Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)



Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (A jó Domokos sógor) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. július 09. szombat, 05:38

 

Tudják, hogy nézett ki Domokos sógor a szénásszekér tetején? Valahogy úgy, mint csók a torta közepén. Mintha lenne a szénásszekér tetején valami. Vagy mintha nem is lenne semmi. Csak egy odavetett szalmakalap. A feje teljességgel bele volt veszve a szénába, de messziről látszott, hogy a kalap alatt azért ott van maga, Domokos sógor.

Csöndes ember volt Domokos sógor. Talán túlságosan is csöndes ember volt ahhoz mérten, hogy mennyi nyomorúságot mért a sors az ő vállára. Más a helyében egyfolytában panasz­kodott volna a fönnvalóra, vagy a hatóságra, hogy mit vétett a sors ellen, miért kell neki annyi terhet viselnie egész földi éltében.

Domokos sógor soha, semmire nem panaszkodott. Ha valamibe be kellett állni, ő szó nélkül beállt, akkor is, ha nem tetszett neki a beállás. Domokos sógor mindig és minden­kivel tökéletesen egyetértett. Mindenben. Ha valaki azt mondta neki egy forró nyári délután, hogy azért az időjárás túlzásba viszi a hőséget, ő azt felelte, csakugyan igen nagy a hőség. Ha pedig azt mondta valaki ugyanarra a nyári délutánra, hogy meleg van, de a nyár arra való, legyen legalább meleg, azt felelte, a nyár arra való, legyen legalább meleg.

Ilyen ember volt Domokos sógor. Más véleményéhez soha nem tette oda a saját vélemé­nyét. Meghallgatta mindenki véleményét és egyszerűen egyetértett mindenki véleményével. Ezért Domokos sógorral senki, soha össze nem veszett. Még Berta, a felesége sem.

Az igaz, hogy Berta sokszor mondta Domokos sógornak, hogy azért valami meglátásod neked is lehetne, Domokos, mert meglátás nélküli embert nehezen lehet egy életen át elvisel­ni, de ebből vita nem lett. Ilyenkor azt mondta Bertának Domokos sógor, hogy igazad van Berta, minden embernek kell, hogy legyen meglátása.

Már úgy nézett ki, szépen éli le földi életét Domokos sógor. Fölösleges veszekedés, ideges­ség nélkül. Már úgy nézett ki, békességes természetével az igazi boldogság útján jár ez a vézna, sápadt ember, Domokos sógor. Berta, a felesége is mintha beletörődött volna abba a kialakult helyzetbe, hogy férjének véznaságát és sápadtságát pótolja az ő kövérsége és orcájának örökös pirossága. Már úgy nézett ki.

Egy napon jön Berta anyámhoz, éktelenül panaszkodva. Hogy milyen tyúkesze van az urának, vagyis Domokos sógornak. Hogy még annyi esze sincs, mint egy tyúknak. Hogy bezzeg neked Emma, a te urad önfejű, akaratos ember, időnként még veszekedtek is, de a te uradnak legalább van meglátása. Képzeld el, ennek a Domokosnak meg sem fordult a fejében, hogy ne tartsa kezében a létrát, hogy én azon a létrán másszak fel az udorba. Nem gondolt arra, hogy nincs annyi ereje, amivel megtarthatná, ha én a hatalmas súlyommal arra a létrára rálépek. Tartotta szegény egy darabig, amíg bírta, aztán összeroskadt, s én leestem a földre ezzel a hatalmas súlyommal. Még szerencse, hogy nem reá estem, még szerencse.

Hát miért kellett neked fölmászni arra a létrára, ha tudtad, hogy az uradnak nincs ereje téged megtartani? – kérdezte anyám Bertától.

Azért másztam föl, hogy vegye észre, neki is kell gondolkozni, nem csak másnak. Hogy legalább egyszer ebben az életben neki is legyen meglátása. Úgy éltem le az életem mellette, hogy helyette nekem kellett gondolkodni, mi, hogy legyen. És most nekem kellett leesnem a létráról, hogy fölébresszem az uramat. Mert ha ő esik le valahonnan, attól nem ébred föl. Áldozatot hoztam érette, azt hoztam, Emma! Áldozatot. A saját épségemet áldoztam föl az uram fölébresztéséért, Emma!

Berta panaszkodását apám is hallotta udvarunk sarkából. Hozzá is tett egy rövid megjegyzést, hogy Berta is hallja:

Szegény, Domokos sógor!

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (A jó Domokos sógor) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. július 09. szombat, 05:38

 

Tudják, hogy nézett ki Domokos sógor a szénásszekér tetején? Valahogy úgy, mint csók a torta közepén. Mintha lenne a szénásszekér tetején valami. Vagy mintha nem is lenne semmi. Csak egy odavetett szalmakalap. A feje teljességgel bele volt veszve a szénába, de messziről látszott, hogy a kalap alatt azért ott van maga, Domokos sógor.

Csöndes ember volt Domokos sógor. Talán túlságosan is csöndes ember volt ahhoz mérten, hogy mennyi nyomorúságot mért a sors az ő vállára. Más a helyében egyfolytában panasz­kodott volna a fönnvalóra, vagy a hatóságra, hogy mit vétett a sors ellen, miért kell neki annyi terhet viselnie egész földi éltében.

Domokos sógor soha, semmire nem panaszkodott. Ha valamibe be kellett állni, ő szó nélkül beállt, akkor is, ha nem tetszett neki a beállás. Domokos sógor mindig és minden­kivel tökéletesen egyetértett. Mindenben. Ha valaki azt mondta neki egy forró nyári délután, hogy azért az időjárás túlzásba viszi a hőséget, ő azt felelte, csakugyan igen nagy a hőség. Ha pedig azt mondta valaki ugyanarra a nyári délutánra, hogy meleg van, de a nyár arra való, legyen legalább meleg, azt felelte, a nyár arra való, legyen legalább meleg.

Ilyen ember volt Domokos sógor. Más véleményéhez soha nem tette oda a saját vélemé­nyét. Meghallgatta mindenki véleményét és egyszerűen egyetértett mindenki véleményével. Ezért Domokos sógorral senki, soha össze nem veszett. Még Berta, a felesége sem.

Az igaz, hogy Berta sokszor mondta Domokos sógornak, hogy azért valami meglátásod neked is lehetne, Domokos, mert meglátás nélküli embert nehezen lehet egy életen át elvisel­ni, de ebből vita nem lett. Ilyenkor azt mondta Bertának Domokos sógor, hogy igazad van Berta, minden embernek kell, hogy legyen meglátása.

Már úgy nézett ki, szépen éli le földi életét Domokos sógor. Fölösleges veszekedés, ideges­ség nélkül. Már úgy nézett ki, békességes természetével az igazi boldogság útján jár ez a vézna, sápadt ember, Domokos sógor. Berta, a felesége is mintha beletörődött volna abba a kialakult helyzetbe, hogy férjének véznaságát és sápadtságát pótolja az ő kövérsége és orcájának örökös pirossága. Már úgy nézett ki.

Egy napon jön Berta anyámhoz, éktelenül panaszkodva. Hogy milyen tyúkesze van az urának, vagyis Domokos sógornak. Hogy még annyi esze sincs, mint egy tyúknak. Hogy bezzeg neked Emma, a te urad önfejű, akaratos ember, időnként még veszekedtek is, de a te uradnak legalább van meglátása. Képzeld el, ennek a Domokosnak meg sem fordult a fejében, hogy ne tartsa kezében a létrát, hogy én azon a létrán másszak fel az udorba. Nem gondolt arra, hogy nincs annyi ereje, amivel megtarthatná, ha én a hatalmas súlyommal arra a létrára rálépek. Tartotta szegény egy darabig, amíg bírta, aztán összeroskadt, s én leestem a földre ezzel a hatalmas súlyommal. Még szerencse, hogy nem reá estem, még szerencse.

Hát miért kellett neked fölmászni arra a létrára, ha tudtad, hogy az uradnak nincs ereje téged megtartani? – kérdezte anyám Bertától.

Azért másztam föl, hogy vegye észre, neki is kell gondolkozni, nem csak másnak. Hogy legalább egyszer ebben az életben neki is legyen meglátása. Úgy éltem le az életem mellette, hogy helyette nekem kellett gondolkodni, mi, hogy legyen. És most nekem kellett leesnem a létráról, hogy fölébresszem az uramat. Mert ha ő esik le valahonnan, attól nem ébred föl. Áldozatot hoztam érette, azt hoztam, Emma! Áldozatot. A saját épségemet áldoztam föl az uram fölébresztéséért, Emma!

Berta panaszkodását apám is hallotta udvarunk sarkából. Hozzá is tett egy rövid megjegyzést, hogy Berta is hallja:

Szegény, Domokos sógor!

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Leo) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. július 05. kedd, 16:57

 

Szép ez a vasárnapi délután. Itt állunk, a város főterén, előttünk nyílnak a rózsák. A hátunk mögött fényes vendéglő. Terasszal. Az a neve, hogy Leo.

Mondom Zolinak, az én barátomnak, nem kellene nekünk is ide leülni, a teraszra? Jó ételek illata ömlik a Leo-ból...

Zoli szavakkal szokott játszadozni, azért is szeretek véle beszélgetni. Most is játszik a szavak­kal. Azt mondja, nyomatékkal: Le? Ó... Ide leülni nem nekünk való. Tudod te azt, hogy mennyi itt egy szimpla ebéd?

Mondom, én azt nem tudom, mert itt soha nem ebédeltem. De azt tudom, hogy nemrég itt, szemközt velünk, a túloldalon öles betűkkel volt kiírva, hogy Miénk a tér!

– Az igaz, hogy ez volt kiírva nemrég. De már nincs kiírva. És nem is lesz kiírva immár. Soha. És ha ki is írná valaki, nem lenne abban igazság. Mert ez a tér már nem a miénk. Gyere, sétáljunk egyet a téren. Figyeld meg, alig fogsz hallani valakit a mi nyelvünkön beszélni.

Sétáltunk egyet a téren. És alig hallottam valakit a mi nyelvünkön beszélni.

Mondom a barátomnak, azért erről a Leo-ról eszembe jutott valami. Szilárd Leó jutott eszem­be. És egy kedves történet. Elmondtam Zolinak a kedves történetet. Lehet, hogy nem épp ilyen részletesen, mint amiképpen most ide mellékelem :

Francis Crick, aDNSszerkezetének és szerepénekNobel-díjasmegfejtője jegyzett fel egy történetet:Enrico Fermitsok minden érdekelte, így ez élet eredete is. Egyszer baráti társaság­ban ezt mondta: ATejútrendszerbenvan legalább százmilliárd csillag, többé-kevésbé olya­nok, mint aNap. Sokuk körül bolygók keringenek, egyeseken folyékony víz is előfordul. A vízben a csillagfény hatására kémiai vegyületek szintézise indul meg, az óceánból langyos tápláló leves válik. Ebből az erőlevesből önreprodukáló struktúrák táplálkoznak. A természe­tes kiválasztódás belőlük mind fejlettebb, komplexebb lényeket hoz létre. Civilizációk kelnek életre, velük tudomány és technika. Újabb és újabb bolygókat keresnek fel ezek az értelmes lények, bejárva az egész Tejútrendszert. Ezeknek a rendkívül okos lényeknek a figyelmét aligha kerülheti el egy olyan szép bolygó, mint aFöld. De hát akkor hol vannak?” A kérdésre a jelenlévő Szilárd Leó rögtön válaszolt: „Itt vannak közöttünk. Kicsit furcsa az angol ki­ejtésük. Magyaroknak mondják magukat.” (Wikipedia)

Azt mondja Zoli, szép. És ő az angol kiejtést máris be tudja helyettesíteni. A mi kiejtésünkkel. És a szép bolygót, a Földet is be tudja helyettesíteni. Ezzel a főtérrel. Ezzel a várossal. Csak az értelmes lényeket nem tudja behelyettesíteni.

– Nézz rám, én egy értelmes lény vagyok? Még annyit sem engedhetek meg magamnak, hogy leüljek oda, ahová az van kiírva, Leo.

 
Maya Beiser(ek) és a cselló(i)ja (videó) E-mail
Írta: Szabó Zoltán   
2011. július 03. vasárnap, 15:21

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Lídiné) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. július 03. vasárnap, 15:17

Lehet, hogy él még Lídiné. Lehet, hogy nem. Éppen ő mondta volt nekem, hogy az ember él egy darabig, aztán nem él.

Amikor ezt mondta nekem Lídiné, szóltam Lídinének, hessentse el magától az ilyen felhős gondolatokat. Mint én az ő lúdjait. Mert átszállanak a kerítések fölött. Fékezve ereszkednek le a háziasszonyom udvarára, s hiába hessegetem őket, sziszegve szembe szegülnek velem, jelezvén, ők vannak jó helyen itt, nem én.

Pedig én jó helyre kovártélyoztam be magam. Pont nekem való volt a kicsi, zsindelyes födelű ház. Csönd vett körül és egy éppen csak szivárgó vizű patak. Nem zavart soha senki. Lehet, a Lídiné lúdjai is azért röpültek ide, mert itt őket sem zavarta soha, senki. Rajtam kívül. Ami azt illeti, velem nem sokat törődtek a Lídiné lúdjai. Amikor hessegettem őket, fölemelték szár­nyai­kat, mint amiképpen mi, emberek szoktuk széttárni karjainkat, ha azt akarjuk kifejezni, hogy ez a helyzet, nincs mit csinálni.

Egyszer megkérdeztem a háziasszonyomtól, miféle fehérnép ez a Lídiné? Miért nem tartja otthon a lúdjait? Még a végén lecsipegetik a kicsi udvar virágait...

– Ó, tessék hagyni tanár úr, a lúdnak nem lehet parancsolni. Ha egyszer föl akar szállani, akkor fölszáll. Azokat a virágokat pedig nem kell sajnálni. Maguktól nőnek, kinek van ideje virágokkal foglalkozni? Hogy miféle fehérnép ez a Lídiné? Hát milyen legyen az az asszony, akinek az ura egész nyáron nincs itthon? Pedig itthon van, nem idegenben. Fent él a juhaival a hegyekben, a Szer-nevű legelőn. Ott él. Egyedül. Ez a Lídiné pedig itt él a mi szomszédunk­ban. Ugyancsak teljesen egyedül. Most tanul éppen csuklani. Ebben a mi falunkban vannak, akik angolul tanulnak, vagy olaszul. Lídiné pedig csuklani tanul. Abban a hitben él, hogy ha csuklik, valaki őt emlegeti. De bizony, hiába tanul meg csuklani ez a Lídiné. Nem emlegeti őt soha senki. Hacsak a tanár úr nem veszi a szájára az ő nevét. A lúdjai miatt. Más nem. Van annak tíz esztendeje, hogy senki nem kereste, nem lépte át a küszöbét. Ennek a Lídinének. Ő sem jár soha sehová. A kicsi bolton kívül. Oda elmegy élesztőért, cérnáért, ilyen semmisé­gekért. De ahányszor elmegy hazulról, mindig kitesz egy papírt az ajtajára, hogy pontosan hová ment, s mennyi ideig lesz távol a házától. Ha valaki véletlenül keresné, hát tudja, merre jár. Hogy él még. Azért.

Egy napon a kicsi boltban jó nagyot csuklott Lídiné. A boltos asszony erre azt mondta Lídinének, magát valaki emlegeti, Lídiné!

Ettől a megjegyzéstől valósággal kivirágzott Lídiné. Még valami pettyes fejkendőt is vásárolt örömében. És úgy indult hazafelé, hogy többször kibontotta a pettyes fejkendőjét. Meg-megállt az úton és nézegette, szépen vannak-e elhelyezve azok a pettyek a fejkendőjén.

A boltos asszony csodálkozott, hogy nem csak élesztőt és cérnát, hanem pettyes fejkendőt is vett tőle Lídiné. Megállt a bolt ajtajában, s látta, hogy pettyes fejkendőjét nézegeti az úton Lídiné. És támadt néki egy vicces ötlete. Kis cédulára a következő sorokat írta: „Az ura üzeni, menjen fel Szerbe, vigyen nekije sült kacsát! Hamar!” És elküldte ezt a cédulát egy hitvány gyermektől, hogy tegye oda a Lídiné ajtajára. Még mielőtt hazaérne Lídiné.

Azon a napon sültkacsa illata szállt a falu fölött, s a közelebbi szomszédok hallották Lídinét halkan dalolni is. Pedig ő dalolni soha nem dalolt. Legalábbis én nem hallottam őt soha dalolni.

Estefelé átjött a háziasszonyomhoz Lídiné. És messziről köszöntött engem is, jó estét, na, hogy tetszik lenni, tanár úr? Ugye, nem tetszik félni a sziszegő lúdjaimtól? Nem bántanak senkit az én lúdjaim. Csak röpdösnek erre-arra. Nem lehet nekik parancsolni. Hogy ne röp­dössenek. Aztán boldogan mondta el, hogy üzent az ura, menjen fel, Szerbe, visz neki sült kacsát és holnap nem lesz itthon. Ha valaki keresné.

– Jól van, Lídi, mondta Lídinének a háziasszonyom. Ideje, hogy meglátogasd az uradat. És jó, hogy viszel neki sültkacsát, mert nem élhet egy férfiú egész nyáron zsendicén.

Másnap, már kora délután sírást hallottam a Lídiné háza felől. Átmentem Lídinéhez. Ott ült a küszöbön, zokogva. Amikor meglátott, próbálta eltakarni az arcán éktelenkedő, kék foltokat. Ölében volt a pettyes fejkendő. Kérdem, mi baj van, Lídiné? Haramiák támadták meg fent a hegyen, vagy véletlenül beleesett valami szakadékba, hogy kék foltokat látok az orcáján?

– Nem történt semmi, drága tanár úr, semmi, de semmi. Haramiák sem támadtak meg fent a hegyen és nem estem bele semmiféle szakadékba. Az uram vert meg. Hogy miért vágtam le azt a kövér kacsát? Mert ő úgy gondolta, boros barátaival fogyasztja el azt a kövér kacsát, amikor hazajön, nem egyedül, fönt, a hegyen. És miért mentem fel Szerbe, amikor ő engem nem hívott? Pedig ki volt téve egy cédula az ajtóra. Hogy hívott engem az uram. És még csuklottam is. Hát érdemes az embernek élni, drága tanár úr? Hát érdemes? Az ember él egy darabig, aztán nem él. Mondtam ezt én már magának. De így egy darabig sem érdemes élni. Hogy egy kövér kacsa miatt az embert megverje a saját ura!

Sok év telt el azóta. Pont nekem való volt a kicsi, zsindelyes födelű ház. Csönd vett körül és egy éppen csak szivárgó vizű patak. Nem zavart soha senki. Nem tudom, megvan-e még az a kicsi ház. Azt sem, él-e még Lídiné. Lehet, hogy él még. Lehet, hogy nem.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (A nem pont Pestről jött ember)) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. július 01. péntek, 16:33

 

A nem pont Pestről jött ember amikor belépett, azt mondta, az ő neve Misi.
– Szabad-e belépnem ide, kissé kótyagosan? – kérdezte Misi.
Mondom, direkt egy kissé kótyagos embert várok, Misi. Akivel el lehet beszélgetni.
– Akkor szabad-e ide leülnöm? – kérdezte Misi.
Mondtam, üljön le nyugodtan, Misi.
– Micsoda szerencséje van magának, hogy ebben a kicsi boltban nincs pult, ahová az ember le tudna könyökölni! Mert ha én ide le tudnék könyökölni, elmondanám magának szépen, sorjában, talán egészen reggelig, hogy mi a helyzet velem. Megpróbálom így is. Ülve.
– Remélem, azért nem egészen reggelig, Misi – jegyeztem meg kissé barátságtalanul.
– Nem. Nem egészen reggelig – mondta a nem pont Pestről jött ember. – Az a helyzet, hogy én nem pont Pestről jöttem, hogy elverjem a pénzem. Nekem is van egy kis vállalkozásom. De nem pont Pesten. Rajtam kiüt a veríték, amikor valaki bejön hozzám, a kis vállalkozásom­ba és azt mondja, Pestről jött. Aztán kiderül, hogy nem pont Pestről jött, hanem valahonnan mellőle. Vagy egy kicsit távolabbról. Az ilyen nem pont Pestről jött emberek miért nem mond­ják meg már az elején, hogy nem pont Pestről jöttek? Vagy egy kicsit távolabbról? Szégyellik, hogy Pest mellől jöttek? Na, ez az egyik. A másik az, hogy itt, szembe velem látok egy bögrét. Én azt a bögrét most magától megveszem. Ha ismeri maga azt a verset, hogy A bögrét két kezébe fogta,úgy estefelé egy vasárnap, csöndesen elmosolyodott s ült egy kicsit a félhomályban...
Folytattam.
– Na, látja, van, akinem tudja folytatni. Rajtam kiüt a veríték, amikor valaki ezt a verset nem tudja folytatni. Tudja mit? Megveszem magától azt az egész felső sort, ami van azon a polcon. Az egészet megveszem! Ha azt is tudja folytatni, hogy ki gépen száll fölébe, annaktérképetáj.
Folytattam.
– Most pedig szépen csomagolja be nékem azt az egészet! Ha lesz oly.
Lassan csomagoltam, s mondtam, leszek oly. Csak nehogy meggondolja magát, fölöslegesen ne csomagoljak. Mert én csomagolni nem tudok és nem is szeretek. Különösképpen fölös­legesen nem.
Csomagolás közben megkérdeztem a nem pont Pestről jött embertől, mi a logika abban, hogy a bögréről egyenesen a repülőgépre szökött a gondolata, s nem egy szép kancsóra. Mert az jobban találna a bögréhez, mint egy repülőgép. Azt felelte, ebben az a logika, hogy ő ebből a városból repülőgépen megy haza. Nem pont Pestre. Az a logika. És még van egy másik logika is abban, hogy az ő gondolatai szökdösnek. Egyik tárgyról a másikra. Egyik dologról a másik­ra. A jó versek éppen azért jó versek, mert szabadon engedik szárnyalni az ember gondolatait. Ahová éppen akarnak. Ő ugyan nem költő, de tudja, melyik a jó vers és melyik a rossz vers. Nem kell ahhoz az embernek pont pestinek lenni, hogy erre rájöjjön.
– Most pedig hívhatna egy taxit. Ha lesz oly.
Hívtam egy taxit A sofőr azt mondta a nem pont Pestről jött embernek:
– Uram, maga kissé részeg. Látszik a szemén és minden mozdulatán. A maga farzsebéből folyik ki a pénz. Kilátszik egy köteg a farzsebéből. És én csak akkor vagyok hajlandó magát szállítani, ha előbb az összes pénzét itt, helyben megszámoljuk, s papírra tesszük, mennyi pénze van. Akkor elszállítom, másképpen nem.
Mondom a sofőrnek, ez az ember Pestről jött és tudja mit csinál, nem annyira részeg, hogy ne tudná, mit cselekszik. Felőlem azért a pénzét megszámolhatják és papírra is tehetik, mennyi van. Ha akarják.
A nem pont Pestről jött ember megveregette a sofőr vállát és azt mondta neki:
– Maga pont Pesten megélni sem tudna. Csak mellette. Valahol ott, ahol én. És most segítsen nekem ezt a csomagot innen kivinni. Legyen oly.
Másnap, úgy déltájt teljesen józanul lépett be a kicsi boltba a nem pont Pestről jött ember. A sofőr kíséretében. Azt mondta, búcsúzni jött, mennek a röptérre. De azért tiszta kíváncsiság­ból megkérdezi tőlem, ki írta a következő sorokat: Francia voltam – megbántam nagyon – Párizs szült, ott, hol Pontoise vagyon. Egy jó öles kötéllel nyakamon, Immáron seggem súlyát latolom.
Mondom, Villon.
A sofőr azt mondta a nem pont Pestről jött embernek, na, gyere Misi, még lekéssük a repülő­gépet. Az éjjel eleget villogtunk...

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Amióta volt vele az a cirkusz) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. június 30. csütörtök, 06:39

Soha nem tudja az ember, mi éri. Itt van például ez a Pista. Mint a falat kenyér. Olyan ember volt ez a Pista. Jómodorú, segítőkész ember volt. Mosolygós tekintetű, mint az érett Jonathán alma. Elismerem, hogy mosolygós tekintetét boros poharakban fürdette, amikor csak tehette, de az egész természete különben is alkalmasnak látszott a vidámságra. Nem volt karikós a lába, de menet közben mégis, mintha karikós lett volna. Minden esetre meg lehetett ismerni őt a járásáról. Most éppen a járásáról jut eszembe, hogy azért megjártam én is a Pista járásával.

Valami sasfákat ástunk az udvaron és a földbe beletörött az ásó. Azt mondja ez a vidám természetű ember, előfordul, hogy a földbe beletörik az ásó. Nem baj. Azonnal hoz ő egy csákányt. A közeli szomszédból. A barátjától. Olyan csákánya van az ő barátjának, hogy azzal a legnagyobb sasfát is ki lehetne venni a földből. Egyetlen mozdulattal. Olyan az a csákány.

– Amíg el tetszik szívni egy cigarettát ezen a csutakon, én azzal a csákánnyal már itt is vagyok – mondta ez a mosolygós Pista. És elindult a csákányért, a közeli szomszédba.

Néztem, amint elmegy. Néztem a járását. Mintha egy kicsit karikós lett volna a lába.

Egy hét múlva jött vissza Pista. Vörös orcával, s egy ócska, törött nyelű csákánnyal. Mondom neki, sok cigarettát elszívtam már ezen a csutakon, hiába vártalak.

– Soha nem tudja az ember, mi éri – mondta elgondolkodva Pista. – Azt soha, de soha! Be­mentem akkor a barátomhoz. A csákányért. És mit látok? Épp azzal a csákánnyal töri szét az egész házát. Mindent, de mindent, ami útjába került. Töri szét a bútorokat, az ajtót, a küszö­böt, ordítozva. Hogy az ő édes, jó anyja, ilyesmit kiáltozott. Hozzá sem mertem szólni. Csak nézték a szomszédai is, hogy ez az ember ennyire ki van fordulva magából. Kérdem az egyiktől, de csak halkan, mi történt az én barátommal?

– Amióta volt vele az a cirkusz, azóta megváltozott... Csak ennyit mondott az az ember, akitől megkérdeztem, mi történt az én barátommal... Hogy milyen cirkusz volt véle, s mióta, azt nem tudom, de a feleségét otthon nem láttam. Tudja, hogy van! Az ember soha nem tudja, mi éri. Azt soha, de soha. Most már mindegy. Hoztam a csákányt. Egy kicsit megviselte a nyelét az a cirkusz, de azért csákánynak csákány.

– És ezzel akarod azt a nagy gödröt kiásni? – kérdeztem Pistától.

– Isten mentsen meg mindenkit, hogy ezzel a csákánnyal ásson ki egy akkora gödröt. Isten mentsen! Ezt én most csak azért hoztam, hogy lássa maga is, csákányért mentem a szom­szédba. Nem egyébért. Ezzel már dolgozni nem lehet. Gondolja el, ugye, a barátommal volt az a cirkusz. Ezzel a csákánnyal is volt elég. A nyele össze van törve. De lehetnek rejtett repe­dések a vasban is. A vasban is lehetnek repedések. Amiképpen az ember is tele van rejtett repe­désekkel. Ha egyszer van az emberrel valami cirkusz. Soha nem tudja az ember, mi éri. Azt soha, de soha. Most pedig elviszem ezt a csákányt. Oda, ahonnan hoztam. Amíg el tetszik szívni egy cigarettát ezen a csutakon, én már itt is vagyok. Hozok mást – mondta ez a mosolygós Pista.

Eltelt egy esztendő. Véletlenül találkoztam Pistával. Megráztuk egymás kezét, mint akik régen nem találkoztak.

– Na, mi lett azzal a gödörrel? – kérdezte mosolygós tekintettel Pista. Olyan volt, mint az érett Jonathán alma.

– Hát te jól elmentél akkor – jegyeztem meg, kissé szemrehányólag.

– El. Jól elmentem akkor. Sehol nem találtam egy valamirevaló csákányt. És az igazat meg­vallva, el is ment a kedvem mindenféle gödörásástól. És a sasfáktól is elment. És velem is történt egy kis cirkusz. Soha nem tudja az ember, mi éri. Soha, de soha...

Aztán békésen elbúcsúztunk egymástól. Néztem, amint elmegy. Néztem a járását. Mintha egy kicsit karikós lett volna a lába.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Emese levele) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. június 26. vasárnap, 14:03

Nagyhasú postás hozta Emese haloványzöld, törékeny levelét. Pont ma. Ezen a reggelen, amikor szépen süt a nap, s a fákon énekelnek az ékes tollazatú, dalos madarak. Pont ma. Amikor semmihez nincs kedvem.

Azt írja Barótról György Emese, akivel osztálytársak voltunk Kolozsváron, a Bolyain: „Drága, régi jó barátom! A mellékelt dedikációt 41 évvel ezelőtt írtad. 41 év. Az jutott eszembe, hogy Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek c. könyvében is a barátok 41 év után találkoztak. Ők szóban mondták el egymásnak az eltelt évek eseményeit. Én, ha röviden is, de próbálok röviden mindenről beszámolni, ami fontosabb eseménynek számított.”

És írja Emese, hogy „Mint osztályfőnök, arra tanítottam őket (mármint a gyermekeket), hogy mindig legyen fontos számukra: a munka, kitartás, emberség, lelkiismeretesség, a család. Arra buzdítottam őket, hogy legyenek jók, emberszeretők, legyen szent nekik a napfény, a virág, a mosoly, a könny, az esőcsepp, a vers, a csend, a zene. Most, az osztálytalálkozón kiderült, hogy nem felejtették el intelmeimet.”

És írja Emese a következőt is: „Nagyon nehéz volt megszokni, hogy már nem tartozol senki­hez, mintha senkinek se lenne szüksége rád. Így telnek az évek és már nagyon sok eltelt.”

És elmeséli Emese az ő haloványzöld levelében, miképpen telnek napjai.

Itt van levelének befejező sora: „Nagy szeretettel gondolok Rád és szeretteidre: Emese.”

Ez a levél Jeszényin Lila május című versének négy sorával kezdődik :

„Kicsiny szoba, tiszta, jó.
Magam vagyok itt, meg a béke.
Ma a lét kedvemre való,
mint régi barát emléke.”

Miért épp Jeszényin versét tette levelének elejére ez az Emese? – magamtól kérdem. Válaszom egyszerű: 41 évvel ezelőtt én voltam az osztály Jeszényinje. Úgy szerettem én ezt a költőt, képes voltam elmenni Moszkvába, hogy sírját fölkeressem, s porait egy üveg vodkával köszöntsem. Doktorálhattam volna Jeszényinből. De miből doktoráltam én 41 év alatt? Ideges­ségből! Abból doktoráltam.

És most egy nagy, összevissza, zordon szobában vagyok. Magamban, békétlenül. A lét nem kedvemre való. Pedig ott kint süt a nap. És a fákon énekelnek az ékes tollazatú, dalos madarak.

Valami kis fény mégis bejön a függönyök mögül. Ráhull Emesének törékeny, haloványzöld levelére.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Fals levegő) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. június 24. péntek, 06:15

Jaj, a szívem!

Jön a feleségem, kérdi, mit hívjon, taxit, vagy mentőt. Mondom, mentőt. A mentőben többen vannak, segítenek engem kiszedni az ágyból. Fölkelni sem tudok.

Jön a mentő. Az ajtón belép az orvos. Kérdi, mi a panasz. Mondom, a szívem szorít. De na­gyon. Föl sem tudnék ülni az ágyban. Azt mondja, jól van, mindjárt megvizsgál. Leül az író­asztalomhoz. Nyugodtan. Előveszi a nagy táskáját, kirakja az orvosi szerszámait. Sztetoszkóp, vérnyomásmérő, fiolák. És papír. Nagyon sok hivatalos papír. Nézem az orvost, milyen ember lehet, megbízhatok-é benne. Jó nagy ember. Fekete, dús a haja, kissé kövérkés. Nagy bizodalmam van ezekben a fekete, dús hajú, kissé kövérkés orvosokban. Nem kapkodnak, nem tesznek föl kényes kérdéseket, rátérnek a lényegre. Határozottak. Szeretem a határozott embereket. Azért megnézem jobban. Mindkét szeme alatt kék folt. Mintha valahol jól megverték volna. Még hallottam olyat, hogy valahol orvost vertek meg. Mert kényes kérdése­ket tett föl. Ahelyett, hogy megvizsgálta volna a beteget. Nem szeretem ezeket a kék foltokat a szeme alatt. Gondoltam, megkérdem tőle, doktor úr, mik azok a kék foltok a szeme alatt? Aztán lemondtam erről a megkérdezésről. Lehet, így született. Kék foltokkal. Van, aki kék foltokkal születik. Nem az én dolgom. Különösen most. Hogy fáj a szívem. Fölülni sem tudnék az ágyamban.

Miután mindent előkészített, s a nevem is bevezette a hivatalos papírokba, kihúzta magát a székemen és szigorúan nézett reám.

– Mondja, maga miféle ember? Be szokta tartani az orvosi utasításokat?

– Én aztán be, mind egy szálig. Olyan ember vagyok, doktor úr. Énnálam olyan nincs, hogy egy orvosi utasítás alól kivonjam magam. Énelőttem nincs szentebb dolog az orvosi utasí­tásnál. Gondolhatja, hiszen az életemről van szó!

– Akkor most üljön fel az ágyban!

Minden erőmet összeszedtem és fölültem az ágyban. Ezen én magam is nagyon elcso­dálkoztam. Hogy föl tudtam ülni az ágyban.

– Most pedig engedje le a lábát az ágy mellé!

Leengedtem a lábam az ágy mellé.

– Most álljon lábra az ágya mellett!

Lábraálltam az ágyam mellett.

– És most végezzen pontosan tíz guggolást Le, fel!

Elvégeztem pontosan tíz guggolást. Le, fel.

– Feküdjék vissza az ágyába. Magának nincs semmi baja. Ha lett volna valami baj a szívével, akkor már az ötödik guggolásnál meghalt volna...

A kékfoltos szemű orvos összeszedte orvosi szerszámait, eltette a sztetoszkópot, a vérnyomás­mérőt és a fiolákat. A hivatalos papírokat is mind belerakta a táskájába. És azt mondta, velem végzett. Olyan egészséges vagyok, mint a makk. A makknál is makkabb.

Mondom a kékfoltos szemű orvosnak, hát mi lesz a sztetoszkóppal, a vérnyomásmérővel? (A fiolákat kihagytam, mert nem szeretem a fiolákat.) Azt válaszolta, ő tudja, mi a dolga. Szóval, mint makk! A makknál is makkabb! És mondta még, hogy ő is sokszor van úgy: beszorul a bordái közé valami fals levegő. És ő is azt hiszi, neki most már vége. Az van magának is a bordái közé beszorulva. Valami fals levegő...

Egy hét múlva írta az újság, hogy elment az élők sorából ez a kiváló orvos, testvér, gyermek, rokon, jóbarát, nagyapa, jó férj, köztiszteletben álló ember. Emlékét szívükben őrzik, akik őt ismerték és szerették. Az idők végezetéig. Nyugodjék békében.

Azóta ijedtebben kapok a szívemhez, ha úgy érzem, beszorult a bordáim közé valami fals levegő.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Semmit a leánykának) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. június 21. kedd, 07:44

Nem , ha az ember fennhéjázó, beképzelt, vagy tudálékos. Mint amilyen te vagy, Fiúka! – mondja a vízszerelő mester a segédjének. Hasonfekve a konyhában. – És amikor én a tízes kulcsot kérem, ne a nyolcas kulcsot nyomd a kezembe. És nekem ne mondd többé, hogy a nyolcas kulcsnak tízes a külvilága. Mi bajod van néked a külvilággal? Egy órája azt hallom tőled, hogy hol van Nicaragua, Honduras, mert te tudod, melyik ország hol van, s ott milyen az időjárás. A te tudományod abból adódik, hogy a feleséged elment Amerikába, s megnézted a térképen, hol van Amerika. Ha nem ment volna el, meg sem nézted volna, hol van Amerika...

Fiúka, a vízszerelő mester segédje két villáskulcsot kocogtat egymáshoz egy hokkedlin ülve. Egyszer felém fordul és azt mondja:

– Tudja, mi baja a mesternek Amerikával? Az a baja, énnekem kellett fölvilágosítanom őt az amerikai helyzetről. Én mondtam el neki, hogy járt a feleségem Amerikában. Amikor a háziak elmentek hazulról, a feleségem elővett néhány tojást, s csinált magának jó, hazai rántottát. A serpenyőbe szalonnát, hagymát tett, mint ahogyan itthon szokás. Jól füstölt a zsír a serpenyő­ben, akkor öntötte belé a fölvert tojást. Alig ült asztal mellé, máris jött a tűzoltóság. Hogy tűz van a lakásban. Mondta a feleségem, persze, hogy tűz van a lakásban, anélkül nem lehet jó rántottát csinálni. Aztán ki kellett fizetni a sok dollárt a tűzoltósági kiszállásra. Mert az ame­rikai konyhában füstöt érzékelő szerkezet van a falon. De az nem veszi tekintetbe, hogy az ember tojásrántottát süt magának, vagy pediglen ég az egész ház. Füst és kész. Jönnek a tűzoltók.

Egy jó, hazai rántottát sem lehet megsütni Amerikában. Ilyen Amerika. Énnekem kellett el­magyaráznom a mesternek. Hiába jön ő nekem azzal, hogy a nyolcas kulcsnak tízes a kül­világa. Mondhatok ennek az embernek akármit. Ahogy elkezdek valami érdekes dologról beszélni, ő beleszól és azt mondja, a világ legbutább emberétől is lehet tanulni. Ő meghallgat mindenkit. Mondjam, csak mondjam...

Zápor csapkodja a meggyfákat az udvaron. Mintha seprűvel csapkodná. Elsötétül a konyha, mint a színpad a színházban, amikor cserélik a berendezést.

Fiúka azt mondja a vízszerelő mesternek:

– Ilyen hülye tavaszt ki látott? Jókor ment a te lányod kirándulni a tordai hasadékhoz...

– Mit törődsz te azzal, mikor megy az én lányom a tordai hasadékhoz? Mindegy, hogy mikor megy. Úgyis fedél alá kerülnek valahol, azért mennek kirándulni a mai fiatalok – feleli a vízszerelő mester.

– Legalább adtál néki egy kicsi pénzt, a tordai hasadékhoz?

– Semmit a leánykának. Semmit. Mindegy, hogy adok-e, vagy nem, úgyis erkölcstelen lesz minden leányka. Ha egyszer kiteszi a lábát hazulról.

– Szóval, kurva. Azt akarod mondani?

– Mondhattam volna azt is. Nem nagy a távolság a kettő között. Legalábbis légvonalban. Nem gondolod, Fiúka? De kinek beszélek én? Aki csak Amerikáról olvas és semmit nem tud a trubadúrokról? Mert ezek a trubadúrok nem pénzért költöttek fehérnépeket dicsőítő vagy ki­gúnyoló verseket és dalokat. Ingyen költöttek! Ki is mondtak mindent nyíltan, úgy, ahogy van. Te mikor fejezed ki magad már egyszer nyíltan, mit gondolsz a te Amerikát megjárt feleségedről? Úgy, ahogyan van? Soha, Fiúka, soha. Mert te nem vagy igazi vízszerelő. Csak azt nézed, hogy egy csavarnak mekkora a belvilága és mekkora a külvilága. Hallgass ide, te, Fiúka! Szerinted mekkora ennek az egész külvilágnak a belvilága? Mondd el, amit gondolsz, mondd el bátran. Én mindenkit meghallgatok. A világ legbutább emberétől is lehet tanulni. Hogy adtam-e pénzt a leánykának? Ezzel te ne foglalkozz, Fiúka! Ha adok, attól lesz erkölcstelen, ha nem adok attól. Semmit a leánykának!

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Az öntelt, merő ember)) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. június 19. vasárnap, 10:07

Amikor még jegyre adták a benzint és sorba kellett állani, beálltam a jegyemmel a sorba.

A sorbaállást nem szerettem, de a sorokat igen. A sorokban jóbeszédű emberek is voltak, némelyik izgalmas történeteket mesélt, ízesen, mondhatom, volt úgy, jókat mulattam.

Egy hideg, téli napon morcos, unott férfiak álltak a sorokban. Hallgatagon, magukba fordulva. Egy árva lélek nem akadt körülöttem, aki izgalmas történeteket mesélt volna. Ízesen.

Egyszer egy öntelt, merő ember jött valahonnan és autójával beállt előmbe. Anélkül, hogy szólott volna valamit. Mondjuk, annyit, hogy neki sürgős dolga van. Mert most szül éppen a felesége, vagy haldoklik az anyja. Ilyenkor az ember elkönyveli, hogy jól van, ha szül vala­kinek a felesége, az más. Ha az anyja haldoklik, az nincs jól, de az is más. Ilyenkor ne álljon senki sorba. De ez az öntelt, merő ember semmit nem szólt, csak egyszerűen beállott elébem, a sorba.

Megkérdeztem ettől az öntelt, merő embertől, maga miért nem áll sorba? Az öntelt, merő ember fejét elfordította, mintha kérdésemet nem is hallotta volna.

Beültem az autómba és teljes gázzal nekihajtottam az öntelt, merő ember autójának. A nagy csörömpölésre helyükről el sem mozdultak a sorbanállók. Csak nézték messziről, mekkora lehet a kár a két autóban.

Az öntelt, merő ember meglepően nyugodt hangon azt mondta nekem, maga szándékosan hajtott neki az én autómnak. Mondtam, úgy hajtottam neki az autójának, szándékosan. Mert maga nem állt sorba.

Aztán lett valahogy, amiképpen ilyenkor lenni szokott. A két összetört autót kilöktük a sorból, rendőr, jegyzőkönyv, büntetés, idegesség.

Eltelt vagy három-négy esztendő. Egy hideg téli napon álltam a havas úton. Az elromlott autóm mellett. Tudjuk, milyen, amikor az ember egy hideg téli napon áll a havas úton, az elromlott autója mellett.

Megáll egy autó, kiszáll belőle két markos férfi. Az egyik kérdi, hogy segíthetnek-é valamit. És máris hozzák szerszámaikat a csomagtartójukból. Szétszedik az autóm motorját. Könyékig olajos a két markos férfi. Amikor minden rendben van és kérdem, mivel tartozom ezért a nagy segítségért, azt mondja az egyik:

– Hát maga engem nem ismer meg? Néhány évvel ezelőtt nem maga ütötte el az én autómat a benzinkútnál? Mégpedig szándékosan?

Mondom, arra emlékszem, hogy valakit elütöttem. De magát most hirtelen nem ismerem föl. Ebben a kínos helyzetben én most mit csináljak? Kérjek bocsánatot, hogy akkor elütöttem az autóját, vagy azt köszönjem meg, hogy most segített rajtam Bocsánatot nem szeretnék kérni, mert maga egy öntelt, merő ember...

– Magának igaza van! Az vagyok, öntelt, merő ember. Remélem, az lesz a fiam is. Aki akkor született, amikor maga elütötte az autómat. Remélem, az lesz, öntelt, merő ember...

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 Következő > Utolsó >>

2. oldal / 5

új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 156 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs