Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)



Elekes Ferenc: Kábelkocsma E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2014. november 27. csütörtök, 20:54

Jó hely ez a kábelkocsma. Nekem jó hely. Hat oroszlán fogad a bejáratnál. Hat fehér oroszlán. Gipszből valók, csöndesek, bugyuták, ártatlanok.

Ma, amikor végig sétáltam a hat fehér oroszlán előtt, valami könnyed huzat jött szembe velem a kábelkocsmából. Valami könnyed huzat és egy imbolygó alak.

Azt mondja nekem ez az imbolygó alak, uram, ide ma nem érdemes bemenni. Kérdem, hát miért nem érdemes ide ma bemenni. Megmondom, mondja az imbolygó alak. Azért nem érdemes ide ma bemenni, mert nincs az asztalánál Bölöni Domi. Nincs az asztalánál, pedig néhányan nagyon  várják. Reggel óta. Még maga, Enikő is várja. Tudja, ez a bűbájos Enikő miért várja a mi Dominkat? Hát ugye, ő adja az italokat és ő adja a kávét. Egyik kezében most éppen egy üveg bor van, a másik kezében pedig a toilett kulcsa. Mert ugye, a toilettre kulcs nélkül bemenni nem lehet. Ilyen hely ez a kábelkocsma. Maga miért jár olyan helyre, ahol szükség esetén el kell kérni a toilett kulcsát? Fogadni mernék, hogy csak a mi Domink miatt jár ide, nem egyébért. Mert én is csak a mi Domink miatt járok ide, nem egyébért. Mit gondol, ebben az órában még érdemes, hogy várjunk a mi Dominkra? Mert ha érdemes, akkor hajlandó lennék vissza menni. És várnók ketten egy asztalnál Bölöni Domit.

Próbáljuk meg, mondtam. És vártuk ketten Bölöni Domit.

Kérdeznék én magától valamit, mondta asztalra könyökölve az imbolygó alak. Ha megengedi...

Bármit kérdezhet, feleltem, énnekem semmi titkolnivalóm nincsen.

Ismer maga valakit, akinek a neve Sümi Laji? Ne törje magát! Fogadni mernék, hogy nem ismer. Mert ilyen nevű ember nincs. Sem pedig olyan nevű emberi lény, hogy Pricskili Dungó. Vagy Kukubika Szerencsika. Vagy Milliárdos Makutyi.  Ezeket a furcsa neveket az én fejem szerint mind a mi Domink találja ki. És tudja, hogy mi az érdekes ezekben a kitalált nevekben? Az az érdekes, hogy ezeket a furcsa neveket megjegyzi a magamfajta ember, el tudná sorolni még részeg állapotában is. Azt mondom, Micsobur, egy kicsit somolygok magamban és várom, hogy jöjjön Bölöni Domi. Amikor nagyon magam alatt vagyok, sokszor elgondolom, mitől tudnék én egy kicsit somolyogni? Attól, hogy valahol a világban mennyi a nemzeti jövedelem? Vagy attól, hogy valahol a világban hány gazdag ember él és hány szegény ember? Hogy kit lőttek le és kit fogtak el? Vagy attól, hogy melyik faluban volt tökmag fesztivál, s ott mennyi sört öntöttek magukba a  népek? Az efféle események engem nem hatnak meg. Hát nem izgalmasabb, ha Pricskili Dungóról olvas valamit az ember? Olyan történetet, amely Pricskili Dungóval esett meg? Persze, úgy, ahogyan azt a mi Domink írja le. És nem más. Mert ha más írná le, mi esett meg Pricskili Dungóval, Sümi Lajival, akkor engem az sem hatna meg. Mert az másféle történet lenne. És másféle szavakkal lenne elbeszélve. Olyan szürke, idétlen szavakkal, komolykodva. Ezért várjuk mi itt Bölöni Domit. A hét minden egyes napján. A kábelkocsmában, ahol a toilett kulcsot szükség esetén kérni kell. Ilyen hely ez a kábelkocsma. De mi itt várjuk Domit, mert ez az ő magánjellegű szerkesztősége. Várjuk, hogy ha nem egyéb, legalább lássuk. Az sem baj, ha nem szól semmit. Csak legyen itt.

Most hány óra lehet, kérdezte az imbolygó alak. Mondtam hány óra. Az sok. Nagyon sok, mondta és fölállt az asztal mellől.

Magamra maradtam.

Jó hely ez a kábelkocsma. Nekem jó hely. Amikor ide betérek, hat oroszlán fogad a bejáratnál. Hat fehér oroszlán. Gipszből valók, csöndesek, bugyuták, ártatlanok. Most épp valami könnyed huzat megy ki közéjük a kábelkocsmából. Valami könnyed huzat, s egy imbolygó alak.

 

 

 
Elekes Ferenc: A kirámolt falu E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2014. augusztus 17. vasárnap, 18:19

Száz esztendő

 

                                                                              
A kirámolt falu
 
Mama meghalt.
 
Száz esztendő nem volt neki elég ahhoz, hogy megnézze, milyen a tenger.
Egyszer meséltem, Mama, a tenger pont olyan, mint a vályúban a víz, amelyből a Bimbó tehenünk iszik. Csak sós. Mint a maga  könnye, amikor megdöglik egy gömbölyű malac, s azt kérdi, miért kellett annak megdögleni. Azt ugye, nem kell, hogy mondjam, a tenger nagyobb, mint a vályú vize. Mert amiből tengernyi van, abból sok van. Bánatból, bajból is örökké sok van, ezek is olyanok, mint a tenger. Mit mondjak még a tengerről, mama?
Locsog.
Teljesen fölöslegesen locsog, úgy, mint Juli, amikor átjött magához, s elfelejtette, miért is jött. Neki is annyi bánata volt, mint a tenger.
 
–Hallottam, sirályok szállnak a tenger fölött…
–Azok. Sirályok szállnak mama. Úgy röpködnek, mint a vályú fölött a fecskék és vijjognak fönt, a magasban, csapkodnak szárnyaikkal erre-arra.
–Akkor  hagyjuk, hogy vijjogjanak és csapkodjanak…
–Hagyjuk, mama…
 
Anyám soha nem látta a tengert.  
 
Mama gyermek volt még, amikor egy napon, csak úgy, elmenőben, beütötte magát hozzánk Darwin úr és tenyeréből kiengedett az udvarunkra egy csomó sárga kis rucát, tipegő pipét, pelyhes csibét, hogy anyám aprítson nekik friss hagymaszárat.
 
Aztán egy napon apámat fölszólították, tegye le szerszámait, menjen és foglalja el a Szovjetuniót, mert épp ideje azt elfoglalni. Apám fölgyalogolt a gyergyói havasokba, ahol egy orosz gránát földdel beborította, de kimászott onnan és két hét múlva ott találta magát az Északi- sark közelében, miután egészen elfoglalta az oroszok földjét.
 
Négy esztendeig vártuk apámat. Közben, egy üres órájában meglátogatott bennünket Marx Károly bácsi, benézett a pajtánkba, van-e ott tehén, majd kirámolta a falut és azt mondta, vegyük úgy, hogy közös ezután itt minden, ami él és mozog, s az is, ami nem él és nem mozog: a sárga, kis rucák, tipegő pipék, pelyhes csibék, az ásó és kapa, szoktassuk szemünket az új rendhez és nézzünk a fényes jövendőbe.
 
Egy napon megfordult a társadalmi szél, kirámolta a rosszul elképzelt fényes jövendőt.
Azt mondták, most már mama is megnézheti a tengert, szabad az út a világban mindenfelé.
 
Mama nem látta meg a tengert.
Mert lassan megöregedett és közben megdrágult a tenger.
 
Százéves korában, miután elfújta az ünnepi gyertyákat, anyám azt kérdezte tőlem, fiam, most mi a helyzet a világban? Kérdem, miért kérdi, mama? Azt mondja, csak azért, mert látja, nagy errefelé az építkezés. Kérdem, miféle építkezés, mama? Azt mondja, nézzek a temető felé, épül a ravatalozó. Mondom, manapság ez a divat, mama. Amerre jártam mostanában, mindenütt építik a ravatalozót. Európa pénzén építik, ezekből a nagy, fekete madárhoz hasonlatos házakból rámolják ki a népeket a temetőkbe, mama. Ez pedig azért van, mert Európa úgy gondolja, ha már szépen élni nem tudott ez a nép, legalább tudjon korszerűen meghalni és úri módon temetkezni. Ez a helyzet a világban, mama…
 
Mama meghalt.
 
Mama akkor halt meg, amikor tíznél több háború már nincs a földön, de száznál is több rendezvény van egy apró városban. Amikor majdnem minden nap ünnep. Akkor halt meg, amikor nem napvilág, hanem éjjel járnak múzeumba,- ha járnak,- amikor minden meg van szervezve. Úgy meg van szervezve az élet, hogy már sem dolgozni, sem töprengeni nem kell. Amikor a tereket lezárják, hogy a naplopókat ne zavarja semmi a szökdösésben és az önfeledt rikácsolásban. Amikor a semmiségek fesztiválján, a tegnap kikiáltott hagyományok ünnepén nagy a tolongás, minden jegy elkelt. Akkor halt meg mama, amikor már nincs falu, ahonnan nem rámoltak volna ki mindent, amire legalább emlékezni illene.
Nagy lett a világ. Nagy és üres. Ki él, onnan megy el, ahol éppen van, s oda, ahová még lehet.
 
Anyám soha nem látta a tengert.  

 

 
Elekes Ferenc: A ráta stagnálása E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2014. március 17. hétfő, 14:29
Egy falusi ismerősöm megállít az utcán és azt mondja, magyarázzam meg neki, amit ő nem tud felfogni. Azt írja az újság, hogy „januárban stagnált a munkanélküliségi ráta”.
 
Mondom, ezt tudományos emberek találták ki. Éppen ezért nem könnyű nekünk, egyszerű népeknek ennek a mondatnak az értelmét felfogni. Ehhez tudomány kell és műveltség. Egy tudományos ember nem fejezheti ki magát egyszerűen úgy, hogy azt mondja, nincs munka. A tudomány és a műveltség abból látszik, hogy nagyobb feneket kerít a kifejezéseknek, mert úgy gondolja, a bonyolultság, a nehezen érthető beszéd az ő fennhatósága alá tartozik. És azt is gondolja, sokkal elegánsabb és titokzatosabb azt mondani, hogy stagnál a munkanélküliségi ráta, mint csak úgy, egyszerűen odavetni, hogy nincs munka. De ha már megkérdezte, próbálok válaszolni, mit jelent az, hogy stagnált a munkanélküliségi ráta. Persze, a saját elgondolásom szerint.
 
Hát mit is tehetett volna az a szegény ráta abban a januári locspocs időben? Az embernek sincs kedve ilyenkor, hogy kimenjen a házból. Stagnál. Vagyis ül otthon, zsebre dugott kézzel és várja a tavaszt. Unalmában esetleg megnézi egy szótárban, hogy mit jelent az a szó, hogy stagnál. Ha egyáltalán van a közelben szótár. Tegyük fel, hogy van. Csak tegyük fel, mert nem biztos, hogy van.
 
A szótár azt írja, hogy ha valami stagnál, akkor az a valami pang, mint egy magányos, náddal benőtt tavacska, megreked valamilyen állapotában, egy tapodtat sem mozdul semerre, hagyja, hogy körülötte  a dolgok maguktól elrendeződjenek.
 
Mindannyiunkkal előfordul, hogy semmihez nincs kedvünk. Olyankor mi is  pangunk. Olyankor megrekedünk valamilyen állapotunkban és hagyjuk, hogy a dolgok maguktól elrendeződjenek.
 
Van, akinek soha, semmihez nincs kedve. Az ilyenek foglalkozásszerűen panganak, esetleg  megrekednek valamelyik kocsmában. Előfordul, hogy valaki úgy megreked egy kocsmában, hogy pangásosan, de egyfolytában  énekel, ameddig bereked. Másnap jól kiköhögi a rekedtségét és kezdi újra a pangást.
 
A ráta is pont ilyen. Főleg januárban. Nincs kedve semmihez. Még a daloláshoz sincs. Csak pang. Csak megreked valamilyen állapotában. És várja a tavaszt.
De nem csak a ráta, hanem maga a munkanélküliség is ilyen: ha csak teheti, pang, megreked és bereked.Tulajdonképpen a ráta és a munkanélküliség nagyon jó barátságban vannak egymással. Ezért van az, hogy együtt szeretnek pangani.
Ezt én így gondolom…
 
Az ember alaposan  megnézett és azt mondta: –Nem lenne magának kedve, hogy most beüljünk ketten a legelső kocsmába?
 
 
Elekes Ferenc: Évforduló E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. december 25. szerda, 22:03

 

Mama, amikor a fehér asztalterítőt szőtte
 
 
 
                  
 
                100         
 
 
 
 

 
 
                                                                  
                                 
Anyánk ma száz esztendős. Pontosan ma.
 
Rendeltem tortát.
Mondom a kisasszonynak, szeretnék rendelni egy tortát. Azt mondja, válasszak, sok torta van az üveg alatt.
 
–Nekem szebb kell és nagyobb.
–Ezeknél is szebb és nagyobb?
–Igen, ezeknél is szebb és nagyobb!
–Hány személyre kell?
–Azt nem lehet tudni. Egyszerű, falusi asszonynak kell, anyámnak, aki száz esztendős. Legyen fehér. És a tetejére legyen fölírva egy szám. Az, hogy 100.
–És hány kilós legyen az a torta?
–Azt nem tudhatom, mert soha nem járt a kezemben egy nagy torta.
–Legyen úgy két, vagy három kilós?
–Legyen. Körülbelül akkora, mint amekkorát most a levegőbe rajzolok.
–Ne tessék a kezével nagyon hadonászni, még leveri valakinek a kalapját…
–És legyen a tetején sok kicsi, színes virág.
 
A konyhában terítettünk asztalt. Anyám nézi a tortát, s főleg a számot rajta, hogy száz. Azt mondja, egy kicsit elérzékenyültem…
 
Érzem, az én torkomban is megjelent a gombóc.
 
–Mama, úgy illene, hogy ilyenkor szép, fehér asztalterítőt vegyünk elő, ne ezt a csíkosat, –mondja a feleségem.
–Akkor legyen úgy! Terítsetek fehérrel. Azzal, amit még leánykoromban szőttem. De mivel terítünk asztalt, ha véletlenül bekövetkezik valami fontos esemény? Ezt a fehéret arra tartogattam…
 
Elekes Ferenc: Saját legyeink E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. október 08. kedd, 06:01

Persze, hogy nem találtam el azt a legyet, csak úgy, vaktában ütöttem feléje. Erre mintha megsértődött volna, nekivágta magát az ablak üvegének. A felső sarokban megállt és várta, lám, mi történik, van-e még kedvem csapkodni feléje. Nem volt. Akkor még nem voltam idegállapotban. Csak néztük egymást. Úgy látszik, megunta ezt a patthelyzetet, mert nagy zümmögéssel és cikázással újra, meg újra nekiment az ablaknak, mintha minden áron ki akarna szabadulni. Kinyitottam neki az ablakot. Menjen Isten hírével, van hely bőven odakint, szállhat, cikázhat, csapkodhat a szárnyaival amennyit akar, telezümmögheti az egész udvart, átmehet akár a szomszédba is.

Nem repült ki. Fölszállt a mennyezetre, onnan nézett reám. Kihívóan. Becsuktam az ablakot. Huzat volt. A légy erre megint odavágta magát az ablak üvegének.
 
Gondoltam, egyoldalú békét kötök véle, nem zavarom, elfér ott, a plafonon, különben sem bántott, csak szállt erre-arra, mint egy kis, fekete papírrepülő. De ő nem fogadta el az egyoldalú békekötésemet. Arra röpült mindig, amerre mentem. Mert akkor már kezdtem sétálni a szobámban, azon tűnődtem, mit akarhat ez a légy tőlem ?
Föltűnés nélkül ültem le egy székre, kinyitottam azt az újságot, amivel csak úgy vaktában feléje ütöttem volt. Hát mit találok benne ! Amerikai tudósok megállapították, ha a légy nekimegy az ablaknak, akkor nem azért megy neki, mert ki akar menni. Egyszerűen idegesíteni akarja az embert. Ausztrál tudósok megerősítették az amerikai tudósok megfigyelését, határozottan azon a véleményen vannak, hogy igazuk van az amerikai tudósoknak. A légy nem azért megy neki az ablak üvegének, mert ki akar repülni. Ettől az újsághírtől vagyok most már idegállapotban.
 
Mert hogy van az, hogy mindent amerikai, ausztrál, vagy kanadai tudósok tudnak fölfedezni ? Miért van az, hogy a mi, közeli tájainkon nincs egyetlen egy tudós, aki a legyek természetét meg tudná vizsgálni ?
A légy természete nem hasonlítható az űrkutatás, vagy az atom természetéhez, tanulmányozásához nem szükséges ott lennünk a Szilikon-völgyben, vagy valamely űrhajózási központban, ahol a tudósoknak már elállt a nyakuk a sok égre nézéstől. A legyeket mi is nyugodtan tanulmányozhatnók saját otthonunkban, az udvaron, vagy a kert sarkában, például a trágyadombok körül. Ha akarjuk. De nem akarjuk. Úgy látszik, nem. Hagyjuk, hogy az amerikai tudósok tegyék félre világraszóló tudományos terveiket, s figyeljék a legyek szokásait. Hogy valamit mi is megtudjunk a legyekről. Mintha nekünk nem volna elég legyünk ! Ezért vagyok én most idegállapotban. Ezért a lustaságért. Képesek vagyunk naphosszat elnézni a körülöttünk zümmögő legyek sokaságát, anélkül, hogy megfigyelnők őket. Csak nézzük, de meg nem figyeljük a saját legyeinket.
 
 Még egy olyan kis, nyomorult újsághírt sem tudunk világgá röpíteni, hogy mi fejtettük meg a legyek valamelyik szokását. Például azt, amit említettem. Hogy nem azért mennek neki az ablaknak...Fontos hírek a mi tájainkról nem röppennek föl, hogy bejárják a tudományos világot. Várjuk, hogy minél távolibb országok tudósai tanulmányozzák azt, ami már a szemünket üti ki. E lusta várakozás miatt vagyok idegállapotban.


Lehet, a mi legyeink is idegállapotban vannak. Észrevették, hogy csak üldözni tudjuk őket holmi zizegő újsággal, ahelyett, hogy elmélyednénk az ő lelkivilágukban. Ezért csapják oda magukat mérgesen, nagy lendülettel ablakunk üvegének. De ez már az én megfigyelésem. Nem az amerikai és ausztrál tudósoké.

 

 
Elekes Ferenc? Bölöni Domokos születésnapjára E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. október 02. szerda, 06:14

Kedei Zoltán felvétele a Kábelkocsmában

                                    Bölöni Domokos és Elekes Ferenc

Bölöni Domokos mindenekelőtt arról híres, hogy ő az egyetlen barátom, akivel eddig még soha össze nem vesztem. Pedig sokszor próbálkoztam. Már csak azért is, mert szent meggyőződésem, barátnak sem jó az olyan ember, akivel legalább egyszer még össze sem lehet veszni.

Istenem, hányszor vágtam a fejéhez igaz és igazságtalan dolgokat! Egyszer azt vágtam a fejéhez, hogy ahová ő bemegy, ott azonnal megjelennek a szúnyogok, a kivénhedt, részeges adószedők, közjegyzők, papok és besúgók. Erre ő azt felelte, pontosan így van! Nem is érti, miért van az, hogy ahová ő bemegy, ott azonnal megjelennek a szúnyogok, a kivénhedt, részeges adószedők, közjegyzők, papok és besúgók, de vegyem figyelembe azt a körülményt is, mely szerint fösvények az unitáriusok.
Kérdeztem, mi baja az unitáriusokkal? A katolikusok nem fösvények? Sem a reformátusok?  Azt felelte, hogy de. Fösvények ők is.

– Mindenféle vallású egyén fösvény, de nem éppen annyira, mint az unitárius egyén. Mert az unitárius egyének dobálták ki a gyönyörű szentképeket és szobrokat a templomokból, s még azt a pancsolt bort is irigylik tőlem, amit nekem tokaji gyanánt hoznak elő a pultról, pedig azt az italt nem ők fizették ki, hanem én. Előre fizettem, hogy biztos legyen!

Ennél a résznél valami eszébe jut Bölöninek és azt mondja, hogy most minek ugrasztom össze őt az unitáriusokkal, akik az egyetlen székely fejedelmet adták Erdélynek.
 
– Ami a szentképek kidobálását illeti, az az én saját nézetem, – mondom neki –, de remélem, abban egyetértünk, hogy nem kellett volna mind kidobálni, a templomokban elférhettek volna. Most csak a verebek, ha járnak az unitárius templomokba!
 
Volt eset, kellemetlen, kényes erkölcsi dolgokat is vágtam Bölöni fejéhez, csak azért, hogy sértődjék meg:
 
– Nem vagy te túlságosan kövér?
Azt felelte, hogy de.

– Pontosan úgy van, ahogy mondod, túlságosan kövér vagyok. A feleségem reggel lement a boltba egy spárgával, végig mérte az összes nadrágot, zárás előtt egy perccel talált is nekem valót, de az fekete. Nem elég, hogy kövér vagyok, még feketének is kell lennem?

Egyszer a szülőfaluja elnevezésében is hibát találtam, hátha ezzel meg tudnám bántani.

– Szerinted mi az, hogy Dányán? Hogy lehet Dányánban születni és nem Dányában? Nagy ember vagy, megtehetnéd, hogy annak a falunak rendesebb nevet adjanak. Például azt, hogy Dánya. Ezt legalább ki lehet könnyen ejteni.
 
Erre azt felelte, pontosan így van!

– Sokan ki sem tudják mondani a falum nevét, de ha már így van, akkor így van. Akármin változtat valamit az ember, azt csak elrontani tudja. Nézd meg a világot, állandóan változtatnak rajta, most már tehén is alig van a legtöbb faluban.
Nem Dányán az, ahol alig van tehén, hanem a feleségem faluja, Abosfalva. Összesen négy, ha valamelyiket el nem adták. Dányánban két marhacsorda is tejel, összesen valami nyolcvan tehén.
 
 
Ezzel a Bölönivel nehéz összeveszni. Sok barátja van. Voltaképpen mindenki az ő barátja, kivéve egy-két nyimnyám alakot.

A minap, sörösüveggel a kezében, kissé tántorogva jött be hozzánk egy lerongyolódott, életunt, ráncos képű ember, aki senki másnak, csak egyedül neki köszönt.

– Szerbusz, Domi!

Kérdem halkan, közelebb hajolva, te, ki ez a lerongyolódott, életunt, ráncos képű ember, aki csak neked köszönt, úgy tett, mintha én itt sem volnék.

– Ez egy roppant érdekes ember, nagy a lelke – felelte Bölöni. És nagy volt a családja is, ameddig volt neki családja. Itt, ahogy megyünk át Csittdomokos felé, át  a hegyen, hát ott lakott. Egyszer jártam is nála. Jókat beszélgettünk az élet folyásáról. Még iddogáltunk is, de csak módjával. Az egyik unokája Betty, ő valahol Kanadában él, a másik unokája, Mari, ipszilonnal, aki majdnem Svájcban lakik, a harmadik Jolánka, na, ez a Jolánka is lakik valahol, holnap megmondom, hogy hol, mert nekem valahová föl van jegyezve.

– Olyan jó írónak indultál, díjakat kaptál, már meg is szerettem a novelláid hőseit, Pricskiliéket, Dunnyogópityukákat, még a seheresezádéságaidat is megkedveltem, pedig én nem nagyon szeretem a nyelvi innovációkat. Éveken át széles úton jártál az irodalomban – akár a bánat –, most miért nem írsz valami szépet, valami különöset, amilyen még nem volt ezen a tájon?

– Hát azért, mert nyáron nagy a hőség. És télen nagy a hideg!
Aztán ugye, itt vannak ezek a mostani írói divatok, szememet sérti az irodalmi huzat. Most is piros, pedig hajnalban  csak átfutottam az újságokat…

– A napokban lesz a születésnapod. Az évforduló nem kerek. 
Éveid számában az első hatos, tehát ovális. A második hetes, tehát inkább szögletes, és át van húzva egy vízszintes vonallal. Mint Jézus Krisztus keresztje.
Sok keresztet hordoztál eddigi életedben, vagy pedig kevés keresztet?

– Sokat. De egyik sem volt az én saját keresztem. 
Mindig a mások keresztjét hordoztam, ha kellett, ha nem. Ha akarták, hogy vigyem, ha akarták, hogy ne vigyem.
Aprócska házi keresztjeim azért nekem is voltak. De azokat is a feleségem s a gyermekeim hordozták mindég, ők direkt erre vannak teremtve – és értenek is a szenvedésekhez.
Énnekem csak egy kicsi táskám van, abban cipelem a barátaim címeit, gyermekeik, rokonaik neveit. És hogy hol laknak, merre vannak, mivel foglalkoznak, tudnak-e élni, melyik beteg, melyik egészséges.  Sokszor előfordul, hogy egyiket-másikat elveszítem, vagy összekeverem. Most is ez a helyzet.
Véletlenül nem tudod, él-e még Bajmolódy Balázska, aki ott lakott a pálvölgyi reformátusok temploma mellett, mindig a galambokat parittyázta, aztán ezért az apja megszidta és attól fogva csak verseket írt?

– Nem hallottam róla, de azt tudom, hogy a galambok parittyázásáról is lehetne  jó verset írni, ha van hozzá elegendő költői tálentum.

– A jó versekkel sok baj szokott lenni. Mert a jó versek, ha finoman is, de mindig oda suppintanak, ahol valami baj van az emberiséggel. Ezt pedig az emberiség nem szereti. Csak a szelíd, gügyögős, gyönge verseket kedveli az emberiség. Ezekben általában orgona virágzik, puha szőrük van a macskáknak, s a kövekre, fákra  kis szerelmi rongyok vannak  aggatva, úgy, amiképpen a spárgákon lógnak a száradni kitett ruhák.
Én például mindig költő szerettem volna lenni, de amikor nekifogtam a versírásnak, vagy nagy volt a hőség, vagy nagy volt a hideg.

– Lenne-é valami különleges kívánságod, amit teljesíthetnék születésnapodra?

– Lenne. Holnap korábban gyere ki a Kábelkocsmába, mert déltájt már rengeteg vendégünk lesz. Jönnek a tejesek, a sajtosok, a szamócások, a leolvasók, jön a postás, a presbiter, s ha ígéretét betartja, Márton Karcsi is, hogy elvigyen valahová.

– Hová akarsz menni?

– Nekem teljesen mindegy. Csak messzire vigyen. És hozzon is haza. Mint ahogyan szokta…



Most már nem tudom eldönteni, barátom-e nekem Bölöni Domokos, vagy nem barátom. 
Mert véle még össze se lehet veszni.
 
Elekes Ferenc: Mindenki Irénke E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. szeptember 24. kedd, 08:31
 
Elment a feleségem Pestre a fiához és az unokáihoz. Vitte magával a sok egészségügyi nyavalyáját, mert közelgett a nap, mely az orvosok által rég ki volt pipálva.
De ha már Pesten volt a feleségem, gondolta, illő, ha meglátogatja régi barátnőjét, aki az egyetemen is osztálytársa volt.
Ez a barátnő most Fóton lakik, ott vettek szép házat neki az unokái, hogy jól érezze magát. Járni ugyanis nehezen tud, a súlyos műtéte után.
 
A telefonon megbeszélt címre érkezve látta, hogy a barátnő kapuján lakat van. Hiába csöngetett, nem jött ki senki. Becsöngetett az első szomszédhoz. Kerekes, járást segítő szerkezettel nagy bajjal kijött egy nyomorék asszony és azt mondta, ő Irénke. A feleségem is mondta a nevét, s azt, hogy kit keres. Irénke azt mondta, drágám, ide nem lehet bemenni, mert a kapun lakat van. Se ki, se be. Menjen a másik szomszédhoz, csöngessen be Irénkéhez.
 
A feleségem becsöngetett a másik szomszédhoz, onnan is nagy bajjal kijött egy asszony és azt mondta, ő Irénke. Jaj, lelkem, maga azt az asszonyt keresi, akit Vásárhelyről hoztak ide, itt vették neki ezt a szép, nagy házat, hogy otthon ne legyen olyan egyedül, mert itt élnek az unokái. Ennek a maga barátnőjének az unokái most mind Erdélyben vannak, mert nagyon szeretik Erdélyt. Ha be akar menni hozzá, csöngessen be a másik szomszédhoz, Irénkéhez, hátha onnan át lehetne mászni a kerítésen.
 
A feleségem becsöngetett a másik szomszédhoz, ahonnan ugyancsak nagy bajjal kijött egy asszony és azt mondta, ő Irénke. Jaj, hát maga Erdélyből való? Milyen szép az az Erdély! Ha be akar menni a barátnőjéhez, csöngessen be a másik szomszédhoz, Irénkéhez.
De hát én már oda becsöngettem, az az Irénke össze is csókolta az arcomat, mondta a feleségem.  Jaj, lelkem, maga nem tudja, hogy ebben az utcában minden házban egy Irénke lakik? Magányos, nyomorék, beteg asszony itt minden Irénke! Ha gondolja, próbálja meg, másszon át a kerítésen, menjen be a barátnőjéhez és beszélgessenek. Kijönni onnan ugyancsak így lehet, ha átmászik a kerítésen!  Ha pedig véletlenül nem Irénkének hívják a maga barátnőjét, mondja meg neki, szokjon hozzá a gondolathoz, hogy itt belőle is szép lassan Irénke lesz. Vagyis olyan, mint ebben az utcában a többi Irénke.
 
Amikor ezt elmeséltem egy barátomnak, azt felelte, így, vagy úgy, tulajdonképpen a világon mindenki Irénke… 

 

 
Elekes Ferenc: Útszéli szobraim E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. szeptember 16. hétfő, 07:12
Elekes Ferencnek új könyve jelent meg a fenti címmel, az alábbi borítóval és az azon olvasható ismertetővel. Az alábbi írását a Bözödi napjaim című művében olvashatják. Isten éltesse a Mestert!

tszli nagyfelbonts

Szép ember volt a bözödi néptanács titkára. Keményített, hófehér inget viselt és olyan nyakkendőt, amelynek megkötését reggeltől délig sem tudtam volna rendesen bevégezni. Vékonyan rajzolt mosolyát csak arra használta, hogy ép fogsora éppen csak kivillanjon. Egyszer valami hasonlóságot fedeztem föl az ő ábrázata és egy fekete kotlós tyúk között, melynek csibéi kitekintettek alóla. Mert fekete bajusza is volt ennek a titkárnak. Nálamnál két arasszal magasabb termete volt és kiálló melle. És nem ő domborította ki a mellét valamiféle büszkeség talaján, hanem maga a természet. Vasárnaponkint szórakozni Vásárhelyre járt. Vagy Szovátára. Engem csak egyszer vitt magával. Akkor azt állapítottam meg, hogy ő minden fonos és befolyásos embert ismer a környéken. És őt is ismeri minden fontos és befolyásos ember. Általában miesnapokon szoktunk találkozni. Olyankor legtöbbet városi leányokról mesélt nekem kiadós történeteket. Ezen én egy csöppet sem csodálkoztam, mert ő is legényember volt. Soha, semmi kivetnivalót nem találtam ebben a titkárban. Mondhatni barátok is voltunk. Csak éppen a bözödi úton nem szerettem véle végigmenni. Törpének éreztem magam mellette. Vagy Tiborcnak, a Bánk bánból. Miután a testes asszony föllebbentette titkának fátylát, s az én eljövendő újságíróságom híre bejárta a falut, a titkár megveregette a vállam, s azt mondta, ha nagy ember lesz belőlem, azért ezt a Bözödöt ne felejtsem el. Mert jó hely ez a Bözöd. Azért jó hely, mert innen könnyen el lehet jutni Szovátára, s Vásárhelyre is. Mondom, ez igaz. De mennyivel könnyebben lehetne eljutni Szovátára, s Vásárhelyre, ha új utat csinálnának Bözöd felé. Mert én amióta itt vagyok, egyebet sem hallok csak panaszt, a hitvány, bözödi útra. És ha én egyszer csakugyan újságíró leszek, akkor a legelső cikkemet a legelső oldalra teszem, mégpedig öklömnyi betűkkel. És az lesz a címe, hogy Új utat Bözödnek ! A titkár erre a lelkes igéretemre elővette vékonyan rajzolt mosolyát és azt mondta, előbb lesz Jakab úrnak szobra Bözödön, mint jó út ebben a faluban. Pedig Jakab úr személyét nem nagyon kedvelik a hatóságok. De neki előbb lesz szobra Bözödön. Kérdem, mire alapozza ezt a jóslatát, hogy olyan biztos benne. Azt mondja, arra alapozza, hogy ő már annyi beadványt írt az út ügyében, hogy vaskos regény is kitelne belőle. Márpedig ő ismer a környéken minden fontos és befolyásos embert. De nem mozdult senki. És nem is fog mozdulni. Mert olyan a helyzet. Ez a beszélgetés ott zajlott le a kocsma előtt, s belőle valami be is szűrődhetett a kocsmába, mert estefelé egy indulatos legény keresett, hogy várnak engem a parlamentben. Mégpedig szobor ügyben. Mondanom sem kell, hogy a parlament maga a kocsma volt, hát estefelé beléptem oda. Valami szobor ügyben. Egy ádáz kinézetelű, markos legény azt mondta nekem, tudjam meg, hogy ha elintézem a bözödi utat, akkor minden egyes kilométerkövet átfaragnak az én képemre. És vastag, repedezett ujjait addig rakosgatta a poharak között, hogy meg is számolta, hány szobrom lesz nékem Erdőszentgyörgytől Keresztúrig. Egy csöndesebb természetű, józanabb fiatalember azt mondta, ha nem haragszom meg, elég lenne, ha a szobraimmal csak Gagyig mennének. Mert azon túl mások dirigálnak. De Gagyig föltétlen elmennek azokkal a szobrokkal. Ha elintézem az új utat. Valami ártalmatlanabb italt kértem, s mondtam a fiúknak, csöndesedjenek le, mert még a szenteknek sem csináltak annyi szobrot, mint amennyit nekem terveznek. Aztán szép lassan letértünk a bözödi új útról, s a szobrok részletezéséről is. Szolokmai nótákat vettek elő, s olykor bözödi nótákat. Ha Jakab úr nem lett volna annyira süket, mint amennyire az volt, még éjféltájban is hallotta volna a mi lelkes éneklésünket a bözödi parlamentben.
 
Elekes Ferenc: Elfekvő nyavalyák E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. június 05. szerda, 08:53
Van nékem egy régi barátom Csíkban, aki ha egyet prüsszent, azt is leírja. Ez a mániája. A múltkor azt írta, hogy amikor őt elkapja a grippa, ha köhög és szipákol, propoliszt spriccel az orrába, másnap már olyan egészséges, mint a fénylő makk.

Elmentem a mézes üzletbe, kértem propoliszt, mondtam, jó lesz majd hűlésre, ha elkap a grippa. A boltos azt mondta, semmi sem olyan jó a hűlésre, mint a propolisz, majd meglátja…
Ennek már néhány hónapja.
Ma is elmentem a mézes üzletbe, hogy vegyek egy kis mézet. A boltos fölismert, azt kérdezte, na, milyen volt a propolisz, ugye, hogy jó volt a grippámra?
Mondom, látja, milyen az élet? Megvan a propolisz, amit néhány hónappal ezelőtt vettem, ott van valahol a kacatok közt, a sok kicsi üveg és doboz és megsárgult pirula társaságában, mint egy elfekvő nyavalya, készlet, már azt sem tudom, melyik mire való. Nem volt szükségem a propoliszra, nem kaptam el a grippát, még csak nem is szipákoltam, pedig eléggé igyekeztem. Abban a hideg télben sál nélkül mentem ki sétálni a térre, hogy elkapjak valami hűlést, de semmit nem kaptam el. Most már mit csináljak azzal a propolisszal, még ki sem tudtam próbálni, pedig nagyon kíváncsi voltam a hatására. Látja, milyen az élet? Így jártam régen az aszpirinnal is. Régen olcsó volt az aszpirin, meg is vettem egy jó nagy dobozzal, volt benne ötszáz darab, a múltkor dobtam el az egészet, mert már tíz éve lejárt a szavatossága.
-Maga a gyógyszert nevezi nyavalyának? Régen a betegségeket nevezték nyavalyáknak, a fekvő betegeknek súlyos nyavalyái voltak, a lábon hordott nyavalyákat nem is vették betegségszámba. Erről a propoliszról pedig azt állítja, hogy nem más, mint elfekvő nyavalya. Ez a kifejezés nem állja meg a helyét, mert soha nem lehet tudni, mikor teríti le az embert a grippa…
-Mennyire igaza van! Ez a kifejezés csakugyan nem állja meg a helyét. De az megállja, ha azt mondom, hogy az a propolisz ha tíz évig még ott lesz, ahol most van, elfekvő nyavalya lesz belőle, amit ki kell hajítani.
-És mondja, maga még tíz évig élni akar ebben a nyavalyás világban?
 
 
Egy madárral vagyok haragban E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. május 31. péntek, 06:28
 
Elekes Károly:Rongyos madár


Énnekem mindig valakivel haragban kell lennem. Igen. Most egy madárral vagyok haragban.  Mert miképpen viselkedik egy tisztességes madár? Ha olyan a kedve, beröpül a házba, szárnyaival a csillárt, az ablakot, a függönyöket csapdossa, s azzal ki is megy, fölül a kémény tetejére, s tűnődik, vajon mit is  keresett abban a házban.
Ez a mostani madár, akivel haragban vagyok, nem ilyen madár. Ritkán röpül, inkább gyalog jár.
 
Ülök az asztalnál, látom, settenkedik, átlépi a küszöböt, bejön, megáll. Mozdulni sem merek, nehogy megijesszem, ő pedig lép még kettőt-hármat befelé, s mint egy kíváncsi vénasszony, leskelődik egy régi drapéria mögül, nyújtja a nyakát, néz, figyeli mivel foglalkozom. Mondanám, gyere be bátran, épp búslakodom, mint máskor, ha nagyon egyedül vagyok. De nem mondom. Mit lehet beszélni egy madárral? Rágyújtok egy újabb cigarettára. Látom, nem fél a füsttől, de utálja. Még egy pillantást vet reám, megfordul, lépked kifelé, megáll a küszöbön és azzal fejezi ki véleményét a látottakról, hogy pöttyent egy jó nagyot az ajtó elé, úgy megy ki az udvarra, a bokrok, hervadt virágok közé. Nem állom meg, hogy ne nézzek utána. Ahogy meglát engem az ajtóban, mintha sörétes puskával lőttek volna rá, felröppen, s szárnyaival csapkodva száll föl a szomszéd ház tetejére, s onnan tovább, a kék magasságba.
Volt madár, nincs madár.
 
Haragszom erre a madárra. Különben is, általában mindenre, mindenkire haragszom. Talán az egész világra. De erre a madárra nagyon.
Ha már bejött, ha már szeret gyalog járni, miért nem nézett körül a házban? Miért nem ugrott föl az asztalra, ahol ülök, nézte volna meg az öngyújtóimat, a szemüvegimet, az óráimat, a kávéscsészét, a sokféle apró szerszámot, amikkel teljesen fölöslegesen körülvettem magam? Vagy miért nem kukkantott bele a virágvázába, amelybe vizet nem öntöttem immár hetek óta? Vagy miért nem vette számba az ébresztőóráimat, járnak-e, s ha nem járnak, miért nem járnak? Vagy miért nem csapott néhányat a szárnyaival, hogy a szőnyegekről fölszálljon a por, s figyelmeztessen, ez így nincs jól? És miért pöttyentett elmenőben a bejárat elé nem pedig a tévé tetejére? Mert azt a tévét sem nézem, hacsak nincs benne valami különös, amire időnként fölhívja figyelmemet a feleségem? Vagy miért nem vetett egy pillantást a szerteszét heverő könyvekre, amelyeket csak itt tartok valamiért, de egyiket sem olvasom? És ha már begyalogolt ide, miért nem fedezett föl például egy molypillét? Mert van úgy, ütik ki a szemem a molypillék, de őket megfogni nem tudom. Vagy ott vannak a levetett ingeim a székeken, nagy rendetlenségben, mert lusta vagyok azokat kupacba rakni?
 
Lett volna néznivalója a konyhában is. Még jó, hogy nem ment be oda. Mert mi van a konyhában, amikor egyedül vagyok? Lépni sem lehet a csempés padlón, ragad hozzá a cipőm az elcsöpögtetett méztől. Egy kanalat nem lehet fölemelni az asztalterítőről, mert jön vele a villa, a kés, a tányér, a sótartó.
És az a szoba, ahol alszom? Az nem hálószoba! Az egy röhej! A fiam roppant találó kifejezéssel így nevezte el: albán kórház. Egyszer azt mondtam a fiamnak, rendben van, az a szoba csakugyan olyan, mint egy kórház. De miért éppen albán? Azt mondta erre, ő sem tudja, de nagy ott az összevisszaság. Hát nagy!
Az ágyam? Mintha kötelet akarna csinálni valaki a lepedőkből, a takarókból, a párnából, minden össze van csavarodva. Ott egy madárnak sincs semmi keresnivalója…
Azért haragszom erre a gyalogos madárra. Úgy ment el innen, mintha itt sem lett volna.
És most már magamra is haragszom, nem csak a világra. Én is úgy megyek el innen, mintha itt sem lettem volna.

 

 
Elekes Ferenc: Az ember veszte E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. április 24. szerda, 10:03

Senki nem tudhatja, hogy amije van: észbelileg, szellemileg, hajlamilag, azt honnan és kiktől örökölte. A nyomok eltűnnek, ahogy jövünk a múló időben.

Pedig az ember külső megjelenése, kinézete, lépéseinek lejtése, szemének pillogása, hangjának színe is jön valahonnan. És nem biztos, hogy életvitele, megélhetési módszerei, valamilyen sajátossága föltétlen valamelyik rokonától, ősétől való. Lehet, sőt, biztosra veszem, hogy amink van: milyenségünk, alkalmazkodási képességünk, életösztönünk, gondolkodásunk, egész magatartásunk, a világban való eligazodási módszereink jó része állatoktól, fáktól, virágoktól, fűszálaktól, gyökerektől, minden élőlény természetéből szállott reánk. Ezért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk.
Több ügyességet, hasznunkra való mozdulatot, figyelmességet, elővigyázatosságot és meggondoltságot tanulhattunk állatoktól, mint emberektől. Vagy az egész társadalomtól.
 
Ősi, megfejthetetlen és kifürkészhetetlen az állatok és növények világa. Ha valamit el tudunk lesni környezetünkből, azt sajátítjuk el legelőbb, ami ösztönös, ami általánosságban véve taníthatatlan. Ami magától jön, akár az illat, a szín, vagy a mozdulatok célszerűsége.
 
Tulajdonképpen az ember: állat. Az ember: növény. Az ember semmivel sem különb, mint egy sárga hasú béka, vagy egy liliomszál.
 
Az ember: por. (amint meg van írva!) Pontosan úgy, mint amiképpen por egy madár, egy elefánt, vagy egy víziló. Por akkor is, ha ravaszul fölruházza magát mindenféle olyan sajátossággal, amelyre büszkeséggel, kérkedve tekint, nem pedig szerénységgel és alázattal.
 
Esetlenségét, gyöngeségét, törékenységét az ember ritkábban fogja föl, mint a védtelen madár, a pók, vagy a napon sütkérező hüllő.
Az ember bízik erejében, felsőbbrendűségében, eszében, eszközeiben, szerszámaiban, kialakult szokásaiban, abban, hogy tartozik valakikhez, akik kisegítik bajaiban. De ez a bizakodás azonnal semmivé válik, amint lecsap reá valamilyen veszedelem, s magára marad.
 
Az ember éppúgy csapdába esik, akár az állat. De ez a csapda nem csak a véletlenek műve lehet, hanem a saját elképzelése is.
Itt van például a rend, a rendszeresség fogalma. Az a találmánya, mely szorosan kapcsolódik a környezetében lévő ismétlődések, társadalmilag kialakult szokások sorozatához.  Az ember hajlamos azt hinni, hogy ami már egyszer kialakult, ami bevált, abban meg lehet bízni. Hogy a helyzetek ismétlődnek, s az elfogadott rend segít neki az eligazodásban.
Az állat ilyesmiben nem bízik. Az állat minden percben új helyzetben találja magát, s ezért minden perce rögtönzés, találékonyság. Ha nem így lenne, elveszne minden baljós pillanatban.
 
Az állat védtelen. Az ember védtelenebb. Azért védtelenebb, mert amiben bízik, esetleges, véletlen, bizonytalan. Életvitele csak addig segít neki a túlélésben, amíg másoknak is kedvez az ő életvitele.
 
Erkölcs. Ebben is bízik az ember. De az erkölcs is csak egy találmány, mely ingatag alapokon áll, bármikor fölborulhat. Egyszerűen azért, mert az emberesendő. Születésétől fogva.
 
Sajátosság. Ebben is bízik az ember. Önmagát, s társait fölruházza vélt sajátosságokkal, amelyekről kiderül, illékonyak, véletlenszerűek, változók, nem csak változatosak!
Jöhetnek csalódások. Ilyenkor azt mondja, nem gondoltam volna… Ilyenkor tépelődik, tervez, feltételez és találgat. Ilyenkor elbizonytalanodik és helyét nem találja.
 
Az állat örökös készenlétben él, hogy ne érjék végzetes meglepetések. És ha mégis meglepetések érik, szabadulni próbál, kijutni a bajból, s elkerülni azt a helyet, mely nem bizonyult biztonságosnak.
 
Az ember legtöbbször olyan csapdákba esik, amelyeket maga állított föl:másoknak.
A pók azért szövi hálóját, hogy elfogja a legyet. Ez is csapda. Ebben is van rendszer, életvitel, tapasztalat, sajátosság. De erkölcs, az nincs! Az erkölcsnincs benne az állat természetében. Az állat nem pironkodik, nem szégyenkezik, tetteiért nem emészti magát. Legföntebb nem követ el olyasmit, amitől már egyszer bajba keveredett.
 
Talán épp ebben különbözik legjobban az ember az állattól.
Ez a különbözés az ember veszte. Mert minden, amit az erkölcs előír és irányít, természetellenes képződmény, valamilyen érdek szüleménye. Ezen felül pedig az erkölcs természete megfoghatatlan, kiszámíthatatlan és szeszélyes.
 
Sokféle erkölcs van és sokféle érdek. Ebben a sokféleségben eligazodni csak időlegesen lehet. És tökéletlenül. Ez az örökös tökéletlenség pedig nem más, mint maga, az ember veszte.
És miképpen vész el az ember? Semmiképp nem úgy, mint lény. Csak az hull le róla, amit magára aggatott, amit magáról képzelt, amit emberinek nevezett el.
 
 
Elekes Ferenc: Kézjegy E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. április 04. csütörtök, 09:18
 
Both Gyula fotója, Cseke Gábor blogjából
A félreálló szalag
 
(Kiragadott sorok a fontos emberekről,
Koncsag doktor gyűjteményébe.)

„Egyre többen vannak, akik nem félnek a suppanásoktól. Ezek a magasrangúsági posztot szívesen vállalók. Ha félnek is valamitől, nem vallják be, hogy félnek. Azt mondják, nem kívánnak nyilatkozni. Mert ők csak akkor nyilatkoznak, ha kívánnak nyilatkozni. 

Milyen érdekes a nagyrangúak szavajárása és viselkedése! Már alá sem írnak valamit, hanem inkább ellátják kézjegyükkel. Azt a papírt, amit eléjük tesznek. A magasrangúak nem is mondanak semmit szívesen. Ehelyett inkább úgy fogalmaznak... Szeretnek fogalmazni. Mondani, azt nem szeretnek. Ténferegni, lődörögni sem szoktak a magasrangúak, hanem ellépni szeretnek. Mondjuk, a felsorakozott népek előtt. Elhaladnak előttünk, majd, ha olyan az alkalom,elhelyezik a kegyelet, vagy tisztesség virágait. Nem odateszikazokat a virágokat, hanem elhelyezik. Szépen. Még meg is simítanak egy félreálló szalagot. 

Mindig van valahol egy félreálló szalag, amit helyre kell igazítani. Szépen. Félreálló szalag nélkül el sem lehet képzelni egy ünnepélyes koszorúzást! Ezek a magasrangúak nem közöttünk vannak, ha éppen oda jönnek, ahol mi vagyunk, hanem a körünkben. Megtisztelnek a jelenlétükkel. Ha pedig nem tisztelnek meg, akkor nagyon hiányzik nekünk az ő jelenlétük.” (Részlet a Gocsovszkynéből)

 
Elekes Ferenc: Bánat és sajgó seb ellen E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. február 14. csütörtök, 12:26
Amikor valami baj van a környezetemben, figyelem, a népek miképpen szeretnének megszabadulni a bajaiktól. Azért figyelem, mert én egy olyan  tókmók alak vagyok, aki soha nem tudok megszabadulni a bajaimtól. Hogy ne is szökjek messzire, itt van például ez a reám ragadt szó, hogy tókmók. Azt sem tudom, mit jelent ez a szó, de valamit csak jelent, ha már körme is van, amivel belém tudott kapaszkodni.
Ezt éppen csak megemlítettem, máris térek vissza a bajainkhoz. Mert állandóan hallok olyasmiket, hogy azt mondja  Márta Erzsikének, ne búsulj Erzsike, most szépen menj haza, olvasd el, mit ír Popper Péter, vagy Müller Péter a bánatról és a lelki sebekről, ettől elmúlik minden bajod.
 
Valamelyik napon megállít a főtéren egy normálisnak kinéző ismerős, azt mondja nekem, képzeljem el, hogy ő hogy járt. Megy a főtéren, s egyszer csak megáll mellette egy ismeretlen alak és jól bokán rúgja. És megy is tovább ez az ismeretlen alak, mintha semmi nem történt volna. Ilyen alakok vannak, mondja ez a normálisnak kinéző ismerős. És mondja még, hogy ő akkor most mit csináljon. Ordítani nem szeret, különösen a főtéren nem, följelenteni sem tudja az ismeretlen alakot, mert fogalma sincs, ki ő és már merre jár.
Mondom, én sejtem, hogy merre jár ez az ismeretlen alak. Keres valakit, akit bokán rúghat, s megy is tovább. Mert ez az ő szórakozása. Mindenki úgy szórakozik, ahogyan jónak látja.
 
-Rendben van, hogy ez az ő szórakozása, de nekem bánatot és sajgó sebet okozott azzal a bokánrúgással, - mondja az ismerősöm.  Erre én azt válaszoltam, legjobb, ha szépen elmegy haza és elolvassa, mit ír Popper Péter és Müller Péter a bánatról és a sajgó sebekről. Mert ezektől elmúlik minden baja.
 
Nekem is szoktak lenni bánataim és sajgó sebeim. De nekem más módszereim alakultak ki, hogy azoktól megszabaduljak. Az egyik módszerem az, hogy ilyenkor elmegyek a legközelebbi kocsmába.
 
Most is épp itt vagyok, egy közeli kocsmában és olvasok egy képes újságot, amit valaki az asztalon felejtett.
Ezt olvasom benne: "Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá se gondolni."

Megnézem, ki írta ezt a szép okosságot. „Heti útravaló Müller Pétertől - 60.rész”, ez van a képes újságban. És olvasom tovább. Azzal kezdi a szerző, hogy „Egy-egy mondat néha többet ér, mint száz könyv.”

 
Ezzel a kijelentéssel én messzemenőleg egyetértek. Épp olyan, mintha én mondtam volna.
És megyek tovább az olvasással, hogy lássam, mi a helyzet a bánattal és a sajgó sebekkel.
Azzal folytatja a szerző, hogy „Ezt nem én mondtam, hanem Goethe. Nagyon régen olvastam, és mélyen bennem maradt ez a gondolat. Sok bajból megmentett.” 
 
Erre fölkapom a fejem, hát mikor járhatott Goethe az én falumban, mikor ejthette el ezt az okosságot, mely szerint "Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá se gondolni."Mert hogy elejtette, az biztos.
Szomszédunk, Lajosbá is mindig azt mondta nekünk, gyermekeknek, ha elestünk és ordítottunk a dagadt térdünket fogva, „ne is gondolj rá!”, s akkor elmúlik. Úgy is történt. Nem gondoltunk a térdünkre, s a fájás is elmúlt.
 
Szóval, most az a kérdés, hogy mikor járhatott Goethe a mi falunkban. Mert szerintem nem járt soha. És azt is föltételezem, Müllert Péterrel sem találkozott Goethe, mert ennek a találkozásnak számos akadálya lett volna.
Ezzel a kérdés el is van intézve.
Mert nem Goethe, nem Müller Péter, nem Lajosbá találkozott egymással, hanem a gondolat jött elő valahonnan, s maradt meg egy csomó ember  emlékezetében. Lehet, maga Goethe is valaki mástól hallotta, hogy mi a gyógyszer a bánatra és a fájó sebekre.
 
Ebből a történetből semmi mást nem akarok kihozni, csak azt, hogy nem is az a fontos, ki, kivel és mikor találkozott. Az a fontos, hogy a gondolatok szabadon kószálhassanak a világban.
Ennél jobb módszert az emberiség még nem talált föl bánatra és sajgó sebekre.

 

 
Elekes Ferenc: Camus E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. február 06. szerda, 07:35
Albert Camus sírja. Forrás, Wikipédia
 A mai napon, február 4-én szomorú hír jött anyámtól: elromlott a tévéje, s a rádiója sem megy. Ez pedig nagy baj, mert ködös, egyhangú, szomorú az idő odakint, egyedül van, unatkozik és szégyelli magát, hogy ilyen sokáig élt.
  –Miért kell az embernek ilyen sokáig élni, amikor annak már semmi értelme nincs, nekimentem a századik esztendőmnek, - mondja a telefonba mama.
 
Mondom, ha van egy kis türelme, mondanék én is magának valamit, mama.
A mai napon, február 4-én, ötvenhárom évvel ezelőtt, szomorú hír futott be Párizs városába: meghalt a világhírű, Nobel-díjas író, Albert Camus, aki nem a századik, hanem csak a negyvenhetedik évének ment neki, s egy fának, az ő drága autójával. És tudja, mi az érdekes ebben, mama? Az az érdekes, hogy maga is l913-ban született és ez a Camus is 1913-ban született. Egy kis szerencsével, s a fönnvaló kegyelmével most is élhetne ez a világhírű író, mint ahogyan él maga is, mama. Nem gondolja, hogy kivételes helyre maga került az emberi élet hosszúságát tekintve, nem pedig ez a híres ember? 
 
És tudja, hogy még mi az érdekes? Ez a híres író sem becsülte sokra az életet, éppen úgy, mint maga. Olyasmiket mondott, hogy ennek az életnek sok értelme nincsen, az sem biztos, hogy érdemes végigélni egy egész életet. Hogy nem éri meg. Mármint azt a sok fáradozást. Ilyesmiket mondott.
De azért meghalni fiatalon, azért ő sem akart, véletlenül ment neki egy fának.
 
De maga a koporsóját húsz, vagy talán harminc évvel ezelőtt megcsináltatta, ott van leterítve az istállóban, tudja jól, mama! És még tudja, hogy mi az érdekes, mama? Sokszor gondolok arra, hogy maga is egy olyan fajta teremtmény, mint ez az író, aki filozófus is volt. Maga is jó filozófusnak született, csak senki nem tud róla. Persze, rajtam kívül, mama! Mert én tudom, hogy maga jó filozófus!
 
-Ha ilyen sokat beszélsz, nem marad pénzed a mobilodon, - mondja mama.
-Hát maga most is a mobilomon lévő pénzre, nem pedig az élet értelmére gondol, mama?
-Arra hát! Az élet értelméről nem érdemes sokat tűnődni, az elrendeződik magától, az egyik ember ennyit él, a másik annyit, ebből áll az egész, mit kell ezt annyit firtatni, ha egyszer nem reánk tartozik?
 
-Azért még mondanék magának egy érdekes dolgot, mama! Magától többet tanultam, mint egy rakás nagy írótól amennyit összeszedtem. Mert maga egyszer az mondta nekem, az élet értelme, hogy amikor mész ki a házból, előbb nézz széjjel, van-e valami, amit ki kell vinni a házból. És amikor az udvarról be akarsz jőni, akkor nézz körül az udvaron, van-e valami ott, amit be kell vinni a házba. Hogy ne járkálj ki és be teljesen fölöslegesen.
 
Na látja, ez egy jó és igazi filozófia, aminek sokszor vettem hasznát, s ezt magának köszönhetem, nem másnak, mama!
 
-Na, jól van, holnap még beszélgetünk, most dolgom van,-mondta és letette a telefont.
 
Ködös, egyhangú, szomorú  idő van odakint. Maradtam egyedül, Camus könyveire, s az anyámmal való beszélgetésre gondolva. Aztán együltömben elolvastam a Közöny-című Camus-regényt, hátha valami olyat találok benne, amitől elterelődnek gondolataim az élet értelméről.
Ez a rész maradt meg bennem:
„... a nyaktilóval baj van, éspedig az, hogy nem ád helyet semmiféle szerencsésebb eshetőségnek. A páciens halálát egyszer és mindenkorra megpecsételi. Ez végleges elintézést, határozott megoldást jelent, s olyan teljes egyezményt, amelyről kár tovább vitatkozni. Ha a dolog esetleg egyszer valahogy mégsem sikerülne, akkor újrakezdenék. Így aztán az a bosszantó, hogy az elítéltnek is kívánni kell, hogy a gép jól működjék.”
 
Még nem volt alkalmam elítéltnek lenni. Ezt a beosztást eddig véletlenül még nem osztották rám. De át tudom érezni a helyzetet: engem is bosszantana, ha sokáig vacakolnának velem. Talán kívánnám is, hogy a gép jól működjék.
A könyvet letettem. De nem tudtam elaludni. Túlságosan tömény, sűrű volt nekem mindenféle  filozófia, ami az élet értelmére vonatkozik.
 
Véletlenül találtam rá egy Jonathan Swift-től származó mondatra:       
„Az, aki meg tudja csinálni, hogy két szál búzakalász, vagy két sarjú fű nőjön azon a rögöcskén, melyen eddig egy nőtt csak: nagyobb szolgálatot tesz az emberiségnek és hazájának, mint a politikusok minden pereputtya.”
 
Ezt a mondatot bár igaznak, de nem nekem való, cukrozott, jóllaktatott mondatnak találtam. Maradok mégis Camus mondatainál…

 

 
Bocsáss meg, Emma! E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. január 08. kedd, 10:43
 
-Ezt az embert vigyétek oda, ahová a súlyosakat szoktuk, kössétek rá a műszereket és kérdezzétek ki alaposan. Ugye, megértetted, Mónika! És vigyázzatok, ma szombat van!
 
-Hogy történt a baleset?
-Elütöttem egy autót.
-Mekkora sebességgel?
-Álló helyzetben.
-Ezt hogy értsem?
-A járda szélén állt az autó. Én is a járda szélén álltam, valószínűleg egy lehullott, vizes falevélen. Amikor be akartam ülni, elcsúsztam a vizes falevélen és beütöttem a fejem az ajtóba.
-Mikor történt az eset?
-Két hete.
-És miért nem jött korábban?
-Mert szombat volt és szombati napon nem szeretek kórházba menni.
-És azóta fáj a feje…
-Fáj. Egyfolytában.
 
-A családjában volt valaki, akinek baj volt a fejével?
-Volt. Apám is úgy halt meg. Fájt a feje, leült egy székre, azt mondta anyámnak, bocsáss meg Emma. És meg is halt azonnal.
-Más is volt a családjában, akinek baj volt a fejével?
-Volt. Nagybátyám, Miklós egyszer megunta az életét San Franciscoban, mert ott állandóan fúj a szél, elment San Diegoba. Séta közben a fejéhez kapott és összesett, mint a collstock. Arra ébredt, hogy a feje ki van fúrva. Még élt egy darabig, de a fejébe bele is halt.
-Ne menjünk olyan messzire, mindent nem tudok följegyezni.
-Pedig nem ártana. Mert Bismarck, a Német Császárság első kancellárja is sokszor fájtatta a fejét, amikor a Reichstagot rekcumozta, de azért megalkotta azt az egészségbiztosítási rendszert, amelyet a németek most issikeresen alkalmaznak. Akár szombat van, akár nincs szombat…
-Mondtam, ne menjünk olyan messzire.
-Kár.Mert Vilmos is agyvézésben halt meg, kár őt kihagyni a fejfájásból…
 
-Vannak remegések a végtagjaiban?
-Vannak. A balesetem előtt is állandóan remegett az egész testem, ha elfogyott a cigarettám.
-És milyen a látása?
-Nem jó. Csak a meglátásaimmal vagyok valamennyire megelégedve. De néha azért tévedek. Tudja, az úgy van, Mónika, hogy senki sem tökéletes.
-Járt már pszichológusnál?
-Nem. De van valaki a családomban, aki járt. Azt kérdezték tőle, ki a kormányfő. Erre ő nem szólt semmit, a pszichológus pedig azt mondta, neki most sürgős dolga van és el kell mennie valahová. És el is ment. Azt hiszem, akkor is szombat volt. Nem gondolja, kedves Mónika, hogy mostanában túlságosan sok a szombat?
-Nem tartozik a balesetének körülményeihez, de ezt azért följegyzem: a beteg szerint mostanában túlságosan sok a szombat…

 

 
Aki a fákat rakosgatta-Páll Lajos emlékére E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. november 10. szombat, 22:21



Május lehetett, szép májusi nap, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.
A kapujában találkoztunk, elmenőben volt éppen, mondja, hogy rosszkor jöttem, mert neki most sürgősen ki kell mennie az erdőbe.
Mondom, így jár, akinek a tél megette a tűzrevaló fáját, akkor siet az erdőbe, amikor a szükség reá kényszeríti…
-Van még nekem tűzifám elég, nem azért megyek, hanem a mostani zöldért.
-Miféle zöldért, Laji?
-A tavaszi zöldért! Azért, mert a tavaszi zöld az igazi, megfesteni való ilyenkor minden falevél…
 
Jártuk az erdőt. Laji a fákat nézte, a lombokat, a bokrokat, a mohát, én pedig őt néztem, vártam, mikor mutat rá egy igazi zöldre.
Egyszer megáll egy görbe fánál, s azt mondja, na, ezt a fát átrakom a vászon túlsó oldalára, oda, ahol egy tarka tehén már meg van festve.
 
-Hát így megy ez a festői szakma, te, Laji? Csak úgy rakosgatod az erdei fákat, kedved szerint?
-Így megy. Csak úgy rakosgatom az erdei fákat, kedvem szerint.
-És ha most valahol a tengerparton lennénk, s te festenél, a tengert is átraknád keletről északra, kedved szerint?
-Azt nem! A tengert nem lehet átrakni. Épp ezért nem is festek tengert. Ha egy mód van rá, akkor tengert nem festek.
 
-És hol vannak azok az igazi zöldek, amiért kijöttünk ide, Laji?
-Hát te nem látod ezt a sokféle zöldet mindenfelé?
Nem. Itt minden zöld, azt látom.
-Akkor majd nézd meg az igazi zöldet a vásznaimon, amikor meg lesznek festve!
-Azt akarod mondani, hogy ezek a lombok nem a legigazibb zöldek? És azt akarod mondani, hogy ezek a fák nincsenek is jó helyen, azért kell őket rakosgatni a te kedved szerint?
-Azt. Pontosan azt akarom mondani…
 
Eljött egy nagyhavú tél, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.
Kivitt engem egy hegyoldalba, néztük a tájat hallgatagon. Egyszer megkérdeztem, miért jöttünk mi ide ki, Laji? A hóért? Mert bent, a faluban is van hó elég…
-A fehérért jöttünk, ezért a csillogó fehérért. Ami csak itt van, a szilonon.
-Mi az a szilon, Laji? Ezt a hegyoldalt nevezik szilonnak?
-Nem. Nem a hegyoldalt nevezik szilonnak, hanem ezt a csillogó havat, amin most állunk. Mert ez a hó nem süppedős, kérge van már, járni lehet rajta és szép fehér. Ennél fehérebb semmi nincs. Ezért jöttünk ide ki.
-És te ezt a fehéret akarod megfesteni?
-Ezt a fehéret.
-Ebből a hóból nem akarsz átrakni valamennyit a túlsó oldalra, amiképpen májusban azt a fát átraktad?
-Hát mi vagyok én? Hóhányó? Az az egy nem vagyok. Én csak a fehérért hoztalak ki. Hogy nézd meg, milyen az igazi fehér. Láttad a májusi zöldet a vásznamon? Azt, amelyiken egy fát átraktam a tehenek mellé?
-Láttam, Laji. De rövid ideig, mert azt el is vitték.
-Így jár minden festő, ha valamit sikerül neki jól megcsinálni. Marad a semmivel. Hiába minden igazi zöld és igazi fehér…
 
 
Mostani stádium-Elekes-blog E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. november 03. szombat, 21:53
Az igazságot csak akkor merjük kimondani,
amikor tudjuk, halálosan betegek vagyunk.
                                                                          


Három álmodozó tekintetű kisasszony lakott a harmadik szomszédban, Póli, Erzsi és Jolán. Ez a három álmodozó tekintetű kisasszony állítólag úgy határozott, hogy férjhez nem mennek soha, életüket magányosan élik le, az öröklött ezüst eszcájgok, porcelánok és szépkötésű könyvek között. Naphosszat ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket nézték, ha olyan volt az idő. Úgy ültek ott hárman, mintha nem is ezen a földön lennének, hanem valahol fönt, a magasságos egekben.

Csak ebbe a Jolánba ütött bele valami, mert egyszer önfejűleg nekifutott a valóságos életnek. Egy kicsit férjhezment Tóth Jóskához, de megbánta, s visszament az ezüst eszcájgok, porcelánok, szépkötésű könyvek közé. És naphosszat nézte az eget.

Már nem emlékszem, miért, de épp ebben a stádiumban látogattam meg a kisasszonyokat, akik kint ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket figyelték, hogy melyik merre tart, lesz-é belőlük eső, vagy nem lesz. 

Kérdem Jolántól, mit tetszik olvasni, Jolán, hogy úgy bele van temetkezve abba a szép könyvbe. Azt mondja Jolán, a Hitel, Világ, Stádium van most soron, kiolvasásuk eltart a jövő hétig. Mert ugye, malacok vannak, azokat is el kell látni. Mondom Jolánnak, Jolán, hoznék én is két malacot maguknak a többi mellé, ha adna értük egy könyvet, mert énnekem nincs, amibe bele tudnék temetkezni.

És melyik könyvet szeretnéd a malacokért, kérdezte Jolán. Mondom, én a Stádiumot, mert annak a címe roppant titokzatos, még a jelentését sem ismerem. 

Tizenkét éves voltam, amikor két malacért enyém lett a Stádium. De véle együtt a Hitel, s a Világ is. Mert jószívű kisasszony volt Jolán, ölnyi könyvet adott még ráadásnak, pedig nem is kértem.

Szegény Széchenyi!

Sokszor elgondolom, mit értek el a kisasszonyok azzal, hogy a legnagyobb magyarnak három fontos könyvét elolvasták ezen az udvaron, ebben az eldugott faluban? De kérdezhetném úgy is, mit értek el „a négy folyó és három bérc honában”, amiképpen Arany János fogalmazta? 
Talán semmit!

Csak olvasták csöndben a könyveket és nézték az eget. Még csak föl sem jajdultak, hogy hé, emberek, a mi falunk is ég, az országgal együtt! Talán attól féltek, ők is sóbálvánnyá változnak, mint Lót felesége, aki a tilalom ellenére visszafordult, hogy lássa a lángoló várost.

De nem följajdulni, még jósolni sem mertek a füstölgő jelekből, nehogy úgy járjanak, mint Kasszándra, a trójai király lánya, akit azzal büntettek, hogy jóslatait senki se higyje el, pedig azok később beteljesedtek. 

Bevallom, én magam sem értem el sokat azzal, hogy két malacért enyém lett a Hitel, a Világ és a Stádium. Már csak azért sem értem el sokat, mert engem nem kedvelt Klió, a történetírás múzsája. Igaz, én sem kedveltem őt, soha! Csupán a Hitel utolsó mondata maradt meg emlékezetemben: „Sokan azt gondolják: Magyarország - volt, én azt szeretem hinni: lesz!”
Ennyi maradt meg emlékezetemben. Nem sok! A hithez talán elegendő.

És mi van a Stádiummal?

Mindig valamilyen stádiumban vagyunk.

Volt idő, amikor lelkesen meséltem apámnak, mit láttam a Vaskapunál. Mondtam, jól figyeljen, épp most változik a világ, most fordul meg a történelem. Lesz villany, fény önti el az utcákat, kerekek forognak, könnyebb lesz az élet. 

Apám azt mondta, lehet, hogy fény önti el az utcákat, de könnyebb nem lesz az élet. A történelmet a járásáról  lehet megismerni. Eddig sántítva, bicegve jött, úgy is megy tova. Sántítva, bicigve. Az idők végezetéig. És azt javasolja, a nagy lelkesedésről mondjak le. 

Egy napon lemondtam. De csak a lelkesedésről mondtam le. A reményről nem. Arról csak most kezdek lemondani. 

Ebben a mostani stádiumban. Amikor halálos betegségemben szétnézek magam körül, lám, a világban mi van. 

És mi van?

Az van, hogy nem kell nagy áldozattal megszereznünk a könyveket, valósággal reánk omlanak a könyvek! Úgy omlanak reánk, hogy kürttel, dobbal, dallal és fesztiválokkal csalogatnak a könyvek közelébe. Mintha azt akarnák, ne beléjük temetkezzünk egy hűs udvaron olvasgatva, hanem inkább bennünket temessenek maguk alá a könyvek.

Hogy jók-e, vagy silányak ezek a könyvek, mindegy! Csak könyv legyen. 
Ez az a stádium, amikor nem az számít, mi van egy könyvben leírva, hanem az, hogy el legyen adva.

Ma nem az ige, hanem a statisztika az úr! Nagy úr a statisztika. Ha a statisztika azt mondja, két beteg közül csak az egyik hal meg, akkor rendben van minden, az eredmény jó. Annak, aki megmarad. És ki marad meg? A hatalom birtokosai maradnak meg még egy ideig, mert nekik van pénzük, hogy külhonban gyógyíttassák magukat. Híznak és gyarapodnak. Némelyik úgy beleszeret a hatalomba, hogy lelöki társát a fölötte lévő polcról. Mert kell neki az a polc! Mire? Hát arra, hogy fentről lekiálthassa, ő a kiválasztott, őt illeti az ítélkezés joga.

Vegyük még egyszer elő Arany Jánost. Ő mondja:
„Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csinyt tesz, Összeűl és – helybehagyja.”

Milyen nap van ma? Szombat? Mintha pénteken, vagyis tegnap mondta volna...

Ilyen a mostani stádium?

Ilyen. Nemcsak a mostani. A hatalom arca semmit nem változott évszázadok óta. Minden vonása, ránca, szemének pillogása, kaján mosolya a régi. Még a bibircsók is rajta. A mindenkori stádium, ugyanaz a stádium!

 
Elekes Ferenc: Kámpec és blútut E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. október 09. kedd, 07:02

 

Gyűrött újság az ócskapiac földjén, rajta egy könyv és egy lakat.
 
-Vegye meg ezt a lakatot öreg, szép lakat, lakat, német lakat! És nem új lakat! Tudja, milyenek ezek a mai lakatok, öreg? Ezek a mai lakatok nem igaziak, szóval megveszi, vagy nem veszi meg? Igaz, kulcs nincs hozzá, de akkor is német lakat! És kulcsot akárhányat lehet beléje reszelni, nem kunszt, öreg, nem kunszt!
 
Jaj, maga a könyvet nézegeti, hát azt megnézheti! Vegye föl! Nyissa ki a födelét! Szép kicsi könyv, kicsi könyv, német könyv. A lapjai még úgy vannak fölvágatlanul. De azokat egy késsel föl lehet vágni, nem kunszt, öreg, nem kunszt! És nem új az a  könyv, öreg! Tudja, milyenek ezek a mostani könyvek, öreg? Ezek a mostani könyvek nem igaziak, szóval megveszi, vagy nem veszi meg?
 
-Hagyd már békén az öreget Jóska, mondja a Jóska szomszédja. Ismerem én az öreget, nem kell neki se könyv, se lakat. Csak nézelődik az öreg. Megvan mindene, háza, autója, felesége, empéhármas lejátszója! Ugye, igazam van öreg? Na, mondja meg ennek az én barátomnak, hogy igazam van! Mert maga tudja, hogy nekem mindig igazam van!
 
-Most is igazad van. De nekem nemcsak empéhármas lejátszóm, de még blútutum is van! Jóskának pedig köszönöm, hogy nézegethettem a szép kicsi német könyvet, melynek lapjai nincsenek fölvágva...
 
Megyek tovább. Hármat sem lépek, hallom, azt mondja Jóska:
 
-Nem százas az öreg. Az biztos, hogy nem százas. Ma már az öregek sem igaziak. Mint ahogy a lakatok, s a könyvek sem igaziak. Az ő korában egy normális ember azt mondja, neki már kámpec, nem pedig azt, hogy blútutja is van!
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (No smokung!)) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. május 29. kedd, 20:25

 

Ami azt illeti, írhattam volna magyarul is, szóval úgy, hogy dohányozni tilos.

De abban az esetben hazudnék. S miért kezdjem hazugsággal, ha kezdhetem igazsággal is? Azzal az igazsággal, hogy egy benzinkútnál van egy vasoszlop, a vasoszlopon egy tábla, a táblán egy fölírás: No smoking!

Nos, a minap láttam, amint a benzinkutas ember e vasoszlopnak támaszkodva egykedvűen szi­­va­rozott. Úgy tett, mintha nem tudott volna angolul. Szerintem nincs a világon olyan naiv és dőre ember, aki elhiszi egy benzinkutasról, hogy ennyit sem tud angolul.

Amit eddig leírtam, úgy hangzik, mint egy följelentés. Pedig én nem akarom följelenteni a benzinkutas embert, távol áll tőlem az efféle árulkodás, hiszen mit érnék el azzal, ha följelen­teném. Legföntebb elvennék tőle az egyensapkát, amelyen van egy csillogó jelvény: PECO. Különben is, kinek jelenteném föl, mikor nincs kizárva, hogy azt a táblát éppen ő szegezte föl a vasoszlopra, a biztonság érdekében.

Emlékszem, egyszer, cséplés idején a szérű vezetője piros betűkkel íratta föl, hogy a szérűn cigarettázni szigorúan tilos, ő viszont nem zavartatta magát saját törvényének szigorától, nyu­godtan pöfékelt a nagy melegben. Úgy tett, mintha nem vonatkozna a felszólítás. Pedig hiába tett úgy, mert a csépelő emberek jól tudták, mindenkire vonatkozik.

Vannak törvények, amelyeket tulajdonképpen nem azért hoznak, hogy legyen mit betartani, hanem azért, hogy legyen, aki betartsa őket. Hogy megmaradjunk, ne robbanjunk föl, mint a dinamit, s kenyerünk ne fogyjon el egyik napról a másikra.

Ezek után azt sem bánom, ha némelyek ezt az írást akár följelentésnek is titulálják.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Szemétkosár) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. május 19. szombat, 08:19

 

Kezdjük ott, hogy mi minden fordul meg az ember fejében, ha bemegy a bankba.

Egyszer megfordul az, hogy viszonylag kevés a gengszter. Olyan kevés, hogy én még nem is láttam. Pedig pénz van elég, ott számolják a nagy halom százasokat.

Aztán megfordul az, hogy ezt a sok pénzt tulajdonképpen egy szál rendőr őrzi, nem is őrzi, hanem inkább segít a sorra kerülő neveket kiabálni. Csak fél szemmel figyeli az embereket, akiknek annyi dolguk van, hogy a pénzrakásokra sem hederítenek.

És megfordul az, hogy a sok aláírás és pecsét miatt sokat kell várni, és ez azt jelenti, hogy itt tulajdonképpen az emberek idejét lopják.

Csak éppen az nem fordul meg az ember fejében, hogy az időn és pénzen kívül egyebet is lophatnak.

Például szemétkosarat.

Mert van egy szemétkosár a rendőr közelében, s az a szemétkosár erős spárgával oda van kötözve a vasasztal lábához.

Mérget vettem volna , hogy ez valami vicc lehet, valaki unalomból kötözte oda, nem volt más dolga, de kiderült, nem vicc.

A rendőr maga mondta ugyanis a világ legtermészetesebb hangján, hogy azt a kosarat azért kötözték oda, nehogy ellopják.

Tehát a szemétkosár-gengszterek ellen.

Én erre hirtelen nem is tudtam, mit lehet szólni, csak szégyelltem magam, mert nyilván mindenki gyanús, aki ide belép, mindenkiről feltételezik, hogy ellophatja a szemétkosarat.

Szégyelltem magam, és arra gondoltam, lehet, valaki megmagyarázza nekem, hogy a facseme­ték is azért vannak spárgával odakötözve a karókhoz, nehogy ellopják, s nem azért, hogy védjék őket a szél ellen.

Vagy hogy a villámhárítók is azért vannak odaerősítve a tornyokhoz, nehogy ellopják, és nem azért, hogy le ne hulljanak.

Vagy...

De ezek mind rossz példák. Mert akik a facsemetéket a karókhoz kötözték, vagy a villám­hárítókat a tornyokhoz, azokról rosszat szólni nem tudnék.

Hanem aki a kosarakat a bankasztal lábához kötözte, az szerintem kötöznivaló dolgot cselekedett.

Mert ha a mi gengsztertelen bankjainkban a szemétkosarat meg kell kötözni, akkor az utak mentén a kilométerköveket le kell lakatolni, vasszekrénybe kell zárni a parkok virágait, s láncra kell verni a galambokat.

Még szerencse, hogy e spárgás ember hatáskörébe nem tartozik csak egy üres szemétkosár.

 
A Hektár filozófiája E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. május 18. péntek, 22:07

 

Hektárnak neveztem el azt a földet, mely három lépés hosszú és egy szűk lépés széles. Ott „terül el” a házunk előtt, ahová reggeltől estig odasüt a nap. Száznál több éves az a kicsi ásó, amellyel fölástam a Hektárt, száznál több éves karókat vertem a földbe, száznál több éves, hatalmas kalapáccsal.
 
Ezen az udvaron száznál több éves minden. Én is közeledem a nyolcvanhoz, anyám szerint a százat megérném, ha nem cigarettáznék olyan szorgalmasan. Ő már csak tudja, mi a hosszú élet titka,  a kilencvenkilencet épp most  tapossa. Na, de mi van a Hektárral?
 
Fölkelek éjjel, megnézem a Hektárt, nem kaparta-e ki valami tekergő macska a palántákat.  Szépek ezek a paradicsompalánták. Feleségem vette őket a piacon, de nem egy, hanem két helyről, hogy ha az egyik fajta nem válik be, akkor talán beválik a másik. Mert az nem lehet, hogy itt van három négyzetméternyi napsütötte föld, s ne teremjen semmit! Az nem lehet, akármilyen világ ez a mostani.
 
Jön a szomszéd, véletlenül elejt néhány elismerő szót, hogy nem árt az embernek a fizikai munka, aztán azt mondja:- azért szögezzük le, fölösleges és gyermeteg  agrikultúra, amibe maga itt belefogott. Fölösleges, mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatná a piacról. Mégpedig válogatva. És gyermeteg, mert ilyen tenyérnyi helyen csak gyermekek ültetnek ezt-azt, csupa kíváncsiságból. Már meg ne haragudjon...
 
Nem haragudtam meg. Azt mondtam, hallgasson ide, szomszéd: ezt a talpalatnyi földet úgy hívják, hogy Hektár! Én neveztem így el. Mert szeretek mindennek nevet adni. Hogy legyen mindennek neve. Ha egyszer földről van szó, akkor nekem az a föld Hektár. Magának van egy csöppnyi igazsága, amikor azt mondja, hogy amit én most művelek, fölösleges agrikultúra. Mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatnám a piacról. Mégpedig válogatva. Abban is igaza van, hogy ez gyermeteg munka. De tudja, hogy vagyunk mi, vének a gyermeteg munkákkal? Úgy, hogy valamiért illenek hozzánk. Még az is illik, ha erre a kicsi földre azt mondom, hogy Hektár!
 
Amiben nincs igaza, az az, hogy nem vette észre, mekkora gonddal készítettem elő azokat a hosszú, füstös, idétlen karókat a palántáknak! Félszáznál több lyukat fúrtam a karók oldalába, hogy a zsineget be lehessen fűzni tisztességesen, ne omoljék le a paradicsom, ha nagyra talál nőni. És azt sem vette észre, hogy ebben az egész agrikultúrában van egy kis filozófia. Látja, milyen magasak azok a karók? Azért olyan magasak, mert ezzekkel a magas karókkal adom a palánták tudtára, hogy bízom a növekedésükben. Ez a bizalom szerintem sokszor többet ér a kiadós öntözésnél is. Mert a növények hozzászoknak a szárazsághoz, de ahhoz nem, hogy lehetetlenségre vállalkozzanak. Maga értelmes ember, ezért mondanom sem kell, hogy ez nem csak a Hektár filozófiája...
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Rex) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. május 18. péntek, 07:35

 

Szép szombat este volt, eső utáni, az utcai lámpafények fürödtek még a fényes járdán, s a színházból kiözönlő nép megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy azért az élet mégis más; nincs úgy teletűzdelve véletlenekkel, mint a színdarabok.

Például ma már nem valószínű, hogy történik valami különös, az ember nyugodtan hazasétál, fordul a kulcs a zárban, és holnapig semmi.

Ebben az eső utáni, csöndes hangulatban történt mégis ez a véletlen, különös kutyadolog.

Egy autófék nagyot sikoltott, s a földön elterült a gyönyörű farkaskutya.

A tömeg köréje gyűlt, valaki megfogta a nyakán lógó szíjat, és félrehúzta a járdaszélre.

- De hiszen él még! - mondta egy férfi, és tenyerébe vette a kutya fejét. A másik a lábát moz­gatta, simogatta, és kutyaneveket mondott néki sorba, ami eszébe jutott, hátha magához tér.

A közeli ház ablakai sorra kinyíltak, az emberek kikönyökölve figyelték az eseményt, volt, aki a harmadik emeletről is tanácsokat adott.

Egyszer csak megrázta fejét a kutya, fölállt, és inogva elindult az úton.

A hirtelen támadt csöndben hallani lehetett, amint a túlsó oldalon, egy telefonpózna mögül valaki szólítja a kutyát:

- Rex! Hozzám! Rex!

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Papsajt) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. május 15. kedd, 06:06

 

Elmegy ez a nyár is, a Hargita felől már üzent az esti szél, hogy valahol köszörülik a jég­csapo­kat.

De amiképpen a ruhát illik beszegni egy varrással, a friss szántást egy ekenyommal, a járdát egy sor kockakővel, szeretném még egyszer beszegni, körbejárni egy gondolattal ezt az el­menő nyarat, el ne felejtse a mi udvarunkat.

A szakképzett turista csak röhögne rajtam, hogy egy szürke, kis udvarról fecsegek az elmenő nyárnak, mikor ő mindent megjárt immár ezen a széles világon. Röhögne rajtam, és azt mondaná, mit akarok, hiszen nem tudnék néki felmutatni semmit, se egy jókora gombát, se egy fagyöngyöt, se egy merész fölvételt a sziklák csúcsairól, még egy utolsó szál árvalányhajat sem tudnék néki adni.

Igaz, csakhogy a mi udvarunk a legszebb hangulatú táj: papsajt rajta, s a bugyuta kicsi récék sietésükben orra esnek. Virágot, szőlőt nevel, eljönnek ide a méhek, a darazsak is, akár a pletykás vénasszonyok vagy a szomszéd gyerekei. Az alma is úgy hull le a fűbe komótosan, nem gurul tovább. Itt szereti. Tavasszal fecskék köröznek fölötte, ősszel csillog az ökörnyál, mint a harmat. Vagy mint a gyémánt. Nekem mindegy a kettő. Van, akinek nem mindegy, de az se baj. Még az ég is jobban látszik innen. S a Hold is.

A nyár ismeri ezt az udvart, nem kell néki különösebben lefesteni. Csak fölemlítem a hangu­latát, el ne felejtse.

A szakképzett turistán csak mosolygok ilyenkor, mert csakugyan mit is fényképezne a mi udvarunkon, ha egyszer ide tévedne.

A bugyuta kicsi récéket, amint sietésükben orra esnek, vagy a méheket, vagy azt, hogy a papsajt?

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Tövis) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. május 12. szombat, 03:50

 

A buszban süldő leányka dicsekszi, hogy ő biza meg nem tudná különböztetni a búzát a rozstól.

Mondom, dicsekszi, nem panaszolja, míg nagy port kavarva döcögünk kicsiny faluk között.

Pedig az ő szülei ott élnek valahol, ezekben akicsiny falvakban, s tán éppen aratnak, hajla­dozva a fülledt, nagy melegben.

Emlékszem, mikor gyermek voltam, kévéket kötöztem a fülledt, nagy melegben, s hogy a tenyerem megtelt tövissel, megkérdeztem az aratóktól, van-e valakinek gombostűje.

Azt felelték, aratni nem kell gombostű, a vasárnapok arra valók, hogy az ember a töviseket kiszedje a tenyeréből.

Kicsit rosszul esett nekem akkor a mostoha beszéd, de bizony még rosszabbul esett most ennek az érettségizett-forma, süldő leánykának a dicsekvése.

Mert a töviseket vasárnap csakugyan nyugodtan kiszedheti tenyeréből az ember, de nincs az az ünnep, amelyen meg lehetne bocsátani valakinek, hogy nem ismeri a búzát.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Bűn) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. április 20. péntek, 04:34

 

Farkasok, saskeselyűk között, vadonban, egyedül, gumókkal, gyökerekkel élni nem volna semmi kedvem.

Miután szelídnek születtem.

Azt hiszem, ez nem emberi kényeskedés, így van vele a legtöbb háziállat, miután meg­szelí­dítették.

Szívesen eszik cukrot markunkból a csikó, a malacok visítanak örömükben, ha zörren a mos­lé­­kos vödör, lábunkhoz heveredik szundítani a macska, a ludak nem tudják, hogy fussanak az asszony után, ha nyílik a kapu, a bárány mezőre kíséri az embert, s nem csatangol messze, kikergethetjük a kutyát, ha megszokott, úgyis visszatér, s a tehén odatartja a nyakát, hogy megtapogassuk.

A tehén...

Álljunk meg itt egy pillanatra. Mert történt, hogy a tehén mindennap kiment a legelőre a csordával, mert hajtották. Nem tudott szólni, hogy nem megy szívesen, nehéz neki az út.

Egy idő után a tehén lehajtott fővel ballagott haza, mert hajtották. Nem tudott szólni, hogy nem megy szívesen, fáj néki valami. Aztán egy napon észrevették, hogy privát ügyei vannak a tehénnek, otthagyja a csordát, s rohan a bokrok felé. Nem is sejtették, hogy szoptatni megy a tehén, ott a borja. Ott szülte meg egyedül, észrevétlen a bokrok között, hol éjjelente farka­sok, saskeselyűk járnak.

Én a szelídítést nem szeretem, sem a szelídítőket. Szelídítő őseim bűnét szerettem volna leróni mindég marék zabbal, sörény-simogatással. Hanem ez a mostani vétek azt hiszem, le­róhatatlan.

A kezünkhöz szokott tehén vajúdását nem látni meg, nem venni észre a szelídítők minden bűnénél ezerszer ostobább.

 
Két telefon E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. április 18. szerda, 06:33

 

Valami furcsa, pszihés eredetű mozdulattal két telefont raktam a zsebembe, amikor hazulról elindultam. Pedig jól tudtam, nem hív föl engem senki. Ugyanezzel a furcsa, pszihés eredetű mozdulattal tettem a felső zsebembe a vérnyomásaimat is. Egy cetlire jegyeztem föl, mennyi a felső és mennyi az alsó. , ha az ember kezeügyében van a vérnyomása. Pedig tudom, senkit nem érdekel a vérnyomásom.
 
Vár reám a fogorvos. Megbeszéltük, hogy kihúzza egyetlen ép, de fájó fogamat. Mondtam is neki, készüljön föl lelkileg erre a foghúzásra, mert az a gyanúm, nem lesz könnyű művelet. Kérdezte, mire gyanakszom. Mondtam, a fájásra gyanakszom. Azt kellene valahogy elrendezzük. A fájást. Mert énnekem olyan a szervezetem, hogy a fájások miatt szorongási tüneteim szoktak előjönni.
 
Nem részleteztem, hogy csakugyan szorongásos tüneteim jönnek elő a fájásokkal. Ezeket nehezen viselem, mert nem lehet rajtuk eligazodni. Azért is raktam a zsebembe két telefont, hogy szükség esetén egyikről az elviselhető szorongásaimról értesítsem a lélek doktorait, a másikról pedig az elviselhetetlen szorongásaimat mondjam be. , ha az embernek van választási lehetősége. Két telefon, két lehetőség.
 
Csak néhány lépésre voltam a rendelő bejáratától, amikor úgy éreztem, messzire elkerülnek engem a szorongásos tünetek. Már a fogam sem fájt. Ezt a jelenséget régtől fogva ismeri az emberiségnek az a része, mely legalább egyszer fogorvosnál járt.
 
Szorongásos tünetekkel bajom nem volt, de a zsebemben lévő két telefont szorongattam. Hol az egyiket kaptam elő, hol a másikat. Arra gondoltam, pszihés szempontok szerint is helytelen, ha az ember kihagyja a kézenfekvő lehetőségeket. Ilyenkor legjobb, ha fölhívok valakit, legalább megnyugtatom az idegeimet. De kit hívjak föl, s miért? Rövid tétovázás után fölhívtam saját magam.
 
A zsebemben lévő telefon erőszakosan csörgött, majd jött a hang, hogy foglalt vagyok. Mondom a fülemhez tartott telefonba, persze, hogy foglalt vagyok, hívjon majd vissza, miután kihúzták a fogamat.
 
Egy fogfájós ember állt mellettem a kapuban, aki hallotta az  önmagammal való beszélgetésemet. Azt mondta, maga nem tanácsot adott annak, akivel az imént tárgyalt. Mert ha magának kihúzzák a fogát, utána nem szabad sem beszélgetni, sem perecet enni, hanem szépen le kell feküdni és megvárni, amíg elmúlik a zsibbasztó hatása. Akkor derül ki, a fájós fogát húzták-e ki, vagy azt, amelyik még . Mert ő már megjárta.
 
Megfogadtam a fogfájós ember tanácsát. Most fekszem az ágyban, rég elmúlt a zsibbasztó hatása. És fáj a fogam. Már jönnek is elő a szorongásos tüneteim. Valamit elrontottam. Talán nem kellett volna ennyire igénybe vennem a lehetőségeimet. Két telefon, két lehetőség. És talán az sem helyénvaló, ha az ember önmagával beszéli meg a fontosnak tűnő dolgait.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Ajándék) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. április 18. szerda, 06:32

 

Bika hava, Ikrek hava, Rák hava, Oroszlán hava, Szűz hava, Mérleg hava. Kilencvenéves nagyapám még tudta, mikor van Vízöntő hava, Kos hava, én maholnap azt is elfelejtem, hogy van október, van november és van december e földön, mert már hónapok óta csak azt olvasom a kirakatokban, hogy konyhai készítmények hónapja, hogy fehérneműk hónapja, hogy aján­dékok hónapja.

Elfelejtem, mert komolyan veszem az új hónapokat, s már elsején, másodikán, rohanok a cukrászdába, a vendéglőbe, s kérem a konyhai készítményeket, a habos pástétomot, tejfölös pitét, női szeszélyt omlós tésztából, eperszeletet, princesszfánkot, ananászpuddingot, sokféle pis­kótát, mandulafelfújtat, puncstortát, rigójancsit, őzgerincet, csokoládés ruládét, mignonokat, habos fánkot, málnakocsonyát, narancszselét, kókusztejet, buktákat, darázsfészket, lángoso­kat, kuglófot mindaddig, míg lejár a hónap, s megunnak a pincérek, és azt sem mulasztom el, hogy a fehérneműk hónapjában már az elején beszerezzem a mandzsettás ingeket, pizsamát, alsó dolgokat, zsebkendőt, keményített gallért, mindent, amit kapni lehet, mert például térd­szalagot rendszerint nem lehet.

Hanem most, mikor már jól benne vagyok az ajándékok hónapjában, valósággal felőrli idegei­met a kérdés, mivel ajándékozzam meg az emberiséget. Illetve most már nem is őrli, mert megvan az ajándék: kitaláltam, hogy vezessük be az őszinteség hónapját, mondjuk a könyvhét vagy a falusi filmhét között, mindegy, mikor, csak olyankor hazudni ne legyen szabad. Most azt mondhatná valaki, hazudni máskor se szabad. Erre én azt mondom, ettem őzgerincet a konyhai készítmények hónapján kívül is. És ha nem tetszik a válaszom, akkor azt mondom, ajándék lónak ne nézd... a hónapját.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Fa) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. április 09. hétfő, 07:25

 

Azt hiszem, a lehető legrosszabb haditudósító lenne belőlem, ha alkalomadtán kineveznének.

Elmennék például a harctérre, s nem venném észre a front alakulását, elbíbelődnék egy félre­eső lövészárokban valami eltévedt hangyákkal vagy a kilyukasztott madárfészkekkel, esetleg keresnék szép, zöld mohát, és kibélelném a fészkeket, az eseményeket és a golyókat pedig elengedném a fülem mellett.

Ez persze hiba, nagy hiba lenne részemről, mert hiszen a haditudósítás is éppúgy kell háború esetén, mint a falat kenyér, enélkül a békés olvasó azt sem tudja, hányadán állanak a dolgok.

Viszont nem tehetek róla, hogy a hirtelen események hidegen hagynak, s az élet apróbb ügyeit szeretem észrevenni. Ez már valami velem született hiba.

Most is olyan helyzetben vagyok, hogy öttonnás, megrakott autók dübörögnek el mellettem, valami óriási dolgot művelnek, ami bizonyára nagyon, de nagyon fontos, mert rengeteg ember várja őket, és nagy a zaj, és nagy a mozgás, de engem mégsem érdekel eléggé az az óriási dolog, csak az érdekel, hogy mért nem kerülik ki azt a szép, kicsi fát, amikor mennek ezek a nagy autók, mert kikerülhetnék, van hely, az a kicsi fa nem hibás, ha pont az útjukba ültették, szóval mért nem néz is egyszer egy sietős dolgú sofőr, szóval ezt én nem tudom meg­magyarázni, miféle érzés, amikor áthajtanak rajta az öttonnások, csak azt tudom, hogy szép dolog lenne egy ilyen öttonnástól, ha direkt kikerülné, ha az a sofőr lenézne a földre, lám, mit tapos el, engem egy ilyen szép földrenézés teljesen megnyugtatna.

 
A köménymagos leves paraméterei E-mail
Írta: Szabó Zoltán   
2012. március 22. csütörtök, 08:30

 

-Énnekem meghagyták, hogy hetente legalább kétszer főzzek magamnak levest. Mert a leves kell a szervezetnek.
Szerinted melyik az a legegyszerűbb leves, amihez nem kell széleskörű konyhai jártasság, tudományos végzettség, sem pedig magasfokú kitüntetés?
-Legegyszerűbb a köménymagos leves.
-Mi kell a köménymagos leveshez?
-Víz és kömény.
-Mennyi víz és mennyi kömény?
-Valamennyit teszel egyikből is és a másikból is. Nem kell komplikálni.
-Jó, valamennyit teszek egyikből is és a másikból is.
-Hoppá! Kell oda még egy kicsi rántás. Hogy ne legyen olyan, mint a víz.
-Mi az a rántás?
-A rántás a leves bázisa. Alapköve. Mondhatjuk úgy is, vezérfonala. Mert milyen az a leves, amelyik csak víz?
-Akkor melyek a köménymagos leves paraméterei?
-Víz, köménymag, rántás. Olajat teszel egy fazékba, hintesz bele lisztet és a tűz fölött kavargatod. Állandó jelleggel. Ameddig pirulni kezd, mint a szégyellős menyasszony.
-Akkor olajat teszek egy fazékba, hintek bele lisztet és a tűz fölött  kavargatom. Állandó jelleggel. Hogy piruljon. Mi van a szégyellős menyasszonnyal?
-Mi legyen? Semmi. Az a házasság paramétereihez tartozik.
 
-A tegnapi köménymagos levesem nem vált be! Háromszor fogtam neki. Az elsőnél nagy füst csapott fel. Úgy látszik, odaégett, pedig eléggé kavargattam egy léniával. Állandó jelleggel. A másodiknál a sebesebb kavargatástól felborult a fazék. A harmadiknál olyan lett, mint a víz. Néhány köménymag úszkált a leves felszínén, helyét nem találta. Egyik erre ment, a másik arra. Pont úgy, amiként a léhűtők kószálnak a főtéren. Sok léhűtő van mostanában a városban.
 
-Mi van a kószáló, főtéri léhűtőkkel?
-Mi legyen? Semmi. Említetted a szégyellős menyasszonyokat, én pedig a kószáló léhűtőket hoztam fel. Hogy legyünk egyenesben. Ők a város paramétereihez tartoznak.
Az egész város olyan, mint az én köménymagos levesem! Amelyikben nem a rántás. Nincs rendesen letéve az alapkő. A vezérfonal pedig elveszett. Amiképpen az üres és könnyű köménymag az én levesem tetején, a kószáló léhűtők valósággal villognak városunk társadalmi életének felszínén. Nyüzsögnek, szerveznek, mindenütt megjelennek. Ott vannak, de ezzel nem megyünk semmire.  Azt mondják, ez a politika. Ami nem egyéb, mint maga a rántás.
-Mindig van valami baj a paraméterekkel! Amerikai tudósok felfedezték, hogy a rántás ártalmas az egészségre.
-A rántást nem  kellene kihagyni a köménymagos levesből?
-Ki kellene hagyni.
-De akkor a köménymagos leves olyan lesz, mint a víz!
-Olyan. Azért még mindig jobb a tiszta víz, mint a zavaros...  
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Játék) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. március 22. csütörtök, 08:27

 

Az iskola felé vezető úton mindig közbejön valami. Például sürgősen föl kell mászni egy kerítésre, bele kell lépni egy pocsolyába, de ha nincs kerítés vagy pocsolya, akkor van - mondjuk - autó, aminek a rugózását azonnal ki kell próbálni, na és ha nem érdekes az autó rugózása, akkor az ablakára föltétlen oda kell kanyarítani a mutató ujjunkkal, hogy Jutka vagy Matild.

Ameddig gyermekek vagyunk.

A gyermekkor arról nevezetes, hogy nyugodtan ebédelni sem tudunk, annyi a rohannivalónk, de a nagy rohanásban ha megpillantunk egy ázott verébfiat, miatta minden egyebet tüstént abbahagyunk.

Ameddig gyermekek vagyunk, legfontosabb dolgunk a játék. Ha van gyermekkorunk.

Akinek volt gyermekkora, csak az mondhatja el magáról, hogy neki játék a munka...

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Hold) E-mail
Írta: Szabó Zoltán   
2012. március 12. hétfő, 07:59

 

Az ember hazajött a mezőről, s míg főtt a puliszka, végigböngészte az újságot, lám, mit csinál­nak a miniszterek, merre, hol tört ki megint valami apró háború. Átugorja a hosszú cikkeket, főként az apróhirdetéseket figyeli, mert már rég kellene néki egy kicsi vízszivattyú. Ha azzal kezdődik az első mondat, hogy megbízható személyt keresünk, vagy jókarban lévő írógép eladó, vagy mély fájdalommal tudatjuk, akkor csak annyit mond az asszonynak, ez sem az... Így olvasta sokáig az újságot, annyit is tudott a felesége a világról, a politikáról, idő­járásról, hogy ez sem az, ami az urának kellene. A mai napig. Mert ma este az ember így szólt asszonyához:

- Hallod-é te, mit ír az újság... megvették a Holdat!

- Miféle Holdat?

- Hát ami fent van.

- Amelyik világít?

- Azt.

- Ki vette meg te, s kitől?

- Valami ügyvéd vette meg az államtól, olcsón, még rég.

- Hát a mi tudtunk nélkül hogy lehetett?

- Ki volt téve az újságba, hogy meg akarja venni, s nem volt senkinek kifogása.

- Én azt az újságot nem olvastam, én az én részemet nem adom. Nekem a Hold kell, az este is elvették a villanyt, milyen jól világított a ludaknak, a tyúkoknak, el is ültek szépen. Ki tudja, mit csinál véle az az ügyvéd, ha megvette...

Csak nézte feleségét az ember, fordított egy lapot, s azt mondta halkan, ez sem az...

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Szénaillat) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. március 04. vasárnap, 07:56

 

Ahol a kaszások járnak, ott rendszerint nincs lift. Ezért a kaszások nem tudhatják, milyen magasra száll a szénaillat.

Ők csak a madarak magasságát tudják megsaccolni, legföntebb a repülőgépekét, mert azok olykor elsuhannak a fejük fölött.

Énnekem viszont szerencsém van, mert pontosan lemérhettem, meddig ér föl a frissen kaszált széna illata.

Úgy volt, hogy éppen utaztam az ég felé abban a csudálatos pléh-skatulyában, ahol az eres lábú asszony fáradtan nyomogatta a gombokat. Lehettünk úgy a hetedik emeletnél, amikor sóhajtva mondta:

- Egy urat vittem le az előbb, aki valami nagyon finom cigarettát szívott, frissen kaszált széna illata volt a füstjének, ugye érzi, mert én egészen fölvidultam...

Mondom, hogyne érezném, pont a frissen kaszált széna illatát érzem én is.

Pedig nem éreztem.

S talán ő sem érezte, csak elképzelte, úgy tűnt neki, mert nyár van, szénaillatú a levegő, s az emlékezésünk is. Már akinek vannak szénaillatú emlékei...

Szóval a szénaillat magasra száll. A legfelső emeletig. Mert ott van a lift végállomása. De ha egy pilótának szénaillatú emlékei vannak, akkor a szénaillat olyan magasra száll, mint a repülő. És nincs kizárva, hogy még a Holdra is jutott egy fúvintás belőle. Kicsiny túlzással azt is mondhatnám, fölér az égig.

 
Ez a harc lesz a végső E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 28. kedd, 07:58

 

Meg vagyok értve, tata?

 

-Maga nem hallja, hogy csörög a telefon a zsebében? Csak hányja a havat és nem figyel oda a telefonjára?
-Köszönöm. Halló!
-Maga miért hord koporsót a zsebébenMert ez a maga telefonja pont olyan, mint egy koporsó! Csak egy kicsit kisebb. De pont olyan. Fixre. Enhetvenhármas. Ez olyan régi, hogy amikor csinálták, én még meg sem voltam születve! Még , hogy a zsebében hordja, így nem látja senki, s magának nem kell szégyenkezni miatta. De ha nem szégyenkezik miatta, akkor akaszthatná a nyakába is. Ezt ma már le nem tépik a nyakából, el nem lopják, mert ez már nem kell senkinek. Ingyér sem kell. Maga nem süket egy kicsit? Érti, mit mondok? Miért nem vesz magának egy telefont? Egy ilyent , mint az enyém! Android. Nem drága, csak kétszáz euró, ha szerencséje van. Vagy nem akar érte annyit áldozni? Én a maga helyében áldoznék. És nem takarítanám a havat a kapum előtt. Ha lenne kapum. De nekem nem kell se kapu, se ház. Csak a baj van vele. Az én szüleimnek sem kell se kapu, se ház. Se munka. Munkából nem lehet megélni. Apám ameddig dolgozott, nekem is csak ilyen ócska telefonom volt, nem lehetett reá zenéket rakni, sem játékokat, sem jútubot, az olyan nem ér semmit. Amikor hozta a béemvét, odatettem a kereke alá, hogy nyomja széjjel. Ez az android más. Ezt elő lehet venni, nem kell dugdosni. És szép.
Honnan volt apámnak pénze béemvére, s androidra, ha nem dolgozik, azt kérdi? Hát onnan, hogy harcol. Nem ül tétlenül, az biztos. És anyám is harcol. És a testvéreim is mind harcolnak. Hol harcolnak, azt kérdi? Hát ott harcolnak, ahol kell. Hogy miért harcolnak, azt kérdi? Hát a jogainkért harcolnak, az emberi jogainkért. Hogy legyenek jogaink és legyen a szóláshoz szabadságunk. Ezeket maga nem hallotta? Pedig mondja a rádió, s a tévé is mondja. Vagy magának tévéje sincs? Olyan lécédé tévé, amelyik széles és olyan képe van, hogy meg kell bolondulni! Maga tudja, hogy mi az a lécédé? Az, amelyiknek olyan képe van, hogy meg kell bolondulni! Fogadni mernék, maga nem is hallott róla. Csak a lapátot ismeri és ezt az örökös kínlódást! Miért kell magának a maga korában havat lapátolni? Miért nem harcol maga is? Ott, ahol kell. Magának is kell, hogy legyenek emberi jogai. És kell, hogy legyen szabadsága a szóláshoz. Vagy maga szólni sem akar már semmit? Enhetvenhármast hord a zsebében és nem is hallja, ha csörög. Csak egy kicsit kellene harcoljon, s megtudná, milyen a élet. Maga hallja, amit mondok? Vagy azt sem hallja? Legalább tudja, hogyan kell harcolni? Úgy kell harcolni, hogy ki kell állani bátran, és azt kell mondani, hogy ez így nem mehet tovább! Mert ez így nincs jól. Hogy mi nincs jól? Azt kérdi? Hát azt kell mondani, hogy semmi sincsen jól. Akárhogy van, nincs jól semmi, ameddig az embernek nincsenek meg a jogai és nincs meg a szóláshoz való szabadsága. Azt kell mondani. Addig, amíg megértik. Addig, amig megjön a segély. Ha pedig megjön a segély, jön vele a béemvé és az android is. Meg vagyok értve, tata?
-Meg. Meg vagy értve. Leteszem a lapátot és elmegyek harcolni. Oda, ahol kell. Ez a harc lesz a végső!
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Illetékes) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 28. kedd, 07:54

 

Két falu között egy pakulár nekitámaszkodott egy kilométerkőnek, s nézte a tájat.

Volt mit néznie.

Egy lecsapolt iszapos fenekén sütkéreztek a békák, borzas madarak csirikoltak a sürgöny­drótokon, az árok martján nedves orrú, törékeny báránykák próbálgatták erejüket s a meg­élhetést ebben a tavaszi világban.

Tulajdonképpen a pakulár miatt álltam meg, szeretem ezeket a tavaszi, fehér csodákat, s nem is tartom tisztességes dolognak csak úgy elmenni mellettük, rájuk se hederíteni, nem venni észre őket a nagy határban, nem gyönyörködni bennük.

A pakulárnak valami mondanivalója támadt, mert tüzet kért. Onnan tudtam, hogy volt valami mondanivalója, mert egy szivaros pakulár nem indul el hazulról gyufa nélkül, nélkül, bicska nélkül.

Nem csalódtam.

Azt mondja nekem a pakulár, miután jót szippantott szivarából, hogy nézzem meg a tüzeket abban az oldalban.

Nézem a tüzeket, szép tüzek, égig ér a füst, gondolom magamban, micsoda költői lélek lakozik ebben a pakulárban, megcsodálja a tavaszi tüzeket, a határ tisztító tüzeit, ezt a nagy és szertartásos, örök és szent hadüzenetet a haszontalanság, tövis és bogáncs ellen, hogy szaba­don nőhessen a , a búza.

Szép tüzek, mondom a pakulárnak, ha nem szól észre sem veszem őket a csudálatos bárányai miatt...

- Szép tüzek - mondja a pakulár -, csakhogy maga nem tudja, mi ég... Tegnap arra jártam, láttam, mit égetnek. Kukoricakórót. Mert unják hazavinni, vagy más a dolguk. Vagy mert igen meredek az oldal.

Így morfondírozott a pakulár, míg körülötte bégettek a szép, fehér bárányok, s a fenekén sütkéreztek a békák.

Csak annyit tudtam hozzászólni az egészhez, hogy csakugyan kár elégetni azt a kórót. Nem akartam szidni senkit a pakulár előtt, hiszen ez a pakulár nem illetékes. Ez a pakulár csak abban illetékes, hogy ezek a szép, tavaszi bárányok ne vesszenek el. S csak később gondoltam , hogy nagyot tévedtem. Mert tulajdonképpen a kóróügyben éppen ez a pakulár a legilleté­kesebb. Ő vette észre,kár van ezekben a tavaszi tüzekben.

Mert aki észrevesz egy dolgot, abban ő a legilletékesebb.

 
Frisco E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 19. vasárnap, 15:05

 

Dancs levele

 

„Eszembe jutottál. Mert a héten, ha úgy alakul, elugrom Friscoba. San Franciscoba. Csak úgy. Emlékszem, mesélted, milyen kalandjaid voltak ott is.”
Ezeket a sorokat kaptam ma hajnalban Nevijorkból, az én barátomtól, Dancs Arturtól. Hogy eszébe jutottam. Mert ha úgy alakul, elugrik Friscoba. Csak úgy.
Hát hallgass ide, Artur! Ha te Nevijorkból csak úgy elugrasz Friscoba, akkor a kedvemért egy percre állj meg a Market-street végében. Ott, ahol a villamos megfordul. Adj egy centet annak az embernek, aki ott áll és körül van véve turistákkal. Ezek a jövő-menő népek egy centet szorongatnak a kezükben és sorba állanak, hogy az az ember egy kis gépezettel nyomjon belőle emléket nekik erről a városról. Hogy ott jártak. Én is adtam. Meg is köszönte azt a centet. És én boldog voltam azzal a nyomtatott emlékkel. Abban a városban ugyanis egy centbe kerül a boldogság. Annyiba, Artur! Minden más táján ennek a világnak meg kell szenvedni egy kis boldogságért. Van, ahol lökdösődnek érte, egymás cipőjére hágnak, könyökölnek, rohangálnak, a tüdejüket köpik ki. Itt nem. Itt zsebrevágod azt a kinyomott centet, s elundulsz valamerre. Persze, boldogan. Mindegy, merre indulsz, teljesen mindegy. Azért mindegy, mert itt is csak házak vannak, egyik magasabb, mint a másik, csak utak vannak, egyik hosszabb, mint a másik, mit lehet csodálni a házakon, s az utakon? Na, azért van egy rövidecske utca, ezen végig kell menni. Mert ez a világ legkanyargósabb utcája. (Crokedest street) meredek ez az utca, de megéri végigmenni rajta, mert itt jön az ember, milyen kanyargós a sorsa, akárhol is legyen.
Azt mondtam, elindulsz valamerre, boldogan...Csakugyan, nem túlzok, ha azt mondom, annyi boldog emberrel sehol nem találkoztam, mint ebben a városban. Itt nem járkálnak lehajtott fejűek, én legalábbis csak eggyel ismerkedtem meg, kérdezte, merre menjen, hogy elérjen valahová. Mit gondolsz, ki volt ez az ember? Egy szökött magyar volt, az én városomból, munkát keresett éppen.
Ilyenek a véletlen dolgok. Na, igen, a véletlen dolgok! Ha véletlenül a Bush streetre vetődnél, csöngess be nyugodtan a 825-ös ház ajtaján. A házmester kinyitja neked az ajtót, te pedig kérdezd meg tőle, uram, véletlenül nem tetszik tudni, milyen betegségben halt meg hét évvel ezelőtt a régi házmester? Májk, uram, Májk, Elekes Miklós. Az én nagybátyám. Biztosan tudni fogja, ki volt ez a derék Miklós. Mert őt még a Hawaii szigeteken is jól ismerték. Ő volt az az ember, aki soha nem járt lehajtott fővel, csak fölemelt fővel és amerre járt dudorászva járt és fütyörészve. Amikor nem volt munkája, beállított valahová, s azt mondta, az ő neve Elekes Miklós. És dolgozni szeretne. Amikor megkérdezték, mihez ért, büszkén válaszolta, semmihez nem értek uram, semmihez az égvilágon. És azonnal munkát adtak neki, mondván, pont ilyen emberekre van szükségünk uram, akik semmihez nem értenek. Akik azt állítják, értenek valamihez, nehéz emberek, magasan hordják orrukat, bölcsek és beképzeltek. Ezekkel semmire sem lehet menni. Májk, maga máris föl van véve!
Csöngess be bátran. A kilincset ne tapogasd, naponta szidolozzák, olyan fényes, mintha aranyból lenne.
És kérnélek még valamire. Arra, hogy menj végig a Golden Gaten. Nem azért, hogy elmondhasd, végigmentem a Golden Gaten. Azért menj végig, mert a híd tólsó felénél leülhetsz a Csendes- óceán partjára. A megszáradt, szomorú, hűvös katángok közé. Itt örökké fúj a szél, tűrd fel kabátod gallérját és nézz el messzire. A közelben fodrozó vízre ne nézz. Mocskos a tenger, eltévedt dugók ringanak rajta, eldobott üvegek, reves kórók, a föld minden szennye. Nézz messzire. Csak itt jön reá az ember, hogy ami szép ezen a világon, tőlünk mind messze van. Bárhol is legyünk.     
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Srácok) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 19. vasárnap, 15:00

 

Voltak holdvilágos esték a Víz előtt, amikor az emberek kikönyököltek úgy vacsora után az erkélyekre, s nézték, merre milyen fények égnek.

Volt ezekben a csöndes, holdvilágos estékben valami áhítat, olyan, hogy a kikönyöklő emberek elégett cigarettájuk végét röstellték kipöccinteni a semmibe.

Hanem ezekbe az áhítatos, Víz előtti estékbe beletartozott az is, hogy lefekvés előtt mű-foltos nadrágú, kócos fiatalok verődtek össze a neonfények alatt, nagyokat röhögtek, s indián-üvöltéssel kergették egymást viccből vagy valamiért a virággruppok körül.

Olyankor a nyugdíjas blokkelnök kiugrott ágyából, s pizsamás karját széttárva, szigorú kérdést intézett a szellőzködő emberek felé, mondván: kik ezek a srácok?

Rendszerint senki sem válaszolt, ezért a blokkelnök sóhajtva sorolta föl megszokott érveit: - Csak az ige tartotta, kérem, hogy le nem tapodták a virágokat, hogy mennyit futkostam értük, hát maguk semmit se szólnak, csak nézik, s szivaroznak, mikor maholnap fejünkre másznak, és nem lesz egy perc nyugodalmunk, hogy ezt is meg kellett érje az ember...

Vannak nyomott hangulatú esték most, a Víz után, mikor az emberek kikönyökölnek az erkélyekre, s nézik, merre mi volt, vajon honnan hozta a víz azt a nagy gerendát, s mért tette éppen oda le, ahol a blokkelnök virágai voltak, s csakugyan, mi lett azokkal a virágokkal, s vajon ha mást ültetnek, virágoznak-e majd ebben az iszapban, s azok a szép, fiatal fák lábra tudnak-e állani még...

Hanem egy ilyen nyomott hangulatú estéhez az is hozzátartozott, hogy egyszer, úgy lefekvés előtt ismét megjelentek a mű-foltos nadrágú, kócos fiatalok, szép csöndben körülvették a földre iszapolt fiatal fákat, talpra állították őket, gyökerüket jól megtaposták, hogy ki ne dőlje­nek megint, ha jön valami furcsa, eső előtti szél.

Nem tudnám biztosan megmondani, látta-e őket akkor a nyugdíjas blokkelnök, de mi, akik ki szoktunk könyökölni az erkélyekre akkor is, ha csöndünket nem zavarja senki odalent, jól tudjuk, kik ezek a srácok.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Világvége) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 13. hétfő, 09:38

 

Némely ember olyan bölcs, és olyan okos, és úgy föl van szerelve biztonsággal, hogy ha valahol éppen csak megemlítik neki a világvégét, rándít egyet a vállán, cigarettáját elpöccinti a semmibe, s legföntebb odavet egy lesújtó mondatot, amely szerint megint kitaláltak valami idétlenséget a vénasszonyok.

Én viszont nem szégyellem bevallani, hogy a világvégével kapcsolatban nem vagyok elég bölcs és okos, és érvekből tákolt fölszerelésem sem eléggé biztonságos.

Nem arról van szó, hogy félek, vagy valami ilyesmi, csak éppen annyit érzek, hogy ez a föld nem eléggé biztonságos.

Például itt-ott mindegyre fölüti fejét valami helyi jellegű világvége. Az ember pedig nem tudja megállani, hogy néha ne járkáljon itt-ott. Tegnap például direkt a Maros partján járkáltam, gondoltam, legjobb, ha saját szememmel győződöm meg, hány métert nőtt a víz, maradt-e benne néhány márna, satöbbi.

Nos, amint ott járkálok, látom, egy iszapos bokor tövében éppen világvége van. Nem túlzás, el lehet hinni nékem. Világvége. Az iszapos bokor tövében ugyanis egy földgömb volt. Egy szép, kerek földgömb. Rajta emberi kéz, mely azzal foglalkozott, hogy tépte róla a kontinense­ket, és dobálta bele a Marosba.

A Nagy- vagy Csendes-óceánt szigetestől elvitte a víz, a Himalája sötét hegyeitől fekete lett már az illető körme, még csak a sarki jégből látszott egy-egy folt, az se sokáig.

Gondoltam, kiáltok egyet, ébresszen föl valaki, lehet, álmodom, ilyen egyszerűen mégse lehet egy világvégét elintézni, de nem kiáltottam. Azt mondja nekem az az ember, mit néz, uram, nem látja, amúgy is elázott, az árvíz hozta valamelyik iskolából, még nikkeles a szára, le­­sze­dem róla a papírt, lesz lampionnak vagy valaminek. Ha itt hagyom, elfutballozzák egy perc alatt a gyermekek.

Persze, persze, mondtam, és mentem tovább.

Csak a világ végétől hajításnyira jöttem , nem jól mondtam, hogy persze, persze. Mert mégis, sokkal jobb, ha azt a földgömböt egy perc alatt elfutballozzák a gyermekek.

Mert én a világvégét úgy képzelem, hogy el is lehet halasztani. S még kicsiben se , ha kapzsi ujjak tapogatják a kontinenseket.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Világváge) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 07. kedd, 11:17

 

Némely ember olyan bölcs, és olyan okos, és úgy föl van szerelve biztonsággal, hogy ha valahol éppen csak megemlítik neki a világvégét, rándít egyet a vállán, cigarettáját elpöccinti a semmibe, s legföntebb odavet egy lesújtó mondatot, amely szerint megint kitaláltak valami idétlenséget a vénasszonyok.

Én viszont nem szégyellem bevallani, hogy a világvégével kapcsolatban nem vagyok elég bölcs és okos, és érvekből tákolt fölszerelésem sem eléggé biztonságos.

Nem arról van szó, hogy félek, vagy valami ilyesmi, csak éppen annyit érzek, hogy ez a föld nem eléggé biztonságos.

Például itt-ott mindegyre fölüti fejét valami helyi jellegű világvége. Az ember pedig nem tudja megállani, hogy néha ne járkáljon itt-ott. Tegnap például direkt a Maros partján járkáltam, gondoltam, legjobb, ha saját szememmel győződöm meg, hány métert nőtt a víz, maradt-e benne néhány márna, satöbbi.

Nos, amint ott járkálok, látom, egy iszapos bokor tövében éppen világvége van. Nem túlzás, el lehet hinni nékem. Világvége. Az iszapos bokor tövében ugyanis egy földgömb volt. Egy szép, kerek földgömb. Rajta emberi kéz, mely azzal foglalkozott, hogy tépte róla a kontinense­ket, és dobálta bele a Marosba.

A Nagy- vagy Csendes-óceánt szigetestől elvitte a víz, a Himalája sötét hegyeitől fekete lett már az illető körme, még csak a sarki jégből látszott egy-egy folt, az se sokáig.

Gondoltam, kiáltok egyet, ébresszen föl valaki, lehet, álmodom, ilyen egyszerűen mégse lehet egy világvégét elintézni, de nem kiáltottam. Azt mondja nekem az az ember, mit néz, uram, nem látja, amúgy is elázott, az árvíz hozta valamelyik iskolából, még nikkeles a szára, le­­sze­dem róla a papírt, jó lesz lampionnak vagy valaminek. Ha itt hagyom, elfutballozzák egy perc alatt a gyermekek.

Persze, persze, mondtam, és mentem tovább.

Csak a világ végétől jó hajításnyira jöttem rá, nem jól mondtam, hogy persze, persze. Mert mégis, sokkal jobb, ha azt a földgömböt egy perc alatt elfutballozzák a gyermekek.

Mert én a világvégét úgy képzelem, hogy el is lehet halasztani. S még kicsiben se jó, ha kapzsi ujjak tapogatják a kontinenseket.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Zuhé) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 06. hétfő, 14:15

 

Nem tudom, másnak mi az isteni dolog, énnekem az, ha valami , kiadós tavaszi zuhé miatt be kell húzódni egy kapualjba.

Nincs annál gyönyörűbb, mint mikor az ember egy ilyen kapualjból nézi a hólyagos esőt, a feltűrt gallérú sietőket, a spriccoló autókat, a hajladozó antennákat a porzó háztetőkön.

Van ebben a kényszerű, kíváncsi várakozásban valami megnyugtató, hiszen egy ilyen kiadós, tavaszi zápor sok mindent indokol.

Például azt, hogy miért késünk el valahonnan, miért állunk meg csak úgy, nézelődni olyan helyen, ahová talán soha be se tértünk, és ami nekem a legjobban tetszik, azt is indokolja, ha két ember egy ilyen kapualjban minden előzetes ismerkedés nélkül elkezd beszélgetni.

Az ilyen beszélgetésben ugyanis nincs semmi mesterkéltség, se formaság, olyan például, hogy szervusz, hogy vagy, köszönöm, meglehetősen, satöbbi.

Az ilyen beszélgetés magától jön, és oly természetes, mint ahogyan megered a csatornák vize az esőben. Az ilyen beszélgetésben nincs meg az a feszültség, hogy te ki vagy, és én ki vagyok. És hogy mi lesz a találkozásunk következménye.

Az ilyen beszélgetés legtöbbször úgy kezdődik, hogy kérek egy tüzet, vagy úgy, hogy na, éppen kellett ez a kis ázás, vagy azért mégis sok már ez az esős idő, nem gondolja, vagy úgy, hogy legalább megtisztulnak egy kicsit az utak...

És legtöbbször úgy végződik, hogy megtisztul az ember lelke is, mert kibeszélte magából a fontos dolgokat, amiket máskor meg sem pendít.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Palló) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 05. vasárnap, 17:42

 

Egy patak kiszáradt, s a palló repedéseiben kedvére a csalán, a gomba.

Csapatnyi fürdőző gyermek hajigálja a rozzant karfát, elkerülik ezért a madarak is.

Szerettem volna átmenni rajta, hogy visszaadjam az önbizalmát, maradjon meg áradás idejére is, amikor zuhog alatta a víz, és hömpölyögnek a reves csutakokkal megrakott árkok.

Nem tehettem, mert féltem, kiröhögnek, nem vagyok gyermek, hogy is képzelem, pallón járni, mikor mellette száraz út vezet át a patak medrén.

Mentem hát én is a többiek után, kik meg nem érezték, mekkora szomorúság feszülni fölösle­gesen, állni a sors szabta úton haszontalanul.

Mentem a többiek után, s már tudtam nagyon, ilyen hiába feszülő palló lesz az ember ideg­szála is, ha magára marad.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Lovak) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 03. péntek, 08:57

 

Micsoda lovak, haj, micsoda mének, istenem, a föld is dübörög! A föld is. Kezes, szilaj, nyerges, rudas, parádés két , már az is gyönyörűség, ha látja őket az ember. Hát még amikor éppen ballag, kocog, poroszkál, vagy üget, vágtat, ágaskodik, amikor felhorkan, fúj, kapál, vagy megbokrosodik, amikor nyerít, prüszköl ez a két ! És micsoda gyönyörűség elnézni az embert estefelé vagy hajnaltájt, amint a két lovával foglalkozik. Amikor befogja őket, felkan­tározza, amikor szoktatja, ugratja, vagy sétáltatja.

Esténkint, amikor hazatér az ember lovaival, s kifogja őket, odagyűlnek a szomszédok a kerí­tés mellé. Mert olyankor az ember nem abrakot ad lovainak, s nem vizet, hanem szabadságot. Kedvükre vágtathatnak keresztül-kasul a réten. Azt látni kell, amikor az a két gyönyörű mén vágtat a réten, s kibontott farkuk az égre lobban.

Valami ősi, szép szertartás van ebben az esti szabadságban. A fölös erő szertartása. Talán ifjúságára emlékezik ilyenkor az ember, a szilaj időkre, az el-nem-fáradásra. Az időre, amikor a dologba belefásult legényke hazatér a mezőről, de azért még kihancúrozza magát lefekvés előtt. Mert ez a hancúrozás üdítő játék a szabadsággal.

Láttam, a szomszédság is teljesen beleéli magát az esti játékba, a lovak láttán fölfrissülnek a fáradt emberek, elkapja őket az ifjúság hangulata, s úgy térnek nyugovóra, cöccögtetve, mosolyos megjegyzésekkel, a gyönyörű mének dicséretével s azzal, hogy ez az ember nem olyan, mint más, aki hazatér a munkából, s mindjárt ágynak esik, étvágya nincs, csak szidja a napot. Ez az ember úgy fekszik le este, hogy abban a lefekvésben benne van a másnapi kedve. Úgy tér nyugovóra, mint ahogy dologhoz látnak a favágók: markába köp. Lefekvés előtt. Úgy tér nyugovóra, mint a Nap: még visszasüt, ha másnap szép lesz az idő.

 
Három humán erőforrás (Elekes-blog) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 01. szerda, 09:13

 

Bábel

 
Horváth László fotója, Cseke Gábor blogjából kilopva



Három humán erőforrás
 
Bábeli időket élünk, nem értjük egymás szavát. Még valakit megszólítani is roppant kockázatos. Ha azt mondom, uram, azt felelheti, kérem, az urak nem itt vannak. Amikor egy újság úgy írja, hogy a zemberek, akkor azonnal tudjuk, mi van abban az újságban. Amikor egy újság úgy írja, hogy a polgárok, akkor is azonnal tudjuk, mi van abban az újságban.
 
Mostanában humán erőforrásnak nevezik azokat, akikkel az utcán találkozunk, akikkel kávézunk, vitázunk, vagy csak nézzük, mivel foglalkoznak.
 
Énnekem szerencsém van, mert három olyan humán erőforrást ismertem meg, akik nem finnyásak a megszólításra.
 
Az egyik humán erőforrásra is kiáltottam, , maga mit csinál? Miért reszeli le a lakatot a szomszéd ajtajáról? Nem tudja, hogy nem szép dolog betörni, lopni, rabolni?
Ez a humán erőforrás nem sértődött meg, amikor úgy kiáltottam , hogy !
Egyszerűen eltette a reszelőt és közben lenézően tekintett rám. Ebben a  tekintetben az volt, hogy miért avatkozom bele az ő dolgába, rablók és tolvajok mindig voltak, amióta világ a világ.
 
Az egyik szomszéd, aki végignézte a lakatreszelést és végighallgatta feddő szavaimat, hívta a rendőrséget.
Jön három rendőr, az egyik azt kérdi a humán erőforrástól, maga nem részeg, hogy ilyen cselekedetre adta a fejét? A humán erőforrás azt feleli, bizony eléggé részeg vagyok, józan állapotomban nem szoktam betörni, legföntebb felpofozom az első embert, akivel találkozom. Mert éhes vagyok. Azért. Tetszik érteni, biztos úr?
A rendőr papírt és ceruzát vesz elő, hogy a betörési kisérletről megírja a jegyzőkönyvet. De nem írja meg. Azt mondja, nem fog a pix ebben a hidegben. A másik rendőr előmbe áll és azt mondja, ez az illető tört be az ő anyja lakásába is. De nincs mit csinálni. Ennek az illetőnek az attitűdje, de pénze, az nincs és nem lehet semmit rajta behajtani. A harmadik rendőr is előmbe áll és azt mondja, nagyon kell vigyázni, amikor valaki fölhívja a 112-es számot. Sok az alaptalan bejelentés. Kérdem, ez is alaptalan, ez a lakatreszelés? Azt mondja, attól függ, honnan nézzük. Ha a tömlecek zsúfoltsága felől nézzük, akkor prímplánba az ország gazdasági helyzetét kell figyelmünk központjába helyeznünk, az most a legelső. Vegyük például az eut. Ugye, az eu figyelmének központjában is a gazdasági helyzet van, mégpedig állandó jellegel. Maga ebben a házban lakik állandó jelleggel? Mert ha nem itt lakik állandó jelleggel, akkor meg kell vizsgálnunk, milyen alapon, s milyen jelleggel vizsgálja önfejűleg a deviáns cselekedetek állapotát és kiterjedését ebben a városban. Az nem lehet, hogy csak telefonálunk, s mi itt el vagyunk vonva a súlyosabb eseményektől...Kérem, adja ide a személyi igazolványát.
Mondom, hát nem a betörő személyi igazolványát kéri? Azt feleli, nem. Mert az az illető már rég a figyelmük központjában van és jól tudják a hatóságok, hogy neki nincs személyi igazolványa.
Két óra sem telt belé, elballagott a három rendőr, nézett utánuk a humán erőforrás, mi pedig ott maradtunk a telefonálós szomszéddal, s a lereszelt lakattal.
 
A másik humán erőforrás pont úgy néz ki, mint a hónapos retek. Piros az egész feje. Egészséges, szép a termete, orcája mosolygós, beszéde a csibészek beszéde. Ott pillantottam meg, a cementből öntött, régi pingpong asztal mellett, amikor a kicsi, árnyékos parkban lehívta a piros hetest. Egy egész kompánia humán erőforrás figyelte, nyerésre áll-e a hónapos retek.
Egy itteni bankban dolgozó hölgy szeretett volna autójával megfordulni a tömbházak között. Ez a vidám humán erőforrás lecsapta a kártyát és sietett segíteni. Addig segített a hölgynek a megfordulásban, amíg az autót neki vezette a tömbház lezárt szeméttárolójának és annak ajtaját betörte.
 
Jöttek a rend őrei. Megállapították, hogy a humán erőforrás elmondása szerint rossz helyre építették a tömbházat, különösképpen a szeméttárolót, senki nem hibás, máskor figyelmesebben kell itt autóval megfordulni.
Amikor a tömbház lakóinak fölborzolt hangulata lecsillapodott, intett a hónapos retek a kártyázó humán erőforrásoknak, hogy most már jöhetnek kutatni a szeméttárolóban, nem kell annak az ajtaját feszegetni.
 
A harmadik humán erőforrás, akit megismertem, egy női személy. Valami nemes, grófi családból származhatott, legalábbis ezt mutatta a ruházata, választékosan beszélt és amikor nem volt részeg, bőséges volt a szókészlete. Azt magyarázta a tűzoltóknak, egy kis tűzből nem kell olyan nagy dolgot csinálni, láttak már ők világégést épp eleget. Az az elhagyatott épület, amely hőközpont volt régen, most a bokorlakók otthona, jól érzik magukat benne, mi van, ha időnkint kicsap az üveg nélküli ablakokon egy kis füst? Nekik is meg kell valahol melegedni. És miféle beszéd  a tűzoltók részéről, hogy ők menjenek a számukra épített új otthonba?  Hát nem tudják, hogy azok az otthonok nem biztonságosak? Ott sok a tolvaj és a rabló, nem lehet félretenni egy üveg pálinkát, hogy el ne lopnák. És csak ne emlegessék a villanyt, nekik villany nem kell, mert azt meg is kell fizetni, ha van és tévé sem kell, mindent tudnak erről a világról.
És egy tűzoltónak illik tudni, hogy régiókra van osztva a város kukázásilag, homogén elemekből állanak a csoportok, viselkedésükben az együttműködés a domináns, nem pedig a diverzió.
 
Sajnos, ezt a humán erőforrást nem most ismertem meg. Ő volt az, aki a múlt nyáron egy alkalmas pillanatban besurrant a kapunkon és ellopott az udvari asztalunkról egy nagy kést, amivel káposztát akart szeletelni a feleségem. Amikor megkérdeztem, miért nem teszi le azt a veszedelmes szerszámot, azt felelte, álljak félre az útjából, mert neki arra a késre nagy szüksége van, nincs még minden elintézve ebben a városban.
 
Most úgy vagyok, hogy ha el szeretnék menni hazulról, előbb szétnézek, nincs-e a közelben egy humán erőforrás, reszelővel, késsel a kezében.
Bábeli időket élünk. Még valakit megszólítani is roppant kockázatos.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Vonat) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. január 25. szerda, 10:58

 

Két ember a vonat ablakánál.

Kint rohannak a póznák, fordul a táj. Tüzek égnek a hegyek oldalában, füstöl az össze­gereblyélt kocsány, szemét, kóró.

Az egyik ember azt mondja, szépek ezek a tüzek, tisztulnak a mezők, a vetések, igazi tavasz van.

A másik ember bólint, de csak az első kedvéért, mert éppen számol. A tüzeket számlálja. Hogy hány van. Számára az a fontos, lám, a rohanó vonat ablakából meg tudja-e számolni a tüzeket mind, ameddig a szem ellát. Huszonhét, huszonnyolc... Ennyit jelent neki a tavasz. A többi mindegy.

Ha jól meggondolom, eleddig csak ezt a kétféle embert láttam.

Amikor ajándékot kapott, az egyik örült neki, a másik megnézte, mennyibe került. Amikor meghalt valakijük, az egyik csöndesen lehajtotta a fejét, a másik titokban azt figyelte, hányan jöttek a temetésre.

Volt úgy, ültek egy parki padon, előttük hajladoztak a rózsák. Az egyik csak nézte, nézte, a másik azt mondta, télen darabja öt lej.

Két ember a vonat ablakánál.

Kétféle ember.

Fordul a táj, rohannak a póznák. Az évek is valahogy így futnak el, mint ez a vonat, mint a póznák.

Velünk vagy mellettünk.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Vonat)) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. január 24. kedd, 11:27

 

Két ember a vonat ablakánál.

Kint rohannak a póznák, fordul a táj. Tüzek égnek a hegyek oldalában, füstöl az össze­gereblyélt kocsány, szemét, kóró.

Az egyik ember azt mondja, szépek ezek a tüzek, tisztulnak a mezők, a vetések, igazi tavasz van.

A másik ember bólint, de csak az első kedvéért, mert éppen számol. A tüzeket számlálja. Hogy hány van. Számára az a fontos, lám, a rohanó vonat ablakából meg tudja-e számolni a tüzeket mind, ameddig a szem ellát. Huszonhét, huszonnyolc... Ennyit jelent neki a tavasz. A többi mindegy.

Ha jól meggondolom, eleddig csak ezt a kétféle embert láttam.

Amikor ajándékot kapott, az egyik örült neki, a másik megnézte, mennyibe került. Amikor meghalt valakijük, az egyik csöndesen lehajtotta a fejét, a másik titokban azt figyelte, hányan jöttek a temetésre.

Volt úgy, ültek egy parki padon, előttük hajladoztak a rózsák. Az egyik csak nézte, nézte, a másik azt mondta, télen darabja öt lej.

Két ember a vonat ablakánál.

Kétféle ember.

Fordul a táj, rohannak a póznák. Az évek is valahogy így futnak el, mint ez a vonat, mint a póznák.

Velünk vagy mellettünk.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Senki)) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. január 23. hétfő, 13:08

 

Ha székely lett volna Szergej Jeszenyin, most nem búsulnék. Mert ha más nem, ő úgy beleírta volna faragott kapuinkat a világirodalomba, hogy nem döntené ki őket soha senki.

Hiába szednék ki a köves, útszéli földből támasz-cölöpöstül, tovább élnének bennünk, akár a nyírfa-gyertyák, csönd-kenyeret morzsoló kunyhóanyókák, viháncoló tavaszi záporok vagy a röpülő szán után kavargó porhó.

Bizony, nincs nekünk Jeszenyinünk, aki ha mást nem is tehetne, világba szomorodna legalább, s tűnődne kicsit a székelykapuk sorsán.

Mert maholnap nem felejthetik nyitva a lányra leső legények, se be nem csaphatják maguk után a jószágot terelő gazdák.

Otthontalan galambok keringnek a falu fölött, a faragott kapukat ízekre szedve elnyeli a csűr mögötti kert s az udvar.

Helyükbe vas kerül és cement. Minél tehetősebb a gazda, annál több vas és annál több cement. Korszerűsítik ugyanis a falusi utakat autóknak, traktoroknak, mindenféle gépnek.

Rendben van, szélesítsék.

De ki szól egy szót is a székelykaput faragó ember unokájának, hogy ha bennebb is kell tenni, azért azt a kaput állítsa csak vissza.

Mert szép az. Ki szól?

Bizony, senki se szól.

Meg aztán a faluk fölött keringő, otthontalan galambok beszédét sem érti már senki.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Gyaluforgács)) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. január 20. péntek, 14:19

 

Autós emberek egyszer a faluba hazavittek, nyár volt, a keskeny utakon rikoltva rebbentek szét a ludak, embert nem láttunk, csak aboltost, az is köpött utánunk a fölkavart por miatt, mond­tam, menjünk előbb a gazdaságba, ott van apám, vigyük haza, luxuson úgysem ült még, be lehet hajtani az udvarba egyenest, az asztalosműhely előtt megfordulhatunk, de ott egy kicsit ki kellene szállni, apám úgy szereti, ha megkérdik, mit csinál, hogy megy a munka, mi a helyzet, a hirtelen elfutó emberek elszomorítják.

Fék.

Láttam, amint apám a plajbászt felteszi a füle mögé, örökké így volt, még kaszálás közben is ott ült a plajbász a füle mögött, én azt hiszem, valahogy biztosabban érezte magát, ha a ceruza ott volt, úgy viselte, mint némely ember a jelvényt, mely arra hivatott, hogy hovatartozását bizonyítsa, mondom, ez volt az első mozdulata, azután mindenkivel sorra kezet fogott, a nevét csöndesen, de egészen mondta, engem is így tanított annak idején, mondjam csak ki a neve­met teljesen, ne harapjam el a végét, tisztán emlékszem most is arra a vasárnap délutánra, de ezen nem rágódhattam tovább, az autós emberek kérdezni kezdték apámtól, mit csinál, Ferenc bácsi, hogy megy a munka, mi a helyzet, pont úgy, ahogy az úton mondtam, s ez nekem erősen fájt, mert láttam, nem nagyon érdekli őket az egész, csak az, hogy menjünk már tovább, az idő pénz, és kár a benzinért.

- Koporsót csinálunk - mondta apám, s porolni kezdte a nadrágját, hullott róla a gyaluforgács, de nekem úgy tűnt, csak az idegen csengésű szavakat veri le magáról.

 
A rendszer bukása E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. január 15. vasárnap, 11:47

 

Tömkeleg úr

 
Benczédi Sándor munkája

Tömkeleg úr ahányszor kilépett a trafikból, mindig megszólította a legelső embert, akivel találkozott. És most kivel találkozott Tömkeleg úr, amint kilépett a trafikból?
Velem.
 
Érdekes, rendszerint ott találkozom Tömkeleg úrral, a trafik előtt. Vagy jövet, vagy menet. De ott. Mint most. És ha már találkozunk, beszélgetünk
 
Rendszerint azt kérdi tőlem, hogy miképpen ityeg a fityeg. Ilyenkor válaszolni szoktam. Illedelmesen, hogy hát így és úgy, kedves Tömkeleg úr. Halkan beszélek, mindegy, mit mondok, nem hallja, mert majdnem süket. És nyugodtan szólíthatom őt Tömkeleg úrnak, ha már az igazi nevét nem ismerem, de ez se számít, ha egyszer nem hallja, mert majdnem süket.
 
-Tudja meg, már azért is megbukik ez a rendszer, mert ebben a rendszerben nem adnak az embernek egy szál cigarettát a trafikban! Csak egész csomaggal adnak! Kinek van manapság pénze egész csomagra? Magának van pénze egész csomagra? Mert nekem hol van, hol nincs. Most például éppen nincs. Ad nekem egy szál cigarettát? Nem felejtettem el, a múltkor is adott...
 
Mondom Tömkeleg úrnak hangosan, hogy hallja: elhiszem, hogy most nincs magának egész csomagra való pénze, mert meg sem kérdezte tőlem, miképpen ityeg a fityeg. Máskor meg szokta kérdezni. És ott villogott a kezében egy egész csomag cigaretta! Most nem villog.
Nehezen bukik meg a rendszer, ha az embernek hol van pénze, hol nincs. Csak akkor bukik meg, amikor már sokunknak egyáltalán nincs.
 
-Uram, én már ott tartok, hogy inkább nincs. Mit gondol, miért kérek magától egy szál cigarettát? Tömkeleg betegségem van, az orvosságot ki sem tudom váltani. Tömkeleg adósságom van, azt soha meg nem tudom adni. Tömkeleg barátom volt, most egy sincs. Naponta eljövök ide a trafikba. Tömkeleg cigaretta van odabent, egy pakkot ki nem bontanának, hogy egy szálat ki vegyenek belőle. Tiltja a szabály, a hatóság, a rendszer.
El lehet hagyni a cigarettát. De miért hagyjam el, ha már megszerettem?
 
 -Tömkeleg úr, magának igaza van!
Eljöhet az idő, amikor én is csak egy szál cigarettáért megyek be a trafikba. De mondok magának valamit, ha meg nem haragszik. Ha én egyszer egy szál cigarettáért megyek be a trafikba, s nem adnak, csak egész pakkal, akkor kérek magától egy szál cigarettát. De én azt a szál cigarettát  el nem szívom. Szenvedek inkább. Panaszkodom és csapkodok erre-arra, mint a sebzett madár. Legalábbis addig, amíg nem vehetek magamnak egész pakkal a trafikban!  Mert nincs azrendszer, amit egy szál cigaretta megbuktatni ne tudna. Nincs az a rendszer!
 
 
SMS E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. január 05. csütörtök, 09:05

 

                                  
Aki mentett már meg emberi életet, ne panaszkodjék. Legyen boldog. Akkor is, ha csupán egyetlenegy emberi életet mentett meg.
Én nem panaszkodhatom. És olykor boldog is lehetnék. Mert én eleddig három ember életét mentettem meg. Békeidőben. Kettőét úgy, hogy sietve kórházba vittem őket, mielőtt még meghaltak volna valami súlyos mérgezéstől. Egyet pedig úgy, hogy lemondtam föltett szándékomról, mely szerint ezt a rosszféle embert agyon fogom ütni.
 
Vannak szerencsés emberek, akiknek az a hivatása, hogy emberi életeket mentsenek meg.
Ilyenek például a sebészek.
Azt hihetnők, nincs is boldogabb ember ezen a földön, mint egy sebész. Akinek szinte naponta adódik alkalma arra, hogy emberi életet mentsen meg.
De ez nem így van. Boldogabbak, szerencsésebbek azok, akik kényszerűségből nem ismertek meg soha sebészt. Csak kocsmárost, taxisofőrt, karmestert, pilótát, masszőrt, táncoktatót.
 
Figyeljék csak meg, mennyivel üdítőbb időtöltés léha népek társaságában lenni, mint komoly emberek szomorú, nehéz meséit hallgatni betegségről, műtétről, sebészprofesszorok szokásairól! Hogy így a diagnózis, és úgy a diagnózis. Hogy az volt a szerencse, hogy az volt a szerencsétlenség! Csupa felhős hangulat, csupa panasz, tudálékosság.
 
Az első műtétem után kint sétáltam a folyosón, valami könnyed melódiát dúdolva ment el mellettem a kórház borbélya, reám se nézett, gondoltam, menjen, csak menjen a maga útján, soha ne lássam többé.
És jön a sebészprofesszor, Bara Tivadar, azt mondja, jól van, kell magának a séta, ilyenkor az a legjobb, a séta. Mondom, doktor úr, ha egyszer kikerülök innen, egész életemben sétálni fogok, közben pedig könnyed melódiákat  dúdolok, mint a maguk borbélya, most kedveltem meg az életet, itt kint, ezen a folyosón...
 
A második műtétem után azt kérdeztem a sebészprofesszortól, tessék mondani, maradt még bennem valami, ami ép? Azt felelte, sok nem maradt. -És ha megint meg kell engem műteni, akkor hogy lesz, doktor úr? -Akkor  úgy, hogy ismét fölvágom. Ha lesz kit! -mondta  Bara professzor.
 
Két hónap telhetett el. Sétálok a főtéren. Apró lépésekkel, sápadt orcával, lefogyva, szomorúan. Megszólít valaki, azt mondja, jól van, kell magának a séta, ilyenkor az a legjobb, a séta. Nézem, hát ez az ember nem más, mint a sebészprofesszor. Jön valahonnan a fiával. Talán még váltottunk egy-két  szót, mentek tovább. Néhány lépés után megállok, nézek utánuk.  Megfordulnak ők is, néznek utánam. Látom, a professzor mond valamit a fiának.
Azóta csak találgatom, mit mondhatott Bara doktor a fiának. Mit is mondhatott volna? Talán csak annyit, hogy nézd meg, ez az ember egyszer már meghalt. A második műtét után. És mégis él...Talán csak ennyit.
 
Azóta eltelt négy esztendő.  És én minden esztendő végén kapok egy üzenetet a mobilomra.  Az van az üzenetben, hogy békés ünnepeket, egészséget kívánok az új esztendőben, Bara.
A legutóbbi üzenet végén ez van: Baráék.
 
Már nem találgatom, mit mondhatott apa a fiának, amikor találkoztunk. Súlyos dolgot mondhatott, ha már az orvos fia is bekerült az évvégi üzenetbe.
Most viszont azon tűnődöm, vajon hány olyan sebészorvos lehet még a világban, aki egy műtét után négy évvel is egészséget kíván a volt betegének? És azt találgatom, rajtam kívül  hány lejárt életű embernek jut ilyen esemes...
   
 
Sifitelős telefon E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. december 20. kedd, 06:59

 

Ami új

 

Anyám minden nap fölhív telefonon. Ma déltájt hívott felmondja, hogy neki most nincs semmi mondanivalója. Kérdem, hát akkor miért hívott fel, ha nincs semmi mondanivalójaAzt feleli, azért, mert kérdeznivalója van, mondani semmit nem akar mondani, mert minden meg van beszélve. Kérdezni is csak annyit szeretne, hogy a mai napon beszéltünk-e mi ketten telefonon. Ezt neki tudnia kell. Mert ha beszéltünk, akkor neki rohamosan romlik az emlékezőtehetsége. És az nagyon nagy baj.
 
Mondom, csakugyan romlik az emlékezőtehetsége, Mama. Mert ma reggel már beszéltünk mi ketten telefonon. De nagyon ne ijedjen meg. Nem lenne csoda, ha valaki kilencvennyolc évesen délidőben arra sem emlékezne, hogy mit reggelizett.
 
, fiam, hagyjad a délidőt, s a reggelizést, ne terjeszkedj tovább a fontos dolgoknál. Jól tudod, hogy a gombokat is nehezen nyomkodom. Sokszor meg sem találom, melyik a piros és melyik a fehér gomb. A látásom  megromlott. Azt már megszoktam, de most itt van ez az emlékezőtehetség, amit nem szeretnék elveszíteni. Most azért hívtalak, hogy ellenőrízzem magam, hívtalak-e ma, vagy nem hívtalak.
 
-Mama drága, apámtól azt tanultam, mindennek van megoldása, csak meg kell keresni. Én már meg is találtam, mi legyen a gombokkal.
, fiam, megint elkanyarodtál, most ne arról beszélj, hogy mit tanultál apádtól. A gombokat pedig újra kell festeni, vagy rájuk lell ragasztani valami pirosat, s valami fehéret. Ahogyan eddig is volt. Mert a színek a sok használattól lekoptak.
 
-Mama drága, most meglátja, milyen az élet! Ha eddig nem vette volna észre. Olyan megoldást találtam a gombokra, hogy annak is hasznát veszi ezután, ha megromlott volna az emlékezőtehetsége. Mert a gombokat nyugodtan el is felejtheti. A mobilján nem lesznek többé gombok. Nem kell azokat megfesteni. Újfajta telefont veszek magának, érintőképernyős telefont. Azokon nincsenek gombok.
 
, fiam, miféle ernyőről beszélsz? És hogyhogy nem lesznek gombok? Akkor én mit fogok megnyomni, ha föl akarlak hívni?
-Semmit, Mama! Semmit nem kell megnyomni. Csak megsimítja a tenyerével a telefont, előjönnek valami színes kockák, azokat megpöccinti az ujjával, s máris telefonál véle. Az ilyent érintőképernyős telefonnak hívják. De én a maga kedvéért más nevet adok neki. Hogy jobban megértse. Az ilyen mobilt sifitelős telefonnak hívjuk mi ketten. Nem érintőképernyősözünk, mert az igen bonyolult kifejezés. Legyen sifitelős. Mert sifitelni kell, nem pedig gombokat nyomogatni.
 
, fiam, az én kiszáradt, megfonnyadt, repedezett tenyeremmel most tanuljak meg telefont sifitelni? Te ezt hogy  képzeled? Azonnal mondj le róla!
-Nem nehéz megtanulni, Mama! Pont úgy kell kezelni, mint a mi régi ablakunkon a zsalugátert. Végighúzza rajta a tenyerét, ha akarja kinyílik, ha akarja becsukódik. Ilyen egyszerű, Mama!
, fiam, a fiataloknak könnyű az ilyesmit megtanulni. Neked  könnyű, mert még nyolcvan sem vagy. De mit mondjak én?
-Semmit ne mondjon, Mama. Tudom, hány éves vagyok. Még az emlékezőtehetségem. De maga vigyázzon, siessen elfelejteni a gombokat! Hamarosan hozom a sifitelős telefont!
, fiam, semmit ne hozz már nekem. Semmit, ami új!
 
 
Rongyos madár E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. december 14. szerda, 21:49

 

Befelé

 
Elekes Károly, Önarckép
 
élete volt az én egyetlen testvéremnek, Károlynak. És ha most, ebben a nyakatekert világban valaki megkérdezné tőle, hogy vagy, Károly, azt felelné, jól, a bajokat leszámítva nagyon jól vagyok. Persze, hogy azt válaszolná. Mert csakugyan jól van Károly. Elérte, amit el akart érni ebben az életben: művész lett belőle. Csak be kell ütni a gugli keresőjébe a nevét, Elekes Károly s máris sorolja az internet, miket vitt véghez az én  testvérem, akinek élete volt.
 
Büszke is vagyok . Hogyisne lennék, ha arra gondolok, nekem is van valamennyi részem az ő életének alakulásában? Azt mondom, valamennyi, mert a fönnmaradó rész a történelmet, s a véletleneket illeti meg.
Ami az én érdemem, az az, hogy tizenhat évvel hamarabb jöttem a világra, mint ő. És mondhatnám azt is, én neveltem Károlyt, én jelöltem ki az útját, s amint látom, jól neveltem őt és jól jelöltem ki az útját.
 
A történelem érdeme, hogy Károlynak kedvező irányba fordította szekerének rúdját. Olyan társadalmi rendszer ütött be hozzánk, mely elvette minden földünket, erdőnket, nem kellett az én egyetlen testvéremnek mezőre járni, mint nekem, szántani, vetni, kaszálni, állatok tartásával kínlódni. Kedvére játszadozhatott patakunk partján a lármás gyermekek között, foghatott halat, sárgahasú békát, színes pillangót, csodálhatta a fákon röpdöső énekes madarakat.
 
A véletlenek érdeme, hogy korán fölfedeztem Károlyban a képzőművészet iránti érzékenységét, hogy ne használjak olyan erős kifejezést, mint amilyen a tehetség.
 
A továbbiakban családi krónikáról nem lesz szó, csupán a Károly érzékenységéről, az énekes madarakról, s egy éles kanyarról.
 
Egyszer azt vettük észre, hogy a házunk megtelt énekes madarakkal. Nem igazi, hanem festett madarak lepték el a falainkat. Apánk keretet csinált a képeknek és vasárnaponkint gyönyörködtünk Károly munkáiban. De nem csak gyönyörködtünk, bele is szóltunk. Volt, aki azt mondta, igen sok ág van festve a fákra, volt, aki kifogásolta a parti kövek formáját, színét, a lombok foltjait, vagy a táj beosztását. Egy biztos: anyánk volt a legkritikusabb megfigyelő. Azt is mondta, régebben szebb fákat festettek, kékebb eget és fényesebben ragyogó napot. Ezek a képek igen egyszerű képek, talán még annál is egyszerűbbek és közönségesebbek, mint amit a valóságban lehet látni.
 
Egy napon érdekes festmény jelent meg a falon. Régi petroleumlámpa, s egy rongyos madár volt ezen a képen, néhány hosszúra nyújtózkodó faág, egyéb semmi.
Vendégünk jött Amerikából. Meg is mondom, hogy ki: Böjtös László, Clevelandból.
Azt mondta Böjtös László, hogy ez a madár neki nagyon tetszik és szívesen föltenné otthon a falára. Károly azonnal be is csomagolta. És elszállt ez a madár Amerikába.
 
Hónapok multán mondom Károlynak, nem festenél még egy olyan rongyos madarat? Hogy maradjon itthon is egy rongyos madár?
Festett. De az rongyosnak rongyos volt, de más! Egészen más. És festett még madarat bőségesen. De olyant, mint az a régi, soha nem tudott festeni.
 
Teltek az évek és a Károly életében bekövetkezett egy éles kanyar. Nem festett se rongyos, se énekes madarakat. Festeni mindig festett valamit, vagy rajzolt, de egyszer azzal állt elő, hogy rájött, a világban túlságosan sok már a kép, főleg a fénykép. A pixel. Így mondta, a pixel! És példát is hozott föl, állításának igazolására: egy híres épületről, toronyról annyi fényképet készítettek már, hogy azokkal a képekkel be lehetne borítani egy egész tájat. Minek ennyi fénykép, minek ennyi szemét? Ritkítani kellene ezt a rengeteg képet, nem szaporítani!
Kérdeztem tőle, akkor most mit fogsz csinálni? Nekiállsz és gyomlálod a képeket? Valami olyasmit mondott, hogy még ő sem tudja, mihez kezd ezután. Lehet, ha fest is valamit, befelé fog festeni. És festett egy önarcképet. Befelé. Ezen a képen nehéz eligazodni. Állítólag fogadásból festette. Mindegy. Itt van.   
 
 
Elekes Ferenc: Pirula E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. december 07. szerda, 22:07

 

Mikulás

 


-Ezt is megértük, Póli!
-Mit értünk meg, Józsi?
-Nem kell, hogy kitegyem a cipőmet lefekvés előtt, Póli.
-Miért ne kellene, ha egyszer sáros és büdös a cipőd, te, Józsi?
-Mert hozzánk már nem jön a mikulás, Póli...
-Miért ne jönne, ha eddig örökké jött, Józsi?
-Hát mit hozhatna nekünk, a mi korunkban, Póli?
-Például pirulát, Józsi.
-Pirulát nem szoktak cipőbe tenniPóli!
-Márpedig most azt hoz neked a mikulás, pirulát, Józsi.
-A fejemnek, Póli?
-Annak. A fejednek, Józsi.
-És a hátamnak, a derekamnak, a lumbágómnak, a vérnyomásomnak nem kell pirula, Póli?
-Egész életedben ilyen mohó és telhetetlen voltál, Józsi!
 
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Bogár) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. december 05. hétfő, 21:19

 

Fák árnyékában, araszos fűben feküdtem, fölöttem feszült a tavaszi kék ég, s a méh-zümmögésű csöndben csattogó, nagy háborúkról olvastam éppen egy könyvből.

És észrevettem, hogy a hófehér lapon egy pontkicsiny, piros bogár sétál önfeledten, kikerüli az ujjam, kanyarogva jár a sorok között, kibújik egy kettőspont kapuján, és megáll a nagy T-betű tetején nézelődni.

Nem érdekelt tovább a történelem, nem tudtam olvasni omló városokról, nem voltam kíván­csi, mit üzentek egymásnak a hadügyminiszterek, pattanásig feszült idegeim letekeredtek a hernyótalpak láncáról, már csak a pontkicsiny piros bogárral törődtem, nehogy valami bántó­dása essék.

A könyvet nem csuktam be, mert akkor ott leli halálát a T-betű kettős akasztófáján, hanem egy finom hajlású fűszállal eligazítottam az apró göröngyök között, a margarétás mező felé.

Az volna , ha ilyen fűszálakkal bíbelődnénk mi is, még mielőtt ránk csukná nagy könyvét az idő.

 
Elveszni a részletekben E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. november 24. csütörtök, 15:16

Mellőzzük az ékszereket

 
Elekes Károly munkája
 
Soha nem írtam naplót. Ha írnék, elvesznék a részletekben.
Ha most csak a tegnapi napomról mesélnék, hiába mondanék el mindent pontosan úgy, ahogyan történt. Elvesznék a részletekben.
 
Vegyük a szigorú tényeket: tegnap vendégeim jöttek. Svédországból, Elefántcsontpartról, Peruból és Ecuadorból.
Eddig rendben van minden. Semmi hazugság, semmi túlzás, semmi részletezés.
 
Vegyük a részleteket: jön Tar Károly barátom Svédországból, mondja, hogy hát itt két udvar van! Mondom, annyi van, két udvar. És milyen szépek azok a felfutó növények a szemközti falon! Mondom, szépek. Különösen nyáron.
Ilyenkor, ősszel szürke és szomorú minden...
 
Ismerkedjetek meg, mondja Károly.
 
Egy hölgy nyújtja a kezét, mondja a nevét és kérdi, jártam-e valaha Atyhában? Mondom, jártam. Mert mi most oda igyekszünk, Atyhába, mondja a hölgy.
 
Egy férfi is bemutatkozik, mondja, hogy ő viszi a társaságot autóval Atyhába.
Kérdem, hát ti nem hozzám jöttetek? Mindenki Atyhába megy? Mi van Atyhában? Mert úgy emlékszem, Atyhában a házakon kívül csak kövek vannak...
Azt mondja Károly, a hölgynek háza van Atyhában. Azt szeretné megnézni. És a köveket, mondja a hölgy, a köveket is szeretné megnézni. Hogy megvannak-e még a kövek. Atyhában...
 
Mondom, gyertek be, üljetek le, érezzétek jól magatokat addig is, míg mennétek tovább. Atyhába.
 
Te tudod, hogy hívják ezt a fiatalembert, aki itt ül veled szemben? –kérdi Tar Károly. Úgy hívják, hogy Tar Károly!
Mondom, ez roppant érdekes, mert ebben a házban még soha nem járt egyetlen Tar Károly sem, most pedig kettő is van! Két Tar Károly.
De te azt nem tudod, hogy ki ez a másik Tar Károly, mondja a barátom, Tar Károly. Ez a másik Tar Károly a francia hadsereg tisztje. Most érkezett Elefántcsontpartról.
És mind a hárman megyünk Atyhába.
 
Kérdem a francia hadsereg tisztjétől, a másik Tar Károlytól, van-e kedve mesélni nekem valamit Elefántcsontpartról, soha nem jártam arrafelé. Vagy legalább arról, milyen csapást szándékszik mérni az ellenségre, légicsapást-e, vagy szárazföldit?
Azt feleli, szárazföldit. Mondom, az jó, de van-e ellenség, akire azt a csapást mérhetné? Azt mondja, még akad ellenség erre-arra a világban...Mondom, az jó, mert van nekem egy barátom, generális, maholnap teljesen leéli életét és még soha nem volt háborúban, nem kedvezett neki ez a hosszú békeidő...
 
Hozhatok egy sört?
 
Ne hozz, mert a sör hideg, mondja Tar Károly. És meleg sört hozhatok? Azt se, neki sör nem kell, se hideg, se meleg.
Teát?
Azt igen. Milyen tea? Mondom, szép a doboza, az van reá írva, hogy Tropical.
Az jó, de csak mézzel, mert a cukor árt az egészségnek, mondja Tar Károly. Itt a mézes üveg az asztalon, igaz, méz csak az oldalán van, s a fenekén valamennyi, mert a minap elutazott a feleségem és én roppant hanyag ember vagyok.
 
Ilyenkor azt kell csinálni, hogy az ember beleönti a teát az üvegbe és forgatja, rázogatja. Ameddig a méz feloldódik. Ha ezt nem akarod, akkor marad a cukor. Pedig a cukor árt az egészségnek, mondja Tar Károly.
Aztán elbúcsúztak. Siettek Atyhába.
 
Még nem mentek ki a kapun, amikor a fejünk fölött nagy robajjal elhúzott egy lökhajtásos repülőgép. Nem szállt le az udvarunkon.
Azt hiszem, sietett Atyhába.
 
Estefelé három vándorló muzsikus látogatott meg. Nem pont engem, hanem  általában a város főterét. De én voltam a zenészekhez legközelebb, tehát inkább én tekintettem őket vendégeimnek, mint mások.
 
Furcsa öltözetű fiatalok voltak ezek a muzsikusok. Engem valósággal vonzanak a furcsa öltözetek. Ezért ha futólag is, de barátságot kötöttem velük.
Mondom, nagyon szépen muzsikáltok, honnan kerültetek ide? Az egyik azt mondja, ő Peruból jött, a másik kettő Ecuadorból való.
 
Aztán elmondták, milyen gyönyörű minden Peruban és Ecuadorban. Különösen az időjárás ragyogó. Állandóan ragyog a nap, meleg a tenger, tiszta a levegő. De ők annyira szeretnek muzsikálni, hogy eljönnek ilyen ködös, hideg éghajlatú tájakra is, mint amilyen most ez a város.
 
Mondom, az én udvaromon kellemes az időjárás, se köd nincs, se nagy hideg. A falakra felfutó növények minden szélsőséges időjárástól megvédik az embert, jöjjenek hozzám, szívesen látom őket.
Már vártam, hogy azt mondják, most nincs idejük, mert sietnek Atyhába
 
Kérdem a nagyhajú Peruitól, mégis, mire kellene figyelnem legjobban, ha elmennék Peruba és Ecuadorba? Mert nem árt, ha tudja az ember, hol, mire számíthat...
Azt mondja, bármikor szívesen látnak, hiszen már mondhatni barátok vagyunk. De ha arra járok, jó, ha mellőzöm az ékszerek viselését. Nagy a világ, sokfélék a népek... Mondom, miféle ékszerekről beszélsz, mert rajtam ékszer soha nem volt és most sincs. Azt mondja, sajnos, rajtuk volt. De Elefántcsontparton is muzsikáltak és ott valami csavargók megszabadították őket az ékszereiktől.
 
Nem meséltem el, hogy nekem már Elefántcsontparton is van barátom. Tar Károly. Hadiember, magas termetű és erős. Csak egy szavamba kerül és szárazföldi csapást mér az ellenségre, ha úgy hozza a helyzet. Márpedig aki ékszert lop, az ellenségnek számít, Elefántcsontparton ez a szabály.
 
El is felejtettem mondani, hogy ha Atyhába mennek, ne mellőzzék az ékszerek viselését. Mert Atyhában tolvaj nincs. Csak házak vannak és kövek.
Elveszni azért ott is el lehet veszni. Különösen a részletekben.
 
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Tűz) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. november 18. péntek, 09:47

Egy cigarettatűz emléke sürget.

Valamit el kell mondanom. Hogy lenne egyszer felülvizsgálni a mozdulatainkat.

Így van az emlék: szünetben a színház folyosóján rágyújtottam. Lájbizsebéből cigarettát vett elő egy falusi ember, és előmbe lépett.

- Szabad egy tüzet?

Az enyém már égett, de azért zsebembe nyúltam. A gyufáért.

- Hagyja el, az nekem is van - mondta, és sietősen nyújtotta kezét a cigarettám parazsáért.

Amíg a tüzet adtam, az volt a leghosszabb. Az ember átnézett a füstön, s éreztem, rajtam is. Hogy megköszönte, láttam, még elnéz egy darabig, miféle ember vagyok.

Szeretném rögtön megnyugtatni a rosszmájúakat, nem fösvény ez az ember. Különben sajnálta volna a színházjegy árát is. Inkább természetes mozdulatú. Olyan, aki nem komplikálja a gesztusait. Akit még nem idomítottak szempontok szerinti viselkedésre a kétes etikettek. A divat szabályai. A kifinomult, távolság-betartó, tisztes-tartózkodó, előkelősködő le-nem-eresz­kedés törvényei.

Szeretni kellene ezt a mozdulatot.

Akár az őszinte kézfogást.

Vagy azt, amikor az ember korsóból vizet iszik. Amikor kenyeret és szalonnát veszünk elé. Amikor azt mondjuk, micsoda dologidő van, s úgy értjük, szép a béke. Mert az az igazi mozdulat, ami egyenesen jön.

Mint ahogy az ember tüzet kér. Parazsat parázstól.

 
Alkotó erő E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. november 14. hétfő, 08:37

 

Nincs befejezve

 

Késő ősz. Kint minusz hét. Még van néhány levél a meggyfa ágain. Nem sok, de van. Ez a néhány levél idegesíti a szelet. Tépi a fát, hulljon már le róla minden, mert így ez az ősz szerinte nincs befejezve.
 
Van ebben a szélben alkotó erő.
 
De az a néhány levél nem akar leszakadni semmiképp. Kapaszkodik, sirül, sárgul, barnul, feketedik. Nem hull le. Már az ágak is megsokallták, hogy néhány makacs levél miatt kell nekik úgy menni bele a télbe, rángatózva, vonaglón, eredménytelen suhintásokkal, már-már lemondva minden reményről.
 
Szemben, a tömbház. Ott is késő ősz van. És minusz hét.
Él abban a tömbházban néhány öreg. Nem sok, de él. Ez a néhány öreg idegesíti a tömbház előtt pálinkázó, sejhajozó suhancokat. Hogy miért nem mennek el már erről a tájról mind a vének. Mert így ez az ősz szerintük nincs befejezve.
 
Van ezekben a suhancokban alkotó erő.
 
De ez a néhány öreg nem akar elmenni erről a tájról semmiképp. Van, aki botjába kapaszkodik, van, aki  kilincsbe, megvillanó reménybe, de megy mindenik naponta valahová egy üres fazékkal, s visszatér, valami sovány ebéddel.
Sokat nem érhet az az ebéd. Mert látom, egyre sárgul, barnul, feketedik az öregek orcája és a ráncok is gyűlnek.
Már a tömbház lakói is megsokallták, hogy állandóan beléjük botlanak, meg kell várni őket, amíg nagy nehezen kinyitják a lépcsőház nehéz ajtaját. Csak a baj van már velük.
 
Legjobban a mentősök únták meg ezt a néhány tántorgó öreget. Ezeknek a tántorgó öregeknek hiába mondják, hogy ilyen a vérnyomás természete. Egyszer fölugik, máskor lesuppan. Ez már így megy. Minden magyarázatuk teljesen hiábavaló igyekezet. Nincs olyan napjuk, mely be lenne fejezve.
 
Van ebben a fertályban alkotó erő.
 
 
A költő fia E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. november 10. csütörtök, 15:00

 

Csókolom

 

- Milyen cigarettát tetszik szívni?
- Piros a doboza.
- Az finom cigaretta lehet. Tetszik adni egy cigarettát?
- Hány éves vagy?
- Nyolc. Be van töltve. Augusztusban. buli volt.
- Tudod, hogy gyermekeknek nem szabad cigarettázni?
- Tudom. A tanítónéni nem is engedi. Rosszféle. Vörös a haja és kopog a cipője. De apám ember. Ő megengedi. Van úgy is, tőlem kér. Olyankor nincs pénze, tetszik tudni? De amelyiknek kék a doboza, azt nem szereti. Túl gyenge neki. Azt mondja, nőknek való és esetleg gyermekeknek, ha való.
- Mivel foglalkozik a te apád, hogy ilyen jól ért a cigarettákhoz?
- Csak ül otthon és verseket ír. Azt mondja, költő, de ezt én nehezen hiszem.
- Miért hiszed csak nehezen?
- Sokszor azt mondogatja, valaki jár a fák hegyén. És mostanában furcsán is viselkedik.
- Mi a furcsa benne?
- Amikor nagyon megúnja magát, vagy mérges, azt mondja, kimegy és leüt valakit.
- Ütött már le valakit?
- Lehet, hogy ütött, de azt is nehezen hiszem. Mondtam magának, ember... Akkor tetszik adni egy cigarettát? Ha nem, hát akkor annyi, csókolom.
 
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Kéz) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 27. csütörtök, 07:44

 

Egy kicsi faluban fellibbent a buszra.

Könnyű volt, mint egy balerina, szép, mint a legújabb filmcsillag, s erősen fiatal. Frufru-frizurás szőke haja volt, dekoltált selyemruhája s nagy kék szeme, mint egy diónyi ég.

A sofőr is hátrafordult többször, a vénasszonyok olyankor felszisszentek, és megkapaszkodtak a széktámlákban.

A fiúk összebújva susmotoltak, találgatták, melyik nagyvárosból csöppent ide, meg hogy ajjaj, micsoda divat lehet ott!

A jegyes ember visszaadott a százasból. Két papírpénzt s két marék aprót.

Így láttam meg a kezét.

Anyámnak volt csak ilyen keze, mikor még egész nyáron át kapált. Napszítta, kérges ujjak, mély ráncú kicsi tenyér, akár az őszi szántás.

És arra gondoltam akkor, hogy ez a lány személyazonossági bizonyítványát nyugodtan otthon is felejtheti.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Legenda) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 22. szombat, 19:20

 

Régi görög legenda szerint a háború istene egy napon nem ment csatába, mert harci sisakjában fészket rakott a galamb.

Első hallásra nagyon szimpatikus volt nekem ez a szépen kitalált legenda-isten. Olyan, mint egy igazi ember. S a galamb is nagyon tetszik. Olyan, mint egy bátor ember.

Az ilyen nemcsak a csatákat nyeri meg, a szíveket is. Az ilyent hősnek nevezi a történelem.

Mert gyűlöletes lenne ez a legenda-isten, ha fogja magát, s fél kézzel kihajítja a galamb fészkét, hogy sárba tapossák a katonái.

És nem mennék utána többé, ha én lennék a katonája. Mint ahogy mihaszna lenne a galamb, ha fészket rakni elhúzódna valahová a front mögé, bokroknak aljába, messze, ahová nem hallszik el a dobszó, se a kürt, se a lovaknak nyerítése.

Csak ilyen istennel, csak ilyen galambbal szép ez a legenda. A bátor galamb figyelmezteti a háború istenét, gondolja meg, hová indul, s miért, az pedig meghallgatja a figyelmeztetését, fészkét ki nem dobja, gondolkozik egy kicsit, miként is cselekedjék.

Arról nem szól a legenda, hogy másnap mi történt, csatába ment-é az isten, s ez már nem is érdekes.

Fontos az, hogy győzött a gondolkozás, a tetteknek megfontolása, az értelem. S hogy ember­hez leginkább ez illik, azt már a régi görögök is tudták. Bizonyság ez a gyönyörű legenda, amit sajnos, sokszor elfelejtett az emberiség. Hányszor is zokogott már azóta ez a föld szelíd galambok kidobása láttán...

 
Divat E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 19. szerda, 08:06

 

Modern-igyekezetű embernek tartom magam, divatszeretőnek, nem háborít fel az op-art, sem a miniszoknya, nem tartom veszedelmesnek a nitt-szeges, szűk nadrágokat, sem a hózentrágot, sem a piramis-díszes inget.

Mégis, javasolnék egysmást az illemszabály-tervezőknek. Igaz, nem valami új találmány, időszámításunk előttről származik, a VII. századból, a filozófus Zaleucus eszelte ki, ő iktatta be a korabeli illemszabályba a következőket:

...Lokriszi polgárnő az utcán kíséretül nem vihet magával egy rabszolgánál többet, kivéve, ha részeg. Lokriszi polgár nem viselhet drága szövetű köntöst és ékszereket, kivéve, ha céda helyek látogatására indul...

Az okos ötletet ezerhatszáznégyben is felhasználták, amikor egy ruharendelet végére odaírták: - A rendelet csupán a tisztességes emberekre vonatkozik. Züllött személyek és gazfickók hordhatnak, amit akarnak...

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Véletlen) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 17. hétfő, 20:16

 

Egyre bizonyosabb, hogy azok az apró, bolondos dolgok, amiket a véletlen játékának szok­tunk nevezni, sokkal bonyolultabb és jelentőségteljesebb történések, mintsem gondoljuk.

Nagyot kacagtam magamban például azon, hogy egy szórakozott ember bejött a kávézóba, s fejjel nekiment a fogasnak. Azért mulattam rajta, mert nyomban a fogasra nézett, vizsgálta, hogyan is történhetett az eset, ahelyett, hogy a fejét tapogatta volna.

De emlékszem sok futballistára, akik ha földbe rúgtak, szintén visszanéztek, úgy tettek, mint­­ha valamit keresnének, mondjuk, egy kilométerkövet, amely most dugta ki a fejét az évszáza­­dok sötétjéből. Eszükbe sem jutott a lábukat hibáztatni.

Az az érzésem, hogy a véletlen nem azért rendezi meg az ilyesmiket, hogy csak kacagjunk egyet, hanem éppen a tanulságért.

Mert nyilvánvalóan nem lehet hibás a fogas, ha fejjel nekimegyünk, s a föld sem, ha labda helyett belerúgunk.

A véletlen sokszor nagyon jól tudja, milyen példát válasszon a mi okulásunkra. Persze, jókat nevetni sokkal könnyebb, mint tanulni belőlük.

Amikor erre rájöttem, jól megnéztem magam.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Kocsma) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 11. kedd, 20:40

 

Szólhattam volna.
Most bánom.
Pedig elgondoltam, odamegyek az asztalához, kicsit meghajlok, s a lehető legkedvesebben megkérdem, hol vette azt a szép játékot... Van ugyanis egy öcsém, ez épp lenne neki, nem szeretnék üres kézzel hazamenni.
Nem szóltam. Lehet, azért, nehogy megszégyenítsem.
Kemény, nagy ember volt, a júliusi délben sört kért a szomszéd asztalnál, én észrevettem, hogy valamit rejteget széles tenyerében.
Szép kicsi gyermekjáték volt, talán sokáig válogatta boltban vagy vásáron, valahol, estére hazaviszi örömnek, óbégatásnak. Tudom, leül majd kicsi fiával, játszik ő is, próbálgatja ő is. De itt, a kocsmában, a nagyot könyöklő férfinép között szégyelli kitenni az asztalra.
Azt gondolja, nem illik ide, a csontos öklök közé, eldugja inkább.
Kár pedig elrejteni azt a kicsi játékot. Olyan jólesne ott látni a nagyot könyöklő férfinép között, a sörös asztalon, épp ide illene jelnek, hogy várja az embert valaki otthon, akárhol, kell az ő megérkezése.
Szólhattam volna.
 
 
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Sebesség) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 08. szombat, 07:40

 

Az a gyanúm, valamit kifelejtenek a relativitáselméletből. Van ugyanis egy furcsa sebesség, amellyel én személyesen foglalkozom. Ennek felgyorsításában, persze, illetékes az egész emberiség. Azért mondom, hogy az egész, mert a rengeteg másféle sebesség növelésére már berendezkedtek a tudósok, technikusok, sportolók, forgalmisták és hírközlők.
Csudálkozom is éppen eleget a motorok fordulatszámán, űrhajósok vakmerőségén, a száz­méteres síkfutók lihegésén, járművek robogásán, a hírek és pletykák villámgyors terjedésén, de engem egyre inkább érdekel az a furcsa sebesség, amit a tudományokból kifelejtettek.
Íme, miről beszélek. Ha igazságtalanul bántanak, s szomorú vagyok, fájjon valakinek az én szomorúságom, még mielőtt őt is éppígy megbántotta volna valaki. Ha csak azután érzi át az én bajom, akkor már elkésett nagyon, akkor hiányzik belőle az emberség sebessége.
Ha örömöm van, örüljön annak valaki, még mielőtt őt is hasonló öröm érné. Ha csak azután örül, elkésett megint, hiányzik belőle a jóság sebessége.
Azt hiszem, ez az a furcsa sebesség, aminek fokozásában illetékes az egész emberiség.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat Akkor) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 05. szerda, 06:49

 

- Nem is hiszem! És mondd, mikor mentél férjhez?
- Ó, már rég, szívem, éppen abban az évben, amikor azt a gyönyörű nercbundát megvette nekem Béla.
- Csakugyan, a te Bélád már akkor olyan kedves, olyan figyelmes...
- Ó, hát te ezt nem is tudod? Nem hozzá mentem én férjhez, szívem!
- Nem is hiszem! És mondd, kihez mentél?
- A mérnökhöz, szívem, épp akkor végezte az egyetemet, amikor a kontyomat levágattam. Emlékszel?...
Emlékszik. Persze, hogy emlékszik. Egy évtized fontosabb eseményeit is könnyedén el tudná sorolni, olyan jól emlékszik. Csak így kell kezdeni: Gagarin épp akkor ment fel a világűrbe, amikor ő a rakott szoknyáját kiégette vasalóval. A toronyblokkot épp akkor adták át a lakók­nak, amikor ő a kígyóbőr táskáját elveszítette. Pont akkor halt meg az édesapja, amikor ő azt a gyönyörű, hófehér blúzát kivette a tisztítóból.
Milyen jól megértik egymást s a dolgok összefüggéseit! Titokban talán arra gondolnak mind­­ketten, azért fontos a mai tereferéjük, mert éppen ma találják föl a rákszérumot, a világbékét vagy a kozmikus egyetértést.
Erre gondolnak?
Nem is hiszem.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Sietés) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 04. kedd, 08:07

 

Nem én találtam ki, mástól tudom.
Az antikvárius már kifizette a gyermeknek a könyvet, s épp fel akarta tenni a polcra, az eladók közé, mikor megszólalt a fiú:
- Kérem szépen, ha meg tetszene engedni, hogy egy kicsit még visszavegyem. Tetszik tudni, még nem olvastam ki egészen. Csak nyolc oldal van hátra.
Valamiért néha túlságosan sietünk e gyors szívverésű korban. Sietve adjuk-vesszük dolgain­­kat, azután meggondoljuk, vagy bánkódunk miattuk.
Vannak, akik elsietik a házasságot, a válást, a döntést, a munkát, a dicséretet, a büntetést, a bizalmasságot.
Egymást nem értjük meg, mert elsietjük a szavainkat. Véleményt mondunk, mikor még nincs is véleményünk. Válaszolunk, mielőtt megkérdeznének. Kérdezünk valamit, s nem várjuk meg a választ.
Jól mondta Freud professzor:
- Csuda, hogy drót nélkül telefonálhatunk, de még nagyobb csoda, hogy dróttal telefonál­hatunk, és legnagyobb csoda, hogy két ember a puszta szó által megérti egymást.
Az értelem közlekedési eszközei a szavak.
Éppúgy ki tudnak siklani, fel tudnak borulni, képesek összeütközni, akár a járművek. Érzel­meink, indulataink kormányozzák őket.
Azokat kellene megtanítani, hogy az emberközi utak jelzőtábláira figyeljenek.
 
Mai mese - Lehulló levél E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 30. péntek, 07:08

 



Lehulló levél
 
Sokat és sokfélét beszélnek a népek. Azt mondják, ezer esztendőkkel ezelőtt nagy betegen ott ült  a kínai császár a kertjében lévő teabokor árnyékában és törte a fejét, mitévő legyen, hogy kijöjjön az ő végzetes betegségéből. És egyszer a bögréjébe esett egy lehulló levél. Sokáig töprengett, kidobja-e a levelet, vagy ne dobja ki. Tudósokat hívatott maga köré, döntsék el ők, mi legyen azzal a levéllel. Mert okos ember lévén sejtette, nem hullott oda véletlenül az a levél. A tudósok azt mondták, legjobb várni. Aztán az idő kiforogja, mi legyen azzal a levéllel, egyelőre ne dobja ki.
Magára maradván, a beteg császár illogatott a teából és azt vette észre rosszabbul van tőle, mint azelőtt, hogy a levél a bögréjébe esett volna. És maga köré hívatta ismét a tudósait, mondanák meg, mi lehet ennek a rosszabodásnak az oka. A tudósok azt mondták, megvan a magyarázat: a lehulló levél gyógyszert csinált a lagymatag teából és a császár helyre fog jőni. A rosszabbodásnak pedig az az oka, hogy amikor a szervezetünkben megfordul a betegség, egyet még rúg belénk, csak azután hajlandó onnan kijőni.
 
Sokat és sokfélét beszélnek a népek. Azt mondják, ezer esztendőkkel ezelőtt kigyógyult betegségéből a kínai császár. Attól a teától, amelytől rosszabbul lett az elején. Mert úgy van elrendezve, hogy minden betegség egyet még rúg belénk, mielőtt elmenne tőlünk. Lehet, kettőt is rúg. Vagy hármat is. A makacsságától függően. De elmegy.
 
Most nem a kínai császár, hanem a világ beteg. Ilyenkor nincs mit csinálni. Várni kell.
Hátha egyszer teánkba hull egy lehulló levél. És ha így talál lenni, akkor várni kell. Mert amiképpen megmondták a bölcsek, minden betegség egyet még rúg belénk, mielőtt elmenne tőlünk. Lehet, kettőt is rúg. Vagy hármat is. A makacsságától függően. De elmegy. Csak éppen a rugdosást bírjuk ki.
 
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Idő) E-mail
Írta: Szabó Zoltán   
2011. szeptember 30. péntek, 07:05

 

Nagyon figyelem mostanában a tavaszokat, erősen érzem a nedvek feszülését a fákban, füvekben, pontosan számon tartom a levelek növését, felhők járását, előre tudom, mikor mi virágzik, számítgatom, olyan-e a hőmérséklet, mint a sokévi átlag, fontosnak tartom, mikor dörren meg először az ég, mikor érkeznek a kényestestű madarak, szóval egészen érzem azt a nagy világbizsergést, amitől torkukat köszörülik a rigók, libegősebben járnak a karcsú lányok, amitől mindenki vár valamit, aki élni akar.
Csak most döbbent belém, hogy ez a nagy számon tartás, ez a nagy tavasz-érzékelés az öregedés jele.
Kellemes, de mégis furcsa változások hordozzák ilyenkor már az ember hangulatát, minden rügymoccanásnak hatalmas jelentősége van, s egy korai mennydörgésből jóslatok születnek.
Az igazán fiatalok nem így érzékelik, nem így élik át a tavaszt, a nekirugaszkodás örök évszakát, talán észre sem veszik, oly természetes, annyira vele nőnek, vele bomlanak ki, annyira szándékaikhoz szabott, terveikhez igazodó e pezsdülő időszak.
Bizony, az idő múlását kezdtem érezni már tavasz-figyelő utaimon.
Ilyenkor kellene új lobogásokhoz igazodni, akkor is, ha már kevés hajunkat borzolja a szél.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Komló) E-mail
Írta: Szabó Zoltán   
2011. szeptember 29. csütörtök, 10:15

 

Nem hiszek a nyugalmat adó tudományban.
Ezért bosszant azoknak a nyugalma, akik elvégezték az iskolákat, s úgy sétálnak a világban, mint utas a végállomáson. Füvek, fák, virágok nevét latinul tudják, de nem gondolkoztak például azon, vajon miért csavarodik mindig jobbra a karóra kúszó szőlő, és balra a komló.
Lehet, meg se látták. Vagy nem látták meg eléggé. Talán nem vették észre, hogy van ebben valami nagy következetesség. Hogy a természet meg tudja különböztetni a jobbot a baltól.
Hogy törvényszerű a világ.
Én nem hiszek a nyugalmat adó tudományban. Nyugalmat annak ad csupán, aki nem műveli. Vagy annak, aki már mindenét neki adta. De az már nem is él. Ezért bosszantanak, akik vélt tudományuk árnyékában heverésznek, vagy birkák nyugalmával sétálnak közöttünk.
Nézzétek meg a tudomány igazi embereit, milyen sietős a dolguk, mennyit keresik a törvényt az anyagban, a lehetőséget az emberi viszonyokban.
A komló kész van. Meg tudja különböztetni a balt a jobbtól.
A világ nincs kész.
Az ember sincs.
Nem mindig tudja megkülönböztetni a jót a rossztól.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Mogyoró) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 26. hétfő, 12:47

 

Az emberiség soha, de soha nem tudja meg, hogy egészen pontosan mikor érik a mogyoró. Most nagystílű vagyok, roppant engedékeny, ezért nem gondolok percnyi pontosságra, sem órányi pontosságra nem gondolok, csak arra: mégiscsak különös, hogy hosszú heteket téved­het az ember egy olyan egyszerű ügyben, mint például a mogyoró érése. Egészen távoli csilla­gok járását percnyi - mit percnyi? - másodpercnyi pontossággal tudjuk, a Tejutat úgy ismerjük, mint a tenyerünket, de hogy a mogyoró mikor érik, azt csak saccolni tudjuk.
Úgy tűnik, az emberiség nem ismeri eléggé a mogyoró természetét. Minthogyha nem lett volna ezidáig ideje a mogyoró természetének kiismerésére. Minthogyha szeszélyes volna a mogyoró; olykor meggondolná az érést, máskor pedig elsietné, hogy meglepje az embert. Mi azonban tudjuk, hogy a mogyoró semmivel sem veszélyesebb, mint mondjuk, egy üstökös. Sőt, a Kohoutek fényesen bebizonyította fénytelenségével, hogy a mogyoró megbízhatóbb jelenség az üstökösnél. Mégis, ha arra vállalkoznánk, hogy meghatározzuk, mikor érik a mogyoró, mely napon, könnyen belátnók, teljesen hiába fáradozunk.
A mogyoró érése ugyanis teljességgel a mogyoró magánügye. A csillagok, üstökösök járása viszont nem a csillagok vagy az üstökösök magánügye, hiszen ők arra vállalkoztak, hogy vilá­­goljanak, hogy eligazítsanak az égi tájakon. A mogyoró ilyesmire nem vállalkozik. Ezért mond­hatjuk, hogy teljességgel magánügye az érés.
A csillagok járása kozmikus közügy, a csillagok nem tehetik meg, hogy úgy járkáljanak az égen, ahogyan kedvük tartja, hiszen irányadásra vállalkoztak.
Minél fontosabb egy csillag, minél fényesebb és hatalmasabb, magánügye - ha van - annál parányibb s jelentéktelenebb...
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Olyankor) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 19. hétfő, 14:20

 

Megállok én is, persze, hogy megállok, bámészkodom, ha csudaautókat látok. Minél furcsáb­bak s laposabbak, annál inkább megállok, lehet, hogy meg is nyomom egy kicsit az orrukat, mint a gyermekeknek szokták, ha füllentenek, lám, milyen a rugózásuk.
Hanem én azért mégis azokat irigyelem, akik úgy elmenőben megsimogatják a hűvös már­ványoszlopokat, mivelhogy szép bennük az erezet. Akik rajta felejtik nézésüket egy üde lóhere-levélen, amely maga a tökéletesség. Akik nem sajnálják csudálkozásukat pazarolni a bomló fák alatt, mert itt érzik meg az élet értelmét, akik olykor kiállnak este, hogy lássák a csillagokat, ha nem is jár közöttük műhold, hiszen mégiscsak csudálatos, hogy a roppant tereken s időkön átsüt mindig az igazi fény, mint kusza tetteink között a remény s a hit.
Én azokat irigyelem, mondom, akiknek kíváncsiságában nemcsak a megszerzés vágya él, hanem valami más, valami olyan öröm, amitől utolsó óráján azt mondhatja majd az ember, jól van, semmit sem vesztettem el, megláttam a világ gyönyörűségeit, amit érdemes volt, végig­tapogattam érzékeimmel, talán valamit alkottam is, hogy legyen közöm a jövendőhöz.
Pedig hányszor megállok én is.
Olyankor inkább szólítsatok meg. Annyi is elég lehet, hogy ugye szép ez a tavaszi délután...
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Miért?) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 15. csütörtök, 08:16

 

Legtöbbször a gyermekek hozzák zavarba az embert naiv kérdéseikkel.
Beszélget például egy felnőtt társaság, arról van szó, hogy a házigazda minden hét végén kimegy a hegyekbe. Egy gyermek előáll, és azt kérdi, miért megy a bácsi a hegyekbe.
- Hogy több erőt gyűjtsön.
- Miért kell, hogy több erőt gyűjtsön?
- Azért, hogy jobban tudjon dolgozni.
- Miért kell jobban dolgozni?
- Hogy a hét végén szabad legyen.
- Miért legyen szabad?
- Hogy ki tudjon menni a hegyekbe...
A kör bezárul.
Az ember néha azon kapja magát, a napok telnek, erőt gyűjt, és fáradozik anélkül, hogy ennél többet elérne.
Ezért , ha néha fölvetődik egy-egy miért. Nem árt olykor tisztázni, mit miért teszünk. Hisz csakugyan értelmetlen az élet, ha mozgásformája csupán önmagát teremti újra.
Nem elég az embernek, ha csak megél.
Megél a kutya is. Az élet több a létezésnél.
Az emberben épp ez az érdekes.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Egyszerű) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 12. hétfő, 10:32

 

Nehezen jutnak eszünkbe néha az egyszerű dolgok.
Például az, hogy elfogyott a benzin. Láttam már sofőrt, aki órákig hasalt a kerekek között, s amikor már mindent szétszedett, fejéhez kapott - üres a tartály. Pedig értett a motorokhoz. És hallottam tudós emberről, aki könnyűszerrel bogozta ki a differenciálszámítás egyenleteit, de olykor pirulva ütötte föl a szorzótáblát, hogy mennyi hatszor hét.
Van úgy, borúsnak, reménytelennek látunk mindent, a kulcsunk nem talál a zárba, s szidjuk a kulcsot, a zárat, a gyárat, a gyermek ma is köhögött, semmit sem halad az orvostudomány, nem volt a boltban kályhafesték, igen, persze, hogy nincs kályhafesték, valaki nem fogadta köszönés&u