Józsinak egyszer világot látni szottyant kedve. Kikönyörögte hát magát az egyik kisszobából nyíló erkélyre. Kikönyörögte, mert éppen békés, nyugodt hangulata volt és nem akarta – kaparászással, karmolással, nyávogással, vagyis megszokott eszköztárával – a kívánságát megértő és teljesíteni akaró gazda kedvét sem elrontani. Annál is inkább indokolt volt ez a gazda lábához való dörgölőzés, hogy ismerte annak szeszélyes természetét, s tudta, hogy a fentebb – gondolatjelek közt – említett viselkedésével esetleg azt kockáztatja, hogy a gazda lába meglendül, ő pedig erős fájdalmat érezve odébb perdül a konyha csúszós, szürke járólapjain.

Gazdája levetette cipőjét, kinyitotta a nagyobbik lánya szobáját a mord külvilágtól elzáró ajtót. Mire eljutott az erkély ajtajáig, Józsi már odaért, félrehúzódott, hátra-hátra fordította a fejét és halkan nyávogott. Amikor nem ezt tette, mellső lábaival felkapaszkodott az üvegajtóra s izgatottan nézett a fák lombjaira, a felhőkkel díszített kék égre. Ezt a műveletet addig ismételgette, amíg nyikorogva ki nem nyílt az az ajtó is. Aztán – miután Józsi kiiramodott a linóleumos erkélyre – be is csukódott, hiszen a macskának nem szabad megengedni, hogy a nagyobbik lány szobáját összejárkálja, felfeküdjön az ágyra, esetleg lelökjön könyveket, ledöntsön virágcserepeket. Nagyobbik lányától a szakállas – épp a másik ajtót behajtó – gazdája is tartott.

Józsi egyedül maradt az első emeleti erkélyen. Azon az erkélyen, amelynek vaskorlátja zöldre volt festve, és úgy építették ki, hogy a talpazat és a fal közötti résen nyugodtan bámészkodhat egy állat is. (Estünkben egy macska.) Azon az erkélyen, ahonnan régen, nagyon régen leesett a járdára, eltört a medencecsontja, aminek következtében két napig nem tudott járni, és utána is néhány napon át olyan volt a járása, mint később, a kiherélése után.

Az egyedül határozószó csak az emberekre vonatkozik, még inkább a gazdáira, hiszen alatta a járdán el-elbotorkált egy-egy öregasszony vagy öregember, gyerekkocsit toltak anyukák, és a szomszédos iskolából gyerekek jöttek, aki incselkedtek vele, kiabáltak neki, hívogatták. Ő persze nem ugrott le az erkélyről. Talán a gazdákhoz való ragaszkodás, talán az egykori baleset emléke késztette arra, hogy ellenálljon a csábításnak. Óvatosan végiglépkedett a keskeny korláton, aztán lelépett a kerek asztalra, prüsszentett és visszarántotta orrát az asztalra tett hamutartó csikkjeitől. Szétnézett, látta lányok kerékpárját, a fadobozt, amelyet már ezerszer végigkutatott, az asztal alá helyezett befőttes üvegeket. Visszafordult, a mellső lábait felrakta a korlátra, lenézett, s a fülébe érkező zajok helyére, és annak ritmusára reagálva forgatta a fejét. Egy kis idő után leereszkedett, maga alá húzta a lábait, farkát, és lecsukta a szemét. Tegyük fel – hiszen nincs bizonyítva az ellenkezője –, hogy álmodott. Tegyük fel, hogy arról a kicsi, vöröses-fehér nőstény macskáról álmodott, aki három hétig – míg gazdái külföldön tartózkodtak – ebben a lakásban vendégeskedett. És aki már soha nem lesz az övé. Ahogy egyetlen cicalány sem.

Azt álmodta, hogy mekkora öröme lett, amikor a szakállas felesége egy papírdobozból kiemelte a nyávogó kis lényt, akinek megilletődöttsége csak pillanatokig tartott, s a rövid, ismerkedő fenékszaglászás után végigviharzott a nagyszobán, felugrott a  szekrények tetejére és bemutatkozásként ledöntött egy papírdobozt, s máris ugrott le a földre, hogy keresgélhessen a kiszóródott tárgyak (papírlapok, műanyag vagy szalma stb. csecsebecsék) között. Józsinak új volt ez a helyzet. Félretette arisztokratikus hanyag flegmaságát, és gazdái meglepetésére mindenhová követte a nőstényt, akit a gazdák ideiglenesen Jucinak neveztek el. Miért? Egy közös akciójuk eredményeként.

A kis nőstény macska fent ült a legmagasabb – a ruhás – szekrény tetején. Akkorra már a gazdák lerámolták a törékeny és könnyebb dolgokat onnan, így kényelmesen elheveredhetett, kinyújtózhatott volna, de nem, ő ült, és nézte a földön (tkp. padlószőnyegen) ülő, tágra nyílt szemmel őt figyelő Józsit. A jelenet akkor lett volna igazán bizarr, ha nyávognak is egymásnak, de ők csak csendben nézték a másikat. Ám ez is elég volt a nagyszobába belépő szakállasnak, intett – talán halkan szólt is – a többieknek, akik lábujjhegyen odasettenkedtek. „Mint Rómeó és Júlia az erély-jelenetben!” – súgta a nekik, s máris elnevezte a kis nőstényt Jucinak. Egyik ismerőse kioktatta, hogy mindegy, minek nevez el egy macskát, a fő, hogy „cé betű is legyen benne”. A Juciban volt. Józsi ekkor lett – igaz, rövid ideig – „gróf alsó- és felsőrécsei Romeo József”. A grófi cím utalt a macska úrias viselkedésére, a nemesi helymegjelölés a Mágnás Miska két ütődött grófjára, ami a macska akkori viselkedését volt hivatva érzékeltetni. A Rómeóhoz Shakespeare tragédiája óta nem kell különösebb magyarázat. Ha már itt tartunk, a Józsi név kiötlője is a szakállas gazda volt. Ő Moldova György A beszélő disznó című szatírájából vette. Annak elején hangzik el (olvasható) a „Józsi, a kurva anyád!” mondat, és ahogy a szakállas (azóta elmúlt) macskaellenességét ismerve erősen valószínűsíthető volt az akkor még kis jószág ilyetén megszólításának gyakorisága.

Nyolc éve, hogy a macska ide került. Az idősebbik lány – akinek az örökbe adó számítása és közlése szerint Józsival egy napon van a születésnapja – és a szakállas vonaton ült az anyától-nagymamától hazafelé utazva. „Mire hazaérünk – szólt a leány –, már otthon lesz az a rohadt dög! Ha hozzám ér, én kihajítom!” Nem hajította ki, megölelgette, miként az útitársa is tette némi unszolás után. „Ugyanolyan szőrös, mint te vagy, apa!” – mondta a kisebbik lány. Neki köszönhető a macska ott(itt)léte.

Józsi is – ha néha az ölébe fészkeli magát – megbirizgálja a szakállát, de a bajusszal nem meri ezt csinálni okulva egy-két káromkodásból, orra pöccintésből, elhajításból. Mostanában az elhelyezkedés után felemeli a fejét, hátrahajtja, várja nyakának simogatását. Amikor megelégeli, összébb gömbölyödik, és olyan hangokat ad ki, amelyek nehezen meghatározhatók: nem dorombolás ez, és nem horkolás. A lecsukott szemek mögött erre gondolhat: „Irigyellek téged, szakállas gazdám (barátom?)! Csak ülsz a fotelben, a macskádat simogatod, semmi dolgod nincs!”

Az erkélyi csendes nyugalom nem tart sokáig, Józsi feje mögött megjelenik a fekete madár. Ellenség? Barát? Ártó szándékkal vagy játszani akarással röpül felé? Karmaival akarja kikaparni Józsi szemét, vagy simogatni akarja szárnyaival a csíkos bundát? Soha nem telepszik le a korlátra. Hangos rikácsolásáról nem deríthető ki, harci dal-e, vagy örömujjongás. Két vagy több kör megtétele után a szomszédos fa egyik – mindig ugyanazon – ágán pihen meg. Józsi felemelkedik és leugrik az asztalról. A már megismert résen néz, de nem dugja ki a fejét. A madár észreveszi, lejjebb folytatja szárnyalását (harcát? játékát?).

A nyolc éves, cirmos egykori kandúr hátrafut az ablakhoz. Megelégelés ez, vagy megfutamodás? Felemelkedik, körmeivel kapargatni kezdi az ablak üvegét. Ha erre nem reagál senki, nyávog is. Ezt már meghallják. A szakállas beereszti a macskát.

Az morog egyet és kiszalad a szobából.

(A fenti szöveget eredetileg egy volt kolléganőmnek, Czafik Szoniának ajánlottam – ez ma is fennáll –, de, anyám szavaival, hogy nézne mán az ki, hogy egy Elekes Fricinek tett ígéretemnek egy ilyen ajánlással tennék eleget? [Fogalmam sincs, milyen írásjelet vonz ez a mondat.] Józsi egyébként június 28-án lesz 11 éves, megint anyám: ha megéri.)

Mikor színesedik meg az életünk? Amikor gyerekkorban átéljük, vagy később, amikor emlékezünk? Most, hogy ezeket itt írom, kijönnek belőlem az emlékek, és mind úgy, mintha színes csomagolópapírba lenne betekerve.

Mit írjak és minek? Kinek? Énelőttem már mindent megírtak. Bár azt hiszem, hogy az a vak énekes, az a Homérosz is azt hitte. A Madzag Böske azt szokta mondani (az egy kolléganőm volt a házban), hogy mindent ki kell mondani. Neki aztán be nem állt a szája, de azt hiszem, nemcsak úgy értette a dolgot. (A szó nem is dolog! Hát mi? Mi a szó? Mi a dolog?) Lehet, hogy ő másképpen értette, de én így: azért kell mindent kimondani, mert nem tudja az ember, hogy éppen melyik szava (mondata) találja szíven egy embertársát. (Persze fülön találja, de aztán onnan az agyán keresztül eljut a szívéig. És megdobogtatja neki.) De miért írjak én? Böske a beszédről beszélt.
 

Emlékszek…
De hát emlékírást csináljak én?
Nem!
Nem és nem!
                                                     •
Istenem, de furcsa írásban látni, amit én írtam. Mintha más lennék. Nem olyan, mint amikor levelet ír az ember, mert most nemcsak arra kell figyelnem, hogy mit írok, hanem arra is, hogy miként írok.
 •                     
Önéletet írjak? Nem vagyok egy nosztalgiás fajta, a tegnapokat meg tegnapelőttöket visszasírogató. Nem hiszem el a Szerkesztő úrnak se, hogy a régi jobb volt. Már miért lett volna jobb a régebbi? Legfeljebb azért látható annak, mert akkor még gyerek voltam, de ha jól tudtam kivenni, anyám és apám nem mondta, hogy jól van, vagyis mondta, de nem úgy értve, hogy a máma van jó! Szerintem minden régen élt ember álmodozott egy még előttébb volt boldogabb világról, mert a jelenben sokat szenvedett, kínlódott és csalódott. Én biztos, hogy így vagyok vele.
Nem akarok olyasmit csinálni se, mint egy napló. Nem akarom ide leírni, hogy mi történt velem egy-egy aznap.
Az se lenne jó elkezdésnek, hogy „Egyszer voltam, hol nem voltam”, mert mesélni se akarok.
Mit akarok én?
Mit akart ez a karácsony?
Mit akart az a Kosztolányi Dezső?
Mit akar ez a füzet?
Akkor volt ilyenje az agyamnak meg a lelkemnek, amikor az a galád Gebe (Érdekes, hogy a g-t is, meg a G-t is egyformán kell kimondani. Ez nem volt szándékos, vagyis az volt, mert abban a minutában úgy gondoltam, hogy Gebe tényleg galád!) rávett arra, hogy kábítsam el Béluskát valamilyen grófnővel, vagy grófnéval.
 

Az első nyomtatásban megjelent írás

Tudjuk már, hogy C. a szolnoki könyvtárban kezdte „szellemi” pályafutását, de nem tudjuk, hogyan. Erre derítettem fényt a múltkorában. Persze, mint szinte minden, a véletlen törvényének engedelmeskedett. Hogy, hogy nem, kezembe akadt a Szolnoki Műsorkalauz egy régi száma. Az 1983. évi szeptemberi szám volt. Tudom, most egy befutott (s akit karakterenként, szavanként, esetleg oldalanként fizetnek) vagy posztmodern, netán az „új regény” kései híve felsorolná az adott színházi, filmszínházi, kulturális és egyéb rendezvényeket, a reklámokat, hirdetéseket, én nem tettem. Türelmesen lapozgattam, amikor ismerős stílusú szöveg került a szemem elé. Biztos voltam a dolgomban, elrohantam Carlofracóhoz. Nem volt otthon. Kocsmájába siettem. Ott volt. Egy sakkpartit nézegetett. Szokása volt, mert bár sakkozni nem tudott, a két játékost barátjának tekintette. Kezet fogtam vele, a sakkozó Harsányival és Halmaival, s néhánnyal a „közönség sora” közül. C. észrevette – nem volt neki nehéz, hisz a miatt mentem oda, feltűnően mutatva – a Szolnoki Műsorkalauz 1983. évi szeptemberi számát. Felnevetett. Sebtében idevetette: Oké! Csinálj vele, amit akarsz. Én igazándiból nem akartam csinálni vele semmit, de e felszólítást a szabadságom kiterjesztésének értettem, hazamentem és elkezdtem a munkát: kihúztam a bevezető szövegrészt s egy pár fölöslegesnek érzett mondatot. Stiláris módosításokat nem végeztem, öreg barátom iránti tiszteletem nem engedte meg. Felhívnám a figyelmüket a szerző italhoz való meghitt viszonyára.

Megmutattam az eredményt Carlofrancónak. „Jó lesz. Jó lesz annak dacára is, hogy a záradékot ma már másképp gondolom. Az ember semmiből sem tanul. De jó lesz. ” Elgondolkozott, majd rövid idő után arcomra fordította arcát. „Tudod, hogy ez volt az első nyomtatásban megjelent írásom?”

Nem tudtam.

Idézzük meg a száz év előtti Szolnok sajtóját!

    A „kevert állapotú, humbugos és kamukérós” (humbug: csalás, ámítás, szélhámosság; kamukéró: hamisság, alattomosság) vármegye 18 000 lakosú székhelyét három hírlap tájékoztatta önmagáról, szűk és tágabb környezetéről. (Sajnos az 1880-as alapítású Tiszavidék 1883. évi számai ma már közgyűjteményben nem találhatók meg!) Természetesen mind „az egészséges haladás s az igazság részrehajlatlan, minden egyéb érdektől független szolgálata” jegyében működött. Csak hát mind másutt kereste az igazságot.

    A fenti, a megyére nézve nem éppen hízelgő jelzők az 1877-ben induló Jász-Nagykun-Szolnok újságírójától erednek. Ennek ellenére a lap végig megőrizte lojalitását (a megye vezérkarával szemben). Az 1883-as év alispáni székért folyó csatározásaiban az ún. Jászkun Pactum érdekei képviselte.

    Az ellenpárt, ’83-ban alakul Horthy István-féle „Unió” lapja a Szolnoki Híradó lett. „Jogtalan és illetéktelen befolyást ne gyakoroljon se társadalmi állás, se vagyoni helyzet kitűnősége!” – hirdette programjában. (Nem árulunk el titkot, ha megmondjuk: az év decemberében az „Unió” győzött.)

    Harc ide, csatározás oda, 1883. szept. 2-án békésen megfértek egymás mellett a lapok – leforrasztott bádogedényben a jövendő korok számára. Így kerültek be de. 10 órakor a készülő új városház alapkövébe. Egész nap szólt a muzsika s „az összes munkások Illgen Pál úr felügyelete mellett, a város által megvendégeltettek”. „Örök emlékezetül ide jegyezzük azt is – így a J. N. Sz. –, hogy Szolnok városának e díszes kőháza idősb Scheftsik István úr polgármestersége alatt épült, s hogy ez az épület létrejött, az leginkább e férfiú kitartó buzgalmának köszönhető.” Az Sz. H. így kommentál: „Ameddig Scheftsik István lesz polgármester, itt béke és egyetértés nem lesz, nem lehet soha!”

    Nagy nap volt ez másért is. J. N. Sz.: „Kossuth Lajos, Magyarország felszabadítója, 1802-ben, szeptember 2-án született… Kiáltsátok hát szívvel, lélekkel: Éljen Kossuth Lajos!” 1883. szept. 2-án Stefánia trónörökösnő 7 óra 15 perckor leányt szült. J. N. Sz.: „E helyütt mi sem gátol bennünket annak kijelentésétől, hogy éljen a királyi pár, mint boldog nagyszülők!”

    Felépítésükben e lapok alig különböztek a maiaktól. A vezércikk közügyeket, politikai és morális kérdéseket boncolgatott, pl. a Nemzeti nőnevelés-t: „Nekünk nem olyan nőnevelés kell, mely bábokká változtatja a gyermeket,  a franczia színdarab dilettáns előadásával parádéz, hanem olyan nevelés,… mely a nőt a házasság őrangyalává, a családi élet ragyogó csillagává teszi.” (Sz. H.)

A Tárcza rovat verseket, tanulmányokat, útleírásokat, humoreszkeket közöl. Az Sz. H. e rovatában jelent meg Kiss József néhány verse, a J. N. Sz. pedig rendszeresen közölte Szolnok hű történetírójának, az istent a természetben kereső, tragikus sorsú somogyi Ignácznak cikkeit (pl. a darwinizmusról). Itt számol be az Sz. H. szept. 27-én a bécsi villamos kiállításról: „A palota előtt robog el a legújabb vasút: nem füstöl, se nem szikrázik, csak szalad, mintha a hideg ménkű ütött volna belé…”

Közöltek hasznos ismereteket gazdák számára, sejtelmes időjárás-jelentéseket, vasúti és gőzhajó menetrendet és hirdetést, reklámot. Hirdettek új hordót Pokornyiknál, szivarkatöltő gépet, két pár jó karban levő malomkövet vassal, hirdették „az újkor legritkább tüneményét, Ágnes kisasszonyt”, aki „magyar szülők gyermeke, 28 éves, 80 ctmtr… 11 kilo nehéz, és látható özv. Nagy Józsefné Malom utczai házában.”

A külpolitika rovat csaknem teljesen hiányzott, ám a Hírek, Rövid hírek, Újdonságok bőven kárpótolták a közönséget. Nézzünk néhányat e belterjes kor, s belterjes újságírói gyakorlat híreiből! „Csillik Antal jó madár, félig meddig már úgy futó betyár, aki egy idő óta „ugróban” volt, múlt vasárnap éjjel kézre került, midőn egyik kedvesénél mulatott. Most börtönben elmélkedhetik megtévesztett élete sorsa fölött.” (Kedvese, egyben feljelentője Göndör Rozi nyilvánosházának egyik lakója. – Sz. H.) „Múlt héten vezette oltárhoz jó kedélyéről is eléggé ismert iparosunk, Neugebauer Antal géplakatos kedves leányát, Karolinát Vlasicz József mozdonyvezető. Boldog jövőt a fiatal párnak!” (J. N. Sz.)

Végül egy októberi, de a szeptemberi szürethez kapcsolódó „hír” az Szolnoki Híradóból: „A vinkó hatása kezd már nyilvánulni megyénk kunsági részén is, az utczai gajdolások – fejbeverések napirenden vannak: hátha még az úgynevezett szabad borkimérés megkezdődik, akkor lesz majd nemulass – és dolga a somfa botoknak. Hiába, ez a paraszt gymnastika.”

A múlt sosem lezárt, csak tényeiben az. Vizsgálata segít megmagyarázni a jelent, közelebb hoz minket magunkhoz. Emlékeit ne csak tudományok tárgyának, de tükörnek is használjuk!

Aki olvasta a Kosztolányi az alvilágban című, az 1980-as évek közepén megkezdett, és mind a mai napig be nem fejezett írásművemet, tudja, ki ő.

Aki nem olvasta, nem tudja.

Ez utóbbiaknak szól e rövid ismertetés: Gizike egy kivénhedt utcalány, aki Béla óbudai házacskájába költözött, mint Gebe tette korábban.

(Már csak két dologról: az eredetiben Gizike áthúzott szavakat, mondatokat, ezeket csak ott hagytam meg, ahol indokoltnak véltem, egyébként hagytam a szövegeket, ahogyan ő megírta. A Szerkesztő úr alatt Kosztolányi Dezső értendő.)

Hű, de be vagyok

A többit másnap írtam, vagyis most, ebben a sok pillanatban.

Hülye vagyok én? Mi a fészkes fenének firkálok részegen ebbe a könyvbe, könyvecskébe? Hogy részeg vagyok, azt mindenki láthatta tegnap este, minek leírni? No hiszen, jól néz ki már az első oldalon, pedig nem azért kaptam ám! De akkor sem szakítok ki egy lapot se ebből a micsodából, mert az olyan lenne, mintha a Szerkesztő úr életét vékonyítanám meg! Kicsit fáj a fejem a tegnaptól, de elkezdem, mert a férfiak (Béluska és Gebe) odavannak valahol.

(Gizi, Gizi! Te vén kurva! Hát sose akar megöregedni az agyad? Úgy csinálsz, mint a kamasz lányok, vagy mint azok a lányok ott a házban. A kupiban. Leírták, hogy mi nem történt még meg velük, és azt, hogy miket álmodtak, álmodoztak… Írásbizsergésem van. Kezdd már el, jólyány! Nem vagy kíváncsi?)

Ha én Elekes Ferenc lennék,
mint voltam volt néhány
– tíznél, sajnos, nem több –
percig, szóval addig, amennyi idő a
Mese az álmos macskáról cím és
a szerző (téves) megjelölésének észlelése
[mert e (téves) meghatározás engem jelölt meg
szerzőnek, ami a főszerkesztő igen
jóleső, ám fölöttébb kellemetlen (a fenét az! a fenét!!)
tévedése volt], illetve a Zolival telefonon való
beszélgetés (amelyben ígyen vádolt meg: „Más tollával ékeskedsz!?”)
között eltelt (Ergo szalmalángnyi, kérészlétnyi volt az az idő.),
nem hinném el. Mert el nem hihetném.

Megzavarodottan, elképedve, s némi megilletődöttséggel
tipegtem-topogtam, az sem zavart, hogy a számítógépnél ülök,
és modern Faustként igyekeztem megállítani az időt,
kihasználni a lehetőséget,
bár abban a szent minutumban
tudtam, hogy én nem te vagyok,
s te nem vagy én.
A stílusunkról tudtam ezt.
Meg másból is.

(Egyszer régen az ifjabbik lányom ekképpen
válaszolt kérdésemre: „Benedekelekelek”.)

(Volt egyszer régen egy film, Áldd meg az állatokat és a gyermekeket!.
Ez volt a címe. Az írójára nem emlékszem, de a rendezőre igen.
Stanley Kramernek hívták. Aki az Ítélet Nürnbergben-t is megcsinálta.)

(Egy harmadik zárójeles: A meséknek sosincs végük! Hiába a vágyunk
a „hepiendre”!)

Tudod, tudod, Frici, nekem is van macskám, mint Sárinénak.
Majd írok róla. Neked írok. Meg mindannyiunknak.
Hogy kiszökjék az álom a szemünkből.









































 

1

Carlofrancónak élete legkorábbi és korai szakaszában abszolút semmi kapcsolata nem volt Shakespeare-rel. Az élet rendje szerint egyre nagyobb és nagyobb gyerek lett. Az apja úgy gondolta, hogy négy és fél éves korában megtanítja olvasni, írni. Meg is tanította. (A szülők néha nem is sejtik, hogy egy nemesnek vélt döntésükkel, mennyi bajt akasztanak gyermekük nyakába!) Carlofranco „könyvmoly” lett, persze emellett élte a falusi szegény gyerekek mindennapi életét is, csatangolt utcákon, focizott tereken, fürdött a folyókban stb., az olvasást késő estékre, hajnalokra és olyan alkalmakra időzítette, amikor játszótársa nem akadt.
Olvasásszociológiai vizsgálatok szerint a dráma a népszerűségi listákon mögötte áll az epikának és a lírának, a fejlődéslélektani kutatások pedig rámutattak, hogy annyi idős korban, amennyivel hősünk akkoriban rendelkezett, a dráma kívül esik az individuum irányultsági körén. Hiába, hogy rendszeres és gyakori látogatója volt a községi könyvtárnak, hogy az apja anyagi támogatásával sok-sok kötetre szaporodott a saját könyvtára, nem került közelebb Shakespeare-hez. Ahhoz várni kellett 1966-ig vagy ’67-ig. Akkor kapta meg keresztszüleitől az 1955-ben Kéry László szerkesztésében (és jegyzeteivel) kiadott, hatkötetes Shakespeare összes drámáit. Azóta is nagy becsben tartja, őrzi, forgatja, és nagyon bízik abban, hogy sikerül megtalálnia, visszaszereznie az 1971-ben egyik osztálytársának a Hamlet elolvasásáig kölcsönadott 3. kötetet. Olvasási szenvedélye a középiskolában terebélyesedett. Beiratkozott a szolnoki Verseghy Ferenc megyei könyvtárba is. Ott bukkant rá Jan Kott Kortársunk, Shakespeare című kötetére, amely reveláció erejével hatott. (Ne csodálkozzunk rajta: hetedikes korában olvasta el Kafka műveit, Beckett Godot-ját, s akkor beszélt nekik – ő persze úgy érezte, hogy csak neki – legkedvesebb tanárnője a magyar szakkörön Ionesco A kopasz énekesnő c. abszurd drámájáról!) A lengyel – kelet-európai, „szocialista” országbeli – szerző Hamlet-értelmezését zseniálisnak találta.
Egy újabb lökést adott Shakespeare iránti izzásához (a lobogást Csehov váltotta, váltja ki benne) a Cseh-Bereményi szerzőpáros 1981-ben megjelent Műcsarnok albumának Dal a ravaszdi Shakespeare Williamról című száma. A barátainak meg is jegyezte: „Ez a nagy ravasz Bereményi annyit tud Shakespeare-ről, mint Shakespeare tudott az emberi lélekről!”  Ha hallgatok rá, ennek az írásnak a címe is a dalszövegből vett idézet lett volna, de nem engedtem!
Később megtudjuk, hogyan, most csak annyit, hogy a szolnoki könyvtár szorgalmas látogatójából dolgozójává lett. Hatan voltak férfiak, a többi munkatárs nő volt. Egyikük Erzsike. Carlofranco nem tudta  a vezetéknevét, nem tudott meg tőle annyit sem, amennyi egy normális munkatársi viszonyban elvárható. Miután kollegináival és kollégáival eljutott addig a szintig, hogy egy harmadikról beszélgettek, kiderült számára, hogy Erzsike egykor kitűnő szakember volt. „Ne lepődj meg, ha egyszer furcsa felszerelésben jön be!” Hiába kérdezte, hogy értik ezt. „Majd meglátod!” – volt a válasz, néha csak egy mosoly. Úgy tűnt neki, mintha egyfajta beavatás készülődne. Így hát csak külsőleg tudta vizsgálni Erzsikét. Nála valamivel alacsonyabb, se nem kövér, se nem sovány nőnek látta. Felső ruházata állandó volt: barna-fehér nagykockás kabát, fekete nadrág (szoknyában sose látta), fekete cipő, amit minden munkanapján (nyugdíj mellett dolgozott) szürkésbarna mamuszra cserélt. Legtöbbször világos blúzt viselt. Hajháló tartotta össze vörös haját, amelyről később kiderült, hogy paróka. Szögletes arca talán sohasem volt szép. Sötét SZTK-keretű, vastag szemüveget hordott. Csak rövid ideig nézett arra, akivel beszélt, a szemei többnyire bejárták a helyismereti részleg DEXION-SALGÓ elemekből készült állványokkal elkülönített helyiségét. Mindig ugyanazon a helyen ült, és senkinek sem engedte meg, hogy a székére üljön. Apró jeleket hagyott, amikor hazament, s amikor újra bejött dolgozni, ellenőrizte. Ha mindent rendben talált, leült, kipakolta szatyrából, amit ki akart, ha nem, aznap senkihez sem szólt. Még a vendégeknek sem válaszolt.
Carlofranco vagy fél hónapja dolgozott itt, amikor egy reggel az olvasóterem kartotékszekrénye és nagy asztala körül a szokásosnál több kollegina jött össze. Kettő a vállára vetette nagykabátját, három pulóvert viselt.  Elhallgattak, ahogy meglátták, de nem várták be, hogy előre köszönjön nekik. Amíg elhaladt a folyóiratok tárlói és az olvasók számára elhelyezett asztalok közötti „folyosón” a terem végéig, kuncogást és halk biztatásokat hallott. („Aztán vigyázz!”, „Légy férfi!”, „Meg ne ijedj!” stb.)  Az utolsó lépéseket nagyon lassan tette meg, hátrapillantott a kíváncsi arcú kolléganőkre. Magában szidta, aki nem hagyott legalább annyi rést két polc között, hogy felmérje, mi vár rá. Mert abban biztos volt, hogy munkatársai különös viselkedésének oka az olvasóterem végében rejlik. A teremben a neonlámpák kísértetfénye honolt, az ablakokon sűrű ködre látott. Belépve a részlegébe észrevette, hogy az ablakok nyitva vannak, ami neki, a hidegtűrőnek eddig nem tűnt fel. „Ezért a nagykabát a lányokon!” Szeme akaratlanul is Erzsikét kereste.  Megtalálta. Első reakciója a meglepetés volt. A nő a nyakától a talpáig világoskék műanyag fóliába burkolva  ült a székén, később, amikor alaposabban szemügyre vette, megállapította, hogy egy nagyobb méretű esőkabát volt az, a fejére egy szintén műanyag sapkát, szemüvege alsó keretétől az álláig sálat tett. Az valami textilből való volt. A kezeit fehér cérnakesztyűk fedték. Ez a következetlenség – noha Carlofrancónak fogalma sem volt, hogy mi célt szolgál ez a beöltözés – kicsit oldotta a meglepetés nyomasztó hatását. A megdöbbenés akkor következett, amikor Erzsike a köszönés viszonzása helyett ekképpen nyilatkozott meg: „Megint eljöttek!” S mielőtt hősünk megkérdezhette volna, kik, Erzsike felállt, kisettenkedett az olvasóterembe, s gyorsan vissza is menekedett. „A polcok között eresztik a gázt!” Hősünk hallotta, a nők kuncogását, Erzsikére pillantott, hogyan reagál erre, de ő néma volt, tudomást sem vett a külvilágról, összehúzta magát. Nagyon pici lett, nagyon-nagyon pici, és nagyon mozdulatlan, és nagyon csendes, és nagyon halott. És nagyon élő. Amikor végre lassan felemelte a fejét és a szemei is kitisztultak, sokáig nézte Carlofrancót. Örökké komoly arcán a férfi mintha egy mosolymorzsát vett volna észre. Melegség járta át a lelkét. „Ne higgye – szólalt meg csöndesen Erzsike –, nem vagyok őrült!”
Annyit megtudott, hogy Erzsike nem volt náci haláltábor túlélője, és a családjában nem volt terhelt lelkületű. Ő maga senkinek sem beszélte el kényszerképzete magyarázatát. Carlofrancónak – természetesen – Csehov A hatos számú kórterem című elbeszélésének üldözési mánia miatt elmegyógyintézetbe kerülő hőse, Gromov tanár jutott az eszébe, s arra gondolt, hogy az orosz írózseni micsoda – sajnos örök érvényű – példázattá tudta növelni az olyan szereplő történetét, mint amilyen Erzsike volt. Átfutott az agyán Shakespeare két hősnője is, lady Macbeth és Ophelia. Tényleg csak átfutottak, gyorsan ki is tessékelte őket, de beköltöztek helyükbe régi színházi emlékei.
Az első élmény a szolnoki Szigligeti Színházban érte. Az általános iskola felső tagozatában ott nézték meg – ma is furcsállja, hogy emlékszik rá – Zsuhovickij A jég hátán című drámáját. Egy másik szocialista indíttatású színházi élménye a valamelyik budapesti színházban látott A hajnalok itt csendesek című produkció volt, Borisz Vasziljev regényének adaptációja. Aztán jött az első katarzis: felvitték őket a Madách Színházba, megnézhették Schiller Ármány és szerelmét. Gyerekfejjel megérezte, hogy a darab – és az előadás – több egy tragikusan végződő szerelem történeténél. Szerelmes lett Lujzába (Sunyovszky Szilviába), azonosult az apja, az apák ellen lázadó Ferdinánddal (Papp Jánossal), de féltékeny is volt rá Lujza miatt, könnyek gyűltek a szemébe Miller zenész (Pécsi Sándor) megaláztatása láttán. A fiatalok halála, a cinikus hatalom és az igazságtalanság továbbélése sokáig nyomasztotta. A gimnáziumból nem emlékszik színházlátogatásra. Szegeden egyetlen egyszer mentek el a színházba Zolival, és ez nem a közömbösségük miatt alakult így. Az ott történteket megírta a Pötyi, a vízigalamb című kurtaregényében.
Újra Szolnok. 1982 késő tavaszán elment megnézni a Hamletet.


2


Carlofrancónak élete legkorábbi és korai szakaszában abszolúte semmi kapcsolata nem volt a rendőrséggel sem. Általános iskolában sem került útjukba. Ő is hallotta – akkor el is hitte – a családtagját, vagy az ugyanazt a személyt naponta többször megbüntető rendőr történetét. Gimnazista korában a jászalsószentgyörgyi kerékpárutak, gyakorta úgy fejeződtek be, hogy hazafelé az út egy részét már a biciklit tolva, gyalog tették meg. Italos állapotuk vagy a kerékpárok hiányosságai miatt, vagy csak, mert olyan kedvük volt, a rendőrök leszállították őket, leeresztették velük a tömlőket, és a sötétben elhajították a szelepgumikat, később az egész szelepet a zsebükbe dugták és továbbhajtottak az autóval. A fiatalok hamar megtalálták az ellenszert, tartalékoltak szelepet, gumit, vittek magukkal pumpát. Lámpát venni nem volt pénzük.
Aztán jöttek az egyetemi évek, azok az esztendők, amikor egy szimpatikus, ám kivitelezhetetlen eszme torz megvalósítása olyan abszurditásokhoz vezetett, hogy egy felsőbb éves diáktársukat ki akarták zárni az egyetemről, mert egy ünnepi KISZ-gyűlésen elmondta József Attila Levegőt! című versét – végül csak a KISZ-ből „penderítették ki”, ahogy a KISZ-titkár önelégülten megfogalmazta..
Jött a rendőrautók sokasága, a megismerkedés a rendőri munka eddig csak könyvekben olvasott módozataival. Kezdetben komikusnak tűnt a bölcsészkar vezetését hétfő reggelenként megkereső civil ruhás rendőrtiszt Sherlock Holmes-éhoz hasonlóan kockás kalapja, izgalmas volt találgatni, ki lehet a minden csoportba beépített ember. Carlofrancót elkedvetlenítette, amikor megtudta, hogy ezek a tégla megnevezést kapták. Sértette kőművesek mellett edzett, a téglának a B38-ason kívül minden típusához vonzódó lelkét. Mint nyelvészet szakos hallgatónak viszont be kellett látnia, hogy ez telitalálat, mint a szabadkőművesek vakolókanala. (A másik szakja történelem volt.)
Hősünk öt egyetemi évét 80-90%-ig az ital színezte meg, ám megértett annyit a világból, hogy a rózsaszínű felhám alól egyre több és egyre sötétebb, szennyesebb folt ütközik ki. Hallotta, hogy egyetemi társai közül egyeseket zsarolással ügynöknek vagy kémnek akarnak beszervezni, hogy még a kocsmákban is vannak téglák, célszerű megválogatni, hogy kivel barátkozik, kinek mit mond az ember, de őt nem érte sérelem, bántalom, kis hal volt ő a hatalom szemében, ráadásul megvolt az a tulajdonsága, hogy nem látta át a politikai manővereket, és hogy mindig annak adott igazat, akivel beszélt. Én nem tudok ebben bölcsen, igazságosan nyilatkozni, ő gyakran vádolta magát megalkuvással, gyávasággal. Ez a kedélyállapota odáig romlott, hogy magát tette felelőssé a Zoli elleni rendőrségi akciókért. Tudta, hogy nem ő köpte be (ez is új jelentés volt számára, eddig csak a legyekkel kapcsolatban hallotta, használta a beköpés szót) barátját, de mégis benne motoszkált, néha elviselhetetlenségig kínozta a gondolat. Zoli igyekezett megnyugtatni, hogy egy pillanatig sem gyanakodott rá, hogy kár magát emésztenie. Lecsillapult a lelke, de attól az érzéstől, gondolattól nem volt képes megszabadulni, hogy ő aláírt volna olyan papírt, amilyet mások – nagynevű, minden gyanún felül álló, a teljesítményük miatt tisztelt emberek – is aláírtak. Irigyelte barátját, amiért nem tört meg a  vallatások során.
Az államvizsga után rövid állástalanság következett. Két hónapig egy kőműves ismerőse mellett segédmunkás volt, majd jött Szolnok! Csak tartózkodón és nevek említése nélkül mondta el, hogy protekcióval eljutott a városi rendőrkapitányhoz, de miután kiderült, hogy a irtózik a hullák és a vér látványától, a szegről-végről rokon kapitány a telefonjához nyúlt, és ő a harmadik napra már a városi könyvtárban dolgozott. Főnöke, ki tudja, miért, megkedvelte, izgalmas feladatokkal bízta meg, és megengedte neki, hogy egy-két napra hazavigye az igazgatói iroda szekrényében őrzött bizalmas (szigorúan csak megbízható – és persze olvasni tudó – pártemberek számára hozzáférhető) könyveket. Olvashatott Deutschert, Cohn-Bendit-t, Dutschkét, sőt olvashatta Mao Ce-tung három kötetét is. Egyik délután, a munkaidő végén bement a főnökéhez újabb könyvért. Az igazgató közelebb lépett hozzá, hangosabbra vette a rádiót, és a fülébe súgta: „Mindet elvitte a rendőrség!” Aznap este remegve várta, hogy őrá is ez a sors vár. Másnap az igazgató a könyvtár külső folyosóján megnyugtatta, hogy nem Carlofrancóra, hanem rá fenik a fogukat, de azon kívül, hogy „elkobozták” azokat a könyveket, nem sokat tehetnek. Optimizmusát nem indokolta.
Egy másik rendőrrel teljes (terhes, terhelt) napon, mégpedig egy szombat délután a Tallin mozinál találkoztak, Irina, Kató, Pisti és ő. Az égvilágon semmi nem utalt a tíz-tizenöt perccel később történtekre. A nap sütött, az ég kék volt, a felhők fehérek, a füvek, a bokrok, a fák meg zöldelltek, egyszóval tavasz volt. Békés. Pisti elment jegyet venni, Irina fölöttük álldogált, miközben ő és Kató a mozi lépcsőjén ülve eszegettek valamit. Felálltak, Carlofranco elvitte a szemetet, Pisti hozta a jegyeket. Volt még idejük, sétálni indultak, amikor négy láb kopogása és egy kiáltás hallatszott.
- Hé, maguk! Maguk ott, négyen!
- Mi?
- Igen, maguk!
- Mi van velünk?
- Álljanak meg!
Nem volt értelme nem megállni, ezt nagyon jól tudták. Megálltak és várakozón néztek a két rendőrre. Mindketten egyenruhában voltak, az egyik fiatal, szinte gyerek, a másik középkorú volt. A fiatal szilajnak és kötekedőnek, az idősebb egykedvűnek, a társát munka közben látni, s egyúttal megítélni kívánónak látszott, ám egykedvűsége nem jelentett rokonszenvet a kiszemeltek iránt. Ezt a tekintetéből olvasta ki Carlofranco.
- Hogy néz ki maga? – förmedt Carlofrancóra a fiatal, mire annak Markos György jutott eszükbe.
- Mit nevet?
Fölösleges lenne az egész dialógust felidézni, dokumentálni, csak attól a pillanattól folytatom, hogy a rendőr észreveszi hősünk gesztikulálását.
- Mit hadonászik itt nekem? – A fiatal rendőr hangja ekkorra már fenyegető lett, de nem csak a hangja. – Ha még egyszer felemeli a kezét…
- De hát tanár! – igyekezett segíteni Pisti. – Megszokta a mutogatást.
- Nekem ne szokjon meg semmit! Ha még egyszer felemeli a kezét, az én ellenem irányuló, vagyis a hatósági közeg elleni támadásnak tartom! – Elővette gumibotját. – Még hogy tanár! Ilyen öltözetben! Adja ide a személyi igazolványát! A többiek meg adják oda az őrmester elvtársnak! – Kinyitotta, lapozgatta az igazolványt, aztán Pistire támadt. – Mit hazudik nekem? Ide az van írva, hogy a… szóval könyvtárban dolgozik!
- Az iskolai végzettségnél nézze! – figyelmeztette Carlofranco, és az igazolvány felé nyúlt. Ekkor kapta kezére az első ütést.
- Micsoda? Látták, hogy rám támadt! – És verte tovább, és már ne csak a kezét.
Carlofranco kiszolgáltatottságában gyerekes védekezésre vetemedett.
- Ismerem a rendőrkapitányt! Feljelentem magát!
    A fiatal rendőr még bőszebb lett.
- Mit jár a pofád? Kit ismersz te? A tanárok…
Hogy mit akart kifejteni a tanárokkal kapcsolatban, nem tudták meg, mert az idősebb rendőr beavatkozott.
Pisti a rendőrök távozása után a pénztáros nagy bosszúságára visszaadta a jegyeket, mert valami lehangoló filmet akartak megnézni, s mára elég volt abból a lelkiállapotból. Helyette beültek egy kocsmába.
Hétfő reggel hősünket megkereste a könyvtárban egy tiszt, aki hozta magával a megszeppentnek látszó fiatal rendőrt. Először a rendőrség nevében bocsánatot kért Carlofrancótól, majd kérte, mondjon le a feljelentésről. Ő lemondott.
Ekkor még nem tudta, hogy mindez semmi volt ahhoz képest, ami rá vár!


3


„Hamlet dán királyfi Kovács Lajos” – olvasta a plakáton és elmosolyodott. „Lawrence Olivier annyit tesz, mint Lőrinc Olivér  vagy Olivér Lőrinc. Ez se egy jellegzetes név, bár ennek eldöntéséhez Angliában kéne élnem, sőt angolnak kéne lennem. Angolnak, aki mit sem tud Kovács Lajosról.” Akkor ő sem tudott semmit erről a zseniális színészről, nem is emiatt mosolygott.
A darabot Paál István rendezte, aki Szegeden már régen, s 1982-ben az egész országban legendának számított.
     Carlofranco faluja 17 kilométerre fekszik Szolnoktól, ezért a munkaidő vége és az előadás kezdete között nem ment haza, hanem ismerőseivel megivott két sört és egy fél rumot a színházhoz közeli kocsmában. Csak ennyit, mert – láttuk – jól ismerte Shakespeare drámáját, hallott már Paál rendezéseiről, ezért felfokozott érdeklődés munkált benne.
Ha lehet ezt mondani, már a díszlet is Jan Kott értelmezését sugallta: a szürke DEXION-SALGÓ fémelemek rácsozatából börtönhangulat áradt, a színpad előterében nyitott sír tátongott, az egész teret géppisztolyos őrök felügyelték. Minden ajtó, függöny mögött hallgatózott valaki. A darab Carlofranco számára megdöbbentő ismerősen mutatta be a manipulált, idegen hatalom működtette Dánia-Magyarországot.
Nem volt ideje megvárni, hogy Kovács Lajost is elnyelje a sírgödör, a harmadik felvonás előtt elhagyta a színházat, mert el kellett érnie az utolsó vonatot. Kijött hát az épületből, s bekanyarodott a pályaudvarhoz vezető hosszú utcára. Hatalmas tömeg haladt az utcán, az Edda Művek koncertjéről hazatérők tábora. Ittak, kiabáltak, nevettek. Közéjük keveredett, együtt énekelte velük azokat a számokat, amiket ismert, elfogadott tőlük néhány korty italt. A pályaudvar aluljárójában már futott. Talán ez keltette fel a rendőrök figyelmét.
Annyira sietett, hogy nem vette észre, követik. A két rendőr csak akkor kezdett szaladni, amikor a hangosbeszélő közölte, hogy a vonat azonnal indul. Felrohantak a peronra, intettek a kalauznak, s felszálltak. Leráncigálták a vonatról. A könnyebb kezelhetőség érdekében bilincset is raktak a két kezére, úgy vonszolták fel a pályaudvari rendőrőrsre. Ott levették róla a bilincset. A következő félórában a gumibotoké lett a főszerep. „Foglalkozása?” „Tanár.” „Igen? Azt még úgyse vertünk!” És verték. Élvezettel. Nem vetették le vele az ingjét.
Csak az első ütések fájnak, aztán, ha ügyes az ember, és el tudja terelni a figyelmét valamivel, nem érez fájdalmat. Ő a sarokban fekvő német juhászra összpontosított. A kutya – biztos megszokta már az ilyen jeleneteket – még csak a farkát, sőt a fülét sem mozdította. Ez halovány megnyugvás volt hősünk számára: nem mindenki ellenség ebben a helyiségben.  Félóra múlva átvitték az orvoshoz, aki megvizsgálta. „Hát értelmiségi maga?” – suttogta neki Carlofranco. Ordítani, üvölteni szeretett volna, de nem volt képes. Az idős orvos hümmögött valamit, látszott rajta, hogy meglepte a kérdés, de az is, hogy túl van az e feletti töprengésen, és a (ha egyáltalán valaha is volt neki) a lelkiismereti konfliktuson. Carlofranco magában megállapította, hogy ez az ember szégyentelenebb, mint az előbbi kutya. Elé tettek egy papírt, amin az állt, hogy a rendőrség fizikai (és semmiféle) erőszakot nem alkalmazott. Egyre több könny gyűlt a szemébe, a cseppek lassan potyogni is kezdtek a ruhájára, a földre. Sírt a kiszolgáltatottsága, a tehetetlensége miatt. A rendőrök nem sürgették. Az egyikük rágyújtott, s tőle is megkérdezte, kér-e. Kért. Nem kapott. A szeme előtt morzsolt szét egy szálat a vigyorgó egyenruhás. A másik is mulatságosnak tartotta az ötletet. „Most megszívtad, értelmiségi!” Ő sem akart lemaradni, viccesen javasolta társának, hogy téríttesse meg Carlofrancóval a cigaretta árát. A lélekben megtört férfi próbált még egy kísérletet tenni. „Én ezt nem írom alá!” A két rendőr összenézett és egyszerre emelték ütésre  a gumibotokat. Nem kellett ütniük. Carlofranco aláírta, miközben a szégyentől felgyorsult a pulzusa: „Szar ember vagyok! Szembe köphetem magamat!” Aztán kiengedték az éjszakába. Egy ismerős taxis vitte haza.
Másnap korán kellett kelnie, hiszen már régen lelevelezték Zolival a kecskeméti utat. Egyik porcikája fájt, a másik sajgott, a harmadik viszketett. Kínszenvedés volt neki a háromszori átszállás. De ment. Zoli még manapság is emlegeti, mit látott, amikor észrevette barátját, amint leszáll a vonatról és elindul az állomásépület felé. „Azt hittem, tele van a nadrágod, úgy mentél, mint egy tojógalamb! Bocsáss meg, hogy kinevettelek, de te is tudod, hogy nem téged nevettelek ki!” Tudta, ma is tudja. Elmesélte, mi történt vele. Zoli meghallgatta, és nem nevetett többet.
A két hét múlva érkezett hivatalos levélben az állt, hogy az utasok részeg zaklatása és közbotrányokozás miatt büntetik. Pénzbírságot szabtak ki rá. Az anyja kifizette.

Ha én tehetséges lennék,
abbahagynám az írást,
s ha netán zseni,
el se kezdtem volna.