Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 113.(Élők, holtak, félholtak… 11. – Holtak 3.)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. január 17. péntek, 19:28

       Vagy másfél évvel utána ment el a nagybányai hagyományokat folytató, áttelepült festőművész Merza Pista, aki egyszer-kétszer bevitte képeit a Malomárokba, és annyira az ital vonzásában élt, hogy néhányat potom áron, általában két-három nagyfröccsért eladott. Másnap nem győzte visszakunyerálni őket. A becsületesebb vendégek vissza is adták neki, de akadtak, akik a szemébe nevettek és tagadták, ami embertelenül aljas dolog volt. Vagy emberien? Egy éjszaka a Malomároktól mintegy ötven méterre levő padon leütötték és kirabolták. Halála előtt sokáig feküdt a kórházban.

Egyszer Carlofranco Istvánnal és néhány törzsvendéggel elment egy kiállítására. Ezt írta a vendégkönyvbe: „Innen, a kocsmából nem is látszott, hogy ilyen kurva nagy festő vagy!” Pista nem tudta meg, hogy ki írta, de már másnap nagyon boldogan és büszkén újságolta el a beírást. Olyan volt a hosszú hajával, hegyes orrával, búzakék szemével, vékony hangjával, mint egy nagy gyerek. Most már olyan is marad az emlékezetekben.

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 112. (Élők, holtak, félholtak… 10. – Holtak 2.)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. január 13. hétfő, 20:42

  A kocsma halottja a cigány Váradi Jani bácsi is. Alacsony, okos, ravasz ember volt, és Carlofranco ismerősei közül egyedül ő viselt rendszeresen mellényt és kalapot. (Az is ő volt, aki le akarta beszélni a „Cigányok, barátok…” megírásáról; Kocsmai miniatűrök 6.) Hősünk még nem ismerte Istvánt (pedig ma úgy tűnik, mintha örökké ismerte volna!), amikor az öreggel beszélgetett, iszogatott. Egyszer csak Jani bácsi az arcába nézett, és jellegzetes vékony, rekedtes hangján megkérdezte, olyan hangsúllyal, amiből hallatszott, hogy ő adja majd meg a választ: „Tudod, mi a különbség a magyar és a cigány közt, Karcsikám? Az, hogy a magyar dolgozni tud, a cigány meg élni! Az ám!” És kuncogott.

 Évtizedekig dolgozott egy vállalatnál marósként, és nem tudott hegedülni! Szeretett volna, sőt volt is neki hegedűje. Egyszer – de csak egyszer – elhozta a Király Sanyi pincéjében tartott mulatságra, ahol István főzte a remek babgulyást háromféle húsból, nagy szemű tarkababból, meg ami kell bele. Maga mellé állított egy két decis konyakos üveget és négy söröset, iddogált főzés közben, és senkit nem engedett a közelébe. A lakoma után félrészegen nótázásba kezdtek. Jani bácsit többször leállították, mert hamisan húzta. A dalárda tagjai énekelgettek egy darabig, aztán rájöttek, hogy mégiscsak másabb az, ha van hozzá hangszer, kérlelték az Öreget, de késő volt: Jani bácsi úgy védte ki a szégyent, hogy titokban elszaggatta a húrokat, és sopánkodott, hogy nem folytathatja tovább.

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 111. (Élők, holtak, félholtak… 9. – Holtak)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. január 08. szerda, 08:34

A Malomárokról azt mondta valaki régen, hogy az értelmiség és a halál kocsmája. Volt itt: orvos, két jogász, három közgazdász, voltak tanárok, több mérnök, aztán itt volt a Mester, két festőművész, zenetanár, aki zongorista is volt, operatőr-filmrendező, újságíró. Jártak ide A Malomárokról azt mondta valaki régen, hogy az értelmiség és a halál kocsmája. Volt itt: orvos, két jogász, három közgazdász, voltak tanárok, több mérnök, aztán itt volt a Mester, két festőművész, zenetanár, aki zongorista is volt, operatőr-filmrendező, újságíró. Jártak ide persze más szakmájúak is. Kőműves, ács, sofőr (személygépkocsi, furgon, kamion), esztergályos, géplakatos, postás, aki azelőtt ápoló volt a Baktai úton, villanyszerelő, műtőssegéd, asztalos, kórházi beteghordó, bolti eladó, víz- és gázszerelő, rendőr alezredes és őrmester, biztonsági őr, szobafestő, vásározó, pék, cukrász, burkoló, és így tovább. A gyűlöletes vadkapitalizmusra való áttérés után sokuk munka nélkül maradt. A halálnak persze mindegy, honnan viszi el az embert: bársonyszék felől, munkapad mellől, vagy az otthoni ágyból!

Hősünk nem tudta meg Pap Miklósról, hogy mi okozta a halálát. Sok minden lehetett az ok: a koponyaműtétek, az ital, a hiányos és rendszertelen táplálkozás. A nyugdíjazása előtt a dohánygyárban dolgozott. Csak Gyagyának hívta szinte mindenki. Áldott jó szíve volt: amikor Carlofranco cigarettát kért tőle, minden alkalommal így beszélt: „Szó se lehet róla – itt tartott egy rövid hatásszünetet, majd befejezte –, hogy ne adjak, barátocskám!” És nevetett, kilátszott a műfogsora. Ő is Symphoniát szívott. Miklós műfogai akkor is kilátszottak, amikor (elég gyakran) elkezdte énekelni a szerintem egyetlen általa ismert operaáriának egyetlen általa ismert sorát: „Fel torreádor, öld meg a bikát!” Nem tudom, mennyit hallott belőle, mert az egyik fülére süket volt, de a közönség még ezt az egyetlen dalfoszlányt sem méltányolta eléggé, beléfojtották Bizet-t.

 

 

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 110. (Ünnepi áhítat)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. december 31. kedd, 00:21

Egy, magát (kacsintva, s a feleségére hivatkozva) megnevezni nem kívánó igen jó ismerősöm, egy művész mondta el a Lugasban ezt az egy másik kocsmában hallott, mindkettőnk számára zseniálisnak érzett mondatot, egy vendégnek a pincér lányhoz intézett mondatát: „Olyan szépen mosolyogsz, hazaviszem a karácsonyfámra, hogy beragyogja a szobámat!” 

Hogy lett-e belőle dialógus (vagy bármi), nem mondta el, de ez nem is fontos.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 109. (Pneumatikus télapó)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. december 06. péntek, 10:47

A csempekályha és a fatároló fémkalitka mellé egy talapzatra Feri (Feri bácsi, Sztaskó F.) egy hetven centi körüli műmikulást helyezett, amely fokozatosan egyenesedett fel, ahogy több lett benne a levegő. Már-már tele volt, amikor félrebillent. Pereszlei Laci (akit a Malomárokból is, a Vallonból is) ismertem, felrikkantott: „Mi a francnak iszik ez is annyit?” A nevetés után Öcsi summázta: „Alkoholista Mikulás!”

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 108. (Még mielőtt megismertem)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. december 05. csütörtök, 12:54

Beszélek, írok itt hülyeségeket, hisz tudjuk jól, soha senkit nem ismerünk meg, hát még ki teljesen. Erről is beszélgettünk testvérével, amikor szóba került a gnóthi szeauton (ismerd meg önmagad), problémája. „Ez teljesíthetetlen” – mondta Marika s én teljesen egyetértettem vele. Ennyi, azt hiszem, elég fel- vagy bevezetésnek.

 

Mielőtt személyesen is találkoztam Sztaskó Ferenccel, nem tudtam, hogy ő a Lugas tulajdonosa, vezetője. Ilyen tudatlansággal vacsoráztunk (s persze fröccsözgettünk) Halmai Pistával a fent említett „objektumban”. Én brassói aprópecsenyét ettem. Ő mást. Mit tehet egy entellektüel (Ő) és egy félművelt balfék (én)? Beszélget, beszélget, beszélget, mígnem hívatlanul megjelenik egy ismeretlen férfi, s leül mellénk (a pontosság kedvéért: mellém). Be sem mutatkozott, csak elkezdett szövegelni. Egy darabig bírtuk, aztán – valószínűleg az italok hatására, mert nem ilyen a természetem – megkérdeztem: „Mondja, maga buzi?” Pisti csodálkozva nézett rám, ám a fickó (hapsi, ürge, pacák, csávó…) mintha mi sem történt volna, folytatta. Többször próbáltuk elküldeni. Maradt. Mi mentünk egy másik asztalhoz. Nem jött utánunk.

 

Mielőtt személyesen is találkoztam Sztaskó Ferenccel, a sok Lugas-emlék közül kiemelkedik egy régmúlt nyáron kint, a lugasban történt. Tizenegy körül járt az idő, a nap sárgára aranyította korsóink sörét és gyorsan melegítette meg. „Igyuk meg, tanár úr, hozom a következőt” – szólt volt tanítványom. „Nem, Péter, én vagyok a soros!” (Hegyi Péternek hívják, grafikus, a google-ön Hegyusz néven is megkereshető.) „Amíg bemegyek a sörért, olvasd el ezt.” Elé tettem az Egy nehéz nap éjszakáját [ivisz, 2010. december 8.]. „Tegnap írtam. Rövid!” Amikor visszajöttem, láttam, tekintete a semmibe réved, aztán rám nézett, s csak sokára szólalt meg. „Még mindig lúdbőrzik a hátam.”

 

Mielőtt személyesen is találkoztam Sztaskó Ferenccel, akkor is volt élet a Lugasban

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 107. (Morzsák… – Ismerősök)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. december 01. vasárnap, 08:54

„Ernő megmutatta, amit maga írt róla. Tetszett. Elolvastam a többit is.” Ezt egy cigány fiatalember mondta, aki erősen emlékeztetet (ne vegye sértésnek, gúnynak) Fantomasra. Különösen a szeme. Mondja, hogy valószínűleg nem találkozunk többé, mégis megígérem, hogy elküldöm neki néhány írásomat. Fanyar mosollyal fogadja, és megköszöni. Meghívom, de visszautasítja. „Írt, ha jól emlékszek, a cigányokról is!” „Igen, Cigányok, barátok volt a címe.” Megszorítja a kezemet. „Jó ember maga.” „Miből gondolod?” „A mai világban ilyet leírni nagy bátorság!” Bejön Bóta Bandi. Kezelünk, kezelnek, bemutatkoznak. „Dorisz hol van?” – nézek lefelé. 

Míg én a kutyával szórakozok, ők ismerkednek. Kiderül, hogy egy időben majdnem szomszédok voltak, sok közös ismerősük van. Beszélgetnének tovább is, de Dorisz „közbeszól”. Bandi megissza italát s távoznak.

Puporka Kálmán nem akárki, nem „egy ingyenélő kokeró, more”! „Tudja…” Megszakítom: „Tudod! Nem emlékszel, hogy tegeződünk?” „A cigányt mindenki tegezi! Te más vagy… Szóval, tudod, hogy egész héten dolgozok, de máma a főnöknek el kellett menni valahova, ezért vagyok itt.” Rám néz: „Örülök, hogy magát… hogy megismerhettelek!” Kitárulkozik. „Hét közben dolgozok, a hét végén meg iszok. Rengeteget! Csodálom, hogy Nagy Ernő megtűr!” A folytatás a cigány sorsról – nem szépítgette fajtáját, de hivatkozott „magyar” bűnökre is – és az irodalomról zajlott. Meglepett tájékozottsága. „Nem akarsz tovább…” „Tanulni? – nevette el magát –. Minek?” Nevetése inkább hasonlít sírásra. „Minek?” (Eszembe jutott egy tehetséges cigány tanítványom, akit felvettek egy Egertől távoli egyetemre, de kollégiumot nem biztosítottak neki. Hazajött. Elzüllött. Eszembe jutott, de nem mondtam el Puporka Kálmánnak.)

Azóta egyszer futottunk össze. Részegen is megismert és szememre vetette, hogy nem küldtem az írásokat. Elröstelltem magam s megfogadtam, róla is írok. Elkészült. Már csak az a kérdés, hogyan küldjem el, mert lakcímüket nem ismerem, és sem vele, sem Ernővel nem találkoztam az utóbbi időben. Más kocsmába járunk. Már nem a Vallonba.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 106. (Bús magyar sors)
Írta: T. G. Károly   
2013. november 26. kedd, 09:19

Nem vagyok babonás, de anyai vérem elővigyázatosságra int, ezért nem teszem közhírré boldogságom okát. Elég az hozzá, hogy ebben az euforikus állapotomban tegnap egy közeli kisboltban vettem egy üveg olcsó vörösbort. Örökölt vagy megtapasztalt pesszimizmusom ide, az eddig leírtak oda, nem tudtam megállni, hogy az alacsony, szemüveges, víg kedélyű kiszolgáló hölgynek ne beszéljek. Szemembe nézett, s ezt mondta:

 – Ritka kivétel maga! Ma a magyar emberek, akár férfiak, akár nők, szomorúságukban isznak, felejteni akarják nyomorúságukat! Elhiheti nekem!

 

Elhittem. 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 105. (Morzsák… – Akik már túl vannak a dolgon 7. – Bundás)
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. november 25. hétfő, 12:19

Nem mentem el a temetésére, nem mintha rossz viszonyban lettünk volna, hanem mert Soós Károly – a Vizeim Karcsija – temetésén megfogadtam, hogy csak olyannak a gyászszertartásán veszek részt, aki Nagy Lajosnál is közelebb állt a szívemhez. Két miniatűrömben szerepel (16. Hej, horgászok, horgászok, 42. Nevek 2.) Íme, a harmadik, talán az utolsó.

 

Ha – és ez egy időben gyakran megesett – új pultos érkezett, Bundásként vagy Bundiként mutatkozott be. (Én magamban csak Mr. Bursnek neveztem sovány testalkata és fizimiskája alapján a Simpson család egyik figurája után.) Ennyit és csak ennyit a becenevéről.

 

67 éves volt, amikor meghalt. A múlt hét csütörtökén temették. Bádogos volt a szakmája, gyakran mesélt élményeiről. Nem ő az oka, hogy egyre sem emlékszem. Miként – pedig biztosan beszélt róluk – családjára sem, csupán egy unokájára, akinek újszülött kori fényképét büszkén mutogatta. (Meg is hívott egy italra néhányunkat.)

 

Két szenvedélyéről tudok. Az egyik – amíg engedélyezték – a nyerőautomata volt. Szecskó Janival együtt is játszottak. (Bán Mihály Jani epés megjegyzése: „Ha félóráig nem mehetnének a géphez, megbolondulnának!”) Nem nagy összegben játszott, de ha viszonylag sokat nyert, akkor is meghívott minket. Másik rendíthetetlen kedvtelésérő, a horgászatról már írtam.

 

Nem szoktunk elvontabb témákról beszélgetni, nem tudom, volt-e hite. Ha igen, hittelenül (Lásd Adyt vagy József Attilát) is kívánom neki, lelje meg a nagy halat ott, a túloldalon is!

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 57.
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. november 22. péntek, 09:27

 

Tavasz és nyár között

A madár rekedten rikongott, noha a madarak nemigen rekednek be. Szipoghat szél, zokoghat eső, ordíthat orkán, a hőmérséklet lesüllyedhet akár –13˚ C alá, ők eltökélt ösztönnel fújják a magukét, trrrilláznak, harrrsognak, ritkán rrikkantanak is.

    Ennek a madárnak azonban oka volt a rekedt dalolásra, mert olyat látott, amit még a Zeppelinen edződött szemének sem hitt el, s olyat hallott (zakatolt, fújtatott, zörgött, berregett a repülőgép), amit nem hitt el a füleknek sem. A hangot hamisnak, idegennek érezte, és csőrét oly erővel nyitotta szóra – „Ilyen nincs! Ilyen nincs!” –, hogy belerekedt az ártatlan, tudatlanságból fakadó hazugságba.

Mivel a madarak szeme olyan, mint a sasé, nemcsak a repülőgépet látta, hanem a benne ülők arcát is.

Gizikéét,

Béláét,

Gebéét,

Hetedikét,

Sanyiét,

a Főnökét,

Karinthyét

és Kosztolányi Dezsőét,

amint mosolyogva, falfehéren, egykedvűen, fütyörészve, sűrűn pislogva, megilletődötten, nevetve és evoézva figyelnek egy madarat.

 

Az ég egyébként tiszta volt.

Kék. 

 

Véget ért a Tavasz…, és – remélem, ideiglenesen – ez a szöveg is. Történt ugyanis, hogy jócskán benne jártam a nyárban, és most nem találom,talán elfelejtettem lementeni a  művet, ráadásul többször gépcsere történt, így fogalmam sincs, melyik vincseszteren lehet kutogatni. (Természetesen nem nekem, mert én tök hülye vagyok ahhoz, amit csinálok.) Megpróbálkozhatnék reprodukálni a szöveget, de szellemi kapacitásom, lelkiállapotom, hangulatom és egyéb tényezők szinte lehetetlenné teszik a vállalkozást. Szomorú zárásul és egy csepp vigasztalásul fogadjanak el egy elcsépelt közhelyet: „Még úgy sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.”

 

 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

5. oldal / 16

új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 155 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs