Tejfogként láttam meg a napvilágot a Ratkó-korszak vége táján. Szerencsém volt, mert vártak engem és örültek a megszületésemnek. Finom falatokkal kényeztettek. Legjobban a cseresznyét szerettem, meg a meggyet, a barackot, a körtét, a szilvát, a szőlőt. Egyszóval minden gyümölcsöt, az érés sorrendjében.

Már kora ifjúságomban fontos szerepet játszottam a beszéd kialakításában. Különösen a foghangok területén szereztem érdemeket. A tiszta ef-ek, esz-ek képzése nem okozott nehézséget.

E boldog békeidő egyetlen rendhagyó eseteként említem egy százas szög fejével való közelebbi kapcsolatomat. Valami pince vagy kút készítése során kellett a szögfejnek és a szárának elválnia egymástól. Aztán sokáig várták, hogy ez a szögfej felbukkan a természet útján, de hiába. Pedig én nem rágtam el!

Tejfogságom vége táján már igencsak meglazult a kapcsolatom az engem befogadó fogággyal. Így aztán nem is nagyon bántam, hogy cérnát kötöttek rám és kirántottak. Kicsit mosolyognom kellet azon, hogy ez után hátra dobtak, és azt mormolták: „Egér, egér, adok neked csontfogat, adjál nekem vasfogat!”

Na, ha nem is lettem vasfog, de erős és szép fog vált belőlem. A már ismerős feladataimat igyekeztem továbbra is jól ellátni. A beszédfajták közé sajnos befurakodott először a felelés, később a vizsga is. Ilyenkor minden bátorságomat elő kellett venni, hogy ne csattanjak össze a fogtársaimmal. A vizsgák idején „szerencsére” nem sok dolgom akadt a táplálkozással. De nem panaszkodom, mert figyeltek rám és rendesen gondoztak.

Felnőtt életemből szívesen gondolok vissza az első csókra, a boldogító igen kimondására, az első gyerekre mosolygásra, aztán a másodikra és a harmadikra is.

Örömmel töltött el, amikor a közreműködésemmel átadódott a tudás egy szikrája vagy kisimult egy lélekránc.

Ám de!

Nem is tudom pontosan, mikor történt, pedig a visszaemlékezők jók abban, hogy pontosan visszaemlékezzenek. Mi a titkuk? Mintha csak azért történt volna meg velük az eset, hogy elmesélhessék!

Észre vettem, hogy a szomszédom, Ketteske betegeskedik, megrendült az egészsége. Idegen anyaggal pótolták a hiányát és az élet ment tovább.

Sajnos ez az idegen anyag egyszer csak megvált a fogtársamtól, óriási űrt hagyva maga után. Rosszkor tette, mert a függvények voltak soron éppen, és a foghangokra nagyon is nagy szükség volt a beszédben! De legalább még több derű lopózott be az életbe!

Beteg társam gyógyítására már nem volt elegendő az idegen anyag. Egészen a gyökeréig hatoltak és ettől kezdve a társam többé már nem volt ideges.

Múlt az idő, a beavatkozások izgalmait jótékonyan betakarta a feledés.

Aztán egyszer ez az én szomszédom újra megvált az idegen anyagától, de ekkor már az arányok a hiány javára tolódtak el.

A már kicsit sem ideges gyökérbe egy míves porcelán fogbaba ágyazódott be ezentúl. Küllemével mindenkit sikerült megtévesztenie, de ezt senki nem rótta fel neki, mert rendesen ellátta minden feladatát.

Mígnem egyszer engedett a gravitációnak és szelíden kihullt.

Nem hagyták annyiban a dolgot. Szépen becsomagolták a hűtlenkedő bébit, elvitték a fogdokihoz, és visszaragasztatták. Aztán még egyszer. Aztán újra…

Be kellett látni, hogy ez nem mehet így tovább!

A közelmúlt eseményeiről nehéz megfelelő rálátással beszélni. Azért megpróbálom.

Társam, Ketteske utolsó maradékát, a kibetonozott gyökerét is eltávolították. Jó társam volt, szeretettel emlékezem rá. Az ezt követő beavatkozások sajnos engem is és egy másik fogtársamat is érzékenyen érintették. Találkoznunk kellett egy csiszoló nevű műszerrel, amit szívesen kihagytunk volna az éltünkből! Azt hiszem ezt a társam nevében is mondhatom. Egyáltalán nem vigasztal, hogy ezután majd társammal együtt megkoronáznak, ami merőben szokatlan egy demokráciában. Mostantól az elveszett társunk, Ketteske hiányát fogjuk közre koronás fejünkkel, és úgy teszünk, mintha ő még mindig a helyén lenne!

Új korszak kezdődik az életemben.

Vagy csak a régi folytatódik másképpen?