Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)



Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 15. E-mail
2012. október 15. hétfő, 19:00

 

- Hát még ha azt láttátok volna, amikor Pötyi és Belzebub szétzavart egy emucsordát! – szólt bele fennhangon Miguel beszámolójába a pálinka- és borittasult Ármi bácsi. – Igaz, Miguel koma? Te tudod, mert ott voltál.

- Nem emlékszek ilyesmire, de az emuk Ausztráliában laknak.

- Hol volt maga, Árminom? Nekem azt mondta, hogy abba az Afrikába megy! Vagy úgy járt, mint a múltkorában, hogy elindult ahhoz a félnótás Gerzsonhoz, oszt a Vízisellőben leltem magára?

Gerzson bácsi együtt nevetett a Kalózfalvi Turul Galambászegylet tagjaival, a Sárkány pincéreivel és törzsgárdájával, Zolival, Karcsival és azok barátaival, Misurdával, Jázminnal, Máriával és azokkal, akik látván-hallván a nagy felfordulást csak ógy eljöttek az Afrikából megérkezők tiszteletére rendezett lakomára. (Amelynek költségeit természetesen a néger király fedezte.) Elfértek az öregék portáján. A nap vidáman sütött. A kondérban gulyás fortyogott. Zoli időnként alpakka kanállal belekóstolt, ízesítette s egy kisebb csónak evezőjéhez hasonlatos fakanállal megkavarta. Viola néni zsörtölődésén ő is mosolygott (nevetni nem mert). Gergő nem tudta, kinek örüljön jobban, az Arábiából hazalátogató szüleinek, vagy az Afrikát megjárt galamboknak (no meg a nagyapjának). Gyermeki lelke nem sokáig vívódott, örült mindenkinek, még a most betoppanó Pályinkás Andrásnak és Erzsók asszonynak is. Bangyi felkapott egy teli korsót, kiitta, letörölte a habot a szája széléről, körülnézett és megkérdezte:

- Miről maradtunk le? Imit nem látom, hol van?

- Ahova isten megteremtette, Afrikában. Most, hogy így rendbe jöttek a dolgok Pöthihumba király országában, úgy gondolták, hogy még egy darabig ott marad.

- Hogy jöttek rendbe?

- Épp az előbb sorolta el Miguel.

- Kész az ebéd! – kiáltott feléjük Zoli.

A Sárkány törzsvendégei tudták, hogy a bőséges ivás egyik alapfeltétele a rendszere étkezés, Tőzsér Bandival és Perjés Pupuval élükön elvették a műanyag kanalakat, a nagy kosárból a kenyérszeleteket és a kondér elé sorakoztak. Menyus és Ernő készségesen segített Zolinak az adagok kiosztásában. Hümér egyik markában a tányért, kanalat és a kenyeret tartotta, a másik hóna alatt verseskötetét, kezében korsó sörét vitte. Nemsokára az addigi zajokhoz egészséges csámcsogás és böfögés is csatlakozott.

- Menjél enni te is, Miguel, majd én elmesélek mindent! Gondolom, nem vagytok még éhesekszólt Karcsi. – Gyertek, menjünk át a galambokhoz. Szépek ezek a madárkák, mi? – Tekintete találkozott Erzsókéval. Feldobogott a szíve, elpirult, s amíg Pályinkás egy cigaretta sodrásával volt elfoglalva, könyökével megérintette a lány oldalát. – Képzeljétekkezdte –, Pötyi és Belzebub aranygyűrűt kapott a királytól, amikre Imi fordításában az van ráírva, hogy „A legbátrabb galambnak, amiért megsegített a bajban!” Aztán afrikai rítus szerint összeadta őket, még lagzit is tartottunk.

- Akkor ők férj és feleség? (Erzsók sokatmondóan nézett Bangyira, az fityiszt mutatott neki, ami Karcsit fölöttébb megnyugtatta.)

- És még ma is élnek, ha meg nem haltak, igaz? Pocsék mesélő vagy, a végén kezdted, lelőtted a poént, amikor én azt akartam megtudni, sikerült-e az utatok!

- Ugye viccelsz, Bandikám?

- Persze! No, mondjad! De előbb hozok sört.

Öt-hat perc múlva jött meg a sörökkel, közben Karcsiakinek elment a kedve a meséléstőlkivett a zsebéből egy kis tárgyat és Erzsók kezébe tette. „Ajándék Afrikából! Népművészeti!” A lány megforgatta, nézegette, s amikor rájött, mi az, picit kidugta a nyelvét és felnevetett. „Nem is tudtam, hogy te így értesz a nőkhöz!” És megpuszilta Karcsi bal arcát, az ajándékot pedig a keblei közé csúsztatta. Karcsi szíve kalapált. Igyekezett rövidre fogni mondandóját.

Beszélt a repülőút izgalmairól, a rendőrfőnök kedvességéről, a küldetés végrehajtása közben átélt kalandokról, hogyan vágták át magukat a végtelen vadonban, hogyan terítetek le harcias hiénákat (oroszlánokat akart mondani, de meggondolta). Azt is, hogyan gyógyította (kábította) a fekete népet – különösen a fehérnépet – zenével, tánccal, de főáeg a szeszekkel Zoli és Miguel, hogyan hitették el velük, hogy minden nyavalyájuk oka a lázadók vezére és az ő hűtlenségük, elfordulásuk Pöthihumba királytól.

Arról, hogyan írt levelet apjának Imi (ki lehet az az Imi, gondolta a fekete nép, de nem kérdezte meg), és arról, milyen veszélyek között, milyen hősiesen vitték el a palotába Pötyiék. Elmondta, micsoda elszántsággal aprította az ellenséget Ármi bácsi és Misurda…

- És te? – tette kezét a vállára Erzsók.

- Én… én mutogattam magam, mármint a fehér foltjaimat, azok a négerek meg azt hitték, hogy én vagyok az egyik isten!

- Te? Primitív népség! – jegyezte meg Pályinkás, és ment újabb sörökért. Erzsók asszony keze továbbra is Karcsi vállán pihent. „Én is szeretném megnézni azokat a foltokat a lábadon, meg feljebb is, ha vannak!” – súgta kacéran, „Vannak” – lihegte Karcsi. Ennyiben maradtak. Várták, de Bangy nem hozta a söröket, csatlakoztak hát ők is a társasághoz.

Ekkor már senki sem beszélt Afrikáról. Ifjabb Lóczy István svájci motorozásáról,  Pályinkás Németországról és Hollandiáról, Hümér Torontóról regélt, Tőzsér Bandi romániai élményeiről számolt be, Perjés arról, hogyan töltött két szép hetet Abádszalókon. Természetesen mindegyik egyszerre beszélt. Ármi bácsi észrevette Karcsiékat, félrehúzta a fiút.

- Már rég meg akartalak kérdezni, mi volt Öttömössel? Tudod, az anyám nővére ott lakik.

- Jó kis történet! Egyetemista korunkban szüretelni vittek Öttömösre. Zoli, Pisti és én persze inkább kimentünk a tanyákra, hogy jó házi bort vagy házi pálinkát szerezzünk. Nem jött össze. Bezörgettünk az utolsó tanyára. Egy nénike jött ki. „Jaj, kedveskéim, pálinkát nem tudok adni nektek, de van itthon egy üveg portórikói rumom. Megfelel?” Megfelelt.

- Még hogy egy tanyán ne legyen pálinka! Majd szólok az ángyomnak!

Viola néni, és karjaiban a két galambot tartva Gergő szaladt ki a kis házból.

- Papó! Papó! Telefonon kejesnek!

Az öreg kinyújtóztatta tagjait, s kissé imbolyogva bement. Öt perc múlva a fejét csóválva tért vissza.

- Mi lelte, Árminom? Ki hívta?

- Hát Imi hangjának véltem.

- Mit akart?

- Tudja a kórság! Biztos részeg volt, mrt végig négerül beszélt.

Kirobbant a nevetés. Nem zavarta őket az ég besötétülése, a mennydörgés,.a villámok cikázása, a testükre csapódó vízcseppek záporozása. Friss János (Szikkadt) egy örökbecsű Cat Stevens-dalt („Morning Has Broken”) kezdett „énekelni” és a társaság követte őt. Amikor meglátták a szivárványt, elcsendesedtek. Megérezték (most, ismét), milyen szép is ez a nyúlfarknyi élet.

Bocsánat: galambtollnyi.

 

VÉGE

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 14. E-mail
2012. október 08. hétfő, 06:22

 

A repülőgépen Zolinak hánynia kellett. Karcsi elébe tartotta a műanyag zacskót, s – valószínűleg a stewardesstől kapott whiskykhatására gúnyosan kérdezte?

- Mi van? Kiújult a hipochondriád?

Ármi bácsi hátraszólt: – Csak nem másnapos vagy, öcsém? Aztán nehogy a nyakamba okádjál! – Majd az ablakból ki-kipislantó galambokhoz: – Irigykedtek, madárkáim? Hiába, az a Darwin ilyennek teremtett benneteket. – A légikisasszonyhoz pedig: – Nagyfröccsöt adjon, kedveském, a bajai furmintosból!

Misurda holtsápadtan, az ülést markolva ült mellette, a kínált italt is visszautasította, időnként gyászos hangon sóhajtotta: „Asziszem…” Imi szundikált, a repüléshez szokott Miguel egy magazint lapozgatott,

A földre érés után a herceg Miguellel felkereste hazája Humbiába akkreditált nagykövetét. A tárgyalások kudarcától lógó orral léptek ki. Imi ezen kívül a fogát is csikorgatta.

- Beijedt, gyáva nyúl! – sziszegte és a követség épületére mutatott.

- Nincs valaki ismerősöd ebben az országban? Nem is olyan messze van a tiedtől!

Imi a homlokára csapott.

- Agyam köszöni szépen a tanácsot! Bérelni kocsit és menni a rendőrségre! A főzsernyák lenni kenyeres bajtársam egy háborúban. Ő majd segít. – A volán mögött folytatta. – Persze társam volt az a patkány is, a követ, aki ráadásul az enyém népből való, ugyanúgy, mint a főgazember, édes apácska megtámadója. De azt még jobban megbecsülöm, mint a sunyi, véleményét mondani nem merő követet. – A herceg köpött egyet a poros úton. A többiek látták a platórólhogy egy megtévedt páviánkölyök felnyalta, mire a kíváncsi zebucsorda odacaplatott és szaglászni kezdte az utat. A „kapitányság” előtt fékezett, és mind kiszálltak a nyitott kis furgonról. Imi magyarázott valamit a bejáratnál álló fegyvereseknek, azok beengedték mindnyájukat.

- Áá! Mbujogamarabana oj Pöthihumbejasa! – kiáltott fel és szorította magához a herceget a jóképű, fiatal rendőrfőnök. Ármi bácsi odasúgta Zolinak:

- Mit gagyarászik ez?

- Biztos Imi nevét mondta. (Valóban. Most már megérti a kedves Olvasó, hogy miért kerültem eddig, és ezután is meg fogok maradni a hercegnél, az Iminél!)

A herceg bemutatta csapatát, a rendőr hellyel és üdítővel kínálta őket. Végighallgatta barátját, közben bólogatott, majd a csupán a majmok veszekedése, a madarak rikácsolása és a légfrissítő zúgása zavarta csöndben fel-alá kezdett járkálni at irodában. A többiek is hallgattak, itták a langyos italt, törülgették arcukat, nyakukat. Misurda arra gondolt (az „Asziszemen” kívül), hogy télen kellett volna végrehajtani azt az államcsínyt. Néhány perc elteltével a rendőrfőnök megállt, rájuk nézett és beszélni kezdett. Mondandója végén kisietett. Imi lefordította szavait.

- Azt mondja, hogy szar a helyzet. A lázadók nem hagynak őrizetlenül még egy fűszálat se. Apácskáról és anyácskáról nem tud, mert hiába üzennek nekik a rádióval is, azok a gazemberek szétrombolták a miénk rádiót. De nem hiába, hogy a humbik ravasz eszükről híresek hetedhét Afrikában, neki van egy bátor, de kockázós ötlete. Bemondatja a rádió, hogy Humbiából jött két fehér csodadoktor, zengedeznek majd arról, hogy miket tudtok. Ismerjük a lázadó csürhe vezérét, aki majd meg akar szerezni benneteket, mert mohó és irigy. Úgy csináljuk, hogy el tudjanak lopni titeket, és az én egész népem rólatok fog beszélni, és várják tőletek a nyavalyáik megorvosolását. Ekkor kezdődni szerepe Pötyinek és Bubinak. Melyikőtök akar lenni két fehér varázsló?

- Én! Én éltem közülünk a legtöbbet, én tudom legjobban a dörgést!

- Az nem lenne baj, hogy maga élt a legtöbbet, de maga a legöregebb! Mi lesz, ha szaladni kell?

Zoli lelkesen kiáltott.

- Én középtávfutó voltam az iskolában! És ez még nem minden! A négerek imádják a zenét, a táncot, én meg tudok muzsikálni!

- Jó, jó! De még előtted van z élet! Nekem már senkim sincs, elhagytak, akiket szerettem – ajánlkozott Ábris, és ekképpen folytatta. – Ha kitanulom a varázslóságot, lehet, hogy vissza tudom csalogatni Máriámat!

- Látod, látod, csak odahúz a szíved! Arról nem is beszélve, hogy te se vagy már mai gyerek! Én nagyon hálás hallgatóság vagyok, nekem el szokták mondani az emberek a legféltettebb titkaikat is, és tanácsokat is szoktam adni, különben meg -  szavaival egy időben Karcsi megmutatta lábain a pigmenthiányos foltokat – én vagyok a legfehérebb fehér, biztos hinnének bennem a feketék!

- Mit tudsz? Én tudok gitározni, mint Zoli, és orvostudományt hallgatok néha az egyetemen.

Miguel e mondata után nem volt kétséges az egyik „varázsló” kiléte. (Az sem okozott problémát, hogy indián elei miatt nem volt echte fehér.) Visszajött a rendőrfőnök, és – miután Imi vázolta neki a helyzetet – Zolira mutatott, mondott is neki néhány szót az anyanyelvén. A „különítmény” nagy csodálkozására Zoli válaszolt. Karcsi meg is kérdezte, hogy hol, és főleg mikor tanult meg… izé… olyanul. Zoli piszkálódással kezdte válaszát.

- Nem emlékszel, hogy a kollégiumban meg akartál tanulni szuhaéli nyelven? Csak halandzsáztam, ahogy Szikkadt szokott. Tudjátok, mondataink nagy része nem az észnek, hanem a léleknek üzen. A főnök hangjából megéreztem, hogy engem ajánlott Iminek. A többi már gyerekjáték volt.

- Neked.

A többszöri tusolást, az étkezést és a pihenést követően, késő délután bekapcsolták a rádiót a kis szálloda társalgójában. Az afro rock és az európai slágerzenék egyik szünetében beolvasták a „hírt” A herceg ezt is fordította és kommentálta.

- Azt mondta, hogy éppen az országom határától nem messze vagytok, és hogy zenéléssel és bájoló itókákkal tudtok gyógyítani. A ravaszdi még a falu nevét is megmondatni be! Az én népem nem ismerni szilvapálinkát, de én hoztam neki!

- Én meg törkölyt! – rikoltott Ármi bácsi. – Néger hasba valót!

- Én kecskeméti fütyülős barackot!

- Kár, hogy Ceden kumiszát már megittuk, csak portorico rumot tudtam hozni – szégyenkezett Karcsi. Amikor Zoli felkapta a fejét, megnyugtatta. – Nem, nem egy öttömösi tanyáról!

Volt tehát zenei tudás (a herceg szerzett hangszereket), volt bájital bővében, már csak a szúnyoghálók lyukait kellett kijavítaniuk és a terv részleteit kellett tisztázniuk.

 

 

 

 

 

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 13. E-mail
2012. szeptember 27. csütörtök, 07:54

- Mi bánt, fiam?

- Apácskámmal telefonáltam és egyszer csak a masina megsüketült, küldtem néki e-mailt, írtam levelet, amit sürgetősen adtam fel, de azok is visszajöttek. Aggódok, hogy valami baja lett, meg lehet, hogy a népemnek is!

- Hogy is hívják az apádat? – Imi megmondta. – Az az! Mondtam is az asszonynak, hogy nagyon ismerős a név. Ármi bácsi előkereste a tegnapelőtti újságot és a fiú elé tette. A cikkecske így fejeződött be? „A szomszédos országok közül egyedül Humbia nem ad támogatást a felkelőknek. A humbik a baráti államnak nem tudnak segítséget nyújtani, mert a lázadók lezárták a határokat, megszüntettek minden kapcsolatot a külvilággal. Meg nem erősített hírek szerint Pöthihumba király és hívei legfeljebb egy-két hónapig tarthatják magukat!”

- Jaj, apácskám, jaj, anyácskám! Jaj, jaj, népecském! Megyek segíteni titeket!

- Hogy te? Azok a felkelők le szokták mészárolni az egész családot. Olvastam, hogy az oroszok is így csinálták tizenhétben, azok a Leninék.

- Az én népem lenni békés!

- Mindenütt vannak gazemberek, fiam! Gondolkozzunk, mit tehetünk!

- Ezt értsem úgy, hogy segítsz?

- Hát már nem vagyok az egyik néger testőröd? És, ezt jegyezd meg, a barátom fia az én barátom is, azzal meg, hogy nekem adtad Pötyit…

- Ez az! Pötyi! – A herceg ujjongva körülcsókolgatta Ármi bácsit. – Az én… A te galambod ismerni utat az országomba. Küldeni ővele levélt apácskámnak!

- Meg vagy te hibbanva? Nem postagalamb ez!

De hiábavalóak voltak az öreg érvei, homlokráncolásai, kétkedő-szúrós pillantásai, amit Imi fejébe vett, arról csak később látta be, hogy lehetetlenség. Misurda személyében szövetségesre is talált.

Ábris elutazott Tornamásnaposra a nyugalmazott postagalambért, és hogy találkozzon gyerekeivel. Szívesen fogadták, sőt ott marasztalták egész napra, sőt Jázmin javasolta, hogy töltsék együtt az éjszakát is. („Nehogy azt higgyed, hogy haragszunk rád!”) Mária elpirult, de furcsa kis mosollyal beleegyezett.

Imi izgatottan ráncigálta le a vonatról.

- Elhoztad? Kezdhetjük?

Ármi bácsi szánakozott, ahogy azok különböző magasságokból ledobálják Pötyit, ahogy a nyug. postaakár egykor a fiókáinakszárnyit emelgetve magyaráz. Egy hét múlva belátták, hogy reménytelen a vállalkozásuk, nem tehetnek a természet ellenében.

- Hazamegyek! – döntött a herceg.

- És ha lelőnek? Abból mi hasznod lesz? Meg az apádnak?

- Van álpapírom. Még akkor szereztem, amikor benne voltam háborúban.

- Nem engedlek el egyedül. Amilyen meggondolatlan vagy…

- Azt mondod, hogy te is jössz hozzánk, galambozó bátyám?

- És én is. Voltam ám katona! – vágta magát haptákba Ábris.

Sírt Gergő, telefonon próbálta jobb belátásra bírni az öreget a fia és a menye, jajveszékelt Viola néni, aztán prózai dologgal igyekezett letéríteni a szerinte megbolondult emberét.

- Oszt honnan lesz magának annyi pénze?

Birincsik a hercegre nézett.

- Kérek kölcsön a Zordon Kárpáttól, azóta nagy haverom lett. Amikor győzünk, a drága apácskám visszafizeti a kamatokkal együtt.

Elment hát a herceg Szegedre, megkapta a kölcsönt Zordontól. (Nem tudhatjuk, hogyan alakul a sorsa az apját kereső Imi kis csapatának, következésképp, hogy szóba kerül-e még e név, illendő, ha most, ebben a kegyes pillanatban mondjuk el a Zordon Kárpát keletkezését. A börtönben, ahová általában uzsoráskodás, üzérkedés vagy fajgyűlöletből elkövetett súlyos testi sértések miatt került, gyakran szavalta Petőfi Az alföld című versének első versszakát addig a sorig, hogy „Börtönéből szabadul sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom”. Eleddig tizenkétszer ült, így nem csak cellatársai, őrei, hanem az ország börtönviselt emberei is Zordon néven kezdték emlegetni, amibe persze modora is belesegített. A Kárpát „utónevet” egy igényesebb rabtársa ragasztotta .)

Imi megkereste Miguelt, tanácsot kért tőle diplomáciai kérdésekben. A perui fiú elgondolkozott, s így szólt:

- Ennyire sok időt még egy országban sem töltöttem, mint itt, Afrikába meg már régóta van mehetnékem, ezért veled megyek.

Zoli és Karcsi is neszét vette a herceg tervének, és döntésüket azzal indokolva, hogy tavaly italgőzösen jelentkeztek egy afrikai expedícióra, csatlakoztak.

Imi szeme könnybe lábadt. Népének néhány közmondása jutott eszébe, amik magyarul ilyen formában rögzültek népünk tudatába: „Bajban ismerszik meg a barát.”, „Sok lúd disznót győz.” Nem tudta elhessegetni azt a bölcsességet sem, amit a kollégiumi csocsózásokon a szemüveges, mokány bölcsész mondott: „Vak tyúk is talál szeget.” Nem értette, miért éppen a „vaktyúk-effektus” fészkelte magát az agyába (azt meg nem is sejtette, hogy ez a játékpartner később a magyar országgyűlésben fehér holló sűrűséggel előforduló honatya lesz: higgadt, hiteles és becsületes), de ha már itt van, talán a hasznukra lesz, ezért bennhagyta a fejében.

- Barácskáim,  veszélyekkel lesz tele az út, ami hazámba visz! Arról meg, hogy mi fog várni miránk, nem akarok beszélni. Gondoljátok meg!

Karcsi nem tudta nem fitogtatni műveltségét.

- A tett halála az okostojáskodás!

Három nap múlva kalózfalván jöttek össze megbeszélésre.

- Repülővel fogunk utazni – közölte Imi.

- Hány napra pakoljak maguknak ennivalót? – kérdezte Viola néni, mert ha már nem tudta lebeszélni a férjét, hasznossá akarta tenni magát.

Ármi bácsi kiérezte asszonya szándékát, nem emelte fel a hangját.

- Violkám, a repülőn lesz mit innunk, ennünk, ha majd leszállunk róla, olyan meleg lesz, hogy megromlik minden étel, amivel vesződnél.

- Legalább egy kis tepertőt!

Az öreg tanácstalanul nézett a többiekre, akik bólintottak. Ármi bá’ megsimogatta felesége arcát.

- Jól van, egy kis tepertő nem romlik meg.

- És – vette át újra a szót a herceg. Visszük Pötyit is. Pötyiéket.

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 12. E-mail
2012. szeptember 17. hétfő, 10:47

 

Karácsony előtt a herceg bokáig, most, a túlfűtött szilveszteri mulatságból a vasútállomásra menet a másnapos, de igazából az aznapos társaság térdig süppedezve botorkált a hóban. Kedvüket nem rontotta a szájukból áramló pára is jelezte hideg, gyomruk émelygése, a fejük bele-belehasító fájása. Időnként kortyintottak a zsebükből kikandikáló üvegekből, kiabáltak, énekeltek, hógolyóztak. Maradtak volna még Bugacon, de elfogyott a tűzre való szén, fa, a hideg pedig keményen vacogtatta, dideregtette őket már hajnal óta. Egyik csoporttárs nőjük hívta meg Zolit és Karcsit, ők meg – persze Zsuzsa beleegyezésével – a Sárkányból már megismertek némelyikét. Imi adósnak érezte magát, kérte, hozza el magával Ármi bácsit és Misurdát is. Folyt a bor, a sör, a pálinka, szólt a muzsika, táncban vonaglottak a testek e jeles éjszakán a nádfödeles tanya minden, petróleumlámpa megvilágította helyiségében. Az éjfél előtti utolsó órakongatás után, a vigyázzban állni és a Himnuszt énekelni próbálás után, az összekoccintás után a herceg így gondolkodott: „Ma új életet kezdek! Pötyivel szemben sokat vétkeztem, elhanyagoltam, elkártyáztam, és majdnem elmulattam szegényt! Holnaptól ez másképp lesz, mert nekiadtam a madaramat az öreg galambásznak.” Ármi bácsinak a következők jutottak eszébe: „Bizony, úgy nézett ki a helyzet, hogy hiába szereztem párt neki, Pötyit el kell vesztenem. Aztán ez a fekete gyerek… De holnaptól, nem, mától másképp lest! Nem engedem, hogy az én kis galambocskámat elvigyék tőlem! Violkámat meg Gergőcémet se hagyom!” Ábris pedig:”Az istent, vagy Jázmint szidjam? Egyszerűbb, ha magamat! Megérdemeltem! Elkótyavetyéltem Bubicát, elhagyott az én Máriám és elvitte a gyerekeket is. Még meghalnom se sikerült! A legjobb az lesz, ha veszek egy kis házat Kalózfalván, olyan szépen esik ott a !” A másik, a magyar Imi egy részegen alvő lány vetkőztetésébe kezdett, Szikkadt Editkéjével bevackolta magát a kemence sutába, a többiek bekapcsolták a magnót, s folytatódott a vigalom. A visszaút elején vizelt- és hányásnyomok szabdalták, pöttyezték, színezték a fehérséget. Néhány kilométer után a jókedv alábbhagyott. Némán baktattak a hamuszürke ég alatt az újra nekilendülő hóesésben. A vonaton felengedtek, vidámságuk is visszatért.

- Boldogabb újesztendőt mindenkinek! Két kupicát a jobbikból, kedves! – rikoltotta Ármi bácsi a Vízisellőben lézengők és a kialvatlan szemű pultos felé. Koccintottak Ábrissal és sietve mentek haza. A két férfit szúrós szemmel szagolgató Viola néni lecsillapítása, és a rájuk csimpaszkodó Gergő lefejtése után puszival megköszöntötték őket, és máris indultak a galambházhoz. Cirokmagban gazdag boldog újévet kívántak a madaraknak, Pötyit és Belzebubot bevitték a kisházba. Az ajtó előtt leseperték nagykabátjukról, leverték kucsmájukról a havat. Bent levetkőztek, a sparhelt alá tették a csizmákat, a vastag zoknikat, ingben, gatyában leültek az asztalhoz, a galambokat felrakták . Ármi bácsi közelebb húzta az üveget és töltött. Megint koccintottak.

- No, komám, ezzel is megvolnánk, ezzel a tavallyal!

Ábris hümmögött és lesütötte szemét. Birincsik észlelte, hangnemet váltott.

- se ránts, nálunk helyed lesz! Szerzünk neked egy menyecskét, mert ugye, asszony nélkül nem ember az ember. Ne lógasd már azt a fagyos orrodat!

Ez a szó hiányzott Ábrisnak, aki eddig csak szipogott. Most az öreg mellére hajtva fejét zokogni kezdett.

- Jól van már! – festengett Ármi bácsi. – A madárkák tégedet figyelnek! – A másik háta mögött felriasztotta a melegtől elpilledt Pötyit és Belzebubot, azok pislogva forgatták fejüket.

Misurda kézfejével megtörölte a szemét és a két galambra mosolygott., majd minden átmenet nélkül lecsukódtak a szempillái s feje koppant egyet az asztalon.

Az öreg összehúzott szemmel nézte egy darabig az alvót és sóhajtva ivott még egy kortyot. A bortmivel így magyarázta magának, el kell neki hinnünknem kívánta már, hisz sok volt ez karácsony óta, csak azért itta meg, hogy könnyítsen lelke gyötrelmén. (Az újabb pohárral töltést írjuk a megszokás számlájára!) Megkönnyebbülése után felállt, magára kanyarította a nagykabátját, hóna alá tette a galambokat. Megelégedéssel és hálával látva, hogy Viola néni nemrég elsöpörte a járdát, az öreg mamuszba bújtatott lábbal átsietett a házba.

- Mi van, meggárgyult maga? Felcsapott magamutogatónak? Tán még használta is Bugacon!

- Ne bolondozzál már, Violkám! Tudod, hogy csak…

- Tudom, tudom, de néha olyan látni, ahogy elveresedik!

- Bevallom, hogy tényleg használtam Egy szép szívet pisiltem a hóba. Neked. – Viola néni megértette és odadörzsölte az orrát Ármi bácsiéhoz. – Nem kéne enni is néha, nemcsak pityókázni? Hozok egy kis kocsonyát. Kisietett. Addig az öreg az unokáját figyelte, aki a kereplővel felriasztotta, aztán nyugalomba simogatta a galambokat.

Megjött az asszony. Birincsik kanállal lekaparta a zsírt és csendben ette a kocsonyát. Amikor végzett, várt egy keveset, a böffentés után megkérdezte Viola nénit.

- Osztán nektek hogy telt a szilveszter?

- Ahogy szokott. Néztem a tévét, Gergő játszott, virslit ettünk, aztán elaludtunk. A Himnuszt is átaludtam, pedig azt meg akartam nézni. Ja, Kálmán telefonozott onnan messziről! Üdvözöl minket. Még Gergő is beszélt velük! – Hallgatott egy sort. – Reggel felébredtem, elmosogattam, adtam a jószágoknak, elsepregettem a havat, osztán megjöttek maguk.

Éjszaka az ágyban Ármi bácsi megölelte feleségét.

- Remélem, hogy békésebb lesz ez az esztendő, Violkám!

- Úgy legyen, Árminom!

Aztán elhervadtak a hóvirágok, elolvadt a hó. Javában sárgállott a gólyahír Kalózfalván, amikor váratlanul berobogott a herceg.

Arca feldúlt volt.

 

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 11. E-mail
2012. szeptember 07. péntek, 18:45

 

Melák jelezte Zordonnak, hogy az áru kiváló.

A szolidabb, alacsony pincér, Ernő közeledett, kezében egy levelet tartott.

- Ide címezték! , mi? Önnek küldték herceg!

Imi feltépte a borítékot, átfutotta a levelet. Arcára vigyor szökött.

- Én meg lenni mentve! Meg a tubickák is! Enyém drága apácska küldütt levélt Mondja benne, hogy küld sok zsozsót is! Irány a bankba!

Imi, Misurda és Melák elmentek kiváltani a pénzt. Zordon intett és a másik két ember leült. Bemutatkoztak, rendeltek.

- A pénz azért szebb, mint azok a koszos galambok!

Zordon kijelentésével Ármi bácsinak nem volt ereje vitába szállni. Hiányzott neki az otthon, az otthoniak.

- Kártyázzunk!

- De nem galambban!

- Nem. Sörben.

Félóra múlva megjöttek a pénzzel. Imi kifizette Zordont. Azok el is távoztak.

Ármi bácsi, Misurda és Imi szinte repesett az örömtől. Arcukat a kalitkához szorították, nevettek.

- Én nem érdemelni ilyen drága apácskát! Én lenni hitvány fickó, ugye, tubickák?

Pötyi és Belzebub ha értették volna, akkor sem válaszolnak. Egymásban gyönyörködtek. A rácson belüli szabadságban. Összedugták csőrüket, szárnyaikkal simogatták a másikat. Ármi bácsi és Misurda egymásra néztek, szemükben könnycsepp csillogott.

Imi magához intette Menyust. Egy kétezres bankót nyújtott át neki e szavak kíséretében:

- Menni át cukrászda, hozzál nekünk finom süteményeket! Olyat, amit jól lehet elmorzsálni. A maradék pénz legyen a tied.

Menyus a markában tartva a pénzt, kalkulált, mérets orra még vörösebb lett, aztán kiszaladt, s perceken belül meghozta a becsomagolt édességeket. Imi sietve tépte le a selyempapírt, megcsodálta ks megszagolta a mignonokat, linzereket, islereket, majd kinyitotta a kalitka ajtaját, és etetni kezdte a két galambot. Kettétört egy linzerkarikát, az egyik felét az öreg, a másikat Misurda kezébe nyomta.

- Etetni tik is!

Amíg ketten táplálták kedvenceiket, a fekete herceg a többiek felé emelte poharát.

Perjés rohant értesíteni az illetékeseket, így hamarosan tele lett a Sárkány. Az egyik asztalnál néhány kapatos öregúr énekelt. „Cím-cím cimbora, cím-cím cimbora!” Mintha ennek képtelenségét akarná fokozni, a Zoli és Karcsi asztalához telepedett hetven év körüli bácsika megkérdezte: „Szeretitek az ABBÁT?” Egy másiknál Tőzsér Bandi snóblizott válogatott társasággal. Az amott ágálva szavaló Hümért fiatal fiúk, lányok vették körül. Pályinkás azzal szórakoztatta az asztaltársaságot, hogy harckocsikat rajzolt, amelyeknek férfi nemi szerv volt a csöve,. mire egy, a John Lennont és nemzedékét imádó fiú megkérdezte: „Te háborúzni akarsz, vagy szeretkezni?” Válaszul Bangyi a kérdezőre kacsintott, és nagyot csípett Erzsók asszony fenekébe. Lett nagy nevetés. Miguel a sarokba tette gitárját, amikor a zenekar megkezdte műsorát.

Sűrűsödött a füst, sűrült a hangulat. Csördültek, csengtek az üvegpoharak, nyikorogtak, csüszölődtek a székek, kacagtak, énekeltek (Szikkadt például egy érzelmes, lassú szám halandzsa szövegét), kurjantgattak, suttogtak és kiabáltak a vendégek. Ármi bácsi falusi kocsmák melankolikus csendjéhez, galambok szárnysuhogásához szokott dobhártyájának keserves volt ez a zenebona. Egykedvű arcot vágva itta fröccseit. Ábris sört ivott, és mosolyogva szítta pipáját. A két galamb pislogva követte a tüsténkedő pincérek mozgását. Imi részegen ropta-tántorogta népének harci táncait, elfáradt, lerogyott egy székre. Zsebébe nyúlt és látta, hogy a pénze a végét járja. Vére azonban izzott. Felpattant, felkapta a kalitkát, és a zongoráig verekedte magát a tömegben.

- Gyuszkómuszkó, játszani el énneköm a Csattanóga csucsut! – kiáltotta, és a kalitkát a zongora tetejére csapta.

Látva ezt, Ármi bácsi paprikavörös arccal a herceghez rohant, megmarkolta az ingjét, teljes erejével rángatta, és üvöltött.

- Te sátánfajzat, te ördögök ivadéka, az eszednél vagy te? Fél napja, hogy kiváltottad a szegény madarat, most meg elmulatnád?! A fene essen abba a kormos pofádba! Tudod, mit teszek én veled, tudod? – Elhallgatott. Arcáról az izzadtság foltokban leáztatta a festéket. Elengedte Imit, akinek a teste lehanyatlott a mozaikpadlóra. Nehezen felemelkedet. Az előtte szétnyíló elnémult tömegben odatámolygott a zongorához, leemelte a kalitkát, kibotorkált a helyiségből. Misurda követte.

Künn a Sárkány falának támaszkodott. Balját a mellére szorította, a másik keze görcsösen markolta a kalitkát. Mozogtak ajkai, de hang nem jött ki a szájából. Verejtékezett. A friss levegő lassan magához térítette. Nyílt az ajtó és jött a kijózanodott herceg. Az öreg mellé támasztotta hátát. Egy ideig hallgattak.

- Galambozó bátyám, fogjad. A galamb a tied. Én nem vagyok méltó gazda neki. – Imi hangja őszinte és komoly volt. Megveregette Ármi bácsi hátát, aztán átölelte a könnyezni kezdő embert. – Szólok ismerősömnek, az hazavisz bennetek. Néha azért engedjél be, hogy nézzem, hogy boldogulsz a tubickával! Mit mondtál, hogy hívod? Pötyi?

Ármi bácsi nemhogy beengedte, de karácsonyra meg is hívta. Miután Misurdát feltette a tornamásnaposi vonatra, Viola néninek és Gergőnek így magyarázta meg: „Nem hiszem, hogy abban az Afrikában nagy ünnep lenne ez, mert ott a hó se esik. Azok a lányok meg biztosan a családjuknál vannak ilyenkor. Miért dideregne szegény feje egyedül a városban?” Késő délután elsöpörte a havat, a herceg a szentestén mégis bokáig süppedt a fehér puhaságba.

A felöltöztetett karácsonyfán meggyújtották a csillagszórókat, utána az ajándékok kibontéása következett. Imi az országából hozatott díszesen hímzett ruhát Viola néninek, különleges fejfedőt Ármi bácsinak, a mi kereplőnkhöz hasonlatos játékot Gergőnek. Az ünnepi vacsora után a két férfi kezében egy-egy pohár borral kiment a teraszra. Imi rágyújtott egy cigarettára. A Pötyi- és Belzebub-lakhoz vezető járdát belepte a hó. Imi abba az irányba emelte meg a poharát.

- Kívánni boldog karácsonyt nektek, madárkák.

Aztán Ármi bácsi felé fordult.

- Neked is kellemes karácsonyt, öregember, meg a világ minden galambozójának is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 11.

Melák jelezte Zordonnak, hogy az áru kiváló.

A szolidabb, alacsony pincér, Ernő közeledett, kezében egy levelet tartott.

- Ide címezték! , mi? Önnek küldték herceg!

Imi feltépte a borítékot, átfutotta a levelet. Arcára vigyor szökött.

- Én meg lenni mentve! Meg a tubickák is! Enyém drága apácska küldütt levélt Mondja benne, hogy küld sok zsozsót is! Irány a bankba!

Imi, Misurda és Melák elmentek kiváltani a pénzt. Zordon intett és a másik két ember leült. Bemutatkoztak, rendeltek.

- A pénz azért szebb, mint azok a koszos galambok!

Zordon kijelentésével Ármi bácsinak nem volt ereje vitába szállni. Hiányzott neki az otthon, az otthoniak.

- Kártyázzunk!

- De nem galambban!

- Nem. Sörben.

Félóra múlva megjöttek a pénzzel. Imi kifizette Zordont. Azok el is távoztak.

Ármi bácsi, Misurda és Imi szinte repesett az örömtől. Arcukat a kalitkához szorították, nevettek.

- Én nem érdemelni ilyen drága jó apácskát! Én lenni hitvány fickó, ugye, tubickák?

Pötyi és Belzebub ha értették volna, akkor sem válaszolnak. Egymásban gyönyörködtek. A rácson belüli szabadságban. Összedugták csőrüket, szárnyaikkal simogatták a másikat. Ármi bácsi és Misurda egymásra néztek, szemükben könnycsepp csillogott.

Imi magához intette Menyust. Egy kétezres bankót nyújtott át neki e szavak kíséretében:

- Menni át cukrászda, hozzál nekünk finom süteményeket! Olyat, amit jól lehet elmorzsálni. A maradék pénz legyen a tied.

Menyus a markában tartva a pénzt, kalkulált, mérets orra még vörösebb lett, aztán kiszaladt, s perceken belül meghozta a becsomagolt édességeket. Imi sietve tépte le a selyempapírt, megcsodálta ks megszagolta a mignonokat, linzereket, islereket, majd kinyitotta a kalitka ajtaját, és etetni kezdte a két galambot. Kettétört egy linzerkarikát, az egyik felét az öreg, a másikat Misurda kezébe nyomta.

- Etetni tik is!

Amíg ketten táplálták kedvenceiket, a fekete herceg a többiek felé emelte poharát.

Perjés rohant értesíteni az illetékeseket, így hamarosan tele lett a Sárkány. Az egyik asztalnál néhány kapatos öregúr énekelt. „Cím-cím cimbora, cím-cím cimbora!” Mintha ennek képtelenségét akarná fokozni, a Zoli és Karcsi asztalához telepedett hetven év körüli bácsika megkérdezte: „Szeretitek az ABBÁT?” Egy másiknál Tőzsér Bandi snóblizott válogatott társasággal. Az amott ágálva szavaló Hümért fiatal fiúk, lányok vették körül. Pályinkás azzal szórakoztatta az asztaltársaságot, hogy harckocsikat rajzolt, amelyeknek férfi nemi szerv volt a csöve,. mire egy, a John Lennont és nemzedékét imádó fiú megkérdezte: „Te háborúzni akarsz, vagy szeretkezni?” Válaszul Bangyi a kérdezőre kacsintott, és nagyot csípett Erzsók asszony fenekébe. Lett nagy nevetés. Miguel a sarokba tette gitárját, amikor a zenekar megkezdte műsorát.

Sűrűsödött a füst, sűrült a hangulat. Csördültek, csengtek az üvegpoharak, nyikorogtak, csüszölődtek a székek, kacagtak, énekeltek (Szikkadt például egy érzelmes, lassú szám halandzsa szövegét), kurjantgattak, suttogtak és kiabáltak a vendégek. Ármi bácsi falusi kocsmák melankolikus csendjéhez, galambok szárnysuhogásához szokott dobhártyájának keserves volt ez a zenebona. Egykedvű arcot vágva itta fröccseit. Ábris sört ivott, és mosolyogva szítta pipáját. A két galamb pislogva követte a tüsténkedő pincérek mozgását. Imi részegen ropta-tántorogta népének harci táncait, elfáradt, lerogyott egy székre. Zsebébe nyúlt és látta, hogy a pénze a végét járja. Vére azonban izzott. Felpattant, felkapta a kalitkát, és a zongoráig verekedte magát a tömegben.

- Gyuszkómuszkó, játszani el énneköm a Csattanóga csucsut! – kiáltotta, és a kalitkát a zongora tetejére csapta.

Látva ezt, Ármi bácsi paprikavörös arccal a herceghez rohant, megmarkolta az ingjét, teljes erejével rángatta, és üvöltött.

- Te sátánfajzat, te ördögök ivadéka, az eszednél vagy te? Fél napja, hogy kiváltottad a szegény madarat, most meg elmulatnád?! A fene essen abba a kormos pofádba! Tudod, mit teszek én veled, tudod? – Elhallgatott. Arcáról az izzadtság foltokban leáztatta a festéket. Elengedte Imit, akinek a teste lehanyatlott a mozaikpadlóra. Nehezen felemelkedet. Az előtte szétnyíló elnémult tömegben odatámolygott a zongorához, leemelte a kalitkát, kibotorkált a helyiségből. Misurda követte.

Künn a Sárkány falának támaszkodott. Balját a mellére szorította, a másik keze görcsösen markolta a kalitkát. Mozogtak ajkai, de hang nem jött ki a szájából. Verejtékezett. A friss levegő lassan magához térítette. Nyílt az ajtó és jött a kijózanodott herceg. Az öreg mellé támasztotta hátát. Egy ideig hallgattak.

- Galambozó bátyám, fogjad. A galamb a tied. Én nem vagyok méltó gazda neki. – Imi hangja őszinte és komoly volt. Megveregette Ármi bácsi hátát, aztán átölelte a könnyezni kezdő embert. – Szólok ismerősömnek, az hazavisz bennetek. Néha azért engedjél be, hogy nézzem, hogy boldogulsz a tubickával! Mit mondtál, hogy hívod? Pötyi?

Ármi bácsi nemhogy beengedte, de karácsonyra meg is hívta. Miután Misurdát feltette a tornamásnaposi vonatra, Viola néninek és Gergőnek így magyarázta meg: „Nem hiszem, hogy abban az Afrikában nagy ünnep lenne ez, mert ott a hó se esik. Azok a lányok meg biztosan a családjuknál vannak ilyenkor. Miért dideregne szegény feje egyedül a városban?” Késő délután elsöpörte a havat, a herceg a szentestén mégis bokáig süppedt a fehér puhaságba.

A felöltöztetett karácsonyfán meggyújtották a csillagszórókat, utána az ajándékok kibontéása következett. Imi az országából hozatott díszesen hímzett ruhát Viola néninek, különleges fejfedőt Ármi bácsinak, a mi kereplőnkhöz hasonlatos játékot Gergőnek. Az ünnepi vacsora után a két férfi kezében egy-egy pohár borral kiment a teraszra. Imi rágyújtott egy cigarettára. A Pötyi- és Belzebub-lakhoz vezető járdát belepte a hó. Imi abba az irányba emelte meg a poharát.

- Kívánni boldog karácsonyt nektek, madárkák.

Aztán Ármi bácsi felé fordult.

- Neked is kellemes karácsonyt, öregember, meg a világ minden galambozójának is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 10. E-mail
2012. augusztus 28. kedd, 18:49

 

Bangyi (Pályinkás András) fehér kötényben lépett ki a konyhából, üdvözölte a herceget, kezet fogott Birincsikkel és Misurdával. Imire bízta a bentiek és az újak összeismertetését, s ment folytatni a munkát. A főzés szent dolog volt nála, ilyenkor néhány doboz sörrel s egy pohár Napóleonnal bezárkózott a konyhába és senkit nem engedett be.

Imi mindenkit bemutatott: Erzsók asszonyt, Pályinkás (és mások) jelenlegi nőjét, Miguel Angel Peralta Florest, a perui orvostanhallgatót, akinek gitározását hallották az ajtó előtt. (Miguel apja mellesleg hazája kolumbiai nagykövete.) A „bölcsész ikreket”, akik többek voltak vér szerinti rokonoknál: barátok, a szó kegyelmi értelmében. Évát, aki nem azonos Imi Évikéjével, amit az is bizonyít, hogy amíg a herceg bemutatta Lóczy Pistát, ő gyöngéden megsimogatta a fiú szakállát. Ármi bácsi felderült.

- Kalózfalván is volt egy közületek!

- Akkor legyél te az ifjabb Lóczy! – javasolta az egyik „iker”, Zoli.

- Jobb a Lóczfi! Sőt, a Lóczffy! – okoskodott a másik, Kárcsi. (Az ostoba-gyámoltalanul elszalasztott nagy szerelme hívta így, mi nevezzük csak Karcsinak.) Halkabban hozzátette: – Fene abba az arisztokrata gigádba!

Mindannyian nevettek.

Kelemen csak annyit rikkantott: „Hej, Blú Csír!”, és visszaemelte szájához a sörösüveget.

- Hahó, barátocskámcsillant fel a szeme a hercegnek Selymes Valentin (Tina) láttán –, éppen voltunk tégedet keresésben! – Az ismerkedési szertartás után félrehúzta a spicces sminkmestert.

- Holnap reggelre csináljál nekem néger testőrt! Egy öregebbet és egy fiatalabbikat. Ezeketmutatott a poharát emelő két társára.

- Titkolózunk, négus? Titkolózunk?

Imi otthonról tudta, hogy milyen sértő egy baráti társaságban, ha egyikük sugdolózik, mentegetőzve felelt.

- Bajt nem akarok hozni nektek… rátok!

- Mi a baj?

- Nem mi, hanem ki. A Zordon Kárpát. – Bűnbánó hangon elmesélte az arcpirító történetet.

- Szar ügy! – summázta ifj. Lóczy.

- Szóval négerek lesznek, bátyám!

- Otellók! Erre inni kell!

- Emlékszel a színházra? – kérdezte Zoli.

- Ezt hallgassák meg, kurva ! – szólt Birincsikékhez Karcsi. – A többiek már ismerik. Shakespeare VI. Henrikjének harmadik részét játszották…

- Játszották?

Karcsi Zolira nevetett.

- Igazad van! Azt játszották, hogy ezt a darabot játsszák. Rettenetesek voltak a színészek. Mi Zolival már a kezdetektől mosolyogtunk rajtuk. Az egyik jelenetben (azért emlékszem, mert utána elolvastam a drámát) York észrevette a közeledő Hírnököt, így beszélt: „De mi újság ily lóhalálban?”

- Ez mit jelenteni?

- Olyan gyorsan ment, hogy a is kidőlt alóla.

- Mi az a ?

- Egy jármű. Olyan, mint nálatok a zebra, csak nem csíkos.

- Mintha te fehér lennél.

- Ne szakítsatok félbe! – kiáltotta Karcsi, miután ő is kinevette magát. A Hírnök lassan, komótosan odasétált a színpad szélére és ripacskodva, a közönség felé fordulva válaszolt. Kirobbant belőlünk a röhögés, potyogott a könnyünk, a zsebkendőnket a szánkba tömtük. Ott is maradt az ötödik felvonás második színéig, amikor a Warwickot játszó színész kérdezte: „S ki mert nevetni, hol Warwick komor volt?” Ekkor már nem bírtuk tovább, kirohantunk a színházból. Azóta se voltam a szegedi színházban.

- Talán mondanom se kell, hogy én semnevetett Zoli.

Mindenki kacagott.

- Faramuci históriajegyezte meg Ármi bácsi.

- Tanulságos, de hogy jön ez ide? – kíváncsiskodott most már komoly arccal Lóczy. Zoli visszakérdezett.

- Miért kellene jönnie mindig valaminek valamihez?

- Kérdezzétek erről Zordont!

Másnap ez a kérdés fel sem merült. Ma sem többször, mert Pályinkás beszólt, hogy kész a kötelezően finom francia hagymaleves. Megették. Fél tízkor András (Bangyi) leoltotta a villanyt, mert következett egy újabb szertartás: a szemben lakó két lány vetkőzésének megtekintése. A fiúk egymás kezéből kapkodták ki a távcsövet, a lányok a hímek izgalmán mosolyogtak. Erzsók asszony Ármi bácsi nadrágjához kapott.

- No mi van, öreg?

- Láttam én már ennél cifrábbat is a videóban, lyányom!

Karcsi szíve, amely mostanság Pályinkás (és mások) nője miatt dobogott heves reménytelenséggel, belesajdult. Bangyi felmordulására Erzsók abbahagyta a kacérkodást. A herceg sürgetésére Birincsik, Misurda és Selymes elbúcsúzott a többiektől, elvillamosozott Valentin Rókus pályaudvar közelében levő lakásához. Ott a sminkes másfél órai ténykedésének meglett az eredménye: másnap délelőtt a Tinávalk való alvás és Pötyiék kollégiumból való elhozatala után a Sárkányban Tőzsér Bandi megbökte Perjés Pupu oldalát.

- Nézd, barátom, itt a barna veszedelem, ahogy meg van írva!

Zordon már itt volt.  Egy távoli, a zongora előtti asztalnál ült és Traubisodát ivott. A herceg az asztal közepére helyezte a kalitkát, leült és vodkát rendelt tonikkal. Birincsik és Misurda követte Zordon két emberének példáját, két oldalt Imi mögé álltak és figyeltek. Ármi bácsi zakózsebét kidudorította a kölcsön kért „fegyver”, mire a két fehér szolga is megmutatta két pisztoly agyát. A két  „néger” szíve egy pillanatra kikapcsolt, aztán irtózatos tempóra váltott. A köteli asztalnál a részeg költőnek, „Hümérnek” hadonászva magyarázó pincér, Menyus, akkor pillantott feléjük. Odaugrott, kirántotta fehér munkakabátja zsebéből az erre a célra rendszeresített merőkanalat és jókorát ütött Zordon embereinek fejére.

- Majd adok én nektek fegyvert hozni erre a helyre! No, adjátok csak ide!

Zordon nyugalomra intette a kezüket ütésre emelő Melákot és Holtkórost.

- Inkább vizsgáljátok meg az árut!

Belzebub a tollát borzolva, szárnyaival és csőrével vagdalkozva próbálta védeni Pötyit.

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 9. E-mail
2012. augusztus 16. csütörtök, 11:37

 

- Megsüketült maga? –Tündi megrázta Ármi bácsi vállát. – , öreg, magához beszélek!

- Tessék?

- Miért hívott engem Évikémnek?

- Azt hittem, átfestette a haját. Tudja, a mai lányok…

- Milyen színű haja volt annak az Évikének?

- Szőke.

- Honnan ismeri?

Ármi bácsi kényelmetlenül érezte magát, a hortyogó herceg felé pislogatott.

- Nem akarok a háta mögött…

Tündi rögtön kapcsolt.

- Szóval a korábbi nőjét, azt a kihidrogénezett cafkát Évának hívták. Akkor mindent értek! Tudjaközelebb hajolt az öreghez és halkabbra fogta a hangját -,  azt a felplasztikázott ribancot tavaly még a Zordon Kárpát és emberei csesz…észrevette maga mellett Gergőt –, tudja, mit csináltak. Két hete, amikor Imi belém zúgott, dobta Évikét, erre az a robanc rászabadította azt a gazembert, összehozta , gyermeki lelkű kedvesemet a Zordon Kárpáttal. Most itt fekszik szegény tele adóssággal, és bármelyik pillanatban végezhetnek vele, mert az az állat minden más színű embert gyűlöl. Zordon Kárpát a megtestesült rasszizmus! Jól van, csak alukáljál! Nincs semmi baj.

Ez utóbbi két mondat már Iminek szólt, aki karikás szemekkel felült.

- Én hallottam mindent. A háborúban mögszoktam úgy aludni, hogy tudjak a kintről. Tényleg koszos niggör lenni, mert elkótyavetyéltem a madárkám… a madárkánkat! embör vagy te, galambozó!

Olyan búbánatos, szomorú hangon beszélt, hogy Ármi bácsi elérzékenyült.

- Négernek néger vagy, fiam, ha már az isten meg az apád annak szánt, de klassz srác vagy, ahogy ezt mondani szokás. Pötyi tényleg a tied, azt teszel vele, amit akarsz.

- De én…

- No meg, amit a körülmények akarnak. Mikor kell odaadnod annak a Zordonságnak?

- Holnap dél körül.

- Mi pénzzel tartozol neki? – Imi megmondta. Az öreg arca elsötétült.

- Sok pénz, egy nap alatt nem tudom előteremteni. Mi lenne, ha nálunk aludnál? Aztán reggel…

   - Nem lehet. Vissza köll Szögedre mönni még máma. [Azt hiszem, érzékeltetésül elég ennyi ö-zés. A továbbiakban csak, ha muszáj.]

- Akkor most szépen bemégy. Viola néni majd majd megágyaz neked, kialszod magad. Addig, ugye, Violkám, főzöl valamit! Megesszük és mehetünk is! – A többiek meglepődését látva megmagyarázta. – Találkozni akarok azzal az emberrel, hátha…

Hiába próbálkozott egész délután Viola néni és Gergő, Ármi bácsi kitartott elhatározása mellett.

Eljött a búcsú pillanata. Gergő hangosan sírt, Viola néni köténye sarkával törölgette könnyeit. Ármi bácsi, Imi és Ábris komorak voltak, némi enyhülést csak Tündi közönye jelentett. Belzebub az embereket megriasztó hisztériával csapkodta szárnyait, ahogy elszakították tőle Pötyit, Birincsik Misurdára nézett. Ábris arca merev volt, de a szeme beszédes. Egy kis idő után bólintott és megszólalt:

- Magukkal megyek.

Betették Belzebubot Pötyi mellé. Ármi bácsi kölcsön vette Gergő patronos pisztolyát. Elbúcsúztak és beültek az autóba. Az öreg az ölében tartotta a kalitkát, később letette az ülésre maga és Ábris közé. Tünde óvatosan vezetett. A herceg megint elbóbiskolt mellette, de ezt Ármin bácsi nem vette észre.

- Mink hol alszunk meg, fiam?

Tünde válaszolt.

- Én a lánykollégiumban lakom. Ha kell, leereszthetek összecsavart lepedőket, de azt hiszem, hogy úgy járna, mint a szarka! Vagy bírja még, öreg? – fordult hátra nevetve.

- Nem hallotta még, kedves, hogy az öreg kecske is megnyalja a sót?

A lány felkacagott.

Így évődtek egymással, míg Imi ki nem nyitotta a szemét és Ármi bácsi neki is feltehette a kérdést.

- Messzire lenni még a sötétség! Kigondoltam mindent, ameddig maga elbolonsítani akarta az én kis Tündebündémet. Van egy arcváltoztató ismerősöm a színházban. Odamegyünk.

A kalitkát Tündére bízták, hogy majd délelőtt elmennek érte. Imi integetett a távozó BMW után, majd átmentek az utca túloldalára. A színház zárva volt, de a portás elmondta, hogy Tinát (Selymes Valentint) a szabadtérin találhatják meg. Nem találták ott a sminkmestert.

- Pályinkásnál keressétek, mert ott van!

Az Aradi-tértől a villamos sínpárja melletti járdán mentek. Imi beszélt.

- Csak neve Pályinkás, ő lenni nagy sörivó, de a szobájában mindig találsz finom konyak is. Bangyi törtélmeskedő. A törzsi hercegek érdeklik. Megígérte, hogy engem is fel fog kutatni és feldolgozni. Apukája vett neki saját lakást, amibe bele szoktunk férni, de sokat jár a Sárkányba. kis hely. Holnap majd ti is ismeritek meg azt a kocsmát, ott lesz találkozás a Zordon Kárpáttal.

Jobbra fordultak, aztán megint jobbra, végül balra tettek meg vagy tizenöt lépést. Felmentek az első emeletre. Az ajtón át zene szűrődött ki. A herceg megnyomta a csengőt.

- Ne ökörködj! Nyitva van! – hallották.

Bementek.

 

 

 

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 8. E-mail
2012. augusztus 09. csütörtök, 11:52

 

A tíz nap alatt Ábris szorgalmasan dolgozott. Viola néni nem kevés kívánsága mellett teljesítette Gergő parancsait is. Őszintén megkedvelte a kisfiút, aki bár folyton egzecíroztatta, imádta „jabszolgáját”. A tíz nap elteltével Misurda elköszönt és elutazott. A tizenharmadik nap délelőtt visszajött. Ármi bácsi a szétnyitható alacsony széken (a „lesőlócán”) ülve gyönyörködött a megunhatatlan látványban, galambjaiban. Ábris szótlanul leült mellé a földre. Érezte, hogy az öreg oda-odapislant, de nem mert Ármi bácsira nézni, megszólalni. Nézte a röpködő galambokat. Valamennyi a felesége alakját, arcát vette fel, ezért a kék égen vánszorgó egyetlen felhőre bámult, de amikor az is a feleségévé változott, könnyes szemmel felnyögött. Ármi bácsi megkegyelmezett neki.

- Mondjad hát, fiam!

- Ameddig maguknál voltam, az asszony visszament Jázminhoz. Úgy érzem, mintha csak tenyészbikának kellettem volna. – Elmesélte történetüket. – Amikor hazamentem, Andor résnyire nyitotta ki a kaput, és vigyorogva azt mondta, hogy elnéztem a házszámot, mert én a szomszédban lakok. Átmentem és láttam, hogy odahurcolták a holmimat. Aznap este, meg másnap is kurvára berúgtam. Öngyilkos is akartam lenni, de nem ment. Idejöttem, mert maguk, asziszem, az egyetlen barátaim, ha szabad így mondanom.

Gergő viharzott be a kapun, Ábris nyakába csimpaszkodott.

- Tudtam, hogy visszajössz, tudtam! A gyejekeidet nem hoztad? Becsaptál! Felülök a hátadja. Gyí, lovacskám!

Viola néni is szívébe fogadta Ábrist. Kárpótolta neki a fiukat, aki feleségével (Gergő édesanyjával) a messzi Arábiában olajat kutat. Letette a két szatyrot és mosolyogva figyelte a bolondozást. Látta Ábris szemét nevetni, de látta a sírás nyomait, a tekintetben megbúvó szenvedést, szégyenérzetet, szomorúságot is. Integetett a férfinak. Ármi bácsi felállt, asszonya mellé lépett, és elmondta a históriát. – A szívtelen szuka! – háborodott fel Viola néni, s nyomban áttért a gyakorlati kérdésekre.

- Pár napig elfekhet a kisszobai priccsen, aztán meg majd lesz valahogy.

- Tódornak jó nagy lakása van, elfér benne, ahogy azok a nők is.

- Miféle nők!

- Izé… szóval. Nem úgy gondoltam, hogy igazi nők, hanem…

Hogy Ármi bácsi a mai napig emelt fővel járhat, és nyílt tekintettel nézhet Tódor szemébe, annak köszönhető, hogy egy fék csikorgása megakadályozta árulkodóvá válását. Kiszaladtak a kapu felé.

A citromsárga BMW-ből egy vörös hajú, rövid szoknyás fiatal nő kitámogatta Pöthihumba király fiacskáját. A herceget Ármi bácsi és Ábris segített lefektetni z udvar gyepére.

- Istenem, mi van vele? Napszúrást kapott: - ijedezett Viola néni.

- Tökrészeg! Merre van a WC?

- Jöjjön, kedveském, megmutatom.

Ármi bácsi megjegyezte Misurdának.

- Jókora lehet lehet ennek a néger gyereknek, ha ilyen jó nők közt válogathat!

Gergő a tévében már látott néger embereket, de ehhez az elevenhez nem mert hozzáérni, ezért Imire (maradjunk ennél a névnél mi is) mutatva kérdezte:

- Mijért nem az ágyban fekszik a bácsi?

- Mert nehéz?

- Ha én fekete lennék, én is nehéz lennék:

Nagyapja barackot nyomott a fejére és bement a kisházba. Kisvártatva egy pálinkás butykossal jött vissza. Lecsavarta a kupakot és az üveget Imi orra alá nyomta. Az ifjú herceg magához tért. Felnyögött.

 Ó, az öereg galambozó! De jó, hogy itt vagy, én éppen keresni sajátmagát! Hogy ityeg az izé… a fityeg?

- Megvónék! És te mi járatban vagyol itt?

Imi zavarodottnak tűnt.

- Miért nem kaptam a választ kérdésemre? Magának kellett volna azt mondanod, hogy öregesen ityeg a fityegőd!

Ármi bácsi hunyorgott. Komoly hangon kérdezte.

- Valami baj van, fiam? Miért jöttél éppen ma ide?

A herceg lesütötte a szemét.

- A galambomért. Pötyiért.

Ármi bácsi elsápadt. Egész testében reszketni kezdett. Zihált.

- Papó! Papó!

- Hallgass! – rivallt rekedt hangon az unokájára. – Eredj az öreganyádba! Mit beszélek? Menj szépen a nagymamához! Te meg – fordult a széttárt karokkal hanyatt fekvő herceghez –, mondjad el még egyszer!

A fekete királyi sarj nem mondta el. Semmit nem mondott. A tűző napon álomba zuhanva nyitott szájjal hortyogott. Ármi bácsi tanácstalanul nézett Misurdára. Azt is látta, hogy Gergő Viola néni ölébe ugrik. mond valamit, mire az asszony öklét feléje rázva beviszi a kisfiút a házba.

- Évikém – szólt a visszajövő lányhoz –, nem tudja, mi baja van a királyi barátom fiának?

- Először is Tündi vagyok, ha nem tudná! Másodszor meg, ha Imiről kérdezett, nem mondhatok semmit, mert ha mondhatnék is, nem mondanék, mert a maga barátja egy undok dög, mert amikor Iminek elfogyott az összes pénze és egy galambot tett fel a kártyára és elvesztette, akkor telefonálni akart az apjának, de a telefon nem kapcsolt, ezért levélben kért pénzt az apjától és az az undok dög nem küldött neki még csak választ se, a határidő pedig holnap letelik és Zordon Kárpáttal (ez biztosan nem az igazi neve) nem érdemes ujjat húzni, főleg egy négernek nem. Szóval akinek ilyen barátja van, annak én nem mondok semmit! Egyébként miért hívott Évikének?

Ármi bácsi maga elé nézve, elfúló hangon hörögte:

- Az a koszos nigger elkártyázta Pötyit! Az én Pötyimet!

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalanb 7. E-mail
2012. július 12. csütörtök, 06:54

 

- Mi van? Tapsra vártok? Menjetek isten hírével! – szólt Ináncsiékhoz Ármi bácsi. Jázminhoz és Misurdához így beszélt: – Kerüljetek beljebb minálunk!

A tolvajfogók elkullogtak. Paja a bajsza alatt mormogott: Azt lesheti, hogy mikor kapok én el neki még egyszer valakit! Még becsületeset se!”

A nyári konyhában Birincsik már nem volt ilyen nyájas.

- Tudjátok, hogy dutyiba is juttathatnálak benneteket! – Az asztalra tette a kalitkát. – Melyikőtöknek jutott eszébe ez az eszetlenség?

Mikor percekig nem kapott választ, kitett az asztalra egy újságpapírral bedugaszolt borosüveget („Poharat találtok a stelázsin!”), felkapta a kalitkát és kiment. Az ajtót kívülről kulcsra zárta. Útja természetesen a galambokhoz vezetett. A Pötyi-lak előtt kieresztette az összekuporodott Pötyit és Belzebubot.

- Mit csináljak azzal a két gazfickóval? – tette fel félhangosan a kérdést.

Viola néni nem lett volna önmaga, ha az előbb nem hallgatózott volna a nyári konyha ablaka alatt. Most kijött a galambházból, lerakta a seprűt, lapátot és a férje mellé telepedett.

Dolgoztassuk meg őket egy kicsit, Árminom! Van itt munka bőviben. A kertben, a méhesben.

Birincsik megpuszilta Viola néni homlokát.

- Violkám, te tényleg megérdemled, hogy én legyek az urad! De csak az egyiket tartsuk itt, kettőnek a kosztja sokba lenne. – Visszaballagott a nyári konyhába.

- Döntöttem. Egyikőtök itt marad egy hétre, nem, tíz napra! Mégpedig te! – Misurdára mutatott. – Tefordult Jázminhozholnap még maradsz! Nálunk ünnepelsz. Ha nem felel meg, mehettek a dutyiba!

Misurda nem mert, Jázmin nem akart ellenkezni, érvelni.

Ármi bácsi kora reggel kiválogatta és elkülönítette a többitől a magyar tenyésztésű galambokat. Az odamerészkedő más kelet-közép-európaiakra ráförmedt: – Ácsi, barácskáim, vége van már a proletár internacionalizmusnak! – A bukovinait és az aradit így fékezte meg: – Majd ha ti is benne lesztek az Unióban, nem a Szovjetben, hanem az Európaiban! – A magyarok elé idei búzaszemeket és „új kenyér” morzsáit szórta. Ellenőrizte Pötyi és Belzebub biztonságát, s ment öltözködni.

Hogy a Kalózfalvi Turul Galambászegylet miért éppen augusztus 20-án tartotta a jutalomosztással egybekötött ünnepi ülését, nem tudjuk pontosan. A csakis ezen alkalmakon megjelenő botcsinálta galambász, Kakuk Ödön, a rokkantnyugdíjas latin-történelem szakos tanár a Pax Augustával magyarázza, mondván, hogy a béke jelképe a galamb, huszadika meg egyébként is ünnepnap.

A reggel feldíszített tanterem padjai 9 órára megteltekJázmin és Misurda kivételévelünneplőbe öltözött férfiakkal. A szervezők nem felejtettek el a padokra egy-egy kancsó bort és két-két poharat tenni. Szittya Bendegúz bácsit egyszer, a rendszerváltozás utáni első aug. 20-án meghívták a falusi ünnepség szónokának, de többször nem. Azóta itt beszél és itt is beleszólnak.

- Nem volt rossz az az alkotmány! Abba bele volt írva az igazság! Mindenki dolgozhatott, és mindenkinek jutott kenyér az asztalára. És az a kenyér még egy hét múlva is kenyér volt!

- Jól mondja! És nem annyiba került, mint mámabölcselkedett Eősze Gerzson. Szavaira többen felszisszentek. A többek közt Bekecs Tóni.

- Pont maga beszél így, aki világéletében még egy szalmaszálat se tett keresztbe, megélt a piros könyvéből, a kenyér helyett meg kalácsot, tortát evett!?

- Jó is a torta! Főleg a puncis! – A kis Kohajda szellemességén csak ő nevetett.

Ármi bácsi csillapítani akarta a kedélyek közeledő háborgását.

- Fejezzétek már be a piszkoskodást, a másik lepocskondiázását!

- Jó, jó, de mikor lesz megint 3,60 a kenyér?

- Meg olcsóbb a galambtáp?

Ármi bácsi beletörődve legyintett, megfogta poharát. Misurda félénken szólalt meg.

- Egy rokonomnak az volt a szavajárása, hogy „Addig jó nekünk, míg Kádár apánk él!”

- Apja az öregistennek, nem nekem!

- Emberek, kollégák! Állapodjunk meg abban, hogy István napja van!

Kirakó Gida érezte, hogy neki kell szólnia.

- István király volt a legnagyobb magyar.

- Az Széchenyi István volt, te hülye!

- De István! És ez a lényeg! Az én harmadik nevem is az!

- Emlékeztek Lóczy Pestára? Őszerinte a legnagyobb Árpád vezér volt, mert kivezetett bennünket a Szovjetunióból.

- Hiszen Szovjetunió már nincs! – Néhányan helyeseltek, de a többség sóhaja, összenézése és vállvonogatása azt a véleményt fejezte ki, hogy a szegénység legnagyobbika a humorérzék hiánya.

- Már megint az a büdös politika! Inkább azt döntsük el, mielőtt a lényegre térnénk, hogy hogyan emlékezzünk méltóságosan!

- Igyunk először az alkotmány egészségére, utána meg…

- De hát már másfajta alkotmány van!

- Nem baj! Iszunk arra is!

Bakó Paja, aki ügyesen az absztinensek közé ült le s már a negyedik kancsó bort itta, Misurda és Jázmin felé emelte poharát és felkiáltott:

- Igyunk Ármi bátyánk tolvajaira!

Tusnádi nem állhatta meg szó nélkül. Hangjában malícia csengett.

- Akkor éljenek a hamisítók is! Igyunk a mi Pajánkra!

- Most már tényleg elég! Még egy szó, és nem lesz jutalom! Még egyszer kérdezem, mit csináljunk?

- Pesten tűzijátékot szoktak.

Lett jutalom, ami közösen el is költöttek a futballpálya melletti sátorban, ahová a Vízisellő személyzete kiköltözött. És lett tűzijáték is? a javasolt 2004 petárda helyett végül huszonnyolcat robbantottak fel VIII. 20-án sötétedéskor. A falu lakossága ujjongva tapsolta meg az egyesület meglepetését. Ármi bácsi, Ábris és Andor összeölelkezve, egy-egy nótára meg-megállva tántorogtak haza.

Jázmin hajnalban visszaindult Tornamásnaposra.

 
Pötyi, a vízigalamb 6. E-mail
2012. július 04. szerda, 05:24

 

Misurda Ábris gyötrő másnaposságát ébredése óta kínzó önvád is fokozta. „Mit tettem? Elkótyavetyéltem Bubicát!” Szervezetének szenvedését enyhítette a jéghideg sör, amit felesége tett elé, de lelki nyomorúságát inkább növelte az ital. „A tojó gazdája biztos röhög a markába!”

- A bitang! – ezt már Jázmin szomszéd jegyezte meg, Jázmin Andor, Tornamásnapos leghíresebb galambásza. – Te meg, megmondom az őszintét, te meg egy hatalmas balfácán vagy! Az a madár barátok közt is megér vagy három rongyot!

Aztán csendben, a sörét kortyolgatva nézte volt felesége még mindig karcsú, bár a szülésektől kissé megvastagodott testét. Mária elpirult. Szerette első férjét, de nagyobb volt a gyerekek utáni vágya, amit férje nem tudott neki teljesíteni. Andor nem nősült meg újra. Gyakran járt át hozzájuk, és úgy imádta Mária gyerekeit, mintha sajátjai lennének. Náluk jobban csak galambjaiért rajongott! És most galambról volt szó! Az asszony megérezte a feszültséget, és a három fiút maga előtt terelgetve kiment a lakásból. Ábris ezenközben szenvedő arccal figyelte őket. A lelke mélyén tisztelte Jázmint, amiért ilyenné nevelte asszonyát. Ármi bácsi ugrott be az agyába. „Lehetséges, hogy Andor is verte Máriát?” Nem volt ideje végiggondolni ezt a feltételezést, mert Andor hangja reccsent fel.

- Vissza kell szereznünk a madárkát!

- Hogyan?

- Bízd csak rám!

Misurda rábízta, Jázmin intézkedett.

Felültek a délutáni vonatra. A csomagtartóra feltett bőrtáskában két pár kesztyű, két maszk és néhány betörőszerszám lapult. Ábris hátizsákjában egy tágas kalitka. A hosszú úton alig szóltak egymáshoz, bele-belekortyintottak a műanyag demizsonba. Jázmin félóránként kiment a folyosóra cigarettázni, kivéve, amikor elbóbiskoltak. Idejük volt. Éjjel háromra odaértek Kalózfalvára, még úgy is, hogy egy útszakaszt kétszer kellett megtenniük. Kiskunfélegyházán Jázmin ugyanis leszállt cigarettát venni. „Vigyázz a táskámra!” – szólt Misurdának, aki ö perc elteltével izgatottan lépett a lehúzott ablakhoz. Mikor látta, hogy az egyenruhás vasutas a hóna alá szorított indítótárcsával a vonat felé közeledik, lekapta Jázmin táskáját, átfurakodott az utasokon, s lerakta a peron aszfaltjára. Gyöngyöző homlokkal ült le a kupéban, amibe közben három nénike is betelepedett. Nem tudta megmagyarázni magának, hogy ő miért nem szállt le. Éppen tehetetlennek és elesettnek érezte magát, amikor nyílt az ajtó és két sörösüveggel a kezében Jázmin lépett be. Misurda szürke arccal akaratlanul a csomagtartóra pillantott. Jázmin szeme követte a tekintetet, arca pedig a szürkeséget, ami legott vörösségbe csapott át. Vészjóslóan fordult Misurda felé. Másfél óra múlva megérkeztek Kistelekről. A félegyházi állomásfőnök e szavakkal adta vissza a táskát:

- Először azt hittük, hogy bomba van benne, mint a filmökben meg a metróban szokás. Kihívtuk a laktanyából Olajos századost, aki mögnyugtatott bennünköt. – Szétnyitotta a táskát. – Jófajta szörszámjai vannak! Eljöhetne nálunk is mögjavítani a zárakat! De minek az a két maskara?

- A gyerekeknek – lódította Jázmin –, a kesztyűk meg az asszonynak.

Izabella, a takarítónő felsóhajtott:

- Ilyem embör kéne énnéköm!

Szombat 4 óra 27 perckor Ármi bácsi dörömbölésre ébredt.

- Ébredjen kend! Tolvajt fogtunk! Kettőt is! – rikoltotta egy borízű hang. Az öreg kikecmergett az ágyából. A ház előtt az iménti hang tulajdonosa, Ináncsi Rudolf, a kalózfalvi vasúti tiszt, annak felesége, Bekecs Tóni és Bakó Paja két, ruhaszárító kötéllel megkötözött, álarcos férfit tuszkolt eléje.

- Én levettem róluk az álarcot, de visszarettentem. Tudja, hogy van ez! – A felesége irányába mutatott. – Tulajdonképpen az én Jolánkámnak köszönheti ezeket. Négy nulla-nullakor szokta kivinni a bilit a kert hátuljába, ahol csak dudva van. Hiába, hogy be van vezetve nálunk az angol véce, ő megmaradt tanyasi lyánynak! Hát, ahogy viszi, valami mozgást vesz észre. Ijedtében eldobta a bilit, aztán szaladt, szólt nekem. Én felkaptam egy durungot, oszt futás! Akkor már a Paja meg a Tóni is ott botladozott káromkodva, mert a bili őket találta el. Jót röhögtem rajtuk, de Tóni csendre intett bennünket és fülelni kezdett. Lábujjhegyen oda mentünk, ahonnan a hortyogást hallottuk, széthajtottuk a lapuleveleket meg a többi gazt, és észleltük ezt a két jómadarat. Elég az elégekhez, ártalmatlanná tettük őket. Én megismertem Pötyikét – eléje tette a hátizsákban talált kalitkát, mire Ármi bácsi szeme haraggal telt meg –, a másik meg bizonyára az, akiről tegnap beszélt, ezért, mondok, ne hívjuk ki a rendőrt, vigyük őket törvényes gazdájukhoz, mármint magához, ezekkel a gonosztevőkkel együtt.

Birincsik levette Jázmin álarcát.

- Ki a kórság vagy te?

- Kérdezze meg Ferkót!

Amikor Misurdát felismerte, Ármi bácsi arcából kiszökött a vér. Másodpercekig csak hümmögni tudott. Ugyanaz a lelkifurdalást tükrözte Ábris arca, ami az ő elsápadásának egyik összetevője volt. Tónihoz fordult, próbált természetes hangon megszólalni. Indításnak még nevetett is.

- Hát, komám, jó, hogy nem szaladtatok Bercihez, mert még ti kerültetek volna áristomba! Ez itt – megveregette Ábris vállát – a barátom! Három éve, hogy pityókásan fogadtunk, hogy el tudjuk lopni másikunk legszebb madárkáját! Utána persze visszaadjuk! Hála nektek, a barátomnak nem sikerült, ahogy tavaly nekem se, amikor azzal a Kinggel akartam megtréfálni. Igaz-e?

Misurda természetesen „emlékezett”.

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 5. E-mail
2012. június 29. péntek, 05:42

 

A Kalózfalvi Turul Galambászegylet üléseit az általános iskola egyik termében tartotta. Az elnevezés Szittya Árpád bácsitól, a falu legöregebb emberétől ered, aki bőszen kardoskodott amellett, hogy a turul galamb volt, sőt a hazát kereső magyarok őseit, Hunort és Magort egy nőstényturul szoptatta. Ez utóbbi kérdésben elszánt ellenfélre akadt Eősze Gerzson, az egykori TSZ elnök személyében.

- Már ne is haragudjon, de nem hiszem én el se magának, se azoknak a tudományos embereknek, hogy őseink ide-oda kóvályogtak, mire ezt a helyet meglelték volna! A magyarság a Kárpát-medencéből nőtt ki

- Emberek, emberek, kedves tagtársak, barátaim! Kisebb dolgunk is nagyobb annál, hogy a múltban vájkálásra fecséreljük időnket és energiánkat! Ez a dolog, amiért hívatta… hívattunk benneteket, nem csak a jövőnket, hanem galambjainkat és becsületünket is veszélyezteti. Mint tudjátok, a vadgalamb világpiaci ára hirtelen magasba szökött. Eddig csak kósza híreket hallottam, de tegnap személyesen is tapasztaltam, hogy miként akarják ezt a lehetőséget meglovagolni egyesek. A Bakó Paja portája mellett láttam, hogy egy bottal szurkál a galambdúcba. Kérdezem, hogy mit csinál, mire ő azt mondja: „Vadítom. Tudod, mi pénz ez?”

- , a mindenségét! Hogy jut ilyesmi egyáltalában az eszébe?

- Ez ugyanolyan baromság, min a vadkörte szelídítése!

- Vagy egy krokodilus háziasítása!

- Az a féleszű inkább dörgölte volna meg a galamb csőrét, mint a kutyák orrát szokták, hogy hamisak legyenek.

- A Füles Évkönyvében láttam egy képes regényben, hogy egy ember a kutyákat átfestette és eladta őket, de mégse gazdagodott meg.

- Én könyvben olvastam! Aki írta, valami Hacsek, becsületszavamra, meg is csinálta ezt!  Volt neki egy állatos újságja is, Galambász Magazin vagy mifene.

Kirakó Gida (alias Karikó Gedeon) tájékozott volt, mint az egyéves önkéntes Jaroslav Hasek Svejkjében.

- Az Állatok világa.

- Miért? A galamb nem állat? Tán ember?

- Néha tudnak olyan gyalázatosan viselkedni…

- Fejére találtál a szögnek! A galambhamisítás valóban szégyen és gyalázat!

- Mit csodálkoztok? Ez a viselkedés illik a faluhoz! Tudjátok meg, hogy a Kárpát-medencét valamikor víz lepte el. Tenger. No már most, ahol tenger is van, magyar is van, akkor kalózoknak is lenniük kell! Innen a falu neve.

- A vezérük nyilván egy ősmagyar TSZ elnök volt! – Ármi bácsi elmosolyodott, nézte a a Bekecs Tóni kaján megjegyzésére elvörösödő Eősze Gerzson arcát, villódzó szemeit. S máris Hajba Jenő hangja hallatszott.

- Nem Kolhozfalva volt ez korábban? Oszt a rendszerváltozás után, amikor megszüntették…

- Akkor Csupaszfenékfalvának kellene, hogy hívják! Persze a volt fejeseknek a seggén parádés nadrágok feszülnek!

- Az ugrómókus bagóért felvásárolta a gépeket!

- Az elnök meg…

- Tusnádi Jakab gúnyosan odasúgta Eőszének:

- Hogy ízlik az igazságot hallani? A nép szavát?

- Én… Én csak… Mondd meg nekik, Ármin!

- Galambászhoz méltatlanul beszéltek, emberek! A falu neve Kálózi Duhaj Elemérről van! A lakosok tisztelték, mert a XVIII. százasban nem volt még egy olyan galambász, mint ő, de a természete miatt sokan féltek is tőle. Amikor aztán egy kocsmai verekedésben meghalt, Büdöspuszta akkori tanácselnökének javaslatára erre keresztelték a falut. Jó név! Benne van a neve is, meg az izgágasága is. Úgy, mint abban a viccben…

Tusnádi, az egylet titkára köhintett és gyengén megbökte Ármi bácsi oldalát, s az észbe kapva elhallgatott. Leült és Gerzsonra kacsintott, akinek az ábrázata, ha lehet, még vörösebb lett.

- Emberek, emberek – kiabált Tusnádi –, igaza van Ármin bátyánknak, nem méltó a viselkedésetek! Ahelyett, hogy elszörnyülködve a becstelenségen a megoldást keresnétek, marakodtok, és tippeket adtok a galambhamisítóknak!

A tagság egyik része nevetett, mások bosszankodtak.

- Tippel a fene! És az nem méltatlan, hogy egy ilyen marhaságért idecsődítettél bennünket?

Ármi bácsinak eszébe jutott, milyen módon szerezte meg magának Belzebubot. „Nem nekem kellett, hanem Pötyinek!”nyugtatgatta lelkiismeretét, miközben szórakozottan szagolta meg a csorba vázában elhelyezett művirágokat. Nem is hallotta, hogy a tagok eldöntötték: éberen fogják figyelni a gyanús személyeket, fejleményeket, és megfogadták, hogy nem engednek semmiféle külső, netán belső kísértésnek. Szemük azt a haragot és elszántságot fejezte ki, mint Nyakló (eredetileg Nyakó) Béláé, akinek egyik kedvenc madarát elrabolta s bekebelezte egy galambász héja: az égre nézett, és az öklét rázogatva ordította,  „Találkozunk még!”  Mindez persze nem zárja ki, hogy egymást ne ellenőrizzék.

Elválásuk előtt – hisz az ebédig még volt idő, de ha nem lett volna is – betértek a Vízisellőbe, ittak egyet a barátságra, még egyet a rothadt csalók fölötti győzelemre, majd ment ki-ki a dolgára.

Gergő már a sarkon várta Ármi bácsit.

- Papó, Papó! A Pötyi biztosan bejakasztott a Bubinak, mejt ki se mozdultak a házukból!

Az öreg a magasba emelte unokáját, megpuszilta az ebédtől maszatos kis arcot.

- Honnan veszed ezt Gergőcém?

- A nagymama mondta.

- Akkor bizony rosszul mondta! Kis cemende a lelkem, de mégis csak galamb! Nem hiszem, hogy olyan ügyes, mint nagyanyád volt valamikor.

- Mikoj? – kérdezte Gergő. Ármi bácsi csak legyintett. – Gyere, nézzük meg őket!

Megnézték. Ármi bácsi fölöttébb gyönyörködött állatkáiban.

Nem is sejtette, hogy a baj már közeledik Kalózfalva felé. A tornamásnaposi állomásról indult. Vonaton.

 

 

 

 

 

 

 

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 4. E-mail
2012. június 22. péntek, 09:02

 

Viola néni már a sarkon kiabálni kezdett.

- Hova maradt el ilyen soká, a fene abba részeges fejibe!

Ármi bácsi majdnem átölelte, de aztán csak kedvesen ennyit mondott:

- Nem úgy van az, Violkám! Hadd mutatok neked valamit! – Kivette a kalitkából a két galambot, közben magyarázott. – Az előző gazdája csak egy zsinórt kötött a nyakába, úgy sétáltatta, úgyhogy Pötyi mellé tettem. Ha láttad volna őket a vonaton!

- De hiszen ez a galamb egy vagyon! – Rémülten nézett öregére,de hangja, mint egy ügyészé. – Maga elgalambászta az összes pénzt!

- Nyugalom, tubicám, nyugalom! Szinte ingyen volt. Az a mit tudom én ki nem értett a galambokhoz. -  És elmesélte a vásárlást.

- Nagy kópé maga, Árminom!

Birincsik, miközben helyére kísérte a két galambot, Pötyi fülébe súgta:

„No látod, nem maradsz vénlány!Belzebubéba pedig: „Ha bedugod, sose húzd ki, fiam!” Másnap kora reggelt megrendelt Tódornál két alumínium jegygyűrűt. (Önöknek elárulom, ha nem mondják tovább: Pöthihumba királynak aranygyűrűkről küldött számlát.) Hát mégis rátalált Pötyire a nagy szerelem! Akkor úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Igen, minden békésnek és nyugodtnak tűnt. Ármi bácsinak ízlett Tódor pálinkája, jóleső érzés volt még felböfögni is. Viola néni már a konyhát seperte, amikor a férje megjött. Zsörtölődve fogadta.

- Ha már Pesten volt, hozhatott volna valami kiállításfiát!

Ármi bácsi legyintett („Szófia beszld!), leült az asztal mellé s magához intette a feleségét.

- Violkám, nem halt meg mostanában valami rokonod?

- Már miért halt volna? Meg mi az, hogy az én rokonom? Megkergült maga?

- Valami amerikai bácsikád, akiről nem tudsz.

- Galambász létére tyúkesze van! Ha nem ismerem, honnan a fészkes fenéből tudnám, hogy meghalt? – Mivel Birincsik hallgatott, folytatta. – Miért, meg kellett volna halni valakinek? Miért pont az enyéimek közül, úgyis kevesen vagyunk már idefent!

- Ne kárálj annyit! Az éjszaka galambokról álmodtam.

- Mi abban a csoda? Azokkal kel, azokkal fekszik.

- Az álmoskönyv szerint ez örökséget jelent.

- Ahá! Azért kellett volna meghalni a gazdag rokonnak. És hogy látta azokat a galambokat?

- Egy bálban.

- Bált látni nem eljegyzést jelent?

Ármi bácsi mosolyában a következő mondat bujkált: „Néha te is sok vagy nekem, asszony!” Megint szerencséje volt: Viola nénit más érdekelte.

- Olyan bálat látott, amilyenről a Magazinból olvasott fel nekem?

- Cifrábbat Told közelebb azt az üveget! Csak mink ketten voltunk emberek, a többi mind állat. Nem láttam lámpát, de a fény nem olyan volt, mint éjszaka szokott lenni. A prímás egy óriási tücsök, a brácsás egy cincér, a nagybőgős egy svábbogár, az énekes meg egy csuka volt, a kórusban sügérek, domolykók és pontyok énekeltek. Ezek tudtak beszélni. Igenis, tudtak! Volt operett, magyar nóta, keringő, polka, csárdás, táncdal, bítes muzsika, még ezeket a mai gyerekeket megbolondító zenét is húztak! A galambok meg ropták. Micsoda színes kavalkád! Látnod kellett volna!

- Ó, én nem bírok olyan csicsásakat álmodni, mint maga.

Az asszony hangja nem árulta el, hogy bók volt ez vagy szurkálódás, Ármi bácsi így csak ivott egy kortyot, arról legalább biztosan érezte, hogy jólesett.

- Először egy turulmadár és egy griff lépett a parkettára. Ahogy ott kerengtek, olyan ijesztőek voltak, hogy álmomban is azt hittem, hogy csak álmodok. Kiderült, hogy ez csak álruha: két koromfekete galamb bújt ki alóluk. Az egyiknek villogó narancssárga volt a szeme, a másiknak vörösen csillogott. Aztán a többi galambok is táncra perdültek, tviszteltek, keringőztek, polkáztak, csárdást jártak. Egy Braunschweigi Keringő tolla fekete, piros és sárga volt, a kétfejű Bécsinekmert annak is két feje volt, mint Ferenc Jóskánakpiros, fehér, piros, a Francia Golyvásé meg piros-fehér-kék. Az Amerikai Óriás Posta, rajta hét piros meg hat fehér csíkokkal és ötvenvalahány csillaggal, csacsacsázott egy vörös Dániai Szívhátúval, aki egy nagy latinkeresztet hordott a hátán. A Bukovinai Pergő és az Aradi Bukdács színe kéknek, sárgának és pirosnak látszott, de apám mesélte, hogy valamikor piros-fehér-zöld volt, mint ahogy a brékező Tulai Keringő is vörösről fehér-kék-pirosra változott. A fene essen bele a politikába, de még abba is, amit történelemnek hívnak! Igazam van, Violkám? Azon is csodálkozok, hogy a bálban ott kóválygott a világoskék Békegalamb is, amikor a világ tele van háborúkkal meg robbantásokkal! És azok nem álmok!

- Az a fontos, Árminom, hogy nekünk meg a gyerekeinknek nincs semmi bajunk. – Egymásra mosolygott a két öreg. Rövid hallgatás után Viola néni így szólt: – Álmodott vóna kend egy halottasházzal! Az annyit tesz, hogy a remények megvalósulnak.

Birincsik felderült arccal dörzsölte meg a tenyerét.

- Ha arról álmodok, meghal a gazdag amerikai nagybácsikád, és örökölni fogunk egy csomó pénzt! Hej, asszonyok! Ha ördögnek nem is vagytok jók, angyalnak azért prímán megfeleltek!

Félrehúzva a nyári konyha firhangját, Tusnádi Jakab lépett be.

- Nem akarok zavarni, de a dolog nem tűr halasztást. Ármi bátyám, biztosan értesültél már a galambhamisítási botrányról. Úgy tűnik, hogy begyűrűzött hozzánk, Kalózfalvára is!

Az öreg összeráncolta homlokát.

- Két szemed a galambokra! – szólt, közben Viola néni rosszalló pillantásával nem törődve ivott még egy pohárral és vállára terítette zakóját. Elindultak.

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 3. E-mail
2012. június 14. csütörtök, 08:16

 

Az idegen galamb (Ő) félszegen pislogott az egyre epekedőbb pillantásokat látva.

- Hogy hívják a madaradat, öcsém? – szólította meg Ármi bácsi a pipáját tömő férfit, akiben a tulajdonost sejtette.

- Bubicának.

- A franc essen beléje, ez is nőstény! – Amíg a másik a pipájával bajlódott, Ármi bácsi villámló szemekkel sziszegte Pötyinek: – Miféle nőstény vagy te? A kiállításon tojtál a tojókra, most meg… Vagy a vénasszony vert át? No, várjon csak! Ha hazamegyek…

A férfi meghallotta az utolsó szavakat.

- Miért bántaná azt az áldott asszonyt?

- Azt állította, hogy ez a mondén tojó. És látod? A te Bubicád körül legyeskedik!

- Hogyha tojó, akkor így van rendjében! Tudja, bátyám, csak én hívom így, a rendes neve Belzebub.

- Mint az ördögé?

- Asziszem.

- Akkor ! Isten nem merte asszonyokra bízni az ördögséget, nehogy valami nagy bajt csináljanak. – A galambokra nézett. – Kezdenek összemelegedni. Öcsém, a te ördögfajzatod tetszik az én Pötyimnek. Mit szólsz te ehhez?

Misurda Ábris (akit szava járása miatt szokták Ferkónak, Fecónak is nevezni, utalva az egykor Assisiben tevékenykedő kollégájára) csuklani és köhögni kezdett, következésképp nem szólt semmit, csak egy kicsit elhúzódott Ármi bácsitól, s szavait azzal magyarázta, hogy az öreg biztosan többet ivott a kelleténél. Ármi bá’ fürge agya gyorsan kapcsolt. Tulajdonosa felnevetett.

- Á, szóval azt hitted, hogy… Tudd meg hát…És miközben ütögette galambász társa hátát, elmesélte neki Pötyi históriáját. Az öregekre jellemző komótossággal, a szavait alaposan megrágva beszélt, így van időnk megtudni egy s mást Belzebubról, aki mostanában nem érezte magát még nőnek sem.

A zavarok tavaly őszelőn kezdődtek a lelkében, amikor egy bágyadt délután felnézett az égre. Vadludak V-jét látta. Lejjebb hajtotta fiatal fejét: a villanydrótokon izgatottan csivitelő fecskéket látott. Másnap üresen feszültek a huzalok. És harmad-, negyed-, ötöd-, sőt hetednap is. Ennyi ideig csak a postagalambok szoktak odalenni! Nem voltak fecskék egészen tavaszig. Akkor megjöttek (egy nyugalmazott postagalambtól megtudta, hogy Afrikából), és Belzebub úgy éreztelenézés, fitymálás volt a tekintetükben, amikor ránéztek. Ő mondain volt, nem tudott repülni.

Belzebub kedélyének másik oka a tojókkal kapcsolatos. A három, Taganrogból elszármazott galamblány, Tatjana, Maruszja és Olga csak a délceg, szédítően keringőző, dumájú hímek társaságát kedvelte, ő pedig hölgyek jelenlétében mindig zavarban volt, hebegett-habogott vagy szemlesütve hallgatott. Így járt nagy szerelmével – a gazdája Böbének hívta –, akit bámult szívdobogva, de csak állt, mint akinek  földbe gyökerezett volna a lába, még , hogy lombot nem hajtott, mint a fák. Úgy nézte a pár galamblépésnyire magokat csipegető szerelme tárgyát, mint Odüsszeusz nézhetett Trója hamvai fölött a távoli Ithaka felé. Könnyak gyűltek a szemébe, amikor Böbe egy vörös tollú gavallérral bevonult a szomszédos odúba. Ha ember lett volna, biztosan azt gondolja, hogy ez az inferno.

Ábrisnak feltűnt, hogy madara nem eszik, nem iszik, csak búslakodik már napok óta.

- Asziszem, nem stimmel nálad valami. – Hiába volt minden kérdés, kérlelés. Ábris töprengett, tépelődött, aztán, midőn úgy gondolta, hogy megtalálta a magyarázatot galambja viselkedésének okáról, felvitte Belzebubot Pestre, az Állatkertbe. Átverekedték magukat az agresszív zsibárusok, fecsegő hülyék tömegén, s már ott is voltak az emuk és a struccok szálláshelyén. A szállás most nem szó szerint értendő.

- Látod őket, koma? Ezek se tudnak repülni, mégse viselkednek olyan gyalázatosan, mint te! Legalábbis asziszem. – Egy kisfiú felemelte gömbnyalókáját, hogy odadobja az egyik madárnak, de az anyja rárivallt, ezért egy jókora követ hajított be, mire a struccok, az emuk őrült vágtába kezdtek. Belzebub – aki legfeljebb csak totyogásra volt képes – lehorgasztotta a fejét.

- Hülyegyerek! – förmedt rá a kacagó kisfiúra Ábris. Az édesanya a galambászra öltötte a nyelvét és megsimogatta egyetlenje okos fejét.

Belzebub bánata a pingvinek látványára sem olvadt fel, akiket Misurda szintén megmutatott neki. Kicsit megborzongott, de magába roskadva nézett ide és oda, csak a gazdájára nem. Komplexusa akkor tetőzött, amikor meglátta a fácánok, a pávák farkát. Búskomoran baktatott tovább Ábris mellett. A karvalyok, vércsék, keselyűk, baglyok lakótere előtt találkoztak Pötyiékkel. Ott megálltak, mert Ábris pipára akart gyújtani.

- Asziszem, isten az én Bubicámat a maga galambja számára teremtette! – kiáltott fel a huncut Misurda, és elbeszélte madaráról mindannak körülbelül az ellenkezőjét, amit én – mindenféle érdek nélkül – elmondtam. – Nem hiába hívják – fejezte be Berentei Bagzó Belzebubnak! Nem hiszi?

Már miért hitte volna negyvenévi tapasztalatával Ármi bácsi? Mosolygott magában, és hogy a galambok ne hallják, közelebb hajolt Ábrishoz. Suttogott.

- A te Bubicád ugyanúgy szűz, mint az én afrikás madárkám! A felét se éri annak, amennyit a szavaidból összeszámoltam. Nem, ne merj nekem hazudni! – Ábris pirosló arccal megint a pipáját kezdte babrálni. – Lásd, hogy kivel van dolgod, elfogadom a galambodat, és ha lesznek fiókák, neked is adok vagy kettőt. Egy szót se! Lenne szíved elválasztani őket egymástól? Gyerünk, igyuk meg az áldomást! Egy kört én fizetek.

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 2. E-mail
2012. június 07. csütörtök, 06:48

 

      Ármi bácsi és Gergő beugrottak a patakba, lubickoltak, pancsoltak.

      Pötyi otthon maradt. Lépett kettőt jobbra, lépett hármat balra a karimán, végül felemelte a szárnyait. Magasban tartotta másodpercekig, s kitátott csőréből keserves sóhajtás szakadt ki és indult a felhőtlen ég felé. Pötyi újra begubózott magányába, látszólag közömbösen figyelte az itató vizének tükrét.

Viola néni, aki nemcsak a galambászok, hanemminden gyakorlatiasságának, gasztronómiai érdeklődésének ellentmondva – a galambok lelkét is jól ismerte, és férjéhez hasonlóan minden lacafacázás nélkül kimondta, ami éppen a szájára kívánkozott, ránézett.

           - Viszket, madárkám? Miért magadat bámulod? Te is úgy akarsz járni, mint az a kótyagos agyú görög gyerek, az a Nárcisz vagy kifene? Szerezz magadnak egy nyalka legényt, aztán… Te is egyszer vagy fiatal!

          Délután beszámolt a férjének.

          - Kéne, kénevonta össze szemöldökét Ármin –, de melyikük? Királyi madár ez, finnyás úri fehérnép. Biztos, hogy tojó?

          - Megismerem tán a magam fajtáját! – csattant fel Viola néni, és Birincsik kiérezte a hangjából azt a sértődöttséget, amely elől ajánlatos kitérni. Tegnapelőtt is így kezdődött

           Megsimogatta felesége kendőjét. Hangja olyan volt, mint aki hízeleg, és akinek legalább két héttel előre jár az agya.

           - Ha te mondod, akkor tojó! Ehhez te jobban értesz. Kibír szerinted két hetet a micsodája? A tied is kibírt, amikor katona voltam. Vagy nem?

            Szerencséjére Viola néni nem hallotta meg a kérdést, mert kisietett a kapu elé, amikor meglátta, hogy Örzsi anyó közeledik.

           Kiitta poharából a meglangyult fröccsöt, kisétált az udvarra. Galambjai köréje sereglettek, de ez most nem vidította fel az öreget. Belépett a dróttal körülhatárolt területre, amelynek közepén a Pötyi-lakékeskedett. A galambot abban a testtartásban találta, amit a felesége elmondott. Egy szót sem szólt, csak a fejét csóválta. Töprengett. Amikor elcsitult az unoka, a feleség, a szomszédok zaja, és a napot a hold, Kalózfalva foghíjas lámpasorainak világa és a tévék ablakaiból kiszüremlő fénye váltotta fel, Ármi bácsi is elment aludni.

           Hajnalban a felesége rázta fel.

           - Ármin! Ne horkoljon már! Hallgassa csak! Azt hiszem, magát keresik.

           - Mi van? – az öreg felült az ágyban.

           - , galambozó! reggelt kívánok, az anyád oltáron függő, Heródiás hétszentségit!

           - Ki a fene vagy? Mit akarsz?

           - Fia apámnak, a világbíró Pöthihumba királynak. Jöttem nézni madárkám!

           - Az apád úristenét! Ezért ébresztettél fel?

           - Pontosan.

           Amíg Birincsik felöltözik, megissza kupica pálinkáját és kiballag a ház elé, lássuk, hogy megy a sora az ifjú fekete hercegnek itt, a messzi idegenben. Egyelőre esze ágában sem volt a szeretett apjában megtestesülő népe óhajának eleget tenni, kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy kiművelt emberfő legyen. A szegedi Béke tanszéken nem politológiát tanult, a „ló farában” nem anatómiát, a Búzában nem gabonatermesztést. A Kék golyóbansem az első mozgatót kereste, nem a newtoni fizikát szívta magába, és a Sárkánytsem azért látogatta oly sűrűn, hogy a néprajzról, a kínai ősvallásról, a meseelméletről szerzett ismereteit bővítse. Az éjszakai életben teljesen megfeledkezett arról is, hogy az apja már kiválasztotta neki a jövendőbelijét. Most egy szőke hajú lányt mutatott be Ármi bácsinak. Látva az öreg kikerekedő szemét, hozzátette:

            - Éva tolmács. Hiába, hogy lenni bennem jó nyelvérzék, tudok angolozni, franciázni…

            A lány felnevetett.   

       - Imi igazat mond.

            - Milyen Imi?

        - Ő. Ki tudná kimondani azokat az idióta néger neveket? Én Iminek nevezem, Jutka Palinak hívta, az a vörös ribanc meg Boldinak. Mindegyikre hallgat. Mostanában egyébként mindenki Iminek szólítja – mondta büszkén.

         - Éva segít nekem magyarózni.

          A kis szőke kacagni kezdett és megborzolta a fekete, gyapjas üstököt, megpuszilta a vörös, húsos ajkakat, a barna füleket.

         - Gyerünk, fiam! Megmutatom a galambodat, Pötyit.

         - Miért? Ő van fiú?

         - Nem. Ez van neve.

         - Én lenni magammal vele kertben! Galambozó, te vigyázol addig erre! – a herceg a lányra mutatott és elindult.

          Nagy volt Pötyi öröme. Befészkelte magát a herceg karjaiba, és mint a doromboló macska, búgott, turbékolt. Az ifjú néger csókolgatta, simogatta kedvencét. Varázsszavakat mormolt neki anyanyelvén, de magyarul becézte, dicsérte: - Jól meg vagy nőve, megnőstényesedtél a régen, amikor nem láttak a szemeim. – A galamb teste megrezzent, majd megmerevedett. Abbahagyta a turbékolást is. A herceg cigaretta után kotorászott a zsebében, mégis észrevette a madár viselkedésének megváltozását.

          - Tapogattam az elevent benned?

          Pötyi szorosabban odahúzódott a herceghez és fátyolos szemet vetett rá.

          - Ne totojázzál, vegyél inkább példát rám. Rólam. Csak egyszer van lenni fiatal mindenki! Te is meg én is!

           Pötyi szemében vörös színű fény villant. Hogy ez mit jelentett, csak a legtapasztaltabb galambászok tudják. Például Ármi bácsi. Két héttel később felvitte őt Budapestre, az Országos Galambkiállításra. Nem éremszerző célzattal. Pötyi pillanatok alatt felismerte a kalickában feszengő hímet és már lépett is tovább a következő ketrec elé. Ott hosszasan elmélázott raboskodó sorstársát figyelve, de onnan is továbbment. A tojók előtt meg sem állt. Ideiglenes gazdája csalódottan látta, hogy a hímek között sem talált magának valót.

            - A fene essen bele abba a kényes begyedbe, hát milyen kancsi kell neked? – Gondolkodás után döntött. – Van még időnk a vonatindulásig, gyerünk az Állatkertbe!

             Pötyi nem félt az oroszlánoktól, sem az elefántoktól, sem a kafferbivalyoktól, sőt még a vízilovaktól sem, de riadtan pislogott Ármi bácsi mögé bújva a karvalyokra, a vércsékre, a keselyűkre, sőt a baglyokra is. Egész testében reszketett, vércukor szintje megemelkedett, tollai felborzolódtak. Elfordította a fejét.

              Ekkor meglátta Őt.

 

 

 
Tánczos G. Károly: Életöröm – előszó egy állati szöveghez E-mail
2012. május 31. csütörtök, 06:32

Az írás általában szenvedés. Nekem. És nemcsak a szemim (stb.) állapota miatt. A következő szöveg kivétel. Ezt Szabó Zoli is tanúsíthatja. Igencsak köze volt a megszületéséhez. 2003 októberében meglepetésszerűen felhívott, hogy lehetősége van egy Galambász Magazin című havilap főszerkesztésére, s kérte, írjak bele én is. Valóban meglepődtem. Zoli és mégiscsak én? Zoli és a galambok? Galambok én és? Így hát beleegyeztem. Az első variációban Gizike és a Csapat is szerepelt volna, de Zoli lebeszélt. 2004 februárjától 2005 áprilisáig tizenöt folytatásban, Grósz Károly névvel jelent meg ez a változat. (Nem szó szerint ez, mert kisebb stiláris változtatásokat végeztem rajta. Plasztikai műtétet, ha úgy jobban tetszik.) Írtam volna én tovább, de lap befuccsolt! (Nem ez volt az utolsó eset, ugye, Zolikám?)

Örömmel, görcstelenül írtam, sőt – ami szinte sose fordult elő – menet közben nevettem saját ötleteimen. Külső vélemények szerint a szöveg önállóan is megáll a talpán, mégis fűzök hozzá egy-két megjegyzést. A valóság és a képzelet ötvözete. (Mint minden emberi „termék”!) Valós (pl. Szeged) és kitalált helyszínekkel (a 2. részben felsorolt kocsmanevek közül a „ló fara” népnyelvi elnevezés, a ténylegesre nem emlékszem), hús-vér (pl. Hümér=Szemendrei István) és fiktív szereplőkkel – Pályinkás létezik, csak a vezetékneve más –, megtörtént (pl. a kiskunfélegyházi állomáson) és megálmodott eseményekkel. A cselekmény is ez utóbbi módon alakult. Akadnak még további csavarok, de hát arra való az olvasó, hogy felfejtse, kibogozza őket!

Végül, de végképp nem utolsó sorban: aki akarja, „kocsmaszövegként” is olvashatja!

 
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 1. E-mail
2012. június 01. péntek, 05:17

    Nevével ellentétben nőstény volt. Ez süldő galamb korában problémát okozott neki. Az  eredeti neve  „ A világbíró Pöthihumba király bátor, hős fiának egyszülött madárkája, aki át tudta szelni a Nagy Vizet”. (A név második felét később biggyesztették a törzskönyvbe.) Mielőtt megtudják, hogy Birincsik Ármin bácsi, a szabad szájú galambász, egyúttal a keresztapja is, miként segített rajta, és hogy miként lett vízigalamb, meg kell ismerniük életének rövid történetét.

    Afrikában látta meg a napvilágot és a kontinensre jellemző növényeket, állatokat, embereket. Földrajzból tanultuk, hogy Afrika messze van, és hogy főként fekete színű embertársaink lakják. Történelemórán pedig azt, hogy a néger atyafiak gyakran vívnak véres háborúkat a fehér idegenek, vagy ha olyanok véletlenül nincsenek, egymás ellen. Pöthihumba király országában hál’ istennek voltak gyarmatosítók, így nem kellett az egyébként is kicsiny lélekszámot csökkenteni. Történt egyszer, hogy a felszabadító háború szünetében a királyfi hazautazott a fővárosba meglátogatni régen látott szüleit. A harcokban megszokta, hogy minden gyanús hangra figyeljen, ezért amikor az udvaron sétálgatott, gyönyörködött, felkapta a fejét a halk kopogásra. Aztán le is hajtotta, mert a kip-kopok lentről hallatszottak. Lenézett és látta, hogy egy tojás héja repedezni kezd, kilyukad, egy pici csőr jelenik meg, majd egy fej, egy szárny, végül egy kis galamb egésze. A fióka, miután egy-két csapással kipróbálta szárnyait, felnézett a királyfira. Azóta mindenhová követi, vagy ha a fiú távol van, nem eszik, nem iszik, csupán búslakodik.

    A háborúnak vége lett, az afrikai ország kivívta függetlenségét és belekezdett az új, a boldog, az igazságos társadalom felépítésébe. Az építkezés egyik első jele az volt, hogy a király elküldte a fiát tanulni a szegedi egyetemre. A fiú nem vitte magával Pötyit, mert nem tudta, hogy abban a távoli országban milyen sors várhat egy galambra. (Még majd élve megeszik szegényt!) Egy kis idő múlva az apja táviratozott: „A galamb nem eszik, nem iszik, csupán búslakodik. Jobb helye lesz nálad!” A király régóta ismerte Birincsik Ármint. Szenvedélyük hozta össze őket. Sokszor cseréltek már galambot, és egy idő után leveleket is váltottak egymással. (Birincsiknek a menye fordított.) Ahogy a postagalambokat, úgy a galambászokat sem érdeklik az országhatárok. Pöthihumba telefonált Ármi bácsinak, aki örömmel és készséggel vállalta, hogy a királyi galambot szárnya alá veszi, amennyiben a király állja a költségeket.

    - Emiatt ne főjön a feje, sporttársam! Azért van a népem, hogy állja a cechet! Vigyázzon a galambra, mintha a sajátja volna! Egyelőre ne engedje a városba, főleg egyedül ne! Egyszer én is eltévedtem Addisz-Abebában, de úgy! Majd üzenek a hercegnek, és meglátogatja időnként a kis tollas barátját! Neki most tanulnia kell, mert szeretett népemnek kiművelt emberfőre van szüksége.

    Sokáig tartott az út Afrikától Magyarországig. A Gibraltári-szorosnál háborgott a tenger, a méteres hullámok gyakran visszasodorták őket. Voltak olyan pillanatok, amikor, bár semmi köze nem volt ezekhez az állatokhoz, Pötyi kutyául érezte magát, és úgy sejdítette, hogy kár volt erőltetni az elindulást. Pedig az ő ketrece védve volt a fedélzetre fel-felcsapó víztől. A hajóról vonatra, arról egy teherautóra került és egy nap múlva Hegyeshalomnál átlépték kicsi országunk határát. Itt aztán csökkent a tempó a hiányzó KRESZ-táblák, a másokkal nem törődő „szelíd motorosok és autósok” miatt. Ármi bácsi, aki a postagalamb-röptetések során kifinomult időérzékre tett szert, az órájára nézett, megcsóválta a fejét és a többiekhez fordult.

    - Ez a galamb is megismeri a magyarok istenét! Szaktársak, ismeritek azt a viccet, amikor a magyar ember forgalomból vizsgázik, oszt az oktató szemrehányóan megkérdezi tőle: „Milyen tábla volt az, ember?” „Alamínium, kezsit csókolom! Visszatolassak?” Jó, mi? Még hogy vissza akar tolatni a tábláért!

    A furgon végre elhaladt a Kalózfalva településjelző tábla mellett. A sofőr fékezett, megállt. Pötyi megérkezett a célállomásra, Ármi bácsi szülőfalujába. A galambősz tenyésztő már várta, és várták a falubeliek, a közeli és távoli városok galambászai, sőt még Budapestről is eljött néhány szenvedélyes, kíváncsi homocolumbano, galambászember.

    Az öreg aláírta az átvételi elismervényt, a ketrecet lerakták az erre a célra vörös drapériával letakart hokedlira. Birincsik sokáig forgatta a lapot, nézte a papíron feltüntetett nevet. Kifakadt.

    - Menten hanyatt vetem magam! Csak azok a négerbarna emberek adhatnak ilyen hosszú nevet egy ekkora galambnak!

     Még egyszer átolvasta a hivatalos iratot. Aztán szemében fény csillant, ráncai kisimultak. A gubbasztó galambra vetette a tekintetét.

    - Pötihumba, Pötihumba… Micsoda hülye szó! De mit tökölök én ennyit? Akár pöcörőd van, akár lyukacskád, mostantól fogva Pötyi legyen a neved.

    Pötyi, mivel nem értette az egész szertartást, és mert most kezdett magához térni, felocsúdni a hosszú ideig osztályrészül kapott zúgás, zakatolás, berregés, az állott, áporodott, ürülékszagú levegő kábulatából, felállt, toporgott és négyet csapott szárnyaival.

    - Látják? Látjátok? Tetszik neki az új neve!

    Ármi bácsi kezdetben elkülönítette Pötyit a többiektől. Csináltatott neki az arany kezű Tódorral egy komfortos lakást. Ellátta mindenféle élelemmel, cirokmaggal, kölessel, búzával, kukoricával.

    - Begyesedjél, galambom!

    Szomjúságának csillapítására Tódor egy tepsire emlékeztető bádogedényt készített, amelybe ideiglenes gazdája naponta többször friss vizet öntött. A megérkezést követő nap kora délutánján, amikor már úgy-ahogy kipihente és teleette magát, ott üldögélt az ivóedény karimáján és figyelte a fiatalosan tüsténkedő gazdasszonyt. Viola néni gyakorlatias asszony volt, nem osztotta férje szenvedélyét. Ármin bácsi kedvencében ő az ünnepi ebéd egyik fogását látta. („Hiába, az asszonyállat az asszonyállat! De azért szeretem a vénasszonyt!”– szokta mondogatni Ármi bácsi a helyi galambász egyesület találkozóin.) Pöty ivóedényéről is sütőtepsi, a reá pislogó madárról bő zsíron piruló megkopasztott, kizsigerelt, pástétommal töltött galamb ötlött az agyába. A Pötyi felé tipegve közeledő, maszatos unokájuk viszont örökölhette nagyapja lelkesedését, már-már megszállottságát, a szakértelem terén azonban volt még tanulni valója, de hát ráért, hiszen három éves volt.

    - Nézd, papó! Útyik a tubi!

    - Úszik neked at apád majd’ megmondtam mije!

    A kisfiúsírásra görbülő száját látva Ármi bácsi elszégyellte magát. Ki akarta engesztelni, meg akarta vigasztalni szeme fényét, ezért színészkedett. Közelebb lépett az itatóhoz.

    - Hadd lám! Tényleg úszik! Ügyes vagy! – És megpuszilta a gyerek fejét, de mivel nem tudta, hogy a fiúcska hisz-e neki, no meg melege is volt, így kiáltott fel. – Menjünk, úttyunk mi is, Gejgő!

    Útban a patakhoz Gergő mindenkinek elújságolta.

    - Útyógalambunk van! Vízigalamb!

    A gyerekek álmélkodtak, a felnőttek mosolyogtak rajta.

 


Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 97 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs