Kocsmai miniatűrök 54. (Sovány vigasz –1997 áprilisából való és Miklós Sándorról íródott) |
Írta: Tánczos G. Károly
|
2012. május 10. csütörtök, 13:41 |
Szegről-végről rokonom.
Fiatalember, de meg sem látszik rajta: édesapja halála, bátyja halála, a válás, a gyomorműtét, délceg alakját megtörte, barna hajába ősz szálakat parancsolt, biztos, határozott lépéseit ingoványon járóéhoz tette hasonlatossá.
Az ingovány – olvasmányokból, filmekből tudom – lehúzza a beletévedőt.
Ő még a lápon felül van.
Akkor is imbolygott a lába, amikor engem hazatámogatott. Úgy látszik, az én lábaim gyengébbek. (Jaj, az ingovány!) Hazakísért és én „hálából” megígértem, hogy írok róla. Éppen most törlesztem adósságomat.
Sándornak hívják. Aki ismeri – azok pedig vannak szép számmal –, csak Sankónak ismeri.
Találkozni lehetett vele bálokon, amikor gitáros volt, szórakozóhelyeken, amikor vendéglátós, a KTSz-ban, ahol esztergályosként dolgozott, a Tápió, a Zagyva partján „horgász” korában.
Manapság újszászi „törzshelyemen” találkozgatok vele.
Mesél életéről. Nem exhibicionista módjára (mint oly sokan közülünk), de őszintén.
Büszkén beszél lányairól.
Tapintatosan volt asszonyáról. (Ekkor sokáig néz maga elé, én nem kérdezem.)
Szeretettel beszél édesanyjáról, bánattól cserzett hangon halottairól.
Noszalgikusan vétkeiről.
Kendőzetlenül sorolja olyan cselekedeteit is, amelyeket véteknél súlyosabbnak ítél.
Mondja, mondja, mintha diktálna, pedig aligha tudja, mi kerül a szövegbe.
Talán megérti hallgatásomat, így szól:
- Írjál nyugodtan bármit, Karcsikám, csak igaz legyen! Hadd maradjon belőlem legalább ennyi, ha meghalok!
Ó, emberi hiúság! Dőre vágya a „halhatatlanságnak”! És az „írói” etika, az smafu?
Nem, barátocskám, nem írom le a teljes nevedet!
De (sovány) vigaszul háromszor megismétlem: Sankó, Sankó, Sankó.
/Ú. H./ |
Kocsmai miniatűrök 53. (A kutyás úr) |
Írta: Tánczos G. Károly
|
2012. május 06. vasárnap, 06:50 |
Andi látja, hogy idetartanak, még érkezésük előtt kitölti a két deciliter fehérbort. „Jó reggelt, legények!” – köszön a vendég, a gazda. Márkus Sándornak hívják, a kutyáját Endzsinek („Talán Angienek” – betűzöm, mire ő: „Nem mindegy?”), aki sicu („De úgy kell írni, hogy si-cu!”), magából Kínából származik! Vigyázz, mert torokra megy, ez egy oroszlánkutya!” „Az oroszlán macskaféle, meg egy kicsivel nagyobb is.” „Ne idegesítsd, meglátod, baj lesz!”
Mit látott Andi, amikor észrevette őket, és előre kitöltötte a két deci fehérbort? Meglehetősen bizarr volt a látvány. Látta Sanyit a maga 110 kilójával (s délcegnek szánt járásával, örökké mosolygós szemével, s kicsire nyírt őszülő bajszával, szakállával), és látta a lábánál tipegő, ficánkoló Endzsit („Talán Angiet.”), a maximum 15 kilósat, a kábé 25 centi magasságút. Ugye, micsoda kontraszt? Megkérdezi: „Miért nevezel úrnak?” „Egy orosz írónak van A kutyás hölgy címmel egy elbeszélése, onnan jött az ötlet.” „Milyen fajta az a kutya?” „Fogalmam sincs.” „Biztos az is alibi-kutya!” „Miiii?” „Alibi. Arra való, hogy felszedjen férfiakat a méltóságos asszony.” „Miért mondtad, hogy is? Csak nem te is nőzöl a kutya segítségével?” „Meg vagy te húzatva? Az én koromban? Mondom az asszonynak, megyek, megsétáltatom a kutyát. Ő az alibi a kocsmázásra! Látod, hogy’ elvan!” |
Kocsmai miniatűrök 52. (Májusok, elsejék – A szokottnál terjedelmesebb, de hát Örkény is írt egy percnél hosszabb egypercest) |
Írta: Tánczos G. Károly
|
2012. május 01. kedd, 19:11 |
Ülnek korán kelő kocsmákban, a falak mellé felsorakoztatott székeken. A székek alatt, a földön műanyag reklámszatyrok, bennük újságpapírba csomagolva szalonna, tepertő, pár szelet kenyér. Ülnek. Mesterek, segédmunkások. Nem szólnak. Annak még nincs itt az ideje. Várnak. Kezük bár remeg, nem isznak. Hátha a várva várt gazda nem veszi jó néven, vagy hátha a gazda tukmálja rájuk az első felest, fröccsöt. Ülnek csendben. A kocsmárosok piszkálják őket, heccelik. Ők hallgatnak. A válasznak még nincs itt az ideje. Gondolják: „Majd fél tíz körül beletaposunk a pofájukba!” Gondolják. Fél tízre, tízre megszűnik az artikulációnak még a szándéka is. Kikérik a felest, a fröccsöt. Kiszolgáltatottak. Munkanélküliek. Belegondolnak életükbe: „Nem volt ez mindig így.” Délután háromra ülve elalszanak.
Mások otthon fekszenek ekkor a bevetetlen ágyban, felöltözve, a félrehúzott függönyök, a rétkára eresztett redőnyök mögül kikémlelve. („Nehogy meglásson a szomszéd!”) Az asszony talán munkában, a gyerekek iskolában. A hamutartóban szaporodnak a csikkek. Hideg-meredten eszik meg a szobában, az ablak mögött hideg, meredt rántottájukat. A sült szalonna avas íze a szájukba öklendezik. Pálinka kellene. Csak egy korty legalább, hogy elűzze ezt az állapotot. Kellene. Megisznak egy pohár vizet. Arccal az ablak felé fordulva, felöltözve, cipőstől, mellkasukon a csonkig szívott csikkekkel teli hamutartóval délután háromra ők is elalszanak. Az enyhítő kábulat előtt még felsóhajtanak: „Nem volt ez mindig így!”
Az alvóknak egykor öröm csillogott a szemükben. A megafonokbólharsogott szabadság, hatalom, igazság öröme. Megálmodják május elsejéiket, amikor a „velükszövetséges parasztokkal”, a „haladó értelmiségiekkel” és a diákokkal felvonultak. Ünneplő ruhában lobogtatták a vörös és nemzetiszínű zászlókat, nyakukba ültették a hurkapálcára ragasztott papírzászlócskákat lengető, a másik kezükben léggömböt szorongató gyerekeiket. (A léggömbök durranására most felriadnak, szétnéznek, lehajtják fejüket. Inkább álmodnak tovább.) Transzparenseket emeltek a magasba dicső jelszavakkal, felemelték Marx, Engels, Lenin, Kádár, Fock, Losonczi stb., stb., stb. elvtársak falemezre kasírozott fényképét. Nézték a lila, fehér orgonák, a tulipánok színpompáját. Arcukat simogatta, hajukat borzolta a jó illatú tavaszi szél. Dörgő tapssal fogadták az ünnepi műsort, büszkélkedtek, gyönyörködtek csemetéik produkciójában. („A munkát dalolom…” – szavalta egyikük.) Helyeseltek az imperializmust, a tőkét ócsárló, a magyar dolgozó nép egységét, a szovjet-magyar barátságot hangoztató szónokoknak. Hálásak voltak az ingyen kapott egy pár virsliért vagy darabka kolbászért, a két szelet kenyérért, a tormáért, a mustárért, az egy üveg Kőbányai Világos sörért. Szurkoltak mieinknek a régi futballpályán rendezett tűzoltó versenyeken. A sátrakban vásároltak nyalókát, selyemcukrot a kicsiknek, aztán hazaküldték őket a feleségekkel együtt. A lacikonyhába zsíros pecsenyéket falatoztak, iszogattak. Megnézték az „aranycsapat” barátságos mérkőzését, közben napraforgó- vagy tökmagot rágcsáltak. Illumináltan hangosan szurkoltak Kálózi Karcsinak, Pipinek, Pofának, Kovács Gyurinak, ujjongtak Dancsó bravúros védéseinek. Este megették az ünnepi ebéd maradékát. Boldogok voltak. Elégedettek. Érezték a másikat és tudták a helyüket. Ha bírtak, még az asszonyhoz bújtak, majd bamba álomba zuhantak.
Megébrednek. Szétnéznek. Álomcsipát törölgetnek üveges szemükből. Holnap újra kezdik a korán kelő kocsmákban, otthon. Küzdeni nem tudnak már, de bíznak. Ha hébe-hóba megjelenik egy-egy gazda, örülnek.
Nem május elsejei örömmel.
/Az eredetije szintén az Újszászi Híradóban jelent meg 1998-ban// |
Kocsmai miniatűrök 51. (És lőn.) |
Írta: Tánczos G. Károly
|
2012. április 26. csütörtök, 13:49 |
Rozsdavörösből cappuccino barna
Sok szemrehányást kaptam amiatt, hogy néhány írásom lehangolja őket, olvasókat. Mentegetőzhetnék, de nem teszem. Ehelyett beszámolok egy szemet, szívet, hangulatot, lelket vidító eseményről, amely április 21-én délután 4-kor kezdődött, és 22-én este fél 10-kor fejeződött be. (Ne ijedjenek meg! Nem Marija Alekszandrovna Blank vajúdásáról. nem is a picike Uljanov, a későbbi „nagy Lenin+ világra jöveteléről írok! Nem.) A munka dandárját két (nem törzsvendég) szakember végezte el, a festés előtti és utáni takarítás, pakolászás négy emberre (a tulajdonos és a felesége, a két pincérlány) maradt. A nyitott ajtón be-bekukucskáló vendégektől nem kértek segítséget, amit Józsi diplomatikusan, de szemében a jellegzetes, gunyoros mosollyal így indokolt: „Csak útjában lennénk egymásnak!” Azok bólogattak.
Zsuzsa csak ennyit mondott a hadműveletről a Vallon hétfői újranyitása után: „Lekapartuk a falakról a nikotint és máris világos lett. Világosság.” |
Kocsmai miniatűrök 50. (Barta Karcsi ébredése 1996 novemberéből – jubileumi kocsmablog) |
Írta: Tánczos G. Károly
|
2012. április 20. péntek, 04:27 |
Kocsmába járni jó!
Mielőtt felkapják a vizet a házsártos aggszüzek, a kikapós feleségek, módosítom a tételt: kocsmába járni hasznos!
Bonyolult, élő organizmus minden kocsma. Megszűnnek a társadalmi különbségek
(olykor a normák is), zajlik a mindennapok történelmének újraalkotása, a történetek
elmesélése, születnek és terebélyesednek a hírek, szidják, avagy nem szidják az egyes
politikusokat, kialakulnak, megszűnnek, aztán újjáélednek kapcsolatok. Néha zene szól,
de mindig akad illuminált, fahangú szólista, az anekdoták nyomán nevetés harsan. Az
alaphangból ki-kihallik egy-egy kurjantás („Az asszonynak sosincs igaza!”) Vidámság és
szomorúság mindenütt.
Álmok is megfogalmazódnak a kocsmában.
Ülök Pipi kocsmájában, újszászi törzshelyemen. Mellettem fejét karjával a kis kerek
asztalra hajtva egy régi ismerős alszik. Alacsony ember, karján tetoválások. (Többek közt
egy Goethe-idézet.) Kicsi bajusz. Izzad. Vajon mit álmodik?
Nem kell sokáig várnom. Felébred, szétnéz, azonosít.
– Hej, barátom! Ha én megnyerem a lottót, lesz itt minden! Kisfröccs, Kőbányai!
Visszahanyatlik.
Érzem, mosolyognom, nevetnem, kacagnom kellene. Ehelyett sírás fojtogat.
/Megjelent az Újszászi Híradóban/ |
Kocsmai miniatűrök 49. Akik már túl vannak a dolgon (5., Újszász a Vallonban – Zoli) |
Írta: Tánczos G. Károly
|
2012. április 16. hétfő, 09:58 |
Ne tartsanak fennhéjázónak, ha azt állítom, hogy újszászi ember nem járt eddig ebbe a sörözőbe, legalábbis ilyen bensőséges viszonyba nem került vele, mint jómagam. Kérdezhetik joggal: „Hogy is van ez? Miért ezt a címet adtam?” Megválaszolom – amivel persze nem könnyítem meg a dolgukat –: az a találkozásunkkor sántító, később járókeretre kényszerült, a falról leemelt (állapotának súlyosbodása idején valaki által odaadott) újság átolvasásához szemüveget használó, zömök, mély hangú, tőlem vagy tíz esztendővel idősebb, kb. másfél éve halott férfi sosem járt Újszászon. Mégis gyakran mondogattam, hogy „Zolikám, te jelented nekem a szülőfalumat!” Szemmel láthatóan jólesett neki. Ennyi információból biztosan kitalálták már a megoldást. Igen, volt egy közös ismerősünk, Csiki Pali. „Csiki Pál nóta- és népdalénekes, nótaszöveg-, mesejátékíró, népdalkör-vezető” 1936-ban született és 1946 óta él Újszászon. Gyerekkoromban az Akácfa utcában lakott, akivel életkorunk (én ’57-es vagyok) és eltérő érdeklődésünk miatt a köszönéseket leszámítva nem beszéltem soha. Ezt nem mondtam meg Zolinak. Döntsék el, hazudtam-e! |
Kocsmai miniatűrök 48. (Székelyudvarhely a Vallonban) |
Írta: Tánczos G. Károly
|
2012. április 11. szerda, 14:14 |
Újdonsült ismerősöm, Vitus Lajos, nálamnál néhány évvel fiatalabb, székely származású ember, aki régóta él országunkban. Beszélgetésünk során kiejtette ezt a mondatot: „Apám arra tanított: fiam, mindig legyen a zsebedben egy bicska, a tarisznyádban egy darab kenyér meg szalonna.” „Értem. A bicska arra kell, hogy megvédd magad, a kenyér és a szalonna, hogy ne halj éhen.” Tágra nyílt a keskeny szeme. Nevetni kezdett. Amikor végzett, keserű mosollyal nézett rám. „Nem érted! – szólt. – A bicska arra van, hogy el tudjam vágni a szalonnát és a kenyeret! Látom, nem tudsz kibújni az itteni magyarságodból. A székely ember nem az ellenséget látja először egy idegenben! Ráér kiismerni.” Ám azt is hozzátette: „Persze változtunk mi is!”
Máig éget a szégyen, pedig van már legalább öt napja, hogy lezajlott ez a beszélgetés. |
Kocsmai miniatűrök 47. (Akik már túl vannak a dolgon (4., Egy szál virágot Erzsike sírjára)) |
Írta: Tánczos G. Károly
|
2012. április 09. hétfő, 07:19 |
Halála után, február 27-én tudtam meg, hogy így hívták. Erzsébet. A héber eredetű név jelentése: „Isten az én esküvésem”. Nem hallottam, hogy istent emlegette volna, igaz, mindössze ennyiből állt a kapcsolatunk: egymásra mosolyogtunk, tegezve köszöntünk. Néha megkérdezte, hogy vagyok, de a választ már nem várta meg, csak gyengéden – már csupán ennyit bírt – megsimogatta a vállamat. Alacsony, karcsú, egykor szép arcú öregasszony volt. Kizárólag kisfröccsöt ivott a „törzsszékén”, de nem háborodott fel, ha elfoglalta valaki. Ahogy életének alakulásáról, halálának körülményeiről sincs tudomásom. Kedves teremtés, aki – bocsánat a közhely miatt – a légynek sem ártott, s akinek még azt is elnézték, ha ültében elaludt. Vigyetek a sírjára egy szál virágot. Fehéret, mint a haja volt. |
Kocsmai miniatűrök 46. (Két nő – két mondat) |
Írta: Tánczos G. Károly
|
2012. április 09. hétfő, 07:16 |
(Az első, az aktuális, Andi húsvét vasárnapi – mivel a hétfő munkaszüneti nap nálu(n)k – ódzkodása, a második Zsuzsa örök érvényű kijelentése, figyelmeztetése)
Pintér Andrea:
„Tizennyolc éven aluliakat, ittas személyeket és locsolkodókat nem szolgálok ki!”
Tóth Zsuzsa:
„Ha bármi panasza van, kérdezze meg kezelőorvosát vagy kocsmárosát.” |
Kocsmai miniatűrök 45. (Tragédia) |
Írta: Tánczos G. Károly
|
2012. március 04. vasárnap, 07:50 |
Eme drámai műfajnak nem kötelező sajátossága, hogy a főhős meghaljon. Attila sem halt meg. Viszont kell a tragédiához, hogy egy pozitív értékeket (és természetszerűleg hibákat) hordozó hős elbukjon. Attila se volt hibamentes, főleg zavaros politikai nézetein vitatkoztunk néha, de, akárcsak Antigoné, ragaszkodott igazához. Bármennyire is szélsőségeseknek véltem elveit, ha belenéztem sajátosan kék szemébe, néztem gyerekes arcát, nem tudtam haragudni rá. Alapvetően pozitív hős volt. Ma is az, csak egy kicsit másképp. Szó szerinti bukását egy kb. 70 cm magas szék (bárszék), és – főleg – az az italmennyiség okozta, ami miatt leesett. Hiába álltam mellette (ő ült), nem tudtam olyan gyorsan reagálni, hogy segítsek, elkapjam. Az alacsony, vörös hajú pultos nő (ő is Timi volt) majd’ elájult. Bundás kapott észbe elsőnek, letérdelt a szürke járólapokon fekvő, vérző fejű Attilához, ujjaival előrehúzta az ájult nyelvét, s szólt, hívjunk mentőt. Nem részletezem. Attilával azóta mindössze kétszer találkoztam. Nehezen, de felismert. A tőle megszokottnál lassabban, akadozva beszélt, de ki tudtam hámozni, hogy nem emlékszik a néhány hónapja vele történtekre. Hirtelen abbahagyta és ment. Nem is köszönt. Másodszor csak láttam. Az édesanyjával. Ő ment elől. Láttuk, se jobbra, az úttest felé, se balra, a kocsma (s felénk) sem néz. Néztük, s arra gondoltunk, jó, hogy nem velünk történnek ilyenek. |
|
|