Romlásunk virágai

                  Vörösek

mint apám arca, amikor megütöttem

mint az apám orrából kifolyó vér

                  mint az alkoholisták szánandó arca

mint a nap nyári ég hajnalhasadtakkor

mint a véres hányás

s mint az annak eltussolására megivott meggymárka

                  Sárgák

mint a másnaposok hideglelések húgyai

mint a halottak arca a ravatalon

mint a nyári délutánok

                  mint a gennyedő seb

mint a rozsdálló levelek

Fehérek

mint a hab áldott sörökön

                  mint anyám haja

mint a szeplőtlen hó

mint a hajadonok ruhája

mint a bárányfelhők

mint az üres papírlap

mint a hab átkozott sörökön

Szerkessz belőlük csokrot, kedves!

A család

Anya: kés.

Apa: husáng.

Gyerekek : kötél,

                   gáz,

                   méreg,

                   „fű,”

                   kötél.

A nagyapa és nagymama pedig már a sírban vannak rég.

És az is, aki alacsonyabb és testesebb bátyjánál – a halk szavú, rokonszenves mérnöktanárnál –, de szeretett és tudott focizni. Játszottak („játszottunk”) a házuk melletti téren, a Bakó soron, az iskolaudvarokon, pályákon. Gyors volt, nem kímélte magát. Jól cselezett. E tehetségét a komor felnőttvilágban nem használja ki, nem ügyeskedik, nem veri át, nem csapja be, nem vezeti félre munkatársait. A nem szövött anyagok technológiája szakon végzett egy lengyelországi egyetemen. Az ígéret és a szerződés ellenére a minisztérium nem biztosított neki képzettségének megfelelő munkahelyet, a diplomás mérnök elvégezte hát a MÁV iskoláját is. Tanulta a szabályzatot, bújta a menetrendet. Vasutas lett. Rátermettségének ékes bizonysága volt, amikor vele és családjával együtt utaztam. Az akkor már hajdani vasutas a hatvani helyett a pesti vonatra szállított fel minket. Nem lett bonyodalom. Tápiószelénél átszálltunk az újszászira, s még elértük az igazit. Kaptunk az alkalmon, piszkáltuk, ugrattuk. A gyerekek kifejezetten élvezték a helyzetet. Ő nem vette a szívére. Mosolygott.

Gyerekei attól az alacsony, szimpatikus tanárnőtől valók, akit esküvőnkön ismert meg. Meglátni és megszeretni… Két gyerek, egy lány, egy fiú. Általános iskolába járnak, mint mi jártunk a hosszú, a Beloiannisz úti, a Schader-, az Illés-iskolákba. Játszanak, ahogy mi játszottunk utcákon, tereken, az aljban,, az iskolaudvarokon.

Felnőtt életünk is játék. Az övé ma egy észak-magyarországi textilüzemben zajlik. Kíméletlen, keményedő körülmények között élnek, mint élünk jó pár százezren ebben az országban. Élnek szerényen, de ő sem csatlakozik semmiféle hadhoz. A politikától is távol tartja magát. Abban az évi egy-két órában, amit vele tudok tölteni, beszélgetünk. Mondja, eljár szavazgatni, választgatni. Mondja: „Nem a fizetett, jól fizetett színpadi ripacsokon múlnak a dolgok, a dolgaink, hanem a színfalak mögött dőlnek el.” Aztán – mivel művelt, olvasott ember –: „József Attila nem így képzelte el a rendet.” Kutakodva nézek rá: „Mi az? Politizálsz?” „A francokat!” Elmosolyodik, fogait piszkálja – gyerekkori szokás ez nála –, és már másról beszélünk.

Beszél. Nemrég elvesztett édesapjáról, Vili bácsiról, szeretett édesanyjáról, a feleségéről, gyerekeiről. Közben cigarettázunk. Furcsán, két ujjbegye közt tartja cigit, mint aki nem szokott hozzá. Hagyom beszélni. Nézem átszellemült arcát, nézem s kavarognak bennem az érzések, gondolatok, megkísérlek formát adni nekik. „Te vagy az barátom? Ősidei verekedéseink szemtanúja? Lásd, bárhogy igyekszem, nem tudok felidézni esetet, amiben te ütöttél! Te vagy nyűgeim meghallója, bánataid megvallója, akivel együtt hallgattuk Vilmos bátyád szürke, szalagos Tesla magnóján, a Szabad Európán, luxemburgi rádión a máig eleven zenéket , titokban elszívtuk első cigarettáinkat, a Fecskét, Mentholt, Savariát, akivel bokorban megbújva olvastuk a Dekameron pajzán, csiklandós részleteit? Te vagy az, aki – míg én összecsaptam, lemásoltam vagy meg se csináltam a házi feladatokat – órákig bíbelődtél a toll vagy ceruza végét rágva, több megoldással is kísérletezve? Te vagy néhai társam a sörözések, rumozások múltba fulladt évadjaiban?”

Figyelem barátomat. Örülök, hogy csak az általunk pusztulásnak minősített évek nem kezdték ki tekintetét, vonásait.

Örülök és szomorú vagyok.

(A fenti írás eredeti változata 1998 júliusában jelent meg a Híradóban. Legutóbb 7 éve hallottam Feriről, amikor a fiatalabbik gyerekük (a fiú) és az idősebbik lányunk felvételizett az egyetemre. A fiatalok izgultak, az őket elkísérő asszonyaink beszélgettek.)

- a megérdemelt dics himnusza –

Mintha századok óta ismerném ezt az embert, pedig úgy harmincöt esztendeje, hogy először találkoztunk. Így van ez a barátoknál. Fut egymás mellett életünk. Szép, ám félelmetes a rendezés. Pontosan – szörnyű semlegesen – az életidő koreográfiáját követi. Itt, bennünk másként zajlik.
Barát – nehéz őszintén kimondani, leírni ezt a szót. Az emberi kapcsolatok is erodálódnak, rozsdásodnak. Ránk és belénk nyomakodnak éveink. Változnak körülményeink és mi is változunk. Egyikőnket magasba emeli, másónkat mélybe taszajtja sorsa, szerencséje, habitusa. „A felnőttek élete is játék.” Hol tragédia, hol komédia, hol tragikomédia. Néha bábnak érezzük magunkat, s van, hogy tudjuk, mi tehetünk a játék ilyen alakulásáról. Van közöttünk gyenge és erős, önsorsrontó és a másik ellen forduló. Nem vagyunk, nem is lehetünk egyformák. Legtöbbször egy személyben vagyunk gyilkosok és áldozatok, bűnösök és ártatlanok. Csak a keverési arányban van különbség. Nincs kivétel. Barátom sem az. Nem hiba nélkül való. Például rágja a toll vagy ceruza végét az írást megszakító gondolkodás szüneteiben. Hatalmas szellemi erőkifejtésre képes, de a gyakorlati életben nem igazán találja fel magát. Emiatt néha méla szomorúság telepszik arcára.
Pedig nem búval bélelt ember! A középiskolában olyan irodalom dolgozatokat írt, hogy le a kalappal előttük, előtte! Az egyikben „ismeretlen Ady-verseket” fedezett fel. Ő ismerte, hisz az akkor sikeressé vált Locomotiv GT számai voltak a Tengelykezű félember, az Ezüst nyár. Ez utóbbi „Adyból” idézett is: „Hol van már az ezüst nyár, / Ó, az ezüst nyár?” Ötöst kapott. Én meg, aki avantgarde stiláris megoldásokkal dolgoztam, csak hármast! (Vajh, érnek-e többet közepesnél mai írásaim?)
Egy másik példa. A felső tagozatban a zebegényi táborban nyaraltunk. Úttörő egyenruhában jártunk, a mozgalom hiearchiája, szertartásrendje szerint éltünk. (Szolgálat, napirend, napiparancs, számháború stb.) Azon a napon konyhára voltunk beosztva, így a reggeli zászlófelvonáson, eligazításon ő a következőképpen intézkedett: „Kandúr őrs, vigyázz! Ilyenmegilyen elvtársnak jelentem, a Kandúr őrs egy fővel megjelent!” A felettes fapofával reagált a képtelen helyzetre, pihenjt vezényelt. Barátom „felénk” fordulva továbbította a parancsot. (Talán fölösleges mondanom, hogy a rezzenéstelen arcú „elöljáró” az az ember volt, akire sokfelől lehet nézni…) A ceremónia végén mindketten kiadták az oszolj! parancsot.
Igen, ez is ő!
 

A mítoszok az emberiség gyerekkorának termékei. Ez az egyén életében is érvényesül: első évtizedünk a mesék, a csodák időszaka. Kosztolányi Dezső:
„Jaj, a gyermekkor mily tündéri kor volt:
egy ködbe olvadt álom és való,
ha hullt a hó az égből, porcukor volt,
s az abroszon a porcukor a hó.”
Ebből az időből úgy bontakozik ki előttem dr. Csiszér Miklós alakja, akár egy varázslóé.
Ma is beszélgetek emberekkel, hasonkorúakkal, idősebbekkel. Ezekből a beszélgetésekből olyan kép alakul ki, hogy írásomnak ezt a divatos címet is adhattam volna: „A Csiszér-jelenség”.
Az egyik erélyét dicséri, a másik durvaságát panaszolja. Az egyik szakértemére emlékezik vissza meleg hangon, a másik életmódjára, irigykedő rosszallással.
Az egyik felidézi, amikor a doktor úr katonaorvos volt, a másik már újszászi praxisáról beszél.
Ahány ember, annyi nézőpont, annyi emlék!
Nincs tapasztalatom a lélek halhatatlanságáról. Enyészetéről sincs, ezért az alábbi két emlékemet a Doktor Úrnak (immáron csak az emlékének) ajánlom.

1968-ban megfájdult a fogam. Apám elvitt az orvoshoz. Természetesen „Csiszérhez”! (Jeleztem már, hogy ő valóban medicus universalis volt, általános orvos. Megesett, hogy műtött a körzeti rendelőben.)
- No, mi van? – apám dugott valamit a fehér köpeny zsebébe. – Jól van komám! Félsz?
Féltem. Nem attól, amiről az érzéstelenítő hatását várva a két felnőtt beszélgetett, nem a lengyel fiatalok követeléseiről, a párizsi barikádoktól, a nem a német diákvezér súlyos sebesülésétől, nem a Prágába bevonuló „testvéri” tankoktól, hanem a rendelő steril fehérségétől, az üvegszekrényekben tárolt műszerektől, különösen a fogóktól féltem.
Akkorra megszűnt a fájás.
- Félsz? – és a számba nyúlt. Féltem. A doktor szemüvegétől, szederjes orrától, különös hangjától. „Mikor kezdi már el?!”
- Miért nem öblítesz, te mamlasz? Nesze, tedd el emlékbe!
A fogamat a tenyerembe tette.
Azóta – sok másikkal együtt – elveszítettem.
Ha belegondolok, ez volt az első találkozásom a történelemmel.

Legjobban a fogorvosi eszközöktől irtózom, de rögtön utánuk ott van az injekciós tű. Megtapasztalhatta ezt dr. Csiszér is. Erről beszél a második, rövid szöveg.
 - Hülye doktor! Hülye doktor! – kiabáltam, bömböltem, dühösen zokogtam, és kirohantam (letolt gatyával) a rendelőből… és kirúgtam a bejárati ajtó üvegét.
- Hülye doktor – szipogtam.
Ma már tudom, nem érdemelte meg.
Ő akkor is tudta.
 
 

- második rész -

Játékos lény (homo ludens) az ember.
A felnőttek élete is játék. Látom, ahogy a bent maradt felnőttek táncolnak, ugratják egymást. Lengőtekéztek sörre, borra, és nagyokat nevettek és káromkodtak és okoskodtak és vitatkoztak, néha úgy tűnt, hogy rögvest ölre mennek.
Játszottak a veszéllyel is: az italok garmadájának mámorában politizáltak. A Vadvirág Pressoban ugyan nem volt különösebb félnivalójuk, de óvatosak voltak, összehajoltak a pult, az asztalok fölött s halkabbra fogták hangjukat, így nem hallhattuk őket. Nem mintha érdekelt volna! Mi a Szabad Európán csak a zenei műsorokat hallgattuk (pl. Teneager partyt, amihez egyszer Feri és Tibi is írt kívánságlevelet, Pikk és Mokkancs, a két tűfarkú és műfogsoros kutya jeligére), viszont amikor apám az érzéstelenítő hatását várva beszélgetett Csiszérrel, kiderült, hogy a doktor is hallgatta otthon, titokban a hírműsorokat, kommentárokat is. Ma a tréfás üzletvezető feketére mázolt Lenin-szobrot helyezett el az egyetlen működő helyiségben a pult melletti üvegezett, az italok és a sütemények hűtésére szolgáló szekrényre, nyakába vörös nyakkendőt kötött. Akkoriban ez a tette veszélyeztette volna szabadságát, netán a testi épségét is, maradt hát a rendelések teljesítésénél. Mennyit kellett cipekednie, fordulnia, amikor hajdani általános iskolai osztálytársamról, Péterről bebizonyosodott, hogy betegsége halálos és a falu cigány férfiai, asszonyai beborították a külső terem asztalait édességekkel, üdítőitalokkal. Mindez a sok engesztelő ajándék sem tudott segíteni szegény Péteren. (Vajon az istenük számára felajánlott áldozat, a halott lelkéért a hamutartóba löttyintett pálinka meghatotta-e Devlát? Mindegy. Féltek tőle, ezért játszottak a halállal is.)
Játszottak a játékkal, a kultúrával (ezzel a „fölösleges emberi lommal”) midőn megnézték, meghallgatták Kovács Apollónia, Madarász Kati, Korda György… koncertjét, s utána ájuldozva, danolászva visszatértek ide (ájuldozni, danolászni). A pincér álmos örömmel köszöntötte s szolgálta ki őket. Latabár Kálmán műsora után – mivel a művész késése és a ráadások miatt kora éjszaka lett vége – már nem jöttek be.
Én meg a rendszeresen megtartott pótszilveszterekre nem mentem: ez a felnőttek kiváltsága volt. A hónapokig a falakon, mennyezeteken maradt lampionokból, krepp-papír szalagokból, apáink, anyáink beszámolóiból összetákolhatnék egy freskót, de nem teszem. Ez az ő világuk volt, azok a január eleji éjszakák az ő játékaik.  



 

A cukrászda
- első rész -

A gyerekkor hétköznapjaiban bementünk fagyizni. Vehettünk 50 fillérért kisadagot, 1 forintért nagyadagot, s ha zsebünk megengedte, a nagyadagot megsokszoroztuk: több vajszínű vanília, fehér citrom, barna csokoládé, rózsaszín, mazsolaszemeket tartalmazó puncs, világosbarna karamell, idővel tejszín, rumosdió, kókusz gombócok sorakoztak a tölcsérben. Néha versenyeztünk, ki tud többet elfogyasztani úgy, hogy ne essen le a fagyi, vagy ne olvadjon át a tölcsér. Vasárnap kiöltözve, s gyakran szüleinkkel mentünk be és talpas üvegpoharakból fa kanálkával kaptunk s ehettünk krémest, habrolót, gesztenyepürét, tortaszeleteket. Hétköznap csak islert, linzert, habcsókot vásároltunk. (Persze, ugye Laci, legtöbbször Hájasék boltjában vettünk olcsó nápolyit, kekszet, csokoládét!)
Az utcai bújócskázásokon, hó- és sárgolyócsatákon, az ólom- és műanyagkatonákkal rendezett „háborúkon”, a focizásokon, a mozin kívül a cukrászda is összébb hozta a falu gyerekeit, minket.
Tizenöt-tizenhat éves kortól megváltozott a menü: sör, narancsos fröccs, vörösbor kólával, röviditalok, cigaretta.
A heti munka vagy tanulás nyűgjét felejtendő szombat délután négy óra körül a 15-18 éves fiatal férfiak megfürödtek, felvették a trapéznadrágot – akinek farmere volt, azt irigyelték –, az éppen akkor divatos inget (egy időben a fekete és a vörös volt a sikk, anyáink átkozódhattak a ruhafestés babrás munkája miatt), a lapos orrú lakkcipőt, megfésülték a fülüket eltakaró (a la Beatles) hajukat, elkérték a zsebpénzt, elbúcsúztak a szüleiktől, s megígérve, hogy 10-kor, de legkésőbb 11-kor hazajönnek, elindultak „a faluba”. A merészebbek, a jobb kiállásúak, no meg, akiknek a szülei megengedték, feltűnően öltözködtek: fekete harisnyanadrág fölé pántos rövidnadrág (a la Kóbor), színes ing vagy trikó, tornacipő (dorcó, dorkó).
Nem indokolatlan a sietség, ötre már félházas a három terem és a kerthelyiség. A bent ülők foglalják a helyet a később érkezőknek. A zenekar próbál, készülődik. Bandi (Szabó András) bravúros dallamot improvizál az orgonán s rámosolyog, rákacsint az őt megtapsolókra – néha kedvese, a mai felesége is beugrott zongorázni, énekelni – Piki (Kerekes József) sem adja alább, kitűnő dobszólót rögtönöz, játékosan meghajol a tapsokra. Próbálnak a belső terem végében, vagy a kerthelyiség betonból öntött színes pódiumán, Bata Sanyi zenétől ihletett falfestménye előtt. A rövid nyári záporok idején a hullámpalával fedett fabódéban játszottak, mentve a szerelést, magukat. A közönséget, helyesebben a vendégeket nem kellett félteni. Mi szórakozni akartunk a villám tüzének, az eső vizének ellenében is!
Házuk, lakásuk közelsége, azonos munkahelyük, érdeklődésük szerint alkottak asztaltársaságokat. Rövid civakodás után összetolták az asztalokat (a kis kerek politúrozottakat a termekben, a négyszögletes, zöldre festett, lemezből készítetteket a kerthelyiségben), elrendezték az ülőalkalmatosságokat (kint a csővázas, léc ülőkés és támlás székeket, bent a süppedős puffokat), majd leültek, hogy azután a hangulat fokozódásával felkeljenek táncolni (a háromszögletű „beton-parketten”, vagy belül a zenekar előtti, két-három pár befogadására képes teremrészben), lengőtekézni, átülni egy másik asztalhoz, vécézni, a túlterhelt pincér késését dühösen felhánytorgatva bemenni a pulthoz az italért.
 Amikor a zene elhallgatott, lejátszották a partit, felálltak a másik asztaltól, elvégezték dolgukat, kihozták, amit kellett, visszaültek az asztalukhoz. Itt ülünk, Károly Feri, Kovács Tibi, Kaló Pista, én… amott – bár velünk egykorúak, de kézilabdáznak, ezért öregebbnek hiszik magukat -  Berta Sanyi, Balogh Robi, Lakatos Laci… az idősebbek asztalánál te, Károly Vili, Kovács Józsi, Nyolczas Karcsi, Varga Pali… és persze lányok, lányok, lányok.
Néha azért keltek fel a helyükről, hogy átmenjenek a „kultúrház” rendezvényére, bálba. Ha véget ért a Tűzkerék, a Hungária, a Gemini koncertje, ha elfáradtak, megunták a báli nyüzsgést, visszajöttek ide. A sötétben vizeltek a bokrokban, és csoportokra szakadva, beszélgetve vagy a zeneszámokat énekelve elhaladtak az iskola, Csiszér doktor háza (Ezen útszakaszon ifjonti hevületükben megfeledkeztek az utca másik oldalán meghúzódó „kiscukiról”, a Jánosik-féle Cukrászdáról, pedig gyerekkorukban de sokszor benyitottak oda, kedvtelve hallgatták a befelé nyíló ajtószemöldökfájára erősített kis csengő hangját, így nem idéződött fel emlékezetükben az öreg Csikla vagy Tóth Vilmos trafikjának „csilingelése”.), elhaladtak az iskolai étkezde, a tornaterem, a napközi épülete, az óvoda, magánházak, Ördög doktor akkori lakása és rendelője mellett, majd gazos üres porta következett – ma „szolgáltatóház” – és meghallották a cukrászda nyitott ablakaiból kizúduló zenét, lármát, látták a kimenekülő cigarettafüstöt.
Amennyiben a cukrászda előtti kerékpártámasztó korlátnál, amelyen gyermeköltővel ezelőtt vidáman bukfenceztek, nem volt verekedés, vagy a pincér nem éppen most penderített ki egy követelőző ittas vendéget, odapillantottak az árokban szunyókáló részegre, akin biciklije, mint egy takaró hevert, a „nagybolt” felé tántorgó kapatosakra, újra beléptek a Vadvirág Presszó ajtaján.
A fiatalkorúak tudták, hogy tizenegy óra lévén kockázatos vállalkozás ez, de próba, szerencse. Nem lett: a bent beszélgető, iszogató felnőttek, apáink, szúrós szemmel néztek rájuk, a faliórára mutattak.
Ők megértették a jelzéseket, elköszöntek és hazamentek.


 

                                                A megmentő Seres 1


       Tegnapelőtt úgy voltam, hogy nincs értelme semminek sem ebben a kiüresedett, képtelen világban, begubóztam. Tegnap kigubóztam. Ma írok. Mert tegnap két esemény történt, amelyek elsöpörték rosszkedvem sűrűn gomolygó sötét fellegeit. Egy barátomtól reménnyel, életakarással teli, biztató levelet kaptam, ami arcomnak legalább háromnegyedéről lesikálta a gondredőket. Nem lehettem valami szép látvány, mégis elmentem a boltba. (A hőségnek hála kevesen jártak az utcán.) Ott ért a második élmény, amely aztán végképp kisimította arcomat és eltakarította a fent nevezett felhőket.
A tulajdonos néhány évvel fölöttem járt a gimnáziumban. Kezet fogtunk, a felesége és annak édesanyja üdvözölt. A szokásos udvariaskodások után megveszem, amit kell, a nők kimennek egy hátsó helyiségbe, mi ketten beszélgetünk egy keveset. „Hagyd abba az írást – mondja –, teljesen felkavarsz.” Ez kapóra jön, illik lelkem háromnegyedes állapotához. „Igazad van, abbahagyom.” Felnevet. „Csak vicceltem! Eszedbe se jusson!” Nyújtja a kezét. Én elfogadom, s köszönetfélét rebegek. „Én köszönöm! Régen látott embereket, rég elfelejtett helyzeteket, hangulatokat idéznek fel bennem ezek az írások. Folytasd csak!” (Mars, búfelhők, bánatráncok!)

Folytatom hát, de előbb egy rövid, ám annál tudálékosabb fejtegetés, amit az olvasó nyugodtan átugorhat.
Akár élő, akár holt emberekről, tárgyakról, szertarásokról írtam eddig, igyekeztem az egyéni vonások mellé, mögé általánosabb érvényű jelentést is „becsempészni” a szövegbe. Egy-egy emberi sorsot, magatartásformát, értelmiségi léthelyzetet, életélési stratégiát, egy-egy – általában nosztalgikus, de a múltat nem öncélúan, hanem értékszempontok alapján „visszasíró” – életérzést. Így azoknak is megvan az esélyük a szöveg „átélésére”, értelmezésére, akik nem ismerik a szóban forgó személyt, tárgyat.
És akkor jön ő, az üzletember! Talán nem is érdekli, mindenesetre nem vonja kétségbe módszeremet, de egy másiknak a létjogosultságára hívja fel a figyelmet: a név személyfelidéző, a személyek, tárgyak múltat idéző sajátosságára, képességére. Valóban jogos ez az álláspont is! Kis településről van szó, ahol valaha mindenki mindenkit ismert. A mi generációnk tagjai – bár fogyunk – élnek. Ki itt, ki másutt. Ha gyerekeink megkérdik, ki volt az a Paróczai Miklós?, könnyes szemmel még tudunk válaszolni.
A következő két szövegből megpróbálok kiiktatni mindenféle utalást, célzást, példázatjelleget. Azt írom le, amire és ahogyan emlékszem. Az emlékezetem mozgása (tévedés, felejtés) alól nem kerestem kibúvót, nem kutattam, nem is igen kérdezősködtem. Nem történelmet írok, még csak történeteket sem. Néhány darabka az újszászi közelmúltból az én szemüvegemen át. (A múltba nézéshez nem kell ugyan szemüveg, az íráshoz már igen.)

(Szöveg első része már megjelent itt, az iviszen, akit érdekel, megkeresheti a Régi idők mozija címen, akit nem, az vessen magára. A másodiknak a felét holnap küldöm, ha megérem. Megígérem.)





 

A tanárnő
                                                                                    Simon Klára

Csoda. Halott apa, beteg édesanya, mozgalom, Újszász, Szeged, Újszász, munka, Laci, Petra, Lacika, erő, erély, okos szentimentalizmus, közéletiség, csalódások kint és bent, főnix-élet, eltakart ősz hajszálak. Csoda.
Egykoron nem szerettem.
Talán meg is sértettem néhanap.
Most szeretem. Szeretettel.
Firkálgatok.
Keresem a szavakat, de gyémánt lényén mind kicsorbul.

 

Nyílt levél egy emberhez, akire sok felől lehet nézni, de föntről nem

                                                                                                 Kalóz István

Pista bácsi, talán a ’80-as évek végén, a magyar-japán rokonságkeresés, „barátság” idején, hazánkban járt egy japán delegáció. A küldöttség egyik tagjától megkérdezte a rádió riportere, hogyan látja a két népet. „Mindkettő tehetséges, szorgalmas nép – hangzott a válasz –, de van egy nagy különbség köztük: ha Japánban feltalál valaki egy jelentős dolgot, az egész ország szurkol neki, hogy sikerüljön keresztülvinnie, Magyarországon viszont azért, hogy ne!” Eszembe jut Kölcsey: „Hányszor támadt tenfiad szép hazám kebledre…” Vörösmarty: „testvérgyűlölési átok”. Nem valami hízelgőek, tán nem is mindenben helytállóak a nemzeti jellemre vonatkozó megállapítások. Akár így, akár úgy, van bennük valami! Hogy kerülsz te ebbe a fejtegetésbe? Megmondom.

Emlékszem, hányan súgtak össze – természetesen a hátad mögött – ócsárolva, lefitymálva, kigúnyolva, megbotránkozva életviteleden. Ismétlem, a hátad mögött! Humorodat: tréfáidat, élceidet s – valljuk be – csipkelődéseidet cinizmusnak, fennhéjázásnak, dölyfnek, durvaságnak, sértegetésnek érezték és értelmezték azok, akik nem látták meg mögöttük az esendő, szenvedő embert. Különcnek tartottak, és az ilyen különcöt mindig kölöncnek érzi, ellenségnek látja, lenézi, kivetni igyekszik a beszabályozott, „rendes”, az önállóságtól megriadó, kerti törpés, falvédős, vasárnapi csirkepörköltes (s utána jóízűen böfögős) tömeg. Ezt te is tudtad. Így is viselkedtél: fütyültél rájuk. Tényleg, szeretsz még fütyörészni? Vagy nem is szerettél, csak én vélem egyéniségedhez illőnek?

Pista bácsi, te nem Újszászból eredsz, mégis univerzumoddá vált ez a falu. (Bocsánat, hogy lefaluzom!) Mint egy „modernizált kentaur” jártad utcáit kerékpárodon. Egykori kollégádat egy szürke autó, téged egy „felmálházott” bicikli tett mitikus alakká. Hajdani matematikus ismerősöm szerint a véges szakaszban több pont van, mint a végtelen számegyenesen. Igen képszerű igazság ez. Van egy francia regény, amely egy falusi postásról s általa az egész faluról szól. A szerző a Vén Franciaország címet adta, magyarul már Vén Európa címen jelent meg! Te is mindenütt ott voltál, ahol kellett, esetleg ott is, ahol nem, szinte mindenkit ismertél általános, majd középiskolai tanárként, és persze – a szó nemes értelmében – falusiként.

Visszatérve az induló gondolatmenetre, Pista bácsi, néha én is megorroltam rád az emberen átlátó, már-már pimasz őszinteséged miatt. Valami filozófiai könyvet olvastam az alsó lépcsőfokon ülve, amikor megjelentél. Kérdezted s én megmondtam, mi ez a könyv. „Érted is?”  – néztél rám. „Igen” – feleltem s nem mertem a szemedbe nézni. Tudom, tudtad, hogy hazudok. Elvörösödésemből bizonyosodtál meg erről, én – hisz a leleplezett ember önvédelmi reflexe, hogy végül is a másikra néz – gúnyos tekintetedből. Fájó, de neked elmondhatom: ma is rajtakapom magam ilyen öncsalásokon, önámításokon. (Jó emberismerő vagy, tudod, hogy az öröklött, vagy gyermekkorban bevésődött gondolkodás- és viselkedésmintákon iszonyúan nehéz változtatni.) Szóval itt állok előtted pironkodva és sértődötten. Megkegyelmezel: „Mariska itthon van?” – kérded. (Anyámat mindig így szólítottad: „Mariska, kérem!”, vagy „Mariska!”.) Nem volt otthon, ezért elköszöntél s felültél a kerékpárra. A sarokról nézek utánad. Te a biciklin. A kormányon egy kopott aktatáska. Nézek utánad. Mit nézek?! Bámulok!

Ahogy átolvasom, meglehetősen fellengzősnek, tudálékosnak tűnik a levelem. Pedig nem kenyerem a „pszichologizálás”, sem a filozófia. Pista bácsi, Tanár úr, lehúzom hát a földre, le a téli „hosszú iskola” egyik, olajozott padlós, szenes kályhával fűtött termébe. Te – háttal az osztálynak – mutatóujjaddal betűket rajzolsz a párás ablaküvegre: p i… Mire az n betűhöz érsz, a lányok piros arccal lesütik szemüket, a fiúk ágaskodva, nyakukat nyújtogatták az ablak felé. (Csend van. Csak a lángok lobogása, a szén ropogása hallik.) Gyors mozdulattal befejezed: ce. Moraj. Nevetés. (Unokabátyám, akitől hallottam ezt a történetet, megjegyezte: „Fajin volt!”)

Igen, fajin volt!

Fáj a szemem, Pista bácsi, abbahagyom. Őrizd meg tartalmát és még sokáig ne csukd be azt a „kopott aktatáskát”.

A cingár nyelvész diszkrét bája

                                                                                                  Dr. Mizser Lajos

Van egy tanítványom, akit Mizser Lajosnak hívnak. Van egy volt tanárom. Őt is Mizser Lajosnak hívják. A tanítványom Mezőkövesden született, volt tanáromat is szoros kapcsok fűzik e településhez, tán még arra is képes volt, hogy ott szülessék. (Akkor nem említette ezt, később tudtam meg, hogy nem.)  Ezzel tudtommal befellegzett a közük lévő hasonlatosságnak. (Azt már csak félve említem, hogy tanítványom édesapja is Mizser Lajos, nehogy megvalósuljon A kopasz énekesnő című darab képtelen „családfája”, amelyben a férjet, a feleséget, a gyerekeket, a fel- és lemenő rokonságot, sőt még az ismerősöket is Bobby Watsonnak hívják.)

Én magyart tanítok a nevezett diáknak, a nevezett tanár latint tanított nekünk. Jelenleg, sokéves, de újra megerősített értesülésem szerint a nyíregyházi főiskolán tanít magyar nyelvészetet. Érdekes, fölöttébb érdekes!

Adott tehát két azonos nevű, életkorában, státuszában különböző ember, akit egy harmadik kapcsol össze. (Így lesz a háromból négy, amit figyelmükbe ajánlok közgazdászainknak, demográfusainknak.)

De félre a tréfát! Térjünk vidámabb dolgokra! Eltöprengek néha azon, hogy hármunk közül ki a „különb”. Tanítványomat nem érdekli sem az irodalom, sem a nyelv (hiába, hogy lényem lebilincselő, lenyűgöző, rajta nem üt rést szerénységem kisugárzó ereje), így tehát mindkettőnk ki van lőve. Maradtunk ketten, dr. Mizser és én. A „sorozat” előhangjában és ezen szövegben is leírtam, nálunk latint tanított. Mégsem egy latin bölcsességet tettem meg címnek. Ne találgassanak, azért nem így jártam el, mert nem emlékszem semmi ideillőre, a könyvtárban meg pofátlanságnak tartottam megkeresni egy alkalmasat, és azzal villogni. Mi következik ebből? Hogy rossz tanár lett volna? Nem. Ellenkezőleg! Inkább, hogy én voltam- vagyok „gyengébb”. Megszületett végre a sorrend!

Mivel mogorva külsőt viselt, alacsony, már-már csenevész testalkatot, meggörnyedt hátat, meglehetősen nagy orrot, nikotinbarna fogakat hordott, ki kell ábrándítanom a felületesen ítélkezőket: ő, nevezett dr. Mizser Lajos a világ (az én világom) egyik legszellemesebb figurája. Ezt ne úgy értsék, hogy sikert, népszerűséget hajhászva fűt-fát összehordott, bohóckodott! Nem, az ő humora nem olcsó, hebehurgya ripacskodásból állt össze, hanem a szó szoros értelmében intellektuális humor volt. Nevettetett és nevetett. Önmagát sem kímélte ilyenkor. Minderről meggyőződhet, aki elolvassa sziporkázó, nyelvészeti tárgyú cikkeit.

Tanítványom egyik osztálytársa füzetében gyűjti hülyeségeimet, persze úgy, hogy ne vegyem észre. (Én észrevettem.) én egy zsebkönyvben gyűjtöm diákjaim „hülyeségeit”.

Lajos – merthogy tegeződünk –, fogadj el tőlem néhány szép példányt ezekből. Használhatod koszorúnak európai magyar fejeden, ha szomorú vagy, beleolvashatsz, ennyi szellemesség olvastán biztos felvidulsz. (Igaz, a fordítottja is előfordulhat: a sok ostobaság láttán megszűnik jókedved. Ezt a rizikót vállalni kell!)

A „szemelvények” többnyire az „irodalomból” valók. Nem fűzök hozzájuk kommentárt – magukért beszélnek.

„A költő meg nem történt, de megtörténhetett volna verseket ír.” „A dráma akkor kezdődött, amikor a kórusból kivált egy ember és párbeszédbe kezdett.” „A Piroska és a farkas tanmese, arra tanítja a gyerekeket, hogy ne bízzanak az idegenekben és a farkasokban.” „Balassi Bálint elkeseredésében hősi halált halt Esztergomnál.” „Petőfi édesanyja háztarásbeli volt házassága előtt.” „Madách nem vett részt a ’48-’49-es eseményekben betegsége miatt, de ezidőben a családdal, rokonsággal történtek szörnyűségek, amik kárpótolták.” „Adynál a szerelmi aktus, furcsa módon, erőszakkal, keménységgel, durvasággal párosul.” „Kosztolányi jól bemutatja egy ember saját magából való kivetkőzését, úgy, hogy maga sem tud róla.” „József Attila első szerelme Pőcze Borbála volt, akihez nem írt verseket és beteljesedetlen szerelem volt.”És két „történelmi szörnyszülött”: „A mezőgazdaságban demográfia következett be. A kétnyomásról áttértek a háromnyomásra.” „Az I. világháború 1914. július 28-án tört ki, Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának egy hónapi évfordulójára.”

Hát ennyi kóstolónak.

Fogyaszd egészséggel.

Egyet azért meg kell jegyezni a fiatalok védelmében: az emberi butaság nem életkorhoz kötött!