Az ötödik, eleddig az utolsó, nagyon fájdalmas emlékeket idéző ereklyém egy két deciliteres, Retró védjegyű, 9 cm magas, 7 cm legnagyobb, 5cm legkisebb átmérőjű, csíkos (15 csík) mintázatú vastag falú üveg vizes pohár. Az, amelyből az utolsó vörösboromat ittam meg a Vallonban.

Június 2-án délután kértem Anditól, hadd vegyem meg. Ő Józsihoz irányított. Előadtam kérésemet az üzlet vezetőjének, aki először meghökkent, aztán a rádöbbenés fájdalmával ennyit mondott: „Vigyed csak, a tiéd… volt, és maradjon is!”

A pohár pereméből hiányzik egy szilánknyi üveg. Csorba…

A barnamedve (Ursus arctos) nagytermetű ragadozó. Az Ursus egy román sörmárka. Sötétarany dobozán olvasom Regele berii, azaz királyi sör. (A Premium sörök közé tartozik.) Mint említettem, ezt is Zsuzsi lányom hozta júniusi romániai útjáról.

Kellemes minőségű, kesernyés, világos, legalábbis az, amit kaptam. Ízléses a 0,5 literes könnyű fémdoboza is: két (egy vízszintes és egy függőleges) márkanév vörös betűkkel (a harmadik, az s betűk kiemelve), az Ursus feliratok fölött barna színű, háromágú koronát viselő medvefejek helyezkednek el. A többi szöveg és reklámkép nem fontos. Egy kivétellel: Cluj, 1878. Az évszám nyilván az alapítási időpontja. Cluj Kolozsvár egykori román neve.

Úgy látszik, a barnamedvénél is vannak hatalmasabb ragadozók! (Lásd pl. a Trianon címszót!)

Az élet rendje az örök körforgás. Eltemettük szüleinket s jöttek az utódaink. Két lány. Örülök, hogy megérhettem egy másik élettörvényt, az idősebbik lányunk férjhez menetelét. 2013. május 18-án 16.00-kor Katica nőül ment Kevin Vernooijhoz. A vejem holland. Ezeket nem az apai büszkeség mondatta el velem (nyilván van benne abból is!), hanem hogy megismerjék a harmadik ereklyém történetének fontos előzményét.

A szertartás után, a lakodalomba szép számmal jöttek vendégek Hollandiából is, többek között Kevin szülei, öccse, és a 84 éves nagyanyja (a másik mamát, a 91 éveset nem merték elhozni). Volt zsivaj, ahogy illik ilyen alkalmakkor. Majd csend lett, mert kezdődtek a köszöntők, a jókívánságok.

A tapsokat követő újabb csend után felállt a nászasszony, előbb angolul, majd szinte perfekt magyarsággal elmondott egy rövid beszédet. Mindenki – beleértve fiát és a menyét is – megdöbbent. Tudtuk, hogy nem ismeri a magyar nyelvet. Az utolsó mondata kb. így hangzott: „Fogadjátok el ezeket az apró ajándékokat!”

Én egy porcelán bögrét kaptam – Anja egy szuvenírt adott. Egy tipikusan holland emléktárgyat. Hagyományos, kissé szűkülő átmérőjű, egyfülű, a fehér és a kék különböző árnyalataival festett, 2,5 dl űrtartalmú ivóedényt. Jellegzetesen hollanddá ikonikája teszi: világoskék vonalakkal elválasztott 12 (3x4) kazettájában a holland kultúra tárgyai (fapapucs, szélmalom), növénye (tulipán) és alakjai (Hans és Grietje, akik megfelelnek a Grimm-fivérek „Jancsi és Juliskájának”) láthatók.

Megpusziltam a nászasszonyt, áttöltöttem a sörömet ebbe. Koccintottunk. Mindketten mosolyogtunk. Én magyarul, ő hollandul.

Ki elég régóta ismer, tudja, hogy amióta az első kortyot megízleltem, megittam, egészen az Egerbe költözésünket követő néhány évig sörös voltam! (Igaz, néha a kísérő szerepét töltötte be.) A felkiáltójel azoknak szól, akik megjegyzik időnként: „Karcsi, téged nemcsak a szerelem, hanem az egri borok hívtak ide!” Meg-megjegyzik, aztán mosolyognak rajtam, ahogy kézzel-lábbal tiltakozom. S valóban igaztalan a vádjuk, mert a borra (helyesebben a nagyfröccsre) való áttérésem oka a sörárak drasztikus megemelkedése volt. És most második ereklyeként magam elé teszem a konyhából kihozott üres sörös palackot. Nem írom le küllemét, mint az 1.-ben tettem, hiszen a Riesenbrau szinte mindenütt kapható, de Északkelet-Magyarországon mindenképp.

Nincs ellentmondás az eddig leírtak és az imént említett gesztusom között. Az év első harmadában történt, hogy Józsi a Vallonban eddig nem forgalmazott sörmárkát rakatott ki Andival a felső, a sörösüvegeket felsorakoztató polcra. Tulajdonképpen ekkor egyesült bennem a nyugati anyagiasság és a keleti szakralitás! Elkértem azt az üveget, kiittam tartalmát, megvettem és előbb a szobai nagyszekrény alá, majd a konyhai polcra helyeztem. Dőreség, de nagyon büszke voltam magamra, hogy évtizedek óta először sikeredett elsőnek lennem valamiben.  

Azóta is örömmel látom, ha valaki azt rendel. A Verigában.

Nem vagyok egy gyűjtögető típus. Megőrzök fényképeket, apám vörös párttagsági könyvét, lányaim rajzait, néhány ajándékot, szóval csupa olyasmit, amit minden ember. Ezek nem mondhatók relikviáknak, csupán „filléres emlékeim”. Van viszont öt olyan tárgy (négy a nagyszobában, a szekrénypolcomon, egy a konyhai polcon), amely az én „kultúrkörömben” már-már szakrális jelleggel bír. Közülük négy idén lett ereklyévé, vagyis nem várták be a „szokásos” időtartamot. Hozzám kerülésük időrendjében helyezem sorba őket magam elé, magamba.

Az elsőt, ezt a sörös dobozt – miként a másikat is – ifjabb lányomtól (Zsuzsitól) kaptam valamikor. Görögországból hozta. Természetesen tele (33 cl). Ízléses, dominánsan zöld, alumínium-edény (pohárrá, hamutartóvá könnyen át lehet alakítani). A kis henger mindkét oldalán ugyanaz a mintázat. Fölül vízszintesen egy felirat: LAGER BEER, azaz világos sör; kicsit alább, ovális kék sávban arany betűkkel a sör angolul – BEER, görögül – M∏YPA, németül – BIER. Ugyanolyan mindkét oldalon a rőtvörös rajz, a profilból ábrázolt szakállas, sildes sapkát viselő, pipázó férfifej.

Végül az oválist alul átszelve, világossárga betűkkel a márkanév, CAPTAIN, vagyis kapitány, ami eszembe juttatja, a kedves görög lányt (a neve végleg kiesett az emlékezetemből), akivel 1984-ben Athénban találkoztunk, miután egy forgalmas úttesten a Trabantunk elé vágott egy BMW. Sofőrje kiabált és integetett, hogy kövessük. Megtettük. Kiderült, hogy Laci disszidens magyar, s nyarait Görögországban tölti. Három napig voltunk a vendégeik. Az ő barátnője volt az a lány, aki reggelenként bérelt szuterénje ablakából benyújtott italokat, Laci ellenőrizte, megfelel-e, volt, hogy a harmadik tetszett meg neki. A márkája CAPTAIN. Fehér rum volt.

Nem vagyok különösebben babonás sem, de most, előttem az üres sörös dobozzal, bennem az emlékkel, megborzongok.

Az is kiderült, hogy Laci mádi születésű volt, itthon megvettük egy impozáns Zemplén megyéről írott XIX. század végi könyv utánnyomását. Persze, hogy sosem adtuk postára, mert athéni vendéglátónk címét elveszítettük. Időközben a könyv is elveszett. 

A cím megváltoztatása tartalmi jellegű gesztus. Az utóbbi két írásom látogatottsági mutatója igen gyatra. Elgondolásra késztetett. Rájöttem, amihez nem kell sok ész, hogy hiába nyavalygok, sajnáltatom magam, a dolgok végképp lezárultak.

Elszorult a szívem, amikor Andi felírta egy táblára: „Szomorú vasárnap”, s a gravírozott tükörre gyászszalagot ragasztott. Igen, szomorú volt ez (az) a vasárnap. Az az az eltávolodás jele.

Fiatalabbik lányomnak tegnapelőtt elújságoltam, hogy találkoztam. Öcsi bácsival (ez Bóta Bandi beceneve) és Dorisszal, a kutyájával. „Nagyon megörültem!” „Nem unod még, ezt a gyászos érzést? Még jobban tönkre teszed magad, ha mindig ezen rágódsz! – fortyant fel Zsuzsi és folytatta. – Azok a barátaid, ismerőseid nem haltak meg!”

Döntöttem, nem hagyom abba a miniatűröket! Több okból sem: van még egy halom letisztázatlan cédulám a néhai Vallonból, másrészt még nem fejeztem be a Malomárokról indított sorozatot, s végül, hogy a múltam megmaradt – az igen sok kocsmával teljes.

Immár a Szamovár is oda tartozik!

Egyik imádott versemben a Bikasiratóban írja Devecseri Gábor, hogy a torreádort megkérdezték, akar-e küzdeni, „de a bikát nem kérdezte meg senki”. Itt – legalábbis tudomásunk szerint – nem volt harc, csak vereség van. A miénk is. Főleg.

Tiltakozhatnánk, szidhatnánk őt, de tudjuk, Józsi egy mély empátiával, kitűnő emberismerettel megáldott, melegszívű, de ha kell, igazáért bátran kiálló, tisztánlátó üzletember. Amit tesz, mint az emberek többsége, önmagáért, saját és sajátjai boldogulására teszi, tehát nincs okunk lázadozni. Hiábavaló lenne, és méltatlan hozzánk.

Tudom, tudjuk, nincsenek szigetek, ugyanúgy függünk a külvilágtól, mint magunktól. Most szétszóródunk. Van, akivel néha összefutunk orvosnál, boltban, utcán, talán váltunk is egy-két mondatot. Van, aki könnyen túlteszi magát, keres másik kocsmát. És félek, hogy bár nem túl nagy a város, és még kisebb a mozgáskörzetem, lesz, akivel soha többé nem találkozunk. Ez fáj. Egy ideig sajogni is fog. Valószínűleg örökre.

Hétfőtől talán kerülő úton megyek még a szomszédos tejboltba is. Talán.

Egy, a neve elhagyását kérő törzstag így határozta meg érzését a hír hallatán: „Olyan, mint amikor egy ismerőst vagy távoli rokont veszít el az ember!”

A tulajdonos, helyesebben bérlő Jakab Józsit nem láttam még sírni. Most sem könnyezett, csak – mint gazda, ki felméri veszteségét – a mennyezetre nézett fátyolos szemekkel s csak ennyit mondott: „Ez van, Karcsikám”.

Más humorral próbálta enyhíteni a feszültséget: „Több is veszett Krahácsnál!” Egy újabb hang – tulajdonosát nem méltatom arra, hogy a nevét közöljem – Eötvös Gábort, a bohócot utánozva: „Van másik!” Senki nem nevetett, Fekete Bandi megszólalt: „Hülyék vagytok!” Akik tudták, mire utaltak ezek az alkalomhoz nem illő, pofátlanul morbid mondatok, neki adtak igazat! Valaki javasolta, nyilvánítsuk gyásznappá június 2-át, vasárnapot. Erre már Bandi is felnevetett. „Két nappal később úgyis Trianon-ünnep lesz!” – egy újabb hang. „Ünnep az apád…!”

Tegnap tudtam meg – Anditól –, hogy Józsi alkalmazza mindkettőjüket a Verigában. Zsuzsa és Andi: szupercsapat! Plusz Timi, Dobó Tímea, a „bámulatos csapos”! Így már más! Így már kevésbé fájó a vereség, a hiány.

Attól (ez is huncutság), hogy nem mindenki vállalja személyiségét, helyesebben – mert „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila, 1924), s „Lélek csak az ember a többi / emberek lelkében…” (Kosztolányi Dezső, 1928) – önmagát, nevét, mégiscsak ő (az) marad. Még itt, a kocsmában is.

Van, aki törzsgárda tag, de még egy szót sem váltottunk, van, akivel képtelenség beszélgetni, túlharsog, így hát meg sem kérdezem, ki ő, el is fordulok tőle, erre keres más „balekot”, akadnak, akik kérik, ne nevesítsem őket, mert bajuk származhat belőle, vagy csak szégyellősek. Nem beszéltem a reggelenként Andit vagy Zsuzsát ostromló kávézók hadáról, akiket később nem lehet itt találni. Ahogy van (például Fekete Bandi), aki kéri, hogy jegyezzek, s olyan is ül vagy áll poharával az asztalon, a kezében, akit egyáltalán nem izgat, mit csinálok, sőt büszke arra, hogy még sosem olvasott. Sem tőlem, sem mástól.

Folytattam volna még ezt a szöveget, de 2013. május 29-én 20 óra 12 perckor értesültem róla, hogy hétfőtől már örökre zárva lesz a Vallon Söröző, az eredetileg Szamovár. A hír mélyen lesújtott. Nagyon, nagyon mélyen. Összedőlt bennem egy világ. Egy abszolúte nem huncut.

(Nem is javítgattam a stilisztikai hibákat.)

„Azt hiszem, Karcsikám, te megszépítesz minket! – kezdi Bán Mihály Jani. – Egyetlen káromkodás sem olvasható írásaidban, pedig… De hát minek magyarázzam, te is hallod” – belekóstol a sörébe.

Nem ő az első, aki ezt a szememre veti. (A műveltebbek a realizmusra hivatkozva.) Igazuk van. Igaza van Janinak is, nem csak szavaiban, hanem a sörözésében is. Nem tiltakozom, ehelyett elmesélek egy történetet, amit még egy volt, német szakos kolléganőmtől hallottam még évszázadokkal ezelőtt. (Persze ezzel nem Évát akarom öregíteni!)

 „Én voltam a soros, így én kísértem egy kisebb csoport gyereket tanulmányi kirándulásra Németországba. A német nyelvű órák után és a hétvégeken sokfelé vittek bennünket, többek közt egy futballmeccsre is. A közönség soraiban ülő diákjaink „kitettek magukért”: szidták a bírót, káromkodtak. Természetesen magyarul. Nekem égett a bőr az arcomon, mert tudtam, filmeznek minket. A szünetben összehívtam a fiúkat, figyelmeztettem őket, viselkedjenek tisztességesen. Meglett az eredménye. Ha nem tetszett egy-egy megmozdulás, bírói ítélet, így kiabáltak. A kutyafáját!, A teremburáját!, Szedte-vette, teremtette!, Az angyalát!, Az ördög bújjon beléd!, Az ángyod térde kalácsát!, A nemjóját!, A kiskésit!”

-          Ez kurva jó! – szóltak többen nevetve.

Jani rám nézett. Én meg rá.

Szakácsi László, a snookert kedvelő barátom 3-4 jégkockával issza nagyfröccseit. A humorérzékéről már többször tanúbizonyságot tett Zsuzsa az italt elnevezte Titanic-fröccsnek. A snookert természetesen a tévén nézzük, derülünk vagy bosszankodunk a „szakértő” ismételgetésein, szellemesnek hitt szavain, persze ezt csak otthon tehetjük meg, másnap felidézve, mert Andi vagy Zsuzsa teljesen leveszi a hangot, meg egyébként sem hallanánk a feszt szóló rádió, a vendégek beszélgetése (olykor óbégatása, kiabálása), a kávégépek zúgása, süvöltése, az üvegek csörömpölése miatt. Másról is szoktunk beszélgetni. Ő azon kevesek egyike itt, akivel lehet és érdemes. Számos témát elemezgetünk. Én – régi rossz szokásom ez – gyakran élek az Occam borotvájaként ismert módszerrel, ami végletesen leegyszerűsítve annyit tesz, hogy megelégszek a felszínnel (tudományosabban lásd a Wikipédián), ám Laci mindig a dolgok mélyét keresi.

A múltkor elmeséltem neki, hogy Őri Janival néztünk egy snooker-meccset. „Ez rossz lökés volt – állapította meg Jani –, én a közelebb álló golyót löktem volna be.” Elcsodálkoztam, mert az asztalon már nem volt piros golyó, és azon is, hogy az idős (de fiatalos), nikotintól sárgásbarna bajuszú, őszes szakállú, foncsikos társamról kiderült: van, nem tud! Olyan hangon, amiről gondoltam, nem fortyan fel azonnal, elmagyaráztam neki a színes golyók belökési rendjét.

Kábé egyszerre fejezzük be, én a mesélést, Laci a tipmix kitöltését. Bevallja, hogy bár imádja a snookert, a szíve jobban húz a focihoz, maga is játszott évekig. Közben elolvadtak a jégkockák. Szakácsi Laci rám néz barátságosan szűkülő szemeivel. „Karcsikám, azért nem haragszol Jani bácsira?” – kérdezi. Én elpirulok.