a hosszú asztalnál, szűken ugyan, mindenkinek egyforma helye van.
 
Képtelen szövegek (7) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 14. csütörtök, 22:30

 

Képtelen szövegek / SZITAFÉNYKÉP
 
Naponta, anélkül, hogy tudnánk, vajon hány fotográfiát szalasztunk el, mialatt fénybe lépünk vagy a fény elé tartunk valamit?
Most például éppen egy szitával próbálkozik a kíváncsi kéz. És hirtelen rácsodálkozik a szem.
Milyen egyszerű, pontos, éles, jelentéses a földre vetített kép! Nahát!
És milyen természetes a kísérletező szándéka, hogy fénybe illesztett saját tárgyainak elemzője, csodálója legyen!
Az éppen jelenlévő fotográfusnak nem maradt más hátra, mint beemelnie e játszadozást a fotóba
Ezzel kész is a szitafénykép.
 
 
Képtelen szövegek / PÁRBESZÉD ÉGI HATALOMMAL
 
A moldvai kolostorban szent könyvet olvas a pópa
A fotós már másodszor jár nála vendégségben, de mintha megállt volna az idő. A pópa ugyanannál az asztalnál, ugyanazt a könyvet bújja.
A fotóst a kényszer hajtja: az első látogatás során készült képei egy baleset folytán megsemmisültek. Nem is remélte, hogy pár év múlva a történelem megismétli önmagát s ugyanúgy viszontláthatja egykori vendéglátóját.
A kolostori világ önkörébe záródó élmény, látvány és tanulság egyben. Az elszállt képeket lehetetlenség ugyan rekonstruálni, de a pópa a maga sajátosan meditáló, ájtatos módján a világ, élet és halál nagy kérdéseit véget nem érő, néma párbeszédben szembesíti az égi hatalommal, s jut el a végső válaszokig, akár ha a Tórát, a Szent Bibliát vagy a Sfânta Scripturát olvasná.
 
Képtelen szövegek (6) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 12. kedd, 20:54

 

Képtelen szövegek / RÖPPÁLYA
 
Valami gyors suhanású jel futott át egyből az égen. Volt — nincs.
Látogatásának nyomátfoszladozó kondenzcsíkjáthátra hagyta
Mint az istállószagot az állatgondozó
Mint füstszagot a szénégető.
Mint a szénaillatba oltott verejték szagát a kaszás ember.
Mint a dohánybűzt a csapos.
Mint kattogását a távolodó vonat.
Mint az elkészült ebéd páráját a csöndbe fúló déli harangszó.
És most már örökké itt marad, bennünk.
 
 
Képtelen szövegek / ILLATOK EMLÉKEZETE
 
Elég a szárak tétova tapintása, elég futó pillantást vetni a szirmokra s az illatok maguktól mesélnek.
Mondják, sorolják a történéseket; hogy ez így volt, pedig másképp kellett volna lennie. De aztán úgy hozta a sors, hogy mégsem úgy... Csak az a vasárnap... Az az ünnep... Az a mikor is volt csalódás... A későn feltámadt szánom-bánom...
Hogy fecseg ez a virágillat
Nem is fecseg... Csak suttog, félszavakat szottyant, sejtet, alig hallani a hangját. Elkopott, megkérgesedett az ujjak bársonya.
A fanyar, tavaszi illatok hogy incselkednek!. Nyers föld szagával elegyesen. Nyugtalanítja a lelket a megkésett, fojtogató üzenet.
 
Képtelen szövegek (5) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 10. vasárnap, 15:24

 

Képtelen szövegek / NAGYAPA
 
Csak nézem, pedig már nem él. Szembe könyököl velem, úgy fürkész. Mert én még élek. Metszett arcának, nézésének szigorúsága örök mérték. 103 megélt évét egyenes derékkal viselte. Túlélte Doberdót, a hadifogságot, túl egy újabb háborút, minden nyomorúságot. Emlékei tiszták. Szavai direktek. Száz év fölött az emberről minden elmondható. Hogy rendtartó. Hogy bölcs. Világlátott. Igazságos. Következetes. Gerinces. Dolgos. Hogy családszerető... Szemében egy teljes élet fénye, s a felejthetetlen, írásba tett doberdói emlék: “Hull a golyó mint az eső zápora, de sok baka vére ömlik a porba...”
 
 
Képtelen szövegek / GÓBÉ SIVATAG
 
Mivé lettél, gyönyörű kaszáló, ott a Nagyhagymás alatt?
Milyen átok telepedett a tájra?
Mi ez a futóhomokkal telehintett sivárság a havasi világban, melyen most a legkisebb szélfúvás is csattanósan végigkorbácsol?
Hová lett faunád, flórád, zöldellő ragyogásod, útjaid szalagja?
Ki indul könnyű szívvel vándorútra e térkép-nem-látott sivatagban?
Ki tudja, merre vegye az irányt, ha nem menekülni, de haladni kíván az ember?
Ennyi panaszos góbéságnak se vége, se hossza, csak szállongó pora, kóválygó füstje...
 
Nyirőről - így is, úgy is (8) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 10. vasárnap, 15:13

(Olvasónapló - befejezés)

 

 

Azon gondolkoztam ma reggel, érdemes-e  tovább feszíteni a húrt, föltéve, ha mi magunk nem kívánunk beállni a Nyirő József monográfia szerencsét próbáló, potenciális szerzői közé. Egy ilyen könyvet megírni pedig feladatnak felelősségteljes. Azt hiszem, aki ilyesmire vállalkozik, azt fűtenie kell egy belső tűznek is, a Nyirő iránti rajongásnak, az általa képviselt irály több mint elfogadásának.
 
Makacs vagyok, s dolgoznak bennem a kialakult előítéletek: az én szememben Nyirő és Tamási mindig kéz a kézben járnak. Ha kiejtem egyikük nevét, rögtön eszembe jut a másik, s vele együtt az, hogy a székelység irodalomba emelésének egyértelműen sikeresebb írójaként leginkább Tamási Áronra tudok tekinteni. Mindenek előtt az életmű egységessége és egyetemes felé nyitása miatt. Mind Tamási, mind Nyirő örökségén meglátszik az, ami örökkön fellángoló vitájuk veleje, mégpedig az, amit Tamási ekként fejez ki egy már idézett cikkében (A székely "kék madarászokról", Brassói Lapok, 1933), amely Nyirő színpadi törekvéseinek egy jellegzetes darabját veszi célba
 
"Nekem a művészi vonatkozáson kívül még szinte személyes ügyem is minden Nyirő-írás, mert az első novelláival ő ébresztette fel bennem egészen világosan a székely művészi öntudatot. De hogy ez a művészi öntudat nemcsak megmaradt bennem, hanem meg is erősödött, sőt hovatovább mind jobban más irodalmi és művészi vegetáció felé fúrja magának az utat, mint a Nyirőé: ez olyan természeti törvény, amely egyéb nehéz dolgok között őszinteségre is kötelez. Nem kutatom, hogy mi a magyarázata annak, hogy a Nyirő irodalmi munkásságával és munkáinak művészi értékelésével kapcsolatban kétféle vélemény uralkodik: az egyik szóbeszédben s a másik írásban. Mindenesetre különös jelenség, hogy például a. Júlia szép leányról még a jelentősebb beszámolók sem adtak olyan értékelést, amely fedné a számottevő művészi követelményt. Azt sem kutatom, hogy Nyirőnek mi tetszik jobban: a kellemes-e, vagy az igaz, hanem a fontos egyedül az ügy, amelyet mind a ketten szolgálni kívánunk.
Nagyon természetes, hogy minden irodalmi alkotással szemben elsősorban művészi igényeim vannak, a Júlia szép leány azonban láthatólag nemcsak irodalmat kíván szolgálni, hanem irodalompolitikát is. Ez a körülmény teszi szükségessé, hogy a művészi igények mellett engedjenek más szempontot is érvényesülni. Ez a más szempont pedig az, hogy a Júlia szép leány mennyiben hasznos a székely népi kultúra propagandáját illetőleg.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a Júlia szép leány mint műalkotás, Nyirőnek az a munkája, amely művészi igényeimet a legkevésbé elégítette ki. Ha most vetődtem volna ide valahonnét idegenből s elém tennék a Jézusfaragó embert és megmutatnák a Júlia szép leányt, s azt mondanák, hogy ugyanazon egy ember cselekedte azt, akkor azt hinném, hogy veszedelmes félrevezetők országában vagyok. És korántsem a műfaji különbség okozza ezt a csodálkozást, hanem a művészi látásnak a különbsége. Mert a Júlia szép leány egy közönséges népszínműnek a vázára van ráhúzva, és olyan sikeresen, hogy amikor a függöny felmegy és a székely legény megjelenik tarisnyával az oldalán, hogy elbujdossék, akkor már vége minden zsendülő tavasznak.
Így nem csodálom, hogy a darab a korban és az irodalomban elaggott egyedekben indította meg ismét a vérkeringést. Azt ellenben annál inkább csodalom, hogy Nyirő művészi igényei ebben kielégülnek...
Véleményem az, hogy igazi csatát, olyant, amely a Nyirő tehetségéhez és az új székely irodalmi irányzat feladataihoz méltó, csak akkor nyerhetünk, ha nemcsak székelyek vagyunk, hanem művészi eszközeinkben is a legújabbat adjuk, amit író magyarul ma adhat."
 
Meg kell értenünk, hogy e kritikában nem csupán egy színpadi mű sorsa dől el, hanem az egész Nyirő-féle esztétika és írásművészet sorsa. Tamási jól ismerte barátját és tudta, milyen ambíciók hajtják előre. Ezért próbálta óvni attól, ami ideológiaként mind jobban és jobban maga alá temette az író Nyirőt, hogy a végén már maga sem tudott kibújni alóla. Tamási tudta azt, amit Nyirő nem volt hajlandó beismerni: az írót a művészi igazsága emelhet naggyá, nem pedig eszmei hovatartozása. Az ő kiszorítása, az irodalmi tudat peremére állítása az "átkos" időkben azért következhetett be, mert el- és lekötelezettje lett a gyakorló jobboldali eszmerendszernek. Ellentétes előjelű, mostani hirtelen irodalmi élvonalba emelése - ún. rehabilitálásának ürügyén - ugyanolyan természetű ideológiai logika alapján történik és semmi köze az immanens írói teljesítményhez. Ezt a fajta tanulságot, ha nem is vegytisztán, de máris leszűrhetjük a vizsgálódásunk alapjául szolgált szöveggyűjteményből (Nyirő József, a székely nép krónikása. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2005.), az abban összegyűjtött kortárs kritikákból, recenziókból. Szinte valamennyi kritikusa képes megjósolni a Nyirő által később ténylegesen bejárt utat.
 
Végül, értő igazodást nyújthat számunkra Kántor Lajosnak a kötet által idézett 1969-es elemzése a székely novellisták teljesítményéről és fejlődéséről (Népiség - mítosz - novella. Tamási, Nyirő, Kacsó). Ebben fejti ki, végkövetkeztetésként: "A húszas években a népi mítosz jegyében indult fiatal erdélyi novellisták művészi útja később szétágazott. Nyirő ígéretes indulása hovatovább a romantikus giccsbe, az olcsó, tehetségölő sikerbe torkollott. Kacső Sándor jószerivel a publicisztika felé kanyarodott el; második - húsz évet késő - novelláskötétével nem tudta megismételni a kezdetet, a Vakvágányon, a ma leginkább számon tartott Kacsó-mű pedig valóban „egészen a »purifikációs« újságírómunkáig leegyszerűsíti a formát" (Szentimrei); a realistább ihletésű művészi novellákat ebből a székely világból Bözödi György írja majd meg, a szociográfus tényismeretével és tiszteletével. Tamási Áron novellisztikájának útja bizonyult egyedül törésmentesnek (lankadtabb pillanatai nyilván neki is voltak, de ez nem változtat az összképen)..." És ez nem azért van így, mert Nyirőt a tanulmány megírásának idején egyesek éppen nem kívánatos személynek tekintették az erdélyi irodalomban, hanem mert ez az igazság, amibe illik belenyugodni.
 
Csíkszereda, 2012. június 4.
 
Nyirőről - így is, úgy is (7) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 08. péntek, 15:05

(Olvasónapló)

 

Egy hete írom ezt a lassan tengeri kígyóvá váló olvasónaplót. Mentségemre legyen mondva, a téma is olyan, hogy az élet maga nyújtja-nyújtogatja, mint a rétestésztát. Nyirő előszedése a sufniból ürügy a politika mindkét oldala számára, hogy egyik a másikon lehetőleg látványosan elverje a port. Egyrészt napirenden a székely író tömjénezése és további fényezése, olyannyira, hogy már eldöntött tény a nemzeti tantervbe emelése, másrészt most levéltárakból előkeresett dokumentumokkal is igazolni próbálják, hogy Nyirő József negyvenes évekbeli politikai állásfoglalásai az antiszemitizmus és a Szálasi-féle fasizmus felvállalásának tettét is kimerítik.

Az Új Magyar Szó (2012. június 1-3.) legfrissebb Színkép melléklete Szőcs Levente két oldalas összeállítását teszi közzé a magyarországi Országos Levéltár vonatkozó anyagaiból. Igaz, hogy a dokumentumok közlése végén megjegyzés olvasható, mely szerint a szándék nem a vita, csupán a tényközlés, a terjedelmes anyag felvezetőjében viszont elhangzik a vád, amit a válogatásnak aztán igazolnia kell - ám sajnos, mérsékelt sikerrel. A bizonyító anyag sajnálatosan "vékonyka", nem elég meggyőző. Ráadásul az idézetek fele nem is a Nyirő állásfoglalásai, ezek legfeljebb csak arra bizonyítékok, hogy az író is végighallgatta Vajna Gábor belügyminiszter és Szöllősi Jenő miniszterelnök helyettes hagymázas, zsidóellenes intézkedéseket igazoló beszédeit, mint annyi más ember a parlamentben. (Igaz, ez nem menti az író felelősségét személyes eltévelyedéseit illetően, viszont nem látjuk azt a sötét ördögöt sem, akinek a lefestését az anyag szerkesztője Nyírőt bekonferálta...)

Szerencsére, az ÚMSZ demokratikus lap és nem uniformizált, egyoldalú vélemények tárháza. Ugyanabban a számban , a népszerű 5. - Vélemény - oldalon megtaláljuk Krebsz János A háború állása c. jegyzetét, amely a higgadt objektivitás nézőpontjáról szemléli a Nyirő körül dúló eszmei Watterloo-t:

"Végakarata volt szegénynek, hogy hazai földben nyugodhasson. S ha valamelyik erdélyi egyházközség (ahol paposkodott) vagy az írószövetség (romániai magyar tagozat) méltó alázattal címzettnek érzi magát, akkor a kellő engedélyekkel felszerelkezve, szépen céltudatosan hazahozza, eltemeti, évenként koszorúzza, lelke rajta. De a baloldal csak azt tudja mondani, hogy fasiszta volt, kitartott Szálasi mellett, megszavazta a zsidótörvényeket… És a jobboldal csak azt tudja mondani, hogy a szülőföldről írt, a hazáról, arról az érzésről, amit tanítani kellene, mert kiveszőben van a világból… És mindkettőnek igaza van: egy közepes író, aki egyben középszerű fasiszta. Semmi különös, nem volt egyedül a maga idejében. Csak most mindkét oldal emeli a tétet, zajlik a licit, már a legnagyobbak között van. Nagy író, nagy fasiszta."

Csakhogy ezzel még nem oldódik meg semmi, mert az író újratemetetlen maradt, potenciális kérdőjelnek a jövőre nézve, amely további harci cselekedetekhez szolgáltathat muníciót. Pedig a Pomogáts-féle tanácsot lenne most már megfogadni s nekilátni egy becsületes Nyirő-monográfia elkészítéséhez. Az általam eddig elemzett antológiából ugyanis messzire kitetszik az, amit a szerkesztő így konferál be: "Engem is meglepett, hogy milyen gazdag, vele és munkásságával foglalkozó szakirodalomra, kritikai irodalomra találtam régi folyóiratokban és lapokban kutakodva. Ezekből a hajdani és viszonylag kevés számú mai írásból épült fel ez a kötet." Szám szerint talán nem is kevés benne a jelenkori hivatkozás, ám ha közelebbről vizsgáljuk őket, eléggé hézagosak és egyoldalúak.

Itt van mindjárt Medvigy Endre, akitől a könyv hat írást is átvesz (Az én népem, Székelyek, Havasok könyve, A Megfeszített, Az elszántak, Íme, az emberek!) - valamennyi kivétel nélkül utószónak íródott egy-egy, a Kairosz kiadónál életműsorozatban megjelentetett Nyirő-kötetekhez, a huszadik század utolsó éveiben, illetve a huszonegyedik század legelején. Mint ilyenek, sok bennük az ismétlés, hiszen az olvasónak végül is el kell mondani, kicsoda volt Nyirő József, s milyen ívet írt le írói pályafutása. A konkrétbemutatása szinte kivétel nélkül polemikus alapállásból vagy hangvétellel történik, híven az utószó szerepéhez: a könyvet minél jobban el kell adni, ahhoz pedig az író és művének mellőzése, üldözése, a teljesítmény túldicsérése a lehető leghatásosabb eszközök. Így aztán ezek az írások, bár sok részigazságot tartalmaznak, alapvetően nem szolgálják a bölcs elemzést, annál inkább a buzgó rábeszélést: ne tétovázzunk, vásároljuk meg a remekműveket!

Az újrakiadásokhoz írt magyarázó, információs szövegek között találhatjuk a Marosi Ildikó gondozta könyvek egy-egy részletét is (Az utószóban, Uz Bence esetei). Az egyik az Íme, az emberek! csíkszeredai újrakiadását toldja meg néhány eredeti Nyirő-adalékkal, a másik egy hasznos és sikeres kiadvány, az Uz Bence folytatásos lapközléseit összegyűjtőbevezetésének részlete. A célnak, amiért íródtak, tökéletesen megfelelnek, inkább csak szerkesztési szépséghibának tartom azt, hogy mindkét írásban majdnem szóról szóra - ráadásul indokolatlanul - megismétlődik a Nyirő özvegye, Ilona asszony életének utolsó, marosvásárhelyi szakaszáról írt személyes emlékezés.

Ez a mozzanat, mármint az írófeleség sorsa, számomra azért is különösen érdekes, mert arra enged következtetni, hogy már az ötvenes években megenyhültek az indulatok Nyirő megítélésében, legalább is ezt sugallja az a tény, hogy Nyirő Ilona nem csak hogy hazatérhetett, de némi hivatalos támogatást is kapott a román államtól. "Nyirő József miután 1919-ben kilépett a papi rendből, megnősült. Felesége Bedő Ilona tanítónő, aki 1984-ben halt meg és Marosvásárhelyen nyugszik a református temetőben, közel a Molterék sírjához. Nyirőéknek három gyermekük volt: Réka, Csaba és Ildikó.

Férje halála után Nyirőné Madridból egy hollandiai szeretetotthonba került, ahol különösebben jól nem érezhette magát, mert amint Nyirő tréfásan mondotta volt „Ilus, lelkem három nyelven tud: magyarul, székelyül s perfektül". Hamarosan kérelmezte a román hatóságoktól a hazatérési engedélyt, amit meg is kapott, sok más ígéret mellett: nyugdíj, udvarhelyi házuk visszaadása stb. Amiből jő szokás szerint semmi sem lett. Marosvásárhelyt jelölték ki neki, ahol kezdetben egy komfortosabb filagóriában lakott, nyugdíjat is csak későre és minimálisát kapott, jószerével írószövetségi segélyből élt, a szerénynél is szerényebben."

A Nyirőről szóló antológia több Pomogáts-írást is tartalmaz, amelyek egy része ugyancsak az író műveinek újrakiadását látja el értő kritikusi kalauzzal. A Nyirő József. Bevezetés Válogatott műveihez című tanulmány talán az egyik legátfogóbb, legkimértebb összegzés, ami az íróról máig megjelent. Nem véletlen, hogy ezt az írását használta föl a szerző, hogy megírja A magyar irodalom Erdélyben (I-II., Pallas-Akadémia, 2008. 251-258. l.) számára a Nyirőről szóló fejezetet. Ennek köszönhető, hogy Pomogáts irodalomtörténetében nagyrészt a Tamásiéval megegyező terjedelemben első ízben olvasható tárgyszerű elemzés a ma ismét elevenen vitatott székely íróról, amely túlmutat az üzleti és politikai játékokon.

Csíkszereda, 2012. június 3.

 
Nyirőről - így is, úgy is (6) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 07. csütörtök, 06:19

(Olvasónapló)

 

Mindjárt egy hete vezetem ezt a Nyirő-naplót, és még mindig nem értem a végére. De ne legyek türelmetlen, hiszen a többször beharangozott román és magyar miniszterelnöki tisztázás is füstbe ment terv maradt a bukaresti kormányzat részére, pedig hogy fente a fogát a média! A budapesti kormányfő a román elnökkel tárgyalt - hogy szóba került-e Nyirő, arról egyelőre nincs tudomásunk, azt viszont a kíváncsiskodó újságírók tudomására hozták, hogy a bukaresti EU-tanácskozás annyira fontos volt gazdaságilag (és mindenféle szempontból), hogy a jelenlévők arra összpontosítottak. Nyirő pedig még várhat... ha már ennyit sikerült várnia az áhított hazatéréssel.

Szándékosan hagytam későbbre annak a bemutatását, hogy a tanítvány, a mindvégig barát Tamási Áron miként viszonyult a kritikai nyilvánosság előtt mentorához, Nyirő Józsefhez. Ha valaki megérthette ugyanis ez utóbbi írói törekvéseit, eszményeit és módszereit, akkor az ő volt. A Pomogáts-féle válogatásban két Tamási-szöveg is szerepel. Az egyik A székely "kék madarászokról" címet viseli és a Brassói Lapokban látott napvilágot (1933). Az írás nem kimondottan Nyirőről szól, hanem általában a székely kultúra elterjedéséről, megismertetéséről. Ebben az összefüggésben esik szó többek között Nyirő József Júlia szép leány című színpadi játékáról, s az alább idézett passzusok tisztázó erejű bizonyítékok artról, hogy mester és tanítvány között sosem hiányzott a ragaszkodó, ám nyílt hangvétel, barátságukon nem ütött fájdalmas rést az elkerülhetetlen rivalizálás.

"Nekem a művészi vonatkozáson kívül még szinte személyes ügyem is minden Nyirő-írás, mert az első novelláival ő ébresztette fel bennem egészen világosan a székely művészi öntudatot. De hogy ez a művészi öntudat nemcsak megmaradt bennem, hanem meg is erősödött, sőt hovatovább mind jobban más irodalmi és művészi vegetáció felé fúrja magának az utat, mint a Nyirőé: ez olyan természeti törvény, amely egyéb nehéz dolgok között őszinteségre is kötelez. Nem kutatom, hogy mi a magyarázata annak, hogy a Nyirő irodalmi munkásságával és munkáinak művészi értékelésével kapcsolatban kétféle vélemény uralkodik: az egyik szóbeszédben s a másik írásban. Mindenesetre különös jelenség, hogy például a Júlia szép leányról még a jelentősebb beszámolók sem adtak olyan értékelést, amely fedné a számottevő művészi követelményt. Azt sem kutatom, hogy Nyirőnek mi tetszik jobban: a kellemes-e, vagy az igaz, hanem a fontos egyedül az ügy, amelyet mind a ketten szolgálni kívánunk.

Nagyon természetes, hogy minden irodalmi alkotással szemben elsősorban művészi igényeim vannak, a Júlia szép leány azonban láthatólag nemcsak irodalmat kíván szolgálni, hanem irodalompolitikát is. Ez a körülmény teszi szükségessé, hogy a művészi igények mellett engedjenek más szempontot is érvényesülni. Ez a más szempont pedig az, hogy a Júlia szép leány mennyiben hasznos a székely népi kultúra propagandáját illetőleg.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a Júlia szép leány mint műalkotás, Nyirőnek az a munkája, amely művészi igényeimet a legkevésbé elégítette ki. Ha most vetődtem volna ide valahonnét idegenből s elém tennék A Jézusfaragó embert és megmutatnák a Júlia szép leányt, s azt mondanák, hogy ugyanazon egy ember cselekedte azt, akkor azt hinném, hogy veszedelmes félrevezetők országában vagyok..."

Hogy miképpen fogadta, illetve mennyire szívlelte meg Nyirő az elvbarát Tamási kritikáit, arra nézve nincsenek részletes adataink, arról viszont annál több: barátságuk, egymásra hatásuk egészen odáig ment, hogy a huszas években együtt is laktak Kolozsváron a Petőfi utca 46 alatt. Ha volt is köztük olykor feszültség, vita vagy sértődés, az csupán megjátszás volt, a külvilágnak szóló cinkos üzenet, hogy ha éppen nem is volt komolyabb alkalom, legyen mivel hírbe keveredjenek. Wass Albert egfy emlékezésében felidézte Tamási és Nyirő kávéházi vitáját arról, hogy miként kellene a székelység ügyét képviselni a világon. Nyirő amellett kardoskodott, hogy a székelység mindenek előtt, Tamási viszont úgy látta, hogy legfontosabb a művészi köntös, azután jöhet belé a székely töltelék. Ez amolyan tyúk és tojás vita volt, ami a lényegen mit sem változtatott.

Egy évvel később, 1934-ben ugyancsak a Brassói Lapok adott helyet Tamási Édes anyanyelvünk című vitacikkének, amelyben elveri a port a "kolozsvári reggeli lapban" megjelenő Nyirő-kritika szerzőjének botrányos, magyartalan nyelvhasználatán. Tamási szerint ez hatványozottan felháborító, hiszen a kritikus egy olyan írónak osztja az észt, nevetséges terjedelemben, aki nem tegnap kezdte a mesterséget, s ráadásul az erdélyi irodalom egyik vezető egyénisége? A cikkben ízekre szedi a botcsinálta recenziót, s érvelés közben egyúttal Nyirőről és szóban forgó művéről (Uz Bence) is pertinens véleményt mond. Végül így zárja cikkét: "Ezzel én is befejezhetem írásomat és kérhetem a kritikust, hogy a jövőben legalább az én kedvelt íróimnak a műveiről ne írjon kritikát, hanem használja inkább ezeket a műveket arra, hogy tanuljon belőlük magyarul."

Nyirő József, bár az idők folyamán bőven kijárt neki a bírálatból is, nem panaszkodhat, hogy ne lett volna, aki megvédje és munkásságát derűsebb, elfogadóbb színekben láttassa. Mint láttuk, életében Tamási volt az, aki ezt következetesen űzte, napjainkban pedig ott vannak azok a szolgálatos elő- és utószó írók, akik szuperlatívuszaikkal tulajdonképpen marketing megbízatásuknak tesznek eleget: az újra kiadott Nyirő-életművet próbálják eladhatóvá, bestsellerré avatni. A székelyhon.ro a napokban arról számolt be, hogy mind a csíkszeredai könyvesboltokban, mind a Kájoni János megyei könyvtárban intenzíven keresik az író műveit. Sokan az újratemetés körüli viharból azt szűrhették le, hogy Nyirő továbbra is tiltólistán lehet, mert - egy könyvesbolti eladó szerint - "sokan csak suttogva kérdik, forgalmazunk-e könyveket az írótól”.

A polcok pillanatnyilag leürültek, a kereskedők előjegyzési listákat állítanak össze, a kiadók (Pallas-Akadémia) újranyomást fontolgatnak...

Csíkszereda, 2012. június 2.

 
Nyirőről - így is, úgy is (5) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 05. kedd, 22:23

(Olvasónapló)

 

 

Tegnapi apropómat, amivel negyedik Nyirő-bejegyzésemet indítottam, továbbra is beigazolódni látom. Késő esti számítógépes rendezgetésem közben ugyanis a csevegőprogramon a székelyudvarhelyi Simó Márton jelentkezett, s beszélgetés közben gyorsan ki is derült, hogy a székelyhon.ro portálon többedmagával vezetett kultúrblogján ő maga is Nyirő-ügyben "utazik", s esetleges véleményemet kérdezte. Kissé elrösteltem magam, hogy magamtól nem bukkantam , bár időnként ellátogatok a bloghoz, de olyan ez az írói munka, hogy ha tartani akarja az ember a lépést az eseményekkel, akkor arra van kárhoztatva, hogy az írás kedvéért háttérbe szorítsa az olvasást... Kár, mert ugyanolyan volna megtudni, mit gondolnak, írnak, milyen szempontokat vélnek fontosnak mások egy-egy vitatott tárggyal kapcsolatban...

Mint amilyen például most Nyirő megítélése...

Simó, ahogy látom, maga is azt az utat követi feljegyzéseiben (Hazatérő Nyirő József; Nyirő kapcsán a vitézkötésről és a fényképekről), amihez én is tartom magam: megkeresni, mi a maradandó és a az íróban, és mi az, ami a Nyirő-jelenségből inkább csak a hecckampányt szítja... Érdekes megállapítása, hogy a tisztázásra általa fölkért szakemberek - irodalomtörténészek -, a szakma nagy öregjei és az ifjú titánok "szép sorban elzárkóztak, kifaroltak a témából. Ez a mostani beszélgetés józan és mértéktartóúgy véljük –, két olyan embertől származik, akik kötődnek a helyhez, s valamelyest ismerik Nyírő munkásságát és képesek elfogultság vagy politikai indulat nélkül beszélgetni róla: alulírott és Lakatos Mihály szerkesztő és műfordító, Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központjának vezetője." A beszélgetést, akár csak a másik bejegyzést is érdemes elolvasni, mértéktartóak, "építkezőek", előre mutatóak.

Külön nyereség volt számomra, hogy általuk betekintést nyerhettem ama fényképkiállításba, melyet a nevezetes udvarhelyi Kováts-féle műterem immár egyre inkább felértékelődő (Nyirő)archívumából varázsoltak elő a fotográfusi dinasztia utódai.

És akkor térjünk napi penzumunkra, kezünkben a Pomogáts-féle antológia. Fellapozzuk, s ma azoknál a kritikáknál, értékeléseknél horgonyzunk le, melyeket Nyirő korának jeles szerzői, Nyirő József kor- és pályatársai, barátai és riválisai írtak róla. És mert számszerűen nem kevesen vannak, érjük majd be néhány jellemző példával.

Vegyük mindjárt Kemény János kritikáját az 1937-es Erdélyi Helikon-ból, aki nem melklesleg szenvedélyes vadászként és természetrajongóként is szemügyre veszi a Havasok könyvét:

"Természetbúvár szemével nézve sok fejcsóválásra adhatna okot ez a könyv. A tavasz a havason, bár úgy illene, a madaraktól s néhány aprócska állattól eltekintve, nem a szerelem időszaka, nyári rekkenőségben üzekedik az őz, a szarvasbika ősszel, amikor a dér kikezdte az erdőt, a vaddisznók bugása idején rendszerint derékig ér a . A hegyekben, úgy mondják, az ember-asszony is többnyire nyár végén, ősz elején ébred , hogy gyermeket hord a szíve alatt, mert odafönt mindenekelőtt való a természet bölcs rendje, mely szerint ember és állat csemetéje egyaránt tavasszal szülessék, amikor kevesebb a hideg s egyéb veszedelmek is leszelídülnek. A hiúz vajmi ritkán veti magát át fáról fára, mert bár véres, de mégis kényes állat ő s inkább a gyöngéd hajlatú ösvényeken, sziklák védelmező árnyékában szeret közlekedni, mint a macskafélék általában, melyek esőtől, hótól, sártól, karcolástól kényeskedve féltik puha bundájukat s talpukat. Nincs olyan szép hang, mely énekre gyúlva vonzhatná magához a kormosnyakú szarvasbikát s bármily kedves a farkaskölyök, gyermeki ártatlanságban sohase hancurozhat könnyes szemű őzgidával. De kérdem: mi köze a külső igazságnak itt a belső igazsághoz? Vagy levon-é valamit a népmese valóságából az, hogy földrajzilag nincsen üveghegy s a kurtafarkú malac aligha túr egy arasszal errébb attól a helytől, ahol annak a királynak van a palotája, akinek az egyik szeme kacag s a másik egyre könnyezik? Nyirő a szerelemről és a születésről, életről és halálról s ezekben és ezeken túl ember voltunk szörnyűszép terhéről akar szólani s a világról, mely véres és csodálatos, fenséges és átkozott: a teremtő Isten és lázadó Ember kettős arcát viselő világ." Ezután pedig a kritikában ott sorjáznak a Nyirő szimbolizmusát igazoló idézetek, majd a végkövetkeztetés: "...Hogy igaz képet nyerhessünk e könyvről, a huszonegy rész mindegyikéből kellene valami jellemzőt idéznünk. Ez idézetek hosszú sora nélkül, be kell érnünk azzal a megállapítással, hogy Nyirő Józsefnek a. Jézusfaragó ember mellett a Havasok könyve a legszebb munkája." Ennél elegánsabb és igazságosabb kritikát, illetve dicséretet - és ennél hajlékonyabb, elegánsabb példát dialektikából - aligha kaphatott volna Nyirő pályatárstól.

Féja Géza többször is méltatja Nyirő egy-egy művét. És bár eszmeileg egy oldalon állnak, mindketten a népiség vallói és követői, sosem mulasztja el, hogy kifogásait is szóvá tegye. Az Uz Bencéről szóló sorai (lásd Magyar Írás, 1934) nem hagyhatják említetlenül a műre gyakorolt nyilvánvaló Tamási-hatást: "Új könyve regényszerű alkotás. Valószínűleg Tamási Áron Ábel a rengetegben című könyve indította megírására. Nyirő is néphőst próbált csinálni, havasi históriát írt, gyakran ugyanolyan életkörülmények közé is veti Uz Bencét, mint Tamási Ábelt. De míg Tamásinak sikerült Ábelt valóban néphőssé tennie, mert Ábel sorsa valóban népsorsot jelent s képvisel, Nyirő Uz Bencéje inkább havasi különlegesség marad. De nem is történhetett másképpen. Nyirő balladái látása mindenképpen tragikus látás, Tamási viszont mese-szemekkel nézi e földet. Tamási tehát természetszerűleg eljutott a szélesebb, nyugalmas, színes epikai formához, Nyirő sohasem fog eljutni s kár is erőlködnie, hogy eljusson, az ő útja más. E kifogások dacára tagadhatatlan, hogy elsőrangú kéz nyomaival tele ez a munka is. Olyan nyomok ezek, melyek az elhibázott egészért bizonyos kárpótlást nyújtanak. Nyirő e könyvében sem tagadta meg magát, csupán elhibázta a célját..."

Németh László sem csak egyszeri Nyirő-kritikus, s ismervén életművének dimenzióit, vélekedésének hitelét, nincs miért kételkednünk annak őszhinteségében. A Kopjafákról szólva Németh László egyként fúj hideget is, meleget is ugyanabból a lukból: "Ebben a balladái hangulatban az emberek többnyire hangtalan görbülnek el a halál ujjai közt; a meggyötört szépség azonban időnként felsivít s hisztériás asszonyként tépi magát. Van egy vonal, amelyen túl a szépséget nem szabad kényszeríteni, mert elveszti méltóságát; a bájosból édeskés lesz, a hatalmasból dagályos, az ünnepélyesből nagyképű; Nyirő esetében: a sötétben fenségesből keresetten rémes. A giccs ott kísért a művészet alatt, de ott kísért a művészet fölött is. Ez a székely temető túlságosan panoptikumszerű, a halálnemek túlságosan válogatottak. A szülők kiássák a sírból eltaszított gyermekeiket, hogy még egyszer megcsókolhassák; a haldokló legény felköti magát az ökör szarvara, hogy hazavigye teherbe ejtett kedveséhez; az őrült apa egy erdőt ültet karácsonyfából halottjának; a kipusztult hadifogolytábor utolsó katonája kimászik a hóra, hogy egy törökbúzakórót tegyen bajtársa mellére. Megbánás, szerelem, őrültség, barátság igazabb lenne, ha nem ficamodna a végletekbe, s a könyv méltóságosabb, ha a székely balsorsot nem fertőzné meg a képzelet irodalmias szuperlativusza. Pedig Nyírőnek markában az igazi nagyság s vannak a könyvének felejthetetlen, erős jelenetei. Egy férj haza akarja lopni Kolozsvárról a halott feleségét; fölöltöztetí, jegyet vált neki, beülteti a sarokba s még beszél is hozzá. Az utasok mind észreveszik, hogy halottal utaznak, de nem mondja ki senki sem. A kalauz belép, s a lámpással bevilágít a halott vigyorgásra vicsorodott képébe. Alszik, szól közbe hátulról valaki. A kalauz egy pillanatig meghökkenve áll, azután kilyukasztja a halott asszony jegyét. Aki ezt a jelenetet megírta, annak nem kell egy megkésett szülői csókért koporsót bontatni."

Úgy tűnik, a holtakkal való intenzív művészi foglalatosság ütött most vissza, pünkösdkor az író hamvai körüli cirkuszban. Az író által művelt giccsbe forduló morbiditásláthatjuk - a Nyirőn túli valóságban is megkapaszkodott...

Csíkszereda, 2012. június 1.

 
Nyirőről - így is, úgy is (4) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 05. kedd, 07:02

 

(Olvasónapló)

 

Minden nap hoz valamit, ami kibillent eredeti szándékomból. Tegnap például az történt, hogy a Hargita Népében terjedelmes interjú jelent meg (a Transindex hasonló részletességgel tálalta a kulisszából gyűjtött értesüléseit). Ebben Lukács Csaba újságíró, az újratemetés kommunikációs vezetője többszörösen megmagyarázta a megmagyarázhatatlant, azaz csíkiasan kibeszélte a krumplit a földből. Tisztelem-becsülöm riporteri tevékenységét, azt az eleven, kalandos szellemet, amivel a legnehezebb témákat fölvállalja, Nyirő esetében azonban sajnálatosan kilépett a szerepéből s mesterségesen, a román hatóságokat "megvezetve" (erről valósággal büszkén szól, ráadásul kétszer is, az interjú folyamán!) maga teremti a mesterséges feszültségeket, a riportos elemeket. Amit ott magyarázatként föltálal, amit láthatóan elégedetten elrészletez, az már-már a gyermetegség határát súrolja, hiszen a valóságban nem történt más, mint az, hogy a hatóságok felvették a kesztyűt, belementek az abszurd játékba s ezzel megkezdődött a szokásos versengés (lásd Tom és Jerry), ki jár túl a másik eszén, avagy ki lesz az, aki a végén nevet?

(Annyi biztos, hogy azok nem mi leszünk!)

Ez az, ami aztán végérvényesen túlmutat Nyirőn, olyannyira, ahogy a fürdővízzel együtt szokták a csecsemőt is kiönteni. Ebből derül ki, hogy az egész eseménysorozatban az író csupán apropó és eszköz volt, még akkor is, ha a "kegyeleti aktus" szervezői mást mondanak és azt ráadásul még komolyan is gondolják.

De térjünk vissza az átkos időkbe, azokba az évekbe, amikor a magyar 56 utáni hangulatban Erdélyben sem mentek túl jól a dolgok. A kolozsvári Utunk akkoriban sem állt le azzal a szándékával, hogy megpróbál szembenézni az erdélyi (akkor: romániai magyar) irodalom háború előtti örökével, mintegy átmentve a (szocialista) realizmus követelményeit nagyvonalúan értelmezve egyes vitatott írói életművek vállalható részét. Így történt, hogy az akkor fiatal prózaíró és szerkesztő, Katona Szabó István terjedelmes tanulmányt közöl Nyirő József írói útja címmel, amelyet a kolozsvári irodalmi hetilap két részletben ad közre, az elhíresült Nézzük hát szembe rovatban. Az általunk fellapozott Pomogáts-féle antológia egyik kulcs-darabja ez a szöveg, hiszen a háború, a tiltólistára helyezés után első ízben szól érdemben Nyirőről, s bármennyire igazodik is érvelésében, értékelésében a kor szelleméhez, szolgálatot tesz Nyirő megismertetésének: dióhéjban tartalmazza az írói életmű darabjainak tartalmi átvilágítását. Paradox módon, miközben a tanulmány szerzője elítélőleg szól Nyirő egy-egy munkájáról, megnyilatkozásáról, nem csupán a megítéléssel szembesülünk, hanem az addig teljesen elhallgatottszinopszisával is. És ez több, mint amit azoktól az időktől el lehetett várni. Katona Szabó kritikushoz illő alapossággal fejti fel egy-egy novella társadalmi hátterét, a cselekmény lélektani motivációját - igaz, közben számon-számonkéri Nyirőtől a realista ábrázolás kánonját, illetve fejére olvassa miszticizmnusát, narodnyik szemléletét. Ezekről a vádakról ráadásul nem is lehet azt mondani, hogy üres vádaskodások - az akkori évek ideológiájába tökéletesen beleillenek s reálisan tetten érhetőek a Nyírő műben; az már más kérdés, hogy az e fajta műelemzésnek nem sok köze van a műközpontú irodalmi elemzéshez.

Érdekes módon, ami az író alapvető értékelését illeti, Katona Szabó István józan, mértékletes ítészi szemléletet követ:

"Nyirő ábrázoló művészetének sajátossága, hogy alig rajzol társadalmi környezetet, alakjai elsősorban a tájban, a természetben élnek. A társadalmi viszonyokat nem mutatja meg elég plasztikusan, hősei tragédiájának társadalmi okait elmulasztja feltárni. Az okokat főképpen a „székely sorsban" keresi (Földig le székely, Jézusfaragó ember, A klánéta). Novelláiban a tragikus elemek emiatt egyedi, különleges esetekként, kuriózumokként hatnak. Ezért nem tudjuk élőnek, hanem csak egy eszmei koncepció megvalósulásának elfogadni a Jézusfaragó ember című novella szobrász-figuráját. A valóság elemeinek - melyeket felhasznál és költőien ábrázol - Nyirő mitikus értelmet ad. Ez a sajátos felfokozás okozza, hogy a novellák mondanivalója nehezen bontható ki, a jelképek értelme nehezen ismerhető fel.

Nyirő novelláinak nagy erénye az író gazdag, egyéni nyelvezete, amely sokat merített a székely tájnyelv értékeiből, s mégis sajátosan nyirői. Nem mentes azonban a túlzásoktól: modorosság, a népies formák halmozása, a homályos hangulati elemeknek tett engedmények teszik helyenként kissé komorrá. Későbbi műveiben sokat levetkezett nyelvi különcködéseiből, s a népi kuriózumok másolása helyett a maga nyelvi kifejezőkészségére támaszkodott."

Számíthatott-e akkor író nagyobb megértésre, empátiára, hát még, ha olyan múlttal rendelkezett, mint Nyirő?

A tanulmány abban is kiemelkedik, hogy nem kever össze politikai szereplést írói teljesítménnyel - bár simán megtehetné, sőt, egyesek szerint akkoriban talán meg is kellett volna tennie, de elmulasztotta (dicséretére legyen mondva), az én nemzedékem pedig hosszú ideig maradt egy olyan alapos - bár mondom, balos - Nyirő-értelmezéssel és -értékeléssel, ami végső soron elvezetett bennünket a mű megismerésének igényéig és cselekvéséig.

Pomogáts Béla széleslátókörűségét dicséri, hogy ez az írás is helyet kapott a kötetben, annyi más, vitatható, de tárgyszerű értékeléssel, kritikával egyetemben. Ezért lehetett megkerülhetetlen alapkönyv ma a Nyirő József, a székely nép krónikása.

Csíkszereda, 2012. május 31.

 
Képtelen szövegek (4) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 04. hétfő, 19:28

 

Képtelen szövegek / JELENÉS
 
Előbb csak a régi templom mélysötétje homálylik, benne a megfoghatatlan sejtelemmel. Majd hirtelen, mint selyembe az olló, beléhasít a nyíló ajtó cikkanó fény-nyalábja. Ezúttal mindent elöntő vakhomály. Majd egy derengő valami. Talán kézfej. Ujjak.
Valamivel feljebb, már-már világló, tolakodó szakáll. Apostolt látunk?
A kép lefagy és kontúros határt szab magának: eddig és ne tovább!
A jelenés ott áll és vár. De akár be is csörtethetne a képbe. Most mintha némán hívna. Nem is: szólít! Üzen!  Micsoda egy titokzatos alak!
Mikor a homály színe a káprázatból bakacsinba fordul, ahogy megjelent, úgy el is tűnhet a következő pillanatban.
 
 
Képtelen szövegek / AGYAG-OTTHON
 
A fazakas házának nincsenek titkai: ajtó-ablak a műhelyre tárva. Mikor a fazakas dolgozik, akkor is otthon van. És amikor otthon van, akkor is dolgozik. Ez lenne életének circulus vitiosus-a? Önmagába záródó, hibás okoskodása? A fazakas reméli: talán mégsem csöbörből vödörbe. Amit formál, nem az utókornak, nem az öröklétnek csinálja. Haszonedényeivel makacsul járja a hegyi falvakat, távoli tájakat. Néha úgy tűnik: hiába.
Maholnap minden kiég körülötte: a tűzhely. A fal. A színek. A ráncok. Az erek a kézen. A halántékon.
Élete lassan beépül korsóiba. Beég az agyagba. Vele a mosolya. Kezének a simítása. Ki nem mondott gondolata.
Ül, korongja előtt, öntörvényű világ közepén. Ahol az agyag otthon van, és ahol agyagból van az otthon.
 
Nyirőről - így is, úgy is (3) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 04. hétfő, 04:24

 

(Olvasónapló)

Tegnap bejelentette a román belügyminiszter, hogy a tárca nagy lendülettel gyűjti a tudnivalókat megboldogult Nyirő Józsefről, annak érdekében, hogy a miniszterelnök, amennyiben sor kerül egy tuisztázó beszélgetésre közte és a budapesti kollégája között (hogy fognak egyáltalán szót érteni, azt csak ők tudják), legyen felvértezve minden pertinens tudnivalóval Nyirőt illetően. Derék dolog ez, mindenképpen... Az adatgyűjtés is, meg az is, hogy mindezt nyilvánosan be is vallják. Mert hogy mióta a belügyminisztérium az írók viselt dolgainak a letéteményese, pontosan nem is tudnám meghatározni, a gyakorlat olyannyira az idők ködébe vész...

 

Persze, most mi is ezt tesszük, ezen a helyen: Nyirőről elmélkedünk, életének egy-egy zugába, mnozzanatába világítunk be, de még inkább azt a tükröt vesszük szemügyre, amit a kortárs sajtó és kritika, majd később az irodalomtörténet tartott neki.

 

A Pomogáts Béla szerkesztette antológiából - mert az vizsgálódásomnak a központi tengelye - mára egy hivatalosan is elismert, gyakori használatban is kipróbált forrás Nyirőről szóló megállapításaival kezdem a mai penzumot: Hegedűs Géza közismert Arcképvázlatok. Száz magyar író c. gyűjteményéről van szó, amely a Móra Kiadónál jelent meg 1980-ban, de bármikor elérhető az interneten is, ahol már A magyar irodalom arcképcsarnokaként, 222 szócikkre bővítve áll bárkinek a rendelkezésére.

Épp ezért nem is kellene elidőznünk e szövegnél, de mégis megteszem, hiszen van néhány igen komoly tanulsága. Az első: hogyan lehet világosan, illő szavakkal, röviden jellemezni nem csupán egy írót, hanem egy életutat és életművet. Persze, előfordulhat, hogy az itteni értékelés sincs valakiknek az ínyére, de hát az elfogultak amúgy is külön emberfajta, s mi most nem velük foglalkozunk.

 

Hegedűs szerint ugyanis Nyirő József iunduláskor sokat igért - már-már a mindent. "Amikor 1924-ben Jézusfaragó ember címmel kötetben jelennek meg legkorábbi novellái, az olvasó valóban új, eredeti, ismeretlen világot láttató, igen költői íróval találkozhatott. Ebben a székely falusi világban semmi sem volt népszínműszerű: társadalmilag is, lélektanilag is hiteles, mindig érdekes és töretlenül költői ábrázolás volt az induló Nyírő világa. Természeti képeiben egy kitűnő stiliszta lírája szólalt meg. Nyírőtől nagyon is indokoltan várták, hogy hamarosan az a nagy erdélyi elbeszélő lesz, aki azonban nem ő lett, hanem Tamási Áron." Olyan igazság ez, amit legjobb pillanataiban Nyirő maga is nagyon jól tudott. Talán szenvedett tőle, talán párviadalra is sarkallta ez az állapot, de ez olyan tény, amit csak elhallgatni lehet, tagadni nem.

 

De Hegedűs nem áll meg itt, kijelentését lebontja: "Az Ábel a rengetegben megjelenésétől (1932) az értő olvasó, aki nagyon is indokoltan szerette Nyírőt, biztosan tudta, hogy Tamási a nagyobb író. Nyírő Ábellel akart versenyre kelni, amikor azonnal megírta az Uz Bencét. Majdnem remekmű, illetve annak indul. Uz Bence lehetett volna a magyar Till Eulenspiegel. De nem lett. A népi tréfacsináló mulatságosan, kicsit anekdotázóan, kicsit mesésen induló, érzékletes természeti képeket idéző története egyre zavarosabbá válik, misztikumba torkollik, és ebben a misztikumban kereszténység, pogányság, mindenféle babonaság vegyül olyan misztikus népimádatba, amelyben maga a nép fogalma a legmisztifikáltabb. Nyírő népszeretetéről egyre inkább kiderül, hogy ez nem a nép igazi problémáinak megoldását jelenti, hanem egy irracionális mítosz keresése, amelynek állítólag a nép a hordozója."

 

Kell-e ennél világosabb, igazságosabb helyére rakása az író korlátainak? Mert ha valaki azt állítja, hogy mindez nem igaz, és csupán tendenciózus lejáratása Nyirőnek, csak azért, mert stb. stb. (ismerjük a szöveget), akkor azzal automatikusan Tamásitól tagadja meg ugyanazon írói eszmény hitelesebb kiteljesítőjének a jussát.

 

A summás értékelés egy következő lépcsője életet és életművet jellemez: "Élete és életműve előtt zavartan, tanácstalanul áll, aki jellemezni akarja. Annyi ellentétes jelző érvényes egyéniségére is, műveinek irodalmi értékére is, hogy végeredményben egyik jelző sem hiteles. Vallásos? Igen, annyira, hogy ifjúkorában hittanár, majd plébános, és élete végén szerzetes. Pogány? Nagymértékben: panteizmus, ősi mítoszok, babonák kavarognak benne, és keverednek vallástagadással. Érzelmi életében és ezt tükröző vallomásos oldalain szinte összefonódik erotika és aszkézis. Mélységes emberszeretet és vérgőzös fasiszta öldöklésre uszítás együtt fér meg ebben a ködgomolyos lélekben. Stílusában a finom költőiségtől a közhelyeket halmozó giccsig, a magasztos egyszerűségtől a modoros túlcifrázásig, a havasok és fenyvesek illatától a durva alpáriságig néha nem is műről műre, hanem oldalról oldalra változik a művészi egyéniség." Hegedűs Géza itt annak az értő olvasónak a szerepében mond határozott véleményt, aki jól ismeri tárgyát és nem érzelmek alakítják az értékítéletét, hanem az objektivitásra törekvés.

 

Igaz, a politikus Nyirőről kerekperec kijelenti: "háborús uszító, tömeggyilkosságok felbujtója, büntetőjogi értelemben is háborús bűnös lett. Odatartozott Szálasi szellemi vezérkarához. Még az emigrációban is, Amerikában és Spanyolországban megjelent könyveiben is ezt a szellemet próbálja igazolni..." Ezek az 1980-ban leírt mondatok (bár időben korántsem voltak az elsők!) csengenek vissza ma akkor, amikor valaki le szeretné őt seperni hagyományaink, szellemi tudatunk asztaláról, de hogy ebben mennyi a realitás, azt gondolom, ma is őrzik dokumentumok, hiszen a legsötétebb korszakok idején megnyilvánult sajtó- és a parlamenti nyilvánosságnak ellenőrizhető nyomai vannak, az állítások tehát könnyen kideríthetőek. De tegyük fel, hogy csupán a hűsége s kevésbé eszmei szolidaritás kapcsolta életfogytiglan a háború végével levitézlett magyar kormányzathoz, e hűség is választást jelentett, amivel önként vállalta azt, hogy a vétkes kurzus oldalára áll.

 

Szó sincs arról, amit e napokban számosan hangoztattak - miszerint Nyirőt kirekesztették volna az irodalmi köztudatból; persze, hivatalosan azért nem tartozott a sokat idézettek közé -, hiszen az 1980-ban megjelent Hegedűs-féle portré azzal, hogy az irodalomtörténész beemelte őt az első százas írói listára, felért egy tisztelgő elismeréssel, amiként különben az írás konklúziója is ezt sugallja: "Kétségtelenül tehetséges író volt, kétségtelenül eltévelyedett lélek lett, életében aligha találhatott volna bűneire bocsánatot. De a már halott író életműve - ez a rendkívül egyenetlen, zűrzavaros életmű - mégis olyan örökség, amelyből előbb-utóbb ki kell válogatni a maradandó értéket." És ez a felvállalás - ismétlem: 1980-ban - a tömör kis írás másik nagy erénye.

 

A Pomogáts-féle antológia viszont olyan példával is szolgál, hogy 1957-ben, Kolozsváron, bár balos érvrendszerrel és esztétikai normáknak megfelelően, az Utunk terjedelmes tanulmányban kísérelte meg átvilágítani a Nyirő-féle írói örökséget Katona Szabó Istvánnak köszönhetően. De erről majd később.

 

Csíkszereda, 2012. május 30.

 
Nyirőről - így is, úgy is (2) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 03. vasárnap, 08:51

 

(Olvasónapló)

 

Tegnap Rónai Zoltán emlékezéseit említettem, kezdjük mindjárt azzal. (Pontosabban: azokkal, mert Rónainak két emlékezése is szerepel a kötetben, de majd a későbbiekből kiderül, hogy a kettő szinte-szinte egy és ugyanaz; és ez valahogy se szerkesztőnek, se lektornak nem tűnt föl!) A szerző 1923-ban született, újságíró, 1945-ben külföldre került, Madridban volt egyetemista, 1956-ban végezte a bölcsészetet. Fordító lett, a madridi rádió, majd később a Szabad Európa rádió madridi munkatársa, Spanyolországban él, s végigkövette Nyirő ottani életének eseményeit, különös tekintettel haldoklásának utolsó óráira, melyeket az író özvegye, Ilonka társaságában, a haldokló ágya mellett töltött. Tőle származik minden lényeges információ az életpálya és az írói munkásság legutolsó szakaszáról, az egyetlen hiteles leírás Nyirő végső búcsújának perceiről, legapróbb mozzanatairól. Nincs hát okunk kételkedni szavaiban, már csak azért sem, mivel a másik koronatanú, a feleség is halott már - 1984-ben hunyt el Marosvásárhelyen, ahová gyermekeihez és unokáihoz férje halála után megtért.

Ezeket természetesen mind a Rónai-féle emlékezésből hámoztam ki, s ha már itt tartunk, nézzünk meg néhány életrajzi mozzanatot, amit nem egyszer vitathatóan emlegetnek vagy éppenséggel homály fed. Ilyen a katolikus egyházzal való viszonya. Nyirő, aki papnak tanult, 1919-ben kilép a katolikus papi rendből és megházasodik. Végzetes betegsége súlyosbodása idején úgy-ahogy rendezi vitás ügyeit az egyházzal. Ennek belső rajzát maga Nyirő adja, Rónai Zoltán csak idézi a folyamat egy-egy mozzanatát és kommentálja, imígyen:

"[Nyirő]Részletesen leírja állapota romlását, mely megakadályozza, hogy fekve aludjék. Baj van a szívvel, de még nagyobb a tüdővel: „Nagy, árnyék sötétedik rajta, mintha a halál térképe volna." Az orvosok biztatják, vigasztalják, ő azonban tudja, a felét sem mondják meg az igazságnak. A valóság pedig tüdőrák. „Meg sem lepődöm - írja -, amikor feleségem egy szomorú délután hiába titkolt félelemmel és megrendüléssel mondja: »Holnap meglátogatja egy franciskánus páter... Meg kellene gyónnia és áldoznia...« Szelíden ránézek, átfürkészem szemeimmel, és lecsuklik a fejem, mert tudom, mi van az egyszerű mondat mögött." (Ügyét rendezték a katolikus egyházzal, melynek fiatalon, 1912-tól 1919-ig papja volt. Az elintézésben segítette P. Megyer és az ő közvetítésével talán Tomek Vince piarista rendfőnök is. Nem lett azonban "megint pap", mint egyes kiadványokban olvashattuk.)... Az írás vége belenyugvás és imádság: „Tégy velem, amit jónak látsz, de áldd meg ezeket a magyarokat és minden magyart..."

Ugyanígy, Rónai Zoltán emlékező írása az, melyből kitetszik Nyirő óhaja afelől, hogy mely tájakon kíván nyugodni.

"Spanyolországban elterjedt dolog a fali sírfülkébe való temetés. Több sor kerül így egymás fölé, arai nagy helymegtakarítással jár. Nyírő József első nyughelye is ilyen fülke volt egy legfelső, ötödik sorban. Az író mintha megsejtette volna; halála után noteszében bejegyzést találtak: „nicho=falban sír".

Az ilyen temetésen nem kopognak a rögök a koporsó fedelén. Helyette egyszerű, kézzel hajtott felvonó nyikorog, a koporsó súrlódik a fülke alján, majd a malteroskanál cseng, amikor a temetői Mműves téglával lezárja a nyílást. A téglák elé kerül azután a kőtábla. Az övé fehér márványból volt, ezzel a szöveggel: József Nyirő író" (így!), majd születésének és halálának a dátuma: „18. VII. 1889 - 16. X. 1953". Ott nyugodott 1966. június 30-ig, amikor a temető újabb részébe szállították és földbe temették barátja és írótársa, Vaszary János sírja mellé. Később amerikai magyarok adakozásából szürke gránit sírkövet kapott, ezzel a kétnyelvű felirattal: „Nyirő József székely apostol. Escritor húngaro" (azaz magyar író).

E sírkő alatt várja - mint már másutt is írtam -, hogy magyar földben nyugodhassak a Székelyföldön, a házsongárdi temetőben régi fegyvertársai közelében, vagy Budapesten."

Ezek szerint ő is tudta előre - megsejtette?! -, hogy nyughelye ügyének végső rendezése körül ugyanvalóst problémák lesznek még, ezért kínált fel annyi alternatívát...

Egyféleképpen magyarázatot kapok arra is, hogy honnan származik a Nyirő jellemzésére használt "székely apostol" minősítés. Hát persze: a sírkőállító amerikai magyarok nagylelkűsége és rajongása folytán... Az utókor így minden klisét tulajdonképpen majdnem készen kapott...

Semmi sem magyarázza ugyanakkor Rónai két írásának (Ember a havasokból. Nyirő József halálának 30. évfordulóján - 330. l. és Nyirő József külföldi évei - 373. l.) együttes jelenlétét egyazon kötetben, ugyanis néhány oldalt leszámítva - az első tanulmány bevezető passzusairól illetve arról a bevágott tudósításról van szó, mely az író halálát elbeszéli, s amelyet a másodikban csupán megemlít - egy és ugyanazon szövegről van szó, még a jegyzetanyag is maximálisan megismétlődik! Mivel mindebben semmiféle magas logikát nem sikerült fölfedeznem, feltételezem, hogy szerkesztői hanyagságról, felületességről van szó - magyarán gyanítom, hogy se a válogató, se a szerkesztő nem olvasta el a közlésre kiszemelt szövegeket!

*

Nyirőnek nincs szerencséje a minősítésekkel, a jelzőkkel. A román szellemi életben eleddig szinte egyáltalán nem hagyott semmilyen nyomot - most egy egész húszmilliós ország hangos attól, hogy "poetul maghiar Nyirő József". Hogy mikor és mitől lett szegény meghurcolt Nyírő költő, azt csak a jó ég tudja. Annyi igaz, hogy prózájának erőteljes lírai felhangjai vannak, de a költőség nem ennyiből áll. Tény, hogy valahol megszületett ez a téves besorolás, valamelyik hivatalos kancelláriában, ahol állást kellett foglalni, hivatalos nyilatkozatot kellett kiadni, hát akkor legyen "poet", poéta szegény Nyirő, aztán mondjuk el mindennek, ami rossz csak rámondható...

Az ilyesmit kár is idézni, hiszen benne van az éterben, a csapból is az csorog.

Azaz, vannak kivételek is. Ilyen az Ovidiu Pecican kolozsvári író, történész, publicista, egyetemi tanár állásfoglalása a Romania libera tegnapi, május 28-i számából (Radicalizari nedorite - Nem kívánatos radikalizálódás). Sajnos, annyira ő sem ismeri Nyirőt, hogy ne vegye át a "költő"-i minősítést,. ezt leszámítva azonban írása józan hangú és elegánsan európai. Nem háborodik fel Nyirő jobboldaliságán, azt is érthetőnek találja, hogy 1940 után Nyirő még inkább jobbra és nacionalistább (fasisztoid) vizekre tolódott, s rámutat azokra a román személyiségekre, akik hasonló utat tettek meg, azzal a különbséggel, hogy vezérlő csillaguk nem Budapest, hanem Bukarest volt (Octavian Goga, Nechifor Crainic, Radu Gyr). Ami, persze, mit sem változtat a lényegen...

Aggasztónak tartja viszont Pecican, hogy mind Romániában, mind Magyarországon egyre nagyobb keletje van azoknak az eszméknek, melyek a két világháború között és idején vezérelték térségünket. Képmutatásnak tartja, hogy a román nacionalizmus - bár ugyanolyan értékrendhez tartozik, mint magyar társa -, ez utóbbit képes lenne keresztbe lenyelni. Pedig csak arról van szó, hogy mindegyik túlszereti saját népét, olyannyira, hogy képes a hosszú távú érdekeit is veszélyeztetni...

Az újratemetés kérdésében az a véleménye, hogy az nem kellene vita tárgya legyen: az emberi jóérzés természetesnek találja a kegyeleti gesztusokat, amelyeket illik tiszteletben tartani. Nyirő kultusza a székelyek, az erdélyi magyarság opciója - érvel Pecican -, ezen nincs is mit vitatkozni. Persze, személyesen okosabb dolognak tartja, hogy ha a látványos, propagandisztikus gesztusok helyett inkább az író műveinek megismerését, elemzését, kritikáját, megmérettetését szorgalmazzák a Nyírőre emlékezők és emlékeztetők, mert a székelyeknek sem lehet mindegy, hogy miként ítéli meg őket a nagyvilág - könnyen előfordulhat ezek után, hogy az a látszat alakul ki, hogy az ellentmondásos, nem a leghaladóbb politikai szerepet játszó író személyében a fasiszta típusú ideológiát támogatják.

Pecican, aki jó pár évvel ezelőtt a Provincia c. kétnyelvű (román-magyar) erdélyi folyóirat román vezető szerkesztője volt, s magyar kollégáival együtt Erdély közös sorsának javításában gondolkodott, sajnálatos módon fehér hollónak tűnik a Nyirő körüli pillanatnyi közbeszédben, s azon gondolkozom, mennyire képes temperálni a szellemi leleplezésbe saját magát belehajszoló, nekibőszült romániai hatalmat...

Csíkszereda, 2012. május 29.

 
Nyirőről - így is, úgy is (1) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 02. szombat, 09:15

 

(Olvasónapló)

 

A téma időszerű, a földön hever és még meleg. Hiába, hogy egy jobb sorsra érdemes halottról van szó. De úgy látszik, róla most mindenkinek van valamilyen szava. Határozottan kerülöm a nagy szavak csábítását. Ez csak azért tűnhet ma fel, mert sokan szuperlatívuszokban beszélnek.

 

Székely apostol - olvashatjuk n-szer leírva. Most élppen nagy betűkkel, a székelyudvarhelyi emlékező ceremónia díszletei fölött. Úgy hiszem, Nyirő József többszörösen jobb volt írónak, mint apostolnak. Miért keverjük mindig össze a dolgokat? Ha valaki dicsőíti, nevezze meg, hogy mely tettét, élete mely vonalát tartja példamutatónak. Nyirő, az egész ember esendő volt és ellentmondásos. Élete emelkedők és ereszkedők, mindenféle vargabetűk szövevénye. Ismerős képlet. Nem szégyen mindezt vállalni. Úgy tapasztaltam, műveit olvasva, hogy végül is vállalta tetteit. Nem volt hanyatt esve saját magától.

 

Akik most hanyatt esnek tőle, azok magukat akarják feltornászni az ő magasságába. Nem fog sikerülni. Senki nem nőtt még meg, csak ideig-óráig attól, ha másokat fényezett. Ezt mondom én, egy gyakorlott "fényező". Amire nem vagyok túl büszke, de tény.

 

Nyirő ellentmondásossága világosan kitetszik abból az antológiából, melyet a Pallas-Akadémia kiadó jelentetett meg 2005-ben, Pomogáts Béla szerkesztésében és válogatásában, s amely azt a címet viseli, hogy Nyirő József, a székely nép krónikása. Róla szóló méltatásokból, recenziókból, kritikákból, elemzésekből és vallomásokból áll össze a közel 500 oldalas kötet, ami azért is hézagpótló, mivel nem létezik még egy, a Nyirő-életművet és jelenséget a maga teljességében, összefüggéseiben és mélységében feldolgozó monográfiánk.

 

Az antológia előszavában Pomogáts szorgalmazza is e monográfia mihamarabbi elkészültét, hogy az életmű meglelhesse a helyét a normalitás birodalmában. A Nyirő-emlékezéssel amúgy nincsen baj általánosságban, hiszen a rendszerváltás után, mihelyt az irodalmi tiltólisták megszűntek működni, felemelkedtek a sorompók az életmű már-már feledésbe merült, régóta ki nem adott darabjai előtt. Ma már olvasható az író minden lényeges műve - így Pomogáts. Szülőfaluja, Székelyzsombor 2004-ben mellszobrot állíttatott (készítője a bákói Bonaventura Stefan), nem sokkal azután, hogy Székelyudvarhely már megtisztelte egy ugyancsak mellszoborral. Máréfalván az általános iskola viseli az író nevét, most pedig mindenki előtt jól ismeretes, micsoda hajcihő keletkezett a 2010-ben elhatározott és az utódokkal letárgyalt hazahozatal és újratemetés körül.

 

Gondolom, ezen majd jól elcsámcsog a sajtó, az erdélyi (magyar) politikum is muníciókat gyárt a caragialei fordulatokban bővelkedő, mindkét oldalon nevetségessé váló macska-egér játékon. Engem mindenek előtt az író Nyirő érdekel. A Pomogáts-féle antológiába szeretném beásni magamat. Szégyellem, hogy mostanig egyszerűen csak ott hevert a polcomon és éppen csak néhányszor belelapoztam., (Sejtem, hogy ebben nem voltam egyedül, különben a történtekben való állásfoglalások sokkal tárgyszerűbbek és objektívebbek lehettek volna.)

 

Javasolom, hogy egy időn át, lapozzuk át együtt, két-három naponta, ha nem is teljességében, de sokszínűségében mindenképpen azt, amit Nyirőről és munkásságáról máig leírtak. Kezdetben majd Rónai Zoltán Nyirő József külföldi évei c. emlékezését ismertetem, mint olyanét, aki halála pillanatáig az író mellett volt - barátnak és szemtanúnak.

 

Örvendetes az is, hogy a Wikipédián komoly, gazdagon adatolt, az ideológiai megközelítés helyett mélységesen tárgyszerű ismertető szócikk áll a kíváncsiak rendelkezésére, rengeteg hivatkozással és forrás feltüntetésével. Melegen ajánlom a tájékozódni kívánók számára.

 

Csíkszereda, 2012. május 28.

 
Képtelen szövegek (3) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. június 01. péntek, 18:28

 

Képtelen szövegek / KÉK PILLANAT
 
Az öregház falán valamikor szétömlött az ég kékje, de azóta senki nem siet letörölni. Ugyan, minek is tenné? Sőt, olykor még is kennek egy réteggel, hogy ami közben kopik és fakul, az hirtelen újra fölragyogjon.
Az élet ettől nem lesz se könnyebb, se szebb, de a tündöklő kékség folytán valahogy mégis összeölelkezik az ég a földdel. Amitől aztán az ember, ha házának fala mellé áll, látványosan fölmagasodik. A küszöbön elidőzve pedig valósággal uralja a teret.
A kékké váló pillanat egycsapásra embert farag az alázatosból, mert a magasság színét a falra vetítve álmodni késztet. Csupa kékes álomképek sorakoznak a szemhéjak mögött, kártyacsomagként elkeveredve, amiből a legigazabbat kell kiválogatni - mert csak egyet mondhatunk. Ez a törvény.
 
Képtelen szövegek / UTOLSÓ ÚT
 
Mintha a lovak is tudnák, hová vezet az irdatlan sártengerré változott út. Pedig nem tisztük ezen töprengeni, meg aztán a felázott utak sarát az ő patáik is segítettek habosra verni.
Ha temető, hát temető.
Amúgy is vezetik őket, két oldalról, meg hátulról is. Más kezében a kantárszár és más kézben a gyeplő.
A menet kérlelhetetlenül tol mindent tova, ami előtte tartózkodik. Nyomására ki erre, ki arra szökken az örvényt vető latyak elől: remélt szigetre, még mélyebb dágványba. Egyesek kanyargósabbra veszik az utat, könnyed búcsút intenek: majd odébb, találkozunk!
Az út pedig makacsul egyfelé tart, mint a kikísértet megkönnyező esőlé: kátyúból kátyúba szökdösve, kanyargósan, a mindent elnyelő marasztalással dacolva, amerre az élen bukdácsoló pap veszi az irányt...
 
Képtelen szövegek (2) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. május 30. szerda, 14:45

 

Képtelen szövegek / A REMÉNY KÖNYVE
 
Jól belekapaszkodik a könyvbe, úgy botorkál az úton, ajkait hangtalanul mozgatva. Morzsolja szutykos lapjait csöndesen, előre-hátra, az Ige kívánalmai szerint. A betűk áradó rendje, az oldalak sorakozója, a könyvborítón a ráspolyos tapintású ujjak patinás nyomain a reményről szól a tisztulni vágyó lélek minden kimondatlan kérdése.
Belefér-e egyetlen könyvbe a világ? 
És mi van az Első Lap előtt? 
Hát az utolsó, a Záró Lap után? 
Megszállottan lapoz előre-hátra, a koszlott táblák közötti sűrű tudásban, s már-már úgy tűnik, minden kérdésre készen áll a válasz, mire a könyv csattanva becsukódik.
 
Képtelen szövegek / ETTŐL EDDIG
 
Óriásbajszot növelni, ugyan, micsoda kunszt? 
Merthogy azt méregetni, mutogatni kell mindegyre: ettől eddig... 
Különben ki hinné el az efféle virtuskodó rekordot?
Ilyenkor segít egy fénykép, némi hírverés. Vagy épp egy bajuszverseny, amire legtöbbször csak a bajszosak kíváncsiak.
Székelyföldön élve, azt hihetném, másutt alig van párja e pompás férfidísznek, s ha van, csak természetes, hogy gazdája kérkedik is vele. 
De hát igaza van: aki ilyet tud produkálni, az talán több mindenre képes. Ismerheti az erdő-mező növényeit, az ég madarait, de tán még a Parasztbibliát is kívülről fújja!
 
Képtelen szövegek E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. május 28. hétfő, 06:09

 

Egy évvel ezelőtt, rekord idő alatt, valóságos erőltetett menetben szövegeket gyártottam egy fotóalbumhoz, amelynek szerzője igen barátom.
Az albumot s a képekhez illő szöveget féligmeddig felkérésre állítottuk össze, de hiába kaptunk hozzá némi támogatást, a kiadónak túl mélyen kellett volna a zsebébe nyúlnia ahhoz, hogy üzletileg is elégedett lehessen. Ha arra számított, hogy sóvár szerzőkként összetányérozzuk a hiányzó piculákat, nagyot tévedett. Fogtuk az egész munkát, s úgy ahogy volt, betettük a fiókba. Most meg ott csücsülnek: képek is, szövegek is.
Ahogy telt az idő, egyre jobban érdekelt: a nyilvánv alóan a képek segítségével és azok hatására született szövegek vajon önállóan megállnák a helyüket? Eredeti formájukban aligha, hiszen fagyöngyként tapadtak a képekre, a látvány annyi mindent elárul már az első pillanatban, hogy a szavak csupán a hézagokat töltik ki, a gondolatokat hosszabbítják meg bizonyos irányban.
De munkált bennem a kétely is: van-e egyáltalán jogom életre kelteni ezeket a szövegeket a képek szerzőjének engedélye nélkül? Hiszen szimbiózisunkat mindketten közös megegyezéssel vállaltuk, s a visszalépésben is ugyanilyen természetes konszenzus döntött. Merhetek-e ezek után maszek alkotóként előállni velük, alávetve őket némi esztétikai műtétnek is, hogy a hiányzó képek helyett is, önálló módon szólhassanak az olvasóhoz?
Képtelen helyzet szülte képtelen szövegek gyűjteményéből válogatom ki a következőkben azt a tekintélyes csokrot, amiről most úgy gondolom, hogy megérettek a képtelen feladatra. Távolról sem érik utol a nélkülözni kénytelen képeket, de beszédesebbek az eredeti szándéknál. (csg)
 
 
Képtelen szövegek / TALPALATNYI
 
Apó s anyó reggel óta ássák, morzsolják a roppant földet, szűkülő körökben. Egymáshoz kényszeredettségükben mindjárt-mindjárt összeérnek a maradék, talpalatnyi föld-szigeten
„Menjen odébb, kend...”
„Kend menjen odébb...”
„De nem, mert kend...”
Pedig már lépni se tudnának, a következő mozdulatra egyikük menthetetlenül belévesz a barázdák tengerébe.
A felásott terület meg csak , a talpalatnyi szigetecske fogy alattuk. S ha az is elfogy?
Fogynak a szavak is, valaki odébb megy, talán végleg lelép, s marad utána az elmúlás bilincses mellkasi fájdalma, szúrása.
 
Képtelen szövegek / MEGOSZTOTT MAGÁNY
 
Az öregség találkozik a kályhasuttal. Ez, valahogy, elkerülhetetlen. Tisztességgel köszönnek egymásnak. Az öregség pedig, aki már jócskán eltörődött, csöndesen megkérdezi: „Öledbe fogadsz-e?” 
A kályhasut eddig mindenkit befogadott, aki nála keresett menedéket. A fekete macska már régi-régi lakója. Miért ne fogadná be hát az öregséget is? 
És ha már befogadta, akkor az öregség kénytelen megosztani a helyét a macskával, aki, mert régebbi vendég, tudja a szabályt: mindaddig ura maradhat a helyzetnek, amíg símulékonyan viselkedik. 
Miért is ne tenné? Kedvére való az életfogytiglanig tartó, megosztott magány.
 
Rövidek (12) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. március 11. vasárnap, 16:40

 

Míg a kokárda el nem koszlik
(Hármas vers barátom JA-díjára)
 
1. 
 
köreidet ím megfutottad:
versedből mindig az élet szólalt
s esküdt híveként a valónak
elszegődtem olvasódnak
 
2.
 
drága barátom ezt a díjat
néked adják de mások kapják
akik majd elégedetten tisztálkodnak
a klozetben a sok gratulától
és kézfogástól bágyadtan
kik ma is kegyet gyakorolva
próbálnak fontosnak látszani
az ünnep gondosan beosztott perceiben
míg csak a kokárda el nem koszlik
 
3.
 
a te megérdemelt díjad Attilától
bármikor átveheted saját kezűleg (s.k.)
mint csősz az érett dinnyékre úgy vigyáz reá
reggel vagy alkonyatkor menjél
olyankor maga is versre gondol
és minden költőt jószívvel (f)elismer
kokárda nélkül is
 
Rövidek (11) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. március 09. péntek, 15:12

 

Érintések
 
látod a harkályt
ott a fán
miként kopogtat
 
megszállottan
keres-kutat utánad
minden amit megérintettél
életedben
akár
egyszer is
 
egy ajtó kilincse
anyád lógó emlője
svájci bicskád
hullott almák szeszes illata
 
Rövidek (10) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. március 05. hétfő, 18:40

 

Mélybe siklás
 
innen
a hegyek nagyszerű karéjáról
már csak lesiklani lehet
 
a lejtő rám vár
alám fekszik
tökéletes elnyúló szerető
 
mindjárt kiderül mennyire
szeret ő
amikor 80-100-zal robogok
a mélybe
 
sílécem megvezet
ne feledj engemet
míg az irányt tartom
 
érzem a kezedet
betűn az ékezet
s azon túl nincsen
pardon
 
Rövidek (9) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. március 03. szombat, 21:29

 

Nadrágomon fekete folt
 
történt hogy az egyik nyáron
felvettem a vászonnadrágom
hordtam reggel hordtam éjjel
versenyt lobogott a széllel
 
tavasz végén belébújtam
őszig le nem került rólam
jártam vele zsenge fűben
térdig sárban bozóttűzben
 
zászlóm volt és könnyű sátram
messze rikított a nyárban
előbb feslik később foszlik
elöl-hátul csendben koszlik
 
nem is fehér bezzeg-szürke
én sem vagyok rá túl büszke
múlik a nyár hát kimostam
bágyadt napon szárítgattam
 
s míg rám simul látszik rajta
amolyan egy-nyári fajta
de szolgálva is robotolt
nadrágomon fekete folt
 
 
Menekülés közben
 
álmomban párizsban jártam.
álmaim teljesen szabadok.
álmomban nincs szabadabb nálam.
könnyed vagyok és szaladok.
 
az éjjel rémei is csak álmok
- döbbenek rá, újra és újra.
menekülés helyett megállok
és kifekszem az országútra.
 
párizsból tavak mélye lesz.
a tófenékből izzó láva.
dúlt ágyam mélyén ébredek
a megváltó hajnalra várva.
 
Rövidek (8) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. február 29. szerda, 13:37

 

Adásvételre készen
 
hónom alatt megkopott koponyámmal
ezzel a jóformán bedöglött kakukos órával
jelentéstételre ím előálltam
és a küszöbön túl
illő távolságban
arra vártam
hogy valaki aki okosabb nálam
odalép hozzám átvenni
ami még megmaradt elmém szikráiból álmaiból
koponyám jól megrázza
hadd lássa
mennyi az ennyi
- és megveregeti a vállam.
 
de hiába várok nem jön oda senki
s a maradékot sincs hová letenni...
 
Rövidek (7) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. február 28. kedd, 07:42

 

Fegyverpucoló
 
"mit sütsz kis szűcs"
interjú kérdéseken töröm a fejem
mintha csak fegyvert pucolnék egy sarokban
olykor lopva a csőbe tekintve
 
"sós húst sütsz kis szűcs"
töltényeket válogatok éles lövéshez
nem ölnek de célt érve
mélyre hatolnak és még azután is felsajognak
hogy vergődve sorsodon tépelődve
a torkolattűz izzó fénykörében
megadtad rájuk a választ
vagy valami hozzá hasonlót
 
Rövidek (6) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. február 22. szerda, 17:07

 

Valami okuláré?
(Egy felejthetetlen délután emlékére)
 
kezemben ceruza. forgatom. mire ?
ez itt papír. simogatom. fehér.
pohár. benne víz? benne a gyöngyök. felfelé.
láttam már? nem is tudom.
 
fény villan. az ablak nyitva.
szél fúj. valaki mond, mond. valamit.
azt hiszem hogy ez a cérnalaska.
vagy kitüntetés? csináltam valamit?
 
a zsebkendő. ott lent. a földön.
micsoda rendetlenség. itt élek én?
orrom alatt ez a nedves szivárgás.
te ott! miért nézel rám? a fotelben.
 
ezek a betűk egész jól sikerültek.
olvasnám de nem látok. furcsa.
valamit a szemem elé? de mit szoktam?
valami okuláré. vagy karalábé? de komolyan…
 
“csak az a vég csak azt tudnám”
sajnos nem emlékszem.
 
Rövidek (5) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. február 20. hétfő, 20:01

 

Hóba írt vadnyom
 
felhő ül felhő hátán
ki van felül ki alul
sörbe fojtott malátán
hízik ma fent az Úr
 
haja enyém lehetne
ritkás és oly fehér
hogy pírját elfeledve
színét veszti a vér
 
folyna s épp csak szivárog
már-már elapadó
tollam is elérte az átok
kifogy a tinta fogy a szó
 
hóba írt vadnyomon lépve
némaságom még rádtalál
menekülj tőlem e képbe
mely előbb-utóbb összeáll
 
Rövidek (4) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. február 16. csütörtök, 22:12

 

Búvóhely
 
pompás búvóhely ez a pusztaságnak álcázott tér
itt ácsolják megállás nélkül fából a vaskarikát
míg szívünket hosszan ringatja a semmi göcsörtös ága
 
itt akár tövig is rághatom a körmöm nem szól meg senki
nincs ennél nagyobb ünnep mióta csak
e névtelen tanyára száműztem magam
 
hol a virágok akárha kávéházban
locsognak-fecsegnek az életről
mint a túlélés nagymesterei
 
hallom őket éjszakánként
s míg mondogatnak már gurulnak is szanaszét nyikorogva
a cigánykerekező vaskarikák
 
Rövidek (3) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. február 15. szerda, 16:06

 

Ezeridegen
 
kiskapu mellett a kispadon
ülök a falu nagy öregje
a fogahullató oroszlán
 
nicsak, milyen nyugodtan elidőzik most
ez a hajdani izgága
minden lében kanál
 
a robogó idő még visszanéz a kanyarból
kicsi görnyedt figurát lát
naftalinszagú ezeridegent
 
 
Valaki tovaúszik
 
kapitány meredten nézi a naplementét
miután napfelkeltét már látott
nem is egyszer
 
kapitány fura egy szerzet
szeret magában elidőzni a fedélzeten
míg legényei a parton kujtorognak
 
harmadik napja várja őket vissza
sehol senki a hajótestet
a hullámok ide-oda pofozzák
 
míg az éj beleroskad a vízbe de lehet
hogy a tenger az mi elözönli a távoli eget
a bójákon túl valaki tovaúszik
 
vissza se néz
mintha
örökre
 
Rövidek (2) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. február 09. csütörtök, 07:03

 

Két törpe…
 
…strázsál egy kis butik
nagy ajtaja mentén
egy jobboldali törpe
fekete sipkával
míg baloldali társán piros satyak
a jobboldali bal kezében
agyagtálat kínál
a baloldali jobb kezében
ugyanolyan tálat tart
- tessék, tessék!
a tálakban csikkek gyűrt sorsjegy almacsutkák
tetejükön egy ujjnyi hóval
 
Mesés gulyám
 
volt nekem egy mesés gulyám
elúszott egy hejehuján
 
azóta csak nézek bután
s hajtogatom:
édes gulyám
kedves gulyám
nem élhetünk nadragulyán
 
gulyást főzünk nyakra-főre
kerül mellé némi lőre
 
mesés gulyám foszló álom
azóta is szánom-bánom
 
Rövidek (1) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2012. február 06. hétfő, 00:03

 

Mindent tudok
 
Mindent tudok és semmire nem emlékszem
ami gyűlöletre gyúlna bennem
mosolyba roskadva nézem a levegőben
hogy kavarognak a havazás
viháncos pelyhei és nem vitás
közös a sorsunk egyszer
te is megérted
 
Valami dallam...
 
…szüremlik át a tájon
a szél hátán jön
éppen csak megtalál s már
el is úszott mint az ökörnyál
lebegve észrevétlen
s nem tudod eldönteni
kutyák hálaéneke amit hallottál
vagy a farkasok dala
 
A kanyarban
 
a hóban a nyomok
a vizeletfoltok a hányás a vér
a szögesbakkancs szigorú rajza
botorkálj csak te tétova lélek
tudod-e hová igyekszel
vagy csak úgy mész bele
a fehér végtelenbe
lázasan kérded: hol a kanyar
az a qrva kanyar
és egyszer csak meglátod
 
a Folyót
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (35) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. december 13. kedd, 16:20

 

Integetők

 

altAhogy az Ufó asztalánál ülünk Bakterrel, éppen a peronra látunk. Az apjával a veszteglő szerelvények körül sündörgő kissrác topogását órákon át el lehetne nézni. Némi szomorúsággal persze, hogy ez a fajta látványos rajongás a mi életünkből, ha meg is lehetett valamikor, már régen kikopott...

Egy idő után a láthatáron felbukkan egy téliesen öltözött, molett, szigorúan lépkedő fiatalasszonytalán a mama - is, és határozott mozdulattal átveszi az irányítást a srác felett. Aki megpróbál ugyan kézzel-lábbal hadakozni ez ellen, és ismét megkaparintani apja kezét, de a férfi már döngő léptekkel távolodik tőlük s eltűnik az állomási csarnokban. A szülők mintha összebeszéltek volna: semmibe véve a toporzékoló csöppséget, előre megírt forgatókönyv szerint cselekednek. A mama fiát rekcumozza, a papa meg ismét felbukkan a képben és valamit átad a mamának; elég távol ülünk tőlük, nem látjuk, hogy miről van szó – de kérdem én, mit is tud egy ilyen borús délelőttön, egy kisváros főperonján, tíz perccel egy Tusnádig közlekedő kirándulóvonat érkezése előtt egy férj/apa átadni élettársának, úgy, hogy az Ufóban ülők lássák is, meg nem is a gesztust és az átadott micsodát?

Tény, hogy a srác pillanatok alatt lecsillapodik, anyja keze után kapkod, amelyben azt a bizonyos valamit szorongatja, az anya óvná is, meg nem is a valamit, az apa nevet, reszket belé az egész tahó ember, a srác ettől nagyon meglepődik, apja felé lép, az felkapja, a levegőbe emeli, néhányszor magasba dobálja a kölykét, hozzánk is elhallatszik az elégedett visongás, aztán befut a turistavonat, a gyerek ismét lázba jön, visszafogják kíváncsiságát, nehogy baleset érje, csikorog a rövid szerelvény, a kalauz leszökken róla, mutatja a házaspárnak, hogy fel lehet szállni, nyitva az ajtó, üres a lépcső. Mire a mama fel is kapaszkodik, az ajtóból visszafordul és gyermeke után nyújtja mindkét kezét. Az apa fellódítja a kölyköt, mint egy zsákot, az rúgkapál, örvend, kurta kis kezével apját hívja, aki odalent marad és lendületes mozdulatokkal integet nekik, gyerek és anya az ajtóban, a kalauz félretessékeli az apát és fürgén fellép a hágcsóra, fütyöl s a szerelvény lassan kiúszik a képből. Az apa még integet egy darabig, majd megfordul és egyenesen az Ufó bejárata felé tart!

Máris itt van, jókora alakja szinte betölti az ajtónyílást, bejön, köszön, leül a mellettünk lévő asztalhoz, összedörzsöli a tenyerét s rendel egy kávét.

- Rövid legyen és erős...

Mondja ezt annak ellenére, hogy tudja: a kávé olyan lesz, amilyen. Ahogy éppen sikeredik. Nincsenek illúziói, de azért ő megmondta a magáét.

Bakter kíváncsiságban jobb nálam, meg is előz:

- Ha nem haragszikfordul az éppen rágyújtó apukához –, maga miért nem utazott el a családdal?

Az apuka ránk néz, látszik, hogy gondolatban egészen másutt jár.

- Tessék? Ja úgy...

Órájára néz:

- Tíz perc múlva én is indulok... Kocsival megyek... Azt főztük ki az asszonnyal, hogy ő a lurkóval elutazik Tusnádfürdőre, mialatt én kocsival elébük vágok, s várok rájuk az állomáson... Így induláskor és érkezéskor is van, aki integessen nekik. Úgy gondolom, az a legszebb az egészben... A peronon álló várakozók sóvárgása... A gyerek még nem ült vonaton, ez az első alkalom... Korábban gyakran kijártam vele az állomásra, minden elképzelhető szerelvényt, vagont, mozdonyt megszemléltünk, megtapogattunk, de most a születésnapjára megígértük, hogy a valóságban is felszállhat a vonatra... Tudják, hogy bolondul a vasútért?

Az apuka elismerőleg csettint egyet, látszik, hogy büszke a fiára, aztán felhörpinti a „rövid és erős” feketéjét, s egy „Uraim? Volt szerencsém” köszöntéssel elhagyja az Ufót...

Bakterre nézek, aki előhúzza a gyűrött paksamétát, amit első találkozásunkkor az orrom alá dugott és megkérdezi:

- Nem jut erről eszedbe valami?

Töprengek. De mert nagyon erősen teszem, semmilyen épkézláb ötletem nincs. Feladom. De mert Bakter sincs túl beszédes kedvében, inkább csak elém tolja a kéziratot és a kinyitott oldalra mutat.

Olvasom:

 

Integetők

 

oly kevesen vagyunk integetők a peronon jól tudjuk egymást

ha nem is látunk a sínekre szakadó szürke ködben

mindenkinek jut egy kis jelzőkorong az ad ácsorgásunknak tartást

segítünk az útrakelőknek szerencsét próbálni mindörökre

 

mi még maradunk amíg lobog bennünk a csöndben haldokló látszat

és mindenkit elmenekítünk akiben fölszikrázik a fürge mehetnék

csóvája bennünket büntet a sors tanúit minden lombhullásnak

mikor csak az ősz ribanc álmai támadnak mint lelket a csípős verejték

 

egyszer tán én is felpattannék egy lépcsőre mely megkísértett

feledvén hogy a köd homálya palásttal óv míg itt vagyok

akik elmentek azóta messze járnak s vissza sose térnek

emlékük itt bolyong körül sündörgő néma láthatatlan ordasok

 

Bakterre nézek: hogy az ördögbe tudta ezt ilyen gyorsan és találóan előhalászni? De mielőtt magyarázkodni kezdenék, eszembe jut egy másfajta „integetés” is...

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (34) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. november 30. szerda, 08:59

 

Ikervágányok

altUtoljára azzal zártam följegyzéseimet: "máris értelmet nyernek az addig eltékozolt napok."

De még milyen értelmet nyertek! Méghozzá teljesen mást, mint amit én reméltem. De hát egy mégoly önkéntes pályaőrnek is, mint én, tudnia kell, hogy az élet, akár csak a vasút, bonyolult.

Roppant bonyolult. Még szerencse, hogy ennek ellenére mindennek van oka-foka, még a leghajmeresztőbb helyzetnek, fordulatnak is. Így aztán a Bakterék története is új értelmezésben bontakozott ki előttem.

Először is, Bálint kimondottan erőteljesen sántított. Amiről én azt gondoltam, hogy apróbb baleset érte, ami hamarosan elmúlik. De aztán nem sokra rá bevallotta, hogy azóta szenved a tartós és csak ideig-óráig enyhülő fájdalomtól, mióta barátját, Attilát megszabadították kangrénás fél lábától.

Sőt, a vallomásban odáig ment, hogy kiderült: a vasúti kocsit seggbe rúgó bizonyos Attila tulajdonképpen nem is egyszerűen a barátja, hanem egyenesen az ikertestvére, amit azért nem nagyon szoktak hangoztatni a nagyvilág előtt, mivel még gyermekkorukban elszakították őket egymástól – anyjuk korai halála után apjuk Attilát választotta, számára untig elég volt egy kölyköt nevelnie (talán még az is sok volt), Bálintot meg adopcióba küldték, és sokáig sikerült elhitetni velük, hogy tulajdonképpen csak gyermekkori játszótársak, pajtások, akik vonzódnak egymáshoz. Attila volt az első, aki rájött, hogy van egy ikertestvére Bakter Bálint személyében, de akkor már rég eltávolodtak egymástól. Tulajdonképpen a baleset napján találkoztak először annak a tudatában, hogy testvérként teszik ezt. Az addig eltelt hosszú idő során mindvégig volt valami fájó hiányérzetük, szenvedtek a magányosságtól és sokat gondoltak gyermekkori együttléteikre... Most viszont, alig hogy fölfedezték szoros összetartozásukat, és talán változtathattak volna valamit az életükön, méghozzá gyökeresen, beütött az a végzetes indiánosdi, aminek az eredményét mindannyian jól ismerjük.

Most, hogy mindezt tudom, egészen más szemmel nézem az elszaladt heteket és hónapokat, belsőleg pedig ugyancsak megrendülök. Próbálom átértelmezni korábbi élményeimet, ami távolról sem egyszerű, mert legtöbb belém csontosodott, formát kapott, mielőtt még tisztázódott volna, hogy megfelelnek-e a valóságnak. Ezek szerint pályaőrnek se lennék jó, ha történetesen nem önkéntességről lenne szó, hanem szakmáról, mert lám, milyen könnyedén megelégedtem Bakterék esetében a látszattal. Nem menti a helyzetemet az a tény sem, hogy tulajdonképpen Bakter ködösített a valóságon, borított fátylat olyan részletekre, amik döntő fontosságúak. A kétely nem szabad kivesznie belőlünk, akkor sem, amikor a lehető legsímább mezőn találjuk magunkat és egy jó távcsővel fölszerelkezve beláthatatlan messzeségekbe is ellátunk, méghozzá 360 fokos panorámában!

A jó szem, a tiszta és biztos látás pedig a vasúti ember lételeme. Mese habbal, hogy akárki eljegyezheti az életét a vasúttal, aki akarja. Nem elég rajongani, érzelmileg kötődni ehhez a világhoz, bár ha ez nincs meg, akkor szinte lehetetlen eredményesen „sínen maradni”. Tisztán látónak, igazságosnak és jövőbe tekintőnek kell lenni ahhoz, hogy az előlünk mindegyre megszaladó pályán pontosan azt lássuk, ami az utat jelenti és szegélyezi: jelzéseket, váltókat, szintjelzőket, átereszeket, jelzett és jelzetlen átjárókat, repülőhidakat, szokatlan közjátékokat és helyzeteket, alakzatokat, fényjelenségeket, esetleges katasztrófákat, provokációkat, csapdákat, torlaszokat – mondhatni, az egész életet.

Én viszont nem láttam előre, csak a magam pályájára ügyeltem. Pedig manapság már a magányos sínpárok szinte csak a mellékvonalakon maradtak meg. A forgalmasabb szakaszokon rendszerint ikervágányok mentesítik a vasúti közlekedést a korábbi bonyodalmaktól, valósággal megkettőzve (néhol megháromszorozva) a végtelenben találkozó párhuzamosok távolba vesző acélszalagját.

Bakter Bálint esete jócskán felnyitotta a szemem. Az ő nagy nehezen kiderülő ikersége késztetett rá arra, hogy szétnézzek magam körül és megkeressem mindazokat, akik valami hozzám hasonló belső késztetéssel buzgólkodnak a vasúti pályák környékén. Megértettem, mennyire személyes és bonyolult lehet valaki vasúti kötődése, és hogy ezt a kötődést senki sem sajátíthatja ki, ebben mindannyian ikertestvérek vagyunk, és ettől válik annyira emberivé és nosztalgikussá mindaz, ami másoknak csak menetrend, sebesség, gőz, füttyszó és gyulladt szemű robogás...

Fotó Nic Hanu

 

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (33) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. november 30. szerda, 08:51

 

Füst az Ufó felett

alt

Bakter Bálint már-már csak emlékként élt bennem, amikor a tegnap a telefonkagylóban hirtelen fölreccsent érdes, harsogó hangja:

- A Cseke lakás?

Ettől aztán meglódult bennem minden, addig szunnyadó gondolat. Egycsapásra elememben éreztem magam és a kedvem is megjött, újra kezdeni a tényleges járőrözést, még ha az önkéntes is (vagy talán éppen azért...)

- Hol voltál? Úgy eltűntél, annyit se mondtál, félkalap...

- De hiszen jeleztem, amikor Attila... Hogy majd jelentkezem...

- Igen, de azóta se adtál magadról életjelt. Aggódtam...

- Miattam kár volt. Az a szerencsétlen viszont...

Nem hagytam, hogy telefonon mesélje el a barátjával történteket, pedig már-már nekilátott volna, mert a találkozás, az élőszó, az Ufóban való ücsörgés, az állomási levegő beszívása sokkal fontosabb volt számomra mindennél. És talán nem is az eleven szavak hiányoztak az életemből, mint inkább az általuk keltett hangulatok.

- Ráérsz holnap délelőtt? - sürgettem meg Baktert és nagyon reméltem, hogy igent mond.

Úgy is tett.

Ezért aztán most nagy lendülettel tartok az állomás felé, szokott járőrutamon. A környéken szürke és fakó lett minden, mióta elhanyagoltam a rendszeres kijárást. A tavaszi-nyári buja vadnövényzet elszáradt, megroskadt a deres-zúzmarás-ködös reggelek nyomán, alóla kikandikál a sivár föld kopottas, csupasz ülepe: a bokros nyári gazba rejtett mindenféle hulladék. Az ösvény mellett cikkcakkban futó betonkerítés szélvédettebb sarkánál hasas, műanyag sörös palackok hevernek porosan, szutykosan egymás hegyén-hátán, átható húgyszaggal megfejelve. Pár méterrel odébb egy étkezővagonból menet közben egy zsáknyi szemetet lökhettek ki, aminek a nagy része kávé vagy ital felszolgálása után visszamaradt, egyszer használatos műanyag poharakból és evőeszközökből, elázott papírszalvétákból, csikkekből és hasonló vendéglői hulladékból állt. Bármerre nézek, bomlás, leépülés, pusztulás. Elég volt pár hétig félrenéznem, s ősz máris végigcsurgatta undorító nyálkáját az egész világon.

Mozdony gördül el lassan, vigyázkodva, ráérősen a harmadik vágányon. Mintha mindegy lenne számára, hogy halad-e vagy egy helyben áll. Pár perc múlva ugyanaz a mozdony már a hetediken nekigyürkőzve igyekszik, ellenkező irányba, három tartálykocsit tolva maga előtt. Most veszem észre, hogy odébb, ugyanazon a vágányon már vagy egy tucatnyi tartálykocsi áll, ugyanolyan világos krémszínűre festve, és valamennyire rápingálták a marosvásárhelyi műtrágyagyár nevét. Méghozzá élénk pirossal. Feléjük tart a tolató mozdony, de az így összeálló szerelvény további sorsa egyelőre ismeretlen. Jó ideje nem láttam már teherszállítmányt – egyáltalán tehervonatot – vesztegelni az állomáson, annyira furcsa, hogy ismét benépesültek a régi, távoli vágányok, és szokatlan a le-fel masírozó tolatómozdony látványa is, közben meg azt látom, hogy a máskor oly eleven életet élő peronon most alig van mozgás, néhány ember lézeng csupán, azok is inkább csak szétnézni állnak ki a placcra, s kis idő múlva fordulnak is be az állomásépület törött ablakszemű, nyikorgó acélajtaján.

Ha megfigyelték, mai jelentésem hangulata kifejezetten bővelkedik negatív tónusokban, ami azért nem csoda, hiszen a nap is valahol a felhők, a szmogos szürke réteg mögött rejtőzik, csak némi többszörösen megszűrt fénnyel szolgál, s azt is inkább csak dél felé ereszti rá a világra. Alig néhány óra az egész...

De ne legyünk telhetetlenek. Az évszakok váltógazdaságához hozzászokhattunk. Mint ahogy a vasút világának a kiürüléséhez, hanyatlásához is. A szakma elsivárosodásához. Amit jobban érzékelni lehet ilyenkor, télvíz idején, hiszen az ember nem egyszerűen csak utazik, hanem menedéket keres a vasútban, ahol otthonosan, magába merülve vagy utastársai társaságában feloldódva töltheti el azt a pár órát, amire úticéljáig szükség van. Örök találós kérdés, hogy az éppen befutó szerelvény vagonjaiban levethetjük-e utcai öltözékünket, vagy télikabátunkba burkolózva, morcosan pillantunk ki a feltűrt gallérszárnyak közül.

A félig szabadtéri kiskocsmák, falatozók körül is megfakult a világ. Az élet odabent zajlik, a bódékban, a szorosra csukott, elfüggönyözött ablaktáblák mögött. Az eléjük kitett asztalok és székek néptelenek, már a fázós verebek se szökdécselnek rajtuk, mert már minden fellelhető morzsát többszörösen is eltakarítottak. Az egyik poros, hóharmatfoltos asztal alatt két kutya torzsalkodik – az egyik kitúrná a másikat, amelyik addig összegömbölyödve, szinte önmagába bújva szunyókált a baklábak alatt. Nem ez az egyedüli üres asztal a környéken, a békétlen állatnak bőven jutna hely másfelé is, de nem, itt most akaratérvényesítésről van szó, valamelyikükről ki kell hogy derüljön, melyik az erősebb, következésképp a másiknak kotródnia kell...

Az Ufó tetejéről magasba meredő kályhacső csak úgy löki, már-már egy lustán lüktető szív ütemére, a szürke füstöt. A vadszőlő indái csupaszon lógnak a falakról, ablakszemekkel fedték el a szabadra néző tornácrészeket. A bódé közepén dobkályha duruzsol, ontja a meleget a hűvös szeparék felé. Az a kevés vendég, aki megül odabent, önkéntelenül a tűz közelébe húzódik. A helyiségben nem villognak már a napelemes szentjánosbogarak, bekapcsolták a neonvilágítást – kékes, sápadt, lidérces idebent a világ, és már csak Bakter Bálint hiányzik ahhoz, hogy ez a jócskán elferdült valóság valamiképpen helyrebillenjen a képzeletemben.

Az ajtó üvege mögött a kinti világ zsugori metszete: egy darabka peron, távolabb ugyanannyi sín és egy vagon részlete. Ez előtt időnként egy-egy eleven ember halad át hol tetszőleges irányban. Most éppen egy két éves, dundi csöppségre figyelek föl, vasgyúró, szakállas, kopasz apjának mutatóujját szorongatja s akkora vágyakozással nyúlkál a peronon várakozó személyvagon lépcsője felé, mintha az élete függne tőle. Reszket belé, toporzékol, hogy nem éri el, az apja viszont nem engedi közelebb, nem tudni, mikor mozdul meg a szerelvény, akár az üres fegyverben, a hosszan vesztegelni látszó vonatban sem bízhat az ember. A fegyver elsülhet, a vonat meglódulhat. Mindkettő kivédhetetlen. A kis ember ezt nem érti, a felnőtt meg nincs hogy elmagyarázza neki, ezért aztán marad a gyeplőfeszítő rajongás egyfelől, a vasúttal ismerkedő gyermek nyüszítő delíriuma és az apa körültekintő józansága, amely úgy ad, hogy tulajdonképpen visszavesz...

Az üvegajtó mögött most Bakter alakja tűnik föl és kitölti az egész „képernyőt”...És ettől úgy tűnik, máris értelmet nyernek az addig eltékozolt napok.

Éjjeli gyors. Fotó Henning János

 

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (32) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. november 24. csütörtök, 15:39

 

Átutazóban

 

altDe mert Székelyudvarhelyre éppen csak megérkeztem – emlékeim vonatán, persze – és alig szálltunk le Sándor barátommal a vonatról (az én hátamon hátizsák, az övén még nagyobb – így utazgattunk akkoriban, minden úti cókmókunk egy-egy vászonzsákban elfért), mindjárt jelentkeztünk a forgalmi irodában, ahol az állomásfőnököt gyanítottuk megtalálni. Néhány ember látta el az udvarhelyi állomáson zajló mindennapi tevékenységet, s nem is került nagy meggyőző munkámba rávenni a főnököt, hogy elsősorban az ő érdekükben fontos ennek a riportnak az elkészítése, amely révén az egész országban ismertek lesznek, bekerül a képük az újságba. Mellesleg – nyugtattam tovább a zavartnak látszó helyi lelkeket – a mi kettősünk nem ellenőrizni jött, és nem csomót keresni a kákán, hanem kiemelni az ismeretlenségből az erdélyi magyar embereket, akik szorgalmasan dolgoznak, hogy életünk rendben-csendben menjen. Ami mellesleg igaz is volt, bár az egész amolyan kincstári dumának hangzott, mint annyi minden akkoriban kirakathoz hasonlatos életünkben – ami közvetlenül az üveg mögött volt, az próbálkozott a csillogással, ami viszont háttérbe került, ott a pókhálók és a légytetemek tarkították a látványt, szerencsére csak a homályban. Nos, Sándorral ketten mi a kirakat fényesebbik, közszemlére érdemesebb síkjait pásztáztuk, ez volt a feladatunk, ezért fizettek bennünket, ez volt az utazásaink valóságos motorja is: oda állítottuk az embereket, a csillogásba, a rendezett előtérbe, hogy mosolyogjanak és munkájuk iránti elkötelezettségben örökítődjenek meg az időben.

Akkoriban nagyon kellett ügyelni arra, hogy hol vesszük elő a fényképezőgépet, mert elég volt, ha csak megcsillant valakinek a kezében az objektív üvege, elég volt egy kósza kis villanás egy gyanakodó szembe, máris célgömbbe került az ember, odaléptek hozzá, igazoltatták, szándékai felől faggatták, gépét vizsgálgatták, s ha mindent rendben találtak és semmilyen „gyanús” jelbe nem tudtak belekötni, akkor továbbengedtek, de azzal a kis közjátékkal, amire a feladathoz egyáltalán semmilyen szükség nem volt, sikerült elűzni azt a kevés munkakedvet is, ami e nem túl biztató körülmények ellenére még bennünk szorult. A Sándorés a magam – érdekében igyekeztem elhárítani minden hasonló közjátékot, ezért aztán magunk mellé kértünk egy hozzáértő kalauzt is, aki megmutatná nekünk a székelyudvarhelyi állomás pályarendszerét és pontosan megmondaná, hol, milyen szakaszokat, tárgyakat, építményeket, eseményeket stb. szabad egyáltalán fényképezni. Megelégedésemre, a feladatra maga a főnök vállalkozott, s hármasban – pontosabban kettesben, mert Sándor mindegyre le-lemaradt vagy éppen elibénk vágott – ráérősen végigbaktattunk az állomásról egy kiserdő alá kanyarodó pálya mentén a fagyos, havas, kopár töltésen. Én a főnök magyarázatait hallgattam az udvarhelyi vonalszakasz történetéről, és arról, hogy hányszor vetődött fel az idők során a Székelyudvarhely-Csíkszereda közötti összeköttetés megépítése, és mert műszakilag igen költségigényesek voltak a tervek, minden esetben elvetették vagy elfektették őket.

Elértünk a vasúti világ végét jelző bakhoz, minden szögből és irányból sikerült le is fényképezni, tetejében a kormos-füstös régimódi vasutas lámpával, amiben még kanóc égett és amelybe piros üveg járt, és amit valamikor esténként mindig meggyújtottak... A lámpa mellől visszapillantottam az állomástól megtett útra, s arra gondoltam, hogy tulajdonképpen egy forrás tövénél állok, amelyből elindul csörgedezve egy magányos vízér, hogy később, megerősödve-nekibátorodva belezúduljon a nagy hálózatba. A naponta kétszer induló és érkező „székely expressz”, amely a város több kisállomásán is megállt, hogy az utasoknak ne kelljen minden áron a nagyállomásig kutyagolniuk – kivéve a közelében lakókat – , Segesvárig családias, fapados vicinális volt, onnan viszont az utas előtt kinyílt a pálya, méghozzá két irányban – nyugat és délkelet felé egyaránt.

Délkelet felé indulva, Brassó, Bukarest, majd a román tengerpart, Szófia, Isztambul, Görögország, de épp úgy Moldova, Oroszország és Távol-Kelet felé eső úticélok könnyű elérhetőségével kecsegtetett, nyugatra viszont Kolozsváron, a Királyhágón, Nagyváradon túl jelentette rendre egész Európát, Párizson keresztül egészen a brit szigetek fővárosáig és akár tovább is, a kontinens szigetvilágán. Ez volt ugyan a vég, ahol álltam, de ha úgy akarom, ez lehetett a kezdet, a kiindulás. Mindenképpen meditáláshoz méltó, nélkülözhetetlen pont ahhoz, hogy a világban mindenütt egyforma eséllyel otthon érezhessük magunkat.

Ez volt az a hely, ahol fényképész kollégámat teljes felelősséggel szabadjára engedtem a főnök társaságában, mert úgy éreztem, ami az otthonosságot illeti, „sínen vagyunk”, baklövés, kellemetlen közjáték már nem igen következhet be, a fotóriporthoz szükséges takarékos szöveget akár helyben el tudnám készíteni, így aztán fogtam magam és elköszöntem, hogy néhány egyéb megbízatásomnak is utána nézzek...

Bevallom, a tekei kisállomás után nem volt sem kedvem, sem késztetésem arra, hogy egy újabb állomási világot a szívembe zárjak és magammal vigyek. Ezt akkor a fiatalabb Sándorra hagytam. Én megelégedtem a felületes látogató benyomásaival, aki néhány pillantással képes felismerni és bemérni a terepet, érzelmileg nem kötelezi el magát, átutazó, mint annyi más ember, alig jött meg, már a visszatérés körülményeit és módjait fürkészi... S mivel számomra a következő újságírói állomás Csíkszeredát jelentette, kénytelen voltam autóbuszra ülni, hogy átkeljek a Hargitán, s leereszkedjünk a Csíki-medencébe, a vasútállomás közelébe, az egykori gabonasiló mellé, amely kiköpött mása a székelyudvarhelyi állomás közelében magasodó silótoronynak, valósággal lerí róluk, hogy egyazon tervező asztalon készült, ugyanannak a vidékfejlesztő ambíciónak a lendületében, mely mindkét városból örök riválist fabrikált, és egyúttal vasúti elérhetetlenségre kárhoztatta.

Nosztalgia / Fotó: Biró Károly

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (31) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. november 22. kedd, 09:09

 

Fordítókorongon

alt

Vannak az én pályaőri életemnek és sorsomnak is olyan határai, ahonnan törvényszerű a meg- és visszafordulás. Az oda után a vissza... A túr és a retúr... Erre vannak kitalálva a felgöngyölített sínvégekben végződő vágányok, ahol az ember tudja és egy pillanat alatt megérti az „eddig és ne tovább” tilalmát. És erre szolgálnak a jóval bonyolultabb, a fordulatra nagyobb és a választás látszatát keltő, végül ugyancsak pályamódosító fordítókorongok.

Az első változatra a nyolcvanas években történt egyik riportutam a beszédes példa, amikor egy fiam korabeli fotóriportert hurcoltam magammal mindenfelé, hogy amit az ő szeme és objektívje meglát a nyers valóságból (amiről egy pályaőr, bármennyire is önkéntes, jól tudja, hogy sminkelni ezerféleképpen lehet ugyan, de tartósan átfesteni és a randaságait eltüntetni szinte lehetetlen), azt én riporteri csűrés-csavarással szavaimmal kisubickoljam, „sínre tegyem” - hogy a szakmánál maradjunk, ha már belévágtunk. Az volt a tervünk, hogy néhány napig elidőzünk egy vasútállomás házatáján és ami ott figyelemreméltó és egyáltalán lefényképezhető, az orrunk elé kerül, azt egész egyszerűen megörökítjük. A tervhez azonban megfelelő terepet is kellett találnom. Olyat, ahol szívesen szóba állnak az emberrel, nem értik félre a szándékait, nem kell mindenáron szerepet játszani, hogy elnyerjük az illetékesek bizalmát. A feladat már-már lehetetlennek látszott, lévén, hogy a vasútat akkoriban annyira nemzeti-stratégiai-állami intézménynek tekintették, amelyet a kincstári bizalmi politika általános bizalmatlan légköre töltött ki, legalább is a vasúti csomópontok esetében. Bárhogy is néztem a dolgokat, egy kevés vizet zavaró csomópontot csakis végállomáson, méghozzá szárnyvonal végén találhat az ember, ahol a forgalom minimális, a szereplési ambíció ezért felfokozottabb, a légkör családiasabb, meghittebb, az idő kitágul és lelassul, a dimenziók emberi léptékűek és a közös nyelv is a bizalmasabb kommunikációt szolgálja.

Amikor ezt így elképzeltem, rájöttem arra, hogy látatlanban egyetlen hely felel meg mindezen feltételrendszernek, és ez a hely nem más, mint Székelyudvarhely! Az a város, mely azokban az években a reményt jelentette, hogy van egy hely ebben az országban, aholbármi történjék is másutt – a magyarság abszolút többségben marad, s mint ilyen, kitartóan és magához hűen kivárja, miként alakul a sorsa. Egy végvár volt tehát, nem csupán dramaturgiai, hanem a lehető legkonkrétebb értelemben is, pontosabban egy végállomás, ahová Segesvár felől egyetlen vonal futott be a „nagy állomásra”, s onnan már csak ködbe veszett álom volt a folytatás egyre halványabb reménye, hogy az utazás nem ér itt véget, hanem Szombatfalva irányában a végső megállj-t jelző bakot egyszer majd kiegyenesítik, s a gőzös tovább töfög, erőltetett menetben Felcsík irányába, ahonnan aztán beletorkollik a csíkcsicsói-madéfalvi csomópontba, amelynek fűtőházában már fordítókorong is fungál...

A huszadik század elején (1905) a Székelyföld felemeléséről szóló országos (világmegváltó)  viták és elképzelések kapcsán sokféle tervet kovácsoltak, s még többet vettek elő, alakítottak át a múltból. Ahány terv, annyi változat és ugyanannyi érdek (ha nem több), amelyek elsősorban nem földrajzi-gazdasági lehetőségekből és esélyekből indultak ki, hanem a székelyföldi nemzeti tudat és berendezkedés normatíváit alkalmazták volna a valóságra. A székely vasúti hálózatot egységként elképzelve, olyan fővonalat képzeltek a térségbe, amely Marosvásárhelyt közvetlenül összeköti Székelyudvarhellyel és Sepsiszentgyörggyel, ezek pedig a maguk természetes módján illeszkednek majd be a nyugati és a balkáni nemzetközi vasúthálózatba. Így kellett volna kivédeni annak a veszélyét – amit, mint később bebizonyosodott, nem sikerült –, hogy a természetes székely központok helyett döntő gazdasági (értsd: vasúti) szerephez Brassó, Segesvár és Szászrégen (ma ez már Dédának felelne meg) jussanak. Amit nem végeztek el jó időben ezen a tájon, az ma már csak egyre kisebb hőfokú és léptékű nosztalgia, ami hasonlatos ahhoz a téli ködhöz, mely most éppen elterül az ablakon túl, a téli tájon: köd is, mert fátyolosan gomolygó és áthatolhatatlan, zúzmara is, mert szorosan rátelepedik a legkisebb gallyra is, nem tartós, hiszen a legkisebb légmozgásra kristályok milliárdjait küldi a földre, ahol azok megsemmisülnek és felszívódnak a ködben...

Ezért jó az önkéntes pályaőrködés, mert ha nem akarok, nem muszáj kibújnom a medvebarlangból. Senki sem fog emiatt elmarasztalni, a világnak meg se kottyan az én szeszélyem, esetéleges mulasztásom, a felfüggesztett állapot, amelyben hetek óta élek, és amelynek csak egyetlen épkézláb magyarázatát tudom adni: Bakter Bálint egy olyan kalandba rántott bele engem, amire nehezen álltam rá, de mire nyakig bele merültem volna, ő szeszélyes és titokzatos módon kiszállt belőle, meghatározatlan ideig, itt hagyva engem a kérdéseire felszakadt, kibeszéletlen válaszaimmal...

 

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzései (30) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. november 07. hétfő, 08:44

Régmúltba tolatás
 

altBetegségem, sajna, tovább tart... De ahogy telnek a napok, kell jönnöm, hogy ez a fajta kór inkább csak belülről, minden külső ok nélkül közelít az emberhez, mert ha nem gondolunk , úgy elmúlik, mintha nem is lett volna. Ezért hát, barátaim aggodalmára - mert hogy feljegyzéseim nyilvánosak, ők is olvashatják - egy füstre azt válaszolom, hogy ne tartalékolják számomra a gyertyát, egyelőre csak ez a belső láz emészt, ami írogató embereket szokott mardosni időről időre, amikor nem úgy mennek a dolgaik, ahogyan ők szeretnék...

Hanem mindjárt jobban éreztem magam, hogy Elekes Feri barátom felfigyelt az én kínlódásomra és megszólított az ő mélységesen magánjellegű blogjában. Ezt a blogot én ugyanis nagyon, de nagyon szeretem, pedig olyan egyszerű neve van, hogy nem is igaz: MONDAT...

Az utóbbi időben ez a Feri remek krokikat rajzolt különböző ismerőseiről - írókról, művészekről -, s örvendek, hogy bátorításomra tovább fokozta a svungot. Ma már látni és hinni lehet, hogy ebből jóval több lehet, mint amennyit az elején remélni lehetett tőle: Nem azért mondom, mivel engem is besorolt az ő emlékkönyvébe, s olyan társaságba illesztett, mint Bözödi György, Markó Béla, Gálfalvi György, Páll Lajos, hanem mert kristályosodni látszik egy olyan bensőséges-szatirikus szemlélet, ami minden érintettnek kivétel nélkül jót tesz - segít leszállni a magas lóról vagy éppenséggel felszállni ; attól függően, ki hová igyekszik.

A legutóbbi bejegyzést nekem dedikálta, én pedig örömmel válaszoltam , s e verses levélváltás álljon itt feljegyzéseim között is, hiszen őrjárat gyümölcse ez is a javából... (Fotó Veres Nándor: Csíki reggel)


/Elekes Ferenc/Vonat

(Cseke Gábornak,
egy képzelt vasúti
állomáson)


Úgy vagyok,
mint kifürkészett
gondolat,
mit valaki kitakart.


A vonat
is sejti, tudom,
honnan jön és merre tart,
ha tolat.


/Cseke Gábor/ Pára szállt

(Válaszvers)

egy téli állomáson
éjfél után
vártalak


a hóban nyomaim
a szállásig
vezettek


pára szállt
a mozdonyból
a szánkból


a fagy csikorgó
foggal
roppantotta a fát
a vasat


körmös
csíki idő
régmúltba tolatás

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (29) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. október 24. hétfő, 14:04

 

Álom egy terepasztalról

alt

Nem hiába emlegettem egykori betegségemet: a tegnap máról holnapra belázasodtam. És azon kívül, hogy ez egy érdekes időjáték a részemről, ráadásul maga a valóság. Nyomom az ágyat és iszom a mindenféle füvekből készült főzeteket. (Azért nem írok teákat, mert a teának számomra kellemes színe, illata és zamata van, méghozzá együttesen, és nem vagy az egyik, vagy a másik, vagy egyik sem. A most fogyasztott löttyök azonban zavarosak, vastagok és savanyúba oltott keser-fanyarok. Viszont nagyon hatékonyak, ezt állíthatom. Legalább is, közvetlenül azután, hogy legurítok egy csészét, kb. egy órán át tűrhetően érzem magam. Aztán ismét elromlik minden...)

A lényeg, hogy napokig nem fogok tudni kimozdulni, s lőttek az állomási kószálásnak, a Bakterrel folytatott tereferének. Szerencsére, nem is jelentkezett az utóbbi napokban, én pedig tehetetlenül hagyok mindent úgy történni, ahogy esik (úgy puffan)... Még csak ez hiányzott, a gurítódombos filozofálgatás után! Egyik emlék generálja a másikat, s nem csodálkozom, hogy hamarosan azon töprengek, vajon miért mondtam le pár éve arról az elektromos játékvasútról, amit évtizedeken át gürcöltem össze a fiaimnak, hogy aztán kiderüljön, nem tartanak igényt a külön dobozokban gondosan félrerakosgatott, papírtörülközőbe bugyolált gyűjteményekre.

Nagyobb fiamnak még szélesebb nyomtávú, 12 mm-es síneket és kellékeket gyűjtöttem, mert azokban az években ahhoz lehetett könnyebben hozzájutni, s csak később jelentek meg a filigránabb, 8 mm-es modellek, amelyek aztán a kisebbik fiam birtokába kerültek.

Olyan volt ez a gyűjtögetés, mint egy félrejáró szerelem. Már akkor volt néhány költséges szenvedélyemnem beszélve a családi élet fenntartására szükséges költségekről - , amiket legalábbis akkoriban, nem igazán volt szándékomban korlátozni. Még iskolás voltam, amikor áldozatául estem a könyvek varázsának, s azzal az elszántsággal vágtam neki a könyvtáralapításnak, hogy lehetőleg minden fellelhető, engem érdeklő kiadványra ráteszem a kezem. Hamar kiderült, mennyire illuzórikus volt ez az elképzelés, különösen azután, hogy a korán elkezdett dohányzásban is egyre növekvő étvágyat és igényességet mutattam, s a kettőt muszáj volt jut is, marad is alapon összehangolnom... De pénzbe kerültek a későbbi bódító szeszek és e mellé kellett aztán besorozni a játékvonat gyűjteményhez szükséges darabok óvatos, ám kitartó beszerzését. Legszívesebben magamnak hajtottam volna föl azt a számos mozdonyt, személyszállító vagont, pullman-kocsit, tehervagont, tolatómozdonyt és egyéb járművet, a járulékos jelzőberendezéseket, síneket és váltókat, a díszleteket, erdőt és hegyet, alagutat és hidat, peront és állomásépületet, bokrot, padot, sorompót, majd trafót és kapcsolókat, de az időmmel sehogy sem tudtam volna összeegyeztetni, s azzal áltattam magam, hogy amikor már jócskán összegyűlt egy terepasztalnyi kellék, a gyerekekkel együtt megtaláljuk a módját annak, hogy közösen kiéljük szenvedélyünket.

Nem így történt. Ők valamennyit még játszottak a vasúttal: a nagyobbik kevesebbet, a kisebb fiú valamivel többet. Igaz, terepasztalra már nem telt, s a kacskaringós, ám meglehetősen egyhangú körpályát a gyerekszobában, a felhajtott szőnyeg helyén csak ideig-óráig, rendszerint iskolai -téli, tavaszi – vakációk idején tudtuk felállítani. Akkor viszont csak lábujjhegyen és nagy odafigyeléssel lehetett csak közlekedni az ötünknek nem túl tág panellakásban. Ez az átmeneti, van is, nincs is állapot nyomot hagyott a fiúk lelkesedésén is, amely az idő múlásával, bármennyire is igyekeztem újabb és újabb bővítésekkel ébren tartani a játékkedvet, sajnálatosan megkopott, kiürült. Egyre ritkábbak lettek a közös szerelések, a padlón hasalások, a váratlan gyermeki invenciók, amelyek élettel tölthették volna meg a valóság miniatürizált mását. A modellek egy idő után végleg dobozaikban maradtak, a fiúk felnőttek, szétszéledtek, ezer dologgal foglalkoztak, de ezek között a terepasztal gondjának valahogy semmiképp nem jutott hely. A dobozok a lomtárunk egyik legfelső polcán hevertek éveken át, feleségem időnként le-leemelte őket, hogy szemlét tartson fölöttük, megvannak-e még hiánytalanul. Ugyancsak ő volt az, aki kezdeményezte a fiainknál, hogy amennyiben nem tartanak igényt a „játékszerre”, vevőt keres rá. Nem szóltam semmit, bár lélekben sértve éreztem magam, s úgy éreztem, hogy a fiúk elárulták a közös szenvedély ügyét, amely ha ideig-óráig is, s ha laza szálakkal, de összekötött bennünket. Azt is beláttam, hogy egy végleg mellőzött holt tárgy után nincs miért sóhajtozni, mindenkinek csak jobb, ha a vonatocskák oda kerülnek, ahol kellően megbecsülik őket.

Sokáig senki sem válaszolt a bukaresti magyar lapban feladott apróhirdetésre, aztán váratlanul jelentkezett egy pasas Nagyváradról, aki pár éves gyermekének szerette volna megszerezni a játékvonatot, a hozzá tartozó valamennyi kellékkel. Az üzletekben akkor már ezt a fajta, NDK-ban gyártott árut nem forgalmazták, a bizományiban horribilis összegeket kértek a modellekért, működésbe lépett a piacgazdaság s vele a kereslet-kínálat törvénye, ami esetünkben azt jelentette, hogy az illető baromi olcsón szerette volna rátenni a kezét a modellre, mi pedig a lehető legmagasabb árban számítottuk volna fel neki és láthatóan egyik sem engedett a magáéból. Úgy okoskodtunk, hogy amennyiben a pasasnak valóban szüksége van a terepasztalra való holmira, végül beadja a derekát, ha meg nincsen, akkor nem ő a mi emberünk. Végül sikerült megegyeznünk, hogy pár héten belül leutazik hozzánk és nyélbe ütjük az üzletet. Hiába vártuk – nem érkezett meg. Feleségem belenyugodott: úgy látszik, a sors nem akarja, hogy megváljunk a terepasztaltól...

Aztán egyszer csak a nagyobbik fiunk ráébredt, hogy mégis csak igényt tart a szélesebb nyomtávú modellre és magával vitte Budapestre. A játékvonat sorsáról azóta nem tudok semmit, de nem is érdeklődtem utána... A kisebb nyomtávút végül a vejünk valahogy megkedvelte, és át is repült vele az óceánon, Torontóba. Lakásuk elég nagy ahhoz, hogy az alagsorban, a játékszobában berendezzen magának – az akvárium és a bordásfal mellett – egy terepasztalt is. A hírek szerint ügyesen fel is állította, lányai is lelkesedtek érte... Amikor náluk jártam, magam is láttam működni, de játszani akkor már csak a kisebbik lányunokámnak meg jómagamnak támadt kedvünk vele néhány délutánon át – leginkább a rozogán összeillő sínek miatt minduntalan megszakadó áramkört állítgattuk helyre, a kanyarban kisikló mozdonyokat helyeztük vissza a vágányra, egyáltalán, minden percben kisebb-nagyobb hibákat hárítottunk, amíg végül is beleuntunk és sorsára hagytuk a poros, ütött-kopott, világot járt, nemzedékeket kiszolgált terepasztalt.

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (28) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. október 10. hétfő, 10:21

 

Gurítódomb

 

altAnélkül, hogy a leghalványabb közöm is lenne hozzá, Bakter barátja felborította az életemet. Már-már berendezkedtem volt egy hosszadalmas, több lépcsős beszélgetésre, amelybármennyire is terhes és zavaró volt pillanatnyilag a számomravisszahozta rég elsüllyedt (elsüllyesztett?) emlékeimet. E látszólag parttalan és nem kevés feszültséggel terhes eszmecsere olyan volt számomra, mint egy vasúti pályaépítés, pontosabban helyreállítás rég nem látott vidékek és emberek felé. Mert a pályák léteztek bennem, korábbi életemben ha kuszán is, de kiépültek, csakhogy benőtte őket a , marcangolni kezdte a rozsda, s én, mint a hanyag gazda, messzire kerültem a vágányokat, mintha soha nem is lettek volna.

Baktert most jobban foglalkoztatta balul járt gyerekkori barátjának az istápolása, mint a mi munkatalálkozónk, be is jelentette, hogy egyelőre bemondja a passzt, majd jelentkezik, ha Attila ügyei egyenesbe kerülnek... Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bizony elfogott a féltékenység, s én, aki az elején idegenkedtem Bakter ötletétől, most úgy éreztem, mintha megloptak volna.

Tanácstalanul álltam a rám szakadt időben és bármihez is fogtam volna, úgy éreztem, hogy valamit elmulasztok. Rossz érzésem csak akkor oszladozott, amikor önkéntelenül az állomás felé irányítottam a lépteimet... Ilyenkor mindig számítok valamire. Valamilyen véletlenre. Kiszámíthatatlanra. És legtöbbször bejön. Mint ahogy bejött most is.

Az első, akit kiszúrtam magamnak a peronon, senki más, mint fotográfus barátom, egy a sok közül (mert a vonatok világa mellett a fényképezés is kedves foglalatosság a számomra), de talán az általam legbecsültebb, akivé a leginkább szerettem volna lenni, ha ez egyáltalán lehetséges volna... De mert úgy látszik, csupa képtelenséget hajszolok, s ez is közéjük tartozik, megmaradtam önmagamnak, viszont minden alkalommal annyira büszke vagyok az ő sikereire, mintha az én fegyvertényeimről lenne szó. Ezt ő tudja, s mert eredendően szerény gyerekakinek azért jól esik a dicséret, csak ügyesen leplezi - , egy pillanatra se vindikálja magának a dicsőséget, s együtt örülünk annak, hogy egyáltalán van minek örvendenünk.

Ez abban jut kifejezésre, hogy kölcsönösen széles mosolyra húzzuk a szánkat és erőteljes mozdulatokkal kezet rázunk. Ebben a percben begördül Brassó felől egy személyvonat. Kiderül: barátom éppen arra vár, egyik lábát fel is teszi a magas vaslépcsőre, felhúzza magát, mint a tornász, aki szokva van mindenféle mutatványhoz, s azt kérdi, nem tartok vele?

Csak ide megyek, a szomszédba, az első állomásigfolytatja az édesgetést, én meg arra gondolok, hogy a vonat mindjárt elindul, nekem meg még jegyem sincsen, a pénztárnál sor kígyózik, mire az ablakhoz érek, elmegy a vonat... - Ne tököljolvas a gondolataimban –, gyere, ülj fel... Mire hozzánk érne a kalauz, már le is szálltunk...

Menjek? Ne menjek? - viaskodik bennem a jólfésültség a kalandvággyal, s győz az utóbbi. Barátom mellé tornászom magam. Alea iacta est... Eszembe jut egy negyven évvel korábbi utazásom, apám halálhírére. Amikor csapot-papot hagyva Bukarestben, nyargaltam az állomásra, hogy apám önkéntesen vállalt száműzetésének helyén, Csíkszentkirályban megszervezzem a temetést és az utána következő tort. Jegyvásárlásra már nem maradt időm, úgy ugrottam föl az induló esti gyorsvonat utolsó kocsijára, mindenre elszántan, hogy ha kell, akármilyen büntetésnek állok elébe, csak időben odaérjek az elárvult szülői fészekbe...

Persze, most nincs szó se szülő-halálról, egyáltalán semmiféle temetésről. Bár... hamarosan kiderül, hogy tévedtem. A barátom ugyanis a madéfalvi állomásra készül, az ún. vasúti temetőbe, ahol a vasúti csomópont gépparkjához tartozó, kiszuperált vagonok és vontatóeszközök várakoznak sorsuk végső beteltére, a szabad ég alatt. A pár perces utazás során, majd azután is, miközben a vágányokon keresztül lépkedve a gurítódomb környéke felé tartunk, ahol a tolató és rendező sínpárok húzódnak.

Valamikor itt egy egész napot eltöltöttem, néhány mozdonyvezető és vagonkezelő vasutas társaságában, akik azért fogadtak be engem újságíróként, hogy élőben megmutassák, miként telik egy teljes munkanap. Nem volt könnyű velük szót érteni, de nem is volt nehéz... Februári ködös-fagyos időjárás ereszkedett a völgyre, igazi csíki zimankó, én meg valahol utazás közben meghűltem, napok óta bújkált bennem a betegség, talán enyhe lázam is volt, már nem is tudom, arra viszont jól emlékszem, hogy kutyául éreztem magam, nem volt kedvem semmihez, pedig előzőleg úgy készültem életemnek erre a napjára, mint vőlegény az esküvőre...

De ahogy az esküvő körüli hangulat is megromolhat, miért ne romolhatna meg menet közben a munkakedv? És mert így történt, kényszeredetten vonszoltam magam egyik helyszínről a másikra, kísértem figyelemmel a mellékvágányokra tolt szerelvények szétszerelését, letaszítását a gurítódombról, ami távolról mellesleg egy óriás állati púpra emlékeztetett (a román vasutasok úgy is nevezték: cocoaşă, magyarul púpot jelent...), majd újra rendezését, egy más algoritmus szerint, a fuvarlevélen feltüntetett célállomásoknak és a szállítmány sürgősségi fokának megfelelően. Volt olyan pillanat, amikor terhemre volt ez az ide-oda vándorlás, botorkálás a havas-jeges sínek között, egyik védkunyhótól a másikig, váltók és jelzőlámpák tömkelegében, s egyszerűen leültem egy távolabbi zúzalékkő halomra, ahonnan látni lehetett a madéfalvi (akkor még csicsói) állomáson áthaladó szerelvényeket (egyesek eltértek Moldva felé, a Gyimesek völgyében, mások Gyergyó, illetve Csíkszereda főirányokba tartottak), ugyanakkor a gurítódombi tevékenységet is.

Nagyságrendben egyáltalán nem kicsiny állomásról van szó: Románia tíz első pályaudvara között tartják számon.

Ahogy telt az idő, úgy szállt el belőlem az erő és a lelkesedés. Volt pillanat, amikor a legszívesebben ott maradtam volna, a védkunyhó homályos zugában pattogó dobkályha mellett, égő arcomat a meleg felé tartva, magamba roskadva, mint a kihunyó parázs, de mert igyekeztem leplezni rosszullétemet, erőt vettem magamon s a tolatómozdonyra is felkapaszkodtam. Most viszont ott kívántam lehetőleg örökre tanyát verni, a vezetőfülke szélvédett kuckójában, ahonnan az ember előtt nem csak a pálya nyílik ki a maga lenyűgöző és vonzó távlataival, hanem a világ is, amit szakaszról szakaszra követ, ostromol és igyekszik maga mögött tudni az ember, de akár n-szer is körbeszáguldhatja a világot, akkor is talál mindig egy újabb vasúti vonalat, ami tovább viszi végtelenbe kivetített tervei felé...

Úgy emlékszem, erősen csikorgó, fűrészpor ízű, kényszeredett riportot sikerült összekaparni a gurítódombi élményekből. Amikor annyi év után nemrég előkapartam, elszégyelltem magam. Nem találtam meg benne azt, amiért tulajdonképpen odautaztam. Csupán a kínlódás, a tűnődés, a bizonytalankodás hangulatát árasztotta, amit aztán egy kora hajnalban megpróbáltam verssé konvertálni. És most rábukkantam a Bakter által kiválogatott szövegek között...

 

gurítódomb

gurítódombon ülök minden éjjel

pár katáng imbolyog ott a széllel

a sínek mentén a búcsú hosszú árnya

hűvösen nyúlik s ráterül a tájra

 

valahol messze mozdony jajgat éppen

az éjszakában fekete-fehéren

mint régi film hősétől egyre-másra

csak hull az ellen szomorú rakásra

 

vagon gurul le-fel a lusta lejtőn

ahogy a telihold minden hónapban eljön

nem hívja senki de kényszeríti törvény

így jön a hó és így nyel be az örvény

 

e sín csak arrahogy megszülje a rendet

kocsik hosszú sorára kényszerít fegyelmet

későbbi robogást tervez meg hosszú távon

ma még csak tolatás holnap dühödten rád ront

 

előre-hátra tart mozgása véghetetlen

békakoncert a sápadt szürkületben

a harsanó síp tisztuló derengés

akár a bölcsőt vigasztaló rengés

 

hogy minden ami él lelked akarja

tán meg sem illet de hosszú a karja

bólogató katáng integet érted

segítő gesztusát sohase kérted

 

csak egy-egy mozdulat helyváltás volt a fontos

a cipész sose kertel ő csak foltoz

én itt ülök s várom hogy összeálljon

életem szerelvénye gurítódombra álljon

 

Fotós barátommal a határt járva, úgy érzem, a vers működik, a riport halott. Csak arra volt jó, hogy sínre állítsa a gondolataimat...

...Már ideje a roncstemető vágányai mentén járunk. Hirtelen, a felragyogó reggeli napsütésben kiszuperált roncsmozdony magasodik előttünk. Valóságos tünemény. Ilyenben ültem, harminc esztendővel ezelőtt, de akkor még használható szürke volt, erőtől és energiáktól duzzadt, vagonokat vont és taszított napszámra...  Én szótlanul csodálom, barátom magától értetődő, prózai mozdulatokkal, kíváncsian becserkészi. Kissé még a nyelvét is kinyújtja, míg több szögből is lekapja a látványt, nem szól semmit, minduntalan a keresőbe néz, mint aki elégedetlen magával, a begyűjtött élménnyel... Hagyom, hogy összeálljon immár az ő szerelvénye is...

(Ádám Gyula fotója)

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (27) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. október 03. hétfő, 08:26

 

A seggbe rúgott ütköző

altBakter Bálint feldúltan, de pontosan érkezett. Már hallott a történtekről, vetette oda idegesen, mégis töviről hegyire el kellett mesélnem neki, amit a saját szememmel láttam. Hiába, konkrét gyerek, ha lehetne, mindenből fényképetmit fényképet? egész sorozatot! – készítene, hogy minden a maga helyén legyen az eseményen.

Szerencsém volt a korai állomási meditációmmal is, mert most egyszerűen csak el kellett ismételnem neki mindazt, amit a Megafon-ról végiggondoltam, s mikor a befejeztem, közös megegyezéssel kipipáltuk azt a verset is a nyomtatott példányban.

Ezzel rajtam volt a sor, hogy kérdezősködjek, s meg is tettem: izgatottsága felől faggattam Baktert. Családi eseményre gyanakodtam, de aztán kiderült, hogy ez a fura figura egyedül él, se kutyája, se macskája, családi gyökerei a homályba vesznek , és akkor valahogy megértettem, miért ragaszkodik olyan erőteljesen a versgyárhoz, egyáltalán egy olyan helyhez, ami védelmet és otthont nyújthat számára, és ahol megtalálhatja azokat a válaszokat, melyek az őt foglalkoztató kérdésekről szólnak.

Nem sikerült közel kerülnöm a lelkéhez. Legalább is, nem az elején. Úgy látszik, egyoldalú kommunikációra volt beállítva. Ő ugyanis elvárta, hogy vele mindenki nyíltan beszéljen, maga viszont végig a háttérben maradt, mintha nem is számítana és csak egy eszköz lenne a sors kezében. Egy kérdezőbiztos, aki feladatot teljesít, semmi többet, önálló véleményt, gondolatot, érzelmet ne várjunk tőle, csupán csak kérdéseket. A válaszadás ránk, a világra tartozik... Mondhatom, szépen vagyunk, gondoltam magamban, és nem tudtam belenyugodni abba, hogy képtelen vagyok szóra bírni ezt a különben egyáltalán nem ellenszenves emberpéldányt.

Elhatároztam, hogy finom zsaroláshoz folyamodva próbálom meg kiugratni a nyulat a bokorból.

Úgy látom, nincs köztünk bizalom – mondtam. – Semmi baj, ezennel én is leállítom magam. Befejeztük a szemináriumot!

Hosszasan, sokat sejtetően nézett rám, mint akit mélyen megbántottak, de valami miatt szavát vesztette és nagyot sóhajtott.

– Nem publikus – nyögte ki végül, és tudtam, hogy ezzel megjelent páncélján az első, alig észrevehető repedés.

– Valami baj érne, ha beszélnénk róla?

– Utálom a panaszkodást. Pláne, ha a probléma csak rám tartozik.

– Akkor viszont ajánlatos jól el is rejteni.

– Csakhogy én nem vagyok színész... Az alakoskodás nem kenyerem...

Addig-addig emlegettem a közösen eltöltött órák emlékét és a közös feladatot, hogy végül beadta a derekát. Lehunyta a szemét, mint aki nagyobb biztonságban érzi magát, ha sötétség veszi körül, és beszélni kezdett.

...Tegnap délután beállított testi-lelki jó barátja távoli szülőhelyéről, akivel együtt végezték az iskolákat, majd a katonaságot, azóta viszont nem látták egymást, a kapcsolatot sem tartották. Szó szerint a semmiből bukkant föl a fickó – nevezzük Attilának – azzal, hogy váratlanul erre akadt megbízatása, és arra gondolt, hogy jó lenne egyúttal felmelegíteni a kapcsolatokat. Annyira örvendtek egymásnak, s egymásban az egykori emlékeknek, hogy az Attila unszolására úgy döntöttek: görbe délutánt tartanak a versgyár napsütötte, füves udvarán, amelyről tág kitekintés nyílik a városka határába. Az udvart, mintegy 700 méter távolságban egy iparvágány szeli ketté, enyhe kanyart ír le és eltűnik az ipari övezet vas- és betonkerítései között. A hely jellemzésére Bakter egy saját rigmusát is idézte, amely pár sorban összesűrítette – igaz, egy reggeli hangulatra vonatkoztatva – mindazt, ami a két gyerekkori barátot azon a délután körülvette:

A reggel mindig szép nagyon.

Eldöcög egy tehervagon.

A síneken terjeng a rozsda.

Egy-egy pecázó indul botjával

horgászni a zavarosba'.

Töprengek egy-egy illaton:

jázmin vagy orgona vajon?

A görbe délutánhoz, persze, nem volt elegendő a rigmus révén miniatürizált bukolika, ezért beszereztek hozzá kellő mennyiségű sört, bort és rumot, ez utóbbi Attila kedvenc italának bizonyult. Bakter ebből a legegyszerűbb logika alapján megállapította, hogy barátja szemernyit sem változott; aki hű marad az ifjúkori piához, az rossz ember nem lehet... Az udvaron tüzet raktak, a tűz fölé rostély is került, a rostélyra kolbász, flekken és húsos szalonna, továbbá vastagra vágott hagymakarikák és piros paprika, mindezzel, no meg az üvegekkel ügyesen eljátszadoztak, a kedvük egyre magasabbra hágott, különösen az Attiláé, Bakter igyekezett korlátok között tartani a kanmurit, amennyire lehetett, de azt is tudta barátjáról, hogy ha egyszer belelendül, nehezen áll meg a pohár- és üvegtörésnél, azoknál jóval látványosabb és bizonytalanabb kimenetelű bravúrokra is képes.

Attila minden elfogyasztott pohár után egyre biztosabb lett abban, hogy ő egy sziú indián, természetesen álruhában, de harcos szíve változatlanul rettenthetetlen és nagy feladatokra hivatott. Még néhány pohár és attól kezdve a fejébe vette, hogy valahol elhagyta a tomahawkját és azt neki a föld alól is elő kell kerítenie. Egy idő után neki is látott a kutatómunkának, végigpásztázva a gyárudvar közeli és távolabbi szegleteit, nagy előszeretettel rugdosva szét a fűben látható gyakori vakondtúrásokat és hangyabolyokat, csak úgy porzott belé a mező. Ő, Bakter Bálint meg kényszeredetten mindenütt a nyomában, azon töprengve, hogyan foghatná vissza indián barátja harci lendületét...

Szó se róla, indiánosdit játszottak régebben is, amikor Attila még a szülővárosa melletti bakterházban lakott édesapjával és egy öreg kandúrral. Az apa vigyázott a sorompóra, hogy mindig olajozottan, pontosan működjön és esténként mindig legyen rajta egy pislogó lámpás, hogy akiknek arrafelé vezet az útjuk, nehogy beleszaladjanak a sötétségben a gőzösnek. Ugyancsak az apa gondozta a váltókat és amikor csak tehette, hosszan elgyalogolt a sínek mentén, szemügyre vett minden egyes csavart, sínszeget, talpfát, villanyoszlopot, jelzőt, szemafort, átereszt, hidacskát, egyszóval mindent, ami pontosan behatárolt vasúti birodalmához tartozott. Attilát egyedül nevelte, felesége meghalt, tudott szigorú is lenni a fiához, de olykor szokatlanul engedékenynek mutatkozott...

Nem egyszer történt meg, amikor a bakterház melletti szemafor pirosra állt, hogy félórán át is vesztegelni kényszerült egy-egy tehervonat. Attila ilyenkor szabályosan ostrom alá vette az „ellenséges” szállítmányt, s győztes hadvezérként kapaszkodott fel az ácsorgó pőrevagonokra, Bakter Bálint meg a szófogadó harci tömeget képviselte a támadások során. Istenem, mennyit ugráltak le-fel a félig mozgó, nyikorgó járgányokra! És hiába óvta az apa a rakoncátlan kölyköket, azok egy csepp félelmet sem éreztek. Hiába, ha bátor indiánok voltak...

 

Bakter attól tartott, most is ugyanaz a virtus hatalmasodott el a barátján, mint ami gyermekkorukat kalandosan megédesítette. Szerencsétlenségükre, az udvari szertelenkedés közben feltűnt az iparvágányon egy buzgón dohogó teherszállítmány, valamelyik gyárhoz érkezett anyagutánpótlás, azzal igyekezett a kicsi dízel mozdony mihamarabb gyárkerítésen belülre kerülni, de előtte még átvágott az orrunk előtt a versgyári mezőn. Attila megiramodott, szemében sziúindián szikrák gyúltak, uff-uff, kiáltozta, de útközben egyensúlyát vesztve kétszer is majdnem elesett. Ettől begorombult, s mert a szerelvény fürgébb volt nálunk, már csak az utolsó vagont érte el. Iszonyú dühvel lendítette lábát az acélosan csillogó hátsó kerék felé. „Szétrúgom a seggedet, te állat!” - kiabálta és még két iszonyatos rúgást mért az ütközőkre, majd zúzott bokával és lábfejjel összeesett és mindjárt utána jajgatni kezdett. A fájdalomtól teljesen kijózanodott. Nem értette mi történt vele, Bakter nem tehetett mást, mint otthagyta barátját a földön, gyorsan a gyárba szaladt, telefonált a mentőknek, akik rekordidő alatt ki is vonultak bőszen szirénázva, s Attilát beszállították a helyi kórházba... Bakter szinte az egész éjszakát bent töltötte a kórteremben, barátja ágya mellett, akit teletömtek ugyan fájdalomcsillapítóval, de így is lázálomban fetrengett egész éjszaka. Akkor aztán a reggeli személyzet leváltotta Baktert, aki lóhalálában igyekezett az állomásra, hogy velem találkozhassék... Most meg ez a baleset is, a söröskocsival...

Átkozott hely ez a vasút... Hát sose lesz már vége?

Bakter Bálint egy másik rigmusa is eszembe ötlött ez alkalommal, ami úgy érzem, remekül passzolt az elmondottakhoz:

A bakter, úgy rémlik, mindenhez ért:

kutat ás, fát vág, befűt, vért

csapol, nyomot olvas, főz, varr,

kerítést foldoz, tornyot mászik, jóddal

fertőtlenít, állatot kúrál, meszel,

szőlőt metsz, s mikor már-már betemet,

havat seper...

(Fotó: Gergely Tamás)


 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (26) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. szeptember 30. péntek, 15:14

 

Megafon

altHa már ott voltam az állomáson, úgy gondoltam, bevárom Bakter érkezését, hiszen már csak kb. másfél óra volt hátra a találkáig.

A peronon, a várócsarnokban, mely egyúttal váróterem is, mindenki csak a kárba ment sörszállítmányról beszélt és a hajnali karambolról. Ahogy kivettem, nem is az volt a téma, hogy a baleset egyáltalán bekövetkezett, arra mindenkinek van egy szigorúan személyes számlája, hanem hogy az mekkora kellemetlenséget okozott egy népes utazóközönségnek, mennyire felborította egy kis-társadalom mindennapi életvitelét...

Voltak, akik távoli úti céloktól estek el, másoknak a hétköznapi számításai borultak. Sokan, a munkába sietők vagy a munkából távozók a közeli buszállomás felé igyekeztek, hátha a reggeli buszjáratok kisegítik őket a bajból. De nagyon sokan elveszetten, tehetetlenül rostokoltak a zsúfolt padokon, a kiskocsmák teraszain vagy éppen a közlekedésben megakasztott vasúti járatok lépcsőin vagy ülésein. A dohányosok a kint tartózkodás mellett döntöttek a vasúton bevezetett dohányzási tilalom miatt, a gyerekes családok inkább a vagonokban maradtak vagy bevonultak az állomási csarnokba, nyalánkságokkal csitítva a nyűgös csemetéket. Nem sokan, de akadtak szerencsésebbek is, akiknek tökéletes kikapcsolódást nyújtott az, hogy belétemetkezhettek egy újságba, vagy keresztrejtvényt fejtve teljesen megfeledkeztek a külvilágról. Kisebb-nagyobb csoportok alakultak, az időközben az állomásra érkezők számára a tudakozónál mindegyre el kell ismételni a történteket, a szolgálatos fiatalasszony egyre fásultabban és kurtábbra fogva adja elő a tényállást, maga se tudja, hányadszor mondja már el ezen a reggelen ugyanazt a szerencsétlen sztorit, ami az ő életét is lám, jócskán megkeseríti...

Mindenki, aki közvetlenül érintett az ügyben, egycsapásra népszerűtlen figura lesz, akire görbe szemmel néz a tömeg, aki a balesetet szenvedettekhez képest mégis csak megúszták a minimális veszteséggel... De a bosszús embereken látszik: elegük van már abból, hogy újra és újra részesei legyenek mások ostobaságának vagy balszerencséjének, szeretnék végre egy kiszámítható és bevállalható életrutin mentén eltölteni napjaikat. Ha vonatra ülnek, érkezzenek is meg idejében, mindenféle bonyodalom és mellékkörülmény nélkül, hiszen legtöbbjük szemében az utazás ma már nem kaland, nem expedíciós esemény, hanem a távolság legyűrésének mindennapi eszköze, aminek gépiesnek, precíznek és eseménytelennek kell lennie, ugyanakkor hosszú távon is elviselhető legyen.

Miközben a peron hosszán le s fel lépkedve a felbolygatott élettől duzzadó állomás látványát vettem szemügyre, eszembe jutott az a sok kényszerű várakozás, ami útjaimon mindegyre megakasztott, akkor is, ha én keltem útra, de meg akkor is, ha mások utazásában voltam érdekelt. Ez utóbbi különösen életem második szakaszára volt jellemző, amikor is gyermekeim távolra szakadtak és adandó alkalmakkor haza-haza látogattak az otthoni fészket fölkeresni...

Rendszerint én voltam az, aki a korai vagy a késő esti órákban, ha szép idő volt, ha zimankó, kimentem eléjük az állomásra, pedig ha jól meggondolom, mindegyik nyugodtan hazatalált volna egyedül is, biztosan volt a gesztusomban egy kis elkényeztetés is, mert bármekkorára nőttek és hiába lettek meglett emberek, az én szememben továbbra is gyermekek maradtak, akiket messzire sodort tőlünk a sors (bár igaz, ők vették nyakukba a világot, saját elhatározásukból cseréltek hazát). Azzal, hogy aggódó és szerető szülő módjára fogadtam őket, a közénk telepedett távolságot igyekeztem legyőzni, s hittem, hogy eredményesen, annak ellenére, hogy olykor-olykor nehezen gyógyuló sebeket is szereztem.

Mint azon a télen, amikor még Bukarestben lakva, Budapestről vártam hazaérkezni legkisebb fiamat a kora reggeli nemzetközi gyorssal. Előző este szokatlanul heves hófúvás szakadt a román fővárosra, kegyetlenül süvített-sepert a szél, nem hullott nagy hó, de a hókupacok úgy költözgettek ide-oda, hogy pillanatok alatt átrendezték a járda és az úttest közlekedési lehetőségeit. A behemót, nehezen mozgó trolibuszok tehetetlenül csúszkáltak a laza, puha porhón, a kora reggeli zűrzavart fokozta a nyomasztó, sötét égbolt acélos fellegnyája, az arcunkba csapó metsző förgeteg. Az Északi Pályaudvar huzatos csarnokai megteltek a szüntelen nyitódó-csukódó ajtók résein besodródó hóval, majd a mozaikpadlón csatakos tócsává szennyeződtek. A tudakozónál sorban álltak, ezért az elektromos kijelzőtáblán nézegettem, hogy változik negyedóráról negyedórára a késésben levő szerelvények listája, rajta egyik vezető helyen az én nemzetközi járatom, amely remélhetőleg fiamat hozza egyre közelebb – de vajon mikor ér be valamelyik peron mellé? Mert az eredetileg kiírt 45 perces késésből előbb 55 perc lett, majd 80 perc, aztán tovább csak kb. 150 perc, majd kb. 220 perc jelezte a hozzávetőleges időt, amin utasok is, várakozók is túl kellett hogy tegyük magunkat.

Felsőbb akaratból.

Azért, mert így hozta az időjárás. Ilyenek a körülmények. Számítgattam, mivel járnék jobban: ha hazamennék és a hozzávetőleges idő elteltével visszajönnék? Nem, ez nem jó, hiszen minden olyan viszonylagos ma. Akár a csélcsap, vándor hóörvények és -tölcsérek körülöttünk. Ne mozdulj! - biztattam magam, mert sejtettem, hogy amikor nagy a káosz, akkor az ember legalább magával kerüljön egyensúlyba, teremtse meg magában azt a biztos pontot, amihez igazodhat.

És maradtam. Kiválasztottam egy viszonylag szélvédett sarkot, s addig sétáltam ott le s fel a zsúfolt padsorok között (3 lépés jobbra, 3 lépés balra, elszédülésig), amíg szabadult egy hely, ahová leroskadhattam, sajgó-fázó térdemet simogatva, a szeles nedvességtől átfázva, arcom égett, szememre súlyos álmosság ereszkedett, mintha vastag falon át jutottak volna el hozzám a zajok, az időnként felreccsenő megafon érthetetlen szófoszlányait próbáltam elkapni, s minél kényelmesebbé vált a várakozásom, annál lassabban vánszorgott az idő. Gondolatban nagyon sokszor felálltam már azzal, hogy kész, többé nem üldögélek ott, a fiam biztosan megérti, hogy ez nem várakozásra való idő, hiszen ő maga is ugyanezt éli át, vasúti körülmények között, ugyanúgy berendezkedve a terméketlen várakozásra, a végeláthatatlan reménykedésre, de mindannyiszor visszaparancsoltam magamat: ennek az átkozott reggelnek egyszer véget kell érnie. Teljesen elveszettnek éreztem magam a többi várakozó ember között s végül már azt se értettem, mit keresek én közöttük, mi az az erő, ami ott tart, miben reménykedem még egyáltalán...

Hirtelen úgy hallottam, mintha valaki a nevemen szólított volna. Hiába kutattam a forrást, nem jöttem rá. És a jelenség többé nem ismétlődött meg. Füleltem, hallgatóztam, felpattantam, reméltem, hogy ha valóban megtörtént a dolog, lesz folytatása, következménye is...

Az alábbi vers lett az egyetlen eredmény, meg a dél felé begördülő nemzetközi, amely végül „csak” 215 percet késett a beharangozott „kb. 220” helyett...

(Fotó Tamás András)

 

Megafon

 

váróteremben a megafon

nevemen szólít

megrezzenek

e lelkemtől távoli

huzatos állomáson

ki tudhatja a nevemet?

 

álmodtam tán? félrehallottam

mikéntha nagy mohón

félrenyelünk?

kinek lennék itt az adósa

ki játszadozik itt velünk?

 

várom a szokásos újrát

hisz ugye hányszor bemondják

ha indul vagy befut egy-egy vonat

a megafon buzgón végzi dolgát

recseg és ugat

 

mit veszthettem el nem tudom

s azt sem ki tart nyilván

e tájon

ülök magamban roskatag

válaszra várón

 

a válasz késik mit tegyek

mintha nevem se volna

másról beszél a megafon

magas póznán

fölém hajolva

 

meglehet közben elmegyek

hisz semmi dolgom itt

szívemben az a megafon

mindent kihangosít

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (25) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. szeptember 28. szerda, 07:32

 

Nagy havakra betoppanó...”

 

Éjszaka egy verset álmodtam. Igazából még ma sem hiszem, hogy ilyesmi történhet velem, de hát nem mondhatok egyebet, csak azt, hogy görbüljek meg, ha nem így történt!

Előbb csak a szavak buktak ki, egymás után, a számon, mintha újságból vagy egy falra ragasztott hirdetésről olvastam volna őket, fennhangon. Aztán megteltem a szavak hangulatával, ahogy a meleg szétáramlik a testben, a szívtől a végtagok felé haladva, gyorsított szivárgással, végül már láttam is a verssort magát, akár ha moziban tartózkodnék, de nem ám a nézőtéren, hanem a vászon kellős közepén, ahol a cselekmény zajlik.

Egy nagy, havas udvaron álltam, magas kerítés mögött, amit minden oldalról vastagon befújt a , fehér habbal díszítve mindent, ami csak kiemelkedett a földről.

"Nagy havakra betoppanó kedvem óriási...”

Ez volt az a bizonyos verssor, amire most is pontosan emlékszem. A többi egyszerűen szétfoszlott azóta... És ott álltam a közeledő hajnal előtt, kigombolt pizsama felsőm alatt vakarózva, ostobán, a fenti pár szót szajkózva ismételgettem, s az ablakon túl tejszerű köd gördült alá a hegyekről, felhőszerűen, mintha lavina közeledne, lassított fenyegetéssel.

Pedig csak egy szeptember végi reggelre készült virradni. A tömény nedvességtől megtelt az orrom, a légcsövem párával, szipogtam, köhécseltem. És tökéletesen fölébredtem, de nem volt mihez kezdenem magammal. Hiszen csak alig múlt négy óra...

Olvasólámpám diszkrét fényernyője alá húzódtam és átolvastam az eddigi följegyzéseimet, elejétől a végéig. Nem volt könnyű olvasmány, mert mindegyre azt juttatta eszembe, amit elmulasztottam leírni. Egyik hiányzó részlet a másik után bukkant elő emlékezetemből, szavak egész csokra tűnt fölösleges szátyárkodásnak, nyugtalan lettem és elégedetlen önmagammal, s alig vártam, hogy kiszabaduljak a korai reggel fogságából, s megjárhassam magam a pályaudvar és környéke háza táján.

(Lassan már nem is érzem jól magam azon a napon, amikor ki kell hagynom életemből a vasúti környezetet, merthogy másféle elfoglaltságai is akadhatnak az embernek...)

Éppen csak bekaptam a reggelimet (füstölt hering, hagymával és csipkebogyó tea), mit sem törődve a fokozott szálkaveszéllyel, s ahogy az állomáshoz közeledtem, rossz előérzetem sehogy sem akart elhagyni. (Persze most, hogy már megtörtént a baj, könnyű ezt mondani...)

Az állomáson, a derengő hajnali szürkületben szokatlanul nagy embertömeg. Fejetlenség. Ide-oda futkosó árnyak. Szinte valamennyi vágányon egy-egy szerelvény. Személyszállító és tehervonatok vegyesen. Egyenruhás vasutasok sürögnek egyiktől a másikig, mozdonyok türelmetlen sóhaja vág egymás szavába...

Áll a vasúti forgalom, mindkét irányba.

altNem messze, az első északi átjárónál baleset történt. A forgalom egyszerűen leállt. Legjobb lenne a helyszínen körülnézni. Megindulok a talpfákon, a fővonalon a helyszín felé. Csak egyszer kell lelépnem a sínről, amikor idegesen rám tülköl egy motoros járgány. Azt mondják, hajnali négy tájékán történhetett. Talán éppen akkor, miközben a verset – pontosabban a verssort – megálmodtam.

A tényállás röviden: személyvonat sodort el egy teherautót. A gépkocsi megrekedt a vasúti átjáró kellős közepén. A sofőrfülke már átjutott a síneken, viszont a rakomány fennakadt az átjárón. Mindenütt sűrű köd. Az észak felől közeledő személyvonat vezetői későn veszik észre a sínen veszteglő akadályt. A mozdony elsodorja a gépkocsit. A sofőrkabin egyszerűen leszakad a trénről. A rakományt a fékező mozdony még vagy kétszáz méteren át maga előtt taszítja. A rakomány – dobozos sör. Az autótrén a közeli sörgyártól indult, megpakolva, távoli útjára. A gépkocsivezető és a segédje azzal úszták meg élve a karambolt, hogy az átjárón fennakadva, leszálltak a nyeregből s jelzéseket próbáltak leadni a közeledő mozdonynak, de már későn. A mozdonyvezetőt viszont kórházba kellett szállítani.

A félhomályban a roncsok körül rendőrök, civilek nyüzsögnek. Egyesek a sörösdobozokat próbálják menteni. Körülbelül a felét sikerül is begyűjteni. Néhányan az átjáró melletti őrház rongálódásait mérik föl. Az épület már hónapok óta lakatlan, legalábbis a vasútiak úgy tudták, amióta az automata váltórendszert beszerelték. Mindent a Szent András kereszt irányított. Figyelmeztette az áthaladó forgalmat: Vigyázz, ha jön a vonat!

De az őrházból kócos, álmos, rendezetlen külsejű nő támolyog elő. Nem érti, mi történik körülötte, mintha nem is ezen a világon lenne. Kiderül: hajléktalan, hónapok óta itt húzza meg magát, az egyetlen, még viszonylag épen maradt helyiségben, ahol az ablakkeretre szakadozott, homályos nejlonfóliát szegeztek, nem is a nagy csattanásra, hanem a baleset utáni zsivajra riadt fel és most attól fél, hogy elveszíti ideiglenes menedékhelyét. A rendőrök kérdéseire valahogy elmakogja, hogy korábban az állomási váróteremben húzta meg magát, a többi tucatnyi hozzá hasonló hajléktalan közt, de itt jobb volt, mert nem zavarta senki, a vonat zakatolást és az autózúgást pedig már föl se vette... Az asszonyt a mosdatlanságból és a szennyes környezetből származó dögletes illatfelhő lengi körül, a rendőrök sietnek gyorsan végezni az interjúval, útjára bocsátják, azzal a kikötéssel, hogy ide nehogy visszalopakodjon, ez a hely ugyanis életveszélyes...

Szinte látom, amint az addig is már jócskán megomlott őrház még jobban magába roskad, az újabb sérülések üszkös sebekként tátonganak az oldalán. Lebontani nem bontják le, mert szerepel a nyilvántartásban, de már meg nem javítják, mert a kutyának se kell – a vackáról kikergetett asszonyt leszámítva –, a köd, az eső, a szél, a fagy, a penész, a rothadás martaléka lesz, a közeledő tél első hófúvása majd könyörtelenül beköltözik mindenhová, duzzatag, puffos hókupacok tapadnak meg majd mindenütt és könnyedén életre kel az a hajnali, bennem támadt furcsa verssor, amiből most még csak annyit tudunk, hogy „Nagy havakra betoppanó kedvem óriási...”

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (24) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. szeptember 20. kedd, 07:52

 

Egy goromba állat

 

Másnap nem sokat teketóriázunk: belevágunk a közepébe. Ahogy a sikeres szónokoknak sugallják: in medias res. Kint esik az eső, sustorognak a vadszőlőlombok, hűvösödik, de ettől az állomásnak csak a hangulata változik meg. Na és az utasok hozzáállása – ha nem akarnak megázni – a peron kalapja alá kényszerülnek.

Bakter Bálint stílusosan az alábbi versre bök:

Ez a goromba...

Jön, érkezik, már fél lábbal ott áll a peronon

a szerelem minden ismeretlen utas

gyanús neked nekem s ha könnyedén

himbálja tömött csomagját elvész a tömegben

keressük egymást én erre, te arra nézel

keressük mind a ketten nini a kijárat

kérik a jegyeket de volt-e ideje váltani volt-e pénze

jön jön a szerelem ha vártad suhanj elébe

ne hagyd elmenni az állomás mögött oly sok a jármű

felülhet alvajárón valamelyik megállón majd

ránk les átfogja vállad

és leszállunk sietve, ugyan

ki ez a goromba állat?

 

Mondhatom, van érzéke, szimata, hogy ráhibázzon a finom összefüggésekre: ugyanis ez a vers egyenes folytatásamondhatni következményeaz Indulás előtt-nek. Időben pár hét távolságra születettakkor, midőn feleségem már visszatérőben volt vidéki gyerekszemléjéről, én pedig a feloldatlan feszültségtől izgatottan vártam érkezését...

- Akkor is történt valami közteteksomolyog Bakter –, már kezdem megszokni, hogy az a szokásod: versben vagy azon kívül, de kiírod magadból, ha valami van a begyedben...

- Gondolom, ezzel nem vagyok egyedülállok be ismét védekezőre, magam sem tudom, miért, hiszen a találkozás előtt elhatároztam, hogy hétig számolok, mielőtt valamiért felszívnám a vizet. Amúgy türelmetlen, ingerlékeny vagyok. Nem szeretem, ha félreértenek (apropó: ki szereti?). Elvárom, hogy ne vitatkozzanak velem fölöslegesen – és közben úgy érzem, hogy minden értetlenkedés, kötekedés távolabb visz a megértéstől. A mai világban eluralkodott bizalmatlanság, zsigeri gyanakvás ugyanis mindenre rávetíti a kétkedés, a gyanú árnyékát, az ember nem azt nézi, hogyan foghatna másokkal össze, hanem hogy miként maradhatna védve mások ármánykodásával szemben...

El is mondom Bakternek, hogy ez a nyomasztó felismerés vett rá arra, hogy banális élményemet – ugyanis, a peronon feleségemet várva, sikerült egymást szerencsésen elkerülnünk, s csak jó húsz perccel később, a zsúfolásig tömött bukaresti trolibuszon sikerült az egymásba gabalyodott, Laokoon és fiai összegubancolódását idéző tumultus mélyén felfedeznem a fizikai eltaposása ellen küszködő, jókora csomagját görcsös védekezéssel markoló feleségemet, alig karnyújtásnyira tőlem. Szerettem volna valamiképpen értésére adni, hogy ha véletlenül azt is gondolta, fontosabbnak találtam minden egyebet az ő érkezésénél és azért nem talált ott a peronon, ezt felejtse el, mert előkerültem, itt vagyok, még néhány evickélő karcsapás a tülekedő embermasszában és a közelébe jutok... Bocsánat, engedjenek előbbre, dolgom van ott, így, köszönöm... És már ott is állok mellette, biztatóan a vállára teszem a kezem, ebbe sűrítem mindazt az érzést, amit nem tudtam másképpen kifejezni a peronon, ahol szerencsétlenül elsodródtunk egymás mellett, ő pedig érintésemtől ahelyett hogy elcsitult, megnyugodott volna, idegesen összerezzent, undorodva kitépte magát, próbálta meg nem történtté tenni azt az érintést, s csak azután fordult hátra, nagy nehézségek és akrobatamutatványok árán, hogy szemügyre vehesse, „ki az az állat”, aki őt molesztálja...

- Ez egy jó, kerek történet – mondja Bakter –, szeretem az ilyen sztorikat, ezt majd külön is megjegyzem magamnak...

Odakint befut az első délutáni személy, Brassó irányából. Hozza az alcsíki falvakból a városba áramló gyáriakat, alkalmazottakat, hazatérő ingázókat. A tovább szemetelő eső elől menedéket keresők miatt az Ufó, de a környező kocsmabódék is megtelnek hangoskodókkal, „decit” vagy „sert” vagy épp csak egy feketét rendelőkkel. A kiürülő, összeszemetelt peronokat pillanatok alatt ellepik az állomásépület tetőzete alatt fészkelő galambok...

(Hitter Róbert fotója)

alt

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (23) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. szeptember 20. kedd, 07:44

 

Kazánban a gőz

 

altBakterben akkora volt a feladattudat, hogy a történtek dacára se hagyta magát eltéríteni eredeti céljától. Most láthattam igazán rajta, hogy nem szabadulok tőle egykönnyen, amennyiben megpróbálok kibújni a közösen vállalt feladat alól. Minden váratlan közjáték ugyanis azzal a kockázattal járt, hogy beszélgetéseink óhatatlanul mellékvágányokra tévednek, elcsatangolnak, s ember legyen a talpán, aki képes majd visszaterelni őket az eredeti csapásra.

Bakter Bálint viszont igazi pásztortípus volt. Nem kérdeztem tőle, de úgy sejtem, hogy gyermekkorában csöppet sem volt tőle idegen az állatokkal való ősi foglalatosság, s az akkor nyert tapasztalatok hozzásegítették ahhoz, hogy semmi se kerülje el a figyelmét, ami a közvetlen közelébe kerül. Most például azzal kapcsol vissza a versemlékezéshez, hogy minden teketória nélkül rákérdez:

- Történt valami köztetek, mármint családilag, az utazás előtt, amiért ilyen szófukar lett az a vers, az Indulás előtt?

- Ezt honnan veszed? - kérdezek vissza, de ezzel csak az időt húzom. Hiszen én magam voltam az, aki nem is egyszer az értésére adtam, hogy verseim gyökerei szinte minden – ha nem minden! - esetben a valóság talajából nőttek ki, ahogy az szerintem egészen természetes is. Legalábbis esetemben...

- Igen, történt... Az egész élet egy nagy történés... Mondtam volt, hogy életünk megállapodásával együtt kiderült, hogy én magam nem igazán tudok lépést tartani azokkal az elvárásokkal, amiket a családi élet támasztott irányomban. Amikor nagyon kényelmetlenek voltak a számomra, egyszerűen leráztam őket magamról, ahogy mondják, mint kutya a vizet. Igyekeztem volna, de azt hiszem, nem a legjobb apa és élettárs voltam, ezt legalább most bevallhatom... És emiatt életünk továbbra is olyan rögtönzött, kényszermegoldásokkal tűzdelt, ideges és beláthatatlan lett, mint azelőtt...

- , de most már konkréten is rátérhetnénk...

Kérlek, most jön a konkrétum... Nyár volt, rettenetes katlan a város, a gyerekek kicsik, nyűgösek, falun, a Mámiéknál jobban ellennének, s egy-két hétre anyjuk is tehermentesítődne. Elvittük hát őket Erdélybe, azzal, hogy hamarosan feleségem is utánuk utazik... Csakhogy ez a változás nem hozott közelebb bennünket, mert az életünk ugyanúgy folyt továbbéppen csak gyermekek nélkül -, mint azelőtt. Nem maradt idő és erő a dolgok kibeszélésére, miközben gyűlt bennünk a változásra, a változtatásra vonatkozó igény. Az a pár, magunkban töltött hét ahelyett, hogy gyümölcsözött volna, elúszott, odalett, és erre akkor döbbentem rá, amikor kimentünk az állomásra, hogy feleségem a gyerekekhez utazzon. Ez a sajgó, gyógyíthatatlan veszteségérzet, kudarcélmény sűrítődött az említett versbe, amely objektíven, tárgyszerűen, érzelemmentesen megpróbálja leírni a kommunikáció csődjét két ember között, akik éppen búcsúznak, mert mindjárt indul a vonat, a menetrenddel nem lehet cicázni, azt nem lehet kijátszani, ha valamit tisztázni akarunk egymás között, azt indulás előtt kell elmondani, a még hátralévő időben, de az elodázott dolgokra nincs tekintettel a vasút fegyelme, az öt perc az igenis, öt perc, nem több és nem kevesebb, és ha az életünk tisztázása nem fér bele egy ennyi időbe, akkor nem marad más, mint a hallgatás, a bennünk rekedt, kimondatlan, de annál jobban feszítő fájdalmas, kimondhatatlan ragaszkodással, amit akár taszításként is lehet értelmezni, éppen mert néma, hangtalan és a feszültségnek ugyanannak a palástja mögé rejtőzik...

- Ha neked ez konkrétum volt, akkor azt mondom, maradjunk inkább a vers szövegének kézzelfoghatóságánál. Meggyőztél, elfogadom, hogy egy lecsupaszított, még oly kopár szöveget is be lehet tudni alkotásnak, jóval inkább, mint a köréje szőtt mindenféle magyarázkodást és gondolati hínárt...

Na, ezzel viszont nagyon megsértett ez a Bakter. Kifakadtam:

- Arról volt szó, hogy beszélgetünk, te kérdezel s én válaszolok. De ha nincs ínyedre a válaszom...

- Nem a válaszról van itt szó, hanem a versről. Arról, amit épp úgy könyörtelenül elvitt a vonat, mint bármilyen érzelmi konfliktus feloldásának lehetőségét. A vers meghalt azáltal, mert fennmaradt az elrobogó vonaton, de azt is látnunk kell, hogy ezáltal egyben meg is menekült, mert csak az életben halt meg. Minden, ami azon inneni és túli, ma is ott lüktet, feszül az Indulás előtt-ben...

- Mint mozdonykazánban a gőz? - húztam el a számat.

- Például...

(Pusztai Péter grafikája)

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (22): E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. szeptember 15. csütörtök, 14:43

 

Furmányos ötlet
 
altMár éppen folytattam volna értekezésemet Bakter számára a szerinte semmitmondó vers ürügyén, amikor a keszekusza vadszőlőindák és levélbozót mögül éles mozdonysóhajtás hatolt be az Ufó zsolozsmás csendjébeértsd a kocsmai zsivajba. De olyan éles, hogy minden egyéb hangot elnyomott.
 
Mindjárt utána pedig, a kijárat ellenfényben fürdő ajtónyílásában, amelyben addig az elhagyatott vágányok élettelen látványának kimetszett szeletét láthattuk (a síneken túl, háttérmozgásként időnként elporzott, hol ebbe, hol abba az irányba egy-egy zörgő parasztszekér), most feltűnt, egymást követő szekvenciákban, két jól megtermett, egymáshoz kapcsolt villanymozdony, majd mintha vetített filmet látnánk, elvonulásuk után kezdődött ám a valódi vonulás: elképedve számolgattuk a zakatoló vagonokat, melyeket festői összevisszaságban, csak egy ismeretlen, felsőbb szempont szerint egybekapcsolva állítottak valahol össze s indítottak útnak, de az is lehet, hogy ez a végtelennek tűnő szerelvény, mely nem csak hogy vonult, de anélkül, hogy lassított volna az iramán, elrobogott az állomás mellett, a korábban útjába eső különféle, általunk ismeretlen állomásokon duzzadt ennyire beláthatatlanná, itt is hozzácsaptak vagy tíz vagont, ott is került hozzá hét tartálykocsi, aztán egy egész sor gabonaszállítót csatoltak , majd rönkfaszállító pőrekocsikat, zúzalékkövet, hűtővagonokat... Teljesen belezavarodtunk a látványba, pedig hogy jobban lássunk, az első meglepetés után felkászálódtunk és kitódultunk az Ufó ajtaján. Megjegyzem, nem mi voltunk az egyedüliek, akiknek feltűnt ez a szokatlanul hosszú és ijesztően dübörgő, tartós állomási huzatot támasztó szerelmény, s nem csak az Ufó elé álltak ki a vendégek, hanem valamennyi vendéglő, kiskocsma, az állomás épületének valamennyi irodája, helyisége elé, nem is tudom, maradt-e egyáltalán valaki is az állomási épületekben? Mind ott álltunk, a peronon, hátrébb vagy a sínek közelében, mintha egy szokatlan szerelvény érkezését fogadtuk volna nagy felhajtással és kíváncsisággal, az állomásfőnök mellett ott volt a helyettes és mindenféle beosztott, gondolom, ők tudtak a szerelvény érkezéséről, váratlanul csak nem bukkanhatott fel a fővonalon ez az istenesen megrakott tehervonat, csak azt nem gondolhatta senki, hogy ilyen hosszan átnyúlik az állomáson, hiszen már valahol Szentkirály felé járhatnak a mozdonyok, és még Csicsó felől még mindig zúdulnak a kettegő-kattogó vonatok. Valaki azt mondta, hogy régen nem látott ilyen hosszú szerelvényt, bár húsz-huszonöt évvel ezelőtt voltak még hasonlóak, akkor vigyázni kellett egy ilyen állomáson, mert sokszor úgy érkeztek a tehervonatok, mint derült égből a villámcsapás, egyszer csak reccsent a póznákra szerelt megafon, s már mondta is érthetetlen hadarással, román nyelven, erős székelyes hangsúllyal, hogy „Trece marfarul nr. cutarer si cutare, feriti linia intaia...”, de akkor már zúgott és kattogott és süvített a gyorsteherígy hívták ezeket az átrobogó szállítmányokat -, bőgött a kürtje, amíg a mozdony átsüvített az állomás előtt, ami papírhulladék, nejlonzacskó, szalmatörek, por, száraz falevél, csikk, ilyen-olyan tasak csak volt a földön, azt mind felkapta a robogás huzata, a vidéki, falusi nénék ilyenkor csak hányták a keresztet és könyörületért motyogtak, még akkor is, amikor a nagy sürgés-morgás már elült, akár a vándorló vihar...
 
A gyorsteher jócskán kikopott életünkből, azért tátottuk most annyira a szánkat, kutyástól-macskástól mindahányan, laikusok és szakmabeliek. Visszajön vajon a régi élet, mindaz, aminek egyszer már búcsút mondtunk és leírtunk? Valamilyen magyarázatra várt volna az ember, de nem történt semmi egyéb annál, hogy amikor az utolsó kocsi is eltűnt a távolbanúgy himbálózott a fara, mint egy fürge ménnek, valósággal ugrándozott a síneken és még ideig zúgott utána a felbolygatott messzeség -, akkor az állomásiak vállukat vonogatva, nevetgélve, cigarettára gyújtva, erre-arra szétszéledtek. Most valahogy nem akarózott folytatni a félbeszakadt beszélgetést. Láttam, Baktert is izgatta a nem várt jelenés, s ha már kint voltunk a peronon, javasoltam, vásároljuk meg az aznapi lapokat, biztosan megérkeztek már az állomási kioszkba, hátha okosak leszünk. Hónunk alatt három-négy lappal, visszaültünk az Ufóba. Mit sem törődve az eseten kérődző vendégeken, újságjainkba temetkeztünk.
 
Nem kellett hozzá sok idő és felkiáltottam:
- Ezt nézd meg! Hogy lássad, mekkora az isten állatkertje...
- Miről van szó?
- Erről a hírről, né...
 
Vonatos évadkezdés a nagyváradi Szigligeti Színházál
 
Rendhagyó előadással nyitja meg idei évadját a nagyváradi Szigligeti Színház. Az Európa című darabot a Nagyvárad és Félixfürdő között közlekedő vonaton, illetve az állomáson mutatják be az érdeklődőknek.
David Greig skót drámaíró-rendező Európa című darabját szerdán, szeptember 14-én 17 óra 20 perces kezdettel mutatják be, amikor a színházi vonat elindul Nagyváradról a közeli Félix-fürdőre.
A cselekmény szerint a határ menti közép-kelet-európai kisvárosban látszólag minden a szokott mederben folyik. Ám kisvártatva két idegen érkezik a vasútállomásra, ahol a vonatok nem állnak meg többé. A két utazó - apa és lánya - felpezsdíti az állóvizet: minden városlakónak újra kell értelmeznie saját szerepét és helyét a közösségben, méghozzá az újonnan érkezettekhez képest. A formabontó előadás utazásra invitálja a közönséget, az egyre kiélezettebb kérdések "helyszínére": mit kezdünk a be nem teljesült "európai álommal", a biztonság, az irányok elveszítésével, a mögötte leselkedő (idegen)gyűlölettel? David Greig 1993-as darabja szinte látnoki pontossággal jósolta meg bő másfél évtizeddel korábban a jelen közép-kelet-európai állapotait – áll a darab ismertetőjében.
A Szigligeti Színház társulata az előadást "euro- és színházszkeptikusoknak" ajánlja.
A darabot Szabó K. István, a társulat új művészeti igazgatója rendezi. A főbb szerepekben Dobos Imre, Fábián Enikő, Vindis Andrea, Pitz Melinda és ifj. Kovács Levente látható...
 
- Várj csak, mert nálam, egy nagyváradi lapban egyebet is írnak – jegyzi meg Bakter Bálint, s most én hajolok az ő térfelére. Ezt olvasom:
 
„Személyvonat indul 17.20-kor a nagyváradi főpályaudvar 4. vágányáról Európa irányába. Kérjük az érdekelt utasokat menetjegyüket idejében váltsák meg a Szigligeti Színház jegypénztáránál, keddtől péntekig 10 és 18 óra között. Színházi utazásunkra jegyek korlátolt számban kaphatók, ezért idejében jelezzék helyfoglalási igényüket a 0259/401-140-es telefonszámon...
 
A darab furcsa történetben bontakozik ki... Egy kelet-európai koszfészekben vagyunk, egy vonatállomáson pernahajderekkel és megkeseredett alakokkal körülvéve. A hangosbemondón kisvártatva közlik, hogy a vonatok ismeretlen ideig, nem közlekednek. Két idegen: apa és lánya rekednek itt. Nem tudnak továbbutazni. A sötét falakat egyre jobban beborítják: a menetrend, az elhaladó vonatok, a kocsmában legurított kupicák rajzolatai. A szereplők krétával írják fel a falra, amit még kell. Nem lévén díszlet, se kellék - furmányos ötlet!...Aztán persze le is mossák, amit kell. A rendszerellenes üzeneteket ugyanúgy, mint a korbácsütések nyomait. Úgy se látja utána senki. Lehet várni, kétségbeesni, inni vagy átállni a többségi oldalra. Lázadni és megszökni is lehet. De hisz Európa szabadon átjárható?! Igen, de az olvasztótégelyben más szabályok szerint ildomos közlekedni. Aki kilóg a sorból, az takarodjon! Vissza oda, ahonnan jött! Európa hatalmas, álságos, félelmetes képet ölt. Életnek van álcázva a halál is.”
 
Egymásra nézünk és önkéntelenül összemosolygunk: hiába, ez a nap a furcsaságok napja. És nem tudjuk eldönteni: feltámad-e még egyáltalán a vasút, vagy a nagyváradihoz hasonló „furmányos ötletek” késleltetik a halálát?
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (21) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. szeptember 12. hétfő, 15:26

 

Indulás előtt
 
altMár szinte vártam a Bakterrel való találkozást. Sikerült annyira felkavarnia bennem az elsüllyedni hitt élményvilágot, hogy emiatt valahogy szimpatikus lett számomra. Pontosabban nem is annyira szimpatikus, mint inkább nélkülözhetetlen. Amúgy ki nem állhatom túlságosan konkrét kérdéseit – és szerintem nagyon sok fölösleges, együgyű kérdést is tesz fel, amelyekbe belesajdul az ember agya -, viszont nagyon alapos és jóhiszemű. Azt hiszem, nem is tudja, mit jelent az, hogy „hátsó gondolat”. Nehezen veszi be a könnyed, leheletfinom utalásokat, a fű alatti jelzéseket, a sejtetéseket, a lebegtetett gyanúsítgatásokat. Addig nem nyugszik, amíg egy kérdésére meg nem kapja az áperté választ.
 
Hogy csak egy példát mondjak: három nap kihagyás után ülünk ismét az Ufó-ban, ezúttal nem mondhatni, hogy elhagyatott a lokál, mert majd minden asztal körül ülnek és fogyasztanak, savanyú bor bűze terjeszkedik a levegőben, a vadszőlőlevelek rései között, egyik boxból a másikba, egyik asztaltól a másikig, mi csak azért is sört rendelünk, elvégre ez itt inkább a sör hazája, mert a boré aztán végképp nem; mégis van keletje mindenféle vinkónak.
 
Szóval, itt ülünk, a felfokozott hangulatú környezetben, és akkor ez a Bakter azzal bombáz engem, hogy mit jelentsen részemről az a kekeckedés, hogy a vasúttal kapcsolatos legjelentéktelenebb dolgokat is fontosnak találom verssé avatni, pontosabban versként eladni.
 
- Ez nem ugyanaz a helyzet – kérdezi komoly pofával, s ezért meg se tudok rá haragudni, mert érzem szavaiban az őszinte érdeklődést -, mint amikor a viccbeli Mórickának mindenről ugyanaz jut eszébe?
 
Most rajtam az értetlenkedés sora:
 
- No, és neki mi jutott eszébe?
 
Bakteren látszik, hogy ezt nem várta volna éppen tőlem, de udvariasan kimondja:
 
- Hát a dugás, bocsánattal legyen mondva...
 
Nevetek, hogy most rajtafogtam, mert hiszen ez a „bocsánattal legyen mondva...”-szerű presziőzködés azt jelenti, hogy tőle sem idegenek a képes beszéd fordulatai, kényszerei, de aztán ráébredek, hogy hiába minden ravasz kitérő, válaszolnom kell.
 
- Például, miről van szó? Hozzál már fel egy példát...
 
Ettől aztán szememben is enyhén kérdésesnek tűnik a vers, tűnődve olvasom...
 
Indulás előtt
 
vonat az állomáson
lám lám betolat
 
szabadul mindjárt a lépcső
s te felrakod a cókmókodat
 
szoknyád meglendül
feszülő lábad fölött
 
utadat jól bemérték
víg vasúti mérnökök
 
óránkra nézünk
öt perc és elrobog a vagon
 
hiába szólnék
hát ülünk hallgatagon
 
- Mi ebben a jelentéktelen? Pontosabban mi az erőltetett abban, hogy egy érzelmi feszültséggel telített helyzet színhelye éppen a pályaudvar legyen, egy pillanatokon belül elinduló szerelvény mellett?
 
- Mert banális. Nincs benne az ég adta világon semmi újdonság. Semmi meglepő. Közismert, kopott szavak. Igazából egy vázlat egy tájról, egy állapotról, amit jól ismerünk és amely nem vezet sehová.
 
- Megálljunk a vázlat szónál, mert azt jól látod, hogy a vers felépítéséhez minimális elemet használtam fel. Épp csak annyit, hogy a banalitásba beleférjen az a ki nem mondott feldúltság, ami két ember közé befészkeli magát, s egy valószínűleg szükséges, rutinos utazást is keserű, tragikus fordulattá torzít. De ettől a ki nem mondott tények, gondolatok és állapotok mögött még sok minden elfér, amit minden további nélkül odaképzelhetünk.
 
- Például...
 
- Furcsa lenne, ha én fedezném fel mások, illetékesebbek helyett ennek a versnek a megnyitandó mögöttesét, s nem is teszek mást, mint hogy megosztom azt az élményemet, ami e vázlatot papírra kényszerítette...
 
És rendre elmeséltem, hogy a „nyolcas vágány” korszaka után hirtelen beállt változás – megállapodottság – a családi életünkben nem csak azt jelentette, hogy megszűnt a létformámat felszabdaló kétlakiságom, az állandó elutazásom-megérkezésem, és hogy a várva-várt lakásba való megtelepedésünk együtt töltött hétköznapjainkra irányította a figyelmünket, hanem ezzel együtt nyilvánvaló lett: az elmúlt évek kényszerhelyzete nem múlt el fölöttünk nyomtalanul; bennem legalábbis megszokottá tette a magányos, többnyire a saját szempontokra összpontosító életmódot. Nem éltünk addig teljes, a nap mind a huszonnégy órájára összehangolt családi életet, nem tisztáztuk a munkamegosztás rendjét, természetes volt számomra az, hogy a reggel korán elszólító munkabeosztás fejében gyakorlatilag késő délutánig magára hagytam élettársamat, boldoguljon hármuk életének irányításával, ahogy akar. És ahogyan tud. Fejest ugrottam a munkába. Nem volt többé mentségem, hogy haza kell utaznom, mert nincs lakásom. Volt lakásom, tehát elvárták tőlem, hogy törlesszek, az elmúlt évek ide-oda utazgatásai fejében. Ha jól meggondolom, bármikor elővehették volna a pénzügyi osztályon azokat az elszámolásokat, amikkel hivatalos kiszállási összegekből elszámoltattam magamnak valamennyi kolozsvári, illetve bukaresti utat. Ami akkor sem volt kevés, bármennyire elmerültünk is azóta az inflációban. Félni nem féltem, hiszen az összegeket nem panamáztam el, jogos emberi szükségletekre fordítottam, meg aztán nagyon vigyáztam arra is, hogy útjaim a szerkesztőség számára is minden alkalommal haszonnal térüljenek meg. Bármilyen instancia előtt vállaltam volna hát tetteim védelmét – amire nem került soha sor -, de maga a számonkérés, a meghurcolás nem hiányzott életemből, ezért igyekeztem a végletekig lojális és korrekt lenni munkaadóimmal szemben...
 
Látom, Bakter nagyokat nyel, szemét dülleszti, ami nála nagyon sokszor azt jelenti, hogy közbeszólna, nagyon mondana valamit, de kellően fegyelmezett ahhoz, hogy visszafogja magát. Ha jól sejtem, most attól indulhatott be, hogy rettentő hosszúnak találta a történet tálalását. A szöveg egyszerűségéhez illően valami egyszerűbbet várt az én vége-hossza nincs történetemhez képest, és úgy látszik, csalódott bennem, mert az árnyalatok kedvéért én úgy kentem föl egymásra a különböző fedőszíneket, hogy úgy tűnhetett, magam is belezavarodtam.
 
Pedig nem. Éppen csak, hogy elragadott az emlékvonat huzata... És még egyáltalán nincs vége!
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (20) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. szeptember 09. péntek, 10:47

 

Emlékek talpfáján
 
Hamarabb ültem repülőn, mint az apám. Ezt tőle tudtam meg, amikor első repülőutam előtt ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a szamosfalvi repülőtérre. Ahogy láttam, nem is a búcsú kedvéért – hiszen a tervek szerint pár nap múlva hazaérkeztem volna Bukarestből, ahová az egyetem elvégzése után állásügyben pofavizitre hivattak a szerkesztőségbe -, inkább azért, hogy kezével is megérinthesse azt a madarat, aminek a hátára ő mostanig nem fért fel. Búcsúzáskor, amikor megöleltük egymást, szinte szégyenlősen, meghatottságtól elfúló hangon súgta a fülembe: „Aztán utazz szerencsével!... Tudod, hogy én még nem ültem repülőgépen?”
 
Megdöbbentett a vallomása, s valahogy furcsa volt elhinnem, hogy az előttem álló egyetemi tanár, több kötetes tankönyvszerző, a sokgyerekes apa, közel jár az ötvenhez és még nem volt alkalma megkóstolni a levegőbe emelkedés örömeit!
 
Pár év múlva aztán számára is megadatott, hogy néhány légi utat megtegyen, de igazából mindig megmaradt földközeli embernek, akárcsak jómagam...
 
altMost a sírjához igyekszem, a közeli faluba, s mert lekéstem a reggeli személyt, kénytelen vagyok autóbuszra szállni. Így valamivel
könnyebb az út, hiszen a busz a temető közelében áll meg, s miközben a sír gránit peremén elüldögélek, látom a völgy mélyén, az őszi páratengeren is átderengő, távoli vasúti töltést, amelyen a nevezetes „székely körvasút” közlekedik, immár közel másfél száz éve. Hamarosan érkezik is, bágyadt sikkantásokat eregetve, a megállíthatatlan Corona expressz, Brassó irányában, miután letessékelte utasai nagy részét a székely városkák többségében. De ez, innen, csak látvány – apámnak ehhez se volt szerencséje, bár a falu lakosaként szinte naponta kigyalogolt a csíkszentkirályi állomásra. Jó félórás egészségügyi séta volt ez a számára, s hol az állomás közelében lakó barátját kereste föl ilyenkor, hol az átellenben lévő borvíztöltődében akadt dolga, máskor meg egyszerűen csak a postát vitte ki az állomási postaládához, ahol – azt remélte – küldeményei egyenesen a postavagonban kötnek ki, s közvetlenebb útjuk lesz a címzettekhez, nem kell bejárniuk még a községi, majd a megyeszékhelyi postahivatal (s a még ki tudja, milyen más hivatalok) útját. Egy időben, anyám halála után az állomáson túl székelő ládagyár étkezdéjébe járt el kosztolni nap nap után, s útja minden esetben  kötelezően átvezetett a szentkirályi vasútállomás vágányrendszerén. Mondhatni, jó rálátása volt az ottani eseményekre.
 
Nem beszélve arról, hogy valahányszor gyerekek és rokonok hozzá utaztunk, mindig otthonosan várakozott a néhány lépésnyi peronon, ami épp úgy nézett ki, mint az a Kisállomás, amit annak idején Tekéből ihletődve, felépítettem magamnak. Úgy hatott, mintha ő maga lenne az állomásfőnök, nem pedig az a vézna, nyakigláb férfi, aki hanyag eleganciával viselt sötétkék vasutasegyenruhában mindig az utolsó pillanatban állt ki az állomásépület küszöbére, indítókoronggal a kezében...
 
Ezek az emlékek most mind-mind átrohannak rajtam, ott a temetőben, s elhatározom, ha a fene fenét eszik is, hogy bármilyen alkalmatlan legyen is a menetrend, vonattal teszem meg a visszautat, s az indulásig az állomás környékén múlatom majd el az időt...
 
Temetői elfoglaltságomat befejezve, csöndesen aláereszkedem a faluba, mintha enyém lenne az egész világ, a maga teljes idejével, a végtelen térrel, melyből mindig csak egy elenyészően kis részt vagyunk képesek befogni. Végigmegyek a kanyargós, poros utcákon, gépkocsik vágtatnak el mellettem, mindkét irányban, bezzeg az autóközlekedés folyamatos, mondhatni olyan, ahogyan az ereken áramlik a vér, hol tolulásosan, hol meg hömpölygő kimértséggel. Az Olton átívelő lengőhídhoz érek, mely a falu két részét összeköti egymással, de inkább a földgáton megyek végig, az Olt folyásirányában. A túlsó parton, jobbára a folyó kanyarulatait követve, húzódik a vasút is. Amíg a borvíztöltőde melletti zsilipekhez érek, ahol már a sorompó és a rendező vágányok húzódnak el, két, egymáshoz kapcsolt villanymozdony gördül el lefelé, Brassó irányába. Lassan, szinte hangtalanul úsznak el a távolban. A sorompó mellett most hirtelen, mintha a semmiből, előbukkan egy fekete, hollóhajú, csinos vasutas menyecske, testhezálló sötétkék mellénykében és egyen-pantallóban, fehér blúzban, nem is illik a sok kora őszi gaz közé, de azért hajlong a sínek mentén és a fővágányt vizsgálgatja, jobbra-balra hajlongva, a sínt s olykor a talpfákat kopácsolva... Milyen régóta nem láttam ilyen aprólékos figyelmet szentelni a vágányoknak! Szinte, mintha egy régóta elsüllyedt múltból köszönne vissza ez a látvány, ám hiába keresem rajta kívül a hajdani állomás mozgalmát: a borvíztöltőde udvarára futó, azóta felszedett vágány melletti ládarakókat, akik szinte éjt nappallá téve rakták-ürítették a borvizes üvegeket szállító tehervagonokat. Odébb tolatómozdonyok illesztették össze a soron következő, „Rendkívül sürgős” jelzésű szerelvényeket, a sorompót ilyenkor nagyon sokszor és huzamosabb ideig leeresztették, a gyárba igyekvő gépkocsivezetők nagy bosszúságára. Azóta megfordult a kocka: a sorompó majd mindig nyitva áll, s a vízszállítmányok is jobbára autótrének platóin indulnak útnak a nagyvilágba.
 
A rendező vágányokat mindenütt benőtte a fű. Az ipari zóna határát jelző, égre törő, örökké idegesen zizegő jegenyesort eltüntette a druzsba. Sehol lombsuhogás, sehol egy árnyék. Odébb, az állomáson túl, ahol viszont a ládagyáriak rakodó munkája élénkítette az állomás életét, ugyancsak kihalt minden. A mázsáló ajtaja zárva. Ilyenkor, ősszel valamikor óriási, elterpeszkedő krumplihalmok várták itt az üres vagonokat, hogy bevagonírozhassák őket, a forgalmisták le-fel járkáltak, aktákkal a kezükben, olyan életteli volt minden, most viszont sehol egy lélek. Egy eltaposott krumpli, egy göröngy nem sok, annyi sincs a földön. Ki tudja, mikor láttak ezek a rámpák utoljára terményt?
 
Közben a hollófekete hajú vasutas jelenés eltűnik a forgalmista irodájának ajtaja mögött. A menetrend kopott, eső áztatta, rozsdás. De az világosan leolvasható, hogy délután fél háromig ne is reménykedjek a visszatérésben. Az állomás mögötti kerthelyiségben egy padra ülök, félig napsütésben, félig árnyékban, a falu felől 10 év körüli fiúcska szalad oda s unottan lengeti magát a kerekes kút mellett felállított hintán. Amúgy a kerthelyiség zárva van, a hirdetés szerint csak a délutáni-esti járatok forgalma idejére nyit ki.
 
Apámra gondolok és a múltra, ahová a környező sínek vezetnek, de kizárólag csak azt, aki hajlandó emlékei talpfáján zokszó nélkül visszafelé lépdelni egy elsüllyedt világba, mely a nyolcvanas évek közepén egy ilyen verset diktált nekem, éppen a csíkszentkirályi állomáson, személyvonatra várva:
 
Zeneszóra
 
sej hajladoznak a jegenyék
jegenyejajongás a zenénk
zeneszóra a ládarakók
hajladoznak sej fenemód
 
kirakják berakják a sok üveget
egy életen át mégsem eleget
hol üresek hol meg teli vannak
egyszer megnyílik majd becsukódik az ablak
 
odafönt az ég a rögtönítélő bíró
fúj a szél a mindent eltakarító
szeretnék hinni neki senki nem fogja pártját
ahogy az üvegen rajtunk is átlát
 
táncoló jegenyék alatt a mentség
a hajladozó könyörtelenség
jegenyejajra a ládarakók
hajladoznak sej fenemód!
(A képen: A fényesre csiszolt fővágányt kivéve mindent benőtt a gaz, s a jegenyék

kivágva Szentkirályon)

 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (19) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. szeptember 04. vasárnap, 19:30

 

„Száz vasutat, ezeret...”
 
Ülök tehát egy asztal mellett és mások által leírt megállapításokat emésztek. Ezek persze mondatokból, szavakból, betűkből állnak. Terjedelmesek vagy enyhén hiányosak. Netán felületesek. Vagy célzatosak? A legjobb, ha több forrást vet össze az ember. De mi van akkor, ha minden szöveg ugyanabból az egyetlen, jól meghatározott és kellően „mérgezett” kútból merít?
 
Közel harminc éve annak, hogy magam is szemtanúja vagyok a vasút lassú, de biztos haldoklásának. Pedig eközben olyan fejlesztési vakmerőségeket villantottak fel a tervezők a világ különböző pontjain – mondjuk Japánban, de nyugaton is -, hogy azt remélhettem: amíg Közép-Európában odáig eljutunk, mindegyre meredeken felívelő pályát fogunk követni.
 
Mekkora badarság!
 
Az ember abban reménykedik, hogy a világ mindinkább összetart, közben fenét, egyre inkább szétfejlődik mindaz, aminek pedig egységbe kellene rázódnia.
 
altAzon töröm a fejem, hogyan tudott a TGV POS típusú szerelvény 2007. április 3-án, a maga bevett és engedélyezett névleges sebességén túl (320 km/h ) egyenesen 574,8 km/h-ra ugrani, hagyományos vasúti struktúrán? Mi értelme, milyen üzenete van egy ilyen rekordnak a jövőre nézve, amikor tudjuk, hogy a biztonságos sebességhez egyre tökéletesebb, biztonságosabb és teljességében felújított pályatest-hálózatra van szükség... Köszönöm szépen az ilyen teszteket, amikor kiemelt útszakaszokra készült kiemelt fejlesztéseket dédelgetnek egyfelől, vigyázva arra, hogy még a vasúti látványterv is alkalmazkodjon  a nyílszerű suhanáshoz! Még ha sikerül is a rekord, a kísérletben közvetlenül érdekelteken kívül a kutyát sem melegít, mert közben  mifelénk semmi sem utal arra, hogy valaha is túllépjük a 80-100 kilométeres cammogást; s még az is jó, ha ezt tartani tudjuk egyáltalán...
 
(És akkor még a japán légpárnás csodatrénről nem is tettem említést, mert úgy néz ki, hogy Európa számára az egyáltalán nem járható út!)
 
De hogyan is tudnánk megfelelni annak, amit már elértünk, s ami úgy néz ki, hogy egyre nagyobb veszélyben van, ha ilyen terveket dédelgetünk, hogy felszedjük a sínek egyötödét... A nagyon veszteséges romániai vasúttársaság azért, hogy mentse a költségvetését és a cégből élők egzisztenciáját, már régen nem úgy gondol a vasútra, mint civilizációs eszközre, hanem mint egy kivénhedt szolgára, egy lassan semmire se jó kenyérpusztítóra, aki itt maradt a nyakunkon, és kizárólag emberiességünk még meglévő morzsáira számíthat...
 
A cikkekből kiderül: a jelenlegi válság arra kényszeríti az emberiséget, hogy kétszer is megnézze minden cent, fillér vagy bani helyét és visszafogja a költekezést. Ez így helyénvaló. De ami ennek a jegyében történik, az siralmasabb, mint a pauperizálódás. Tehát ezúttal nem csak az egyes ember csúszik le, már-már a primitív létezés szintjére, de egy egész foglalkoztatási ág, egy valamikor nagyszerű jövőt ígérő esélye az emberiségnek, amiről Petőfi Sándor sorait be szívesen idéztük!
 
Száz vasutat, ezeret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.
 
Ezek a föld erei,
Bennök árad a műveltség,
Ezek által ömlenek szét
Az életnek nedvei.
 
Mi maradt mára ezekből az intelmekből? Legfőképpen az értelem az, ami hiányzik belőlük... Nem szeretnék a patetizmusba fulladni, mert a tények könyörtelenül beszélnek: azokat a vonalakat, melyek a következő hónapokban nem hozzák a beléjük ölt summák legalább a fele hasznát – azzal együtt, hogy közben ezreket bocsátottak el a vasúttól s a vonatjegyek árán megint srófoltak egy jókorát, akkor nincsen pardon; megszüntetik a feleslegessé vált nyúlványokat, ahogy a békétlenkedő vakbelet is kiveszik az emberből. Feltéve persze, ha nem akad valami nagyzsebű befektető, aki fantáziát lát abban, hogy szorult időkben is a vasút megmentésére siessen.
 
Mérlegelem magamban a veszélyben forgó kb. 4000 kilométernyi vasúti pályát. Te jó ég, hiszen ez nem csak síneket jelent, hanem mindenfajta építményt: hidat, alagutat, átereszt, támfalat, őrházat, sorompót, viaduktot, raktárt, silót, rámpát, gurítódombot, műhelyt, fordítókorongot, vakvágányt stb. – mindent-mindent, amit csak azért építettek, hogy a vasút biztonságosan közlekedhessék. És most mindezt hirtelen kidobnánk az ablakon. Hiszen mégis, mondaná meg valaki, mire használhatnánk egyáltalán?
 
Szanáljuk, fúrjuk-faragjuk a történelmet, visszafelé lépkedve az időben? Ha azt tennénk, de ez nem az; leépülés a javából. Ehhez nem is illik más végszóként, csak az a versem, amit Bakter Bálint és a versgyár igyekezete valahogyan mellőzött – nem talált meg, vagy nem érdemesítette arra, hogy nyilvántartásba kerüljön, de én most előkapartam az ítélet születése c. kötetből:
 
úgy is mint páncélvonat
 
a bakterházat
messze elkerülte az álom
a pontos időben mégis oly váratlanul
rázúduló robogások
ideges ujjai végigkopogtak
a hámló vakolaton még a hajnalkák
se tudtak igazából
kinyílni az örökös hidegleléstől
de a retek a hagyma a remény
zöldjébe öltözött saláta is
a bakterház mögötti kis-
kertben vészelték át a
ratata ratata kat kat
ez volt a helyzet minek
szépítgetni
az őrködés kínzó fegyelmét mert
nulla óra nulla perctől huszonnégy óra nulla
percig és tovább
itt dübörgött át katakolva
minden történelmi pillanat úgy is mint
páncélvonat olajszállítmány gabonatrén expressz
motorosjárat tolatómozdony satöbbi
satöbbi
és az álmatlan veres szemű
bakter vattával
gyulladt fülében vagyis
a bakterház teljes jogú lakója csak
nézte nézte az erre is arra is elvonuló
takataka trakatraka
és sohase tudta meg hogy
miért
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (18)) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. szeptember 02. péntek, 08:06

 

Vészjelzés?
 
altArra ébredtem, hogy hajnalban hirtelen eszembe jutott: ma „könyvtár-napom” van. Lejár annak a néhány, hetekkel ezelőtt hazahozott könyvtári kötetnek a kölcsönzési határideje. Aminek a betartására mindig nagyon kényes vagyok. Még akkor is, ha nem sikerül betartanom. Sőt, akkor még inkább!
 
Összeszedtem hát valamennyi tartozásom (4 kötetről van szó, az egyik Jorge Semprun: A nagy utazás...) s irány a könyvtár. Ha pedig már úgy is ott vagyok, bekérezkedtem a folyóirat-lerakatba, ahol a régi időszaki kiadványokat őrzik... Bakternek említést tettem egy esszéről, amit úgy tudom, 1967-ben követtem el és amiben az akkor éppen időszerű, kolozsvári és bálványosváraljai kétlakiságom élményeinek adtam hangot. Csakhogy én azt az írást azóta egyáltalán nem láttam, abban is kételkedhettem volna, hogy egyáltalán létezett-e, vagy csak az én szándékaimban öltött testet...
 
A lerakatban, a polcokon elhelyezett régi, poros lapok között forgolódva lassanként eszembe jutott, hogy az egykori Utunknak szántam az írást, amikor éppen pályázatot indítottak a szülőföldről. Fel is fedezem egy fél óra leteltével a lap első, 1968-as évkönyvében, s azon melegében ki is másolom. Tessék, itt van:
 
Keserű szerelem
 
Nem volt bölcsőm és nem lesz — majd szépen kiégő — testem őrzője. Bálványosváralja számomra: izgató, keserű szerelem. Szemem lehunyom, s már látom is; most éppen ringó dombú, szelíd panoráma a szélvédő üvegén át. Kocsik hordoztak legtöbbször odáig: porosak, ócskák, rozogák, néha egy-egy fényes (ugyanakkor pénzes), s végül a szerkesztőségi autó, melynek Miklós bácsiját örökre magamba zártam.
 
Első kapcsolatunkat két újságírói élmény jelentette, csöppet sem felületes, ám mégis egészen más jellegű ismeretség. Aztán évek múltán, hogy feleségem állás-ügye sehogy sem tudott úgy rendeződni, ahogy azt hajdani tervezgetéseink naivul lefestették, belénk vetítették, egy esztendőre tanárnak szegődött, vidékre. S éppen ide, Váraljára. Mert közelebb nem akadt hely. Magával vitte az akkor kétéves gyereket is.
 
Nehezen jutunk lakáshoz. Az igazgató (munkájába, sorsába belefáradt, jóravaló ember) gyanakodva fogad - ő maga több mint tíz éven át dolgozik, él egyhuzamban ebben a világtól elzárt, idegnyugtató és idegőrlő veremben, tudja, hogy vállalkozásunk nem lesz hosszú életű, de kedves.
 
- Jani bácsi — hívja a néptanácsi mindenest, kinek csuli-kalapja van, megtört arca, és szívéből egy regiment naplopó vígan elélhet.
 
— Hogyne, meglátjuk. A tanár urat már ismerem, alutt egyszer nálunk... 
Felkínált szobája földes, kátránypapírral beborítva. Künn szél süvít, eső csapong, fakádból  cseresznyét szemelgetünk.  Itt már  mindenki  unja.  Nedves, pállott a levegő, a kemény ágyon összebújunk.
 
Cseresznye, meggy, barack, körte, alma, szőlő — Décse mellett is híres gyümölcstermő vidék ez. Zöldség csak a háztájiakban terem, családi használatra. Kenyeret nem kapni, csak ha süttet az ember, ahhoz meg liszt kell... Mindegy, mit viszek majd a városból. Akkor már jobb a kész. Autóbuszjárat nincs, a határban egy fahidat tavasszal elvitt a nagyvíz, most majd megépítik — betonból, őszire kész lesz. Addig a rögtönzött úton kóberes teherautó szállítja az embereket.
 
A költözés: mindent kell vinni, edényt, ruhát, élelmet, ágyneműt.
 
Megszusszanunk a szobában: feleségem sír, a gyermek birtokba veszi a kanapét — ezután állandó játszóhelye lesz. Fát vágunk, apró ablakokból nézzük a párálló, erdőhátú dombokat, idáig úszik a malom keszeg dörömbölése, a kavargó por fölött két méter magasban repülni próbálnak a szép tollú libák; salétromos, kotlós ízű vizet hozunk a szomszédból (más víz nincs is a faluban), késő éjszakáig dolgozik alattunk a község cipésze. Hajnalban: „Jó reggelt, tanító bácsi! Kolozsvárra?" Jól összeráz az autó, már majdnem Désre érünk, mikor a kocsi faránál beözönlik, fölkel a nap.
 
Egy hétig rovom a város kövét, majd ahogy tudok, utazom: éhgyomorral vagy néhány sietős falattal. Désen órákat várakozom, néha egy filmet is megnézek, mindegy, mit. Élelmet veszek, lehúzza a kezem ... Sokszor már azt sem tudom, hol vagyok: Váralján élek vagy Kolozsváron? Oly hirtelen az átváltás egyikről a másikra, mindkettő vonz és taszít — nyugtat a hétvégi kikapcsolódás, a katlan lomha csendje, az új barátok, ismerősök népesedő serege: a doki, a tanácstitkár, a jólelkű szomszédok, az igazgató, tanárok, néhány gyermek, a csapos, a pap, aztán — fiam és feleségem. De aggaszt a gond, az ő gondjuk, a mindennapok őrlő nyugtalansága, hogy itt ez a gazdag, lenyűgöző szépségű község, és a kívülről jött idegennek nem lehet megélni benne... Nehezen tudunk zöldséget szerezni. Vagy almát, mely különben a fán rothad (annyi terem, sosem tudják leszedni), s jó párszor körbeudvaroljuk az átvevő-központot, míg ötven kilónyi nekünk is jut,
 
Mikor ott vagyok, rám marad: sokat kószálunk a fiammal. Ketten fölfedezzük magunknak a falut. Első számú látványosság: a malom. Órákat ülünk a lisztporos, homályos gépteremben, csattogó szíjakat bámulunk, fényesre kopott géprészeket, a molnár mosolyog rajtunk... Majd a ház melletti dombocska: gerincén temető nyugszik, innen dobolják ki a híreket, mind a négy égtáj felé. „Figyelem! Mindenkinek..." Csenevész akácok, bodzák, mezei növények, térdig érő fű. Az úton eltörpülnek a játszadozó gyerekek. A kolduló, öreg-öreg cigányasszony lassan vánszorgó, fekete bogár. Az új házak, vaskerítések színes, hivalkodó babajátékok. S a távolban, magasan fölöttünk trónol a Vártető, szanaszét heverő szikladarabjaival, csupasz csigákkal. Túloldalon a Felszeg hosszú kígyója távoli tanyákig emelkedik: az egyik tanár onnan gyalogol be naponta, felesége a tanyán tanít.
 
A Kertmegben van az iskola: a falu legsárosabb fertálya. Az út sarát nehezen szárítja föl a nap, legtöbbször ölben viszem a fiút az iskolakertig — ott szuszogva kapaszkodunk föl a füves oldalon, gyümölcsfák között, szünetekben idáig harsog a gyerekek zsibvásári lármája.
 
Iskolai kirándulás: hátvédként botorkálunk a véget nem érő Bátoni utcán. Aki ezután építkezik, itt kap magának házhelyet. Már terjeszkedik az új telep, de a falu-táblát még nem haladta túl. Jobbra térünk, füves ösvényre, aztán meredek a kaptató, lengedező rozstábla — kénytelenek vagyunk átgázolni rajta. Kökénybokrok, sehol egy forrás, helyenként kiégő, szikes talaj...
 
Jó talaj ez a föld, sok versem itt fogant. De nem lelkendező sorok: vívódás, kétség, lemondás, magyarázat feszül bennük, vágy innen kiszakadni, és visszajutni ebbe a környezetbe... Azt hiszem, ez hiányzik a falunak is: a váraljai gyerekek számára még ez a világ. S alig egy-kettő próbálja évenként tágítani a kört, hogy kedvére szétnézhessen. Fű, fa, állatok, termés — kötik az embereket. Mert rengeteget dolgoznak. Itt van a rajon egyik legerősebb MTSZ-e. S ha szétpattanna valamiképpen a közöny szorító abroncsa, új és új emberi erők, energiák sugároznák be a katlan festői környezetét, értelmet nyerne szépség, szorgalom.
 
A körülmények egyelőre még burkolatlan hagyták Váralja útjait. A hidak jó részében ócska, gircses-görcsös gerendák roskadoznak; patak-nyalta lábaik nagyvizek idején hangosan riadoznak. Vadászterülete gazdag: vadkan, őz, nyúl, róka, fácán, farkas... Egész kis lövészkompánia szokott össze az évek során a billegő-székű cukrászdában. Konyakot isznak indulás előtt, egymás fegyverét ócsárolják, s csúfságot űznek közös kalandjaikból.
 
Jó és sok bora van a községnek, meg pálinkája. S akik elszármaztak e roppant szülőföldről, őszönként megérzik a hívó szót — jönnek seregestül, személygépkocsin és gyomorrázó teherautón, szombaton-vasárnap, rövidre fogott városi gyerekek csiripolnak, a szülők lába mellett demizson, fonott kosár, ilyenkor mindenkinek eszébe jut öreg anyja, apja, testvérei, rokona, viszik a föld mosolygó, verejtékkel fizetett kincseit, hull az ártatlan jércék s tyúkok ízes serege...
 
Házigazdánk igazi szerencsétlen ember: özvegy, sokgyerekű, gazdasága, háztája folyik el az itthon maradottak kezei alatt. De a városon élő gyerekek jönnek, ha levágódik a sovány malacka, viszik a részük kevéske szőlőből, borból; jobban élnek, mint az öreg s a maradék három apróság, de ami kijár nekik, nem hagyják.
 
A munka mindennapjaira egyedül marad a község. Épít, remél, szüntelen túrja a földet, s örül rangos háznak, szép kerítésnek, harsogó rádiónak.
 
A jelenkori általános gondviselésből ide is cseppent, s még felnő ez a része a földnek: villany, új üzletház, készülő orvosi rendelő; rebesgetik az utat is...
 
Párálló, szeles, mezőségi hegyek-völgyek: fogadjátok be az itt megtelepedni vágyó, segítséget hozó embereket! Napotok ne csak kifelé ragyogjon!
 
Megosztott életünk évének vége lett. De nem tudok lemondani a belém plántált gondról: ha eszembe jut a, község — csikorgó télen is! — elfog a vágy. Keserű szerelem mocorog, munkál bennem: megszabadultam valamitől, elvesztettem valamit. Marad a titokzatos, legendás Feneketlen tó, utánunk hajlanak az útszéli almafák — szállongó por szitálja be a képet. Homályos, békés, alkonyi, múló ...
 
(Forrás: Utunk Évkönyv, 1968 / 115-118. oldalak)
 
Ha már a könyvtárban vagyunk, beülök az olvasóterembe is, átnézni a friss lapokat is. Kis idő múlva ilyen címbe botlok: Felszedik a sínek egyötödét...
 
Megálljunk csak: hol, kik és miért? Kikerekedő szemmel olvasom az újságírói vészjelzést: hamarosan ötödével megrövidítik a romániai vasúti pályákat, az ésszerűsítés és a gazdasági haszonkulcs jegyében... Egész délelőtt a lapokat bújom...
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (17) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. augusztus 31. szerda, 06:59

 

Ördögök
 
altEgy ideje kocsmajáró páriának érzem magam, mint aki a fél életét fehér asztal mellett töltötte volt el, s felállni is csak azért állt fel, hogy utat engedjen egyéb szükségleteinek. De úgy látszik, a hosszúra nyúlt üldögélés és beszélgetés csak nekem okozott feltűnést, a világ úgy ment el mellette, mintha mindennek így és éppen így kellene történnie...
 
Bakter végtelenül türelmes és gyűrődés mentes volt, zokszó nélkül viselte el a másodhegedűs szerepet, amibe minduntalan beletaszítottam azáltal, hogy be nem állt a szám, mert azt hittem, hogy ha á-t mondok, akkor mondani kell a bé-t is, sőt a cé-t meg a dé-t is, ezért aztán mindig toldottam-foldottam a mondanivalómat és azon kaptam magam, hogy nem látom a végét...
 
Odakint ezalatt pedig a maga szokott rendjében minden azon volt, hogy érvényt szerezzen az éppen esedékes menetrendnek. Az Ufó világa egyszerre volt menedék és gócpont, amely – úgy véltem -, megóv a síneken száguldozó, hihetetlenül felturbózott, kalandor energiáktól, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy akár az idők végezetéig is megülhessünk karnyújtásnyira a vágányoktól, a vasúti jövés-menés sajátos huzatában.
 
Mert a sínek mentén – figyelték-e valaha? - más a levegő sodrása, talán az idő is másképpen telik és az élet is az örök mozgás, a sebesség, az utazás, a lihegő erőfeszítés, a tovagördülés jegyében zajlik. Erről csak úgy lehet igazából meggyőződni, ha az ember megőrzi nyitottságát, érdeklődését a vasút iránt, ha megélhetési módon talán nem is, de lelkileg mindenképpen elkötelezi magát a bonyolult kor lüktetését és kérlelhetetlenségét kifejező szervezet, a vasút mellett; ha hisz benne, még akkor is, ha úgy esik meg, hogy hellyel-közzel durván a saját törvényei ellen fordul...
 
Nem tudom, mindebből mi és miként hangzott el az Ufó árnyas asztala mellett ülve, és miként értelmezte szavaimat Bakter Bálint, mert mindaz, ami itt olvasható, utólagos fogalmazvány, egy rögtönzött, dadogós vallomásnak a csinosított formába öntése – azzal a verssel kapcsolatban, amely a Nyolcas vágány árnyékában, pár hónap elteltével született és amely szintén a paksaméta része, itt van:
 
Ördögök
 
vonat kúszik a völgybe fel
sikkant egyre: jövök-jövök
acélkerekek nyűgölődnek
zabolátlan kis ördögök
 
sírnak az élesre fent kanyarban
göcögnek a váltók felett
könnyedén mintegy öntudatlan
vonszolják el a terheket
 
játékos kedvük ronthatatlan
hallgatom forgalmuk dalát
jönnek nappal és éjszakánként
egy egész életen át
 
Ennek a három szakasznak mindenekelőtt a muzsikája és játékos hangulata az, ami keletkezésének alapjául szolgál. Szinaján, a királyi üdülőhelyen történt, 1968 kora tavaszán, amikor már csak pár hónap volt hátra második gyermekünk világra jövetelétől, néhány hétre szakszervezeti üdülőjegyet váltottam ki, hogy amíg a család ott tartózkodik, addig is elérhető távolságba legyenek. A kényszerű üdülés ideje alatt, ha nem is naponta, de jóval sűrűbben és a korábbinál kevésbé megerőltetően ingázhattam a hegyi városka és Bukarest között, átérezhettem a naponta munkába utazók kemény, hányatott körülményeit. A Bukarestig tartó, illetve az onnan megtett két és fél óra utazás eleinte gyerekjátéknak tűnt, amihez hozzájárult az a tavaszváró hangulat is, mely akkoriban – a társadalmi olvadás jegyében - szétömlött az egész országban, s a Prahova völgyében különösen. A fagyos, napfényes reggel felhajtóereje akkorának tűnt, hogy a munkába igyekvők egész seregén meglátszott az az élénk bizakodás, amivel a nap beindult: az ébredező természet, a visszahúzódó, fogyatkozó hófoltok, a madársereg egyre hangosabb zsinatolása és lármázása mindenkit elbódított, az embernek valósággal támadt kedve táncra perdülni. Vagy csak bennem kelt életre a természet, mert jól éreztem magam a családom közelében, a régi nagyúri villa emeleti szobájában, ahonnan remek kilátás nyílt a hegyekre, s ott a mélyben, ahol a Prahova folyócska igyekezett lejutni az alsó régiókba, két pár sín kanyargott, fényesre fenve, s valamennyi szerelvény, mindkét irányban, ott vonult át, a szemünk előtt Erdély és Havasalföld között... A vonatok sípszója már negyed órával hamarabb felvisított a távolban, s felerősödve végigsiklott a völgyön: hol jajkiáltásnak, hol vakkantásnak vagy éppen örömsikkantásnak hallatszott. Testvérkéjét kíváncsian váró első gyermekünk bevett szórakozása lett azokban a napokban, hogy a hegyoldali tisztásra kiülve számolgassuk egyre-másra az elhaladó szerelvények vagonjait, különös tekintettel a tehervonatokra, melyek között olyan kőolajszállító monstrumok is vonszolódnak hol hegyről lefelé, hol hegynek fölfelé, hogy nyolcvannál is több tartálykocsit regisztrálunk. Az érdeklődést nem nehéz átadni egyik nemzedéktől a másiknak: elég csupán felhívni a fegyelmet a vasútra, éppen csak megmutatni egy befogadásra kész gyermeki figyelemnek, s már csapdába is esett a lélek...
 
Gyakori hajnali ingázó útjaimon aztán többször is felfigyeltem egy számomra döbbenetesen furcsa jelenségre, aminek magyarázatát, a vonatablakból könyökölve, spekulatív módon nem igen tudtam megtalálni. Jóval később, hosszú évek múltán sikerült váratlanul választ kapnom akkori meghökkenésemre, amiről aztán írtam is valamit – jó, hogy megtaláltam:
 
Ketrecben a bakter?
 
A bukaresti rendezőpályaudvar egyik bakterháza előtt láttam először, majd Ploieşti, illetve Feteşti felé sorjázó kisállomások tájékán fedeztem föl újra: az apró őrházak mellett dróthálóból készült ketrec s a rácsok mögött, előírásos tartásban, a sárga zászlócskát feszesen a feje fölé emelve, ott állt a bakter. Hirtelen asszociációval a szájkosár villant eszembe, egy-egy sétálók közé kieresztett kutya pofáján, de gyorsan elhessegettem magamtól a bornírt gondolatot. Majd azon morfondíroztam, hogy netán az őrházak mellett elrobogó vonatok fizikai vonzó hatását ellensúlyozandó tessékelték a drótháló mögé a forgalom őrét, nehogy végzetes módon a csattogó kerekek alá szédüljön. Ugye, a fizikában tanultak alapján... nos, minden lehetséges. Pedig sejthettem volna, hogy „tudományos” magyarázatom nagyokat sántikálva, messze kerüli az igazságot; mert hát miért nincsen akkor minden őrházunk mellett drótkalitka?!
A minap aztán egyszerűen odabátorkodtam egy ilyen ketrec mellett ténykedő vasutashoz, mondaná meg, miért bújik zászlójával a háló mögé?
- Az ingázó vonatok – sóhajtotta legyintve -, tudja, egyesek jócskán italoznak még rajtuk, s amúgy kapatosan, újfajta társasjátékot eszeltek ki: eltalálják-e az üres butykossal a baktert? Néhány kollégámat, bizony, eltalálták... Azóta a ketrec...
Döbbenetesen „egyszerű” hát a magyarázat. Egyformán árulkodik egyes ingázóvonatok közvéleményének lanyhaságáról, s az adminisztratív intézkedések erejében vakon megbízók tévedéséről. Mert ha már ketrec, ne azokat állítsuk beléjük, akik ártatlanok. Az újfajta „sportembereknek” jobban illenének mindenfajta rácsok és csíkok... (Előre, 1979. október 18.)
 
(Csak a valósághűség és miheztartás végett írom most ide, hogy az Ördögök c. vers körbejárása után ufóbéli irodalmi kupaktanácsunk közös megegyezésre feloszlott, mivel hogy nagyon eltelt az idő aznap. Abban maradtunk, hogy három napot kihagyunk, aztán vár ránk a lángvörös vadszőlőbe öltözött szeparé...)
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (16) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. augusztus 28. vasárnap, 16:28

 

Nyolcas vágány
 
altUgyanott vagyunk, ahol legutóbb: az állomási Ufó snack bár (bocsánat, de ez szerepel a cégéren) árnyas-vadszőlős boxában. A vasúti rendőrség tagbaszakad képviselői azóta elvonultak, de még vetettek felénk egy kissé gyanakvó, kissé kérdő és némileg memorizáló célú pillantást; ki a fenét érdekel az ilyesmi?
 
Előttünk a paksaméta, most már tudom, hogy mi következik, a tolató mozdony feltépte a bizonytalanság zsilipét. Szóval: a Nyolcas vágány
 
1
 
Havas reggel orromra kékül
- mi ez a pengő, halk gyanakvás?
hogy a fenyő is kidől végül,
lombja derékalj, lelke gyantás,
kisded tobozait házalva méri
rigónak, mókusnak, aki kéri
 
- a férgekben is lesz majd alázat,
testemet bántják és nem a vázat.
 
2
 
Zakatoló
fényfolyosó
füvön úszik
dombon ugrál
gübbenőkön átalsiklik
alagutat megriasztja
itt tartanál
hogyha tudnál
 
csókkal is könnyel is
próbálkozol szerrel
jövök is szívemmel
megyek is eszemmel
 
3
 
míg vonatzaj fészkel fülemben és sebesség vinnyog
a behemót világ lefekszik lábaimhoz,
mert úgy házam nékem a száguldó sietség
mint másnak a pohár a nyújtózkodó restség
ajtaján ha belépek pattan a kattan a kályhám
szerelem pici emlék-forgács sistereg benne gyáván
rádióm zümmögő fénycső de te ne hallgasd untat
elzárom inkább lássuk jobban magunkat
és a sín kanyarog fényes asztalra így csurog a tinta
elvisz a vonat de mikor hoz vissza?
 
4
 
piros lámpás vagyok
a szerelvény végén
lenget a robogás
látszik a fényén
végighordoz a tájon
s én égek magamban - látod?
vöröslő két szemem
ne legyen halálod
 
5
 
mindenki más csodaéletet álmodik - én nem
merev tagokkal vonulok át a biztos éjen
szállásom azok szállása akik megértik
hogy ezt az utat meg kell tennünk de végig
s egymásra dőlve elcsigázva gyengén
hajtjuk ülésre kába fejünk ez estén
két csillag között vándorolva cigánynótára váltok
mert azok vagyunk mi is sátoros cigányok
az érkezés nálunk mindig rideg goromba
tüzünk fölött már ott lebeg a visszatérés gondja
s mert hídon kelünk át lesem az elsüllyedt partot
mi vonz felétek oly nagyon
és vajon mi tart ott?
 
6
 
egyetlen fegyverem
szerény kis fegyver
a hűség
 
egyetlen italom
olcsó kis ital
a keserűség
 
egyetlen gúnyám
díszes kis gúnya
a látszat
 
egyetlen ételem
hitvány kis élelem
a dacos alázat
 
 
7
 
fogy a hold keservesen hát sírunk
a pályaőr kutyája így tépi a láncot
fogy az élet s mi végett szalad el velünk?
így kérik számon a megnyirbált akácot
elhal a is a dombról a gyilkos vizek lemossák
dermedő juhnyomokkal panaszlik az időnek
s a kopár töltést mégis pimasz virágok sújtják
lelkedből vézna jácintok
lelkemből kékilonák nőnek
 
 
8
 
akkor halok meg számotokra ha távirat jelenti: kisiklott vonatom
de ez a gyász ne legyen jajongóbb
mintha a vesém mondaná föl a szolgálatot
 
akinek élete mint a húr két pont között feszül
attól ne várd hogy egyszer békén elcsendesül
 
a villám is azt sújtja
akit az úton ér
s nyakán ki hurkot vonszol
megfojtja a kötél
 
az én halálom suta távirat lesz
mellyel álmosan pedáloz a postás
ez az utolsó forduló éjfél előtt
azért olyan borostás
de én még élek ím s ne gondoljatok rosszra
másra
most érkezett a vonatunk nyolcas vágány
az állomásra
 
Bakter Bálintnak már-már nem is kell kérdezősködnie, mondom magamtól is:
 
- Azt hiszem, ez egy nagyon fontos vers valamennyi közül. 1967-ben készült, nem is tudom, nyár volt-e még, vagy már kora ősz, de életemnek legalább olyan sorsfordító, váltó pillanata volt, mint az, amelyben a Kisállomás megszületett. Ekkor már van egy fiam, Kolozsváron élünk, anyámékkal és testvéreimmel egy fedél alatt, négy kicsi szobát osztunk meg egy panelházban olyképpen, hogy nekünk abból alig 12 négyzetméter jut. Mögöttünk egy nehézségekkel teli iskolai esztendő, amelynek során minden hétvégén leutazok Dés mellé, ahol feleségem és kisfiam élnek. Feleségem falusi iskolában tanít, oda csak autóbuszjárat van, a Mezőség kellős közepe, a falu neve Bálványosváralja. Én, a nyughatatlan, ide-oda utazó újságíró, úgy intézem az életemet, hogy a lapnak szükséges feladataimat minden hét első négy napjában letudom, hogy péntektől vasárnap estig az enyéimmel lehessek. Legtöbbször csütörtök délben indulok személyvonattal Désig, onnan irány a buszállomás, ahonnan délután egy ponyvás teherautó szállítja az utasokat a faluba, a sofőr ott éjszakázik, s másnap korán reggel teszi meg Désre igyekvő utasaival az utat visszafelé... Erről is van egy novellám a Tornácban, ha érdekel valakit, az Egy óra, életünk...
 
- Nem távolodtunk el túlságosan a nyolcas vágánytól? - ez Bakter kérdése, akinek amúgy irigylésre méltó dolga van, mert csak a sörét kell beosztással adagolva szürcsölgetnie, hogy minél tovább tartson (elvégre nem kimondottan a vedelés kedvéért ültünk be az Ufóbamondom én), és figyelnie arra, amit én szövegelek.
 
- Mindjárt a „váltóhoz” érünk s rátérünk a nyolcasra is... Még annyit engedj meg az előzményekből, hogy egy éven át tartott ez a Kolozsvár-Dés-Bálványosváralja-retur hétvégi utazgatás, ami minden héten kötelező életmódváltással járt együtt: Kolozsváron erőltetett menetben éltem az újságíró életét, falura utazva pedig igyekeztem pár napig teljes jogú apa lenni alig két éves fiunk mellett, miközben a feleségem iskolai munkáját végezte. Hamar rutinná vált ez a kettősség és ahogy teltek a hónapok, élményt-ihletet adó varázsa is eltűnt azáltal, hogy a helyzetből profitálva egy novellába, majd egy esszébe sűrítettem mindazt, ami ez idő alatt belém szorult. Úgy hiszem, kiírtam magamból... És akkor jött 1967 késő tavasza, feleségem lezárta az iskolai évet, visszaköltözött a szűk szobánkba, én pedig, igent mondva egy ígérettel párosult előléptetési felkérésnek, a szerkesztőség bukaresti központjába kerültem, remélve, hogy pár hónap alatt megkapom a hőn áhított szolgálati lakást. Főnököm megértette a helyzetet és fölötte rugalmasnak bizonyult: rám bízta, hogy úgy szervezzem meg az életemet és a szerkesztőségi munkát, hogy péntek délután legkésőbb vonatra ülhessek, amivel péntek este már odahaza lehetek s vasárnap estig enyém a világelég, ha hétfő reggel a szerkesztőségi értekezletre, menetrend szerint, beesek az ajtón... 
 
- Na és a nyolcas vágány? - kotyogott ismét közbe Bakter. Lehetett némi igaza, hogy kissé elnyújtottam a bevezetést, de mit tegyek, ha az is beletartozik a történetbe...
 
- A nyolcas vágánynak az a magyarázatatértem a tárgyra -, hogy a kolozsvári rapidot, amely reggel fél hét táján futott be akkoriban az Északi Pályaudvarra, rendszerint a 8-as vágányra eresztették be. Voltak természetesen napok, amikor más peronon szálltak ki az érkező utasok, de az esetek többségében a 8-as ütközőbakja jelentette a punctus terminust. Mikor a felgörbített sínre szerelt ütközőktől mintegy méternyi távolságban megállt a mozdony, akkor elfogott a fővárosi élet, a szerkesztőségi dzsungel forgataga: indult a hét... S a család gondja ott maradt, távol, túl a Kárpátokon, Kolozsvár egyik új lakótelepén, s a visszaútig, ami emberibb körülmények között zajlott az éjszakai utazásnál, nem is igen volt időm felhagyott életemre gondolni.
 
- Ha jól értem, ez a több versből álló füzérnevezhetem-e így? - egy utazás megörökítése, méghozzá éjszakai utazásé, erre több elem is utal. Miért volt számodra fontos ilyen aprólékosan részletezni egy több órás, amúgy eseménytelen utat?
 
- Nevezd, aminek akarod... Persze, füzér, bár az alkotó elemei nem élnek önálló életet. Akár csak egy gyöngysor szemei: ha szétperegnek, nem sokra megyünk velük... Az is talált, hogy éjszakai út nyomait viseli magán... Egy különösen kínos utazásom fűződik hozzá, augusztus huszonnegyedike este történt, hogy az ünnepnapok után Bukarestben kellett jelentkeznem. A járaton nagy volt a zsúfoltság, mintha mindenki egyszerre szeretett volna a fővárosba sietni, és csak saját felelősségemre adtak jegyet, hely nélkül, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy kellett keresnem magamnak egy viszonylag szélvédett helyet a szokatlanul népes folyosón, lehetőleg közel a kijárati ajtóhoz, hogy ne kelljen másokon keresztüljárnom, ha vécézni vagy az arcomat felfrissíteni támad kedvem. Az ablakot arasznyira leeresztettem, hogy a hűvös éjszakai huzat is segítsen az ébren maradásban. Gondűzőnek ott volt egy fél liternyi feketekávé, két csomag olcsó cigaretta és – a gondolataim. Az ablak előtti keresztrúdra támaszkodva bámultam ki a félhomályból a sötétségbe, s a vers, akár a pamutgombolyagról a szál, úgy tekeredett le, órákon át a pálya mentén, a robogásba veszve...
 
- Közben még arra is gondod volt, hogy „lefényképezd” a helyszíntahol állsz és amerre a vonat haladt. Pedig ez valami belső utazás is egyben... Mi hozta ki belőled a verset?
 
- Az unalom és a düh. Ki tudja, hányadik erőltetett menetem volt ez már, amiben már nem láttam túl sok romantikát, annál inkább kényszeres cselekvést. Azon a fárasztó, a folyosón majd hogy össze nem roskadva lábon töltött éjszakán végig gondoltam az addigi életemet, amelynek volt egy távolba vesző, gondtalan szakasza, és úgy tapasztaltam, hogy ezekkel az utazásokkal egyre csak távolodom tőle, és minél jobban szeretnék visszakerülni oda, annál végzetesebben szakadnak el az utolsó, még megtartó szálak. Rádöbbentem akkor, hogy ezt a sorsot választva, bármit is teszek és bármiként alakul az életem, két pont közé lesz kifeszítve az a kötél, amin nekem mindvégig egyensúlyoznom kell, egyik pontból a másikba, egyik állomásról a másikba és utána rögtön vissza, kis szusszanókkal ugyan, de megállás nélkül. A felismeréssel egy időben pedig formát kapott a vers, amit sorról sorra csiszolgatva, mormolgatva igyekeztem rögzíteni emlékezetemben, hogy mihelyt valóságosan is megérkezek a nyolcas vágányra, az első szabad percemben papírra vethessem. Nagyon féltem attól, hogy nem fog sikerülni s a kidolgozott részletek egy hányada menthetetlenül odavész. Ma már nem tudnám megmondani, milyen mértékben következett ez be, de egészen biztos, hogy nem úsztam meg szárazon...
 
- Van ebben a versben egy jókora adag mentegetőzés is amiatt, hogy valaki ennyire megosztja magát a szerettei és a felvállalt kötelességei között. Mintha csak magadat szeretnéd igazolni, hogy törvényesnek, indokoltnak tudhasd be ezt az állandó ide-oda utazást, ami az én szememben, ne haragudj, de egy agyrém. Egyáltalán, mennyi ideig űzted ezt az életformát? És mi történt akkor, amikor ennek egyszer csak vége szakadt?
 
- Közel egy éven át tartott az ingajárat, és én már nem is reménykedtem semmiben, amikor is nagy nehezen meglett az ígért lakás és megszületett a kislányom is, aki a fent leírtként megélt távházasság révén fogant... Igazából nem tudtam magamnak magyarázatot adni arra, mi történik velünk és körülöttünk, éreztem hellyel-közzel a rossz fordulatokat, a zökkenőket, de az utazás velejárójának tartottam. Elfogadtam az átmenetiséget, az utazást mint életformát és mindenáron meg akartam neki felelni.
 
- Történt valami azon az úton, hogy gondolatban ennyire élesen megkísértett a végső távozás eshetősége is? Elvégre nagyon fiatal voltál még akkor és életed, pályád sorsdöntő tettei előtt álltál...
 
- Brassó után, valahol Comarnic és Campina tájékán úgy látszik, elnyomhatott az álom, amire csak akkor jöttem , amikor fölébredtem... Azt álmodtam, amit pedig én teljesen valóságosnak és megtörténtnek hittem, hogy befutunk az északi pályaudvarra, de ahelyett, hogy a szerelvény csökkentené a sebességét, egyenesen nekirohanunk a vágány végén álló ütközőbaknak, azt átszakítjuk és valahol a fodrászüzlet közepe táján, a csomagmegőrző közelében kötünk ki, nagy sivalkodás, pánik és zűrzavar közepette. Azon csodálkoztam, hogy még élek, s az ijedtség dacára semmi bajom nem történt, akárcsak senkinek körülöttem, s akkor kezdtem gyanakodni, hogy rémálmot láttam, mire hirtelen fel is ébredtem...
 
(Megszakítom a beszámolót. Holnap is van nap...)
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (15) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. augusztus 25. csütörtök, 22:15

 

Dohog egy mozdony...
 
altSzinte egyszerre érkezünk Bakterrel. Ő dél felől, én meg északról lépdelek az első vágány mentén. Alakját megismerni már messziről a jobbra-balra röpködő tökmaghéjról. Hiába mondja ő, hogy prosztata így meg úgy, ez egy kiköpött kényszeres cselekvés. Mint a rágózás... És hihetetlenül szemetelő. Persze, ez a fajta hulladék egy idő után lebomlik, mondják. Nem épp olyan, mint a nejlonzacskó, például...
 
Fekete foltos, sánta eb szökdécsel át közöttünk a vad növényzet bozótjában, ahol bizony, sok a bogáncs is, olvasom le az állat kopott bundájáról.
 
A rámpa közelében megtorpanunk. A raktárépülethez ragasztott irodahelyiségből fergeteges dobpergés, csettenés-csattanás és szaxofonvonítás tódul ki, jól összekeveredve, a csukott ajtón keresztül is, ami feltűnő egy amúgy néptelen, délelőtti állomás házatáján, tíz és tizenegy között... A rámpán, mint a fecskék, néhány srác és egy-két nőnemű lény gubbaszt sorban, két és fél literes barna söröspalackot adnak körbe egymásnak, jókat húznak belőle és elégedetten ringatják magukat a harsogó muzsika ütemére.
 
Akármi legyen is váratlan ottlétükre a magyarázat, a találkahelyünknek egszerűen annyi, s most kereshetünk magunknak újabb menedéket. De hol? Ez egy kérdés... Maradnának a gomba módra szaporodó falatozók, lássuk csak: a Landoló, a Gyorskaja, a Fast Food, az Ufo, a Fornetti, a Sarki Csárda, a Bádoghordó... Azt hiszem, mindeniket felsoroltam. (Ha nem, hát elnézést, ez itt nem a reklám helye.) 
 
...Mind közül talán az Ufo lenne a legmegfelelőbb, részemről legalábbis. Két gesztenyefa veszi közre a gerendából ácsolt házikót. Odabent szűk kis boxokra osztották a homályos helyiséget, mindenik boxban egy-egy asztal, körülötte keskeny lócák, a falak vesszőből font könnyű, összeilleszthető elemek, amelyeket kívül-belül vadszőlővel futtattak be s a lokálban kizárólag napelemes környezetbarát kerti lámpák világítanak, mint holmi szentjánosbogarak. (Igaz, életemben nem láttam még efféle teremtményt, de szeretném hinni, hogy hasonlatom nem sántít túlságosan.) Úgy gondolom, eszményi hely ez a meghitt beszélgetéshez, vitához, ez a következőkben úgyis elválik.
 
Bakter Bálint is megállapítja, vagyis egy húron pendülünk:
 
- Kibabrált velünk ez az ifjúság – mutat a sörözgető, zenehallgató, láblógató társaság felé -, jobb lesz, ha elhúzunk...
 
Mondom neki az Ufót, rábólint.
 
- Én is azt ajánlottam volna...
 
Ez eddig megvolna... Hogy az Ufóhoz érjünk, el kell vonulnunk az állomás épülete előtt. Három vadgesztenyefa strázsál az épület és az első vágány között, helyenként már hangosan koppanva potyog róluk az őzbarna termés.
 
Az Ufóban megrekedt füst és tisztítószer átható szaga keveredik – nemrég mosták fel a seszínű linóleumot. Az egyik boxban a vasúti rendőrség két egyenruhása kávézgat, mi kissé távolabb keresünk helyet. Ami biztos, biztos. Kint, a kettes vágányon le-fel jár egy dízelmozdony, sértő, éles füttyét agresszíven és szerintem merő szórakozásból repeszti a levegőbe. (Igazából még valahogy nem sikerült utánanéznem, milyen kommunikációs szerepet tölt be a modonyfütty a vasutas társadalomban és milyen szabályok között nyilvánulhat meg egy-egy mozdony hangoskodása...)
 
A tulaj – alacsony, kerek fejű, kopasz emberke, egymaga szolgál ki, odaáll mellénk. Nem túl udvarias, de nem is teljesen közömbös. Mondhatni, amolyan se-se... Jöhet két sör? Jöhet. Már hozza is. Éppen jó. 5 centis habbal. 
 
A továbbiakban, úgy gondolom, csak beszélgetésünk tömör jegyzőkönyvét jegyzem. Minden más körítés fölösleges. Én indítok:
 
- Amit mi itt ketten beszélünk, az gondolom, köztünk marad.
- Én aztán biztosan nem fogom megírni!
- Nem arra gondoltam...
- Nézd, nekem ez itt egy föladat, amit el kell végeznem. Szerintem érezd magad megtisztelve, hogy...
- Egyelőre zaklatott vagyok, értsd meg... Az egész múltam felkavarodott, és a két napi töprengés semmivel nem vitt előbbre. A köszönettel ezért még várnék.
- Ahogy gondolod. Nekem ez így elég magas, én azt szeretném, ha nem bonyolítanánk túl a dolgokat. Szúrjuk ki az egyik verset, mindegy, melyiket, s most csak arról beszéljünk. Biztosan eljutunk valahová...
- Éppen ez az, nem tudom eldönteni, mivel kezdjem. Mintha valamennyi vasúti versem, nevezzük őket így, egyszerűen, szóval mintha ugyanolyan fontos lenne. Ezért bíznám rád...
- Jó, megértettem... Nézd azt a mozdonyt, már ötödszörre seper el itt, az Ufó előtt... És akkor itt van egy vers is, úgy kezdődik, hogy „tolat egy mozdony”... Valahol a paksaméta közepén van, akár fel is olvashatod...
 
(Felolvasom...)
 
A töltés oldalán
 
tolat egy mozdony - mormolom
de jó lenne egy mozdonyon
játszani szénnel gőzzel tűzzel
egy lapáttal
puhuló kezemnek valami mással
ne sikló gyönge szót teremtsen
papíron
s mindezt elfelejtsem
 
mély kútba hull a hűvös ég
mohos kövek rabja talán
dohog egy mozdony éjszaka
megyek a töltés oldalán
 
- Elmondanád, hogy ezt miért vetetted papírra? - kérdi Bakter. - Tényleg létezett az a mozdony, amire hivatkozol?
- Az a mozdony ma is létezik valahol.
- Tehát konkrét mozdonyról van szó? Sorozatszámmal? Gyártási azonosítóval?
- Azt éppen nem mondanám... Igazából egy kép, jobban mondva egy fotó (lásd fent) indította el bennem a gondolatot, amire a vers épült s gerjesztette a hangulatot.
- Azt mondod, nem egy vasúti töltés mellett sétálva jött az ihlet?
- Sokat és sokszor haladtam el töltés mellett, s láttam elégszer valóságos mozdonyt is, de ez a vers most közvetlenül kimondottan egy képhez kötődik. Mintha valaki azzal a fotóval meg is írta volna - egyfajta láthatatlan tintáz használva - a verset, ami aztán bennem olvashatóvá változott.
- Megvan még az a kép?
- Naná, hogy meg! Úgy őrzöm, mintha maga volna a kézirat. Érdekes, a kézírásos fogalmazvány már rég elkallódott valahol, egyáltalán kevés kéziratot őriztem meg, de erre a képre aztán vigyáztam. Egy keletnémet fotós lapban leltem rá: kivágtam, digitálisan is rögzítettem.
- Ez itt a képen, úgy látom, egy hagyományos gőzmozdony, ugye? A versbeli mozdony úgyszintén az, erre utal a 3-4. sor. Ráadásul azt hallom ki belőle, hogy aki e sorokat leírta, szörnyen vágyódik a régi típusú mozdony után. Te ültél egyáltalán gőzmozdonyon?
- Soha! Gyerekkorom óta nagyon szerettem volna, de valami mindig visszatartott attól, hogy egyáltalán felkérezkedjek, ha csak 5 perc erejéig is.
- Ezt nem értem... Én például, ha nagyon vágyom valamire, addig-addig, hogy végül csak megpróbálkozom. Lesz ami lesz, mit bánom én, de belevágok. Te meg...
- Tudom, ez ökörség részemről, de mit tehetnénk? Ez vagyok én. Minél nagyobb a vágyakozás bennem valami után, annál nagyobb a félsz is, a gátlás, hogy esetleg felsülök vagy kikosaraznak. Nosztalgiázok, szenvelgek ahelyett, hogy valamit tennék. És a cselekvés helyett inkább felépítem gondolatban azt, amit szerettem volna megtapasztalni, érzékelni.
- És úgy adod el, mintha színtiszta valóság lenne, pedig ez valójában fantáziálás! Megáll az ész: az életed olyan szerencsésen alakul, hogy sűrűn van alkalmad megfordulni vasúti környezetben, újságot írsz, riportozni jársz, mindenhová bejuthatnál, de amit alaposan megismerhetnél belőle, azt te nem tapasztalat, hanem képzelet – képek, olvasmányok, filmek stb. - útján mélyítetted el? Mondd, a nőkhöz is így közeledsz?
- Bizonyos mértékig - igen... De nem ilyen egyszerű az egész. Mert végül én is ültem azért mozdonyon, nem is egyszer, éppen csak nem gőzmozdonyon. Mire összeszedtem magam és úrrá lettem magamon, addigra már jócskán elment a gőzgépek divatja, a dízel és a villanymozdony léptek a helyükbe... Különben  ha tudni akarod, azóta gőzmozdonyon is ültem. Igaz, már csak egy kibelezett makett, relikvia volt, de legalább nem kellett senkitől engedélyt kérnem ahhoz, hogy szabadon fellépjek a fűtőtérbe és kedvemre szemügyre vegyem azt, amit évtizedeken át gyáván elszalasztottam. E kései kárpótlás nem csak azért volt kihűlt élmény, mert odakint éppen mínusz 15 fok volt azon a februári reggelen, hanem mert az ablak és ajtó nélküli, kiszidolozott-kilakkozott masinának csak a maradék csontváza ácsorgott élettelenül a segesvári állomás közelében. Mintha egy távoli ismerős helyett egy közömbös sírt látogattam volna meg...
 
(Itt megszakítom beszélgetésünk jegyzőkönyvét, legközelebb majd folytatom...)
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (14) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. augusztus 21. vasárnap, 15:24

 

Biatorbágy
 
altLejárt a türelmi idő, ma találkozom Bakterrel. Majd lerázom valamivel. Elvégre én teszek neki szívességet, vagy nem?
 
Azt hiszem, nem jutottam közelebb magamhoz. Ahelyett, hogy „vasúti” verseimen elmélkedtem volna, az éjjel is a biatorbágyi katasztrófa képei, jelenetei elevenedtek meg képzeletemben.
 
Soha nem jártam Torbágyon, de még a környékén sem, viszont majd mindent elolvastam már, amit csak összeírtak róla. Többször végignéztem Várkonyi Zoltán Merénylet c. filmjét, a főszerepben Básti Lajossal, majd a Simó Sándor-féle koprodukciós változatot, a Viadukt-ot is láttam (ez utóbbi meglehetősen szabadon kezelte mind a témát, mind a tényeket), de semmi nem tett rám olyan erős hatást, mint az 1931-es nagyszabású, nemzetközileg is nagy visszhangot kiváltott vasúti terrorakció korabeli sajtója.
 
Nemzetközi szerelvény zuhant ugyanis a mélybe szeptember 13-án éjjel a biatorbágyi völgyhídról – mint később kiderült, a lélekjelenlétét megőrző főmozdonyvezetőnek köszönhetően csupán 6 vagon (+ a mozdony) a tizenkettőből, mert az utolsó pillanatban még sikerült valahogy megállítania a kisikló vonatot. Ő maga viszont meghalt, alig bírták ujjait lefejteni a fékezőszelep fogantyújáról... A zuhanás robaja akkora volt, hogy eleinte az emberek robbantásos merényletre gondoltak, legalábbis az első tudósítások még erről  szóltak. Csak az alapos nyomozás derítette ki, hogy a merénylő csupán a síneket lazította meg s ezáltal kisiklatta a Budapestről Bécsbe tartó nemzetközi gyorsot. A lezuhant vagonok között, a magyar mellett, egy-egy osztrák, belga, olasz, román és angol tulajdonú vagon is a mélybe került, összesen 22 halottat és 17 sebesültet hagyva hátra.
 
Engem elsősorban az apokaliptikus képek foglalkoztatnak. Az a kaotikus nyüzsgés, amit egy ilyen esemény percek alatt kivált. Mert bár éjszaka volt, alig múlt el éjfél, a Pestről nem olyan rég elindult gyorsvonat lezuhanásának hírére a közeli Torbágy népe egyemberként megindult menteni, de özönlöttek Budapest irányából is az akkor már javában hódító katasztrófa-turizmus képviselői. „Egyszerre száz meg száz taxiautó, motorkerékpár, biciklista indult el Biatorbágy felé, vagy 3-4000 ember özönlötte el a Budaörs felé vezető utakat” - olvashatni egy helyszíni beszámolóban. S mert a meglazított sín mellett kézírásos üzenetet is találtak, amit gondosan rögzítettek egy kődarabbal, nehogy lába keljen s az illetékes nyomozó hatóságok föltétlenül elolvashassák, már kész is a következtetés: a robbantást a kommunisták, Moszkva ügynökei hajtották végre. Mert ugyan ki hagyhat hátra ilyen politikai üzenetet, ha nem ők?
 
,,Munkások, nincs jogotok, hát mi majd kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk a mi társaink mindenütt otthon vannak. Mindent a kapitalisták fizetnek meg! Ne féljetek, a benzin nem fogy el!”
 
Ehhez képest elég hamar kiderült, hogy a tényleges merénylőnek semmi köze a kommunistákhoz: magányos, mániákus őrültről van szó, aki Matuska Szilveszter névre hallgat, s előtte már robbantásos merényletet hajtott végre Németországban és Ausztriában. Lebukását az okozta, hogy közvetlenül a baleset után úgy bukkant fel a vonat környékén, mint aki maga is a völgybe zuhant egyik vagonban utazott s csodával határos módon, alig néhány karcolással megúszta azt a kalandot, amelyben a vagon többi utasa kivétel nélkül szörnyethalt...
 
Gyanakodó leleplezője az a Pálffy-Daun József gróf, egykori háborús pilóta volt, aki valami rejtett ösztönének köszönhetően a végzetes pillanatban, a vonat lépcsőjéről kirepülve, sikeresen landolt a domboldalon. A nyomozóknak aztán készséggel beszámolt Matuskával szembeni gyanújáról:
 
„Miután kizuhantam a vonatból, egy darabig kábultan feküdtem a földön. Magamhoz térve két-három embert láttam magam mellett, akiknek egyike Matuska Szilveszer volt... Matuska nagy bőbeszédűséggel adta elő, hogy a vonat elülső részén lévő harmadosztályú kocsiban utazott. Ez a vasúti kocsi, amint később láttam, tetejére zuhanva, ég felé fordult kerekekkel összezúzva feküdt a mélységben és romjai alól, úgy tudom, élve nem menekült meg senki. Mindjárt föltűnt nekem, hogy Matuska miért mászott föl a 26 méteres mélységből a viaduktra a katasztrófa után és hogyan került ki szinte hihetetlen gyorsasággal a romhalmaz közül? Azt is mondotta akkor, hogy megsebesült, de én, amikor cigarettára gyújtva, jól az arcába néztem, olyan karcolásokat láttam, amelyekről az volt az első benyomásom, hogy talán önmagát sebesíthette meg, mert ha a romok között érte volna a sebesülés, az kétségtelenül sokkal súlyosabb lett volna... Pontosan visszaemlékszem, hogy Matuska ruhája nem volt elszakítva...” 
 
Azt lehetne mondani, hogy a merénylet, amekkora veszteséget okozott, annyi hasznot is hajtott Magyarországnak. Igaz, hogy a viaduktot ma már nem használják vonatközlekedésre, de jelentős idegenforgalmi látványosság és olyan patinás műtárgy, amit kegyelettel őriznek a helyiek. Az 1883-84-ben épült műemléket a huszadik század elején megerősítették, majd a merénylet után kicserélték a hídszerkezetet. A háborúban csak úgy menekült meg a felrobbantástól, hogy egy magyar pályaőr biztosította a visszavonuló németeket: menjenek nyugodtan, ő elvégzi a „piszkos munkát”. Hittek neki, s a viadukt megmenekült...
 
Öt évvel ezelőtt emlékeztek meg az esemény 75. évfordulójáról, s korabeli hírben olvashattam, hogy kiemelt eseményként nemzetközi vasútmodell-kiállítást rendeztek a helyi faluházban, az egykori vasútállomás épületében. A Biatorbágyi Vasútbarátok Köre keskeny nyomtávú vonalat épített a viadukt hídfőjétől háromszáz méter hosszúságban, amelyen hajtányozás, kisvonatozás várt gyerekekre, felnőttekre egyaránt. Végül az elhunytak tiszteletére a viadukt lábánál emléktáblát avattak. Hamarosan a nyolcvanadik évfordulót is megülhetik... S ez most már így megy, az idők végeztéig?
 
...A reggeli kávé után fogom a Baktertől kapott paksamétát és elindulok az állomás felé...
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (13) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. augusztus 20. szombat, 09:56

 

Hegyomlás
 
Sietek leszögezni, hogy följegyzéseim nem mindig valós idejűek. Van, amikor tartósan megrekednek a jelenben, máskor meg előre-hátra járnak, a megállapítások jellegének és a gondolatoknak megfelelően. Igazából én már többszörösen túl vagyok a Bakter Bálinttal való újabb találkán, de csak most jött el az ideje annak, hogy papírra vessem  annak tanulságos részleteit.
 
Zavarban voltam, mert két napon át egyáltalán nem jártam ki a síneim mellé. Mintha megijedtem volna valamitől, vagy csupán az emlékezés intenzitása volt az, ami visszatartott? Tény, hogy élményeim felidézéséhez háttérbe kellett szorítanom a pillanatnyi benyomásokat. Hagynom kellett, hogy a vasút élje a maga megszokott világát, napról napra, óráról órára, miközben megkíséreltem idő- és fontossági rendbe rakni meghatározó emlékeimet.
 
Mert amíg verseimben is szervesen felbukkant és tartósan helyet kért magának a vasút, addig még történt egy s más köztem és a vasút között
 
A hatvanas évek közepén például, a kolozsvári napilap belső oldalán rövid hírt olvastam arról, hogy  a Szolyva-Visó szárnyvonalon, az egyik állomás előtt leszakadt a hegy és a sziklával elegyes földtömeg a pályatestre zúdult, fél napi forgalomfelfüggesztésre kényszerítve az arra felé amúgy gyér közlekedést.
 
Az említett szakasz közvetlenül a második világháború után készült, némi gazdasági kényszerből, de mindenek előtt hazafias felbuzdulásból, amikor Erdélyben is – a szovjet nép történelmi példáját követendőlétrehozták a lelkesedés (kényszer)munkatelepeitegyiket éppen a besztercei-máramarosi hegyek közt, ahol az addig érintetlen vonulatot átvágva, vasúti kapcsolatot létesítettek Szolyva és Visó között. Az újság által hírül adott hegyomlás a szememben szenzációnak számító újdonság volt, s mint fiatal újságíró, menten lázba jöttem tőle, ezért meg sem álltam a tartományi vasútigazgatóságig, ahol engedélyt adtak a riportra, s mint mondták, a balesetet vizsgáló emberüket a helyszínen találom, ő mindent megmutat és elmagyaráz, s azt is elmondja, miről lehet írni és mi az, ami szakmai vagy éppen államtitoknak számít. Ja igen, és arra kérnek, hogy ne vigyek magammal se fényképező-, se filmező gépet, mert a vasút úgy ahogy van, a hozzá tartozó egész infrastruktúra  stratégiai létesítménynek számít s mint olyan, információs tilalom alá esik...
 
altEnnyi körülményességtől az eset még titokzatosabbnak tűnt fel a szememben, s másnap kora reggel, az első személyvonattal elutaztam Dealul Ştefăniţei nevezetű hegyi faluig. Legalábbis így szerepelt mind az újsághírben, mind a menetrendben az az állomás, amely körzetében a hegyomlás történt. (Jóval később sikerült kiderítenem csak, hogy a helység Trianon előtti megnevezése tulajdonképpen Szalanca volt...)
 
Nyitott, közlékeny és rokonszenves magyar vasúti mérnök fogadott a szalancai állomáson, ahová negyedórás késéssel futottunk be – mit futottunk? vánszorogtunk, mert a meredek, kitett hegyi pályán számos helyen csak lépésben tudott elmenni a szerelvény. A hegyoldal mindkét oldalon valósággal rádőlt az egyetlen sínpárra,  majd, miutţn szerencsşsen túljutottunk a hegyi falu fölé emelt, kanyargós viadukton, Szalancán túl láthattuk, ahogy a hegyomlás nyomait csákányos-lapátos vasutasok egész serege igyekezett a töltéstől minél távolabb költöztetni, egy másik szintén népes csapat pedig a megomlott hegyoldal erősítésén fáradozott.
 
A mérnök, miután sorra bemutatott az állomás személyzetének, sínautóba ültetett, amely egész az omlásig repített. Útközben és a helyszínen elmondta, hogy sajnos, ez a vasúti szakasz ki van téve a sorozatos hegycsuszamlásoknak, a pályát többnyire hórukkosan építették, hiányzott hozzá a szükséges anyagi fedezet, azt próbálták lelkesedéssel pótolni, de a kényszermegoldás most szüntelen visszalő, szinte hetente történik kisebb-nagyobb baleset – ha nem itt, akkor kilométerekkel odébb, de szüntelen ügyelni kell, mert omláskor azonnal hárítani kell, a forgalomnak nem szabad leállni... A balesetekről legtöbbször csak belső jelentések készülnek, hiszen amikor pár óra alatt sikerül hárítani, fölösleges lenne pánikhangulatot kelteni a közvéleményben, ezért már csak akkor jelentik fölfelé, amikor a problémát felszámolták... Sajnálatos módon, e baleset híre úgy szivárgott ki időnap előtt, hogy bukaresti újságírók utaztak azon a járaton, amelyet a hegyomlás éppen megakasztott. A történtekből rövid sajtóhír készült, s őt azért küldték ki, hogy felügyelje a helyreállítást, s mellesleg elejét vegye a további sajtóinváziónak. Értem, ugye?
 
A mérnök a továbbiakban szavamat vette, hogy mindabból, amit nekem elmesélt, annyit írok csak meg, hogy a hárításon dolgozók milyen rendkívüli emberek, akik készen állnak, hogy a nap bármely órájában helyreállítsák a közlekedés rendjét és fegyelmét...
 
Magam sem vettem észre, hogyan siklott át szövege a vasutas szakmának szóló szerelmi vallomásba, hűségnyilatkozatba, s szinte szóról szóra azt a lelkendező szöveget hallottam vissza, amit első ízben a tekei állomásfőnöktől hallottam és amit később az általam teremtett „kisállomás” egyetlen lakójának, a Főnöknek a szájába adtam. Engem is elkapott a vasutasszenvedély, természetesnek tartottam, hogy az ügy érdekében nem a rosszat, hanem a jót kell megmutatnom mindabból, ami pillanatnyilag körülvesz, s így született meg romantikus, rózsaszínű baleset-riportom, amelyben élő emberek szerepeltek ugyan, de csak napfénybe állított, előnyös vonásaik látszottak benne – a többit megemésztetlenül, a titok mindinkább rám nehezedő súlyától kábán beláthatatlan időkig magamba temettem, a sínautón való első és utolsó utazásom emlékével együtt.. Most pedig, lám, késői hegyomlásként, helyet kér feljegyzéseimben...
 
Fent: a szalancai állomás, lent: a szalancai viadukt
alt
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (12) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. augusztus 18. csütörtök, 16:03

 

Kétségbevont Szárszó
 
Éreztem, tudtam, hogy végül nem lesz menekvés, s hosszúra nyúlt töprengésem kötelezően elvezet Balatonszárszóra is, az ottani gondozott állomásra (nem is állomásra, mert az a titulus Szántódnak jár ki csupán, Szárszó mindközönségesen is csak megállóhely), amely (világ)irodalmi jelentőségűvé emelkedett József Attila ma már megkérdőjelezett öngyilkossága által. A költő ismert vasút-közelsége annyira erőteljes és köztudott, hogy nem lehet kikerülni. Nekem pedig mindenképpen tisztáznom kell, hogy számomra, aki gyerekkoromtól eljegyeztem magam a vasút világávallegalábbis spirituálisan -, mekkora késztetés és ráhatás jutott a józsefattilai életműből és attitűdből. Erre nemrég jöttem , amikor egy költői versenyben rövid költeménnyel jelentkezve, valaki úgy fogadta a vasúti motívumot versbe emelő szerzői fordulatomat, hogy az őbenne József Attila Eszmélet-ének emblematikus sorait keltette életre. Ami megtisztelő rokonság ugyan, de egy életen át eléggé terhes viselni; hát még elismerni!
 
Vasúti érdeklődésem, természetesen, a József Attiláétól teljesen független, jelentem itt ki - annyiban, hogy már jóval azelőtt hevesen jelentkezett, mielőtt egyáltalán tudomást szerezhettem volna a költő létéről, nem beszélve a verseiről! Ami nem zárja ki azt, hogy az életművet megismerve, minden még csak ráerősített a már meglévő és működő vonzódásra; egy idő után pedig annyira rátelepedett, hogy akár a kúszónövények indái, a felismerhetetlenségig szövevényes kötegbe fonódtak. Én ezt ma is természetesnek tartom, hiszen maga József Attila is úgy töltötte el rövid életét, hogy abból legtöbbször nem hiányzott a vasút közelsége. Azt is mondhatnám, maga is átélt egyfajta „önkéntes pályaőrséget”, amennyiben rendszeresen figyelemmel kísérte a vasút mindennapi közegének rezdüléseit, mert érdekelte mindaz, ami a vágányok körül történik.
 
A halála előtti hetekben, Balatonszárszón, ahol nénjeivel együtt, szanatóriumi kezelés után levegőváltozáson tartózkodott, életének közvetlen szemtanúi szerint gyakorta kijárt a vasúti megállóhoz, s az is tény, hogy költészetét szervesen át- meg átszövik a vasútra vonatkozó meghatározó motívumok. Ebből aztán egy hetilapunk, úgy 2000 magasságában, azt a megállapítást koholta, miszerint: „A költő a verseiben annyit említette a vonatot, rendszeresen kijárt Balatonszárszón az állomásra, és az ott álló menetrend szerinti tehervonat alá feküdt, majd amikor a kocsik elhaladtak fölötte, fölállt és távozott. Azon a decemberi napon azonban egy vagonnal többet csatoltak a szerelvényhez. József Attila az utolsó előtti vagon elhaladásakor fölült, és az utolsó kivételesen odacsatolt kocsi fejezte le.”
 
Gondolom, ilyen és ehhez hasonló gyermetegséggel keresztül-kasul teleszemetelve a József Attilára vonatkozó irodalom, s halálával kapcsolatban annyi logikátlanság, feltételezés és fabuláció látott napvilágot, hogy csöppet sem csodálkozom, amiért dr. Garamvölgyi László, a magyar rendőrség egykori sajtóreferense öt évet szánt arra, hogy összegyűjtse a szárszói eseményekkel összefüggő dokumentumokat és megnyilatkozásokat. Elemzésük és összevetésük során könyvében (Hogyan halt meg József Attila? Pallas Antikvárium, 2001, Budapest). pedig kijelentette, hogy József Attila öngyilkossága  igazából a sajtó és később az irodalomtörténet „költői túlzása”, a szárszói vég egyszerű vasúti baleset volt. Érveléséhez, bizonyításához nyomozói tapasztalatára támaszkodik, s állítja, hogy a balatonszárszói esemény mindenképpen kilóg az öngyilkosságok tipikus sorával, mivel:
 
„- Az öngyilkosok a vonat elé vetik magukat, mégpedig féktávolságon belül vagy a mozdonyvezető által be nem látható kanyarulatban, hiszen biztosra akarnak menni, mert eltökélt és végleges szándékuk az önkéntes halál.
- Ezzel analóg, amikor – a fentiekhez hasonló számításból – a sínekre fekszenek, szintén az előzőekkel megegyező módon (féktávolságon belül, kanyarulat stb.), amiből ugyancsak az következik, hogy a vonat, a mozdony előtt, hajtják végre tettüket!
- Az öngyilkosnak tudnia kell, mikor jön a vonat! Az inkriminált, 1284-es számú tehervonat – mint rendesen –nem volt feltüntetve a menetrendben, annak érkezéséről (darabárú szerelvény) csak a vasutasok rendelkeztek információval.
- Az ilyen módon öngyilkosságra készülő nem akar tanúkat! Megmenthetik, beavatkoznak, segítséget hívnak és így tovább, tehát a fejébe vett velleitás végrehajtása meghiúsulhat. Köztudott az „igazi” öngyilkos, aki tettét minden körülmények között végrehajtja, bonyolult és meglehetősen hosszadalmas, lelki, pszichés folyamatok végén jut elhatározására, szemben azzal, aki „csak” környezetének figyelmét irányítja magára.
- Az öngyilkos, jellemzően a legegyszerűbb, akadálymentes megoldást választja, ellentétben az 1937. december 3.-án, Balatonszárszón történtekkel. (József Attila átbújt a sorompón, a 15.-ik és a 16.-ik kocsi közé keveredett stb.)”
 
altMajd jön a végzetes időpont és a kriminológus mérnökien precíz, vasútilag is alátámasztott verziója. A szárszói megállóhely átjárójánál vagyunk, József Attilával:
 
"19,36 óra:
 
A másik oldalon pakolnak, itt, ezen az oldalon, nyoma sincs indítónak, forgalmistának, vasutasnak, átbújik tehát a sorompó alatt. Három lépést kell megtennie és már a kocsik között, van. Ebben a pillanatban megindul a szerelvény, de még nem jön mozgásba. Tudjuk, az ilyen gőzmozdony vontatta vonatok, csak lassan indulnak. A mozdony kerekei előbb sűrűn pörögnek, csúsznak a sínen, először nagyot ránt tehát az egész szerelvényen, de ez még nem a folyamatos mozgás. Talán ez is közrejátszik abban, hogy bízik az átjutásban, hiszen a 15. és 16. kocsi között van már, de éppen a belódulás, a belendülés miatt a tömör vasból készült csavarkapocs - az ütközőket köti össze, minden vagon mindkét végén van (bármelyik végéről lehessen kapcsolni), éppen ezért az összekapcsolt kocsik esetében az egyik mindig lelóg! - megnyitja a teret, nincs akadály, ami persze csak egy vizuális szabadság. A 15. és 16. vagon G-kocsi, zárt kocsiszekrényű, ezáltal még jobban érvényesül - figyelemmel a látási és időjárási viszonyokra - a kontraszthatás, érzékelhetővé válik a megnagyobbodott rés. A vasutat és a pályaudvarokat a legapróbb részletekig ismerő, rutinos személy joggal bízhat ügyességében, hiszen maga is számtalanszor látta, amint a vasutasok a szerelvények rendezésekor, milyen ügyesen kapcsolták össze a vagonokat és az összekapcsolás után, a mozgó(!) szerelvény közül kiléptek. Sőt - teszem hozzá - eközben még a hónuk alatt szorították a jelzésre szolgáló kis zászlócskáikat is, mert a művelethez - ez is bizonyítja, milyen nehéz a csavarkapocs - mindkét kezükre szükség volt.
 
Az 1284-es számú tehervonat, úgynevezett „könnyű kezelésű tehervonat", darabáru szerelvény (tudjuk, tejeskannákat pakoltak). A vonat Budapest felől, Nagykanizsa irányába indul tovább. Abban a pillanatban, amikor a két kocsi között, guggolva (csak 163 centiméter magas) a sínpár és a vagonok mértani közepéhez ér, visszalendül a tömör vasból készült, 8-10 kilogramm súlyú csavarkapocs, irtózatos erővel a jobb homlokát találja el. Lásd a halott vizsgálati jegyzőkönyvet... Az egyenes vonalú mozgását (át a kocsik között, előre) egy kilencven fokból érkező, erre merőleges, ellentétes irányú ütés éri, „jobb homlokcsontnak megfelelően olajos véraláfutásos tenyérnyi folt, amely alatt a csont ropog"...Valószínűleg ekkor tört el a nyakcsigolyája is, de már a fejet ért csapás is veszélyes, akár halálos is lehetett. A csavarkapocs és a bekövetkezett sérülés között okozati összefüggés van! Majd az ütés következtében, a guggoló ember, az erő vektorának hatására, kifordítja testét és majdnem hanyatt, a bal csípőjére esik. „A bal csípőn a külső harmadban véraláfutás"... Fejét beveri, „koponyaalapi törés", de a teljes teste kizuhan az útra, csak a jobb karja marad a sín és a kerék metszésében, amit a vonat le is szakít. Tehát a 16. kocsi kereke a „bűnös" és azért nem vonszolja az élettelen testet, mert mire a vagon másik kereke elérné, ez 8-10 méterre következne, már a vonatot megállítják. Nem igaz tehát a „hömpölygetés" vagy amit Jolán ír, hogy „tizenöt méternyire hurcolta magával, mielőtt megállították volna", hiszen a helyszíni szemle jegyzőkönyve szerint, ami bizonyíték, a halott helyzete nem változott, másfelől testén erre utaló külsérelmi nyomot nem talált az orvos. A vonat, maximum átfordította a már földön heverő tetemet.
 
Mindez tehát a baleset verzióját igazolja!"
 
Vitatkozzunk dr. Garamvölgyivel? De miért? Amiért kételkedni és gondolkodni merészel? Csak hogy megőrizzük az irodalomtörténeti legendát? Tudom én, hogy egy ilyen gyökeres cáfolat fenekestől felfordítja mindazt, amit a költő életművéről, érzékenységéről, betegségéről eddig összeírtak. Viszont ami megmarad, és ami érinthetetlennek látszik, az éppen a költészete – a versek, amelyekben a vasút világa oly természetességgel van jelen, akár a mama vagy a játék, netán a kedves, aki átment az utcán, s olyankor galambok ültek a verebekhez...

Holnap pedig meg kell adnom a választ. Bakter Bálinttal újabb találkám van az állomáson. És még mindig nem jutottam el a saját verseimig...
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (11) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. augusztus 16. kedd, 07:41

 

Fejek a töltés oldalán
 
Két nap haladékban – na jó, gondolkodási időben, ez a helyes kifejezés – egyeztem meg Bakter Bálinttal. Az első nap azonban azzal telt el, hogy „kisállomásommal” kapcsolatos emlékeimet és gondolataimat próbáltam tisztázni. A kinyomtatott versekhez hozzá se  nyúltam, mintha egy láthatatlan kéz tartott volna vissza. Nem tudom, ugyanannak a kéznek az ismeretlen gazdája küldte rám azt a makacsul visszatérő verssort, amit egyre csak ismételgettem magamban, és addig nem tudtam hová tenni („látom a fejem legurulni a töltés oldalán...”), amíg végül is megadtam magam és internetes keresővel 0,26 mp alatt kiderítettem: Kányádi Sándor 1960-ban írt verséről van szó. A költő Sz(abédi) L(ászló) emlékének ajánlotta, sokan és sok helyütt idézték is azóta, nem csoda hát, ha bennem is megragadt, akár egy makacs dallam, vagy mint egy jófajta bogáncs.
 
Különben ennyi az egész:
 
Kányádi Sándor
In memoriam Sz. L.
 
Mint álmomban, ha síneken
játszottam és jött a vonat,
dermedten állok, engedem,
hogy elgázoljanak.
 
Sikoltanék,
de csak hangtalan ráng a szám.
Látom a fejem legurulni
a töltés oldalán.
 
Olyan egyszerű, dísztelen és a pillanatot kitöltő, mint ama költő halála, aki 1959-ben, egy évvel a vers születése előtt, a szamosfalvi állomás környékén (ugyancsak önkéntes pályaőri belső parancsnak engedelmeskedve? - ezt jó lenne kideríteni, de hogyan?) a vonat elé vetette magát. Egészen bizonyos, hogy valamiképpen őt sem eresztette a vasút világa, hiszen a különben Székely László névre hallgató, remek nyelvész- és esztétika-professzor édesapja maga is vasutastiszt volt, Szabédi gyermek- és ifjúkora a sínek közelében játszódott le, s akár egy teljes kör, itt is záródott be. Végzetesen.
 
Zsenge, kezdetleges verseim kéziratai maradtak az öngyilkos költőnél, soha nem is érdeklődtem utánuk, számomra elég volt az, hogy még halála előtt üzent felőlük: van bennem tehetség – ez volt a magamfajta diáknak szóló ítélet, sok munkával lehet belőlem valami... Vonz és taszít is egyben az a derékba tört sors, amelynek útjára hajdani mesterem lépett – mesterem a vasút szeretetében, a költészet tiszteletében és szellemi tévelygéseiben -, én ilyen pályaőrségre akkor se vállalkoznék, ha már nagyon nem bírnám terheimet cipelni. Nem is a töltésen leguruló fejem rémiszt meg igazán – bár gondolatnak az is eléggé riasztó lehet -, hanem annak a mozdonyvezetőnek a lelki traumája, aki teljesen ártatlanul csöppenne az én önítéletem történetébe. Miért sodornék magammal akaratán kívül egy olyan valakit, akihez semmi és senki nem kapcsol, se nem tartozom neki, sem ő nem tartozik nekem, és aki attól a pillanattól kedve, hogy szerelvényét választom önkéntes hóhérul, örök nyugtalanságra és álmatlanságra kárhoztatva egy vétlen embertársamat.
 
S ha már mozdonyvezetők kerültek a képbe, hadd emlékezzek meg egy pár éve történt abszurd eseményre, ami ha nem történt volna meg, ma a fekete humor kategóriájában szerepelhetne, a kitalált történetek között. De sajnos megtörtént. 
 
Korabeli lapkivágást őrzök az esetről.
 
„Egy 54 éves, segesvári mozdonyvezető vesztette életét tegnap délelőtt Bikafalva közelé­ben. A nyugdíjas mozdonyvezető meg akart állítani egy mozdonyt, ami a székelyudvarhelyi állomásról sza­badult el: a bikafalvi állo­mástól mintegy százötven mé­terre a férfi megpróbált felkapaszkodni a mozdonyra, ám a kerekek alá került... 
A székelyudvarhelyi állomáson 11 óra körül C. I. tolató manővereket végzett a mozdonnyal, majd a szemtanúk szerint leszállt róla. A nyo­mo­zás eddigi állása szerint a mozdony ezután indult el lassan, az állomáson lévő alkal­ma­zottak pedig már nem tud­ták megállítani. A mozdony­vezető gyorsan taxiba ült, és a bikafalvi állomásra sietett, megelőzve a lassan lefelé gu­ruló mozdonyt, ami addig nem okozott balesetet... Szemtanúk szerint a mozdony­vezető szembe ment a köze­ledő mozdonnyal, és oldalról megpróbált felkapaszkodni rá. A tragédia ekkor történt: C. I. teste a kerekek alá került, a mozgó jármű bokából mindkét lábát levágta, illetve az esésnél nagyon súlyos fejsérülést szenvedett.. A kiérkező mentők már csak a halál beálltát tudták megállapítani.  A mozdonyt Újszékelyen sikerült megállítani, újabb balesetet nem okozott. A Székelyud­var­helyre menetrendszerűen ér­ke­ző járat viszont körülbelül egy órát késett a baleset miatt...”
 
A kivágott cikk mellett pedig Biró Károly itt látható fotóját őrizgetem, amely banális vizuális elemeivel erőteljesen sugallja egy végzetesen tragikus esemény légkörét. Nem árulja el, hogy mi is történt, de a pályatest melletti elgurult kalap miatt valami nagyon rosszra gyanakodhatunk...
alt
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (10) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. augusztus 13. szombat, 16:29

 

Kisállomás - szárnyasoltárral
 
altLátom magam egy kolozsvári hónaposszobában, első gyermekünk világrajötte előtt, karácsonyi várakozásban. Odakint hajnal dereng, mellettem asztali lámpa tompa, szűrt fénye vetődik a füzetre, amelybe írok. Nagy elszántsággal és lendülettel épül a képzeletemben felépített és benépesített kisállomás. Mintha csak terepasztalt készülnék felállítani, kidolgozva minden egyes részletet. S minél több elemével készülök el, annál jobban érzékelem azt is, hogy mi az, ami még hiányzik.
 
Az az érzésem, sose jutok a végére. Nem az utazásnak, mert az állomástól állomásig zajlik, hanem az építkezésnek. Te ég, mi minden kell egy jól működő terepasztalhoz! Hát még egy elbeszélés hiteles helyszínéhez, annak berendezéséhez! Majd bele kellett bújnom állomásfőnököm bőrébe, hogy megtapasztaljam, milyen belső törvények szabályozzák tetteit, milyen előélet illik hozzá, mifelé mutat élettapasztalatának tanulsága. S mindezt csak azért, hogy végül otthonosan érezzem magam külön bejáratú kisállomásomon!
 
Elsőként egy, a forgalmi irodában látott páncélozott szekrénykét helyezek el sietősen, amelynek két szárnyú ajtaját kinyitva hármasoltárhoz hasonló kazettás jegytartó tárul az ember elé. Annyira megtetszett nekem a valóságban ez az ósdi, a múltból a tekei állomáson felejtődött, muzeális értékű irodai bútordarab, hogy kezdetben azt a címet kanyarítottam a készülő elbeszélés fölé: SZÁRNYASOLTÁR. Az elbeszélést érdeklődő rokonszenvvel fogadták a Korunk szerkesztőségében, hónapokon át hitegettek azzal, hogy megjelentetik, már a kefelevonatát is elolvastatták velem, csak arra kértek, hogy a címből tüntessük el az oltárra vonatkozó utalást. Napokon át törtem a fejem a pótlólagos megoldáson, de mert ennek a tárgynak a hangulatára épült bennem az egész, nagyon nehéz volt elszakadnom tőle. Végül, kénytelenségből belementem az új keresztségbe, így lett a végső cím KISÁLLOMÁS, ami ugyan nem mond túl sokat s főként azt nem sugallja, hogy az általam teremtett, isten háta mögötti vasutas még úgy ragaszkodik a szakmájához, annak az erkölcsi törvényeihez. mintha egy szentélyben élne, annak mégis örvendtem, hogy a szövegtestben megmaradt az erre utaló rész:
 
"A Főnök... a sarokba telepedett, a kis vasszekrény elé. Kulcsok után kotorászott, egyiket óvatosan megforgatta a zárban. Kattanás hallatszott, s ahogy az ajtókat széttárta, az egész szekrény csöppnyi szárnyasoltárrá változott, belül furcsa kis kazetták, direkt vasúti jegyeknek gyártják az ilyesmit. Volt ott mindenféle, ezer és sok száz helységbe, első- és másodosztályú meg különbözeti jegy. Ki-kihúzogatott egyet, alaposan megszemlélte-tapogatta, valamikor vagyonokat számoltak így, keze reszketett. Az egész olyan volt, mint egy szertartás. Fene tudja, nem bírtam nevetni: csak ültem és néztem."
 
Végül az elbeszélés mégsem jelent meg a folyóiratban, a szerkesztő terjedelmi okokat hozott föl kifogásként, elhittem neki, így aztán kisállomásom csak 1970-ben látott napvilágot, Tornác című kötetemben, amikor már jócskán kihűltem irányában. Addig a vasút világa már számos riportomban és versemben meglehetősen gyakori főszereplővé lépett elő, s írói szívem már-már meg sem dobbant, amikor a könyv lapjairól köszönt nekem vissza a zöld láda körülményes utaztatásának históriája. Akkor éreztem némi elégtételt, amikor ugyanabban az évben, a könyvet méltató kritikus ezzel zárta recenzióját:
 
"Különös módon, a kötet legrégibb keltezésű írása, a Kisállomás, sajátos rendezetlenségével, melyben a kezdő sutasága a parabolisztikus fogalmazás abszurdba torkolló sejtelmességével keveredik, éreztet a legtöbbet a szerző epikusi vénájából. Ez a kiforrottnak aligha mondható, laza szerkezetű és mondanivalójú elbeszélés láttatja elsősorban Cseke Gábor prózaírói képességeit. Mintha itt kevésbé kötné a riporter tényismerete, szabadabban bánik anyagával, és kevésbé folyamodik publicisztikai kitérőkhöz. Lehet, 1963-ban, újságíróskodásának elején, még kénytelen volt többet adni önmagából. De akárhogyan legyen is, ebben az írásban érzem leginkább, hogy Cseke Gábor epikusi kezdése legalább annyi sikerrel biztat, mint az első, lírikusi indulása."
 
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (9) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2011. augusztus 11. csütörtök, 09:14

 

alt
Kisállomás - harmadszor
 
Amikor a hazaköltözés tervét kigondoltuk, még csak nem is sejtettem, hogy a zöld láda ilyen komoly szerepet kap majd életemben. A masszív deszkaépítményt apám vásárolta, két méhcsaláddal egyetemben, amelyek évekig laktak kaptárukban; erről árulkodott az a makacs, eltüntethetetlen méz- és viaszillat, amely nem csak hogy bódít. de valami utánozhatatlan otthonosság-érzéssel tölt el. A biztonságos, hasznos élet légkörét árasztja, magához láncolva bárkit, aki varázsa alá kerül.
 
Apám méhészkedésének egyik napról a másikra szakadt vége. Hivatali elfoglaltságai akadályozták, hogy kedvtelésének élhessen, ezért eladta méhcsaládjait, s a zöld láda megmaradt emléknek. Költözésekkor jó lesz - tette el egy pincébe, én pedig szaván fogtam, amikor a tekei cókmók elhozatala szóba került.
 
A ládát én adtam fel vasúti poggyásznak Kolozsváron, hogy pár nap elteltével, amikor megérkezik Tekére, majd kiváltom az ottani vasútállomáson. Mivel egy ilyen körülményes, több átszállásos, normál nyomtávot a keskeny vágánnyal kombináló útvonalról volt szó, az átvétel időpontját senki se tudta pontosan megmondani, így nem is csodálkoztam azon, amikor Tekére értem és kibaktattam a faluközponttól néhány kilométerre található állomásra, hogy a ládáról mit sem tudott az éppen szolgálatos forgalmista. Ámde a kiruccanás nem maradt haszon nélkül, mert ha már ott voltam, alaposan körülnéztem az állomás házatáján, a magam módján "lefényképezve" az ott látható dolgokat. Futólag elbeszélgettem a forgalmistával - akiről kiderült, hogy egyúttal állomásfőnök is -, s elmagyaráztam, miben sántikálok, mire ő biztosított, hogy utána fog érdeklődni a szállítmánynak, s ha kell, meg is sürgeti az elhozatalát. Abban egyeztünk meg, hogy másnap újra jelentkezem, s ha történetesen nem lesz szolgálatban, kerüljek az állomásépület háta mögé, s ott a második ablakon kopogtassak, az az ő lakószobája; ne féljek, mert senkit nem fogok zavarni (és itt következett egy nagy sóhajtás), ugyanis hosszú évek óta magányosan él... Amióta elhagyta az asszonya...
 
Még két ízben voltam kénytelen kisétálni az állomásra, amíg végül átvehettem a ládát. Hanem ezalatt olyan jól kiismertem magam abban a külön világban, mintha magam is oda tartoznék. Sokkal jobban megismertem a vasúti világot és annak törvényeit, működését, és bár csak alkalmi ügyfél voltam, az állomásiak megnyíltak előttem, elmesélték apró-cseprő ügyeiket, gondjaikat, én pedig úgy ittam magamba a történeteket, mint kiszikkadt föld a régen várt esőt.
 
Az újságírásban már volt annyi jártasságom, hogy tudjam: ezekkel az élményekkel, riporterként, nincs mit kezdenem, elvégre tőlünk, a toll napszámosaitól elsősorban azt várták el főnökeink, hogy példamutató emberekkel és tetteikkel népesítsük be az újságok hasábjait, hogy azok meggyőzőek legyenek és példaként hassanak a mindennapi életben. Márpedig a mindennapi élet - és ez alól a tekei kisállomás sem volt kivétel - egyáltalán nem a sokerről és a példamutatásról szólt. Elesett, perifériára szorult, jobb sorsra érdemes emberek tengették ott mindennapjaikat, akik szomjazták azt, hogy valaki, kívülálló végre meghallgassa őket. Olyan bizalommal tárulkoztak ki a magamfajta idegen előtt is, hogy elhatároztam: meg kell találnom a módját annak, miként tolmácsoljam a közösség felé mindazt, amit a tekei állomás körül élők rám testáltak.
 
Utazásunk zivataros, esős éjszakáján, miközben várandós, elcsigázott feleségem a kisvonat fapadján végigdőlve aludni próbált a zajos zötykölődésben, a vagontető bádogjára pergő záport hallgatva a majdani elbeszélés vázát próbáltam megfogalmazni, azokkal a történetekkel egyetemben, melyekre beszélgetéseim során történt ugyan egy-két vázlatos utalás, de a bennük maradt jókora hézagokat, elhallgatásokat nekem kellett értelemmel és logikával feltöltenem. Így lett a történet földhözragadt, meg nem is; igaz ugyan, de költött is. Egy kisállomás, amely akkor is állni és élni fog, amikor valóságos mintájából már csak romok, málló téglák és gyomokkal betemetett, itt-ott kivillanó, rozsdás síndarabok, nyikorgó, kenetlen váltók ha maradnak...
 
Sok-sok évvel az emlékezetes utazást követően, amikor Mircea Florin Sandru erdélyi születésű költő verseit fordítottam, az egyikből valósággal visszaköszönt ugyanaz az élmény, amit magamban őriztem arról az éjszakáról. Azt hiszem, legjobb lesz, ha most azzal a verssel fejezem be ezt a hosszúra nyúlt kitérőt, amely nem az enyém ugyan, de visszavezet oda, ahonnan elindultunk: az írásaimban megörökített-felépített-újtateremtett vasúti világhoz.
 
MIRCEA FLORIN SANDRU
Vonat a hóban
 
Rezesbanda fújja, míg a vonat
Utat tör a hóviharban
És fiatalok harsány hangja
Száll, mintha torkukat
Hóeke takarítaná
Kúszik a vonat, átal a fantasztikus mezőn
Odabent, az édesen bűnös melegben
Az álom csatakos szárnyú, szürke madár
Férfiak, kemény combú asszonyok vállának dőlve
Minden verejtékben úszik, a boroskorsók
Az álmukban motyogó gyermekek, a rekedten
Gajdoló, hazagondoló katonák
A rezesbanda hangja a folyosón, ide-oda csapódik, így megyen
Havakon át a vonat, helyi járat.
 
Fent: a tekei kisállomás; lent: tekei keskenyvágányok a feledéshez
alt
 
<< Első < Előző 1 2 3 Következő > Utolsó >>

1. oldal / 3

új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 152 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs