Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 84. (Bóta András története – Vallon-ballada)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. május 08. szerda, 07:02

„Engem, úgy 17 éves koromban, a kollégium igazgatója tanított meg inni, a nevelőtanárom meg ultizni...”

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 83. (Élők, holtak, félholtak 8. – Egy hűvös sör…)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. május 06. hétfő, 11:00

István fizetett italokat, adott kölcsön soha meg nem adásra, segített költözködnie, ingyen elvitte kocsijával anyját vagy őt, a szülőfalujába és vissza, ám ha cigarettát kért tőle, megtagadta. Volt már szó arról, hogy István közgazdász és kitűnő verseket ír. Minden írásából adott egy fénymásolt példányt Carlofrancónak, ott őrzi őket egy műbőr mappában az újságok mellett a könyvespolcon. Az egyiket annyira megszerette és magáénak érzi, hogy megtanulta, s gyakran mondogatta gyerekesen magában, az utcán járva: Egy hűvös sör árnyékában, Harsányi István verse.

Egy utolsó cigaretta ma este

 

Perben állok a csorba pohárral

Gyilkos betonon végzi szilánkot sikító teste

Üvegcsillagokat sír az ég fölötte

 

Még egy utolsó cigaretta ma este

 

Egyszer a földre hullok én is

Fekszem majd egy hűvös sör árnyékában

Mint részegek átlépdelt teste

 

Most még egy utolsó cigaretta ma este

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 82. (Bal, jobb, bal, jobb – párbeszédek kevés elbeszélő szövegrésszel a helyben járásról és a kilábalás lehetőségéről; óriásminiatűr a Malomárok-korszakból)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. április 21. vasárnap, 06:57

                                                                                                                     Harsányi Istvánnak

 

    Egy frappáns előjáték a szerző vajúdásáról és ezen írás születéséről.

    Beszélgetésünk rémmesébe illő színhelyen zajlik: egy egri kiskocsmában. Közgazdász barátom (és a maga módján tisztelőm) túl van az ital előtti szófukarság mogorva állapotán, beszél, beszél. Ember legyen a talpán, aki ilyenkor meg tudja őt akasztani.

    Mondja: „Te csak nekrológokat tudsz írni? Örökké nosztalgiázol! Miért nem írsz a máról? Persze ne magadról, az olvasók nem érdemlik meg ezt a büntetést!” Éppen közbe akarok szólni a kocsmai csendben, amikor valaki meglöki barátom sörösüveget tartó kezét, s a farmerom jobb szárára folt kerül. Nézi. „Írjál, teszem azt, erről a foltról! Ne, inkább – melyiket is öntöttem le? – a jobb lábról! Ha lehet, ne szagos tintával! Aztán a lelki csipkék benne legyenek!”

    Én: „Jó.”

    (Pedig az idő tájt meglehetősen zűrzavaros volt a világ kívül is, belül is.)

    Nézegetni kezdtem a lábakat. Egy bicegő jobb láb megnyerte a tetszésemet. Már csak egy személyiség hiányzott. Ekkor feljebb emeltem a tekintetemet, néztem a környezetemben élő emberek arcát, hallgattam beszélgetéseiket, vallomásaikat. Meglátogattam múltamat is. Összegyúrtam egy embert. Arca nincs, nevét is csak egy betű jelzi majd. Ki-ki tetszése szerint pótolhatja ezeket a hiányosságokat.

 

                                                                                 „Oh, mondd még Aristoteles, hogy

                                                                                  ennenmagával minden eggy-azon!

                                                                                  Éppen hogy az vagyunk, ki nem vagyunk.”

                                                                                                            (Weöres Sándor: Psyché)

 

    Az embernek két lába van, természetes, hogy megbotlik. Megesik ez egy százlábúval is! Nem azt mondom, hogy ha éjszaka a sötét szobában, magányos másnaposságában, sebeit nyalogatva-szürcsölgetve a százlábú rálép egyik gyermekének görkorcsolyájára, föltétlenül megüti a térdét. Nem, ilyen nevetséges baleset csak emberrel fordul elő. Hősünk – K. – ember, nevetséges és egyre inkább törékeny. Azon az éjszakán, amikor a sötét lakásban rálépett egyik gyermekének görkorcsolyájára, nem tört el ugyan a lába, de a térde – az ő kifejezésével – piszkoskodik mind a mai napig.

    Könnyebb dolguk lehetett Dobóéknak Egerben a törökökkel, mint ennek a K.-nak itt és most a megsértett, emiatt gyanakvó, sőt ellenséges lábakkal, kivált a jobbal szemben. A bal láb ugyan neheztel rá, mert több munkát adott neki, de kárörvendő hiúsággal mozgatja ujjait. Most ő a jobb. Ő, aki mindig rosszabb volt, főként focizáskor a tereken, pályákon, iskolaudvarokon. Mozdulataiba féltékenység, sőt irigység is vegyül, mikor látja, hogy K. a másikat pátyolgatja: borogatja, kenőcsökkel kenegeti. Igyekszik erősebb bűzt árasztani és a jobb felé legyezni. Bizony, a szervezetben minden összefügg és beszél: a szív dobol a tüdőnek, májnak, a tüdő visszasípol, visszahörög, a máj térfogatváltozással felel. A vér nyomásának ingadozásával beszélget. Figyelmezteti emberünket véges voltára. K. elmélázik: „Rövid egy év múlva leszek annyi, mint a lábam, 42. Ők már nem lesznek 43-asak. Előfordulhat, hogy én sem.”

    A jobb láb csüggedt. Mintha azt mondaná: „Én se leszek már futóbajnok!” K. vigasztalja: „Akartatok, akartunk valaha is az lenni?” Ne szomorkodj: tapodhattál harmatos hajnali füveken, utcák porában, nyári záporok után tócsákban, pocsolyákban!” Ám a lába nem enged, visszavág: „Tapodhattam tüskékbe, szögekbe is, beszakadhatott a körmöm! Vigyázhatnál jobban magadra, ránk!” „Úgy van!” – zihálja a tüdő, dagadja a máj. Hősünk sem tágít: „Rövidnadrágom megengedte, hogy megláss idegen országokat, fürödhettél folyókban, tengerekben, meztelenségemben nők becézték, simogatták, csókolgatták fejedet, talpadat.” Megszólal a bal láb: „Ne legyél önző!” A jobb: „Ne legyél beképzelt!”

    Jobb térde ráförmed: „Jól elvagytok egymással! Ha én akkor nem ütöm meg magam, miről írna ez a jóember?!” Idegesen rángatja kalácsát és nyomatékul K.-ba nyilall. Ő bocsánatkérően fölszisszen. Lábai megregulázzák a szemtelen térdet. „Mire vágsz fel, te ütődött? Akkor írna egy másik sánta emberről! Egyébként tudhatod, hogy már előtte is gyengék voltunk, fájtunk, néha remegtünk. Egyszer például egyik ismerőse kísérte haza.” Hősünk elmosolyodik: „Kicsit azért nektek is ismerősötök!” Csodálkozva néznek rá, ahogyan ő szokott rájuk, amikor lehorgasztott fejjel baktat labirintusnak tetsző utcákon, a kiutat bent, magában keresve, amikor tőle függetleneknek, idegeneknek látja őket.

    „Ne írd már ezt! Ne lódíts!”

    Micsoda bárdolatlanság! Nem elég, hogy meg akarják mondani, mit csináljak, még bele is szólnak a szövegbe! Dühös vagyok, de a jobb láb K.-hoz fordulva nálam is dühösebben replikázik.

    „Mióta élsz járod (most sántikálod) hibás köreidet! Egyik vallásban sem találsz istent, csak papot!” Felém fordul: „Tudja, mi ennek a baja? Ha keresi is a kivezető utat, azért nem leli, mert nem igazán önmagában kutatja!” Megint K.-hoz: Tudod, kire emlékeztetsz? Arra a mesebeli lányra, aki a pincében, a falra akasztott kisbalta alatt siratja önmagát! Nem ismered? A lányos házhoz elmegy a kérő. Üres a kancsó, az apa leküldi a lányát borért. Lemegy a lány a pincébe, szemébe ötlik a falon lógó kisbalta. Nézi, nézi. Morfondírozik: férjhez megyek, lesz egy kisgyerekem. Nagyobbacska lesz a fiú, lemegy a pincébe. Felmászik a hordóra és… uramisten… meglöki a kisbaltát, az meg ráesik és… és agyonüti majd! Sír a lány keservesen és eldönti, hogy nem megy férjhez. Emlékszel már?” „Valami rémlik.” K. veszélyt szimatol. „Szóval én lennék az a lány? Fiú létemre?” Jobb lába ekkor már üvölt: „Nem fiú! Férfi! Maholnap 42 éves leszel! Az a hülye lyány a mesében nem fogadta el az élet természetes menetét, hiszen a lányok dolga az, hogy férjhez menjenek, gyerekeket szüljenek és védjék, óvják őket! Ez módosításokkal a fiúkra is érvényes! Igen, barátocskám, rád is! Felnőttél! És most már elég volt a téblábolásokból, toporgálásokból, a megtorpanásokból, a meddő, célt tévesztő rugdalózásokból, a becsukott szemmel végrehajtott büntetőkből, az öngólokból, a nevetséges cselezgetésekből, a lesgólokból, legyenek mégoly szemfényvesztőek, káprázatosak, látványosak is! („Ennek agyára ment a sok meccs a tévében!” – gondolja K. Jobb lába veszi a jelzést: „Ha hajlandó vagy felnőttként magadba nézni, megérted!”) Ne búsongj az elszalasztott lehetőségek miatt! Járj vagy sántikálj, de a földön mozogj! Ide rendeltettél, erre a kapzsi, mohó, mindig vajúdó és mindig ügyeskedő magyar földre! Vigyázz, egyre szűkül a mozgástered! Látod, idejekorán legyengültünk! Miattad! A térdemet is te ütötted meg! Elég a sápítozásokból, sopánkodásokból! Ezek csak szavak!” Hősünknek sok ez egyszerre. Nem hazudtolja meg jobb lábát, de úgy látszik, önmagát sem. „Mi bajod a szavakkal?!” – emeli fel a hangját, inkább csak azért, hogy időt nyerjen. „Semmit sem oldanak meg.” „A halálos ítéletek, a búcsúlevelek szavai sem?” Jobb lába szánakozva méri végig. „Másról beszélsz! Hülye vagy!”

 

    Sokáig nem szólnak. Nézik egymást, mint a farkasok. K. szemhéja adja fel előbb. Meglibben. K. legszívesebben leköpné a jobb lábát, de a nyálképződés szünetel, szája tikkadtan tátog. Csendjüket a jobb láb töri meg: „Ugye a házasság öröm, boldogság?” „Igen. Főleg a falvédők szerint.” „Ne pimaszkodj, komolyan kérdeztem. Tudom, az együttélés nem jár megbolydulások, összetűzések, veszekedések nélkül, de legalább a házasságkötés pillanata öröm, nemde?” „Úgy valahogy” – óvatoskodik hősünk, és vár. „Van egy másik értelme is a mesének. Az a lány (Sápadt sóhaj préseli ki magát K. ajkai közül.) egyszerűen nem mer boldog lenni, örülni. Éppúgy, mint te! Félsz, ha jól érzed magad, gyanús számodra, ha vidám vagy! Ezzel megfertőzöd a környezetedet is! A kishitűség lehet ám ragályos! Az öröm, a boldogság ritka perceiben arra gondolni, hogy Lesz még ennek böjtje!, már ne is haragudj, primitív ostobaság! Tisztában vagy egyszeriségeddel, tudod, hogy egyszer és egy idényre szült az anyád, nem hazudsz magadnak túlvilágot, lélekvándorlást. Az eszeddel nincs baj!” Hősünk mája most mástól hízik. „Nem vagy rendkívüli, de alávalóbb sem vagy másoknál. Ezért a tükrök előtt ne köpd le magad, viseld el tekinteted! Merj! Találd meg a harmóniát magadban, így másokkal és másoknak is jobb lesz! De az andalító volt és halogató majd helyett a mostra  figyelj! Ne zárd ki magad a világból és menj! Bal, jobb!”

    K.: „Jó!”

    És lefeküdtek.

    Félszendergéséből a jobb térde riasztja hősünket, belehasít. A jobb láb görcsbe rándul. „Mi van? Mit akarsz?” „Hej, barátom, az édeskevés, hogy azt mondtad, jó! Így is kellene élned! Jó éjszakát! Szép álmokat!”

    K. érzi, kívánja, tudja: aludnia kellene.

    Ehelyett…

 

    Itt akartam befejezni, de a múlt héten kaptam egy levelet. Nem volt feladó, sem aláírás, géppel írták és semleges helyen adták fel. Elolvasása után többé-kevésbé tudtam, ki küldte: az, aki elkérte ezt a szöveget, és akinek oda szoktam adni írásaim fénymásolatait, szóval egy barátféle. Idézek a levélből: „Tudom, hogy tudod, ki vagyok, de éppen te írtad, hogy néha a titkok rokonszenvesebbek, ezért vettem anonimra a figurát. Azt is tudom, hogy egy önző, szemellenzős disznó vagy, nem engeded magad befolyásolni! Mégis: úgy gondolom, hogy az írásod így nem teljes, mert… (Fontoskodó lélektani stb. fejtegetések következnek.) Ezért ebből és a régebbi írásaidból kreáltam egy befejezést. Formailag talán kevésbé, de tartalmi szempontból illik az egészhez. (Meg hozzád is, te állat!) Ha tetszik, akkor illeszd oda, ha nem, le vagy… Ilyen megható kérésnek és ennyi dicséretnek nem tudtam ellenállni! Egyébként piszok jó a szöveged, te barom!

 

    Holnap kimegyek és megnézem a hatalmas nyári égboltján fehér felhőket viselő tágas alföldi tájat, átvizsgálom a Tápió új hídját, s ha találok egy ismerős zugot, közömbösen fordítom el a fejemet, elfelejtem a csalódásokat kint és bent, megszemlélem, esetleg fölöslegesen megszagolom a gyehenna tüzét imitáló pipacsokat, valamint a rég elalélt májusi orgonákat, tulipánokat, továbbá a püspöklila szarkalábakat, a kamillákat, bogáncsokat és az egyéb buja gyomnövényeket, végigsimítok az állatvilág némely képviselőjének hátán, amennyiben van neki és engedélyezi, a szegyét is megtapintom, leveszem megkopott cipőmet és – ezt szégyellni fogom – lyukas zoknimat, és mezítláb tapodok a harmatos hajnali füveken, majd bemegyek a városba és tapodok tovább az utcák porában, ha csapadék (záporeső és/vagy zivatar) szakasztja meg üdítő, szabad kódorgásomat, tapodok a tócsákban, a pocsolyákban, rá fogok csodálkozni az ázott törzsű fák és az elázott emberek büszke, elesett méltóságára, és ha nem tévedek, boldog leszek, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, bol…

   

                                                                                                    

                                                                                                               /Ú. H. 1998. augusztus/

 

 

 
Kocsmai miniatűrök 81. (Meggymárka)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. április 18. csütörtök, 06:10

Hajnal óta nem tudtam nyugodni, mert izgatott, hogy melyik reklám szlogenje volt, hogy „Nem lehet megunni…”. Reggel aztán útnak eredtem. Utam – puszta véletlenségből – a Vallon Sörözőbe vezetett. Megkérdeztem. „Nem a Traubisodáé volt?” – kérdezett vissza Zsuzsa. „Tényleg!” Mivel nem volt más ötlet, ebben maradtunk, meg az üdítőitaloknál. Nevezetesen a meggymárkánál. Elmeséltem, hogy még szegedi egyetemi éveimben vért vettem észre nyáladékomban. Mit tesz egy igazi hős? Nem aggódik, nem hátrál meg, hanem cselekszik. Egy rövid időszakra meggymárkát ittam kísérőül. Érthető lett, hogy vöröset köhögök fel. Mikor elült a nevetés, Zsuzsa kezdett egy történetbe.

Három éves koromtól egész 16-17 éves koromig minden nyarat Jászberényben töltöttem. Rokonaim éltek ott. Pista bátyámat, akinek volt egy kocsmája, rajongásig szerettem. Úgy ragadtam rá, mint egy kullancs. Ő is szeretett. Amit a szüleim megtiltottak, ő megengedte, például ihattam kólát. Sokszor elvitt sétálni, általában az ismerősök kocsmáiba. Egyébként meg nem volt nagyivó, alkoholista. Ilyenkor a kedvencemet, a meggymárkát kértem. Hatéves lehettem, amikor felesége, Ica néni, megkérdezte, szoktunk-e iszogatni ezeken az alkalmakon. Persze, hogy tiltakoztam, nem akartam bajba keverni Pista bácsit. Ica néni megvárta, míg befejezem, s így szólt „Kislányom, ne hazudjál még ilyen kicsi dologban sem!”, aztán mosolyogva letörölte a számról az árulkodó pirosságot.

 „Hamarabb utolérni a hazug embert…” – bölcselkedett valaki, de senki sem nevetett a jópofaságon. Elgondolkoztunk.

 

(Az idézett szlogen egyébként tejet reklámozott! Hogy miért nem néztem meg reggel a neten, homályban marad. Pedig szedek egyebek közt memóriaerősítő pirulákat is.)

 

 

 
Kocsmai miniatűrök 80. (Újra itt – pályatévesztés)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. április 15. hétfő, 07:23

Miután végigszenvedtem az antidepresszáns negatív mellékhatásait, lemerészkedtem ide. Imbolygó léptekkel mentem végig a rövid úton, meg- megálltam, korlátokba, házfalakba támaszkodtam. Kevesen voltak bent, s nem keltettem különösebb feltűnést. Csak két ismerőssel kezeltem és Andit üdvözöltem, aki így kiáltott fel: „Végre! Már azt hittük…”

Csak sejthettem, mit hittek, mert Andris, a színész közbevágott: ”Mi van, Apa – a Karcsi bácsi mellett ígyen szokott nevezni, bár az a néhány év, ami köztünk van, egyiket sem indokolja, különösen az Apát nem –, szabad ennyi időt tőlünk távol tölteni? Majd’ a szívbajt hoztad rám!” Andi:  „Mit kérsz, Karcsi?” „Két deci őszibarackot. Rostosat.” Válaszomra Szurovcsik Józsi is rosszallóan megcsóválja fejét. Andris folytatja a szemrehányást: „Még ez is! Nem voltál te ilyen! Igaz is, hol voltál?” „Otthon.”  „Mit csináltál?” „Szenvedtem.”  Sokáig csendben meredünk italainkra: Andris a kisfröccsére, Józsi a nagyfröccsére, én a két deci rostos őszibarackomra. „A legrosszabb az álmatlanság volt. Hosszú éjszakákon át csak döglöttem az ágyon, vagy le-fel járkálta a lakásban.” Józsi a gyakorlat embere: „Éjjeliőrnek kellett volna lenned!” Oldódik a feszült hangulat.

 

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 79. (Oszi 1. – „Ezt is írd be…”; a hangnem megadása)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. február 24. vasárnap, 08:36

Semleges témákról beszélgetünk, amikor belép a szép arcú, de gyakran szomorú, leginkább fröccsöt ivó Mariann és egy Oszlánczi Sanyival kábé egyidős férfi. Megpuszilják egymást Mariannal, majd Sanyi a tőle megszokott őszinte pimaszsággal kérdi: „És az úrban kit tisztelhetek?” „A leendő társbérlőm.” „Csak?” „Egyelőre.” A többi már simán megy, letegeződnek, közös ismerősöket sorolnak. Nekem elég hátamat a falnak támasztva csendben maradni, hisz nem ismerem az emlegetetteket. Zsuzsa és barátnője, Őri Jani lánya, Anita mellettünk áll. Ha Zsuzsa kiszolgál egy-egy vendéget, Ancsa a beszélő párt hallgatja, s néha felém fordulva ajkát biggyeszti vagy grimaszol. Teszi ezt azért, mert időközben egy konkrét eset kapcsán a férfi nemi szervekről folyik a társalgás. Mariann mosolyogva pironkodik, a másik két nő hol beszélget, hol belehallgat. Sorakoznak a különböző nevek, méretek, teljesítmények, Oszi élményei. „No, szívjunk el egy bagót!” Zsuzsa is kimegy velük.

Egymásra mosolygunk Ancsával „Épületes ez a beszélgetés” – mondom.  „Ezt is írd be a könyvedbe, Karcsi!”

Megtettem.

Legfőképpen azért, mert esik.

A hó.

(Korrekció: a jelen csak a szöveg idejében érvényes. Tegnap, midőn ezt írtam, valóban szakadt egész nap. Ma meg…)

 

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 78. (Az 5-ös számú kórterem – Áthallások)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. február 10. vasárnap, 10:55

Végül is 2013. január 2-án műtötték meg a bal szememet, s utána az 5-ösbe kerültem. Nem a csehovi 6-osba, az elmeosztályra, az ötbeteges, a tökéletes alattvalósba (Nyikitásba). Nem, itt a kopasz Laci volt a műtőssegéd, aki hébe-hóba betér egy nagyfröccsre a Vallonba is. A kórteremben hárman voltunk, egy 88, egy 68 ás egy 55 éves – az ott tartózkodásom rövidsége miatt nem jegyeztem meg a neveket. Groteszk módon a 88 éves életvidám öregúr istápolt kettőnket. (Én még előtte voltam az érfestésnek és az értágításnak.) Részben neki köszönhető, hogy átmókáztuk a másfél napot. Hazatérésem után első utam – természetesen – a Sörözőbe vezetett. Nem fogadott üdvkitörés, hisz mindennapos dolog egy-egy vendég hosszabb távolléte is. (Lásd „Roki Kocsma”!) A szabadnapja egy szakaszát itt töltő Andi megkérdi, hogyan sikerült a műtét. Én: „Jól.” Zsuzsa elemében van: „Ezután azt kell adnunk neki, amit kér, nem azt, amit eléje teszünk!” (Mindenki nevet. Én is.)  Andi távozása után némi csend, majd belép Barta Sanyi, az agyvérzés utóhatásaival küszködő. Rendel, leteszi a poharát az asztalra, leül, botját maga mellé a földre támasztja. Ő is megkérdez. Én: „Kösz’ jól. A doktornő kiváló szakember.” Szecskó Jani felém fordul: „Mondod most, mert sikerült! Mit mondanál, ha nem ment volna minden simán?” Lenyelem indulataimat. Már az első műtét előtt alaposan végiggondoltam ezt a lehetőséget. Válaszolok: „Ugyanezt! Emberek vagyunk!” Bán Mihály Jani felnéz a söre mögül, keserűen mosolyog.

 
Kocsmai miniatűrök 77. (A Deep Purple és én)
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. december 23. vasárnap, 09:32

Blackmore gitárja, Lord orgonája, Gillen éneke valóban sír, Glover basszusa és Paice dobolása méltóságteljes komorságot áraszt. Kérésemre a fiatalabb lányom megkereste a neten ezt a számot. Ezt hallgatom: Amikor a vak ember sír. Nem vagyok teljesen vak, s ha könnyezem, a zene hatása. Aki személyesen ismer, vagy olvasta a Vizeimet, tudja, hogy jó ideje bajlódok a szemeimmel. Most is nagyon fájnak, mégis írok. Nem kenyerem. a hősködés, de úgy vélem, tartozok az olvasóimnak legalább egy köszönettel és karácsony-újévi jókívánsággal. Ez az állapot, remélem, január 16-án megszűnik, amikor a másik szememet is megműtik. Addig szünetel a sorozat. (Apropó, a Kosztolányi-szöveget már régebben letisztáztam, így csak az esedékes részleteket küldözgetem Zolinak.) A nyomtatott nagy betűs piszkozatot itt, a Vallonban írom. Megfosztva az olvasás, írás, sőt a tévézés kellemetességeitől, ez a kocsma maradt utolsó menedékem a hétköznapokon, sőt néha ünnepekkor is rám zúduló magánnyal szemben. Iszogatom az üdítőitalt (Nem, nem tévedés!) és beszélgetek. Ha van valami lejegyezni érdemes, tollat, papírt kérek Anditól vagy Zsuzsától. Egyébként ők is, Józsi is, és minden törzsvendég üdvözli Önöket.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 76. (Élők, holtak, félholtak…)
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. október 23. kedd, 07:47

 

7.(A kismotoros horgász)

Ellentétben a Vallon Sörözővel, a Malomárok vendégseregéből csak egyetlen horgászt ismertem. Bányász (Halmai) István, az 50 évet sem megélt költő mestere volt a motorsportnak és a sporthorgászatnak is! Gyakoriés nem kevésbé emblematikuskép volt, amint viharkabátban és bukósisakkal a fején lelassít a Malomárok előtt, fejét felénk fordítva kiált valamit, de egyikünk sem érti, mit. A hátán lévő hátizsákból horgászbot kandikál ki. Meglendül, ahogy Mestó a mopedjével beveszi a kanyart és elrobog a szóláti irányába.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 75. (Élők, holtak, félholtak…)
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. október 15. hétfő, 19:02

 

6.(Ultizók)

Sportszerűen űzték az ultit is. Egy időben az állandó társaságot ők ketten meg Váradi Jani bácsi, az öreg cigányember jelentette. Mind a hárman viszonylag kártyások voltak, de a közben megivott italok tompították a figyelmüket. [Ennyit a sportos életmódról.] Egyszer  például István megjátszotta ellenük az ultit úgy, hogy az aduhetes nem volt nála, Jani bácsinál volt, ő meg nem vette észre! „Bornyúk!”kommentálta a történteket az akkor még aktív kórházi dolgozó, és mindkét lábával bíró Recskó Ignác, Náci bácsi (. ivisz, 2011. augusztus 4, „Nevek”), akinek azóta az egyik térdtől műláb, s aki átköltözésük után – a vasárnapok kivételévelszinte minden nap 10 és fél 11 között itt, a Vallonban issza meg 2-szer két deci fehérborát. (Néha csak azért megyek le, hogy vele beszélgethessek.) István mosolyogva felé fordult, és helyeselt, de évekig ugratta őket ezzel a „csúfsággal”, Carlofranco úgy gondolja, ma is piszkálódna, de kártyapartnerei már más szférában verik a blattot

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

8. oldal / 16

új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 168 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs