Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 123. (Cila viccet mond a Lugasban és…)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. március 28. péntek, 07:47

Cila nem női név, bár a másik nem képviselői sem vetik meg az italt, a kocsmát, nem is macskáé (az viszonylag kevésszer viccelődik szóban, s nevetésre is olyankor késztet egyeseket, amikor szándékosan rálépnek a farkára), hanem a Laci anagrammája. E becenév még fiatal korában ragadt rá. Elmond egy, nem ritka kocsmai jellemhez illő viccet. „Két férfi rendszeresen jár kocsmázni. Már túl sok alkalommal csak az egyik fizet, megkéri hát a cimboráját, hogy időnként kérjen már ő is. A másik kér: Adjál már egy cigit!”

 

Aki nem ismerte nevetett, én is, sőt elmeséltem egy régebbi valós történetet, amikor a Vallon még Szamovár volt. „Akkor még erősen dohányoztam. Egy nemrég óta ismerős fickó (nevet nem mondok, mert úgyis letagadná) kért egy szálat. Mondtam neki, hogy csak kettő van. Ő: Igen? Akkor adjál már a barátomnak is!” Úgy meglepődtem a válaszon, hogy oda adtam. Vásároltam egy másik dobozzal.” Lett derültség is, lehülyézésem is, szóval felpezsdült az élet itt, a Lugasban.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 122. (Zsuzsi lányom rövid adaléka az előzőhöz)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. március 21. péntek, 12:21

„Ha jól emlékszem Besenyőtelken láttam a buszról egy temetőt. Mondjuk, ez nem nagy kunszt, mert az mindenütt van, de szinte mellette volt egy kocsma, talán ma is megvan. Tudod, mi volt a neve? Végállomás!” 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 121. (Az sokféle kocsmanevekről)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. március 17. hétfő, 17:10

Az iménti beszélgetésünket hallva néhány, a pultnál ülő vagy álló vendég ráharap a témára. Krúdyt idéző neveket sorolunk: Fekete Ló, Vörös Rák, Fehér Szarvas, HáromFarkas, Arany Oroszlán… „Csupa állat! Remélem, a vendégek nem!” Nevetés. „Van itt kocsma dögivel – mondja az egyikünk –, nem beszélve a Szépásszonyvölgyről, ahol rengeteg kimérés működik a pincékben!”

 „Nem egri ugyan, de nekem ez a legszellemesebb – mondja a másikunk –, amit Kecskemét mellett láttam: LeszVigasz!” Derültség tölti be a Lugast. „Hát ez tényleg jó! Las VegasLeszVigasz!” „Nem is szólva, hogy mennyire igaz!” „Ez még rímel is, mármint, amit mondtál.” 

 Máris Prágába jutunk. „Nem voltam ott soha, de olvastam Hašek Švejk című könyvét. Abban van szó a Kehely nevű kocsmáról. Mindenki tudja, mi az a kehely. [Tudtuk.] Jó könyv, ajánlom, olvassátok el. Sose fogjátok elfelejteni Palivec urat, a vendéglőst, aki azért kerül börtönbe, mert bevallja a detektívnek, hogy levette a falról Ferenc Jóska arcképét, „mert leszarták a legyek”, vagy Švejket, a főszereplőt, aki találkozót beszél meg „háború után hatra” a Kehelybe.” Akik értik e humort, kacagnak.

 „Maradjunk csak Egerben! – mondja újra az egyikünk. – Akad itt is igencsak beszélő kocsmanév! Kezdjük mindjárt a megszűnt Szamovár vagy VallonSörözőtől pár méterre volt a Bumerángnál! Biztosan tudjátok, mi az! Egy ausztráliai bennszülötteknél használt fegyver, ami visszatér a feladóhoz. Értitek? Visszatér oda, ahonnan indult! Értitek már?” [Értettük. Azok is, akik nem teljesen.] „Meg itt van, a Tetemvárral majdnem szemben a Napközi. Azt hiszem, ezt nem kell megmagyaráznom!”

 „Nem! De jó lenne, ha nem a Kacsával fejezitek be! Tudjátok…”

 Tudtuk, jó néhányunk megjárta a kórházat

 

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 120. (Egy érdekes ember)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. március 12. szerda, 15:44

 

„Először – mondja el Sztaskó Feri – a Pityókás nevet akartam adni, mert az kifejezte volna, hogy enni is lehetett akkor még, és tudod, hogyne tudnád, pityókának hívják a krumplit Székelyföldön, aztán meg… de mit magyarázok én, ismered a pityókás jelentését! Az akkori elvtársak nem engedélyezték. Vagy félreértették, vagy egyáltalán nem értették meg. Így hát a Lugas nevet találtam ki.”

„Valóban szellemes ötlet volt – szólok –, de ez is találó. Sokszor söröztem itt a szőlőlevelek árnyékában!”

„Tudom, olvastam azt az írásodat. Szegény Halmai, korán elment.”

„Igen. Amúgy tetszett, amit írtam?”

„Mi van, dicséretre vársz?”

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 119. (A békebíró)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. február 18. kedd, 20:44

Áldassék az ő neve: Öcsi!

 A 29. miniatűrben írtam egy – akkor megnevezetlen – emberről, mégpedig a kirekesztettek „címszó” alatt. Nem vagyok egy indulatos s haragtartó fajta, de Jakab Józsi döntését helyeseltem. Árulkodó sem vagyok, ezért nem mondom el még a személyemet sértő részleteket sem. (Amikor az eseménylánc egy mozzanatát a Lugasban megemlítettem, Feri megerősítette: „Igen, Zoltán ilyen, ha sokat iszik! De csak akkor!”) Még kiutasítása előtt Andit is, Zsuzsát is megkérte, szóljanak nekem az érdekében, mert akkor már nem szóltunk egymáshoz. Köszönni sem köszöntünk. Még csak biccenteni sem biccentettünk.

 És ekkor jött Öcsi!

Kissé illuminált állapotban, de észérveket sorolt. „Azt veted a szemére, hogy az internetről tájékozódik. Legtöbbünk még erre se veszi a fáradságot, megelégszik az itteni meg a másutt hallott pletykákkal! És még a nőket tartjuk pletykafészkeknek!” Belekortyolt a sörébe. „Tudod – folytatta –, mi a legszomorúbb, leggroteszkebb? Hogy két felnőtt, értelmes ember úgy viselkedik, mint a pisis gyerekek!” Kezeltünk, távozott. Mögötte Dorisz csóválta a farkát, s mintha visszanézett volna rám, s a tekintete azt mondta volna: „Látod, milyen okos gazdám van. Gondolkozz!”

 Gondolkoztam, miközben valami égette a lelkemet, valami, amit talán szégyenérzetnek, ostobaság-tudatnak nevezhetnék. Valami, lehet, hogy a tisztítótűz?

 Néhány nappal később ott voltunk mind a hárman. Máig nem tudom és nem is érdekel, kinek a keze hozott össze, mindenesetre Öcsi megfogta a kezünket. Sokáig csak a kocsma zajai fogtak közre bennünket, majd Öcsi elvette kezét és csendesen megszólalt: „Béküljetek már meg, mert…” Tudtam én is, tudta Nagy Zoli is, miként fejezte volna be.

 Kezet fogtunk a nálam magasabb, testesebb, szakállas („rőtszakállú”), szemüveges, basszistát megszégyenítő hangú embertársammal.

„Tudod, Károly, régóta várok erre a pillanatra.”

„Én is.”

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 118. (Biliárd, mint elégtétel – Makrominiatűr két kocsmára)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. február 12. szerda, 08:17

Más is megtette már, én miért nem közölhetném ugyanazon írásomat ugyanazon a portálon? A döntés indoka, hogy beleillik a kocsma-sorozatba.

(Eger 2014. február 12.)

 

                                                

       Ennek az embernek sokat köszönhetek, akivel Zoli kocsmájában (Bisztró), a szombat délelőtti lagymatag forgalomban, az ajtótól a második asztalnál ülve beszélgetünk. Asztalunkról fenyegetően mered ránk a két félig ürített pohár. A helyiség hátsó részéből álmatagon bámul kopott zöld posztójával a biliárdasztal. Rajta a dákók pihennek, benne a színes golyók várnak a 2x20 forint varázsütésére.

Önök már kevésbé hálásak neki: az ő lelkén szárad, hogy írok a Híradóban.

-        Tudod, hogy neked köszönhetem az írásaimat?

   Jólesik a bók. Önelégülten mosolyog, és talányosan válaszol.

-        Nincs azokban köszönet.

   Nem merek rákérdezni, hogyan érti.

-        Emlékszel?

   Bólint.

   1996 júliusában zajlott le a Dalárda kontra Viktória mérkőzés, amelyre hosszas fontolgatás, latolgatás után én is kibicikliztem az alállomás melletti kispályára. A meccs utáni kocsmai zűrzavarban említette meg a szervező, a régi ismerős, hogy írjak valamit a látottakról. „Jó, Karcsi, megpróbálom!” – s hazamentem. Másnap vittem a Hogyan mulat a nép! Kéziratát újszászi törzshelyemre, hogy véleményezzék, pontosítsák. Ő olvasta el először, semmit sem kifogásolt, csak egy megjegyzést javasolt, amit utóiratként hozzáragasztottam az íráshoz. Eligazítottak, hová menjek, s elvittem a szöveget a könyvtárba.

 

                                                        HOGYAN MULAT A NÉP!

 

Például a Dalárda FC és a Viktória SC. Mindkettő kitalált újszászi „egyesület”. Alkalmi, miként a csapattagok egy része is az: alkalmi munkás. Esetleg munkanélküli.

Időben érek ki biciklivel az alállomás melletti kispályára – lekaszálták az önkéntesek, de nem rajzolták ki a vonalakat. Még csak egykapuznak. Egyeseknek ez az első bemelegítés. Ismerős arcok és testek. Itt egy kocsmáros, ott egy lakatos, amott egy kőműves… Az egyik kövér, a másik alacsony, a harmadik hórihorgas… „Feketék” és „fehérek” – együtt!... Van, aki józan és sérült, s van spicces, ezek sántikálnak…. Korosabbak és az életnek még csak most indulók.

Kis motorjával megérkezik a bíró. Kezdődhet a mérkőzés. A hajdani nagy futballista végzi el a kezdőrúgást, aztán lebiceg. A játék – néhány kivételtől eltekintve – teljesen olyan, mint Magyarország(on) általában: van kirúgás, van lerúgás, egyik-másik a földre kerül – s van berúgás. És – még ha szelídebben is, mint a parlamentben – szidják a bírót. A bíró nem állíthat ki senkit, mert kevés a játékos, s ami a legfontosabb, itt nincs szándékos szabálytalanság! Ebben tér el leginkább közállapotainktól a Dalárda kontra Viktória meccs.

A közönség – vagyunk vagy ötvenen – ujjong, fütyül, tapsol, bekiabál – jó a kapcsolata a játékosokkal, hisz mindenki mindenkit ismer. Az egyik néző elájul. A hőségtől? Az izgalomtól? Segítők hada veszi körül.

A 6-0-s részeredmény hatására a nyerésre álló Dalárda két tagja leveszi trikóját, átáll az ellenfélhez. Ez nem pálfordulás: a játék szépsége, eredményessége, mindannyiuk és a nézők érdekében teszik.

Végül 3-1-es második félidővel beáll a végeredmény: Dalárda-Viktória 7:3!

A játékvezetés öt csillagot érdemel. Jók: minden résztvevő. Még a rosszak is! Együtt voltak! Együtt voltunk!

Be kéne látni urak, elvtársak: így is lehet csatázni.

Egyelőre!

U.i. A szervező várja új – bátor – ellenfelek jelentkezését.

(1996. augusztus)

 

Ebben a történetben is szembetűnő a véletlenek láncolata: ha akkor úgy döntök, hogy nem megyek ki a meccsre, vagy ha lusta vagyok felpumpálni a kerékpárt, ha útközben betévedek egy közbeeső helyre – mondjuk, ide –, vagy a mérkőzés után nem megyek be amabba, ha a siker mámorában ő nem kér fel… talán azt sem tudnám, hogy létezik az Újszászi Híradó! Egyes lélektani irányzatok szerint nincs véletlen, illetve a szükségszerűség megjelenési formájaként működik. Ha van, ha nincs, ebben a láncolatban az az ember játszotta a kulcsszerepet, akivel most beszélgetek.

„A véletlent a játékban úgy hívják, malac. A győztesről azt mondják azok, aki azt hiszik, hogy jobban tudnak játszani, hogy malaca volt. Itt van például a biliárd!” Mielőtt folytatja, komótosan elballag a pulthoz. Ahogy meghozza az adagot, úgy beszél, mint aki elvesztette a fonalat. Nem szólok közbe, hiábavaló is lenne.

„A huszonvalahány év alatt két munkahelyem volt. Az egyik a Gépjavító, ahol apáddal is dolgoztam. Tudod, hogy épült fel akkor egy vállalat! Az igazgatónál mindegy volt, hogy nem ért semmihez, csak megbízható, jó elvtárs legyen. Akkor a piros könyv, ma meg a pénz dönti el, hogy ki milyen ember. A pénz és az összeköttetés! Magyarország megmaradt feudális, urambátyám, kéz kezet mos országnak! Ezt te jobban tudod. (Tudom. Mit változtat?) aztán a rengeteg vezető és a sok titkárnő. Talán többen dolgoztak – ezt idézőjelben értem – az irodákban, mint az üzemcsarnokban! A jó pénzt, persze, ők vették fel, pedig, hidd el, már kezdő koromban jobban értettem a szakmához, mint sokan a vezetők közül. Azok parancsolgattak, nyüzsögtek, úgy tettek, mintha mindent jobban tudnának, de ha gyakorlati munkára került a sor, nokedlik voltak. Mintha nem technikumokban, főiskolákon, egyetemeken végeztek volna. Én meg csak szakmunkásképzőbe jártam. Ó, de sokat kellett túlóráznom! Nem érte meg! Akkor még zöldfülű voltam, nem tudtam, hogy az én túlmunkám bérének egy része az ő zsebükbe kerül. Néha, amikor munka után leereszkedtek közénk egy sörre, egy biliárdra, akkor sem hazudtolták meg magukat.”

Elgondolkozik. Hagyok neki időt, addig nagyjából leírom.

Nálam alacsonyabb, nem aránytalan, de férfi szépségversenyen a „voltak még” esélyével induló ember. Most színes téglalapokkal mintázott, összhatásában lilához közelítő rövid ujjú inget, kékes árnyalatú rövidnadrágot és határozottan kék papucsot visel fehér zoknival. Zömök, szögletes arcú férfi, álla alatt kezdődő tokával. Fejének legfőbb jellegzetessége az őszülő haj és a sötét szemöldök és hosszú szempillák ellentéte. Köztük néz ki kék szemeivel a világra, rám. Tekintete szúrós és barátságos egyszerre.

Megint távolról indít.

„Apád különb ember volt nálad. Sokáig dolgoztam vele, hidd el, jobban ismertem, mint te! (Elhiszem. Más alkalommal el is mondom neki. „Az apák, te is tudod, többet elárulnak magukból a munkahelyeken, mint gyerekeik előtt. Nyíltabbak, talán őszintébbek is a munkatársakkal. Nálam különb embert meg, ugye, nem nehéz találni!” „Nem úgy gondoltam.”) Nem úgy gondolom, hogy lángész volt. Sokat olvasott, sokat, de nálad biztos kevesebbet tudott elméletben, ám ő szakmunkásnak is elismerten jó volt! Nem tudom, nem is érdekel, hogy milyen tanár vagy, csak az írásaidat szoktam olvasni. Megmondom őszintén, nem mindig tetszenek. Néha többször el kell olvasnom, hogy megértsem, mit is akarsz mondani. Nem mindenki van így vele! Legtöbbjük az első érthetetlen, idegen szónál megakad és továbblapoz az újságban! A másik bajod, hogy mindenkiről csak jót írsz! Nem olyan egyszerű, felhőtlen az élet! Én, látod, kétszer nősültem, mind a kétszer ugyanazt a nőt vettem el, mégse sikerült! Nézz rám, mi vagyok!? Egy 44 éves leszázalékolt munkanélküli. Én, aki nagyon szerettem és tudtam dolgozni. Jó, jó, írtál a munkanélküliekről, de feloldottad a múltba nézéssel, abból a részből nekem úgy tűnt, hogy lenézed a munkásokat! Jobb, biztosabb volt az életünk Kádár idejében, de a fene egye meg, ma is itt élünk, ha életnek lehet ezt nevezni! Kimondom kerek-perec, az életet, az igazságot hiányolom az írásaidból! Miért félsz a valóságtól? Apád ki merte mondani az igazat, a szakszervezeti és a pártgyűléseken mindig védte az egyszerű dolgozók érdekeit, megmondta, ami nem tetszett neki, még a vezetők szemébe is. Az elvtársak nem mertek ellene szólni, de tettek azért, hogy ne vigye magasabbra. Így értettem, hogy különb volt nálad. Egyébként szeretett téged, büszke volt rád. Rendes ember volt. Szeretett viccelődni, ugratni másokat. Egy baja volt, ha az baj, hogy sokat ivott. Attól függetlenül tisztelték a munkatársai, én is, szívesen ultiznék, biliárdoznék vele.”

Alapjában véve türelmes ember vagyok, de ez már nekem is sok.

-  Harmadszor szólsz a biliárdról!

Kesernyésen felnevet.

„Jó, jó, mindjárt rátérek arra is. Sietsz valahova? Kérek még egy sört.

Említettem, hogy néha munka után négyen-öten elmentünk kocsmába. Fiatal voltam, nőtlen, megengedhettem magamnak ennyit. Hiába értettem én többet a szakmához – annyit mondom, hogy a végén nagyképűnek tartasz –, kevesebbet kerestem, mint a művezetők, brigádvezetők. Ez nem is zavart, inkább az, hogy ezek a kisfőnökök másütt is éreztetni akarták hatalmukat, nem létező szaktudásukat. Mikor a négy-öt korsó vagy üveg sör után biliárdozni kezdtünk, méricskéltek a dákóval, számítgatták a szögeket, a lökés erejét, a golyók várható pályájának ívét. Okoskodtak. Karcsikám, én nem voltam ilyen szókimondó, mint apád, a vezetőkkel szemben csak az a kis sikerélményem lehetett, hogy győzzek a biliárdban. Tudom, nevetséges, kisszerű dolog, de legalább itt bizonyíthattam, hogy érek annyit, mint ők! Amerikai biliárdot játszottunk és az párosban jó. Partneremmel beleadtunk apait-anyait, meg az ital is dolgozott bennünk. Győztünk. Malacotok volt! Második győzelmünk után is ezt mondták. Lehet, hogy igazuk volt, de győztünk.”

 

Játszani hívják. Biliárdozni.

Elnézést kér tőlem s partnert keres.

Kettő egyre kikapnak.

„Jobb volt az ellenfél” – mondja, és vállat von.

 

xxx

 

Ha élő személyről írok, erkölcsi kötelességemnek tartom megmutatni vagy elküldeni neki a kész szöveget. Ez alól csak akkor mentem fel magam, ha az illető személy foglalkozásánál, hivatásánál fogva nap mint nap vállalja a nyilvános megmérettetést (pl. tanár), vagy ha nem tudom, hol keressem. Mindeddig egyikük sem kérte, hogy ne közöltessem az írást, illetve nem perelt be személyiségi jogainak megsértése miatt. Ezen írás „főszereplője”, beszélgetőpartnerem se. Azt kérdezte: „Nem félsz attól, hogy, ha kiadják, csökken a népszerűséged? Kemény dolgokat írtál magad ellen!” „Te mondtad ezeket?” „Én!” „Vállalod?” „Vállalom.” „No, látod, én is a szöveget.”    

                                                                (Ú. H., 1998. szeptember)

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 117. (Élők, holtak, félholtak – Emlékképek egy egri kocsma művészeti és sportéletéből15. – Ideiglenes befejezés)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. február 09. vasárnap, 16:23

 Zárjuk keretbe a napot!

Anikó szól: „Záróra! Fogyasszunk, kedves vendégek, fogyasszunk!”

 „Siastok!” – búcsúzik Sia, és a kerékpárja hazavezeti.

„Holnap olyat, de olyat mondok, amitől még az én két fülem is szétáll!” – tervezi a jövőt, búcsút intve Feri.

„Jól figyeljetek, mert csak egyszer mondom el: Nyugodalmas jóccakát!” – tántorog el Józsi.

„Jó éjszakát az uraknak!” – emeli kalapját Jani bácsi.

„Neked is, Károly!” – fűzi tovább Tibi, és Carlofranco vállára teszi karját.

Magába is, öreg!” – szellemeskednek a még beszélni tudók.

„El, torreádor!” – látszik ki Miklós műfogsora.

„No, mi lesz? Megyünk-e má’?” – noszogatja Sanyi, a király (Király S.), de István leinti. „Ne sürgess! Megiszom még a sörömet, aztán elmegyek pisilni, és csak utána lehet szó a menésről! De csak gyalog! Legfeljebb akkor ülök fel a motorodra, ha tolod, elég, ha az egyikőtök van berúgva! Meg vagyok értve?”

„Tiszteletem az uraknak! Holnap majd…” – zárja össze s rakja a hóna alá a sakktáblát Mestó, meghajol és elindul.

„A’ viszontlátásra!” – kurjant igaza tudatában Imre, s a búcsúkör megtétele után elbiciklizik jobbra.

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 116. (Élők, holtak, félholtak… 14. – Egyéb csacskaságok)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. február 04. kedd, 11:57

Sokan – tréfásan vagy tudatlanságukat bizonyítva, netán kajánságból – meghatároznak egyéb kocsmai sportágakat, például súlyemelésnek értelmezik a teli poharak, korsók, üvegek emelgetését, aritmikus sportgimnasztikáról vagy tájékozódási tántorgásról beszélnek a részegek mozgássora kapcsán. A Malomárokban elvétve, és kizárólag záróra után a kerthelyiségben fordult elő ökölvívó mérkőzés, de a rögbihez hasonló tumultuózus tömegjelenetekre nem került sor.

 

Nehezen kategorizálható a néhány hónapig tartó, ám annál intenzívebb, magát tömegjelenséggé kinövő gyufásdoboz-pöckölés. Még bajnokságot is rendeztünk belőle.

 
Kocsmai miniatűrök 115. (Élők, holtak, félholtak… 13. – Tibor, a király)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. január 28. kedd, 11:12

A Malomárok téli sportjainak csúcsteljesítménye, a kocsmai értékrend szerint hősi cselekedete Győr Tibi nevéhez fűződik! Igaz, a Malomároktól mintegy 50-60 méterre kell tekintenünk, de Tibor ragaszkodása e kocsmához, és az alább bemutatandó tett megérdemli, hogy ebbe a kategóriába soroljuk. 50-60 méterre (balra) és 10-15 évre (vissza) kell tekintenünk. Bizony, nem ma történt a dolog, de – éppen folyik a bizonyítás – ma is él az emlékezetemben.

Kemény tél volt az akkori, havas, jeges. Nála már csak Tibi szomja lehetett nagyobb, ha hajnalban felöltözött, óvatosan, hogy a feleségét fel ne ébressze, másnapos remegéssel kinyitotta a lakásajtót, leballagott (nem találok jobb szót, főleg, mert nem voltam szemtanúja, csak az ő elbeszéléséből ismerem az esetet, nekem és Carlofrancónak mondta el először) a lépcsőkön, kilépett a házból. Betájolta az útirányt és elindult. Átgázolt szabályosra nyírt hóval borított bokrokon, át járdaszegélyen, országúton (a 25-ösön) és újra a járdán, mikor a ködből kivillant az éjjel-nappal nyitva tartó kisbolt kirakatfénye. Mielőtt kilépett a boltból, kezében a literes Zöldszilvánival, a biztonság kedvéért megivott egy féldecis üveg pálinkát, beszélgetett, melegedett egy kicsit. Végül kilépett. „Hirtelen úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak!” Már majdnem odaért egy biztosnak tűnő ponthoz, talán száraz talajdarabnak vélte, vizionálta, de egyszer csak „puff, hanyatt estem, akkorát zuhantam, mint az ólajtó, de – és ez teszi fennköltté, szívet szorongatóvá (facsaróvá) a történetet – a bort magasba emeltem. Inkább én, mint ő!” Nyögve, káromkodva feküdt a téli hajnalon, sehol egy ember, csak a sajgó háta, és a karjának látványa, amelyben magasba tartotta az üveget.

 

 

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 114. (Élők, holtak, félholtak… 12. – Holtak 4.)
Írta: Tánczos G. Károly   
2014. január 25. szombat, 15:45

       Carlofranco számára nagyobb veszteséget jelentett (az ő megfogalmazásában: mélyebb űrlyukat hagyott) Máté Feri halála. A világ összes Ferijétől különbözött, mégpedig abban, hogy külsőleg ő hasonlított leginkább a hősünk által elképzelt Švejkre, még a lelkében is.  Szeretett beszélni, főleg vicceket mesélt, de a derék „cseh vitézhez” hasonlóan történetekkel is szórakoztatta vagy éppen untatta a közönséget. Gyakran – mert rokkantnyugdíjasként megtehette, hogy könyvekből, régi újságokból, lexikonokból és a tévéből gyarapítsa ismereteit – feltett még a legműveltebb kocsmavendéget is megadásra késztető kérdéseket. Szerette Carlofrancót, amit azzal is bizonyított, hogy mindig időben megadta, amit kölcsön kért, és ő maga is hitelezett neki. Tapasztalat, hogy ilyen szinten nem a pénz az összekötő kapocs az emberek között. Carlofranco tanár, Feri rokkantnyugdíjas volt, egyiküket sem vetette fel a fent nevezett fizetőeszköz.

 

Nem hiszem, hogy látott a jövőbe, nem azért beszélt szívesen hősünknek az őt ért bajokról, mert megsejtette, hogy Carlofrancót is többször fogják megműteni! Azért mondta el ezeket, mert kijutott neki az életből! „Eddig tizenkétszer műtötte. Ha nem lennék szégyenlős, megmutatnám a testemet. Olyan porcikát nem találnál rajta, amelyiken heg ne lenne! Voltam tűzben, vízben, estem le emeletről, szakadt rám tető, mert – lekopogom – semmi betegség nem ért el, mind baleset volt! Tudod, komám, nehéz a tűzoltók élete! Mindenesetre nehezebb, mint a zsidó bányászoké!” Nevetett. Kilátszott a felső ínyéből az egyetlen fog. (Mellesleg szabó is volt, azzal egészítette ki sovány nyugdíját.) Tizenkét műtétéből tíz életmentő beavatkozás volt. Amikor Carlofranco az első műtétje után kijött a kórházból, viccelődött is vele a Malomárok egyik padján, ahol Feri mindig a jobb szélre ült, hogy el tudja helyezni a behajolni nem nagyon akaró bal lábát: „Már csak tizeneggyel vezetsz! És én vagyok a fiatalabb, behozlak!” „Vigyázz, koma, mert a fejedre esik egy kréta, vagy a földgömb! Olyan leszel, mint Atlasz! Tudod, ki volt az?” Carlofranco tudta. Tudja azt is, hogy barátja a tizenharmadik műtétet követően halt meg, ő meg – évekkel Feri halála után is – csak a harmadiknál tart, mégsem fogja utolérni!

 

Lábsérülése ellenére Feri rengeteget gyalogolt. Ennek egyik oka, hogy bevonták a jogosítványát. Ne szépítsük: egy ittas vezetés közben elkapták és elvették tőle az engedélyt. A kocsija azonban nála maradt, s néha használta is. Olyankor a forgalmasabb városrészeket kikerülte, mellék-, főleg földutakon közlekedett, sosem józanul. Fuvarozta Carlofrancót is. Talán halállal való birkózás és a rali lenne a hozzá leginkább illő sportág. A művészetek egyik ágát sem művelte, még hangja sem volt. Mármint hallása. És nem azért, mert az egyik fülére ő is süket volt.

 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

4. oldal / 16

új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 143 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs