Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Az én világom Kelly Blackdiamond naplója


Farkas Gabriella: Vágyakozás E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2016. június 01. szerda, 07:03

Vágyakozás

 

Vágyakozás: teljessé lenni.

Valami által.

Lenni, eszenciálisan érzékelni, a valóságot!

Vagy valamiért.

Okból vagy célból, tudni,

a küldetésem irányát.

 

Ott voltam veled,

a semmitmondó szavakban,

A ki nem mutatott érzelmek mögött.

Hallgattam.

 

A beszédben eltévelyedtünk volna,

Azt hiszem.

Azonosak az érzéseim, úgy kiáltanak a szavak

Sokszor visszatérnek:

igazság, hatalom és

szeretet és félelem.

 

Igaz szerelem

Csak tündöklő félhomályban

Elveszett részlet a múltban

Emléke tör elő

És elárasztanak, mint a vér áztatta lepedőn,

terjed a folt.

 

A képzelet alkotta formákat,

hagytam őket, hogy igazzá tegyék a hazugságokat!

Minden élhetőségem eredete, álmokból fedett területen gyökerezik,

és  a vágyakozás hozta el bennem,

a legszebb szüleményeket!

 

Mert nem fogsz eltűnni, nem fogsz elmúlni számomra:

lényed kiegészít és utasít:

Az  álmok  végtelen útjára!

 

 
Analízis E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. július 24. szerda, 12:51

Analízis

Diagnosztizáld rajtam a betegséget!
Őrült vagyok, elmebeteg vagy szerelmes?
A vágytól égek, a lehetetlent akarom.
Egy szilánkot hordok a lelkemben,
mely észrevétlen nőtt bennem
fertőzött tályoggá.
Ha valami gyógyír lenne, vérző sebemre
Az idő
de mindegy már, szüntelen
gondolok, néma perceimben, az álmaimban
minél inkább üldözöm
annál inkább fáj.
Mindketten meghalunk.
Ha nem élhetek szerelem nélkül,
megölöm magamban a szerelmet!

Nem adom többé senkinek, azt aki vagyok!
Mégis szeretnék lenni valakié,
mert vagyok a Senki lánya
születtem erre a világra,
de ki tudja, honnan jöttem és hová térhetek haza?
van-e otthonom
vagy itt kell járnom-kelnem, mint egy idegen
mint egy halott az élők között
egyszer meglelem hazámat
a helyet, ahol érkezni várnak az angyalok

 
Dimenziók E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. május 27. hétfő, 11:30

Dimenziók

Fekete köpönyeget kanyarít

csillag remények rajza

nyugtalan álomra szenderít

holdkelte, napnyugta

 

Üveg szemek, homályos árnytestek vonulnak

lágy sodrás, ámulat, észlelés

rezdületlen pilláim alatt megállhat

a néma percek hátán vonszolt létezés

 

Kitárt kapukon át járom

Ide pokoli kín kényszerít

Gyönyört szüljön a fájdalom

ez él bennem s elcsitít

 

Az alvó város körülöttem megborzong,

ha néma sikolyom eléri

Összeroppan és megdermed egyszeriben

széthullanak az álszent álmok mind

 

nincs remény, nincs hit

a valóság van, mocskos sötétség

ami lassan elfogyaszt és elpusztít

Élvezet, őrület, vakság, képzelgés

 
Egy érzés ( Őrület vagy majdnem az) E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. május 25. szombat, 18:12

Egy érzés

 

Őrület vagy majdnem az

 

Szerelmes lettem egy érzésbe,

görcsbe rándul a testem, ha megérzem

Ízlelem, közelsége felpörget teljesen.

Köd fátyol mennyasszonyom

hosszú éjen át élvezettel ámulom

 

Fekete hurrikánként árad szívembe

minden részem hatása alatt veszteleg

megtébolyít, megbénít, leteper.

bárgyú fejem felett korlátlan hatalma.

 

Felség, jön vártam annyiszor reája

Nem látok nem hallok már

csak azt érzem, amit ő diktál

ütemez, irányít, utasít

megdermeszt, lefegyverez, megcsonkít.

démoni erő, kínzó vágy,

Szörnyűség, áhított halál.

 

Vak Istenségfikció, kárhozat

hamis gyönyör ami folyton becsap

forró szurokként rám nehezül

fekszik rajtam, elterül

a véremben bújkál, rejtőzködik

a tudatom elveszi, féktelen síkra szökteti

 

Azt hitted szerelem?

Majdnem az.

 

Nem érzékelem, nincs már más

Csak ő, ahogyan bennem motoszkál

feladom ellene nem cselekszem

becsukom a szemem

és árván, reménytelen heverek

mint por, s ha felkap a szél

messzire megyek vele.

 

Förtelmes hitvesem, te aki fényre hívsz a sötét éjszakákon

és árnyékba cipelsz napsugaras napokon

Éj sötét mennyasszonyom

van számunkra ezer nász még

Te átkozott, édes elkövetett hibám.

 

Bennem él egy világ

egy álomkép teljesedik a fejemben és beleköltözök

a legnagyobb veszély számomra önmagam

és felnyitom össszes lakatját, nem érdekel mit őriz

fel kell szabadulnom

mint démonnak a mélyből.

 

Te vagy nekem egyetlen való,

Te képzelgésből szőtt korcs világ

Úgy látok, ahogy nem láttam sose még

Hazug valóság többé ne hitegess!

 

Azt hitted szerelem?

Az nem volt.

 

Most kellene, csak igazán élni

meztelen testtel a szél elé futni

és egész felületünkön érezni vadságát.

 

Őrült vagyok?

Akkor igen.

 

Az élvezeteket halmozom egymásra

egyikből megyek a másikba

és ebbe a hajszába fogok belehalni.

A pokol peremén állni, örök büntetésem

és kielégületlen lelkem a vágy folyton tépi.

 
Álmodd az álmaid újra E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. március 04. hétfő, 17:38

 

Álmodd az álmaid újra

 

Álmodd az álmaid újra

Emlékszel még , biztosan

Hunyd le szemeid, újabb álomra

Nyugodva lassan

 

Álmodd, melyeket féltve őriztél

akár színes pillangót

mit üveg alá rejtettél

Sok kis örömről szólót

 

Virágos szoknyát, gömb cukrokat

mikor még gyermek voltál

 Izgő-mozgó csoda játékokat

Mikor még ébren álmodtál

 

Emlékszel még , biztosan

Álom szürke mássá vált

Újabb álomra hajtsd le fejed lassan

az üveg összetört és a pillangó tovaszállt

 

2010.10.13.

 
A szeretet gyufaszál E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. március 02. szombat, 23:20

 

A szeretet gyufaszál

Értékesebb minden méltóságnál

Tüzes, lobbanékony csodaság

Mint féltve őrzött ifjúság

 

A szeretet rendkívüli

Átfogó és egyedüli

Tudás, áhított képesség

Bizalom és emberség

 

A szeretet kétely

Csoda-váró hely

Vágyakozás, fájdalom ami kell

De teli érzelemmel

 

A szeretet angyali,

Az újkor gyermekei

Lassan elhozzák nekünk

és változásra késztetik életünk

 

Lelkek, akik a fényből születtek

És hizsm, hogy jönnek igaz emberek

Megtanítják szeretni ezt a világot

Mely csapongó és egyre romlott

 

A szeretet forradalma

és minden álma

Teljessé válik e földnek

és minden szívnek

 

A szeretet gyufaszál

Lobbanékony, tüzes kis szál

De forradalmore hívja a fiatalokat

Valóra váltja az újvilági ámokat

 

Forradalom a szeretetért

Küzdelem a békéért

Ez lesz a sorsunk

és legfőbb hivatásunk

 

A szeretet a béke

a létezésünk éke

A szeretet gyufaszál

Lobbankényon, györsan múló, gyönge kis szál

2010. 09.13.

 
Mit hoz a szél? E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. február 26. kedd, 08:12

 x. FEJEZET

 

Mit hoz a szél?

 

Egyik reggel a kávézóban üldögéltem. Látszólag napos idő volt, de a szél úgy fújt, hogy még az emlékét is eltörölte, a meleg nyárnak. Rendeltem egy kávét és tekintetemet a semmibe irányítottam. Akkor a szél, tollpiheként felkapta a jegyzeteimet, és a magasba repítette őket. Véletlenszerűen egy érkező férfi lábai elé sodorta őket. Én persze fel sem néztem, gyorsan leguggoltam és felkapkodtam a legtöbbet, ne hogy bajuk essen. Aztán a férfi lehajolt hozzám és segített összeszedni a kósza oldalakat. Mindenhol ott voltak, az asztalomtól két méterre, a virágos ládákban és a környező asztalok alatt is a vendégek lábai közöttElég viccesen festhettük, ahogyan mind a ketten bujkáltunk ott, az emberek között. Amikor az utolsó lapot szedtem fel, a fejemet fentebb emeltem, hogy jobban szemügyre vegyem ezt a modorú személyt, aki segít nekem. Csak annyit láttam meg, hogy egyenruhában van. El akartam fojtani, de végül elnevettem magam.

- Ez most komoly? Ez tényleg egy rendőr?- gondoltam és ismét fentebb emeltem a fejem, hogy az arcát láthassam. Az a pillanat, egy szóval döbbenetes volt. Ahogyan a tekintetem találkozott azzal a nyugtató zöld szempárral, amely hamis volt, egyszerre de mégis hívogató. Annyira zavarba jöttem. Nem is tudtam, mit mondjak, egy egyszerű, halk köszönömöt, vagy inkább csak mosolyogjak és menjek tovább, és ne szóljak semmit. Végül ez jött ki a számon:

- Húha, biztos Úr! Már ez is beletartozik a munkaköri leírásába?- mondtam iróniával, majd elmosolyodtam. Erre ő is elmosolyodott és akkor tudtam, nyert ügyem van.

Nem volt az a bunkó fakabát, aki egy ilyen kérdésen megsértődne.

- Hiszen szolgálunk és védünk. Főleg, ha ilyen csinos nő igényli a segítséget ha baja akad a széllel.- válaszolt könnyedén és odanyújtotta stócot, amit ő gyűjtött össze. Én csak mosolyogtam. Jól esett ez a bók, éreztem, hogy nincs ezzel célja, csak egyszerűen kedves volt.

- Mik ezek a jegyzetek? Főiskolás feljegyzések?- érdeklődött.

De én csak mosolyogtam és mosolyogtam, mint egy hülye.

- Én írtam őket. Nem lényeges.- mondtam habozva és elvettem a lapokat.

- Temmuz vagyok.- mutatkozott be illedelmesen, majd a kezét nyújtotta, hogy kezet foghassunk.

- És kitalálom: Rendőr!

- Igen...

Várakozva nézett rám, hogy bemutatkozzam, de én nem szóltam semmit.

- És téged, hogy hívnak?- kérdezte. Várt, de én ismét nem szóltam. Látta rajtam, hogy nem igazán akarom elárulni a nevem. Túl korainak éreztem. De akkor olyan ügyetlen voltam, hogy elejtettem néhány lapot, amik a földön landoltak. Temmuz lehajolt értük és szerencsétlenségemre köztük volt a borító, amin a nevem is szerepelt. Így könnyűszerrel olvashatta el. Érdekesen felnézett rám. Valami olyasmit gondolhatott: "Na, most megvagy!"

- Köszönöm..

Sebesen indultam, hogy visszaüljek a helyemre, megigyam a  maradék kávét és folytassam a megkezdett tevékenységemet. Mintha nem is számított volna, ez a szinte filmbe illő jelenet. Ő azonban nem adta fel és utánam fordult. Majd az asztalomhoz érve megkérdezte:

- Maradhatok pár szóra?- és én újra belemerítkezhettem a szemeibe, ahonnan érthetetlen nyugalmat és szeretetet vallottam áradni. Most már értem azt a kifejezést, hogy megigéz a szemével, hiszen megbénultam tőle. Nem tagadhatom mennyire szimpatikus számomra, és azt hiszem, a szemkontaktusból, ez neki is feltűnt. A haja fekete volt és a bőre kreol. Nekem nem tetszettek, azok a napbarnított, műmájer csávók. De ő más volt. Még így is, hogy sármos volt és jóképű. Természetesen volt az.

- Persze.- végig futottam rajta, a ruháján, a bőrén, végig pásztáztam őt, mintha átvilágítottam volna.

- Törökországból jöttem. Ezért ilyen barna a bőröm.- szólt és mindent levágtam. Hát innen az a lehengerlő, csodás és szenvedélyes kisugárzás, a nap barnított bőr és ezért cseng olyan szépen, egzotikusan a neve: Temmuz.

- Valóban?- csodálkoztam. - Mikor költözött ide?

- 6 éve a családommal.

És puff, összedőltem mint egy kártyavár. Szóval a családjával. Hogyan is gondolhattam, hogy egy ilyen jó megjelenésű férfinek nincs felesége és gyerekei. Egy pillanatig haragudtam magamra, hogy megint tévedésbe estem.

- Édesanyámmal és apámmal. A húgommal és az ő két fiával.

Nem tudtam okos dolog-e egyből rákérdezni arra, van-e felesége.

- San Novába költöztünk. De nem rég áthelyeztek ide. Ezért ezen a környéken nem vagyok ismerős.

- én ott születtem. De ide jártam gimnáziumba.

- Nem volt nehéz ingázni a két város között. Elvégre az 65 km körül van.

- Meg kellett szoknom.

- Kérsz valamit?

- Nem, köszi. Már ittam.- mutattam felé az üres kávés csészét.

- És rendőrnek hol tanultál? Még otthon?- kérdezgettem, azért, hogy megpróbáljam besaccolni hány éves lehet.

- persze. Lediplomáztam és 24 évesen bejelentettem, hogy eljövök. Először persze a családom, elvetette az ötletet, de a végén az lett, hogy ők is jöttek velem. Nálunk nagyon fontos a család összetartása. Rengeteg rokon maradt kint, de őket meglátogatjuk évente, legtöbbször nyáron. Mert a tenger látványa nagyon hiányzik nekem. Általában ott töltünk 1-2 hetet. Nem rég utaztunk vissza és már azzal fogadtak, hogy áthelyeztek.

Gyors felszámolást végezve kérdeztem.

- Tehát akkor, pont 30 éves vagy?

- Ezt jól kitaláltad. És te hány éves vagy?

- Mennyinek nézel?

- 23-24?

- 27 vagyok.

- És mit dolgozol?

- Életművész vagyok.- válaszoltam.

Azt hiszem a titkolózásommal, jobban felkeltettem az érdeklődését. Számára sem voltam közömbös, ezt már tudtam. De beláthatta, hogy hasztalan faggatnia tovább, ezért nem beszélt. Csak néztük egymást, szavak nélkül. Egyébként a beszédén nem érződött semmilyenféle akcentus, kellemes volt a hangja. A csipogója váratlanul megszólalt, elővette és csalódottan nyugtázta , mennie kell. Sajnáltam, hogy vége szakadt, ennek az igen érdekes, rögtönzött társalgásnak.

- Ne haragudj! Hív a kötelesség.- közölte szomorúan.- Esetleg találkozunk máskor is?

- Ha úgy akarja a sors, úgyis megtalálsz, de ha nem akarja, én nem vagyok hamupipőke, és még üvegcipellőm sincs. Úgyhogy nehéz dolgod lesz.

- Én sem vagyok királyfi. Szerencsére ez a valóság és nem egy mese. Ne feledd, tudom a nevedet, és ha akarom, beírom az adatbázisba és úgyis megtalállak.- mosolygott Temmuz. és felállt a székből.

- Jól van. Megkönnyítem a dolgodat. Szinte minden reggel itt vagyok. Ha keresel, és esetleg erre jársz, én mindig itt leszek.

- Hát akkor szia!

- Szia!

Már csak azt láttam, hogy beszáll a rendőrautóba és elhajt innen.

 
1. Fejezet A kezdet ritmikája E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. február 25. hétfő, 10:50

Reggel 7:42 az óra hangosan csörögni kezd. Kinyitom a szemem. Ma is olyan hihetetlenül fáradtan ébredtem. Kikapcsolom az ébresztőt.

- Csak még 5 perc, csak még 10…- gondoltam és lehunytam a szemem. Körülöttem csend volt, de belül iszonyat zűrzavart éreztem. Nem rémültem meg ettől. Megszoktam már. A részesem lett. Nem akartam több kérdést feltenni és nem akartam egy kérdésre sem válaszolni. A mellettem lévő üres helyre pillantottam. Olyan csend volt és némaság. Pedig hányszor elképzeltem már valakit itt mellettem az ágyban, egy igaz társat. De azt hiszem, megérdemlem. Csak nyugtattam magam ebben az állapotban, de lehet, hogy bele fogok őrülni. Itt vagyok, egy csinos és sikeres nő. Egyedül. Vágyom arra, hogy gyerek zsivalytöltse meg, ezt a pici szobát. Vagy legalább valaki. Széttörje ezt a burkot, mert minden tárgy és hely a lakásban, saját magamat sugározta vissza. Szeretném ha valakivel kitölthetném a kimaradt részeket. Már mindegy, hogy ki, csak valaki. Így 27. évem betöltésével már komolyan gondolkozok, hogy egyedül fogok meghalni. Minden ismerősömnek családja van már azóta. Kár volt olyan sokáig küzdenem azért, hogy ne éljek rendszerben. Mostanában olyan tehetetlen vagyok. Túl régóta nem kaptak el a gondolataim, olyan formában, ami a köz számára is értékes lenne. Azt hiszem ezt hívják írói válságnak. Talán egy szerelem az, ami kimozdítana ebből? Azért reménykedek még a jövőben. Fel kell kelnem és járnom kell az utamat, nem számít hová jutok a végén. Tehát felültem az ágyon. Még néhány percig  meredtem a sötétbe, aztán felkapcsoltam a villanyt. Előkapartam valami használható ruhát a szekrényből. Itt volt mindenféle szép és csicsás ruhanemű, nem hordom már őket. Felvettem azt a szoknyát, amit éppen találtam- Kimentem a fürdőszobába és feltettem egy kevés sminket, a formaságok ezt kívánják meg tőlem, és egy jó adag parfümöt, hogy azt higgyék érdekel a véleményük. Valójában már nem érdekelt mit gondolnak rólam. A tükörben megláttam, hogy a hajam kezd lenőni, sőt nem is volt teljesen fekete.

- Be kell festeni!- állapítottam meg, hiszen ez az igénytelenség legfőbb jele. Felvettem egy vékony kardigánt. Kint már kezdett hidegedni az idő. Ősz közelgett, az a békésen lemondó, elmúlást hozó Ősz évszak. Szerettem az őszt, mert egyszerűen megjelenítette az érzéseimet. Mikor egy fa színekben pompázik de mindenki tudja legjobban Ő maga, hogy ha csak egy időre is, de el fog pusztulni Felvettem a csizmám. Ez a csizma a kedvencem volt, fekete bőrből készült. Akárhová mentem mindig megfordultam utánam a férfiak. Tetszett nekem. Sokszor ki is használtam. De egy bizonyos személy sem fordult elő, akit az ágyamba vittem volna. Pedig reggelenként, néha éreztem az illatukat, olyan erős, férfias dezodort a ágyneműmön. Annyiszor elképzeltem és annyira akartam. Gyorsan lekaptam a kulcscsomót a falról és elindultam otthonról. Ismét fel tudok háborodni azon, hogy egy 10emeletes házban, már évek óta nem működik a lift. Ezért mindig időben el kellett indulnom, hogy  7 emeletet megmásszam. Az egyik lépcsőfordulóban van egy hatalmas tükör, soha sem álltam meg, hogy bele ne pillantsak.  Most is odanéztem és a vállam mögött megláttam azt a lányt. Rachelnek hívják Hallottam a cipője unalmas kopogását és azt, ahogyan a kulccsal csörömpölve, idegesen próbálja bezárni az ajtót Elkaptam a fejem, még egyszer sem láttam az arcát igazán. De nem is érdekelt különösképpen. Mindig pontban 8:40kor találkoztunk a lépcsőházban. De egyszer sem néztük végig egymást, csak elhaladtunk egymás mellett mint két idegen. Eléggé rossz híre volt ezen a környéken. Kiléptem a lépcsőház ajtaján és köszöntött a jól megszokott reggeli utcakép. Az emberek, ahogyan megkezdték rutinszerű napjaikat. Az én történetem valahol ott kezdődik, ahol másoké rendszerint véget ér. (...)

Akkor költöztem ebbe a társas házba amikor végeztem a gimnáziummal. Persze, ahogyan minden szülő, az én anyám is azt akarta, hogy a felsőoktatásban folytassam tanulmányaimat és orvos vagy ügyvéd legyek. Én azonban pontosan tudtam, hogy az én utam, egy kicsit sem fér össze ezzel. Így hát elkértem az egyetemre félretett összeget és kivettem egy lakást, 3 utcányira a főúttól, a Drope utcában. Elhatároztam, hogy az irodalomnak fogom szentelni az életemet.. Fogtam magam, hogy önállóan kezdhessek mindent. Emlékszem, csak egy matracom volt és a szoba tele volt könyvekkel. Állandóan olvastam. Hétvégenként egy bárban melóztam, amiből jutott egy doboz cigire, némi kenyérre meg napi egy almára.. Rengeteget dolgoztam, akkor is mikor mások pihentek. Éjszakákon és hajnalokon át. Senki sem gondolná, milyen hihetetlen munka van ebben. És én ezt tartottam hivatásomnak. Bármit is gondoltak rólam. Szinte remeteként éltem itt, egy majdnem üres  lakásban a 7. emeleten. Semmim sem volt, csak a szavaim. Miközben állítottam össze az egyes fejezeteket, több oldalt felgyújtottam. Több óra munkája veszett ilyenkor kárba, de a tökéletességre törekedtem. Végül elkészült az első könyv, mellyel azonnal berobogtam egy kiadóhoz. Nem azt kaptam amit vártam. Nem lett kirobbanó siker. De legalább annyi pénzem volt belőle, hogy megvegyem részletre a lakást. Nem adtam fel, tovább dolgoztam. A második könyvemet nagyobb siker övezte és végre felfigyeltek rám. Már tudtam arra is költeni, hogy csinosabbá tegyem az otthonom. Sokan irigyelhetnék tőlem ezt az életformát amit űztem. Hiszen naphosszat a kávéházban ücsörögtem és olvastam. Bár szerintem elég veszélyes, mert így hamar becsavarodik az ember. Ha csak saját magával foglalkozik és csak a gondolataival. Nem dolgoztam. Bár a jogdíjakból nem éltem épp fényesen, nem volt több csak annyira elég, hogy ezt az életet fenn tudjam tartani. Maximum annyi dolgom volt, hogy megjelenjek néhány interjún, bemutatón vagy rendezvényen. Éppen ezért a szomszédaim rosszallóan néztek rám. Mert nekem nem volt munkahelyem, nem mentem halat pakolni a piacra, és nem is álltam egész nap egy üzletben, de még egy irodában sem robotoltam. Ezért sokan ingyenélőnek tituláltak. Nem értették, miért írok le olyat, amit ők is pontosan tudnak. Például azt, hogy a világ nem jól működik. Lehet, hogy íróként csodáltak, de a hétköznapi életben nem sok hasznomat látták. Akkor keltem amikor mások feküdtek és akkor értem haza mikor mások ébredtek. Nem igazán tudták hova tenni azt, ha reggel 4kor sétáltam be a bejáraton. Értelemszerűen gondolták azt, hogy valami buliban voltam az éjjel. Nem akartam magyarázkodni és nem akartam, hogy megértsék. Az itt lakók nagy része öreg volt már, volt 2-3 nagy család a többiek pedig mind rendes polgárok voltak. Épp ezért nem nézték szívesen, hogy a legkülönbözőbb időpontokban találkoztak velem a lépcsőházban. Nálam nem volt úgy, hogy mondjuk 9-től 5ig dolgoztam és 6ra hazaértem, vagy ha elmentem a barátaimmal meginni egy sört, legkésőbb 8ra otthon voltam. Nem voltak gyerekeim és nem vezettem háztartást. Így szerintük semmit sem csináltam. A régi barátaim közül felhívtak néhányan, úgy havonta egyszer, hogy megtudják mi van velem. Szinte biztosak voltak abban, hogy züllött életet élek. Amióta családot alapítottak szinte egyedül maradtam. Nem foglalkoztak velem és nem is kérem tőlük. Talán az egyetlen Britton bácsi volt, aki szóba elegyedett a nagy családosokkal, épp úgy mint velem. Nagyon humoros kis öreg volt. Ha áthívott szívesen átmentem hozzá. A másik, szintén fiatalabb lakó Rachel volt, rajtam kívül. Számtalan pletyka keringett arról, hogy pasikat vitt fel a szobájába, hogy állandóan bulizik, valamint arról, hogy egy fiúval találkozgat lent az udvaron. Meggyanúsították azzal, hogy kiskorúval áll kapcsolatban. Akaratlanul is elcsíptem néhány szót ezekből. Nem tudtam higgyek-e vagy sem. De érződött rajta az a tipikus romlottság, vagy hogy szokták mondani.

Szóval így éltem én kötetlen és látszólag szabad mindennapjaimat, a Drope utcai társasház 7. emeletén, egy 2 szobás lakásban.Mr. Brittonnal a földszinten, Suzieval és a férjével, akiknek két lányuk volt, Clare-rel a macskás nénivel a 2.on, Rachellel, a középkorú és elvált Daviddel és még több tucat emberrel, akiket csak látásból ismertem.Hiába voltam szabad, az életem  valójában silány és unalmas, szenvedély nélküli volt. A saját személyiségem rabja voltam. Akárhová mentem, mindenütt egyedül voltam.

Ha akartam egy éjszakán át jártam a várost, egy új gondolatért, egy le nem jegyzett mondatért, de ha úgy tartotta kedvem 3-4, sőt 5 napig, ki sem tettem a lábamat. Lehet, hogy nagyon sok minden hiányzott, de azt nem róhatom fel,  nagy kincsem,időm az mindig volt. Talán csak ez volt nekem, ami jelentett is valamit. Bár ennek az időnek nagy részét a várakozás tette ki. Mindig várni a reggelre, az éjjelre, egy kedves szóra, egy érintésre. Vagy csak egy kicsit jobbra. Engem már csak a reménytelen várakozás töltött ki,  semmi sem lehetett elég nagy ahhoz, hogy ezt az ürességet, ami bennem tátongott befoltozza. Sokkal inkább szerettem volna inkább dühöt, haragot érezni, mert ez az üresség lehetetlenebb volt mindennél. Egyszerűen a semmi volt. És én csak vártam, mindig csak vártam. Időmből csak azt tartottam értékelhetőnek, ha írtam. Régen nem kellett hozzá sok. Kiültem az ablakhoz, lementem az udvarra vagy csak leültem a lépcsőre. Elszívtam egy cigit és becsuktam a szemem. Minden erőlködés nélkül megrohantak a gondolatok. Csak nekitámasztottam a fejem a falnak és hagytam, hogy szárnyaljak. Istenem, milyen csodálatos érzés volt. Mindent megadtam volna azért, a néha csupán 1-2 óráig tartó szenvedélyért. Úgy éreztem igazán élek. Annyi és annyi dolog jutott eszembe, aminek csak a töredékét tudtam leírni. De ez nem számított. Teljesen ki tudtam zárni a környezetem és visszatértem belső világomhoz, a legtisztább érzésekhez. És akkor nem számított remekművet írok vagy silány szemetet. Nem számított van-e értelme, csak élveztem, hogy azt érzem életben vagyok, hogy úgy igazán, nem várva semmire, nem törődve a zűrzavarral ami körbevett és úgy, hogy egy rövid időre, nem éreztem a magányt.

(...)

 
Rachel és Én Bevezető E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. február 21. csütörtök, 11:02

Rachel és Én

 

Bevezető

 

Skizofrénia, téboly, drogfogyasztás, elszigeteltség.

 

A hétköznapi ember számára biztosan elég távoliak ezek a fogalmak. A Reason Of Delicious lakóinak azonban egyáltalán nem idegenek ezek a szavak. Hiszen ez a hely tárt karokkal várja mindazokat, akiket megsebzett az élet, a társadalom talán visszafordíthatatlanul deformálta a jellemüket. A karaktereim alapvetően emberek, csak a társadalom, az életük vagy a múltjuk tette őket azzá, akik. Rachel két énjén keresztül valójában a világ két arcát ismerhetjük meg. Megismerjük az írónőt, aki írói válságban szenved. De mégis küzd, hogy "normális" életet éljen és annak reményét egy mindent elsöprő szerelem jövetelétől várja. Vállalja a küzdelmet a valóságával, próbálja formálni azt, keresi a helyét és ez által önmagát. Ezzel szemben Rachel a néma kétségbeesést, a lemondást képviseli. Értékrendje a végletekig eltorzult. Már nem képes szerepet betölteni a saját életében. A drogok világába menekül és megalkot magának egy olyan világot, ahol nem érzi a fájdalmat és elbujdokolhat a környezete elől.

 

" ahogyan a bogárlárvák ették lelkének egészséges részeit. Úgy vált részesévé a bűn, mint másnak a remény..."

 

A történetet átszövöm azonosságokkal és meglepő ellentétekkel. Az elején még teljesen elkülönül a főszereplő két személyiségeaz események folyamán egyre inkább összemosódnak ezek az elkülönítő jellegek. Azonban a "két szereplő" csupán az álmaikban érintkezhetnek közvetlenül. Az ellentétek rendszertelensége végül szétbomlasztja a cselekményszálat. Ezért az olvasónak is nehéz eldönteni, Rachel melyik énje van felszínen. Az E./1.)Én) személyben megszólaló az írónő, míg a  E./3.ben megszólaló (Rachel)  bemutat egy lányt aki a drogok világába menekül és mesél függőségéről és utazásairól. A megfogalmazás módban különül el a főszereplő két énje Változást hoz  az, mikor az írónő megismerkedik Temmuzzal, a török származású rendőrrel aki egy fontos ügyben nyomoz a városban.  Rachel kapcsolatban áll a drogmaffia egyik leszármazottjával Sinussal. Mikor Temmuz tudomást szerez az írónő másik életéről, egy kétséges személy leírás alapján és megtudja azt hogy kapcsolatban áll Sinussal, szakít vele. Ezután Rachel megpróbál véget vetni az életének, de egy fiú megmenti őt.  Egy pszichiátriára kerül ahol felállítják a diagnózist: skizofrénia.  A személyisége szinte mondatonként váltják egymást.

A történet sok, a világot megrendítő kérdést tesz fel. Megsejtet egy Utópiát és beszél egy bizonyos mély tudatról vagy a létezés mögötti valóságról, megjeleníti az ember könyörtelen isten keresését a földön.

Fordulópont az mikor a főszereplő felismeri a betegségét, a szálak összekuszálódnak. Ez a kettőség végig kíséri a cselekmény vonalát és Rachel egész életét is. A regény végén fény derül, olyan tényekre, melyek választ adnak, azokra a dolgokra, amit addig homály fedett,

rACHEL ÉS é

 
Rachel és Én ( részlet a készülő regényemből) E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. február 21. csütörtök, 10:56

(...)Rachel és Én ( részlet a készülő regényemből)

 

Csak egy pillantás volt az egész, de Rachel lelkét megrázta valami érthetetlen hatalmas erő. Hiszen Sinus tekintete oly tiszta volt s ez igazolta szavai igazát.

- Elrohansz tőlem, ha jön a reggel. De magad sem tudod, hová mész, nincs helyed a valóságodban. Rachel, már csak velem létezel a bűnös éjszakában.

- Láncokba versz, megkötsz, gátolsz. Szabadulni vágyom, valahová. Rabságod megfoszt a gyönyörtől és veled nincs több élvezet.

- Miről beszélsz..? - suttogta Sinus és gyengéden közelebb hajolt Rachel arcához és lélegzete simogatásával, lassan csókolgatni kezdte a nyakát. - Azon ami megtörtént, már nem tudsz változtatni és éreztem rajtad, hogy utánam vágysz, ha megcsókollak. Hiába ellenállsz nekem, mert előlem elfutni, úgy sem tudsz, míg csókom hív újabb héja-nászra. Önmagadat kényszeríted karjaimba újból..

­- Talán csak folytonos hibát követek el, amikor átlépem azt az ajtót..

- Mi hasznod nélkülem a világban? Mit tudsz tenni? Hogy elhagysz engem, ha kielégült vágyad, többet már nem követel. Mit akarsz, barátokat, boldog családot? Mondd, boldog lennél akkor, ha nem látsz engem?

- Boldogság?! Mi az? Belemerítkezni egy hamis érzésbe s kínokkal tartani a legtovább?

Sinus fejét a falnak támasztotta és próbálta agyában megsemmisíteni a gyötrő gondolatokat. A szoba mozdulatlan volt körülöttük, mintha meghalt volna, és halottak lennének benne ők is.

  • Úgy vélem, a legtöbb ember hamis boldogságban él. Csak elhiszik és úgy gondolják, valóság. De aztán elmúlik és jön a keserűség..
    Én látom mindazt, amin más figyelme átsiklik, én az egész világot érzem. És boldog nem lehetek teljes egészében, míg társától hal meg a katona a csatatéren, míg éheznek, szenvednek, tőlem nem is távol. Mindenki azt hiszi, hogy ez tőle távol történik. Mindenki csak magával van elfoglalva és ha velük minden rendben van, önfeledt boldogságot tapasztalnak, melyet védelmeznek, mert csakis az övék. A szeretetet és a boldogságot meg kell osztani. A kollektív öröm emel a legmagasabbra.
  • Az a világ amit felvetsz, sokaknak álma. De meg nem teremthető az itt, ahol most vagy, Rachel. Keresd csak, önön boldogságodat, ahogyan mások is teszik és ne gyötörd magad, azzal, hogy társaid hogyan segítsd oda!
  • Miért, ne? – fakadt ki Rachel.
  • Mert ez lehetetlen feladat.
  • Ha a legnagyobb dolgokhoz így viszonyultak volna, nem lenne még villanykörténk sem. Valakinek el kell vinni a nehézséget. Valakinek nagyot kell álmodni.
  • Az álmok visznek, erőt adnak az úton. De, jaj neked, ha bennük élsz..

Az éjszaka rohanva állt tovább és észrevétlen futott egy újabb nappalba. Az ég még komor sötétséget mutatott odakint, de sejtelme már feltűnt a pirosló sugaraknak. Ébredezik minden, felnyitják szemeiket a fáradt dolgozók és elindulnak az útvonalon, amit minden reggel megtesznek. Apró sóhajtásokat vesz a világ és mozgolódni kezd. Rachel megfáradtan elnyúlt az ágyon és az ablakon nézett kifelé. A lágy, fehér függöny homállyal takarta az üveget és könnyed foszlányaiban ringatózott néha. Kecses hullámok jöttek ki gyenge lengéséből, ha a kicsiny áramlat érintette meg, a párkány alatti résből.

 

(…)

 
Keser-édes küzdelem E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. február 20. szerda, 10:03

Keser-édes küzdelem

Ez a sorsom, ismeretlen, megírt út. S ide-oda dobál engem, talán cselekvőképtelen viselem aljas játékát. Gyötrelem elérnem határozott állomásait és nem tudom hová kell lépnem. Csak megyek tovább, haladok az élet áramlásával és hiszem, hogy felé visz. Küzdök mégis, ellenállok a fájdalomnak, mely bennem lakozik mélyen, száműzve, elnyomva. Kiált bennem egy hang, de ügyet sem v...etve folytatom tovább. Rettegek, hogy elhatalmasodik rajtam a pusztulás és ellenállásom hasztalanná válik uralmával szemben, létem értelme a küzdelem. S míg tehetem, nem adom fel. Ha elfogy az erőm, kiszivárog mégis a tátongó űr, a leomlott falakon. Keserűség, gomolygó füstként terjed belül, a lelkemben, de őrzöm a tisztaságot, parányi helyen, védelmezem. Az enyészet foszt, a világ gyönyörétől és szemem lehunyva tartja, mikor kitárnám azt, a mindenségre. Megállít, akadályoz valami förtelem bennem, hogy igaz boldogságomat lássam, körülöttem. Tudom, érzem, hogy itt van. De annyi dolog homályosítja el az önfeledt pillanatokat. Rohanás, aggodalom, csalódás, keserűség..

 
Erdőben járva E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. február 12. kedd, 10:40

Erdőben járva

A madarak csicsergése köszönt és a levelek között a szél suttog valamit. Szavát nem érthetem, hiába zajong körülöttem. A fák kérge pattan néha, és ropog az avar, messzi léptek alatt, a hangja az erdőn át, száguld felém. Itt csend van, csak az erdő lélegzetét hallgatom és az enyémet. A nyüzsgő életet, mely ebben a földben lakozik. Szemeim tárhatom a hatalmas égboltra, magasan a fák közül szűrődik át nagy kék kabátja. Míg heverek itt, gondolataim közé vetve, ezer pici bogár mászkál halkan az avarban és szinte néma csörgéssel, ide-oda futnak a száraz levelek közt. Mindig úgy érzem, hazaérkeztem, hisz oly távolinak hatnak a civilizáció zajai. Néha a messzeségben elhalad egy autó, de zúgása eltűnik hamar, elveszik a semmiben. Hallom, hogy egy néni becsukja a közeli temetőben a kaput és az nyikorogva csattan a párjánakHallom, egy háztól, egy kutya ideges csaholását, mellyel ételt követel gazdájától és mellé simogatást is vár.
Ha becsukom a szemem, felhőkre képzelem magam, az ég tengerében, hullámok közt nyugszom én.
Nem érzem az idő múlását, hiszen ébren álmodom, semmi sem ránt vissza onnan, hiszen messzi a valóságom. Az idő szigora elhagyja elmém, s csak e perc van, melyet most élek át. Mindent kizárok és csak arra figyelek, ami belül van.
Szabad vagyok…

( a nyár emlékére és hogy jöjjön már a idő..:) :)

 
Puzzle E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. február 11. hétfő, 10:18

Puzzle

 

Csak a jelent érzem. Nem vágyom a múltba és nem akarom a jövőt. Egy vízesésben, csepp vagyok, melyet végleg elsodor a folyó. Elvisz az élet árja. Régen nem voltam és lassan megszűnök léteznit itt. Tűnő életem tovaröppen egy szellő hátán, mint kicsiny tüzes parázs, melyet lassan kialtat a szél... Felizzok még utolsót, hogy pár szó még elhagyja szám, valami nagyon fontos. Aztán elmegyek, eltávozom...

Az élet talán csak egy izgalmas utazás, rövid megálló a végtelenből, élveznünk kellene minden percét, míg bennünk van a lét. Az idő telik, de a napok váltakozásában gyönyörködtethetjük szemeink a hajnal pirosában, a mozgalmas utcákon, ember társaink szemében, minden változás hoz valami újat. Lehet éjjeli sötétet, de hoz majd világos ébredést, a reggelekenCsak várni kell, hogy kitisztuljon az égbolt, s kék színe terpeszkedjen felettünk, mint nagy uralkodó. Hiába próbálom percnyi képen rögzíteni a múlandót,megőrizni egy vers töredéket. Ezek csak hitvány másolatok a valóról, de elmúlt minden, mit görcsösen magamban rejtegetek. Arra kell figyelnem, ami körülöttem zajlik, lehet csodája apró, de az élet puzzle, össze kell tenni a parány részeket.

 
Elhamvadt gyufaszálak E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. február 08. péntek, 10:36

Elhamvadt gyufaszálak

 

Merj elveszni a pillanatokban! Nézd úgy egy gyufaszál röpke lángját, mintha örökké tartana. Merj megállni, körbetekinteni, az apró dolgokra figyelj, a levelek lágy ropogására, a homokút suttogó sziszegésére a lábad alatt. Csak lépteid vezessenek az úton, s hagyd, hogy a gondolataid szárnyra keljenek a némaságban, pár percig most tanulj és figyelj! A természet az, mely meghúzódik mögöttünk, ebben a mű-életben, a társadalom elnyomja az igazi érzékeket. Ott a természet csodájában a válasz, de gyönyörű rendszere mindvégig rejtett marad számunkra. Miért küzd az ember, hát miért nem csodálja meg azt, ami körbeveszi, mindazt, ami része?A napsugarakat, a madarakat az erdőkben. Amit keresünk, mindvégig mellettünk van. A nyugalom, a biztonság. Talán nem is érdemes kérdéseinket, újra meg újra feltenni, hiszen a természet rendszere oly rejtelem, a Mindentudásban olyan, mint oldott vízfesték. Felszíni valóság. Csupán látnunk, hallanunk és éreznünk kellene mindazt, a puszta létezést. Csupán merengenünk, mint a fák, hajthatnánk levelet és szemtanúi lehetnénk mindannak, ami a világon zajlik. Csak szemlélhetnénk, de részt nem vehetnénk benne. Tépázná ágaink az eső verdesése, örökké kínozna az évszakok váltakozása. De fájdalmunk mindig leges legbelül maradna. Emberi formám, talán mégis adomány, hiszen megkaptam azt, hogy az érzéseimet kifejezzem, üvöltsek, ha fájdalom, vagy sírva örüljek, szavakat kaptam, hogy elmondjam, ha bánt valami. Tehát légy hálás ember, hogy ebben a formádban létezel, ne vágyj más testbe, vagy más utak után. Hiszen nincs jövőd, csak a múltadat tartogatod, a jelen VAN számodra, a biztonság, a maradandó. Tégy, amit akarsz, ítéld jónak, vagy rossznak az emlékeidet, de míg ítélkezel, elhalad feletted az idő. Élj most! Élj a jelenben! Tudom, nehéz. De meg kell próbálnunk, hiszen ki tudja, mikor lesz már túl későn. Légy hálás ember, hogy vagy, hogy a földre vagy száműzve, hogy figyelj, s tanulj.

A bizonyos lelkek felismerik egymást, és nem csak ezt a ruhát látják, a külsőségeket, a testet, hanem mögötte, mélyebben, a tudatunk által létrehozott lelket is. Ahogyan szokták mondani, a hasonló emberek "bevonzzák egymást". De mégis miféle idegenség a lélek, talán olyan, ahogy megneveztük? Ahogy létrehoztuk? Valamilyen érthetetlen izé, ami belül motoszkál néha és biztosítja számunkra a túlvilágon a helyet? Mely oly végtelen, tiszta vagy sebes, nemes vagy gonosz. Talán csak egy töredéket őrzünk, a mellkasunkban, a szívünkben, valahol... De a lélek határtalanabb a földi lét korlátainál, a képzeletünkön is túl.

 
Találkozunk majd? E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. január 15. kedd, 11:19

Találkozunk majd?

 

Ősz volt. Emlékszem a levelekre, melyek a földön lehullva hevertek, elszáradva feküdtek tömegsírjukban a talajonSzínükkel adakoztak a halálnak, s piros és néhol sárga gyászruhában várták a pusztulást, hogy elkorhadjanak, és morzsákra essenek szét. A kezeimbe szorongattam egy csokor virágot és próbáltam nem odatekinteni a kőtáblákra, melyeken újabb és újabb nevek jelentek meg, miközben haladtam az ösvényen.  Jól kitaposott út volt. Az mutatta, hogy mennyi halotthoz jöhet az élő.

Ez a hely mégis csak élt, fű nőtt, a fák lélegztek. S néha lehet találkozni egy emberrel, aki ugyancsak sétálgat, mint én. Újra és újra kijövünk ide, hogy bizonyítsuk, bennük el nem múlhat az emlék, mindig megmarad, aki eltávozott. Egyszerűen nincsenek itt, azt hiszem. Itt a fák közé zárva, egy kerítés mögé, lezárt koporsóba. Hiába hozunk virágot, talán semmit sem ér. Hol vagytok halottaim? Megszűntetek egyszerűen, semmivé lettetek?  Vagy itt vagytok e kőhalomban, esetleg a vállaim fölött? Hol vagytok, itt bennem vagy egy más szinten, odaát?

Folytattam lépéseim tovább, az ismert úton. Még a gyász elejében, nem bírtam ki, hogy tartva ezen az úton, ne folyjon a könnycsepp, először forrón, majd dermedten, sebezze arcom. Olyan volt mintha a bánat tépkedte volna a lelkem. Kicsit még szerettem is magamat kínozni, azzal, hogy többször jövök el hozzá. Mostanában már  egyre inkább ritkulnak a látogatások, talán a idő begyógyítja a sebeket, de a nyomát el nem tüntetheti.. Ha a sírás nyomai meglátszanának, már tiszta sebhely lenne az arcom-

Régen szerettem sírni, mert utána megkönnyebbültem. Olyan volt mintha kifolyna belőlem a fájdalom. Persze nem sok, csak néhány grammnyi.

Arra jó volt, hogy egy kicsit javítson a közérzetemen, és újra tenni hívjon.

Ma már nem megy, túl sok téglát pakolgattam a falra, mellyel védem magam. S saját börtönömben élek, hitegetem magam, hogy rendben vagyok, és csakugyan elhiszem…

Így azért mégis jobb, hogy többet gondolok arra, ami van és kevesebbet arra, ami nincs.

Hozzá kell szoknom hogy többé nem részem,  azonban én újra része leszek a valóságomnak és a jelenben kezdek élni. Van talán egy feladatom, amit teljesítenem kell, és ez itt marasztal engem, nélküle. Hinni akarom, hogy közös a sorsunk, és találkozunk majd, rám is az vár, ami őrá, egy a túlvilágunk.

 
Hullócsillagok E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. január 15. kedd, 11:17

Hullócsillagok

 

Az álmaimban mindig megjelent, csak pár pillanatig, szertefoszlott arca az emlékeimben, de az alakja még mindig vonzott. Elvette tőlem az élet, de mégis itt volt bennemÜldözött hiánya éveken át. Nyugtomat nem találtam egy dologban sem, pedig annyi mindent próbáltam tenni, hogy elmúljon egészen, az amit hagyott maga után. A munkába temetkeztem, hogy eltereljem a figyelme, arról, hogy felidézni próbáljam, újra meg újra Őt. Elment. Egyszerűen el kell fogadnom. De hát a birtokomban sem volt, soha sem. Csupán elhittem. Enyém volt egy éjből néhány órán át, aztán felült a repülőre és elfutott tőlem messzire. Magával vitt engem is. A testem e földhöz volt kötve , a hazámhoz, de a lelkem vele tartott az Ő otthonába, a hegyekbe. Nem találtam a helyem, az életem nem volt ugyanaz többé. Egy csapásra megváltozott, mikor megláttam azt a lányt. Már akkor hozzáláncolt a szenvedély és mikor kihámoztam bőrét a ruháiból, azonnal függője lettem.

Mindent megtettem azért, hogy meggyőzzem magam arról, semmiség. Ugyan már, ez csak egy lány volt. Egy a sok közül. Hiszen hány lánnyal feküdtem le, akik megígértették, hogy másnap felhívom őket, mára már a nevüket sem tudom. Ő sem volt más..

De rabul ejtett, mégis be kellett vallanom.

De miért pont Ő?

Hogyan is kereshetném meg, egy másik országban. Annyira keveset tudok róla.

Csak jött az idegenből és visszatért az idegenbe, mintha nem is lett volna.

Oh, édes hullócsillagom, jöttél magasról s az én egemet fénnyel borítottad, de tova tűntél egy perc alatt, és ideérkezvén hamuvá lettél...
Csak a neved tudom, a mosolyod ismerem, érintettem a bőrödet, betekintettem a lelkedbe, de nem tudom ki vagy.

 
Sebastian és a hercegnő 4. Emlékek E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. január 10. csütörtök, 12:54

 

Sebastian és a hercegnő

4.

Emlékek

 

Már szinte nem létezem. Te vagy a múltam és a jelenem. Nem tudok a jövőbe tekinteni, ha nem vagy velem.

Kimondatlan szavaim, papírra vetve élnek majd helyettem.

 

Emlékszel?

 

Tömörkény InterCity érkezik, majd tovább indul Szeged felé...

Már ki tudja hányszor szólalt meg a hangosbemondó, már biztosan több vonat robogott tova a hideg, kemény síneken. Megrohamozzák az utasok és elfoglalják helyüket. Aztán a vonat megkezdi menetelét. Elhagyjuk a várost, kietlen tájakon visz ezután, csak a zakatolás van a fejünkben és csak a kerekek zaja tölti ki a teret a kabinban.

A váróterem légköre szikrázta a nyugtalanságot, az emberek várakozása töltötte be a helyet. Amint beléptem én is részese lettem ennek az állapotnak. Az ürességet, itt az embrek vegyes érzelmeinek kisugárzása tette kitöltötté. Néhány pad volt a berendezés, a falat színes mozaik kocka borította és a felszegezett óra üzente mindenkinek a percek keserves vánszorgását. Volt ott egy lány. Az ablak előtt állt és bámult kifelé, követte a kocsik gyorsaságát a szemével és sokáig időzött tekintetével a fák lombjain, ahogyan olykor-olykor felborzolta a szél a leveleket.

Titkon egymásra pillantottunk , gondolatimban már megszólítottam volna Őt. Lenge, nyári ruhát viselt, melynek fehérsége odavonzotta a tekintetemet az alakjára. Lágy formáit kiemelte a ruhanemű. Emlékesztetett egy angyalra, lénye oly furcsaságot üzent felém, rabul ejtett már akkor. Csodás ragyogás övezte Őt, mikor kiszemeltem a tömegből. Féltem megszólítani. Nem akartam megzavarni miközben az ablakon át fürkészte a világot. Addigis elveszhettem a látványában, ahogyan vállára omlottak fekete hullámai, de szabadon hagyták a hátát, hogy szenvedéllyé formálják érdeklődésemet felé. Ha csak egy szót mondhatnék neki, de mintha megszólalni sem tudnék most, ne hogy szertefoszoljon ez a kép és pár szó múlva gyors lépésekkel távozzon a teremből. Továbbra is csak elvakult érdeklődéssel kémeletem testének minden szegletét. Ha most megfordulna, biztosan meztlenül érezné magát a szememtől. Legalább azt megtudhatnám " Merre utazik?" Hogy tudhassam, találkozhatok-e vele, talán még egyszer. Talán csak most van lehetőségem beszélgetni vele. Komolyan mondom, már szinte elindultam felé, de mozdulatlan maradtam a székben, a lábaim nem engedelmeskedtek a parancsnak. Egyszerre fagytam meg és egyszerre égtem el ettől az érzéstől. Csak nézni tudtam őt és vágytam tarthatna örökké most. Kicsit félrebiccentette a fejét és a haja mögül előbukkant az arca. Kék volt a szeme. Sminket alig viselt.Sosem láttam még a túlsminkelt, tökéletes lányok között ilyen tiszta arcot.

Tenyerét az ablaknak szegezte, másik kezével pedig lendített egyet az oldalán lógó táskán, majd megfogta és elhúzta a cipzárt. Rövid kotorászás után előkerült egy cigarettásdoboz, majd nem sokkal ezután egy élénk, rózsaszín gyújtó is. Mivel a váróteremben tilos a dohányzás, kénytelen volt kifáradni az állomás elé. Itt a lehetőség, kimegyek utáa és adok neki tüzet. Elindultunk, előttem volt, de pont elég közel, hogy ha megragadom a derekát, elkaphassam. Kilibbent az ajtón, én pedig gyorsan követtem Őt, ám kicsit leplezve azt, hogy gyorsaságomat miatta teszem. Leült a padra és a  szájába vette a cigartettát. Odaléptem hozzá és előrántottam a gyújtómat a zsebemből.

- Elnézést, adhatok tüzet?

A kis hölgy zavarodottan elmosolyodott.

- Nem kell, köszönöm.  Nekem is van- mutatta felém a gyújtót, hogy túl legyen az egészen.

Hülyeség is lett volna tüzet kínálni egy nőnek, akinek nyilvánvalóan a kezében van a gyújtó. Én mégis megtettem. Rágyújtottam és próbáltam összeszedni a fejemben, mit is mondhatnék.Csendben telt ez a néhány perc, sebesen égett csikké a cigaretta két ujjam között.

Ismét megszólalt a hangosbemondó: Tömörkény InterCity érkezik, majd tovább indul Szeged felé...

Mennem kellett. A vonat csakugyan pár pillanat múlva megérkezik. Elnyomtam a csikket és mentem a bejárathoz. Akkor vettem észre, hogy a nő is ugyan ezt tette. Kint voltunk a peronon, és az utasok már megkezdték a felszállást. Már nem vártam a kérdéssel, hogy elveszítsem ismét gyors lépteivel, tünjön el.

- Merre utazik?

A nő megint elmosolyodott.

- Szegedre.- mondta kicsit gúnyosan, mintha ez nem lenne elég egyértelmű.

- Az jó. Mert én is.- gondoltam magamban és feltéptem a vagon ajtaját és felsegítettem a lépcsőn. Ott voltunk a szűk folyosón.  Megkezdtük keresgélésünket a helyek felé, átsétáltunk egy másik vagonba. Talán lesz egy üres kabin...

 
Sebastian és a hercegnő 3. Búcsú E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. január 10. csütörtök, 12:52

 

Sebastian és a hercegnő

3.

Búcsú

 

- Újrta itt vagy hát, könnyű lépteiddel újra átléped ajtómat. Újra érezhetem selyem bőrödet, és végig simíthatom azt, vággyal teli mozdulattal tehetem. Ha tudnád, menyiszer voltál a fejemben, a nap minden percét rád áldoztam, csak teltek a napok, de te változatlan maradtál bennem, gondolataim csak rólad szóltak és egyre gyötrőbbé tették hiányod.

- Minél meszebbre megyek, annál inkább ott vagyok benned, hiányod láncol, szabadulni nem hagy.

- Vissza térsz még hozzám, hogy fokozd fájdalmam, még egy utolsó ölelést kérsz, méég egy utolsó csapást mérsz rám.

-Ha el nem engedsz, tőled el nem távozhatok, kötéllel fogsz magadhoz, horokban a saját nyakad körül.

- Oh, de ha lehetnél teljes egészében az enyém, megfosztana a fény a földi poklomtól és gyönyör lenne a szenvedés...

- Nem lehetek fény...

- De számomra jelented azt, a mindennapok szürkeségéből törsz elő. Napsugaram vagy a viharban.

Sebastian ezen a reggelen, korán felébredt, nem tudott aludni, valamiért nyugtalan volt. mindenképpen megváltozott valami. A falak már nem sugározták azt a monoton lassúságot, melyeket Sebastian üres mindennapjaival tett élettelenné. Ezek a falak már nem sugároztak vissza szikra életet sem, néha bevilágított a napfény a befüggönyözött ablakon át, de hiába volt, mert a tömény, sötét üresség uralkodott az egészen.

- Elveszítettem a kincsem. Megvadultan tépem láncaim, mint megveszett fogoly álat, ki a szabadságot szimatolja. Pedig itt van a biztonság számodra, itt velem.

- Biztonságosabb az aranykalitka, de élvezetesebb szabadon repülni, a veszély örökös pillantásával a hátunkon.

- Akkor legyél szabad, árva és védtelen. Ha értenéd, milyen gonosz a nagyvilág. Megtámad téged, és marcangolni kezd farkas harapással.

 
Sebastian és a hercegnő 2. Hiány E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. január 05. szombat, 08:43

Sebastian és a hercegnő

2.

Hiány

 

Amikor megcsókolsz, a fejem üres lesz. Nem csaponganak benne zavaros gondolatok, csak a semmi van körülöttem és nyelveink vad játékába, temetkezem, mely vágyat kelt közöttünk. Oh ez a vágy messze elsodor...
Csak te vagy most és a lélegzetem hangja hallható, nem hallom a rohanó világot. Mintha nem is létezne, megtalálom a békét, melyet kerestem gyötrően mindenhol.
Béke vagy számomra, nyugtalan keserv…
Elégek már attól, hogy öleljek szorosan, csak ez a gondolat rombolja elmém, míg meg nem teszem.
Hol vagy, álmaimba száműzött, könnyed hercegnő? Hol vagy található? Akárhová mész, nem menekülhetsz, mert egy kis darabot mindig magamban őrzök belőled. Kiűzhet a Sátán, elvihet mellőlem az idő, mely elrobogva mellettünk felkapja és elrabolja a jelent. De megmaradsz nekem, kis töredék másod, a szívemben helyed van, a legmélyebben védetten, benne vagy a fejemben, ezer gondolatom formál meg téged, az emlékeim között tartalak, hogy fölidézhessem múló arcodat homályos képekben.

Fájdalom, ha visszatekintek a múltba, és először téged látlak megelevenedni. Milyen megfakult csökevény, ez a folt, ennyi maradtál. Csak a hiányod érzem, lassan elpusztít minden emléket róla, már nem látlak valódinak, kényszeríteni akarom agyamat, hogy feledésbe ne essen. De egyre elmúlsz, egyre távolibb vagy, már nem emlékszem az érintésedre, már nem látom az arcodat, csak azt érzem, hogy hiányzol.

 
Sebastian és a hercegnő 1. ( Elfutó idő) E-mail
Írta: Farkas Gabriella   
2013. január 05. szombat, 08:41

Sebastian és a hercegnő

1.

 

Elfutó idő

 

 

Oly hosszúak az éjjelek, sötétség honol az égen, a fákat fehér szín takarja be, bársonyként pihen ágain a dér. Megfagyott harmat ül az ablakon, homállyal fedve be a látványt odakint, csak elmosódott foltokat lehet látni az üvegen át. De piroslik már a horizonton, a felkelő nap ereje megtöri az éjjelt, és ébredni hívja a világot.

-         Sebastian, nem vár rád itt már ölelő kar, cseppnyi érzés sem szorult belé, karjaim kihűltek és elutasítanak téged.

-         Rég volt már mikor vágyakozva nyújtottad karjaid, hogy húzz magadhoz.

-         Menedéked voltam, ha bezártalak téged itt. Mondd, tudod-e mitől menekültél?

-         Miféle szörnyeteg, démon, gonosz lény küldhetett hozzád újból és újból? Talán a fájdalom üldözött folyton, hogy nyugalmat várjak forró karjaidban és ereidben véred csörgedezését hallgassam sokáig, mint a hulló esőt hallgatom szótlanul.

-         Ha jöttél mindent, megadtam neked és egyre fentebb vittem a lelked a csillagok felé.

-         De aztán elengedtél, és zuhanni kezdtem sebesen a föld felé, visszatértem kötött létembe és egyedül hagytál. Ott maradtál fent és engem lehajítottál.

-         Te keresed a bajt folyton. Örök elégedetlen vagy, aki mindig többet akar. Ha világ minden boldogsága a tiéd, lehetne, akkor sem éreznéd azt, hogy teljes az életed.

-         Merengek a távolba, messzi valóságom hullámvölgyeibe, fogja lettem az érzésnek, mely hozzád kapcsol Drága, lényedhez láncol a gyengeség, de véget nem érő szerelem a miénk, tart majd halálom napjáig.

-         Mit elhozok majd neked…

-         Te csodaság, legszebb rabságom, megtestesítője titkos álmoknak, röpke fehér hercegnő, te vagy már valóságom. Itt veled, sötétség rejt, és eggyé válhatunk. Gyötrelmek hercegnője, kínozz még, ha így lehetek karjaidba zárva, talán örökké.

-         Gyere akkor Sebastian, ha vágyad ezt követeli, siess hozzám, tudom, hogy jössz.. Gyere, ahogy vagy, nem vetlek meg, ezért aki vagy. Előttem felfedheted igaz arcodat, semmi sincs, mi eltakarhatna.

-         Kínoz a szerelem, mellyel egészen hozzád kötve vagyok, de csodálatos újból ízlelni méz ízedet, bőröd felszínén. Szívem lüktet akkor a leggyorsabb ütemekben, már csak téged látlak, és csak téged érezlek. Tőled édes a vágy, mely gyötrelem, míg tartok feléd, hogy újra enyém lehessél egy mámoros alkonyon. Vad, veszedelmes finomság, tébolyult Függőség.

 
<< Első < Előző 1 2 3 Következő > Utolsó >>

1. oldal / 3

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 263 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs