Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 104. (A mosolygó Nofertiti)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. november 19. kedd, 09:57

Sokáig hezitáltam a címen. Legszívesebben az Erikát választottam volna, ha az nem egy náci induló lenne. Ahogy egyre többet látogattam a Vallonból a Lugasba költözött ismerőseimet, egyre többször találkoztam a pultnál tevékenykedő Lisztóczki Erikával. „2011 szeptembere óta dolgozom itt” – mondja. Többet nem is kérdezek. A gördülékenyebb kommunikáció érdekében tegeződünk.  Beszélgetéseink során kiderült, hogy számos közös ismerősünk van. Találkozásunk első pillanatában feltűnt arcának hasonlatossága az óegyiptomi női fáraókéval: a szigor és a lágyság ötvözete.  

 

Halmai Pista 2001-es halála óta alig jártam a Lugasban. Hallottam, hogy – a tulajdonos és húga kivételével – sokszor és jócskán megváltozott. (Erről majd máskor.) Amikor beléptem, Feri bá’, a tulaj, és egy-két ismeretlen vendég üdvözölt, bemutatkoztunk. Kilenc óra körül megérkezett Erika.

 

Az Erika név magyarul nagyra becsültet jelent. S valóban, amennyire kedves még az arra nem méltó vendégekkel is, ők is viszonozzák, olykor felülmúlni igyekeznek jóindulatát, bókokkal, incselkedéssel, kávéval... Nem cifrázom! Menjenek, nézzenek be s időzzenek el a Lugasban!

 

Egy mondat erejéig visszatérek Nofertitihez (alias Nofretete)!

E név magyarul: a szépség megérkezett.

 

(Ui.: A mosolygó Erika kacagni is tud, de ha az alkalom úgy hozza, fel tudja emelni a hangját és összeráncolja homlokát.)

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 103. (Ahány ház… – idézetekkel spékelt szöveg)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. november 13. szerda, 16:44

Itt fekszik előttem egy ambuláns lap a pszichiátriáról. „Javaslat: SZIGORÚ ALKOHOLTILALOM! … Amennyiben az az alkoholprobléma fennáll, az Addiktológiai rendelésre irányítandó! [Mármint én.] „Dr. Moretti Magdolna főorvosvizsgáló orvos (Aláírás, pecsét.)

                                                                                        

Itt áll előttem egy borosüveg. A bor neve LELKIBÉKE. Nézem a palackra ragasztott fényképet, olvasom a szöveget: „Amikor Csutorás Feri [Ő látható a kép bal oldalán.] először invitált Egerbe, azt gondoltam, ő is csak használni akar. Végül elmentem Csutihoz, ott ragadtam Egerben, mi pedig barátok lettünk. A gondolkodása, a borai és dédelgetett álma az érseki szőlő megmentésére úgy húztak magukkal, hogy végül Mészáros Petivel hárman megalapítottuk az Almagyar-Érseki Szőlőbirtokot. Mellettük döntöttem, mert mernek kockáztatva alkotni és hiszek abban, amit csinálnak” Dr. Csernus Imre [Pszichiáter, ő van a kép jobb oldalán.]

 

 

Itt motoszkál az agyamban az Illés együttes Human Rights című lemeze A oldalának 3. száma [Szövegíró Bródy János.]: „Te kit választanál?”

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 102. (Morzsák… – „Fenyegetés”)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. október 26. szombat, 08:30

Öcsi bácsitól már lejegyeztem egy „klasszikus” mondatot a Bóta András történetében, hiszen a Vallon-ballada elmondója ugyanaz a személy. Kissé szokatlan egy meglett embert (négy évvel idősebb nálam) leöcsizni (Vö. 41. miniatűr Öcsikéje!), de – lelke rajta – ő szereti, ha így hívják. Kétbázisú személyiség volt: a Vallonnal párhuzamosan törzsvendége a Lugasnak is. Ma már csak az utóbbinak.

Valójában világosbarna, korcs, apró termetű kutyájával ismerkedtem meg először, éveknek előtte. Vele, amikor észrevette, hogy a kis állat a lábszáramon kaparászik, s rászólt: „Dorisz, nem szabad!” Aztán beszédbe elegyedtünk. Egy rövid szünetet kivéve, azóta is társalgunk. Beszélgetéseink intimitását némiképp befolyásolja, hogy a jobb fülére süket. Testes, kerek arcú, mosolygó, kissé mongoloid szemű, szakállas. Amikor megtudtam, hogy vegyipari végzettségű, beszéltem neki egy katonatársamról, aki vegyészmérnök szeretett volna lenni, és ezért mindent meg is tett: leolvasta a tájékoztatóról az egyes vegyületek összetételét, s ha megfelelőnek találta, megitta. „Jó faszi lehetett a sortársad! Nekem is volt egy ilyen, aki az öltözőben bedörzsölte az arcát Pitralonnal, és persze közben meg-meghúzta az üveget!” – helyeselt Öcsi bácsi. Megkedveltem őt is, Doriszt is.

Aztán jött a június 2-i összeomlás. Ő lecövekelt a Lugasban, én meg – egy ideig – a semmiben „tevékenykedtem”. (A semmi fogalma csupán egy átmeneti állapotot jelöl, amit – szokásomhoz híven – csak később magyarázok meg.)

Már nem emlékszem, mikor mondta, csak egy biztos: a múlt héten „hitelesítette” (Le- és aláírta.) A szituáció előttem van. Megkérdezte, kérek-e valamit. Látta habozásomat, s kimondta: „Erőszakkal is, ha jólesik!”

Töredelmesen bevallom: jólesett.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 101. (Morzsák a Vallon/Szamovár közelmúltjából – Béla bá’)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. október 09. szerda, 09:20

Bejön Kollár Béla. Barna kalapot visel (Fedora márkájúnak nézem), overallt à la Presser, Bródy János stb.), de ing nélkül, továbbá szőrös mellkast. Alacsonyabb nálam, aki mellékszereplő vagyok most itt, és ápolt a szakálla. Kutyástól – emlékeznek még, Endzsire? – érkezik Márkus Sanyi. Kérdez:

- Mi van, elittad az ingedet? Rizl-ing-re cserélted?

Nevetés hallatszik.

Béla bá’ elismerően emeli poharát.

Zsuzsa már bent van. Kiszolgálja, s ő is kérdez:

- Hova ilyen szexuálisan, Béla bácsi?

70 év őszítette mellkasával Béla bá’ megissza borát, és gunyorosan búcsút mond.

Felhangzik Sanyi sátánian gyöngyöző kacaja. Mások is nevetnek.

Nekem csak egy fájdalom torzította mosolyra telik.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 100. (De profundis = A mélyből)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. szeptember 24. kedd, 08:30

Édes emlékezetű kocsmák! Kocsmáim! Mennyi boldog és keserves percet, órát, napot, évet, évtizedet töltöttem bennetek! De mennyit! Mennyi kocsma és bennük mennyi ember!

Akiket véletlenül meglöktem, akik véletlenül meglöktek, akik részegen meghívtak, akiket részegen meghívtam, akik az asztalomhoz kéredzkedtek, akiknek az asztalához kéredzkedtem, akik ráborultak a vállamra, akiknek vállára ráborultam, akik távolról intettek, akiknek távolról intettem, akiket „ezer éve nem láttam”, akik „ezer éve nem láttak”,  akik mellett sírtam,  akik mellettem sírtak, akik kezet nyújtottak, akiknek kezet nyújtottam, akik csókoltak, akiket csókoltam, akikkel koccintottam, akik koccintottak velem, akik a fülembe harsogták búsuló vagy mulatós nótájukat, akiknek a fülébe harsogtam búsuló vagy mulatós nótámat. És azok, akik belépésemkor felálltak és tárt karokkal, örömtől könnyes szemmel siettek felém, akiket meglátva felálltam, kitártam karjaimat, és könnyes szemekkel szaladtam feléjük. Ők az enyéim.

Ó, italok! Ti, mostohák és gyámolítók! Ti, lélekerősítők és lelket sorvasztók! Ti, miszticizmusba kergetők és istentől eltaszítók! Ti, békés kábulatba ringatók és fantáziát serkentők, ösztönöket felszabadítók! Ti, elmecsiszolók és elmepusztítók! Ti, kárhozatba döntők és mennybe emelők, szennyet, mocskot hozók és megtisztítók! Ti, elgyöngítők és megerősítők! Ti, felgerjesztők és lelohasztók! Ti, életszínezők és életszürkítők! Ti, végtelenbe röpítők és magunkba láncolók, hazugságra és őszinteségre kényszerítők! Ti akaratot silányítók és megedzők! Múlt-bűnt feledtetők, illatos jövőt kancsalítók és örökös jelenbe süllyesztők! Nyelvet botladoztatók és tiszta, szép szavakat a számba adók!

Takarodjatok! Gyertek!

Jöjjetek! Távozzatok!

 

 

[A fenti írás a tervezett, s a Prológban meg is ígért, ám – most már tudom – soha meg nem valósuló „Mégis meghalunk – Emlékek a szesz-korszakból” címűnek szánt szövegem „Készülődésének” (értsd előszavának) rövidített változata.]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 99. (Egy kis matematika)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. szeptember 16. hétfő, 06:35

A mínusz: Tóth Zsuzsa. Amikor kezdtek feltünedezni a Vallon bezárására utaló jelek, Zsuzsa – később bevallotta, hogy ő már vagy egy hete tudta a véget – megjegyezte: „Én csak akkor megyek el, ha megszűnik ez a hely!” Átjött a Verigába, s most onnan is távozott. Őt nem sirattam el, de óriási űrt hagyott bennem, bennünk. (Tapintatból nem árulom el motívumait, biztosan elmondta másnak, másoknak is, amit nekem.) Maradt tehát három nő.

A „bámulatos” Timiről már megemlékeztem, Pintér Andi pedig gyakori szereplője efféle szövegeimnek. Ki a harmadik? Paradoxonnak tűnik, de az első! Rögvest feloldom a látszólagos ellentmondást!

Amikor 1999 végén mai lakásunkba költöztünk, és én bementem az akkor még a Szamovár Drink nevet viselő „boltba”, éppen ő volt a pultnál. Olgi. Dréher Mátyásné Balázs Olga, akiről – ezt szégyenkezve mondom – egyetlen szót sem írtam mindeddig, pedig… Pedig kocsmai létezésem egyik legmegnyerőbb alakja. És akinek minden hízelgés nélkül mondogatni szoktam: „Olgi, rajtad nem fog az idő (Fiuk közelít a 30-hoz.), egyre csinosabb leszel!” Ő ilyenkor kicsit elpirul, mosolyogva néz, de nem válaszol. Amúgy sem bőbeszédű, szelíd és szolid, persze nem mondhatom visszahúzódónak, már csak foglalkozása miatt sem. Ha igaza van, körme szakadtáig kiáll mellette, s ha téved, belátja. Ideális asszony.

Matyi kíméli is: hetente csupán egy napra engedi, hogy dolgozzék. Maximum másfélre. Ő maga kamionsofőr. Nagyon sokat van úton, dolgozik. Főleg a feleségéért.

Mi ez, ha nem szerelem?

És hogy megerősítsem a címet: végtelen (∞) szerelem.

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 98. (István és én –Régi „történet”)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. szeptember 10. kedd, 06:19

              

                  Állunk némán egymás mellett. Előtte sör, előttem fröccs.

Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Iszik egy kortyot. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Iszok egy kortyot. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Rágyújtok. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Rágyújt. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Felnyitja a diplomatatáskát. „Nesze! Olvasd!” Elmegy újabb sörért. Olvasok. Visszajön. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Nyújtom felé a kéziratot. „Tedd el, a tied! Úgyis befejezhetetlen.” Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Az édesanyja halálának csöndjéről írta a verset. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk.

Másnap délután állunk egymás mellett. Előtte sör. „Meghalt a Mama.” (Anyósát is mamának hívta.) „Részvétem.” Legyint. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Sóhajt. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. „Most már én vagyok a legöregebb a családban.” Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. „Jöhet a következő.” Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Rágyújtok. Rágyújt. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk. Hallgatunk.

 

 

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 97. (Én, a kapus)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. szeptember 03. kedd, 12:14

„Megbolondultál, barátom?” – kezdi Bán Jani. „Nem áll szándékomban, de miért teszel fel ilyen bizalmas kérdést?” „No, mit gondolsz? Olvastad… Persze, hiszen te írtad azt a falusi történetet, hát ezt nem kellett volna! Azt hiszed, ez kell a népnek, a megalázás, a szenvedés? Egyébként önéletrajzi?” Nem válaszolok. Elkomolyodik. „Akkor sajnálom, és részvétem. Az állításomat azonban továbbra is fenntartom.”

„Értem. Belátom, hiba volt, de… hagyjuk! S ehhez mit szónál?” És elmeséltem neki az Én, a kapus munkacímet viselő szövegem vázát. Azt, amikor még dolgoztam, s a Szamovárban felmerült egy futballmeccs lehetősége. „Te ott tanítasz a GMSZ-ben, kérd el a tornatanároktól a pályát!” – javasolta Csordás Feri. Úgy is lett. A két csapat néhány idegenlégióssal kiegészítve a kocsma épkézláb vendégeiből került ki. (Nem volt mindig „roki kocsma”!) „Tudod, Jani, olyan volt, mint Újszászon Pipiéknél, amiről az első „komoly” írásom megjelent a Híradóban!” Azaz ki került volna, ha elegen lettünk volna. A fő szervező, aki később, a meccs után az italokat is prezentálta, szóval Józsi rám nézett, én meg igyekeztem másfelé irányítani tekintetemet. „Karcsi, te kapusnak jó leszel! Ha véletlenül eltalál egy-két labda, már nyert ügyünk van!” Igaza volt: nyertünk két góllal. Abban is, hogy háromszor „védtem”, vagyishogy háromszor talált el a futball. Kétszer a hátamat. Ennyit a merészségemről!

„Ez jó! Ezt írd meg!”

Látják, most már nem munkacím.

 

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 96. (Falusi történet)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. augusztus 31. szombat, 10:31

Akkortájt készült el a templomot és a temetőt összekötő keskeny járda. A temető mélyebben fekszik, mint a templom, amelyet ráadásul a természetes szintkülönbségen túl egy mesterséges magaslatra építettek, emiatt egy rövid szakasz után lejtőssé válik az út. A járda melletti kocsiút megmaradt eredeti állapotában. Nyáron poros, az esős évszakokban sáros. A stráfkocsik gumikerekei szabdalták keresztül-kasul, s csak ritkán próbálkozott egy-egy vasabroncsos fakerekű szekér, a faluban élő előkelők gépjárművei egyáltalán nem. A lejtős szakasz kezdete előtt áll egy ház, amelynek hatalmas portája egészen a falut egykor behálózó csatornarendszer egyik ágának partján ér véget. A kerítést és a mellette húzódó padkát befonja a fehéren virító szulák, a ház utcára néző falát majd’ teljes terjedelmében valamilyen futónövény. Van mit ritkítania a gazdasszonynak. És nemcsak ez a dolga, hiszen az év egészében rengeteg gyereke és azok gyerekei töltenek itt hosszabb-rövidebb időt. Azoknak pedig enniük kell, és mosni rájuk.

Ma rendkívüli nap van. Csak egyetlen unoka játszadozik az utcán. Letép egy petúniát, kitépi a bibeszálat, és kész a síp. Ő trombitának nevezi. Megunja, keres egy botot, lábai közé kapja, s máris nyargaló huszár. Illedelmesen köszön a temetőbe és a temetőből jövőknek. Telik az idő. Észre sem veszi, hogy megjön az anyja. Fáradtan öleli meg fiát. Nem messzire, néhány házzal odébb dolgozik egy tehetős rokonnál, ahová a fiút csak kivételes alkalmakkor eresztik be. Olyankor, ha nem mezítláb van, mint most, le kell vennie a cipőjét, sapkáját. Udvariasan köszönnie is kell, hangosan, érthetően, ahogy arra anyja tanította. Néha adnak neki egy darab csokit vagy süteményt, aminek örül. Mert örülnie kell. „Miért, anyu?” – kérdezi meg. „Tudod, nekik nincs gyerekük.” „Én nem akarok az övéké lenni!” „Nem is leszel. Soha!” Az anya belép a kapun, kicsit nyitva hagyja, de amikor látja, hogy fia nem követi, beteszi maga után. Éppen hogy belép a kis melléképületbe, amely jelenleg lakásukként szolgál, újra nyílik a kapu, s betolja kerékpárját a fiú nagynénje. Előbb biccent a gyereknek. Ő a TSZ tehenészetében dolgozik. „Jó napot, anyám!” A fiú anyjáról tudomást sem vesz, pedig látja, hallja, hogy köszön neki. Bemegy a „nagyházba”.

Feltámad a szél, s kisvártatva megered az eső. A fiú beszalad az udvarba, de nem a „házukba” megy, hanem, noha tudja, hogy a leskelődésért, hallgatózásért mi jár, odasettenkedik a nagyszoba ablakához, bekukucskál. „Igaz ez, lányom?” „Igaz. A Giza mondta, ő meg látta őket!” „Hogy az én fiamnak… az én kis unokámnak…” A fiú tudta, csakis róluk lehet szó. Emlékezett nagynénje viselkedésére az utóbbi időben. Hallotta, amint a nagyanyja behívja édesanyját. Annyi ideje maradt, hogy besurranjon a hátsó kertet lezáró léckapun. Hallotta anyja lépteit, majd a veszekedést, a pofonok csattanásait, anyja sírását. Ismét az ablakhoz lopózott. „Feszítse szét a száját, anyám!” A fiú két köpés hangját hallotta. És rúgásokat, egy test zuhanását. „Istenem, drága jó istenem! Mit vétettem én?” – az anyja szavai. „Még te kérdezed, te… te ribanc!” A fiú félni kezdett. „Apu, hol vagy?” – suttogta.

Apja kocsmában volt. Ma is kocsmában.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 95. (A színész és a bor)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. augusztus 05. hétfő, 10:30

Azt hiszem, nem mondok újat vagy sértőt, ha „elárulom”, hogy Balogh Andris, a színész barátom nem veti meg a jó bort (olykor a rosszat sem). Talán nem is az italról, hanem a művésznőről beszélgettünk, amikor elmesélte e történetet. „Főiskolás koromban, mert édesapa, én sem ma kezdtem ám a pályát, pityókásan mentem egy próbára. Az áldott emlékezetű Tolnay Klárika magához hívott. Gondoltam, no, Balogh, vége a karrierednek. Ám ő, az élő legenda nem szidott, még csak fel sem emelte a hangját. Fiatalember az ilyen viselkedés nem méltó egy leendő színészhez! Most elmehet, de gondolkozzon azon, amit mondtam! Nem emlékszem, megcsókoltam-e a kezét. Megérdemelte volna. Egész tanulóéveim alatt egyszer sem fordult elő, hogy akár csak spiccesen menjek a színházba.”

Azon túl, amit az első mondatban közöltem, amatőr társulata (Adáshiba Színjátszó Csoport), többek között bemutatta Gárdonyi Géza A bor című népszínművét. Andris nem játszott a produkcióban, még csak nem is ő rendezte.

Zalán Tibor viszont mintha neki írta volna az Eger kis csillagait, ami Huzella Péter zenéjével 2001 óta különböző játéktereken minden évben műsoron van. Az első bemutatótól mindezidáig Andris játssza a főszerepet. Nem mesélem el a játék történetét (nézzék meg!), csak egy jelenetet, egy jellemzőt emelik ki. Miután csellel felrobbantottak egy fontos „objektumot”, Pinke bácsi (Balogh András színművész) azon kesereg, hogy felrobbantak boroshordói is!

Úgy hozta a sors, hogy a július 26-i főpróba után az amatőr társulat egyik tagja vitt haza minket kocsival. Andris szólt neki, hogy álljon meg egy buszmegállónál, mert meg akar inni egy kisvadászt a Lugasban. A kiszállás helyének megválasztásból Csaba következtetett: Lefogadnám, hogy a Verigában kezdi!

Nyert volna.

 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

6. oldal / 16

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 289 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs