Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)



Egy magakorú ember E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. augusztus 19. péntek, 05:31

 

Pont ide állt be az eső elől tegnap is egy magakorú ember. Pont ide. Hát nem leszarták a kalapját a galambok? Van fogalma, mennyi galamb sétál a tetőkön? Nem azért mondom, hogy ne álljon ide, csak figyelmeztetem, vegye számításba a galambokat is. Énnekem sokszor eláll a nyakam, annyit nézek fölfelé, pedig nekem nem az a dolgom, hogy fölfelé nézzek. Engem nem azért fizetnek, hogy a galambokat lessem. Meg is volt mondva, az őrnek a gyanús szemé­lyeket kell figyelni, mert azok is vannak, gyanús személyek. Nem mondom, hogy maga gyanús személy, ezt nem mondom. Egy magakorú ember nem azért áll be ide az eső elől, hogy kirabolja a bankot. Siet valahová? Szerintem egy magakorú ember ne siessen sehová. Észrevettem, már kétszer is ránézett az órájára. Kétszer is. Milyen órája van? Elemes, vagy olyan régi fajta? Látja, én a régi fajta órákat szeretem. Ezeket úgy hívják, hogy mechanikus órák. Csak a mechanikus órák érnek valamit. Ezt egy magakorú embertől tudom, akihez be vagyok állva segédnek. Oda járok hozzá, amikor van időm. órás az öreg. Csak már gyöngén lát. Van magának véletlenül kiszuperált, eldobnivaló mechanikus órája? Mert ha van, ne dobja el. Megvenném. Olcsón, persze. De a mai világban minden kicsi pénzt meg kell becsülni. Ezt egy magakorú embernek nem is kell mondani. Ezeknek a mai fiataloknak telje­sen hiába beszél az ember. Ott van például a fiam. Hányszor mondtam neki, ne küldjön nekem elemes órát, mégis azt küld. Elemes órát. Kint van németben. Volt Svájcban is. De ott nagyon unalmas az élet. A fiam például nem szereti Svájcot. Azt mondja, németben más. De van baj ott is elég. Nagy a szigorúság. És nagy a spórlás. Én tudom, hogy ezek a dolgok egy magakorú embert nem érdeklik. Csak mondom. Hogy ne álljunk itt csak úgy, szótalanul. Van, aki beáll ide az eső elől, a tűző nap elől, mindegy, megkínálom cigarettával, tüzet is adok, nem szól egy árva szót sem. Csak áll és elnéz innen a semmibe. Mind nézhet akármerre. Egy magakorú embernek ma már semmi sem jó. Még nekem se. Pedig én jóval fiatalabb vagyok, mint maga. Meguntam én is már mindent. Elmennék innen. Akárhová. Csak lennék valamivel fiatalabb. Most mondja meg, milyen élet az enyém? Állok egy bank előtt és nézem, mikor szarnak le a galambok. Egy magakorú ember már nem vágyódik el innen. Minek? Mondja, maga elvágyódik? Ugye, hogy nem vágyódik el. Bennem még volna vágyakozás, de lebeszé­lem magam az elmenésről. Ott van a fiam, akit már említettem. Jól van. De hiába van jól. Valami nem stimmel az életében. Elvágyik mindenünnen, akárhol is van. Egy magakorú ember akárhogy van, örüljön annak, ahogyan van. Csak egészség legyen. Ha nem sértem meg egy kérdéssel, hogy áll egészségileg? Vegyesen. Szóval nem valami fényesen. Még jó, hogy nem rosszul áll, hanem vegyesen. Mert ez azt jelenti, vannak még tűrhető napjai is. Nagy dolog, ha egy magakorú embernek vannak tűrhető napjai. Tudja, hogy van! Ez az egész élet egy nagy semmi. Most voltunk fiatalok, s már itt a vénség. Minden részembe beleköltözött a vénség. Itt fáj, ott fáj, ehhez nincs kedvem, ahhoz nincs kedvem. Hát akkor mit szóljon egy magakorú ember? Jól mondom? Potty. Na, nem megmondtam, hogy a végén magát is leszarja egy galamb? Le, ha nem figyelmes. Megmondtam, pedig nem az én föladatom, hogy min­den­kit figyelmeztessek. Csodálkozom, hogy egyszer sem nézett föl a galambokra. Egy magakorú ember nézzen fölfelé is...
 
Noé E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. augusztus 13. szombat, 05:41

 

A minap egy statisztikus-lelkületű állami közeg azt mondta a rádióban, hogy valamilyen intéz­ményből ki kell hajítani négy és fél embert. Mert meg kell húzni a nadrágszíjat. Tudom, milyen, amikor meg kell húzni a nadrágszíjat, de azt nem, hogy miképpen lehet kihajítani valahonnan négy és fél embert.
Aztán eszembe jutott az én barátom, Cseke Gábor. És igazat adtam ennek a statisztikus-lelkületű állami közegnek. Mert vannak emberek, akiket ha valahonnan kihajítanak, az annyi, mintha hármat, négyet, vagy mondjuk, négy és felet hajítanának ki. Ugyanis annyit érnek. Hármat, négyet, vagy négy és felet. Ilyen ember az én barátom, Gábor. Ahonnan ő hiányzik, onnan legalább négy és fél ember hiányzik. Ahol ő ott van, azon a helyen négy és fél emberrel többen vannak.
A számok furcsa teremtmények. Semmi nem annyi, mint amennyinek látszik. Mindig valami­vel több, vagy kevesebb. Gábor most még nincs egészen hetven éves, de mi úgy ünnepeljük a születésnapját, mintha kerek évfordulója lenne. Kereken hetven. Vagy kereken hetvenöt. Mondanivalómat tekintve teljesen mindegy. De mit akarok én most mondani a barátomról, akinek néhány évet máris megelőlegeztem? Röviden azt, hogy ennek a Csekének valami furcsa szövetsége van az Úrral. Pontosabban megbízatása. Hogy mentse a menthetőt.
Ő egy mai Noé!
Nagy a gyanúm, reá vannak bízva például a bozótos irodalmi berkek, a bennük hemzsegő poétákkal, híres és elfelejtett tollforgatókkal, voltakkal s leendőkkel egyetemben. Reá van bízva a bárka ácsolása, s főleg az, hogy tegyen belé minden fajtából egyet, aki megtanulta az ábécét, s írásra adta a fejét.
Furcsa ember ez a Gábor! Úgy vettem észre, nagy gonddal, körültekintéssel, együttérző lélek­kel válogatja ki az utókor számára kiszemelt egyedeket. Ott áll a bárka lépcsőjén, s egy vékony vesszővel gyöngéden reácsap némelyek fejére, majd puha spongyával el is simítja a vesszőcsapás nyomát, csak azután mutatja meg, melyik az a hely, ami őt megilleti. Ezt azért cselekszi, hogy mindenki érezze jól magát a bárkában, addig is, amíg föltűnik a láthatáron egy kiszállásra alkalmas szárazföld teteje.
Most itt ülök a Cseke-féle bárka egyik félreeső zugában. Térdemen nagy, fehér papír. Arra firkálgatok. Nem csapkodok és nem bántok senkit. Csak csodálom Gábor barátom türelmét. És olykor integetek neki, hogy tartson ki. Legalább hetvenig. És hetven után írja ki a bárka oldalára: leltár miatt zárva. És azt is, hogy azonnal jövök! Noé.
 
A varjú tekintélye E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. augusztus 08. hétfő, 07:45

 

Fényes tollazatú, szép varjú szállott le a meggyfánk legfelső ágára. Magasból jöhetett, talán egy templom tetejéről. Úgy is viselkedett, mint aki magasból jön. Szét sem nézett a kicsi udvarunkon, csupán a tekintélyét villantotta meg a serdülő macskák előtt. Csak egyet káro­gott, hogy vegyük észre, itt van.
Ismerős nekem ez a fényes tollazatú, szép varjú. Van, amikor seregestől jön, hűvös hajnalo­kon. És úgy is száll tovább, seregestől. Most ráér, tollászkodik. Hátsó lábaikra állva csodálják őt a serdülő macskák.
A madarak tudósai mondják, hogy a varjak a ligetekkel, fasorokkal, erdőfoltokkal tarkított, nyílt területeket kedvelik. Hiába mondják. A mi kicsiny udvarunkon ligetek, fasorok, erdő­foltok nincsenek. Mégis, a varjak kedvelik a mi kicsiny udvarunkat. Talán, mert a nagy összevisszaságban fák és fűfoltok azért vannak. Meglehet, igénytelenek a mi varjúink, nincse­nek ligetekhez, fasorokhoz, általában véve mindenféle rendhez szokva. nekik így is ez az udvar. Persze, Comenius most azt mondaná, sokféle varjú van a világon, nevezzem meg, mifajta varjakkal vagyunk mi körülvéve. Mert szerinte “a dolgok pontos megnevezése az emberi bölcsességnek, vagyis az emberi mindentudásnak fundamentuma”. Most megnyugtat­nám a mi tudósunkat, nem szándékom elmerülni a varjúfélék szokásaiban. Még az új-kaledó­niai varjú sem érdekel, hiába olyan okos, hogy eszközöket készít magának a fészekrakáshoz. Messze van innen Új-Kaledónia. Nagyon messze. Voltaképpen ez a mi, igénytelen, tollász­kodó varjunk sem érdekel különösképpen.
Csak a tekintélye.
A kapun kívül, egy nagy tömbházban is lakik egy varjú természetű, idős ember. Naponta megvillantja a tekintélyét. Azt hiszi, van neki még tekintélye. Kiül a járdán kiképzett kávézó kényelmes székébe és nézi az előtte elmenőket. Úgy néz mindenkire, mint régen. Rendőrök tekintetével. Mert az volt ő, rendőr.
Valahányszor elmegyek mellette, köszönök néki. Közömbösen. De ez a varjú természetű, idős ember nem szereti, ha közömbösen köszönnek néki. Elvárja, hogy vegyem észre, beszélges­sünk, említsek meg valamit a régi, szép időkből.
A minap megemlítettem, hogy fényes tollazatú, szép varjú tanyázik mostanában a meggyfánk tetején. És van úgy, seregestől jönnek a varjak, az ég is elsötétül. Azt mondja határozottan, fel kell venni a harcot a varjak ellen. El kell zavarni a meggyfáról, mindenünnen el kell zavarni őket. Ismeri maga azt a régi mondást, mely szerint ezer varjú ellen elég egy kő? Mondom erre meggondolatlanul, ezer kő sem elég egyetlen varjú ellen.
Azóta nem beszélgetünk.
 
Noé
A minap egy statisztikus-lelkületű állami közeg azt mondta a rádióban, hogy valamilyen intéz­ményből ki kell hajítani négy és fél embert. Mert meg kell húzni a nadrágszíjat. Tudom, milyen, amikor meg kell húzni a nadrágszíjat, de azt nem, hogy miképpen lehet kihajítani valahonnan négy és fél embert.
Aztán eszembe jutott az én barátom, Cseke Gábor. És igazat adtam ennek a statisztikus-lelkületű állami közegnek. Mert vannak emberek, akiket ha valahonnan kihajítanak, az annyi, mintha hármat, négyet, vagy mondjuk, négy és felet hajítanának ki. Ugyanis annyit érnek. Hármat, négyet, vagy négy és felet. Ilyen ember az én barátom, Gábor. Ahonnan ő hiányzik, onnan legalább négy és fél ember hiányzik. Ahol ő ott van, azon a helyen négy és fél emberrel többen vannak.
A számok furcsa teremtmények. Semmi nem annyi, mint amennyinek látszik. Mindig valami­vel több, vagy kevesebb. Gábor most még nincs egészen hetven éves, de mi úgy ünnepeljük a születésnapját, mintha kerek évfordulója lenne. Kereken hetven. Vagy kereken hetvenöt. Mondanivalómat tekintve teljesen mindegy. De mit akarok én most mondani a barátomról, akinek néhány évet máris megelőlegeztem? Röviden azt, hogy ennek a Csekének valami furcsa szövetsége van az Úrral. Pontosabban megbízatása. Hogy mentse a menthetőt.
Ő egy mai Noé!
Nagy a gyanúm, reá vannak bízva például a bozótos irodalmi berkek, a bennük hemzsegő poétákkal, híres és elfelejtett tollforgatókkal, voltakkal s leendőkkel egyetemben. Reá van bízva a bárka ácsolása, s főleg az, hogy tegyen belé minden fajtából egyet, aki megtanulta az ábécét, s írásra adta a fejét.
Furcsa ember ez a Gábor! Úgy vettem észre, nagy gonddal, körültekintéssel, együttérző lélek­kel válogatja ki az utókor számára kiszemelt egyedeket. Ott áll a bárka lépcsőjén, s egy vékony vesszővel gyöngéden reácsap némelyek fejére, majd puha spongyával el is simítja a vesszőcsapás nyomát, csak azután mutatja meg, melyik az a hely, ami őt megilleti. Ezt azért cselekszi, hogy mindenki érezze jól magát a bárkában, addig is, amíg föltűnik a láthatáron egy kiszállásra alkalmas szárazföld teteje.
Most itt ülök a Cseke-féle bárka egyik félreeső zugában. Térdemen nagy, fehér papír. Arra firkálgatok. Nem csapkodok és nem bántok senkit. Csak csodálom Gábor barátom türelmét. És olykor integetek neki, hogy tartson ki. Legalább hetvenig. És hetven után írja ki a bárka oldalára: leltár miatt zárva. És azt is, hogy azonnal jövök! Noé.
 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Utazások ideje) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. augusztus 04. csütörtök, 06:33

 

Telefonált Mama, hogy elutazott hazulról. Nyár van. Utazások ideje. Ilyenkor megnézi, mit csinál a tenger. Nézhetné a tengert az ablakából is. Mert ott van a tenger az udvarán. Az ablaka előtt. Ott volt öt évvel ezelőtt is. Hullámzott a víz, mint most. Hozta a háztetőket, a megszáradt szénát, szalmakazlat, hozott és vitt tovább tömpeorrú malacot, tarka borjút, fapadot templomokból, kupáscserepet, létrát, már amit útközben talált. Ilyen a víz. Nyár van. Utazások ideje.
De Mama nem akárhogyan utazik. Viszik. Traktorral. Mint öt évvel ezelőtt. Menekítik. Biz­tonságosabb helyre. Iduékhoz. Iduéknak a lelkük. Puha ágyat vetnek Mamának, ha eljön az éjfél.
Ma reggel hajnalban kelt Mama. Kérdem telefonon, hogy van, Mama. Azt mondja, ilyesmit most tőle ne kérdezzek. Siet haza. Épp csak fölteszi a fejkendőjét, keres magának egy traktort, amivel haza tud menni. Alszegből Felszegbe. Ott is tenger van, Alszeg és Felszeg között.
Mama átjut a tengeren. Neki könnyű. Csak kilencvenhét éves. Fölhív otthonról, mondja, hogy megtelt a pince, folyik ki a víz a kicsi ablakon. De nem ez a baj, hanem az, hogy a pincében lévő hidrofort is ellepte a víz. És most már neki nem lesz vize a lakásban. Ki kell szivattyúzni a vizet, más hidrofort kell szerezni, s még ott van az a tömérdek iszap! De azért öcsémnek mondjam meg, ne induljon haza Pestről, mert az utcánkba nem lehet bemenni. Csak traktorral. Egyszer majd kisüt a nap. Valahogy lesz. Mindig volt valahogy. Nyár van. Utazások ideje.
 
A varjú tekintélye
Fényes tollazatú, szép varjú szállott le a meggyfánk legfelső ágára. Magasból jöhetett, talán egy templom tetejéről. Úgy is viselkedett, mint aki magasból jön. Szét sem nézett a kicsi udvarunkon, csupán a tekintélyét villantotta meg a serdülő macskák előtt. Csak egyet káro­gott, hogy vegyük észre, itt van.
Ismerős nekem ez a fényes tollazatú, szép varjú. Van, amikor seregestől jön, hűvös hajnalo­kon. És úgy is száll tovább, seregestől. Most ráér, tollászkodik. Hátsó lábaikra állva csodálják őt a serdülő macskák.
A madarak tudósai mondják, hogy a varjak a ligetekkel, fasorokkal, erdőfoltokkal tarkított, nyílt területeket kedvelik. Hiába mondják. A mi kicsiny udvarunkon ligetek, fasorok, erdő­foltok nincsenek. Mégis, a varjak kedvelik a mi kicsiny udvarunkat. Talán, mert a nagy összevisszaságban fák és fűfoltok azért vannak. Meglehet, igénytelenek a mi varjúink, nincse­nek ligetekhez, fasorokhoz, általában véve mindenféle rendhez szokva. nekik így is ez az udvar. Persze, Comenius most azt mondaná, sokféle varjú van a világon, nevezzem meg, mifajta varjakkal vagyunk mi körülvéve. Mert szerinte “a dolgok pontos megnevezése az emberi bölcsességnek, vagyis az emberi mindentudásnak fundamentuma”. Most megnyugtat­nám a mi tudósunkat, nem szándékom elmerülni a varjúfélék szokásaiban. Még az új-kaledó­niai varjú sem érdekel, hiába olyan okos, hogy eszközöket készít magának a fészekrakáshoz. Messze van innen Új-Kaledónia. Nagyon messze. Voltaképpen ez a mi, igénytelen, tollász­kodó varjunk sem érdekel különösképpen.
Csak a tekintélye.
A kapun kívül, egy nagy tömbházban is lakik egy varjú természetű, idős ember. Naponta megvillantja a tekintélyét. Azt hiszi, van neki még tekintélye. Kiül a járdán kiképzett kávézó kényelmes székébe és nézi az előtte elmenőket. Úgy néz mindenkire, mint régen. Rendőrök tekintetével. Mert az volt ő, rendőr.
Valahányszor elmegyek mellette, köszönök néki. Közömbösen. De ez a varjú természetű, idős ember nem szereti, ha közömbösen köszönnek néki. Elvárja, hogy vegyem észre, beszélges­sünk, említsek meg valamit a régi, szép időkből.
A minap megemlítettem, hogy fényes tollazatú, szép varjú tanyázik mostanában a meggyfánk tetején. És van úgy, seregestől jönnek a varjak, az ég is elsötétül. Azt mondja határozottan, fel kell venni a harcot a varjak ellen. El kell zavarni a meggyfáról, mindenünnen el kell zavarni őket. Ismeri maga azt a régi mondást, mely szerint ezer varjú ellen elég egy ? Mondom erre meggondolatlanul, ezer sem elég egyetlen varjú ellen.
Azóta nem beszélgetünk.
 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Utazások ideje) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. augusztus 04. csütörtök, 06:33

 

Telefonált Mama, hogy elutazott hazulról. Nyár van. Utazások ideje. Ilyenkor megnézi, mit csinál a tenger. Nézhetné a tengert az ablakából is. Mert ott van a tenger az udvarán. Az ablaka előtt. Ott volt öt évvel ezelőtt is. Hullámzott a víz, mint most. Hozta a háztetőket, a megszáradt szénát, szalmakazlat, hozott és vitt tovább tömpeorrú malacot, tarka borjút, fapadot templomokból, kupáscserepet, létrát, már amit útközben talált. Ilyen a víz. Nyár van. Utazások ideje.
De Mama nem akárhogyan utazik. Viszik. Traktorral. Mint öt évvel ezelőtt. Menekítik. Biz­tonságosabb helyre. Iduékhoz. Iduéknak a lelkük. Puha ágyat vetnek Mamának, ha eljön az éjfél.
Ma reggel hajnalban kelt Mama. Kérdem telefonon, hogy van, Mama. Azt mondja, ilyesmit most tőle ne kérdezzek. Siet haza. Épp csak fölteszi a fejkendőjét, keres magának egy traktort, amivel haza tud menni. Alszegből Felszegbe. Ott is tenger van, Alszeg és Felszeg között.
Mama átjut a tengeren. Neki könnyű. Csak kilencvenhét éves. Fölhív otthonról, mondja, hogy megtelt a pince, folyik ki a víz a kicsi ablakon. De nem ez a baj, hanem az, hogy a pincében lévő hidrofort is ellepte a víz. És most már neki nem lesz vize a lakásban. Ki kell szivattyúzni a vizet, más hidrofort kell szerezni, s még ott van az a tömérdek iszap! De azért öcsémnek mondjam meg, ne induljon haza Pestről, mert az utcánkba nem lehet bemenni. Csak traktorral. Egyszer majd kisüt a nap. Valahogy lesz. Mindig volt valahogy. Nyár van. Utazások ideje.
 
A varjú tekintélye
Fényes tollazatú, szép varjú szállott le a meggyfánk legfelső ágára. Magasból jöhetett, talán egy templom tetejéről. Úgy is viselkedett, mint aki magasból jön. Szét sem nézett a kicsi udvarunkon, csupán a tekintélyét villantotta meg a serdülő macskák előtt. Csak egyet káro­gott, hogy vegyük észre, itt van.
Ismerős nekem ez a fényes tollazatú, szép varjú. Van, amikor seregestől jön, hűvös hajnalo­kon. És úgy is száll tovább, seregestől. Most ráér, tollászkodik. Hátsó lábaikra állva csodálják őt a serdülő macskák.
A madarak tudósai mondják, hogy a varjak a ligetekkel, fasorokkal, erdőfoltokkal tarkított, nyílt területeket kedvelik. Hiába mondják. A mi kicsiny udvarunkon ligetek, fasorok, erdő­foltok nincsenek. Mégis, a varjak kedvelik a mi kicsiny udvarunkat. Talán, mert a nagy összevisszaságban fák és fűfoltok azért vannak. Meglehet, igénytelenek a mi varjúink, nincse­nek ligetekhez, fasorokhoz, általában véve mindenféle rendhez szokva. nekik így is ez az udvar. Persze, Comenius most azt mondaná, sokféle varjú van a világon, nevezzem meg, mifajta varjakkal vagyunk mi körülvéve. Mert szerinte “a dolgok pontos megnevezése az emberi bölcsességnek, vagyis az emberi mindentudásnak fundamentuma”. Most megnyugtat­nám a mi tudósunkat, nem szándékom elmerülni a varjúfélék szokásaiban. Még az új-kaledó­niai varjú sem érdekel, hiába olyan okos, hogy eszközöket készít magának a fészekrakáshoz. Messze van innen Új-Kaledónia. Nagyon messze. Voltaképpen ez a mi, igénytelen, tollász­kodó varjunk sem érdekel különösképpen.
Csak a tekintélye.
A kapun kívül, egy nagy tömbházban is lakik egy varjú természetű, idős ember. Naponta megvillantja a tekintélyét. Azt hiszi, van neki még tekintélye. Kiül a járdán kiképzett kávézó kényelmes székébe és nézi az előtte elmenőket. Úgy néz mindenkire, mint régen. Rendőrök tekintetével. Mert az volt ő, rendőr.
Valahányszor elmegyek mellette, köszönök néki. Közömbösen. De ez a varjú természetű, idős ember nem szereti, ha közömbösen köszönnek néki. Elvárja, hogy vegyem észre, beszélges­sünk, említsek meg valamit a régi, szép időkből.
A minap megemlítettem, hogy fényes tollazatú, szép varjú tanyázik mostanában a meggyfánk tetején. És van úgy, seregestől jönnek a varjak, az ég is elsötétül. Azt mondja határozottan, fel kell venni a harcot a varjak ellen. El kell zavarni a meggyfáról, mindenünnen el kell zavarni őket. Ismeri maga azt a régi mondást, mely szerint ezer varjú ellen elég egy ? Mondom erre meggondolatlanul, ezer sem elég egyetlen varjú ellen.
Azóta nem beszélgetünk.
 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Mosható gondolat) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. július 27. szerda, 07:02

 

ember volt. Szép ember. Nem alacsony, nem magas. Nem kövér és nem sovány. Mégsem olyan átlagos ember, mint sok más. Így, ránézésre semmi különös nem volt benne. Hacsak mélyebben nem nézett valaki a szemébe. Aki mélyebben nézett a szemébe, csak az vette észre, kacag a szeme. Az én uramnak valósággal kacagott a szeme. Olyankor is kacagott, amikor semmi oka nem volt a vidámságra. Bánatában sem volt szomorú a nézése, bánatában sem. Ezt szerettem benne legjobban. És még azt szerettem benne, hogy amit megmondott, az meg volt mondva. Amikor szólt, horgászni megy, akkor horgászni ment, amikor kocsmát mondott, olyankor mérget lehetett volna venni arra, ott lesz a kocsmában. Ez százas. Minden százas volt, amit mondott. Képzelje, úgy is halt meg. Azt mondta, hallgass ide Póli, én ma éjjel meg fogok halni. És meg is halt azon az éjjelen. El nem tudom képzelni, hogy lehet meg­halni olyan egyszerűen, panaszkodás és jajgatás nélkül. El nem tudom képzelni. Más akkora dolgot csinál a meghalásból, fölveri az egész utca népét a szenvedésével. Ő nem. Ő kérem­szépen azon az estén még damilokat csavart föl egy dugóra, rendet csinált a fiókjaiban, pedig érezte, nem éri meg a reggelt. Nem is érte meg. Üres a ház most nélküle. Naponta kihúzom a fiókjait, elnézem a kis dobozokat, amelyekben a horgokat s a pici ólom gömböcskéket tartot­ta. Rend van azokban a fiókokban. Csak ott van rend. Csak ott, ahová az én uram a kezét rátette.
Mit gondol, énbennem rend van? Nincs rend énbennem. Mert kezét az én uram esztendőkön át reám nem tette. Semmilyen értelemben. , azokat az éveket, míg beteg volt, most ne vegyük tekintetbe. Beteg embernek semmihez nincs kedve. De azelőtt? Azelőtt miért nem volt neki semmihez se kedve
Tudja, miket mondanak rólam a szomszédok? Azt mondják, miattam lett olyan az én uram, amilyen lett. Azt mondják, kimostam a gondolatait. Hát van mosható gondolat? Hát van? Azt mondja meg nekem valaki! Az én uramnak nem gondolatai voltak, hanem rögeszméje volt. Abból is csak egy. Egy darab. Az volt a rögeszméje, hogy híres ember legyen. Hogy nagy temetést rendezzenek neki, ha eljő az idő. Hogy fölnézzenek , s ahová belép, súgjanak össze a népek, , megjött Fülöp. Ez volt az én uram rögeszméje. Hányszor mondtam, nem az embernek magas polcon állani. Hogy az nem neked való, hallgass reám, Fülöp! Álmodozás helyett inkább találj ki valamit. Miért kell néked pompás temetés? És miért óhajtod, hogy összesúgjanak körülötted a népek, , megjött Fülöp! Az én uram ilyenkor csak hallgatott. De abban a hallgatásban az volt, hogy igenis, belőle híres ember lesz egyszer. És én igenis ki­mostam a fejéből ezt a rögeszmét. Nem valami fényes gondolatot mostam ki a fejéből, hanem ezt a makacsságot mostam ki. Hogy ébredjen föl. Hát nem ébredt föl az én uram, Fülöp.
Sokszor fölteszem magamnak a kérdést, a makacsságon kívül volt-e az én uram fejében valami emberhez illő gondolat. Lehet, hogy volt. De nem fényes. Ha lett volna fényes gondo­lat Fülöp fejében, akkor rég elhagyott volna engem. És ment volna a maga feje után. De nem ment az én uram semmi fényesség után.
Hacsak egy csöppnyi új gondolat lett volna az én uram fejében, akkor ha itt hagy engem, én utána mentem volna. Utána a világ végső határáig. Nem néztem volna az akadályokat. Nem néztem volna a kétkedéseket, a reménytelenséget, semmit. Egy fényes gondolat! Istenem milyen szép lehet egy fényes gondolat! Amiből kipattan valami. Tudja, miképpen pattan ki egy fényes gondolat? Valahogy úgy, ahogy a befőttes üvegen a celofán. Pukkan és az ember fölkapja a fejét, mi volt ez a pukkanás? És utána csönd lesz a világban. Nagy csönd. De ebben a csöndben eltűnődnek az okos fejek, mit lehet ebből a pukkanásból kihozni. Mert csak abból lehet, ami új. Ami még nem volt. Arra vágytam mindig, valami újra, egy fényes gondolatra vágytam. Amit nem lehet kimosni. Ami nem is pecsétet hagy, hanem jelet, mely arra mutat, merre lehet még menni. A makacsság nem új dolog, azzal nincs mit kezdeni. A makacsság ki­mosható. Tudja mivel lehet kimosni a makacsságot? Lemondással lehet. De a fényes gondo­lat­nak nincs mosószere. Az új gondolat a legnagyobb hódító. Énnekem olyan emberre lett volna szükségem, aki hódítani képes a gondolataival. Hogy menjek utána a világ végső határáig. Ha kell.
Amikor mélyen a Fülöp szemébe néztem, s láttam, kacag a szeme, mindig reménykedtem, az én uram fejéből egyszer kipattan egy új gondolat. De nem pattant ki. Hiába volt ember. És hiába volt szép. Hiába volt minden szava szentség. Mosható volt rajta, s benne minden. Hibát­lanná tudtam mosni a természetét. Úgy is hagyott itt, amikor végleg elment. Hibátlanul.
Üres a ház most nélküle. Üresebb, mint ha utána most valamit el kellene rendeznem. De az sincs, amit el kellene rendeznem. Minden ott van a helyén. Nyomot sem hagyott, hogy leg­alább elmondhassam, Fülöp valamit így vagy úgy szeretett. Vagy nem szeretett.
Csak járom az utakat. Nem hiszek a mosolygós szemeknek. Semmiben nem hiszek, ami végleg kimosható.
 
Utazások ideje
Telefonált Mama, hogy elutazott hazulról. Nyár van. Utazások ideje. Ilyenkor megnézi, mit csinál a tenger. Nézhetné a tengert az ablakából is. Mert ott van a tenger az udvarán. Az ablaka előtt. Ott volt öt évvel ezelőtt is. Hullámzott a víz, mint most. Hozta a háztetőket, a megszáradt szénát, szalmakazlat, hozott és vitt tovább tömpeorrú malacot, tarka borjút, fapadot templomokból, kupáscserepet, létrát, már amit útközben talált. Ilyen a víz. Nyár van. Utazások ideje.
De Mama nem akárhogyan utazik. Viszik. Traktorral. Mint öt évvel ezelőtt. Menekítik. Biz­tonságosabb helyre. Iduékhoz. Iduéknak a lelkük. Puha ágyat vetnek Mamának, ha eljön az éjfél.
Ma reggel hajnalban kelt Mama. Kérdem telefonon, hogy van, Mama. Azt mondja, ilyesmit most tőle ne kérdezzek. Siet haza. Épp csak fölteszi a fejkendőjét, keres magának egy traktort, amivel haza tud menni. Alszegből Felszegbe. Ott is tenger van, Alszeg és Felszeg között.
Mama átjut a tengeren. Neki könnyű. Csak kilencvenhét éves. Fölhív otthonról, mondja, hogy megtelt a pince, folyik ki a víz a kicsi ablakon. De nem ez a baj, hanem az, hogy a pincében lévő hidrofort is ellepte a víz. És most már neki nem lesz vize a lakásban. Ki kell szivattyúzni a vizet, más hidrofort kell szerezni, s még ott van az a tömérdek iszap! De azért öcsémnek mondjam meg, ne induljon haza Pestről, mert az utcánkba nem lehet bemenni. Csak traktorral. Egyszer majd kisüt a nap. Valahogy lesz. Mindig volt valahogy. Nyár van. Utazások ideje.
 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Leborult Szivarvég) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. július 24. vasárnap, 10:50

 

Zsémbes ember volt a patkókovács. Nem a lovakkal, az emberekkel volt zsémbes. Ha valaki patkolni lovat hozott, s látta, hogy neki várakoznia kell, rendszerint kifejezte nemtetszését a várakozás miatt. Volt, aki azt mondta, a macska rúgja meg. Volt, aki a betyár mindenségét emlegette ennek az életnek, hogy az embernek mindenütt várakoznia kell.
Ilyenkor abbahagyta a munkát a zsémbes patkókovács, félretette a forró vasakat és nyelv­leckét tartott a klienseknek.
Miféle beszéd, az, hogy a macska rúgja meg? Rendes embert a lova sem rúgja meg, hát akkor egy gyönge, jámbor macska? És az mit jelentsen, hogy manapság sehol egy betyár, mégis őt emlegetik, mégpedig a mindenséggel egyetemben? De ez még semmi. Mert van, aki úgy állít be a kovácsműhely udvarára, hogy szinte elkiáltja, azt a teringettét! Hát kit akar a más udvarán egy lovas gazda teringetni? Csak teringessen otthon, a maga portáján, ne itt, nálam!
Azért legjobban az hozta ki sodrából a zsémbes patkókovácsot, ha valaki olyan szavakat ejtett el az ő udvarán, hogy azt a teremburáját! Vagy azt a nemjóját! Ezeket az értelmetlen kifeje­zéseket ki nem állhatta. Sem azt, hogy esti fény, vagy valaki menjen a manóba, s ha nem megy, akkor a térde kalácsa.
Valahányszor kifejtette nyelvészeti nézeteit ez a zsémbes patkókovács, azonnal meg is bánta. Attól tartott, még a végén valaki megsértődik, s nem jön többé errefelé a lovával. Ilyenkor azért nem kért bocsánatot senkitől, hanem oda hajolt a segédjéhez és azt kérdezte tőle, jól mondom-e, te, Leborult Szivarvég? Ez a Leborult Szivarvég sem volt különb a teremburánál, de arra volt, hogy porhanyítsa a kemény, otromba szavakat, amelyeket odavetett a vendé­geinek. Azért, hogy tanuljanak helyesen beszélni.
Egyszer egy lovas gazda azt mondta a zsémbes patkókovácsnak, őt helyesen beszélni ne tanítsa senki, különösképpen olyan ember ne, aki a saját segédjét Leborult Szivarvégnek titulálja. Mert ez a név rajta marad a segédjén, az idők végezetéig.
Aztán az évek kiforogták, mennyire igaza volt ennek a lovas gazdának. Mert a faluban Pétert, a zsémbes patkókovács segédjét valamennyi idő elteltével csakugyan Leborult Szivarvégnek szólították. Még a legszentebb helyen, a kocsmában is.
Leborult Szivarvég egy napon azt kérdezte a zsémbes patkókovácstól, hogy ő most már mi­tévő legyen a nevét illetően. Mert így szólítják meg a kocsmában is és ő ezt megsokallta, már kezdi szégyelleni a reáragasztott nevet.
Az nem baj, ha így szólítanak meg, Péter, mondta a zsémbes patkókovács. – Az lenne baj, ha emiatt nem adnának néked pálinkát.
Erre Leborult Szivarvég azt akarta válaszolni, hogy a mester jobban tenné, ha nem nyel­vészkedne, hanem beérné a patkolással. De nem mondott semmit, mert gyönge, vézna ember lévén, nem neki találták ki a lópatkolást. Naponta el kellett viselnie olyan megjegyzéseket, hogy hányszor mondjam néked, nem jól fogod meg a lábát. Fogd fordítva, Leborult Szivar­vég! És hányszor mondjam néked, fogd erősebben, mert ha a lába nedves, akkor csúszik! Szóval, Leborult Szivarvég semmit nem válaszolt, inkább engedélyt kért arra, hogy életében legalább egyszer legyen szabad néki is nyelvészkedni.
Felőlem nyelvészkedjél, de csak röviden, mondta a zsémbes patkókovács.
Leborult Szivarvég azt mondta, csak éppen meg ne sértődjék, mester. Dehogy sértődöm, hát mondd már, amit akarsz, Leborult Szivarvégbiztatta Pétert a zsémbes patkókovács.
Sokszor hallom magától, hogy ha a lába nedves, akkor csúszik. Ilyenkor arra gondolok, az enyém is. De nem a lábam, mester! A magáé nem csúszik, ha nedves? – kérdezte bátor­talanul Leborult Szivarvég.
Ezt hallván, a zsémbes patkókovács szó nélkül otthagyott minden sorára várakozó lovas embert és elment a kocsmába.
Leborult Szivarvég megszámolta a patkolni való lovakat, s egy kockás füzetbe fölírta őket, érkezésük sorrendjében. Hogy legalább ne álljon tétlenül a zsémbes patkókovács udvarán.
Péter nyelvészkedését többen hallhatták a lovas gazdák közül, mert valamennyi idő elteltével, egy vasárnap, amikor a kugligolyó kiesett egy legény kezéből, valaki azt mondta , kiesett, mert csúszik, mint a zsémbes patkókovácsé. És mintha végiggurult volna a falun a kugligolyó, valamennyi idő elteltével mindenre azt mondták a faluban, ami nedves volt vagy csúszott, olyan, mint a zsémbes patkókovácsé.
Ma már se , se kovácsműhely nincs ebben a faluban. Azt is kevesen tudják, ki volt Leborult Szivarvég és ki a zsémbes patkókovács. Még a kuglipálya is elvásott az évek során. De ha valakinek az élete megcsúszik valamiért, arra is azt mondják, úgy járt, mint a zsémbes patkókovács.
 
Mosható gondolat
Jó ember volt. Szép ember. Nem alacsony, nem magas. Nem kövér és nem sovány. Mégsem olyan átlagos ember, mint sok más. Így, ránézésre semmi különös nem volt benne. Hacsak mélyebben nem nézett valaki a szemébe. Aki mélyebben nézett a szemébe, csak az vette észre, kacag a szeme. Az én uramnak valósággal kacagott a szeme. Olyankor is kacagott, amikor semmi oka nem volt a vidámságra. Bánatában sem volt szomorú a nézése, bánatában sem. Ezt szerettem benne legjobban. És még azt szerettem benne, hogy amit megmondott, az meg volt mondva. Amikor szólt, horgászni megy, akkor horgászni ment, amikor kocsmát mondott, olyankor mérget lehetett volna venni arra, ott lesz a kocsmában. Ez százas. Minden százas volt, amit mondott. Képzelje, úgy is halt meg. Azt mondta, hallgass ide Póli, én ma éjjel meg fogok halni. És meg is halt azon az éjjelen. El nem tudom képzelni, hogy lehet meg­halni olyan egyszerűen, panaszkodás és jajgatás nélkül. El nem tudom képzelni. Más akkora dolgot csinál a meghalásból, fölveri az egész utca népét a szenvedésével. Ő nem. Ő kérem­szépen azon az estén még damilokat csavart föl egy dugóra, rendet csinált a fiókjaiban, pedig érezte, nem éri meg a reggelt. Nem is érte meg. Üres a ház most nélküle. Naponta kihúzom a fiókjait, elnézem a kis dobozokat, amelyekben a horgokat s a pici ólom gömböcskéket tartot­ta. Rend van azokban a fiókokban. Csak ott van rend. Csak ott, ahová az én uram a kezét rátette.
Mit gondol, énbennem rend van? Nincs rend énbennem. Mert kezét az én uram esztendőkön át reám nem tette. Semmilyen értelemben. Jó, azokat az éveket, míg beteg volt, most ne vegyük tekintetbe. Beteg embernek semmihez nincs kedve. De azelőtt? Azelőtt miért nem volt neki semmihez se kedve
Tudja, miket mondanak rólam a szomszédok? Azt mondják, miattam lett olyan az én uram, amilyen lett. Azt mondják, kimostam a gondolatait. Hát van mosható gondolat? Hát van? Azt mondja meg nekem valaki! Az én uramnak nem gondolatai voltak, hanem rögeszméje volt. Abból is csak egy. Egy darab. Az volt a rögeszméje, hogy híres ember legyen. Hogy nagy temetést rendezzenek neki, ha eljő az idő. Hogy fölnézzenek , s ahová belép, súgjanak össze a népek, né, megjött Fülöp. Ez volt az én uram rögeszméje. Hányszor mondtam, nem az embernek magas polcon állani. Hogy az nem neked való, hallgass reám, Fülöp! Álmodozás helyett inkább találj ki valamit. Miért kell néked pompás temetés? És miért óhajtod, hogy összesúgjanak körülötted a népek, né, megjött Fülöp! Az én uram ilyenkor csak hallgatott. De abban a hallgatásban az volt, hogy igenis, belőle híres ember lesz egyszer. És én igenis ki­mostam a fejéből ezt a rögeszmét. Nem valami fényes gondolatot mostam ki a fejéből, hanem ezt a makacsságot mostam ki. Hogy ébredjen föl. Hát nem ébredt föl az én uram, Fülöp.
Sokszor fölteszem magamnak a kérdést, a makacsságon kívül volt-e az én uram fejében valami emberhez illő gondolat. Lehet, hogy volt. De nem fényes. Ha lett volna fényes gondo­lat Fülöp fejében, akkor rég elhagyott volna engem. És ment volna a maga feje után. De nem ment az én uram semmi fényesség után.
Hacsak egy csöppnyi új gondolat lett volna az én uram fejében, akkor ha itt hagy engem, én utána mentem volna. Utána a világ végső határáig. Nem néztem volna az akadályokat. Nem néztem volna a kétkedéseket, a reménytelenséget, semmit. Egy fényes gondolat! Istenem milyen szép lehet egy fényes gondolat! Amiből kipattan valami. Tudja, miképpen pattan ki egy fényes gondolat? Valahogy úgy, ahogy a befőttes üvegen a celofán. Pukkan és az ember fölkapja a fejét, mi volt ez a pukkanás? És utána csönd lesz a világban. Nagy csönd. De ebben a csöndben eltűnődnek az okos fejek, mit lehet ebből a pukkanásból kihozni. Mert csak abból lehet, ami új. Ami még nem volt. Arra vágytam mindig, valami újra, egy fényes gondolatra vágytam. Amit nem lehet kimosni. Ami nem is pecsétet hagy, hanem jelet, mely arra mutat, merre lehet még menni. A makacsság nem új dolog, azzal nincs mit kezdeni. A makacsság ki­mosható. Tudja mivel lehet kimosni a makacsságot? Lemondással lehet. De a fényes gondo­lat­nak nincs mosószere. Az új gondolat a legnagyobb hódító. Énnekem olyan emberre lett volna szükségem, aki hódítani képes a gondolataival. Hogy menjek utána a világ végső határáig. Ha kell.
Amikor mélyen a Fülöp szemébe néztem, s láttam, kacag a szeme, mindig reménykedtem, az én uram fejéből egyszer kipattan egy új gondolat. De nem pattant ki. Hiába volt ember. És hiába volt szép. Hiába volt minden szava szentség. Mosható volt rajta, s benne minden. Hibát­lanná tudtam mosni a természetét. Úgy is hagyott itt, amikor végleg elment. Hibátlanul.
Üres a ház most nélküle. Üresebb, mint ha utána most valamit el kellene rendeznem. De az sincs, amit el kellene rendeznem. Minden ott van a helyén. Nyomot sem hagyott, hogy leg­alább elmondhassam, Fülöp valamit így vagy úgy szeretett. Vagy nem szeretett.
Csak járom az utakat. Nem hiszek a mosolygós szemeknek. Semmiben nem hiszek, ami végleg kimosható.
 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (A melltartó kipróbálása) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. július 20. szerda, 06:43

 

Tudományos ember az órásmester, szeretek véle társalogni. Azt mondja, ha rendszeresen késik az órám, az jel, mert van benne következetesség. Az nem jel, ha egyszer siet, máskor késik. Ha szökdösik, késésről sietésre és fordítva, az nem jel. Mondom, az én órám nem szökdösik, hanem rendszeresen késik. Az nyugtat meg az órásmester –, éppen csak be kell állítani. Tessék megvárni.

Amíg éppen csak beállítja, egy kis tudományos előadást tart nekem arról, hogy az ember is olyan, mint az óra. Ha szökdösik az ember gondolata, az nem jel. Kerüljem az olyan embe­reket, akik minden összefüggés nélkül egyik beszédtémáról a másikra ugranak. Rajtuk nem lehet eligazodni. Mondom, megfogadom a tanácsát, kerülni fogom az olyan embereket, aki­ken nem lehet eligazodni. Már eszembe is jutott, kik azok az ismerőseim, akiknek szökdösik a gondolata, egyik beszédtémáról minden összefüggés nélkül a másikra ugrik.

Ekkor azt kérdi az órásmester, próbáltam-e már ki magamon női melltartót? Mondom, ne tessék haragudni, az órám járási szokásairól beszéltünk eddig, hogy kerül ide a női melltartó? Arról nem is szólva, hogy férfi melltartóról még nem hallottam.

Na, látja, teljesen meg vagyok zavarodva! Nekem is szökdösik a gondolatom, egyik témáról a másikra. Ma reggel óta vagyok megzavarodva. Ma reggel mondta be a rádió, hogy szakem­berek népes csoportja széleskörű tudományos fölmérést végez fiatal férfiak körében. Arról, hogy hány férfi próbált föl magára női melltartót a nagyvilágban. Ettől vagyok én megzava­rodva. Magam sem hittem volna, hogy egyszer megérem, gondolataim csak úgy szökdösnek, egyik témáról a másikra. Ez nem jel! De a nagyvilág jövőjét tekintve sem jel, ha szak­emberek népes csoportja azzal foglalkozik, hogy hány férfi próbált föl magára női melltartót. Nézze, itt van a kezemben ez a csavarhúzó. De lehetne a kezemben akármilyen szerszám, ne ragadjunk le az órás mesterségnél. Mármost ha a szakemberek népes csoportja arról készítene fölmérést, hogy hány fiatalember próbált szerszámokkal megjavítani valamit a nagyvilágban, akkor azt mondanám, úton járunk. Mert a szerszámok használata teszi az embert, nem pedig a melltartó kipróbálása. Vegyük például a maga rendszeresen késlekedő óráját. Akár­hány melltartót kipróbálhatnék, attól pontosan az az óra soha nem járna. Reggel óta töröm a fejem, milyen meggondolásból kell egy férfiúnak magára vennie egy női melltartót.

Mondom az órásmesternek, valamilyen elgondolása csak kell, hogy legyen a szakembereknek a melltartó férfiak általi kipróbálásáról. Mert ha nem lenne, nem vesztegetnék idejüket teljesen hiábavalóan...

Erre az órásmester visszatette az óra hátlapját és azt mondta, felőle gondolhatok, amit akarok a melltartókról, ő csakugyan nem vesztegeti idejét velem, teljesen hiábavalóan...

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (A mi nagy csatáink) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. július 18. hétfő, 07:49

 

Szívem szakad meg a boldogságtól, úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, mehetek végig az utcán, zsebredugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyok, persze, válaszolok, ha kérdezi valaki véletlenül, micsoda hülye kérdés az ilyen, hát nem látszik rajtam, jól vagyok nagyon, állandóan nem dúdolhatok víg dalokat végig az utcán, amerre járok, micsoda hülye kérdés az ilyen, miért ne lennék jól, történt valami, amitől nem illik jól lenni? tessék mondani, mi az, amitől most szomorúan kellene végigmennem az utcán, le­hajtott fővel, morgolódva, akkor is, amikor úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szí­vem­mel, mert lehetne, bármi megtörténhet, különösen az én koromban nem szabad elbiza­kod­ni egy percre sem, ugye, miképpen járt a szomszédom is a minap, csak kiment, hogy megjárja magát, csak épp kitette a lábát hazulról, hát nem előjött egy furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, megállt egy pillanatra, rátette kezét a fájdalmas pontra, nem fájt nagyon, gondolta, semmiség, elmúlik a sarokig, de nem volt semmiség, el sem ért a sarokig, úgy szedték össze az úton, bevitték, jöttek hófehér köpenyes emberek és sötét lett, már nem emlékezett semmire, de másnapra rendbejött minden, elmúlt a furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, mondják, micsoda szerencséje volt, most nem mer kimenni egyedül, intett az ablakból, mennék véle, csak a sarokig, intettem én is, persze, hogy megyek, a sarkon túlra is, miért ne mennék, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, elindulunk szépen, ketten a sarokig, ott megáll a szom­széd, mellére teszi a kezét, kérdem, mi van, fáj megint, nem, nem fáj, mondja, nincs semmi baj, csak megnyomta kissé azt a helyet, ahol a minap előjött egy furcsa fájdalom, most nem jön elő, lehet, elő sem jön már többé soha, milyen , mehetünk végig az utcán, zsebredugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyunk mind a ketten, épp mondani akarom, fütyö­rész­hetnénk is nyugodtan, víg dalokkal mehetnénk végig az utcán, mint régen, de nem mon­dom, rég volt az a régen, most már ritka a nap, amikor nem fáj sehol, meg kell becsülni a ritka napokat, megállunk félúton, indulunk haza, megvárom, amíg a szomszéd fölér az emeletre, nyílik az ablak, látom, épségben megérkezett, kihajol, öklével belevág a levegőbe, mint aki győzött, ilyenek már a mi nagy csatáink, ököllel vágunk bele a levegőbe.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Elmés szerkezet) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. július 15. péntek, 02:23

 

Ülünk egy rozzant fapadon, tétován rezgő lombok alatt. Közel a bejárati sorompóhoz. Időn­ként süvítve jön egy mentő. Ugrik a kapus, szalutál a sofőrnek, s amint begördül a mentőautó, le is engedi nyomban a sorompót, nehogy valami huzat besurranjon a tétován rezgő lombok alá. Oda, ahol éppen ülünk egy rozzant fapadon.

kapus. Van néki ceruzája is. Azzal pedig fölírja egy füzetbe a mentő számát, a pontos időt, a pontos dátumot.

Azt mondja a padszomszédom, az ártatlan nézésű, lábadozó ember, na, látja, ez egy igazi kapus. Kiköpött kapus. Egyszer láttam őt parolázni is az igazgatóval. Valami affélét mondott neki az igazgató, föl ne emelje senkinek a sorompót, csak abban az esetben, ha az ő rokonai, vagy barátai jönnek.

Ugye, maga ismeri már az én embereimet, kérdezte elmenőben az igazgató a kiköpött kapus­tól.

Már hogyne ismerném, igazgató úr, én mindenkit pontosan ismerek. Azért vagyok kapus. És azért van ez az elmés szerkezet, a sorompó, hogy akkor emeljük föl és akkor engedjük le, amikor szükséges.

Persze, persze, nem kell mindent részletezni, mondta halkabban, ugyancsak elmenőben a kiköpött kapusnak az igazgató.

Magának vannak barátai? – kérdezi tőlem az ártatlan nézésű, lábadozó ember. Mondom, énnekem tudtommal nincsenek barátaim. Kár. Nagy kár, mondja a lábadozó ember. Mert ha magának lennének barátai és én itt kapus volnék, mind beengedném őket. Fölemelném ezt az elmés szerkezetet, hadd jöjjenek be és menjen, ki amerre akar. Még a barátainak a barátait is mind beengedném. Tudja meg. Én be!

Kérdem a lábadozó embertől, mivel érdemeltem ki a rokonszenvét, hiszen nem is ismerjük egymást, csupán a betegségeinkről beszélgettünk. Azt mondja, az irántam érzett rokonszen­vének egy kis története van. Fentről, az emeleti ablakból megfigyelte, gyakran időzöm a kórház hátsó udvarában. Ott, ahol nincs kapus. Ahol másféle a járás, a hangulat. Ahová minden körülményeskedést mellőzve, befordul a fekete autó és végső útjára viszi azt, akinek már befellegzett. Maga ott szokott időzni, nézelődni. A hátsó udvarban. Magának a végleges elmenésre vonatkozólag bizonyosan tervei vannak. Sokszor találgattam, vajon miféle tervei lehetnek magának ott, abban a hátsó udvarban?

Mondom az ártatlan nézésű, lábadozó embernek, csakugyan vannak bizonyos terveim a végle­ges elmenésre vonatkozólag. Valami olyan elmés szerkezeten töröm a fejem, mely kimutatná már ott, a hátsó udvarban, mit ér az az ember, akit éppen föltesznek a fekete autóba. Erre az elmés szerkezetre azért lenne szükség, mert az apróhirdetésekben kizárólag azt lehet olvasni, hogy mély fájdalommal tudatjuk, szeretett szülő, apa, nagyapa, rokon, szomszéd, satöbbi. Aztán később, a temetés után derül csak ki, ha egyáltalán kiderül, hogy nem is volt annyira szeretett az a szülő, apa, nagyapa, rokon, szomszéd. Hogy nehéz napjaiban ebben a kórházban meg sem látogatta senki. Nem lehet megbízni a hirdetésekben. Ezért kellene egy elmés szer­kezet. És különben sem igazságos dolog, hogy amikor ide behoznak egy beteget, fölírják a mentő számát, a pontos időt, a pontos dátumot. A hátsó udvarban pedig jöhet és mehet a feke­te autó, se kapus, se sorompó. Semmi elmés szerkezet. Ezen töröm a fejem a hátsó udvarban.

Na, jól sejtettem én, hogy magának tervei vannak a végleges elmenésre vonatkozóan! És mit talált ki ezidáig? Mert számításba kell venni a sírásók őszinteségét, a véglegesen elmenő ember összes cselekedetét, a jókat, s a rosszakat, az erényeket és bűnöket, mindent. Hol az az elmés szerkezet, mely számbavehetne mindent egy ember egész életéről? Visszamenőleg! És be kell kalkulálni az elfogultság szerepét is. Ami valakinek, az lehet rossz mások szemé­ben, nem gondolja? Ha maga efféle dolgokon töri a fejét, akkor magával baj van. Nagy baj! Elmés szerkezet csak itt lehet, a bejáratnál. Ahol a sorompó van. Ahol a kiköpött kapus figyeli a mozgást. Tudja mit? Legyen magának elég elmés szerkezetből, amennyit lát ebben az életben. És ne őgyelegjen többé a hátsó udvarban!

Fölállt a rozzant fapadról az ártatlan nézésű, lábadozó ember, övét bogra kötötte, s épp indulni akart valamerre, hogy szabaduljon tőlem. Ekkor szóltam, lenne még nekem valami fontos mondanivalóm. Egy enyhítő körülmény. Tulajdonképpen kizárólag cigarettázni járok a hátsó udvarba. Hogy ne lássák. Az elmés szerkezetet most találtam ki. Miután bevallotta, figyelt engem fentről, az emeleti ablakból.

 
Elekes Ferenc: Leborult szivarvég (Meg fog pihenni szegény) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. július 11. hétfő, 05:45

Árnyékba húzódtunk a hőség elől. De nem volt eléggé hűs az árnyék. Borúlátó természetem van, mondom mamának, már az árnyék sem igazi. Emlékszik, régen milyen mély és hűs ár­nyé­kok voltak forró nyarak idején? Lassan elromlik minden, mama. Mi is eléggé elromoltunk. Vajon meddig romlik még a világ, mama? És mi meddig romlunk még?

Ilyen sötét hangokat pendítettem meg az emlékezés húrjain, hogy árnyékba húzódtunk a hőség elől.

Ekkora nagy meleg volt egy nyáron, úgy hetven esztendővel ezelőtt is. Pont ekkora. Hűs árnyékot sehol nem találtunk. Még az udvarhelyi kórházban sem, ahol heteken át feküdtem, végtelenül gyöngén, lesoványodva... Volt ott egy Tassai nevezetű orvos, aki naponta végig­nézett rajtam, kérdezte, hogy érzem magam és azzal ment is tovább. Válaszomat nem várta meg. Apád egy fogadott szekérrel feljött Udvarhelyre és azt kérdezte ettől a Tassai nevezetű orvostól, doktor úr, mi baja van a feleségemnek? Tassai doktor azt válaszolta, majd meglát­juk. Meg se akarta látni. Az igazság az, hogy nagyon nem is kereste, mi a bajom. Ha kereste volna, könnyen megtalálja a betegségem okát. Mert nem egyedül engem vittek kórházba azzal a betegséggel. A falunkból többen feküdtünk ott, ugyanazokkal a vészjósló panaszokkal. Szemünk kidülledt, fojtott meg az a szorítás a nyakunkon. Golyvánk volt, a jódhiányos víz miatt. Csak reánk kellett nézni, messziről jól látszott a golyva, nem kellett kutatni, keresgélni semmit.

Apád egy hétre ismét feljött a kórházba és azt kérdezte Tassai doktortól, doktor úr, mi lesz az én feleségemmel, ha nem találja meg a betegségének okát? Tassai doktor ennyit mondott apádnak:

– Meg fog pihenni szegény...

Engem megműtöttek, meg is gyógyultam hamar. Lám, itt vagyok. Tassai doktor nem volt beteg, nem műtötték meg semmivel. De egy napon megpihent szegény.

Azt kérdezted tőlem, hogy az ember még meddig romlik? Amikor Tassai doktor azt felelte apádnak a sorsomra célozva, hogy meg fog pihenni szegény, nem gondolta, ő pihen meg előbb, nem én. Úgy hetven esztendővel ezelőtt pihent meg. És én még mindig élek. Mert meg­látott egy jóravaló sebész orvos és azonnal megműtött engem. És a többi, falunkbéli asszonyt is megműtötte. Tudod te azt, hogy mi maradt meg Tassai doktor emlékéből egészen a mai napig? Az a megjegyzése élte túl őt, hogy „meg fog pihenni szegény...” Ma is ezekkel a kifinomult, ravasz szavakkal emlegetik mifelénk az olyan embert, akiről valamiért lemondtak már az az orvosok. Aki hamarosan meg fog halni. Akinek már nem is kutatják a betegségét.

Csöndesen megjegyeztem, nem szép halottról rosszat mondani. Mama is megjegyezte, igazad van, csakugyan nem szép halottról rosszat mondani.

Hitvány hangulat telepedett közénk. És nem volt eléggé hűs az árnyék. Megbántam, amit mondtam anyámnak. Gondoltam, lazítok amennyit lehet a szigorúságomon, kérdezek még valamit, amire nem fontos válaszolni:

Vajon meddig romlik még a világ, mama? És mi meddig romlunk még?

Mama fontosnak tartotta válaszolni:

– A világ míg van, virul és haloványul. Az ember, ameddig él. Addig romlik.

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 Következő > Utolsó >>

1. oldal / 5

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 69 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs