Csókod ajkaimon méreg, elveszek a szenvedélyben, elhatalmasodik rajtam e vész. Csont ujjaidat helyezed arcomra ha szólni vágyok.

Hideg simogatással tüzet táplálsz bennem és ruhám lehull előtted, nem fedhet semmi álca, átlátsz rajta.

A tűz elhamvaszt végül, de csodás élvezettel jutom a pokolra. Égess hát el, ha élvezem minden percét. Leheld számra mérgedet, minden cseppjét lenyalom onnan. Csókold le számról az utolsó lélegzetet, leszek áldozatod pusztító végzet. Gyere közelíts, igézz, átkozz! Lényedtől nincs menekvés. Tegyél magadévá büszke sötétség, tiéd leszek égbolt, eddig távoli látványként láttalak, de fogadj magadba, ha elhív a sors.

Átölelnek az árnyak, a fák karjai vetülnek elém, egy ócska padon ücsörögve, a közelemben érezlek téged, mindenhol ott vagy, bennem létezel.

Megfagyott vér

Őrült lélegzet, heves üteme némán, vérem csatornákban foly, ereim hálózatában gyűjti a meleget. Egy váz vagyok, érhálózat, izom és csontkapcsolatok. Rendszerek müködésének terméke vagyok. Lelkem van egyedül belül, melyből érzések származnak, talán az is csak játéka a szerveknek és agyam alkotta. Valóságom értelmetlen müködés, létfenntartás, néhány lépés, pár szó.

Megszokott mozdulatok, ezerszer megtett utak, kávé illatos reggelek és fáradt alkonyok.

Csoda éled bennem, minden reggelen, új nap és új remény, az élet. Átjárja molekuláimat az oxigén, míg megszűnik lélegzetem és elveszi tőlem az Uraság odafentről, emberi formámat éri a pusztulás. Lélegzem, míg tehetem, minden nap egy ajándék. Aztán majd elsorvadok, aszott hulla a földben, élettelen, bűzös test leszek, egy elhagyatott üres báb, melyből pillangó lelkem messzire szabadult. Lebomlik szervezetem, mely pezsgett egykor a nedütől, szüntelenül mozgott bennem, aztán megállt és megfagyott útján az ereimben.

Létezés (Elmúlások)

Lépteim vezeti a bús némaság és magányban születik segélykiáltásom. De a világ nem hall engem. Sikolyom néma támadás, de a levegő burkot nem képes megtörni, csak elmémben létezik, elnyomott hang. Érzem jelenlétét, össszes sejtem beleremeg lelkem órdításának hangszínébe. De mégsem ébredek fel. Állapotom vegetatív, nem való létezés. Csak egy vetület, egy árny. De a másik oldal teli, ezer veszéllyel csalogat és teljesebb minden másnál. Létezem, igen, azt mondom lélegzem, mozgom és cselekszem. De vannak-e, lelkem számára olyan területek, ahol megszűnik az idő, a fájdalom, minden erő, mely  végül elveszi belőlem az élet minden szikráját. Túl élhetem-e a halálom, túl kell-e élnem, vagy hozza majd lelkemnek a tisztulást és megszabadít földi láncaimtól? Mellkasomból az utolsó lélegzetet is elveszi. Megállítja a szívem és találkozhatom való önmagammal, a tudatalatti felkerül és egy más létformában folytatom tovább? Valahol elnyomva mindig ott vagyok Én. Létezem, talán csak elhiszem és végre felébredek majd nehéz álmomból,mikor szemem  nem nyíl többé, más szemet tárok egy új világra. Ha a reinkarnáció szerint folyton újraszületünk, millió átok számunkra a megszületés, hiszen a halállal együtt kényszerít  minket egy újabb életre. Más és más vagyok, évről évre változom. Talán egyre érettebb vagyok arra, hogy jobban megértsem a halált. Régen még barbár módjára félelemmel töltött el az ismeretlen, de mára lassan megnyugszom, a halál jelenségét, mint egy nagy Urat képzelek el, egy csodálatos ébredést. Egész életemben a saját halálomra készítem fel magam. Mindigis értelmetlen volt nekem az, hogy mindenféle ítélkezés nélkül hullottak el emberek körlüttem. Fiatalok és jó emberek. Ezerszer feltett kérdés: Miért? Milyen képzet a halál, egy szörnyeteg, mely kedvére válogathat áldozatai  közül, vagy menekülés az, szenvedő lelkünknek? Miért ragad ki a családunk köréből, ha boldogok vagyunk és miért tartja itt azokat, akik görcsösen ragaszkodnak a földi létezéshez?

Ablakomból

Csendesíts Oh nagy világ. Küldd sugaraidat, fertőzz meg, de éjjel alatt bújdokló szavaim mindig elérnek téged. Messzi hamvas tájakon fekszem karjaidban, az alföldön, de mégis a város forgatagában. Özönlik a sok járókelő, a zűrzavarban élek, de ha hazajövök lehetőségem van megnyugodni. Amikor ideülök az ablakhoz és kizárom a külvilágot, előhívom belső hangom és sorokba szerkesztem. Néha nem jut eszembe semmi. Csak várom, ahogy szokták mondani, hogy elkapjon az ihlet. De hiába ér a fény az üvegen át, szemem mégsem tárhatom gondolataim világába. Az ajtó bezárul, és oly nehezen nyithatom fel ismét. A mindennapok beleivódnak a lényembe, a fejemet kitöltik, lassan szivárgó méregként fertőz. Elmém kötött, hasztalan tárgy, mintha vak lennék most. Körülöttem vagy világ, csak kényszer a lét, mert nem vagyok szabad.

Fedd le szemem fátylaiddal, de szavam áthatol árnyadon át. Fedd szemem álmatag homállyal, ártalmatlan selyemmel fonj át. Fogságod a csoda, a lélegzetem, e rendszerem, a létezés kínja. Selyem álmokat szövök fátylaiból, mint szorgosan a fonalat. Én vezetem a sorsom. A magzati burokból kiszakítottál és újabb rabságba estem a lélegzetem által. Burkom az élet nevet viseli. Lesz- e még, csodás áttörés, hogy megszülethessek valahol újból, vagy elhamvasztasz értéktelen hamuvá? Ha testi vonzásom elveszed, meghagyod-e a bölcsességem, ha összegyűjtök eleget? Érdemes-e tanulnom, vagy azt is elveszed? Átadom nyűtt ruhám, e formám a tiéd, játssz vele! De hagyd meg nekem az érzéseket, a gondolatokat.

Miről írhat az író? A kínról és a szépségről, mely talán egy helyen létezik, és örök körforgást járnak, mint a kismutató a nagy mutatóval. Háború nem dúl körülöttem csak válság. Nyomor és elidegenedés. Az ember ismét egy tárgyba, eszközbe lett szerelmes, melyet bálványoz, ez a pénz.

Hol van a hit az emberekben, milyen eltorzult állattá változhat még? Felépítették Atlantiszt, a víz elmosta és a tengerfenékre száműzte, fel akarták építeni Bábel tornyát, meghiúsult. Az összes nagyszerű civilizáció mind megbotlott valahol és nyakát törte. Mi vár most ránk, egy társadalomban, ahol a pénz a fáraó? Fennmaradnak majd az építményeink, akár a piramisok. Az Eiffel- torony, a Szabadság szobor, csupán néhány morzsaírásos emlék marad belőlünk. De hol leszünk mi? A történelemkönyvekben, mint az emberiséget sújtó egyik legnagyobb katasztrófa viselői? Elpusztul-e a föld vagy csak átalakul? Hova jutok én és hol lesznek a szeretteim?

Az-e a dolgom, hogy újból és újból az ablakhoz menjek és kínokkal szivárgó gondolataimból megformált kérdésekkel, kérdőre vonjalak téged?! Te élet, nagy világ, létezés, társadalom. Választ adsz-e valaha, vagy beszélgetésbe nem elegyedsz velem? Ki is vagyok én, egy a dolgos hangyák közül, ki keserves munkával próbálja felépíteni életét. Nem számítok.  De még sem elégszem meg azzal, hogy létezem, azt is tudni akarom, hogy miért?

Aludj még!

A nappal gyászlepedőjén megfogant az éjjel. Jön még egy újabb kor, egy nem ismert, nem tapasztalt szakasz. Nem háború és nem öldöklés. Nem borzalom, áhított világ.

Rám borul gyászruhád sötét, komor égbolt. Alkotni hív az éjszaka, karjaival húz engem magasra. Odaát a csillagok pompáznak a fényben, megfakult kődarabok értéket kapnak és ékkövei lesznek halotti leplemnek.  Körülöttem nyugszik a táj, halk rebbenés mozgása az álomban.  Néhány légy zümmög, és repülni indulnak, lassú kényszeríttet útvonalon. A fák a kályhában égtek, duruzsolt a tűz, velem lélegzett. Csendes lobogása volt jelen a szobában. Az óra kattogott, talán mindig ugyanúgy, ugyanabban az ütemben. De most oly hosszúnak hatott, míg egy percet betöltött. Megfagyott a némaságban.

Egy kutya ugatott valahol a távol, de hangja beszűrődött az ablakon át hozzám. Nehéz álom került a sok kicsi szívre, minden élőlényre, az asztalra, a székre. Csupán az óra kattogása volt folyamatos, csak az idő telt rohanva. Csak én voltam itt, egyedül ébredő, ki nem alhatott. Kislányom szuszogása volt mellettem, angyalként figyeltem lélegzetét, míg ő halkan megfordul az ágyban és újra elalszik. Megnyugszom én is akkor, ha meglátom fedett pillái alatt a nyugalmat. Most nem eshet baja. Vigyáz ránk az ég.  Adott meleget egy kicsi szobába, egy kényelmes ágyat és szeretetet öntött a szívünkbe.

De újra jön a reggel, a nappal kötelessége és elszakít minket egymástól.

Kicsikém, aludj még, messze a reggel. Aludj akkor, ha mennem kell. Hajnalban csörög az ébresztő és fő a kávé. Kilépek az ajtón, mennem kell. De te csak aludj, aludj még akkor, ha sietnem kell. Aztán újra eljön az este és átölelhetlek újra, egy eltelt nap után. Ránk hull az éj takarója, betakar, hogy ha fázol.

Szárnyakkal könnyebb lenne?

A halál magzata fejlődik bennem, ahogy lélegzem táplálom, magamban hordozom, mint parazitát, az életet.
Madarak köröznek az égen, vidám játékot játszanak, mintha a felhőkön táncolnának. Milyen csodálatosan szelik át az eget szárnyaikkal, az égbolt csak egy játszótér számukra. A szárnyaimtól megfosztott áldozata vagyok a nagy világnak. Az időből formált ketrecbe zár engem, törhetetlen hálóba. Ha madár lehetnék, egyel több okom lenne, hogy élvezzem létemet, mert repülhetnék.

Egy dalban létezem ( In Memoriam Kurt Cobain)

Egy dalban ott vagyok, hallhatsz engem, dallamokon utazok végtelent. Egy elfojtott szó, értelmet nyer a gitár pengéstől, a zenében minden szó új értelmet nyer. Arcom rezdülései azonosak a szóval, mely elhagyja ajkaim. Ne nézz rám, csak a zene szárnyain, repülj máshová. Menekülj! Bujdokolj a zord világ elől! Menedéked a művészet, a dallam, a szó…

Néha azt érzem, nincs elég képzett szó a világon, amivel mindent elmondhatok neked, hogy érezd, azt amit én. De miközben keresem a szavakat, nem érzem azt ami fáj. Tükrözöm képekben, hasonlíthatom, de át nem adhatom, olyan formában, ahogy bennem létezik. Hallgass figyelj, ott vagyok benned, egy elzárt kis zugban, a szíved börtönébe zárhatsz, ha szavaim elérnek téged.

Távozik a fájdalom, ha kiszabadítom belülről, ha széttárom valóm és hagyom feltörni az elnyomott érzéseket.

Egy dalban létezek, hangjegyekben, szövegben.

Testi formám elhagyatott, kolonc volt már csupán. Szabad vagyok ott, néhány percben, míg benned megelevenedek és megszületek, ha hallgatsz engem, benned lesznek érzéseim, melyek kínoztak egykor.

Nem voltam teljes, míg fertőzött voltam a zombik között.

Örök vagyok a fiatalok lelkében, azokban, akik éreztek hasonló kínt, a puszta létezéstől. Hangom azokban van, akik kérdéseket tesznek fel és válaszokat várnak valakitől. Azokban szólalok fel ismét, akik érzik az igazságot de nem tudják merre keressék azt.

Azokban vagyok, akik tudják, érzik, hogy a béke nem elérhetetlen álom.

Azokban, akik hisznek abban az új világban, ahol megszűnik a fájdalom.

HALMAZÁLLAPOTOK

Örökös táncot jár a hold a nappal, a napok lebontásában érzékelhető. Fent írnak köröket, véget nem érő fogócskát játszanak. Az idő ismét telik, lehull az őszi lombokon és fehér lepedővel von be. Közelít a tél, csendbe búrkolóznak a fák, egyre kevesebbet dalolnak a madarak, mig minden melegség megszűnik. Zord kabátot ad ránk az égbolt, rémségek évszaka köszön ránk, a fagy uralam alatt, a jégszívű földön. Dehát rejlik-e élet a holt táj alatt, lakozik-e élet az elveszett melkasokban, cseppnyi vér? Ki kűzdeni akar és nem arra kényszerült. Vannak-e a világban nemes elmémk, akik majd utat mutatnak?
Hol olvad a hó, néhol megszilárdul, víz halmazállapotát váltja és újra megdermed.
Füstös szag áramlik a  környező házakból, megtöri a hideg légkört, néhol még látható is szürke árnyalata, gomolyog felhőként, alacsonyan száll közöttünk.
Fut az idő...
Zaklatott lelkem, ha megnyugszik, rövidesen eltávozik belőlem a béke. Amit meghagy az az üresség, a remény, egy fojtogató érzés, kínzó emléke a jónak.
Elveszítem mindig a helyem, hiába találtam meg. Boldog vagyok a jelenben, de nyugtom nincs, száraz zörgő avar takar, felperzselt mező vagyok már csupán.
A magányom nem szűnik, áthatolhatatlan háló. Ha egyedül vagyok mindig belémhasít a felismerés, jelenlétét semmi sem űzheti ki, itt van legbelül.
A hó leple borít minden ágat. Ha körbenézek csak vakít fehérsége.  nap sem izzik, csupán egy fehér gömb az égen. Gyémánt csillog a homokúton, pattog felszínén ha az utcai lámpa rávetül.
Felolvadok én is egy szeretetteli érintéstől, de valóm dermetté válik, ha a gonoszság érinti meg. Az élet az egyensúly, felállított ellentétek sora. Minden rosszban van valami jó.

Pillangók

Éjjel érkezik bárgyú fejemre álom. Homállyal fedett jelenetek.
Ott létezem én, ahol az idő szigora elhagyja elmém, és korlátlan járhatok törékeny felszínén, a valaha áradt folyóra nehezedett, törékeny jég rétegén. Álmaimban báb a testem, de egy pillangó lelkét rejti. Színes szárnyaim vannak valahol a jövőben, hogy a magasba emeljenek. A túlvilág környékez engem, a mélységben, magason, innen, odaát…
Lágy pillangó szárnyakon utazik lelkem, a fogságból.
Remél, szebbet, jobbat, igazabbat.
Ott létezem, ahol a képzeletem megelevenedik. A színek zuhataga érint, de ha szertefoszlik e világ és bekövetkezik az ébredés, elmém csupán szürke emlékfoltokban hagyja meg nekem az álmodás élményét.
Ha megszűnik a környezetem és beléphetek képlékeny állapotom kapuján, az értelem visszavonul és rendszertelenül következnek képek, melyekből különös láncok, mozgás és történet bontakozik ki. Bár a legtöbb érzés a feledésbe merül, sokszor azért, emlékezhetünk egy-egy szóra, vagy képre, egy meghatározó színre az álmainkból.
Pillangók hada viszi, súlytalanná vált valómat.
Hová visznek? Nem tudhatom. Csupán néhány letört álom-szilánk marad reggelre. Vár még rám egy olyan hely, ahol megszűnik a fájdalom.
Ott vagyok én, ahol álmodom.

Nyughatatlan..

Formátlan vagyok. Valahol szabad vagyok, ahol nem érzem a börtönöm rácsait. Bordáimból szabadulok a fekete égbolt felé.

Felfelé tartok álmaimban, valami húz, von maga után a felhőkhöz. Itt hagyom használt ruhám, ágyban nyugodjon.  Szemeim alatt őrzi a létezést testem. Látszólagos vagyok itt, de kívül lépkedem már, egy megformált mennyországban. Lépteim, vezeti a némaság, csak néhány szó, mit kimondhatok, hasztalan. Teljes vagyok ott, ahol a gondolataim láthatóak és érzékelhetőek.

Mikor távozik a szenvedés, újra kezdődik mindennappal, csak viselem a terheket, nem szólhatom, csak cipelem keresztem, mely nyomja vállaim.  Az egész sorsom küzdelem, nap, mint nap, egy új csata, egy újabb csalódás, még több aggodalom.  Csak élek máról holnapra. A holnaptól rettegve és a mán botránkozva. Bárcsak lehetnék madár, hisz vágyom a szabadulásra, mint kalitkába vetett pici szív.

- Egy embrióba zártál, hogy tovább fejlődjek és játéka legyek a gonosznak.

- Ember, miért követelsz válaszokat, értelmetlen kérdésekre? Miért hazudtolod meg formád és ellenszegülsz a csodával?

Hát csoda az, mely marja bensőm és kínoz szüntelen? Csoda a létezés. Ajándék az élet, ha a jó elmúlik, néhány pillanat múlva tovaszáll.

Neked könnyű, te itt vagy fent Csak nézed a lassú pusztulást, melyet a föld hoz magára. Letekintesz ránk, és mindent végig nézel. Lelátogatsz hozzánk de, ha vér hull hószín szárnyaidra, nyomban menekülsz.

- Szárnyaktól fosztott angyal, vagy ember. Növessz szárnyakat!

- Mégis miképpen növesszek szárnyakat? Semmi vagyok, cselekvőképtelen, nyomorult, árva.

- Egyetlen igaz van, amiktől senki sem foszthat meg. Sem gonosz, sem idő, sem kín, sem halál. Ez a szeretet.

 A boldogság elmúlik, elszalad a fiatalság, de a szeretet örök, átváltoztathatatlan...

- Adj hitet!

- Hitet nem adhatok. Azt te alakítod ki magadban.

- Küzdeni annyira nehéz, ha azt sem tudom biztosan, hogy megéri.

- Megszülettél akkor is, ha nem tudtad ki vár odakinn és meghalsz, akkor is, ha félsz. Hiába ragaszkodsz majd földi formádhoz. Vannak dolgok, amiknek csak az okozata jelenik meg a valóságodban, nem létezik az a kérdés, hogy miért? Bele kell törődni abban, hogy van, amin nem lehet változatni és vannak kérdések, amiket értelmetlen feltenni.

- Ha tudnám, hogy reménytelen már rég feladtam volna. De mindig ösztönöz egy halovány érzés. Erős, mint a bors, mert végül mindig felkelek a padlóról.

 -Ne feledd a lényeg az úton, van, melyen végig haladsz és a fontos nem a cél! Térj haza ember, ne kopogtass kapuinkon, folyton nyughatatlan!

Átjár újra a méreg, bennem teszi szüntelen útjait az élet. Újra zárva lettem, vérköreimbe, izomzatomba, csontjaimba kötve. Elveszi tőlem a mozdulatot. Csapkodok kezeimmel, de a tollak elképzeltek voltak, lehull mind. Visszazuhanok a verembe, kezdődik még egy nap, és én teszem, amit eddig tettem, élem az életem.

Árnyak tükre

Körülöttem fogócskát játszanak az árnyak. Örökkön futkosnak, unott vetületük a falakon. Szüntelen mozognak és átszaladnak fehér tereiken, párhuzamosan és rendszertelenül. Néha megállnak, merengve bámulnak, majd tovább sietnek.

A kályhára nézek, melyben a tűz lobogása, rebbenő mozgása fénnyel öleli a szobát. Hullámzó finom fényben árasztja el a dermedt falakat. Tőle életet kapnak a hol építmények, lendületbe hozza, átsugározza őket, hogy megláthassam én is, elszigetelt lény, a közösségben egy megadott programot követő de mégis szabad ember.

A gondolataim csupán árnyak egy valóságról, de követem őket, ha messze visznek, nem ismert tereken át, húzzanak felhőkig, a föld mélyére, hasztalan törekvés ellenállnom.

Vigyetek magatokkal tűz-indiánok, vad táncot járó képzetek. Felszínetek látszólagos, fekete homály, elmosódott vonalak és színtelen test.

Csend ölel át

Amikor csend öleli át a tájat és látszólagos némaság alá kerül minden. Az apró rezgések hatalmasabbak lesznek az ágyúdörgésnél. Néha egy- egy kocsi elhalad az utcán, de minden alszik az éj alatt, olvadó hó alatt odakint. Cseppen egy esőcsepp ablakom alatt és a kutyák szüntelen, állandó vakkantása töri meg néha ezt a világot. Az éjjel hoz nyugalmat, küzdelmes napokra, törékeny lelkekre. De miért nem nyugszom én is? Valami felkelt, tenni hív hogy figyeljem az éjszaka mindenségét és kezeim között szülessenek újra a megszerkesztett szavak. Újra és újra nekilátok, leírni amit érzek, de ez oly hosszú lenne . Belekezdeni mit sem ér. Mit ér az értelem, ha vannak szavak, idegenek, mind hasztalan és még sincs elég képzett szó a világon, amivel benső gondolataim nyilvánosságra tárhatom.

Ég a szemem néha a fáradtságtól, vágyik arra, hogy szívem csituljon. Megpihenjen testem az ágyban és elmém békessége legyen az álmokban.

Félelemmmel tölt el, ha körbenézek és azt látom, kilátástalan, elkerülhetetlen vég..

Itt vagyok, hangom elnyomott betűkbe szorított hang. Ott vagyok, betűhalmaimon át rejtőzöm, én magam, a jellemem, egészen, teljesen..

Papicsszirmok

A levegő nem mozgott.Néha végig borzolta a fák lombjait és összekócolta a hajunkat egy kis szellő. Forróság volt. Olyan fülledt és nehéz volt a légkör. A réten voltunk és ő fogta a kezem. Egy nagy rét terült el a közeli út mellett. Néhány kocsi elviharzott mellettünk. A távolban fákat láttunk, de körülöttünk mindent a nagy zöld fű uralt. Ketten voltunk.  rét közepe felé sétáltunk Én fáradtan, Ő vidáman. Egy kis fehér szoknyát viselt, alul fodrokkal és a fején egy kék hajpánt volt. Arca piros volt a melegtől. Szétoszlanak a felhők, de tudom, hogy összegyűlnek egy újabb viharra.
- Gyere csináljunk angyalkát! - mondta nagy lelkesedéseel és magával húzott a fűbe. Jóleső érzés volt, ahogyan a finom fűszálak érintették a bőrömet. Becsuktam a szememet, mert a nap erősen sütött. Ő pedig elkezdett hevesen csapkodni a karjával, majd felguggolt, hogy megnézze az eredményt. Csalódottan nézte, hogy a hóangyalka a fűben nem működik.
- Te kis buta, ezt csak hóban szokták csinálni. - mosolyogtam. Ő nem szólt, csak elmélyülten az égre tekintett.
- Anya!
- Tessék!
- Anya, te láttál már angyalkát?- kérdezte.
- Nem, kislányom. Még nem láttam.
- Az angyalkák a felhők felett élnek.
- Igen, azt mondják.
- De te anya, a felhők között repülsz, amikor elmész dolgozni.
- Igen. Messze fent megy a repülő az égen.
- De akkor miért nem láttál még angyalkát?
- Talán azért mert, elbújnak.
Felkeltünk és sétálni indultunk újra.
- Szedjünk virágot!- javasolta újabb ötletét.
- Jól van!- mondtam és elengedtem a kezét. Elfutott. Kutattunk virágok után.
- Anya, nézd! Papics!- kiáltott fel. Mögé álltam és elmoslyodtam.
- Papics! - ismételte meg és leszakította az árválkodó pipacsot.
- Nem papics, hanem pipacs.- közöltem vele. Erre ő is elmosolyodott. Leültünk egy fa tövében. Szomjasan a hőségtől.
- Mesélj nekem valamit!- kérte tőlem.
- Jól van. Mesélek a lányről, aki voltam. Aki elment megkeresni a szivárványt. Nagyon sokáig kerestem ezt a szivárványt. Egyszer egy ember azt mondta, nekem, ha végig sétálok rajta, kincseket találok a végén.  Ezért felléptem rá és sokáig haladtamm rajta végig. Mikor már majdnem a végénél jártam, megláttam, hogy nem kincs vár rám ott, hanem gonoszság és bűn. Vissza akartam fordulni de ez az ember megállított engem és azt, mondta nekem, hogy végig kell rajta sétálnom, mert mögöttem összeomlott. Ismét elindultam , de tudtam, hogy a szivárvány végén a pokol vár rám.Rájöttem, hogy nem lehet légből kapott álmokat kergetni. Eltűnt a szivárvány. A nap sugárral eltávozott.  De addigra, már annyira messzire voltam tőled.
- Annnyira messzire, mint ahogy most mész el?
- Pontosan olyan messzire.
- Anya, ez a bácsi jót akar neked?
- Először úgy gondoltam.
- Akkor miért kell elmenned újra? Azt mondtad, soha többé nem hagysz egyedül.
- Te sosem leszel egyedül. Csak tudod, az emberek sokszor hazudnak egymásnak. Becsapják egymást, hogy legyen pénzük.
- De reggel jössz haza, mint máskor?
- Nem, kicsim. Most nem jöhetek haza. A mama vigyáz rád. Mit szeretnél karácsonyra? Hozok neked angyalkát. Jó lesz?
- Jó.- mondta halkan. - Akkor a mama visz reggel az oviba?
- Igen. Most már Ő fog vinni.
- Veled akarok menni!
- Sajnos nem vihetlek magammal. De mikor meglátsz egy szivárványt, mindig gondolj arra, hogy anya már elért a végére és siet hozzád haza.
- Reggel te vigyél az oviba és ne a mama!
- Olyan messze leszek, hogy nem tudok haza rohanni hozzád. Képzeld, még repülővel is órákat kell menni.,
- Odaadom neked ezt a papicsot, vagy pipacsot. Vidd el!- mondta szinte sírva és felém nyújtott a virágot.
- Jó kicsim., megőrzöm.!
Eközben egx autó lassan megáltt mellettünk. Mindketten feltekintettünk. Egy vörös hajú nő szállt ki belőle.
- Mami!- szalad oda hozzá majd én is odamentem.
- Vigyázz rá kérlek!- szóltam és megöleltem a nőt.
- Anya, de igazi angyalkát hozz nekem.- kérte a kislány.
- Igazit hozok.- mondtam. Beszálltak a kocsiba és integetett nekem. Még mindig emlékszem a kis piros arcára. Elmentek. Én pedig elheveredtem a fűben és becsuktam a szemem. Nem sokára ismét egy kocsi lassított le mellettem. Összeszedtem magam és fogtam a táskám. Kivittek a repülőtérre. A repülőgépen töltött hosszú órák után, egy férfi várt engem és elkísért a hotelba. Egy gyönyörű szoba volt, baldahinos ággyal. Észrevettem egy vázát az asztalon és beletettem a papicsot. Ezután elkezdtem készülődni. Átöltöztem estélyi ruhába. Megálltam a tükör előtt. Kisminkeltem magam, a számat pirosra rúzsoztam, majd lementem. Így ment ez napokon keresztül. Minden nap lehullott egy szirom a papicsról. Nem tettem egy lépést se tovább, de éreztem, ahogyan napról napra egyre távolabb vagyok tőle.

Krematórium

Néha egy szikra pattan és céltalanul teszi útját a levegőben. A kék és sárga fodrok nyaldossák emésztik áldozatuk rögös kérgét, mely izzik vakítóan, mint alkonyatkor az égbolt. Fáradt felszínük mogorva feketeséget képvisel, de ragyognak több helyen a tűztől, pompát kap végül minden részük, még szét nem esik, széthullik rég volt valójuk, porszemekké válnak, lágyan szálló csontfehér anyaggá.

Álmatag keringő a tébollyal

A buszon voltam, azon ami olyan célirányosan hazafelé tartott velem.Valamiféle belső nyugalmat vagy megkönnyebbülést kellett volna éreznem,de én csak néztem az ablakon a sok homályos fénytörést,ahogy az állomáson a lámpatestek megvilágították a több tucat ujjlenyomatot. Magán viselte a napok tömérdek emberi mocskát....

Ott voltak a lámpák, a színek, minden lelassul, álmatag keringőt jár a tébollyal.Igen, vége a napnak,ismét túléltem.Mára vége a harcnak,felkeltünk és tettük a dolgunkat.De ha félrenézel.láthatod hogy ez a kezdet. Minden felgyorsul és felpörög,elcsitít mindenkit aki gyenge.Most csak az élhet, aki képes.Minden rendben,mindenki álmodik,de mindig jön és megszakad.....

Ebben a két világban nem tudtam hol a helyem.Szívesen néztem és figyeltem volna őket,némán ahogy eddig. De feladtam volna egyik világot a másikért,az éjjelért.kicsiny sötétségért. Hogy el tudjak bújni valahol.Mindig megtalálnak...! Talán magam elől rejtőzöm el....Annyira primitíven egyszerűek, nevetnek,hibáznak,sírnak és vesznek...én pedig némán fojtom magam ebbe az érzésbe, ami üres de mindent kitölt...

.A szeretet fáj, mintha minden egyes vércseppet külön éreznél távozni.Minden szív vérben fog ázni.Mindenki álruhát vett,mintha minden test műanyag lenne..Divatdiktátorok által megtervezett geometriai formák, pontosan sminkelt, elkészített termékek,fagyott jégszobrok.Rendben zajlik a gyártás, értékek és szív nélkül. Mindennek a hiányát érzem és ennek a soknak az érzése végig hatol rajtam, inaktívvá tesz, mozdulatlanná megbénít engem és megnémít mikor üvöltenék...

Távol volt tőlem,de éreztem őt, minden alkalommal.A testemben hordoztam őt,mint az ikertestvér a mellkasában a megkövült embriót egy halott érzést. Mindennap elmentem és vártam őt,sokszor csak némán és lelketlenül, úgy ahogy az ember kiül a verandára és gondolatok nélkül mereng a naplementébe, egyszerűen csak néztem a távolba. Vártam,hogy megjelenjen ahogy régen,mosolyogva vagy kicsit bánatosan. Teljesen mindegy volt hogyan, csak láthassam őt. Még mindig a fejemben éltek a szavai, az utolsó levében amit írt. Tudtam,hogy itt van még valahol mellettem. Egyszer majd eljön mint régen, egy ocska kis padon beszélgetünk majd. Hinni akartam és Istenemre hittem. Mindennap ott voltam. De ő ma sem jött el. Évek óta olyan hihetetlenül kerestem őt. Tudom,hogy el fog jönni. Annyira hatalmas haragot éreztem a világ iránt. Annyira igazságtalan ami történt.

-Kérlek, nyugodj meg! Visszajövök hozzád, de most elszakít az élet.....mondta nekem nyugodtan,búcsúzásul.

Elveszítettem a lelkem egy másik részét, akivel éveken át eggyéváltunk,részesei, lételemei lettünk a másiknak. Csak a lelkem felét veszítettem el, de mégis mintha az egészet tépték volna ki belőlem.. Egy emberben elveszítettem az egész emberiséget, amiben eddig hittem. Csodáltam, tiszteltem őket, nem akarok felelősöket keresni, azért,hogy mindez így történt, csupán azért,, mert minduntatalan elvárják tőlem azt,hogy mosolyogva tovább haladjak . Azt mondják nekem, sosem jön már vissza, hazudnak nekem. Képtelen vagyok tiszta szívvel elviselni a rágalmazást. Igen, ők az okozói. Maga a világ. Tudom,,hogy velem van. Reggelenként mikor kinyitom a szemem, még mindig hallom ahogy álmatag mozdulattal kezéből kiejti a kávéskanalat, ahogy ezt rendszerint ette, s az csörömpölve a padlónat koppan. Biztos  vagyok benne, hogy ellátogat hozzám minden hajnalban,hogy megnézze jól vagyok-e. Már egy más fajta életet é, de én tudom, hogy vissza jön hozzám. Láttam őt élettelenül feküdni a kopróban, kifejezéstelen arccal. De én tudom,hogy él. Megváltozott minden, a világ kivülről befelé fordul, mintha megszakad volna az össze kapcsolatom a külvilággal. Csak a testemmel érzek, egy párbeszéd során is csak kézmozdulatokkal és mimikával válaszalok. Ugyanazaokat az utakat teszem meg mind rége, ugyan azok a kélpek, ugyan az az időszak. Olyan az életem, akár egy keringő, mindig ugyan azok a z unalmas lépések, egyet előre de végül mindig hátralépek.A hajnali fák rám köszöntek és ugyanúgy, más ruhát öltve,intettek búcsút,mikor lement a nap, mint egy halottnak akit már szabadon engedtek ismeretlen útjára. Itt volt az ideje,hogy megpihenjek. Sűrű,áthatolhatatlan álmok jönnek most. Meg sem próbálom megérteni őket, csak remélem,hogy az út végén vár majd rá valaki,aki meghallgat. Sok esélyt kaptam,hogy tehessek és sokszor tettem mikor csak tűrnöm és várnom kellett volna. Egy körfolyamat részeként kezdődik minden előlről. De én valahol megálltam. Csak vonszolom magam a sebes körhinta ritmusában de túl régóta nem vagyok része a saját életemnek.....Csak egy mély veremnek érzem a létezést,ahol egyedül vagyok,egy hálózaton belül a kisülés...Ha lennének szárnyaim,biztosan nem lennének sokáig a birtokomban,szétosztottam volna, mindenkinek adnék egy tollat,hogy tudjanak repülni. Újra visszauzuhannék a verembe, ahol csak gyengén törnek át a fények,hogy feltekintsek és ismét megöljenek. Sokszor feltámadtam már, túl az erőmből...És az emberek, hollók és varjak csapnak le rám, ott köröznek a verem peremén,de lejönni félnek, itt vagyok, ez az enyém...A gyertyalángot amit lent őrzök nem olthatja szél, szét kell teríteni,ki kell teljesíteni,hogy elmeneküljenek a varjak...A verem legméllyében, a fények bennem gyúljanak......

Krematórium

Néha egy szikra pattan és céltalanul teszi útját a levegőben. A kék és sárga fodrok nyaldossák emésztik áldozatuk rögös kérgét, mely izzik vakítóan, mint alkonyatkor az égbolt. Fáradt felszínük mogorva feketeséget képvisel, de ragyognak több helyen a tűztől, pompát kap végül minden részük, még szét nem esik, széthullik rég volt valójuk, porszemekké válnak, lágyan szálló csontfehér anyaggá.

Mozdulatlan...

Nézd csak, itt fekszem. Ne fordítsd arcodat, ne hunyd le szemeidet! Nézz csak rám, e félholt testet, nézd vak szemeiddel! Ezzé tettél, egy ágyhoz kötött ronccsá. Hol van az igazsság, hogy el kell viselnem minden földi szenvedést? Születésre kényszerítettél, lásd, már itt vagyok, a világra hoztál, mégsem hagyod szívemben meg a boldogság múló szikráját, hogy mámorban tehessem mindenapjaim. Elborít a keserűség,mert korlátaidat átszabni nem tudom. Nem tudok szabadulni, a testem fogva tart. Mi terved velem élet, hogy maradásra bírsz engem a küzdelmek szigetén, valahol a víz tömegen át, távol, fellelhető az én világom, ahol otthon lehetek. De hiába játszom a földi tereken, az én utam máshová vezet, a tudatomon túl létezik. Hát ne érts meg engem! Számomra is érthetetlen hívó szava, mely bensőmből szól, egy mélyről jövő isteni hang vezeti elmém. Kimondott szavaim egy haldokló suttogása. Míg látod megjelenni betűim halmazát, bennem van Isten. Élet, élet, ott vagy a víz alatt, a tenger szépségében,. millió parányi szervezetben, ott vagy a pusztult táj, puha  hótakarója alatt és tavasszal megjelensz a virágok színében, az emberekben lakozol,. a falvakban, a házakban, tőled lángra kapnak a fagyott viaszgyertyák és fényedtől nyüzögni kezd a város. Körülöttem vagy, eltűnsz és megjelensz, elalszol és feltörsz, itt vagy a szavaimban, itt vagy a fejemben. Benne vagy a véremben, az egész testem tőled izzik 36fokos lassú égésben.A tüdőm telíted a levegővel, az ereimben pumpálod a bordó vas folyót, de ér-e ez valamit, hogy ócska bábuként használsz, miközben mégsem létezem.Ellenszegülök veled, az érzéseimet kitárom, a tudatom hatalmasabb nálad, Te élet, nem puszta lélegzet, a keringés sorra, unott rendszereket ütemezel belém, de én úgy is kiszabadulok. Megtöröm a kört, Bennem ne tomboljon pusztító tél és a nyár perzselése, lelkem mindig virradjon tavaszra. A színekben, a fiatalságban. Lásd, itt fekszem, nem mozdulok. Átgázolsz rajtam, elterítesz engem. Az álmok világából visszarántasz engem. Felébresztesz egy újabb napra. A hajnaltól a fáradt estékig, mindig csak használsz engem, egy bábuként kezelsz, ide- oda dobálsz. Élet, modd meddig játszol még? Hallom, hogy belépsz csendesen, lassú lépésekkel kísértesz. Még az álmaimban létezel, de hallom, ahogy közelítesz. Az ajtót halkan becsukod magad után és pontban akkor az óra, 7 órakkor csörögni kezd. Felébrdek és te átveszed az uralmat, a magányom rabságának fojtogató  ízét, most már érezhetem. Csak ruhádnak foszlánya az egyedüllét, mely érint engem. De Te magad vagy Uraság, szenvedésemnek legfőbb oka, a fekete selyem arcomba csap és te megfordulsz és kisétálsz innen. Nem hallgatsz meg, sosem bírtad a vádakat!

Ott volt minden,hogy csodálatos legyen ez az este. A fák játékosan

ringó árnyai, a csend és az a dobbanás a szívünkben, ami eléget. Én

azonban éreztem,hogy hiányzik belőlem valami. Régóta nem találtam

önmagam, már nem is tudom, milyen volt az a lány, hogy is kereshetném

meg őt. Nem akartam kimutatni. Újra mosolyogtam, olyan könnyedén és

lágyan, már természetesen tudtam felvenni ezt a hatalmas álarcot. Újra

mosolyogtam és a szememet mélyen lehunytam. Talán várva arra, ha újra

felnyitom minden rossz eltűnik körülöttem. Temmuz töltött egy pohár

bort. A szemei mosolyogtak, mintha csak azt akarta volna kérdezni:

"Boldog vagy?" és a mosolyom mögött találna válaszra. A mosolyomban

csak az rejlik amit ki akarok mutatni, puszta testi beszéd, de a

lellkem hamarosan szétbomlik. Azt hiszem életem során túl sokszor tört

meg ez a varázs, lefutottam a köröket és megálmodtam az álmokat, voltam

fiatal, tele hiú barbár szövegekkel, hogy van még jövő. És most itt

vagyok, lassan lemondva mindenről, a jó beszélgetésekről, a szerelemről és minden testi vonzalomról. De már tudom,

hogy ez a parányi boldogság, amit Temmuz okoz nekem mostanában, mégis

belőlem származik. Talán újra kezdődik egy álom, újra kezdődik egy

véget nem érő tánc. De mindig történik valami, és én újra feladom.

Aztán meglátom,hogy igenis maradnom kell, küzdenem kell. Hogy van még

termés ősszel a fán és a vihar mindent el nem pusztíthatja. Ott voltunk

egymásnak,hogy boldogok lehessünk. Az erdő mélyében, a világ végén,

valami madár andalító hangjával a lelkünkben. Szánalommal néztem

őket,mint egy színjátékban a díszleteket. Már elveszítette az értékét,

az ami fontos. Nem táplálok már hamis érzelmeket a világ felé és nem

hiszek hazug szavaknak

- Itt vagyunk egymásnak, hogy önfeledten élvezzük egymás társaságát. Ne akadályozd ezt meg! Ne gyötörd magad! Messze vagyunk most a hétköznapok aggodalmaitól.- Talán a mosolyom mögé láthatott és észrevehette azt, hogy nincs minden rendben. Lassan átfogta a derekamat és nyakamat kezdte csókolgatni. Én pedig olvadozni kezdtem mint az első napsugaraktól a fagyott táj. Érintésének melege egész lényemet átjárta. Ha tehettem volna, megállítottam volna most az időt, hisz a mindennapokban kevésszer érezhettem hasonlót.

- Mennyi kincs enyém ha karjaimban tartalak téged. Óh, mennyi kincs, Óh mennyi érték vagy nekem. Több kincsem van mint az égnek, melyet ezer csillag borít.

- Karjaidban érzem megnyugszom, mint egy vadorc cica egy kis simogatástól. - mondtam és arcomat beletemettem a mellkasába.

- Végre itt e perc, melyet oly kínzó várakozással vártam ki.

- Téboly a szerelem. Fejemben tombol a vágy, testedet érinteni és örök karjaimba zárni azt.- megszorította a kezemet és lecsúsztatta vállamról a ruha vékony pántját, hogy börőmet érinthesse ismét. Tárgya voltam függőségének, mely a szerelem elnevezést viselte és szenvedésre kényszerítette Temmuzt. Azt hiszem szerelmes volt belém, mert mindehol engem keresett, szenvedély volt számára a testem, egy isteni étek és én felkínálkozva fekszem előtte a pokrócon mint egy teríték, ajkainak a mámor.  Ahogyan elnyúltam fekete szoknyám felhúzódott a combomon és sikerült elkapnom a pillantását. A ruhanemű csupán két- három cm-t csúszott fel, de úgy látszik pont eléggé.

A szexualitásban egyre összefonódtunk mint két lélek és két életünk lassan eggyé kezdett formálódni. Két test, egy szív és azonos dobbanás.

- Hát nem csodálatos, ahogyan két szerelmes eggyéválik és csak a sóhajok, a csókok vihara dúl közöttük. Az élet problémáival mit sem foglalkoznak.

- Csak mi vagyunk és semmi más nem számít. Becsukom a szememet és csak élvezem...

- Akkor hunnyuk be szemünk mind a ketten.

Úgy éreztem, mintha a világ valóban megszűnne létezni körülöttünk. Csak Ő volt és Én voltam. A sötétség és a csillagok, egy apró gyertyafény a bor mellett. Csupán néhány kis fényforrás törte meg nyugalmunk az utca felől. De ezeknek a zavaró fénysugaraknak nagy részét elnyelték a környező fák. Megcsókolt engem és nyelveink vad játéka fokozta közöttük a szenvedélyt.Lélegzetünk hevesebbé vált és az én szívem rohanó ritmusban kezdete pumpálni a vért. Lángoltam már egészen. Temmuz hirtelen felállt, de mozdulatát olyan ügyesen tette, hogy felrúgta a mellette lévő boros üveget, melynek tartalma a cipőjére ömlött. El akartam nyomni, de végül nevetésben törtem ki.

- Nevess még, nevess kérlek. Amíg ezt hallom, azt hiszem minden rendben van.- nézett rám és szintén nevetett.

- Néha azt érzem, hogy a kettőnk élete egy téves ábránd...

Temmuz nem szólt csak leült mellém. Ekkor megcsapott minket a múló nyár hideg burkolata, mely hírül adta az ősz jövetelét.  Átkarolt, hogy ne fázzam.

- Mondd, kedvesem. Való volt-e az élvezet mely ajkunk közt született. Csoda volt az a hibában.

- Nem lehet, hogy hazugság minden efajta cselekedet. Nekem csak te kellesz.

- Én midnig azt teszem ami megítélésem szerint jó..

- De hallgass meg és  figyelj rám. Néha sokszor fontosabb a képzeletünknél az, amit érzünk.

- Akkor örökké együtt leszünk. Valahol, de mindig együtt.

Erősebben ölelt meg és enyhült lélegzetének gyorsasága. Simogatott lágyan és csendesen.

- Minden pillanatban azt érzem, hogy millió darabra hullok szét, ha szorítasz engem. Megszűnik a lélegzetem, megszűnik minden kínzó létformám és lelkem egyesül a tiéddel, mely után együtt szárnyalunk az ég csillagfénnyel szennyezett boltján, a  sötétség misztikus színével mögöttünk. Fehéren izzó, elképzelt szárnyainkon  utazva bármeddig elmehetünk, mert a köztünk teremtett világ, csak a miénk. Az égbolt a csillagokkal, a magányos erdő, a testiség járatlan útjai fedik be képzetünk.

Szívünkben virrad fel egy érzés, mely a rosszat elmossa, tengerként sodor el minket a szerelem.Fogd meg a kezem! Nem akarok sehol máshol lenni csak veled!

Temmuz erre a felszólításra ismét olyan csodálattal nézett rám és

megfogta a kezem. Nekem pedig csak az járt a fejemben,hogy istenem,

mennyire kis buta, mennyire hiszékeny,hogy lehet még jó. A szerelem

talán csak egy kényszerképzet, a végén úgyis elpusztít. De az út,

addigis mindent megad nekünk, felszállok erre a vonatra,még ha nem is

tudom, merre visz. Megcsókoltam őt, hogy elfelejtsem minden kicsinyes

bajomat és végre elveszhessek ebben az érzésben, ami megállítja a

démonokat. Ha nem lenne foglalt a szám, most legszívesebben

mosolyognék, de másként, úgy igazán....

A buszon voltam, azon ami olyan célirányosan hazafelé tartott velem.Valamiféle belsõ nyugalmat vagy megkönnyebbülést kellett volna éreznem,de én csak néztem az ablakon a sok homályos fénytörést,ahogy az állomáson a lámpatestek megvilágították a több tucat ujjlenyomatot. Magán viselte a napok tömérdek emberi mocskát....
Ott voltak a lámpák, a színek, minden lelassul, álmatag keringõt jár a tébollyal.Igen, vége a napnak,ismét túléltem.Mára vége a harcnak,felkeltünk és tettük a dolgunkat.De ha félrenézel.láthatod hogy ez a kezdet. Minden felgyorsul és felpörög,elcsitít mindenkit aki gyenge.Most csak az élhet, aki képes.Minden rendben,mindenki álmodik,de mindig jön és megszakad.....
Ebben a két világban nem tudtam hol a helyem.Szívesen néztem és figyeltem volna õket,némán ahogy eddig. De feladtam volna egyik világot a másikért,az éjjelért.kicsiny sötétségért. Hogy el tudjak bújni valahol.Mindig megtalálnak...! Talán magam elõl rejtõzöm el....Annyira primitíven egyszerûek, nevetnek,hibáznak,sírnak és vesznek...én pedig némán fojtom magam ebbe az érzésbe, ami üres de mindent kitölt...
.A szeretet fáj, mintha minden egyes vércseppet külön éreznél távozni.Minden szív vérben fog ázni.Mindenki álruhát vett,mintha minden test mûanyag lenne..Divatdiktátorok által megtervezett geometriai formák, pontosan sminkelt, elkészített termékek,fagyott jégszobrok.Rendben zajlik a gyártás, értékek és szív nélkül. Mindennek a hiányát érzem és ennek a soknak az érzése végig hatol rajtam, inaktívvá tesz, mozdulatlanná megbénít engem és megnémít mikor üvöltenék...
Távol volt tõlem,de éreztem õt, minden alkalommal.A testemben hordoztam õt,mint az ikertestvér a mellkasában a megkövült embriót egy halott érzést. Mindennap elmentem és vártam õt,sokszor csak némán és lelketlenül, úgy ahogy az ember kiül a verandára és gondolatok nélkül mereng a naplementébe, egyszerûen csak néztem a távolba. Vártam,hogy megjelenjen ahogy régen,mosolyogva vagy kicsit bánatosan. Teljesen mindegy volt hogyan, csak láthassam õt. Még mindig a fejemben éltek a szavai, az utolsó levében amit írt. Tudtam,hogy itt van még valahol mellettem. Egyszer majd eljön mint régen, egy ocska kis padon beszélgetünk majd. Hinni akartam és Istenemre hittem. Mindennap ott voltam. De õ ma sem jött el. Évek óta olyan hihetetlenül kerestem õt. Tudom,hogy el fog jönni. Annyira hatalmas haragot éreztem a világ iránt. Annyira igazságtalan ami történt.
-Kérlek, nyugodj meg! Visszajövök hozzád, de most elszakít az élet.....mondta nekem nyugodtan,búcsúzásul.
Elveszítettem a lelkem egy másik részét, akivel éveken át eggyéváltunk,részesei, lételemei lettünk a másiknak. Csak a lelkem felét veszítettem el, de mégis mintha az egészet tépték volna ki belõlem.. Egy emberben elveszítettem az egész emberiséget, amiben eddig hittem. Csodáltam, tiszteltem õket, nem akarok felelõsöket keresni, azért,hogy mindez így történt, csupán azért,, mert minduntatalan elvárják tõlem azt,hogy mosolyogva tovább haladjak . Azt mondják nekem, sosem jön már vissza, hazudnak nekem. Képtelen vagyok tiszta szívvel elviselni a rágalmazást. Igen, õk az okozói. Maga a világ. Tudom,,hogy velem van. Reggelenként mikor kinyitom a szemem, még mindig hallom ahogy álmatag mozdulattal kezébõl kiejti a kávéskanalat, ahogy ezt rendszerint ette, s az csörömpölve a padlónat koppan. Biztos vagyok benne, hogy ellátogat hozzám minden hajnalban,hogy megnézze jól vagyok-e. Már egy más fajta életet é, de én tudom, hogy vissza jön hozzám. Láttam õt élettelenül feküdni a kopróban, kifejezéstelen arccal. De én tudom,hogy él. Megváltozott minden, a világ kivülrõl befelé fordul, mintha megszakad volna az össze kapcsolatom a külvilággal. Csak a testemmel érzek, egy párbeszéd során is csak kézmozdulatokkal és mimikával válaszalok. Ugyanazaokat az utakat teszem meg mind rége, ugyan azok a kélpek, ugyan az az idõszak. Olyan az életem, akár egy keringõ, mindig ugyan azok a z unalmas lépések, egyet elõre de végül mindig hátralépek.A hajnali fák rám köszöntek és ugyanúgy, más ruhát öltve,intettek búcsút,mikor lement a nap, mint egy halottnak akit már szabadon engedtek ismeretlen útjára. Itt volt az ideje,hogy megpihenjek. Sûrû,áthatolhatatlan álmok jönnek most. Meg sem próbálom megérteni õket, csak remélem,hogy az út végén vár majd rá valaki,aki meghallgat. Sok esélyt kaptam,hogy tehessek és sokszor tettem mikor csak tûrnöm és várnom kellett volna. Egy körfolyamat részeként kezdõdik minden elõlrõl. De én valahol megálltam. Csak vonszolom magam a sebes körhinta ritmusában de túl régóta nem vagyok része a saját életemnek.....Csak egy mély veremnek érzem a létezést,ahol egyedül vagyok,egy hálózaton belül a kisülés...Ha lennének szárnyaim,biztosan nem lennének sokáig a birtokomban,szétosztottam volna, mindenkinek adnék egy tollat,hogy tudjanak repülni. Újra visszauzuhannék a verembe, ahol csak gyengén törnek át a fények,hogy feltekintsek és ismét megöljenek. Sokszor feltámadtam már, túl az erõmbõl...És az emberek, hollók és varjak csapnak le rám, ott köröznek a verem peremén,de lejönni félnek, itt vagyok, ez az enyém...A gyertyalángot amit lent õrzök nem olthatja szél, szét kell teríteni,ki kell teljesíteni,hogy elmeneküljenek a varjak...A verem legméllyében, a fények bennem gyúljanak......