Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)



Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 56. (Tavaszvég kitérővel) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. november 11. hétfő, 10:41

Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 56. (Tavaszvég kitérővel)

 

     Napok teltek, hetek múltak.

     Elmúlt Mágnás Miska, elmúltak a tulipánok, a lila és a fehér orgonák. A pongyola pitypangok virágainak rikító sárgája is elmúlt, hófehér bóbiták léptek helyükbe a szél és a gyerekek nagy örömére. Nemrég még Gizike fűzött belőlük aranyló koronát, ma már Béla fújja vihogva a játék kedvéért bosszúságot színlelő Gebe arcába. (Erre a tényre kár is lenne a szót fecsérelni, ha az Élet – s ebből igen szervesen következőleg az irodalom – négy alaptémája nem a boldogság, a boldogítás, a boldogulás és a megboldogulás volna! De az! Legalábbis szerintem és az Élet szerint.)

     Elmúltak, mint minden, ami megszületett, de nem ám hatás, sőt hatások nélkül! Amikor például Gizike a pitypangkoronát fűzte, eszébe (szívébe?, lelkébe?) jutottak a tündéri gyermekkor hasonló cselekedetei, és megmagyarázhatatlan, tompa fájdalom járta át egész lényét. Mikor pedig a letépés nyomán az üreges szárból kiszüremlett a fehér nedv, Gizike elmosolyodott, és a szíve megpróbált hevesebben dobolni. (Erre a tényre viszont azért nem volt kár fecsérelni a szót, hogy Kosztolányi legalább az öreg jelzővel kapcsolatban megnyugodjon. Igaz, ma már nem az öregség elől rohan!)

     Elmúlt hát a május is, és egy késő délutánon eljöttek mind!

     Eljött Sanyi Annikával, eljött a Főnök Hédikével, eljött Hetedik a nővel, aki már levetette és naftalinba tette nercbundáját, eljöttek a nők: Bizi néni, Marinka nagysád, Hildácska, Bella, Baba, Lujzika, eljöttek a férfiak: Majsztró, Tulok, Medve, Kháron, Dadogós, Ütődött, Hajnaly, Hallgatag, Kálózi, Detre, Zabossy, Alfonz, Szigfrid. Gizikének, Bélának, Gebének nem kellett eljönnie, ők itthon voltak.

     Eljöttek mind, a tűz körül ülnek vagy állnak a kertben.

     Eljött Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes is.

     A többiek őket hallgatják.

     Figyelmesen, és egyre nagyobb lelkesedéssel hallgatják, amint Kosztolányi és Karinthy szárnyas szavakat szóla.

 

 

Kitérő, melyben betérünk a szobába, avagy félelem az eltárgyiasodástól

 

 

     A tűz, amelyet e díszes társaság körülült /vagy -állt/, már a humbik tüze volt. Mindenki érezte ezt. Ki a derekában, mint Gizike, ki ínyétől reszkető egész testében, mint Kosztolányi, ki kabátján, mint Béla. Az oltás után már ő is csak nevetett az egészen. „Édes jó anyám megsegített!” – mondta. Csökönyös miszticizmusa rosszul esett az önkéntes tűzoltóknak. A kabátnak is lett volna egy-két szava, de angol szövetből készült, a zokszó pedig nem fér össze az angol jellemmel! Várták egy darabig, hogy mondjon valamit. Elunták. Szótlanságát beletörődésnek vették. Elhajították hát az üszkösödő ruhadarabot. Mit volt mit tenni, a kabát beletörődött.

     A béka figyelmeztetőn mutatott az ingmellben toporgó nyeszlett emberkére. Igyekezett a tűztől távol elhelyezni családját. (A fiúval sok baja volt. A télen megbékásodott, kamaszodott. Tele volt pattanásokkal. A béka féltékenyen pillantott a kő alatt lapuló varangy felé.) Viszonylagos biztonságban tudva családját, a szoba irányába trappolt. Megorrintotta a tárgyak szomorú és levert hangulatát.

     Ennyi embert együtt még sose láttak! Olyan sokan voltak, hogy a tárgyak azt hiték, magukra maradtak.

     A kakukk némán vacogott az Órában.

     A Pókhálón ideges rángás futott végig.

     A Lavór rezignáltan vált meg egy darab zománctól (el sem búcsúzott tőle), az se vigasztalta, hogy II. Ramszesz múmiájának profilból látható képe tűnt elő a zománc helyén.

     Az Ágy nem nyikorgott.

     A Kép a falon teljesen megzavarodott: Mozart Requiemjét ábrázolta.

     A diófából /”sej-haj”/ vétetett öreg, barna Szekrény Béla új kincseit csörgette, de ez is leláncolt lelkek kísérteties zenebonájának tűnt.

     A Tükör látszott egyedül elégedettnek. Ám a látszat csal! /Ezért is tud oly sokszor nyerni!/ A Tükör azért tűnt kiegyensúlyozottnak, mert észrevette, hogy Sanyi benne hagyta a frissen lopott műselyem-legyezőt. Annikának szánta engesztelő ajándékként a tegnap – s úgy néz ki, a holnap – esti kimaradásért. /Ne rójuk meg a Tükröt e kis jellemhiba miatt!/

     A béka nem nyugodott bele az általa tespedtségnek, sőt lelki tunyaságnak minősített közhangulatba. Tisztelte, magához közelállóknak érezte a tárgyakat, de tehetetlenségük felbosszantotta. A gravitáció csak gyáva kifogás! De sajnálta is őket. Felcsapott közvetítőnek, hozta híreket a Szobán kívüli világból. Elmesélte a kabát balvégzetét, Kosztolányi és Karinthy majdnem kész Tervét, a többiek közbeszólásait, ellenvetéseit, finomításait. Ahogy ide-oda rohangált, olyannak látszott, mint Rácz tanár úr Bunsen-lámpájának színtelen lángjában a fellobbanó „gyönyörű smaragdzöld csík”, csak éppen vízszintesen.

     A tárgyak kezdtek magukhoz térni.

     Az Óra a pulzusát tapogatta (csak idő kérdése, mikor születik meg az első dobbanás), a kakukk már tátogott, s igazgatta tollazatát.

     A Pókháló megtelt elektromossággal. „Lánc, lánc, eszterlánc…” – humbi színű elektronok jártak körtáncot.

     A Lavór a Szépművészeti Múzeum alaprajzán dolgozott, felhasználva, és némileg módosítva Schikedanz Albert és Herzog Fülöp terveit.

     Az Ágy feszültsége is felengedett. Annyira tele lett a Szoba nyikorgással, reccsenésekkel, hogy ablakot kellett nyitni. A béka készségesen segített ebben is.

     A Szekrény alsó fiókjának tartalmát rendezgette. Barna testéhez illesztve válogatta ki a megfelelő ékszereket. Közben énekelt: „Diófából, sej-haj, diófából nem csinálnak koporsót…” „Vidámabbat, öreg!” – hangzott innen is, onnan is. „Lesz maga juszt is az enyém!”

     És a Tükör?

A Tükör csendben volt. Ébren álmodott. Üvegére vetítette álmát a Nagy Hamarimba Tökről és Hanga Anyáról.

 

     - Ez hát a Terv! – fejezte be Kosztolányi.

     A siker                volt.

     - Hurrá! Ámen! Megtesszük, ha beledöglünk is!

     Együtt voltak. A kurva, a hullaimitátor, a betörő, az író, a rabló, a műkincstolvaj, a zsebes mind az Ügy lelkes katonája lett.

     - Azért ne igyunk előre a bőrömre! – próbált mérsékletre inteni Medve. Lehurrogták. /Kivéve Hallgatagot. Ő hurrogni sem szokott / Kosztolányi háttal állt. Ismerősen csengett a fülébe Medve hangja. „Toulouse-Lautrec” – gondolta.

     Az ujjongás messzire elúszott a hajnalodni kész ég alatt, gondosan elkerülte a rendőrkapitányságokat, a hivatali épületek, sőt a járőröző rendőrök, az éjszakai kiruccanásból a feleségükhöz settenkedő miniszteriális emberek fülét is.

     Fölöslegesen ugyan, de a plakátragasztóig elhatolt.

     Őt nem hívta senki.

     Akkor még nem is sejtették, hogy…  

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 55. (A Humbik könyve befejezése+a „történet” folytatása) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. október 30. szerda, 20:46


BEREKESZTÉSFÉLE

 

     Az ilyen jellegű szakmunkáknál az a megszokott, hogy az érdemi fejtegetés a történelemmel kezdődik. Nézzék el nekem a formabontást! Nyomós okom van rá! A humbiknak ugyanis a szó európai értelmében nincs történelmük! Mindaz hiányzik a múltjukból, ami öreg kontinensünk történelmét igazán vonzóvá, izgalmassá és széppé teszi. /Nem voltak szimpla, pusztán területi és gazdasági érdek motiválta, se rafináltabb, az uralkodó szeszélye miatt, vagy az egy isten nevében megindított háborúik, humbitársaik ellen irányuló, a gazdaság indukálta „szent” eszmék égisze alatt lezajlott forradalmaik, polgárháborúik. A maguk módján politizáltak, de nem volt történelmükben politikai gyilkosság, sőt gyilkosság is csak néhanap, ahogy lopás, csalás, szélhámosság is elvétve fordult elő.

     - Ott bizony felkopna az állunk!

     - Nem csoda, hogy értetlenül álltak a tízparancsolat előtt!

     - Az európai emberiség fele éhen pusztulna, vagy unalmában Amerikába vándorolna munkát kérni Al Caponétól.

     - Vagy mástól.

     - Kire gondolsz?

     - Ne politizáljunk!

     Gizike sejti a választ, de azért megkérdi.

     - Vannak-e ott bordélykalyibák, vagy magányos lányok az éjszakai utcákon?

     - Egy humbi sosem lehet magányos!

     - Éppen azért!

     Nem voltak árvizek, földrengések, vulkánkitörések. A népesség egyensúlyát sem a sok-sok szenvedést hozó járványokkal oldja meg a természet, hanem úgy, hogy ha túl sok az ember, a nemzőképes korú férfiak és nők átlagos életkorát megrövidíti. Az árván maradt gyerekeket a nagyszülők nevelik fel. A gyerekek felnőnek, s mivel félnek a korai haláltól, nem vállalkoznak utódok létrehozására. Amikor az idősebb generáció utolsó tagja is elindult az Útra, Amelyen Nincs Akadály, az átlagéletkor ismét növekedni kezd. / Egyszóval nem történt meg-, majd feljegyzésre méltó esemény. Az már más kérdés, hogy ezeket meg-, majd feljegyezték.  

     Többször célozgattam arra, hogy amit tudnak a Tekenőben való tartózkodásuk első néhány száz esztendejéről, azt Muzultól tudják. Ő diktálta le az arra kiválasztott családnak. Számos népnél – óceániai bennszülötteknél, dél-amerikai indiánoknál, Afrikában pl. a mandinkáknál – kialakult az a társadalmi csoport, amit prehistorikusoknak nevezhetnénk: egy-egy /nagy kiterjedésű „ország”, vagy nagy populáció esetében több-több / család arra volt hivatva, hogy eszükbe véssék, ott megtartsák, majd az utódoknak továbbmondják mindazt, ami évek, évszázadok alatt a nyelvterületükön történt. A humbik – és a tudomány – szerencséjére nekik egy isten volt az ősforrás, ezért hiteles képét tudják /-uk / nyújtani az istenek korának is /age of gods/, ahogy a szakirodalom nevezi /.

     Az írásbeliség megjelenése – a legendás magyar ember józan pillanataiban hatalmas energiákat fektetett be keresztnépe kultúrájának fejlesztésére, ő alapította az első iskolát is – után e szóbeli hagyomány kritikus megrostálása és rögzítése volt a feladat. Elvégezték.

     A XIX. és a XX. század fordulóján szinte egy csapásra eltűnt ez az idillinek is nevezhető állapot. Elég volt a fehér /az Előszóban említett angol, majd francia/ csapatok villám(csapással is felérő)látogatása, megbolydult a humbi politikai élet is! Ennek bemutatása viszont túllép a kompetenciámon! Félek, hogy így is többet árultam el a kelleténél erről a szívemhez nőtt kicsiny népről, amelyet óriási veszély fenyeget, s ha valamelyik hatalomnak sikerül birtokába jutni a titoknak, egész világunkra nem vár más, csak pusztulás!

     Végszóként: az, mit mondtam, csak igazat mondtam!

     Engedtessék meg nekem, hogy himnuszuk nyers fordításával fejezzem be.

 

HUMBIK VAGYUNK, HUMBÓ ÁGYÉKÁBÓL ÉS

HUMBA MÉHÉBŐL VALÓK!

ÖCSÉINK AZ ÁLLATOK, HÚGAINK A NÖVÉNYEK.

FEKETÉK VAGYUNK, MINT AZ ÁRNYÉK,

DE LELKÜNK FEHÉR, MINT A NAP FÉNYE.

EGYÜTT VAGYUNK, EGYÜTT, EGYÜTT!

EGY HUMBI SOSEM LEHET MAGÁNYOS!

EGY HUMBI SOSEM LEHET MAGÁNYOS!

 

 

     - Mondjad még egyszer! – kéri kissé felemelt hangon Gebe, mire Hetedik elmondja még egyszer.

     - Ne így! Ahogy az előbb mondtad!

     - Egy humbi sosem lehet magányos!

     - Megvan! Már többször olvastad ezt, de csak most esett le! Ez azt jelenti, hogy…

     - Azt.   

     Béla és Sanyi szinte egyszerre kérdi.

     - Mit?

     Gizike kérdéssel felel a kérdésre.

     - Maguk szerint ennyi marhaságot ki tud kitalálni?

     - A sarki fűszeres.

     - Az unokabátyám. A múltkor is mondja…

     - Rossz irányban keresgélnek! Ki tud ilyet leírni?

     - Hát egy író.

     - Két író.

     Bélának kezd először derengeni. Mind a két író az eszébe jut, akivel találkozott az életében.

     - Kosztolányi Dezső, meg az a másik!

     - Az a zsidó.

     Hetedik kioktatja Sanyit.

     - Nem zsidó.

     - Olyan orral én zsidó lennék!

     - Ő nem. Ő humbi.

     - Micsoda? Ne viccelj már velem!

     - Jó, hát ne hidd el!

     Gizike homloka hárommal több ráncot gyűr magára. A szája szótlan, de az ajkai cuppognak. Aztán a cuppogás bestédbe megy át.

     - Tudja, Sanyikám, mi mindnyájan humbik vagyunk a saját országunkban.

     - Ők azért humbik, mert nem lopnak, én meg azért, mert lopok?

     - Látom, megértett.

     Sanyi nem tudja, mit is értett meg, de ezt nem köti az orrára másoknak. Béla veszi át a szót.

     - Kosztolányi a múltkor bevallotta, hogy szokott csalni és lopni. Karinthynak milyen bűnei vannak?

     Hetedik megvakarja a fejét.

     - Szélhámosnak szélhámos, az biztos. Szemfényvesztő. Ő is csaló, de nem a fájdalomtól, hanem a röhögéstől könnyezik az olvasói szeme. Tudja, mi a legnagyobb bűne? Az, hogy borzasztóan okos és bátor! Semelyik hatalom se szereti az okos embereket, főleg, ha nem szolgálja ki a bársonyszékes urakat. Az igazán nagy írók sose riszálják a feneküket a politika előtt!

     - Ez így van! – foglal állást Béla. – Megszereztem az Édes Annát Kosztolányitól. Már ott tartok, amikor Kun Béla repülőgépen ül, és a Vérmező fölött kicsúfolja az ártatlan embereket, levigyorog rájuk.

     - Ilyenek a komanisták, főleg, ha zsidók!

     - Hát nem kun?

     - Nem hát! Kohn?

     - És ez baj?

     - Fogadjunk, még Gizike se tudja, hogy Karinthy már ült repülőgépen!

     - Tényleg bátor fickó!

     - Én még Aszódnál messzebb nem voltam, a földről meg pláne ki se tettem a lábam! – Sanyi hangjában semmi szomorúság, semmi vágyakozás. Semmi.

      Gizikéjében sincs, igaz, ő hallgat. A szeme viszont beszél. Hallgassunk bele!

       „Amikor először láttam repülőt, azt hittem, hogy az isten játszadozik, de hát isten meghalt! Saját szememmel láttam a féknyomot a körúti úttesten, és láttam a krétával körülrajzolt körvonalait is. Veszélyesek azok az automobilok. Persze nem biztos, hogy az ő nyoma volt. És ha egy repülőgép üti el, vagy tán el is ütötte! Talán éppen az, amelyiken a Szerkesztő úr barátja repült! Vajon Kosztolányi Dezső humbi? Biztosan, mert nem magányos! Ott van neki Karinthy. Meg, ugye, itt vagyunk mi is!”

     Gebe is fölfelé emeli a fejét.

     - Isten az atyám, felülnék én is egy égi masinára, ha tudnám, hogy elbír.

     Béla úgy igazítja kalapját, hogy ne süssön a nap a szemébe.

     - Melyik lehet isten? A nagy kékség, vagy a hatalmas felhők? Esetleg az egész? A látható világ is van olyan titokzatos, mint az, amelyiket nem látunk! De amit nem látunk, az van-e? Igaz, azt se látjuk, amitől a rádió működik, mégis halljuk a muzsikát. Édes jó anyámat nem hallom, és már álmaimban is csak ritkán látom, és mégis tudom, hogy itt van! Azt se látom, amitől tudom, hogy itt van. A humbikat se látom!

     Sanyi Gizikét, Gebét és Bélát vizslatja.

     „Mit bámulnak ezek felfelé? Repülőt keresnek? Nem repül az ilyen társaság fölé! Mi a fene ütött belém? El se tudom képzelni magamat nélkülük! Akkor meg hogy gondolhatok ilyenre, amilyenre az előbb? A Főnök biztos tudná, mi van velem. Vagy Gizike. Vagy az a két írástudó. Lakott az utcánkban egy féleszű. Öregebb volt, mint én, de mindig bácsinak szólított. Egyszer megkérdezte: „Sanyi bácsi, nem tudja, ki vagyok én?” Azt feleltem neki: „Nem tudom, Gyuszikám, még azt se, hogy én ki vagyok!” Tudtam, hogy zsidó nem vagyok, meg cigány se! Humbi se akarok lenni, de Gebe megfenyegetett, hogy feljelent a rendőrségnél, ha megszegem az ígéretemet. Bele kell bolondulni!  Egyre többször úgy érzem, hogy én vagyok Gyuszi. De akkor ő kicsoda? Ezt kérdezte tőlem is. Ebbe így is bele lehet bolondulni, nem kell ehhez repülő!”

     Hetedik elgondolkodva nézi a nap irányába fordított arcokat.

     „Mint a napraforgók virágai! Pedig ők mákvirágok. Csirkefogók. Kedves csirkefogók.”

     Mindezek történése közben ittak, iszogattak, emiatt ki-kimentek pisilni a kert hátuljába, oda- és visszamenetben megcsodálták a rügyező fákat, amelyeken tegnap óta megjelentek az apró levelek is, a napról-napra selymesebb füvet, a zöldellést megtörő aranyeső szikrázását, beleszagoltak az illatos levegőbe, hajukat borzolgatta a távoli zenékkel érkező szél. Gizike harapnivalót is tett a konyhából kihozott asztalra, lesimítva a szél felfújta kockás abroszt, sőt Sanyi hangosan, utána jót nevetve, Gebe tapintatosan, utána elnézést kérve böfögött is, de ezen események beiktatása megzavarta volna az érdekes beszélgetést, a magasztos gondolatokat, illetve azok leírását.

     Hetedik, ahogy jelezte, elsietett. Ameddig az útjuk közös volt, Sanyi is vele ment. Beszélgettek, aztán, a kezet fogtak, és egyikük a másik, másikuk az egyik irányba távozott.

    

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 54. (A humbi mitológia… 6.) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. október 17. csütörtök, 06:13

     A humbik egymásra néztek. – Hetedik tekintete a Sanyié helyett inkább a betűket választotta. – „Egyszer arról beszélnek, hogy csak meghalni érdemes, mert odaát vár az igazi élet, a másik szavukban meg azt tisztelik, aki felzavarja a halottat az álmából! Melyikőtök tud eligazodni ezen?” A szöveg /és a térítők gondolkodása/ szerkezeti ellentmondásának felmutatásán kívül mást is mondtak. „Minek zargatni az akadály nélküli úton járót? Szelleme itt kóvályog közöttünk, teste pedig bekerül az Örök Körforgásba!” A humbik tehát azt vallják, hogy a test és a lélek egyaránt örök életű, csak más-más módon.

     A misszionáriusok tekintete és vonásai jelezték, hogy jó pár évvel ezelőtt arcuk a szégyenletes kudarctól vörös, vagy a feljebbvalóiktól való félelem miatt fehér lett volna, most az afrikai nap tüze majd’ humbibarnává színezte. Összepakolták, ami az útra kell, elköszöntek az uralkodótól, az udvartól, a fővarázslótól. Kértek és kaptak egy „ajándékot” a pápa őszentségének. Épp indultak volna, amikor a feketék közt morgolódás és mozgolódás támadt, s kisvártatva egy ősz humbi lépett elő. „Ő – és az emigrálni készülőre mutatott – olyan, mint a mesétekben a tékozló fiú, egyedül megy világgá. Ám többször hallottátok, a humbi sohasem lehet magányos! Keríteni kell neki egy feleséget!”

     Hétköznapi körülmények között az udvarlás a következőképpen zajlik. Amikor szerelemre lobban a humbi fiú, először étvágya, aztán a nyelve /tkp. a beszéde (parole)/ szünetel. Erről köteles tudomást szerezni az apja (ha nincs, akkor a legidősebb fiútestvére, annak híján a fővarázsló), és így szólni: „Itt az ideje, hogy megkunyhósodj!” Az ősi szokás szerint a fiúnak az Azon Túl Már Csak A Túl Van hegység bal vonulatának türelmes mögöny borította középső csúcsa felé kell bánatosan tekintenie, s háromszor egymás után olyan hangot hallatnia, mint a hajnali billér nevű madár hallat alkonyatkor. E hangra anyja rögtön hozza a fiú kb. hét éves kora óta varrott, díszített lánykérő tarisznyáját. A fiú búcsút vesz szüleitől, testvéreitől, fiúpajtásaitól, kéri a fővarázsló áldását. /A szertartásrend alapján az nem adja, ezekkel a szavakkal indokolva: „Nekem is csak egy van, az meg kell az én fiamnak!” Ez a válasz akkor is kötelező, ha lányai vannak, sőt, ha magtalan./ A legény ezek után lesunyja fejét, és útnak indul. Amikor megérkezik, leveszi tarisznyáját, és belenéz. Nem találhat semmit! Ezt a műveletet megismétli hatszor, mindannyiszor a négy égtáj felé fordul, és meghajol. A sűrű erdőbe érve kiszemel egy védett helyet, elrejtőzik és szenvedni kezd. E mozzanat a következő jelentést hordozza: a fiú magányosnak érzi magát szíve választottja nélkül. A faluban közben elterjed a híre a fiú szándékának. Az anyák felcicomázzák eladósorban levő lányaikat, és elküldik őket az erdő felé. Azok még nem tudják, hol a legény, ezért három évig illegetik-billegetik magukat az erdő körül. E szokás értelme a következő: ha netán süldő, kunyhóséletre éretlen lányt akar az anyja idő előtt férjhez adni, ez alatt a három év alatt termékeny menyecskévé serdül. A ceremónia célja, felderíteni, kibe lett szerelmes a humbi legény, aki ezalatt murmuragyökéren  és forrásvízen élve sopánkodik naphosszat.

     Ha megtörtént a fiú és a lány egymásra találása, ki-ki ahogy jött, úgy hazamegy. A lánynak a hazatérést követő első holdsarlótól kezdve jogában áll az arakuga kígyó levedlett bőréből készült ruhában járni, a legényt pedig az anyja a már előkészített ünneplő ágyékkötővel kezében fogadja. Jegyajándékként három hízott kemencényi mandulazabálót maga előtt hajtva elindul a lány kunyhója felé. Mesalliance esetében a lány apja terelgeti a jámbor állatokat, természetesen fordított irányba!

     A fővarázsló négy /kettő-kettő/ okapiért összeadja a párt. A fiataloknak csak a szemérmét takarja a Nagy Hamarimba Tök levele, egyébként meztelenek.

     A lakodalom lefolyása olyan, mint sok helyütt Európában, csak a külsőségekben /díszítés, öltözet, kellékek/, a köszöntőkben, a zenében, a táncokban, az ételekben, italokban, a feltálalás rendjében manifesztálódik némi eltérés.

     „Nincs annyi időnk – szólt az éltes humbi –, hogy végigjárjad az ősökről hagyományozódott tekervényes utat erdőn, mezőn át! Válassz gyorsan egy barnacselédet, aztán menjetek az istenek hírével! Megbolondítanak ezek a csuhások, főleg a fiatalokat! Egyre többet látom, nemcsak kunyhósodáskor, hogy modernista fiúk, lányok fügefalevelet viselnek! Erkölcsi fertő! Európa majmolása! Biztos vagyok benne, hogy az európaiak csak nevetnek rajtunk, kinevetnek bennünket! Nem vagyok ellensége a haladásnak, de ez megcsúfolása a humbiságnak! No, eredjetek! Tudom, ha élve megússzátok azt az Európát, úgyis visszajöttök!”

     Elmentek hát a misszionáriusok, vitték magukkal a két humbit, mint ahogy Noé a bárkájába terelt egy-egy párat az állatok közül.

     - Nem szép, hogy állatokhoz hasonlítja ezeket a szeretetre méltó fekete emberkéket!

     - Én már nagyon unom ezeket a feketéket!

     - Nekem meg a te hülyeségeiddel van tele a hamarimbám!

     Hetedik megelőzi az újabb vitát.

     - Nem sok van már hátra, aztán én megyek a dolgomra, ti meg akár meg is verhetitek egymást!

     - Szerelmes vagy bele?

     - Talán. Semmi esetre sem annyira, hogy a mi barátságunkat felcserélném az ő ingatag szerelmére, Bélám! Ennek a vén boszorkának mindig igaza van!

    Gizike felnevet, aztán hamiskásan mondja.

    - Fejezze be az olvasást, maga… maga kondúr!

    - Olyan gonosznak ismer, Gizike?

 

 

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 53. (A humbi mitológia… 5.) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. október 04. péntek, 06:17

Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 53. (A humbi mitológia… 5.)     Örültek, hogy Jézus nem tizenegy, vagy tizenhárom tanítványt választott ki! A siker reményében pater Salvatore beleadott apait-anyait a Hegyi beszédbe, de unatkozó arcukat látva szomorúan súgta oda társainak: „Előbb sikerül az egyetlen helyes útra terelnünk a távoli lakatlan szigetek őslakóit, mint ezeket a…” „Ne mondd ki, testvérem, az Isten ellen való volna! Ne csüggedjen a lelked! – förmedt rá Quasimodo atya. – Küzdelmünk a Respublica Christianáért nem lehet hiábavaló! Tudod, mit mondott a mi urunk, Jézus, amikor…” „Tudom, de unom az egészet! Csomagoljunk, és tűzzünk el innen a…” „Ne mondd ki, testvérem!” Az eddig csak az egek ostromára készülő tekintettel, összekulcsolt kezekkel hallgató Enrico atya most szóra nyitotta száját. „Testvéreim, jobbat mondok én néktek! Próbálkozhatunk mi itt ígéretekkel, mondhatunk parabolákat ezeknek, kilátásba helyezhetünk különféle büntetéseket, célt nem érünk velük, és a Szentatya /vajon ki tölti most be ezt a statust? / nem veszi jó néven. Nem tudom, mi okból, de Rómának nagy szüksége van e térség támogatására.” „Sokra megyünk vele, ha itt pusztulunk egy putriban! Az se biztos, hogy nem esznek meg!” „Úgy látom, a lelkedet a kísértő pedzegeti! Emlékezz vissza, amikor ostoba előítéletekkel telve megérkeztünk!”

     A misszionáriusok megjelenése előtt a humbik hírből sem ismerték az emberevést. A hittérítők próbálták meg az általuk feltételezett szokásukról lebeszélni őket. Addig-addig győzködték az agyukat, lelküket, míg megfogant bennük a gondolat: „Minden bizonnyal valami jó dolog lehet az, ha annyira nem tetszik a nagy fehér istennek!” Ily módon szereztek tudomást az emberáldozatról is. Hogy ne tűnjék öncélúnak ténykedésük, elhatározták, hogy szakrális áldozatot mutatnak be. De kinek? Sok-sok vita után abban állapodtak meg, hogy valamennyi istenüknek ajánlják a nem élvezhetetlenségig sütött emberhúst. A misszionáriusok mutogatásai s részben szavai – amelyekből a humbikban az ábrahám hangsor sokszori említése ragadt meg – alapján tető alá hoztak egy máglyát. Ez szó szerint értendő, hiszen náluk minden nap esett, csak fedél alatt lehettek valamennyire biztosak kísérletük sikerében. Egy költőféleség áldozati dalt is összetákolt, melynek lényege kb. ez volt: „Jaj, de jó az emberáldozat!”

     A nagyszabású terv végül is azon bukott meg, hogy a humbik az első alkalmat tiszteletben tartva szigorúan ragaszkodtak az önkéntesség elvéhez. Jelentkező nem akadt, amely tény alapján német és japán kutatók a humbi néplélek domináns elemének a gyávaságot tételezik. Pedig mindössze annyi az oka a máglya tüzétől való ódzkodásuknak, hogy a napon is majdnem megsültek.

     A misszionáriusok mosolyogva idézték fel fiatalkori dőreségüket, a humbik jóindulatú primitívségét. „Testvérek, hallgassuk meg, mi az a jobb, amit Enrico atya említett!” „Nos, testvéreim, vigyünk magunkkal egy vadembert Rómába!” Megütköztek a felvetésen. /Nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, ezért csak megemlítem, hogy vitájukban szóba került a véletlen, s ellenérvként Gondviselés, a misszionáriusok Rómába vezető útjának az istenéhez hasonló kiszámíthatatlansága. Már a jelölt személyén vitatkoztak, amikor elébük állt egy férfi, lemosta arcáról, testéről a barna festéket: kiderült, hogy a magyar ember fiának a fia volt. „Látom a szemükön, hogy útra készülnek, ha megengedik, magukkal tartok. Szeretném megkeresni azt a féltekét, azt a kontinenst, országot, falut, utcát, házat, ahol a nagyapám és az apám született!” Az atyák kérdezősködtek, majd elismerve, hogy a magyar tisztességes, istenfélő nép, elutasították a jelentkezést, mondván, hogy a Vatikánban sem estek a fejük lágyára! „Halál várna ránk, ha kiderülne a csalás!” Így is az várt rájuk! [Az ügy dokumentumait /beszámolójukat a viszontagságos utazásról, a jegyzőkönyvbe mondott vallomásaikat a Szent Inkvizíció előtt – arról, hogy hogyan nyírták meg a jelentkező humbi (hisz oktondiság homogenitást feltételezni egy népről, hisz mindenütt vannak opportunisták, kalandos kedvű vállalkozók, álmokat kergetők, vagy csak unalomból elkívánkozók) haját európai fazonra, hogyan öltöztették fel rendesen (bár a Szentatya azt mondta, hogy úgy néz ki, mint szaros Pista Jézus urunk neve napján), hogyan tanítottak meg neki több nyelvet, hogyan keresztelték meg, hogyan tanították meg miként lehet őszintén imádkozni, keresztet vetni, hithű katolikusként viselkedni magasabb körökben stb. –, az autodafé leírását/ bárki elolvashatja a vatikáni levéltárban.]

     - Megpróbálhatjuk – szólalt meg végül Salvatore atya -, de még egyszer próbát teszek velük, hátha nem lesz muszáj füllentenünk Isten földi helytartója előtt. Ha mégis, akkor ezt majd alaposan begyakoroljuk.

     Odalépkedett a várakozó humbik elé. „Jézusnál tartunk, ugye?” És felütötte Lukács evangéliumát. 

     - Mikoron pedig a város kapujához közelített, ímé egy halottat hoznak vala ki, egyetlen egy fiát az anyjának, és az özvegy asszony vala; és a városból nagy sokaság volt ővele. És látván őt az Úr, megkönyörüle rajta, és mondá néki: Ne sírj. És oda menvén, illeté a koporsót; a vivők pedig megállának. És monda: Ifjú, néked mondom, kelj föl! És felüle a megholt, és kezde szólni; és adá őt az anyjának.

      - Nekem még senki nem mondta, akkor sem… – Béla elmeséli a karácsony előtti  megverettetést.

    Hetedik megszeppenve, riadtan kérdez.

    - Te voltál az? Gondolhattam volna! A karácsonyi állapotod, a szilveszteri számomra érthetetlen óvatosságod, Márta elbeszélése… Ó, én marha!

     - Elmesélte?

     - Azt mondta, rossz társaságba keveredett.

     - Keveredett? Én úgy láttam, hogy élvezte a helyzetet. Meg is rúgott.

     - Még ma beszélek a fejével!

     - Inkább ne! Kár a múltat piszkálni.

     - Anyáddal együtt!

     Béla arcára döbbenettel elegy megbántottság ül.

     - Sanyikám, mi baja van Bélával? Tegnap az a „ki a magyar, ha én nem?”, ma meg Béla! Ha nem szeretném, ezek után a szavai után hányingerem lenne magtól!

     - Jól van már! Miért kell mindjárt nekem esni? Tudják, hogy nem úgy gondoltam! Tényleg hülye voltam, bocsássál meg, Bélus! Itt a kezem!

     - Azért máskor ne mondjál ilyet Hildácskára, meg az édes jó anyámra! – enyhül meg Béla, és kezet fog Sanyival. 

     A feszült csend keménységét Gebe igyekszik lágyítani. Gizikéhez fordul.

     - Maga mindenkit szeret.

     A vénasszonynak, noha mosolyog, ez nem igazán hízeleg neki. Szavai ellentétben állnak hangja lágy szelídségével.

     - Ne sértegessen! Mindenkit szeretni annyit tesz, mint senkit sem szeretni. A szerelemmel szemben, ami vak, süket, szenvedélyes és rövid, a szeretet lát, hall, mérlegel, válogat, megfontolt és hosszú évekig tarthat. A szeretet már-már barátság.

     Hetedik incselkedik.

     - Azt mondja, hogy a szeretet racionális?

     - Ha ez a szó azt jelenti, amire én gondolok, szerelemhez képest igen, de ne akarjon beugratni, mindössze annyit mondtam, hogy a szerető ember szíve kevesebbet ver, szeme tisztább, hallása kifinomultabb, mint a szerelmesé. Gondoljon csak bele: szeretek valakit, de szerelmes vagyok valakibe. Érti a különbséget!

     Sanyi felsóhajt.

     - Hogy lehet engem szeretni?

     - Ne tőlem kérdezze!

     Sanyi megzavarodik. A másik két férfire néz.

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 52. (A humbi mitológia.. 4.) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. szeptember 30. hétfő, 07:16

     Ujjongtak, amikor meghallották, hogy a férfi előbb elkészült, mint a nő! Jókedvűen kacsintottak egymásra: „Akkor már a gola is kész volt!” A humbiknál még ma is a férfi megy elöl az úton, s a nőknek ma sincs választójoguk, persze erre a megbeszélésre ők is eljöhettek. A bűnbeesés lefolyása hallatán a férfiak vészjósló arccal szóltak: „Szeretném én azt látni, hogy nem nekem szed először az asszony az ételből!”

     Sajnálták Ábelt, s a szemükre vetették a misszionáriusoknak: „Nem csoda, hogy kigömbölyödtetek, ha ilyen húst kedvelő istenetek van! A helyes, egészséges táplálkozáshoz szükség van növényi eredetű ételekre is!” Káin tettén sokan elszörnyedtek, ezeket azzal vigasztalta, hogy a járványokban sokkal többen elpusztulnak. „Jó, jó, de ő megölte az emberiség 1/4 – ét! Képzeljétek, ha felindultságában agyonüti az anyját is!” „Az már a fehér emberek baja lenne!" Az incestus kérdését elővigyázatosan nem vetették fel.

     A bábeli toronynál tanácstalanok lettek. Az eget ugyan naponta látják, de elképzelni sem tudtak odáig érni akaró építményt. Világukban egyedül a ragaszkodó hikko volt képes ilyen produkcióra, ő ráadásul felért, mégsem sújtották az istenek ekkora büntetéssel. „Azt mondtad, hogy abban a könyvben kívülről pont olyanok az emberek, mint a ti istenetek, miért ne lehetnének belülről is olyanok? Mit ér az olyan ház, amiben nem szabad lakni?” Amikor megtudták, hogy az övékén és a misszionáriusokén kívül még sok nyelv van, megkérdezték: „Ha ti meg tudtatok tanulni humbiul, nem fölösleges pazarlás ez? Mire volt jó az a hercehurca? Büntetés az ilyen?” Egyesek kérték, hogy a papok tanítsák meg őket idegenre.” „Lehet róla szó, ha átálltok a mi oldalunkra!” A jelentkezők csak csóválták a fejüket, mire a hittérítők szónok az özönvízzel fenyegetőzött. „Hagyd el! Még ha igaz is volt a bivulu, azóta nem ismétlődött meg! Amúgy meg mifelénk minden nap esik – eloltja tüzeinket –, ezekkel hát nem tudsz eltántorítani minket!” Lesz, ami lesz, a misszionárius végigmondta a történetet. A humbik megjegyezték, „Helárnak nem lett volna szíve ilyet csinálni!”, egyébként közönyösen hallgattak, csak a végén kérdezték, hogy az olajágat hozó galamb azonos-e a gabonájukat csipegetővel? A tüzes kénesőt érthetően átugrotta, belekezdett Ábrahámba, de amikor  Izsákra került a sor, és a humbik gúnyos ingerültséggel kiáltották, hogy  „A ti isteneteknek a vérében van a gyermekgyilkosság, és mást is rá akar beszélni arra !”, betelt a pohár, a Szentírást a földhöz vágta és elrohant. Egy asszony az elfutó után kiáltott: „Kikaparnám a szemét az uramnak, ha ilyen aljasságra vetemedne, még ha Hanga Anya parancsolná is neki!” A humbik csúfondárosan nevettek a misszionáriuson, és megölelgették az imént szóló asszonyságot. A misszionáriusok nem győzték a kereszteket vetni, csókolgatni a reverendák alól előkerült feszületeket ennyi hitetlenség láttán, hallatán.

     A Quasimodo atya által felsorolt tízparancsolatnak sem volt sikere a humbiknál. „Fertelmesen züllött világ lehet a tiétek, ha ennyi tiltásra van szükség, hogy megférjetek egymással!” „Akad, aki betartja ezeket a parancsokat?” Az atya nem válaszolt a kérdésre, nem mintha nem tudott volna erről akár órákig is mesélni, hanem, mert nem akarta megszegni a 8. parancsolatot. Lesütött szemmel szorította össze a száját.

     - Miért nem Jézus urunkkal próbálkoztak?

     - Az ám! Ha nem zsidó misszionáriusok voltak, biztos hallottak a Krisztuskáról!

     - Hetet-havat összehordasz itt nekünk! Gondolod, hogy egy zsidó elmegy olyan messzire?

     - Jézus is zsidó volt, mégis majdnem annyit járkált, mint Petőfi Sándor!

     - Az meg tót volt.

     - Tót az eszed tokja!

     Gebe segítséget kér /”Mondjátok már meg ennek a fajmagyarnak, hogy Petőfi mi volt!”/, de Sanyi nem enged.

     - Petőfit oroszok szúrták le, Jézust meg zsidók feszítették a keresztfára, a saját népe! Kinek is volt igaza tegnap?

     - Neked, hogy jól berúgtál

     Hetedik jobbnak látja odalapozni, és emelt hangon indítva folytatni a felolvasást.

     Furcsa, de a humbik mítoszaiban nincsen a keresztényékéhez hasonló, meghaló és feltámadó, ember alakban a földön élő, aztán istenséggé váló lény. Nincs Jézus, nincs Krisztus, nincs megváltás, mégis érdeklődve, néhol – mint a kánai menyegző a misszionáriusokat is nyeldeklésre késztető jeleneténél – hangos ujjongással hallgatták a pap térítő célzatú meséjét. A heveny érdeklődés meglepte, és a siker reményéveltöltötte el Salvatore atyát.        

     Lélektani sarkigazság, de hétköznapi tapasztalat is, hogy a már ismert, megtapasztalt dolgok, események, szituációk újbóli megismétlődése, felidéződése az egyénben és közösségben a biztonság és az elégedettség érzetét kelti. A humbi és a keresztény mitológia paralel mozzanatai involválták ezt a lelkiállapotot. Azért ujjongtak például a víz borrá változtatásakor, mert a magyar ember a pálinkás butykoson felül hozott egy demizsont is, majdnem tele jóféle egri vörösborral, megteremtve a humbi mandabor gyártás alapjait. /Ennek említés az Előszó jegyzeteinek szövegösszefüggésében nem volt indokolt! /

     A szeplőtelen fogantatás Hanga Anya történetét juttatta eszükbe. Többen megjegyezték, hogy Hanga túlment Márián, mert ő megőrizte lányságát, sőt szűz maradt Humbó világrajövetele után is!

     Büszkén döngették a mellüket, amikor meghallották, hogy a három király közül legalább egy fekete volt, de elkeseredett felháborodás váltotta fel a jókedvet a gyermekmészárlás hallatán. Nem is Heródest, inkább az istent és hírnökét kárhoztatták. „Ha tudta figyelmeztetni a veszélyre az egyik családot, miért nem ébresztette fel a többit is?”

      A misszionárius megvárta, amíg lecsillapodnak a kedélyek, majd folytatta. Keresztelő Szent János tevékenységének a lényegét az egyik humbi így fogalmazta meg: „Ő is azt csinálta, amivel ti próbálkoztok.” Egy másik ezt mondta: „Mi is csinálunk ilyet az ivulu körüli tóban!” A harmadik – filozofikusabb – megjegyzés: „Nincs új a nap alatt.”

       Derültséggel fogadták a Jézus 40 napos pusztai böjtjéről szóló beszámolót. Náluk a férfivá avatás rítusa hasonló ehhez. A korban lévő fiúnak egy ültő helyében végig kell néznie, amíg a frissen tojt pajon-pajon tojásból kikel, és szárnyra kap a kis madár. /Európai idő szerint ez kb. 40 nap. /A humbi férfiak talán legfőbb erénye a türelem. /Ez érthető, ha a humbi nők, főleg az anyósok temperamentumára gondolunk! / Ha megtörtént a beavatás, a férfivá serdült ifjú kereshetett magának megfelelő társat, megházasodhatott.  Megtörtént egyszer – ezért volt a derültség –, hogy egy fekete legény összekeverte a pajon-pajon tojását az Óriási Burbafa nem kevésbé óriási magjával, s várta az eredményt. A mag csírát eresztett, csemetévé szökkent /kb. 10 év alatt /, majd fává érett. A humbi nézte, nézte, várta, mikor áll meg a növekedés. Az is bekövetkezett, másodpercre pontosan 30 év alatt. Ekkor a humbi felnézett, kidüllesztette a mellét. Férfi volt! Gyerekkori szerelme gyengéden megsimogatta ősz haját, aztán ment az unokái után.

     Gizike felsóhajt.

     - Hiába, a szerelem megbolondítja az embert! Még a férfit is! – Bélára és Hetedikre pillant. Egyik sem veszi észre, mert Hetedik az olvasással, Béla, mert a tegnaptól kiszáradt szájának, torkának megnedvesítésével foglalatoskodik, továbbá Hetedik, mert már a könyökén jönnek ki Gizike szurkálgatásai, magyarán immúnis azokkal szemben, Béla, mert se lát, se hall Hildácska újbóli lehetősége óta. Ha észreveszi, biztosan elvörösödve ad igazat Gizikének.

 

 
Az ember, aki fákat ültetett E-mail
Írta: Baudolino   
2013. szeptember 29. vasárnap, 09:57

Az ember, aki fákat ültetett

Forrás: http://www.erdekesvilag.hu

Egy egész erdőt ültetett az indiai Dzsadav Pajeng, a férfi több mint 500 hektár dzsungelt teremtett egymaga. A 47 éves Dzsadav Pajeng 14 évesen kezdte el fákat ültetni az észak-indiai Asszam tartományban, mert rádöbbent, hogy a helyi állatvilág szenved az árnyékhiánytól. “A kígyók megdöglöttek a napon, mert egyszerűen nem volt hova árnyékba húzódniuk” – idézte a brit Metro újság India fő fásíját.

Dzsadav Pajeng

Dzsadav Pajeng

Dzsadav Pajeng

Dzsadav Pajeng

Mielőtt belekezdett az erdősítésbe, riadóztatta az erdészetet, ám ott azt mondták, hogy a területen úgysem terem meg semmi, így ők nem ültetnek semmit, de ő megpróbálkozhat a bambusszal. Dzsadav Pajeng 1979-ben kezdett fákat ültetni, amelyek idővel dzsungellé cseperedtek és sűrűsödtek. A hatóság csak 2008-ban fedezte fel az áldozatos, jótékony munka eredményét. Javára annyi írható, hogy legalább örömmel fogadta és nem vágatta ki.

Dzsadav Pajeng

Dzsadav Pajeng

Dzsadav Pajeng

Dzsadav Pajeng

Dzsadav Pajeng

Dzsadav Pajeng

Dzsadav Pajeng

Dzsadav Pajeng

Dzsadav Pajeng

 

 
 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 51. (A humbi mitológia… 3.) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. szeptember 16. hétfő, 06:33

       Egyébként a humbik és isteneik kapcsolata a kölcsönös bizalmatlanságon alapszik. Tűzzel könyörögnek például – a főistenek receptje szerint – az esőistenek valamelyikének, s évszázadok óta nap, mint nap /sőt napjában többször is / bosszankodnak, hogy a meginduló vulu eloltja áldozatukat. Az istenek halálát kívánják olyankor! Felvilágosult gondolkodóik reformjavaslatokkal álltak elő a téren, hogy milyen szertartást lenne célszerű bevezetni a mindennapos esők övezetében.

      A humbik igazából nem tisztelik isteneiket, nem nagyon hisznek bennük, emiatt azok fölöttébb bosszankodnak, igyekeznek ártani nekik, ahol csak lehet. Amikor aztán a humbit valamilyen baj éri, és ezt egyszerűen a balszerencsének tulajdonítja, és nem rimánkodik segítségért, mi több, fel se néz az égre, akkor az adott baj okozására és az annak rendbe hozatalára szakosodott istenségek kart karba öltve küzdenek a megszégyenülés, az elbizonytalanodás, s azok okozói, a humbik ellen a saját érvényesülésük érdekében.

     - Nem értem, hogy ha ilyen rossz viszonyban vannak, miért nem szoktak még rá az egy istenre?!

     - Várj! – Hetedik lapoz, keresgél. – Megvan!

      A misszionáriusok megpróbálták szűkebb korlátok közé terelgetni őket, prédikáltak nekik a monoteizmusról. Átnevelési kísérletük legyőzhetetlen akadályokba ütközött. Kezdetben sikernek könyvelhették el, hogy sikerült megosztaniuk a humbi közvéleményt. A létszámcsökkentés híveinek és ellenzőinek tanácskozásáról később jegyzőkönyv készült. Idézek a könyvből. A neveket kihagyom, egyrészt mert bonyolultak (persze nem annyira, mint viselőik), másrészt kinek jelent valamit, mondjuk a Munungaharabosomini – Mindig álmos, de a tanácskozásokon éberen figyelő és véleményt nyilvánító – név? Csupán a H. (hívő) és az E. (ellenző) szimbólumokkal jelölöm az álláspontok kifejtőit. A pro és contra véleménynyilvánításokat szintén elhagyom.

H. Annyira felgyülemlett földünkön a gazság, hogy csak egy – értitek: csak egy! – erőskezű isten fékezheti meg, másképp a végromlás lesz osztályrészünk!

E. Eltúlozod a veszélyt! A diktatúra egyébként csak ideig-óráig jelenthet megoldást! A mi népünk mindig demokratikus érzelmű volt!

H. Nem szabadság ez, hanem anarchia! Ne keverjük össze a kettőt!

E. Te pedig ne nézz minket engedelmes, üres fejű báboknak!

H. Én az összhumbiság érdekeit tartom szem előtt! Azt hiszed, nem szeretem a népemet?

E. Ne vitatkozzunk azon, ki a humbibb! Mit tudsz még a fehér emberek istene mellett felhozni?

H. Egyszerűbb lenne az életünk, ha csak egyhez fohászkodnánk!

E. Szerinted tud humbiul? Megérti a némákat, a beszédhibásakat?

H. Ő mindent tud!

E. A mindentudás ellustítja az embert, gondolom az istent is!

H. Aztán meg kényelmesebb, kevésbé fáradságos lenne egyszerre letudni a ceremóniát, mint most tüzeket gyújtogatni, pumpót sütögetni a sok falánk istennek! A dolog gazdasági oldaláról nem is beszélve!

E. Megszoktuk már, egyáltalán nem megerőltető, s nem hiszem, hogy drágább, mint az idegenek által ajánlott egy isten, meg a hozzá szegődött kompánia! Azok hús-vér emberek, gondolod, hogy beérik azzal a kevéskével, amit a mostani isteneknek fizetünk? Nézz rá erre a négy kövér csuhásra! De valójában nem is ez az igazi gondom! Ha egy összemberi illetőségű istenre térnénk át, akkor a figyelmének hány %-a jutna egy humbira?

H. Ő mindenkire egyforma figyelmet szentel!

E. A bűnösre és a jóra, a csecsemőre és az aggastyánra egyaránt? Ez abszurdum! Ez irracionális!

     - Ilyen hivatalos, kacifántos megfogalmazásokat a bankban is ritkán hallottam, olvastam – állapítja meg Béla.

     - Egy jegyzőkönyvnek ilyennek kell lennie!

     Legsúlyosabb kifogásuk a tervezett istenváltással szemben, társtalansága volt. „Egy humbi isten sem lehet sose magányos!” A misszionáriusok erre a szentlélekről kezdtek el papolni, amit végképp nem tudott megemészteni még az alapvetően kiegyensúlyozott humbi elme sem. Egymás szavába vágva, ágálva, vigy- és vicsorogva értetlenkedtek, bőszülten tiltakoztak, érveltek.

     - Hogy lehet három, ami egy?

     - A bárány lelegeli füveinket, a galamb felcsipegeti a gabonaszemeket, a tűz felperzsel hajlékainkat, minket is elemészt!

     - Miért nincs felesége annak az istennek?

     - Biztos az asszonyt is megölette, mint a fiát!

     - Igaz, hogy Hüzül is cserbenhagyta Hanga Anyát, de a mi isteneink vállalták az apaságot, felnevelték Humbót és Humbát, nem engedték még azt se, hogy valaki csúnyán nézzen rájuk, nemhogy fölszegezze egy fára!

      A misszionáriusok haragra gerjedtek, de nem volt náluk az inkvizíció pompás eszköztára, a korbács, a fogók, a kínpad, a körmök alá elhelyezhető vastövisek, még egy pár spanyolcsizma sem akadt, csak egy rongyosra olvasott Biblia. Egyikük fenyegető mozdulattal elő is vette, hogy nyomatékot adjon szavainak, hiszen latin nyelvű volt, és akkoriban a humbik latinul sem tudtak olvasni. A humbik megszagolták, megnyalták a Szentírást, a misszionárius a kezükre csapott, ezt dohogva: „Még mit nem! Tán egérnek hiszitek magatokat?” Erre szétrebbentek.  A misszionárius a Könyvet, mint egy cecelégy- /lat. Glossina, fr. mouche /csapót – a magasba emelve fejből kezdte el mondani Mózes első könyvét. E könyvecskével nem célunk népszerű brossura megalkotása a hittanoktatás számára, az izgalmas olvasmánynak csak azon mozzanatairól esik szó, amelyeket a humbik kommentáltak, így a megjegyzések ismeretében kicsit mélyebben belepillanthatnak a kis fekete nép gondolkodásába.

     A hat napos lázas munkálkodásról megállapították, hogy majdnem úgy írták meg, mint ahogyan a valóságban lezajlott, bár kételkedtek abban, hogy egy isten ezt véghez tudta vinni, legyen bár erős a tüdeje, beszélőkéje. A beretváltabb eszűek azt is pedzegették, hogy ugyanaz az isten nem készíthette el a mocsarat, az elefántot, és a mocsár fenekén álló elefántot, amelynek füleit egyre többen növényként értelmeznek. Ugyanezt a problémát vetették fel a humbi filozófusok, amikor azt boncolgatták, hogy legalább két isten kellett: egy, aki „megszólta” a mozdulatlan világot, és egy másik, aki afelől intézkedett, hogy pl. a mamut elefánttá zsugorodhasson! /A misszionáriusok kb. másfél évszázaddal Darwin előtt voltak ott! / Többen így okoskodtak: „Hogyan valázhatta egy isten az életet és a halált, a szépet és a csúnyát, a jót és a rosszat? Ha egy mindentudó istent feltételezünk, elvárhatjuk tőle, hogy választani is tudjon!”

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 50. (A humbi mitológia… 2.) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. augusztus 31. szombat, 05:30

       A humbi mitológiában harmincöt esőisten működik Helár irányítása alatt. Ezen mindjárt nem csodálkozunk, ha egy pillantást vetünk a humbiai csapadék /értsd eső, tágabb értelemben pára, harmat / megoszlását ábrázoló térképre! Nincs rá mód, hogy hic et nunc mindet bemutassuk, csak a két szélsőséget említem. Az ivulut és a bivulut. Az ország mértani középpontja fölött évezredek óta tanyázik egy felhő. Minden óra 23. percében egyetlen egy csöppet bocsát ki magából, amely tökéletese függőleges irányban, egyenletes sebességgel hull lefelé, pályáját és sebességét nem zavarja sem északi, sem déli passzát. Ez az ivulu. A vize táplálta tavacska humbi zarándokhely. „Aki iszik abból a vízből – tartotta magát a szólás egészen a fehér ember jöttéig –, azt nem fogja a kard éle!” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a dárdán, az íjon, a parittyán és a husángon kívül fegyvert nem ismertek! A karddal is ugyanaz a helyzet, mint a gerlével.  A magyar ember sűrű pálinkagőzös pillanataiban kiabálta, hogy „Kard ki, kard!” Ott még nem tartanak, hogy a tavacskát körülkerítsék, belépési díjat kérjenek, tehát a barbár önzés /értsd modern kapitalizmus/ kísértete nem járta még be lelküket /megvetés a kivételnek/, de a közelben lakókat áttelepítették távolabbi helységekbe, hogy nekik is meg kelljen tenniük a veszélyes és fáradságos zarándokutat.

     - Ezek a humbik komanisták, hogy így törekednek az egyenlőségre?

     - Olvashattad az újságban, hogy ott is vannak különbségek, van diktátoruk, van politikai ellenzék.

     - Pedig olyan szeretetre méltónak tűntek!

     - Nem fenékig tejföl az élet náluk sem, Gizike!

     - Tényleg, mi van Tejessel?

     - Áthelyezték Székesfehérvárra.

     - Egy gonddal kevesebb.

     - Azt hiszed?

      Gebe kételye nem alaptalan, de Gizike mintha mondani akarna valamit.

       - Milyen jó is lenne, ha a világban egyetértés uralkodna, nem lennének gazdagok és szegények!

       - Már megbocsásson, de amikor még aktív állományban volt, a szegényeknek adta oda a testét?

       - Mit képzel rólam? Nem voltam én semmiféle állományban! Az ostoba kérdésére következő a válaszom: kurva voltam, nem prostituált! Föld és ég, víz és tűz a kettő. A prosti üzletet csinál, a kurva játszik, a prosti színlel és hazudik, a kurva őszinte! Az egyik átveri a férfiakat, a másik boldogabbá teszi őket. A prostituált a szív ellensége, a kurva a szív szerelmese. Néha áldozata!

     A férfiak megtapsolják Gizikét.

     - Lehet, hogy Hilda mégis csak szeret? – mormolja alig hallhatóan Béla.

     - Szépen beszélt, Gizike, de a világ, hála az atyaúrtermészetnek, sose fog úgy működni, amilyenről az előbb álmodott!

     - Kedves Főnök, te is tudod, hogy egy állat nem hazudik, nem lop, nem gyilkol!

     - Az almafa se, amiről Éva lelopta az almát!

     - Ne butáskodj! Komoly dolgokról beszélgetünk.

     - Kinőttünk már az állatvilágból, nálunk van az értelem!

     - No és, mire használjuk azt a roppant sok eszünket?

     - Muszáj feszt gondolkozni? – förmed rájuk Sanyi. – Majd’ szétesik a fejem! A tied nem?

       Béla az önmaga előtt felcsillantott remény igézetében nem hallja a kérdést, így nem is válaszol. Sanyi Hetedik felé fordul.

     - Mi van azzal a másik esővel? Olyan megnyugtatóan tudsz olvasni.

     A bivuluról csak könyvekből tudnak a humbik is, még a legidősebbek sem emlékeznek rá. Tökéletes ellenkezője az ivulunak. Nem határolhatók be földrajzi koordinátái. Azt írják a könyvek, hogy egész Humbiföldre kiterjedt, de ezt az adatot abból a történelmet taglaló műből vették, amit Muzul diktált, és a humbi istenek érvényességi köre Humbia /Nem úgy, mint például a magyarok istenéé!/, nem tudnak róla, és nem is érdekli őket, hogy mi történik a határokon túl. (Szégyen, de még az Óperenciás tengerről, s az Üveghegyről sincs tudomásuk!)

Nem rendszeres jelenség, bár ennek tudományos igazolásához minimum három esemény szükséges. Ha elfogadjuk a történészektől, hogy a bivulu azonos a Gilgamesben és a Bibliában is dokumentált özönvízzel, megmagyarázhatóvá válik az – eddig – egyszeri előfordulás ténye. Csábító, de nem problémamentes azonosítás! Míg a Gilgamesben hét, a Bibliában negyven napig és éjszakáig zajlott a nagy mennyiségű csapadék földre érkezése, addig a bivulu néhány másodperc alatt bevégezte dolgát, a humbi lakosság majdnem totális megsemmisítését. Mintha egy Humbia méretű felhő szakadt volna le, egy tömbben zuhant alá a víz! Az európai agynak mindez elképzelhetetlen, ezért hihetetlennek tűnhet! Humbiában – biztos, ami biztos – talonba tettek egy istent a bivulu számára is!

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 49. (A humbi mitológia… 1.) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. augusztus 21. szerda, 12:08


A HUMBI MITOLÓGIA ÉS NÉPRAJZ NÉHÁNY KURIÓZUMA BELEÁGYAZVA AZ ÁLLATOK ÉS A NÖVÉNYEK TOVÁBBI ISMERTETÉSÉBE

 

 

     Ma már minden, magára valamit is adó tankönyvük így kezdődik: „Kezdetben vala Charles Darwin.” (Igen, ők is elsajátították a betűvetést. Hangjelölő ábécéjükben helyet kaptak a már említet különcködő hangok jelei is. – Ezért használhattuk az élővilág jellemzésekor a humbi neveket. – A hagyományos beszédmódhoz már csak egy-két öregember és konzervatív politikus ragaszkodik.) Ez inkább tisztelgés a nagy kutató és tudós emléke előtt, hiszen a humbi mitológia azon az állásponton van, hogy kezdetben Hanga Anya vala.

     A humbi mitologikus gondolkodás kezdetén még nem ismerték Darwin tanítását. Ismerték viszont a majmokat /lat. Simiidae, a francia megfelelőnél indokolt a hím- és a nőnemet is közölni, tehát singes, ill. geunons /, és ez az ismeretség komoly fejtörést okozott az ősfilozófusoknak. A tűz körül guggolóknak magyaráztak.

     Hanga Anya teremtette a humbit, az embert.

     A majmok nagyon hasonlítanak a humbikra, az emberekre.

     Az elvárhatónál is jobban, ami gyanús.

     Vajon a majmok előbb voltak-e, mint a humbik?

     Vajon ha Hanga Anya teremtette a majmokat is, mi volt a célja velük?

     Előfordulhat, hogy a humbik a majmoktól származnak?

     Vagy a majmok a humbiktól?

     Humbiemlékezet óta egyik átalakulásra sem volt példa!

     Egyáltalán, meddig tart a humbi emlékezet?

     Honnan tudhatta az Humbó, hogy ő Hanga Anya munkájának az eredménye?

     A majmok és a humbik látszanak, Hanga Anya nem.

     Hanga Anya atyái Muzul, Tumm és Cécseplin, de ki az anyja, vagy anyái? És kitől vagy kiktől valók Hanga Anya apjai, meg az övéké…

     Az akkor éppen esedékes fővarázsló, Heremtibondolingajajahum a 4. pontnál előkotortabaltáját, az 5. és 6. ideje alatt eljutott Pompás Gyilkoska nevű szívós cserjéhez. 7.-től 8.-ig tartott, míg megfelelő bunkót faragott ki. A 9. és a 10. a visszaút ideje volt.

S mielőtt eljutottak volna a 11.-ig az egyre szimpatikusabb ősfilozófusok, A Tűz Körül Ugráló, Csakis Az Isteneknek Kedves, Ezért Megtűrt, A Humbik Italkészletét Szédítő Gyorsasággal És Mennyiségben Apasztó Férfiú agyoncsapta őket.

     - Hányat?

     - Arról nem írnak.

     - Valamennyit agyon kéne ütni!

     - De vagdalkozós kedvedben vagy!

     - Miért, hát nincs igazam? Semmit se csinálnak, csak pofáznak! Ha egy napig dolgoznának egy kőbányában, megtudnák, hogy milyen a magyarok istene!

     - Nem rosszabb, mint a tied!

     - Az enyém folyton dolgoztat, lopásra kényszerít!

     - Sanyikám! Ez nagyon csúnya volt magától! A nyomorúságáról is, a tolvajkodásáról is csak maga tehet! Ne keverje bele a jó istent!

     Béla tágra nyílt szemmel kérdez.

     - Maga hisz istenben, Gizike?

     - Az isten bennem van! Ezért mondom, Sanyikám, ne engem okoljon!

     Béla tágra nyílt szemei mintha obulusért könyörögnének.

     - Azt mondod, hogy a varázsló agyon ütötte azokat az embereket? Mit tudnak csinálni, ha meghaltak?

     - Amit majd te, nyugszanak a seggükön, amíg el nem rohadnak!

     - Ha a halál ilyen egyszerű, miért ilyen bonyolult, zavaros az élet?

     Hetedik olvasni kezd.

     A halált a humbik – még a mai, felvilágosultak is – így határozzák meg: Út, Amelyen Nincs Akadály. A halál kezdetben fontos szerepet játszott hiedelemvilágukban. A századelő régészete a temetkezési szokások változását a három réteg temetőinek feltárásával állapította meg. A történészek értelmezésében még vannak eltérések.

     A legősibb rétegből a csontváz mellett lábbelit is találtak.

     A másodikból a lábbeli elkészítéséhez szükséges anyagok és eszközök kerültek elő.

     A harmadikból csak csontok.

     A történészek egy része ezt a nyilvánvaló tendenciát a klimatikus viszonyok negatív megváltozásával, s a humbik ebből következő fokozatos elszegényedésével magyarázza. Mások a humbik halállal, ill. a túlvilággal kapcsolatos képzeteinek leépülését látják benne.

Manapság a humbinalisztikával foglalkozó kutatók tömegét hozza lázba a harmadik értelmezés, amely a kis nép gondolkodásmódjából vezeti le rokonszenves következtetését. Érvrendszerének gerince: „Amikor meghalt az első rétegből felszínre került humbi, a többiek így gondolkoztak: Itt e lábbeli, hogy utadat jól tudd járni!   A másodiknál: Ha járni tudsz, meg is tudod csinálni a lábbelit! A harmadiknál: Minek neked a lábbeli, ha nincs akadály az utadon?”

     Jót nevetnek az agyafúrt humbikon, de Sanyi és Béla nevetésébe gyanakvás és tétovaság költözik be.

     Sanyiéba a gyanakvás.

     - Ki hallott már arról, hogy a halott járkálni tud?

     Béláéba a tétovaság.

     - És ha rozsdás szögbe lép? Még vérfertőzést is kaphat!

     Gizike hangjába menten belezökken az ingerültség.

     - Minek iszik, akinek az agyába megy az ital?!

     A béka villódzó szemmel kiált fel.

     - Brek!

     A Főnök feláll, hogy kinyújtóztassa lábait. Gebe és Hetedik követik példáját. Pohárral kezükben sétálgatnak a zöldülő gyepen. Szemmel látható, hogy a fáknak is elegük volt a hosszú télből, levélrügyek feslenek, zöldes árnyalatúvá teszik a késő délutáni langy levegőt. Gebe felnyúl, leemeli a fáról a levelit. A béka az orrával bökdösi a borostás arcot. A Főnök mélyeket lélegez.

     - Mondjon bárki bármit, az élet akkor is szép! Igaz, fiúk? Szeretlek mindnyájatokat! Ezt a csökönyösen bumfordi Sanyit, aki néha olyan, mint egy buta gyerek, a gyerektelen, rút madonnát, Gizikét, akinek a helyén van az esze és a szíve, a keszeg, de amint hallom, cápaakaratú Bélust, aki még mindig szereti az édes jó anyját! És titeket, drága barátaim!

     - Magadat ki ne hagyd!

     - Ne nevess ki, Gebém! Tudom, néha fellengzős vagyok, ha kell, egy kis hazugságért sem megyek át a szomszédba, de most is, ez is én vagyok! És leszek, amíg csak élek!

     Hetedik érzi, a Főnök valami fontosat akar közölni velük. Érzi, de nem tudja, mi az. Évődve kérdez.

     - Minket csak a hátunk mögött fogsz jellemezni?

     - A humbiknál maradva: az istenek őrizzenek! Megmondom én a szemetekbe, hogy Gebe olyan, mint egy hirtelen nagyra nőtt medvebocs, te meg olykor, mint egy szeleburdi, meggondolatlan, rakoncátlan kisfiú!

     - A békáról is van gondolatod?

     - Van, de ne haragudj, róla most nem beszélek. Elvesztette egyik gyerekét.

     Hetedik a homlokára csap, aztán a Főnök jobbjához nyúl, mosolyogva megszorítja.

     - Gratulálok! Mióta tudod?

     - Cirka másfél órája.

     - Ezt nem mondhatod komolyan, én már vagy egy hete beszéltem róla!

     - Édes Gebém, nem a békaporontyról van itten szó, hanem, hogy gyereket várok! Apa leszek! Fiam lesz!

     - A feleséged tudja már?

     - Elválok és elveszem Hédikét.

     Mintha egy giccses, hatásvadász regényben olvasná, vagy Helár esdeklésének értelmezné a cigarettához közelítő gyufa lángját, az eső nekikezd. Nem áll ugyan szándékában, de ők hárman úgy érezik, hogy megtisztítja a Főnököt, kimossa belőle az elmúlt és az eljövendő gaztetteket, még a bűnös gondolatokat is.

     Kint maradnak, csak a béka húzódik be Gebe zakójának zsebébe, és Gizike szalad be a házba, hogy egy pillanat múlva megjelenjen a Lavórral, s azt az ereszcsatorna alá helyezze. A hármak a kert kellős közepén állva, Béla és Sanyi a diófa alatt fekve örvendeznek a zápornak, amely a tavasz biztos jele.

     Hetedik a másnap délelőtti tűző napon megszárított könyvből olvas tovább.

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 48. (Humbik könyve; Növények, állatok stb.3. [Figyelmetlenség miatt rövid – a szerző megjegyzése]) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. augusztus 12. hétfő, 05:56

A követhetetlen polpikot az Előszóban már említettem.

A végére hagytam azt az állatot, amelyik már most az imperialista világ érdeklődésének a középpontjában áll, nevezetesen a Bolhát, Akit A Vakondok Se Látott, De Érezte Csípését! A bolhát, amelynek fosszíliája megrengetheti világunk alapjait nem csak képletesen értve! Sok mindent tudok, de semmit nem árulok el róla! Van sokkal fontosabb is a pénznél, s hiába, hogy a Föld mélyének titka milliónyi pénzt hozhatna nekem, senkit nem avatok be tudásomba! Ha illetéktelen kézbe jut, annyit jelentene, hogy „finita la commedia”! Könyörögve kérlek titeket, jobb érzésű embertársaim: ÁLLÍTSÁTOK MEG KONDÚRT, A GONOSZ FŐVARÁZSLÓT!

  Ennyit röviden e színes nép náluk is színesebb élővilágáról! E föld isteneket termő táptalaja mesébe illő életformáknak is otthont, menedéket biztosít.

     Még egy, már-már a humbik apoteózisával felérő megjegyzés: minden évben, a vulucsorgatás havának 38. napján megemlékeznek a struggle for life áldozatairól. Színes köveket szórnak szanaszét hazájuk földjén.

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 47. (Hunbik könyve; Növények, állatok stb. 2.) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. július 19. péntek, 05:16

Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 47. (Hunbik könyve; Növények, állatok stb. 2.)

A humbi flóra érdekes példánya az elefántfül.  Hatalmas levelei azt a képzetet szállásolták be a humbik agyába, hogy a mocsár fenekén álló, ormányukkal lélegző, és a partra csak éjszaka kimerészkedő elefántok fülei. Megmosolyogtató naivitás, hiszen még az egészen fiatal elefántoknak sem zöld a fülük!

     A mélabús hampa örökös szomorúságának okát mindmáig nem tudják. Egy botanikus minden sértő szándék nélkül, együtt érző hangon megkérdezte tőle, mire felháborodva olyat káromkodott (a hiányzó hangokat levél- és kacslejtésekkel pótolva), hogy az később a humbi szállóigék könyvébe is belekerült. Ekkor keresztelték át csúnya szájú hampának. Egyes rendszerezők szerint a hampák két alfajáról van szó.

     Nem ritka a név megváltoztatása állataiknál sem. Példának elég megemlíteni a lopkodó körmöst. Megtévesztette a humbikat mozgásának sajátos koreográfiája: halkan, patahegyen közlekedik, mint a tolvajok. Kiderült, hogy nem ezért mozog így, hanem mert nem akarja felriasztani álmukból a szunyókáló állatokat, növényeket. Nem bűnöző típus, enni is csak annyit eszik, amennyire szüksége van! Tolvaj körmös volt.  A lopakodó körmös nevet kapta.

     Egy másik állat, a ragaszkodó hegyi hikko a szellem erejének gyönyörű példázata. Sem körme, sem tapadó korongja, lábai silányak ahhoz, hogy sokáig szorítani tudjon, mégis a legkiválóbb famászó. Pusztán ragaszkodásával kúszik egyre feljebb. Egy alkalommal egészen az istenek birodalmáig ragaszkodott, akik nagyon megrémültek.

Azt hitték, elérkezett bukásuk pillanata! Meg van írva ugyanis, hogy addig játszhatnak papásat, illetőleg mamásat fölöttük, amíg egy eleven humbi át nem lépi birodalmuk mezsgyéjét. Szerfölött nagy kő esett le szívükről, amikor meglátták a hikkot.

     A fürgefarkú hulupon semmi különös nincs, ugyanolyan, mint a többi hulup, csak gyorsabb. Olyannyira, hogy mire észreveszik, már csak a farkát látni. 

     Az arakuga kígyó is a szent állatok közé tartozik, bár magányos! Kezdetben ők is sokan voltak, s hogy kígyó voltukat igazolják, a farkukba haraptak. Csakhogy nem önnön farkukat marcangolták, hanem a másikét, olyan eredményesen, hogy kipusztulás fenyegette a fajt. A humbiknak köszönhetik néhány példányuk létezését. A legtöbb humbi azonban mit sem tudva minderről az arakuga kígyónak köszön ezt-azt. (A „Hej, arakuga kígyó, letérdelnék előtted, ha nem félnék marásodtól, de így is hálát adok neked, mert…”  kötelező formulával indítva.)

     Humbia flórájának egyedülálló tüneményei a högönfélék. Négy fajuk ismeretes.

A tréfás högön rendkívüli humorérzékkel terem például egy banánt. Jön a humbi, összefolyik a szájában a nyál, felnyúl érte, mire a banán kókusszá változik. A humbi azt is szereti, ismét felemeli a kezét, ám a kókusz már ananász! Erre már nem fűlik a humbi foga, nem is nyúl utána. Ilyen ez a högön! A műveletet türelemmel elvégzi a vidéken élő összes gyümölccsel. Ezért is a tájnyelvi neve türelmes mögöny. Nincs az a humbi, aki szedett volna erről a fáról kedvére valót! Emiatt nem termesztik, csak az idegenforgalom végett ápolnak egy pár példányt. Hogy a bevétel nagyobb legyen – és mert a turista kapni is akar valamit a pénzéért, most nemesítik azt a változatot, amely nem megy el a végsőkig, csupán néhány átalakulást végez. (A fehér ember természetesen mindet leszedi, ha szereti, ha nem!)

     Az általános högön szinte semmitmondó neve (a humbi nyelv ismerőinek többet mond a humbujitakaramonosabuliamé) ne tévesszen meg! Az egész világegyetemben, talán még a nem szénalapú kultúrákban is példátlan, és nem csak azért, mert egyetlen egy van belőle! Kosztolányi barátunk írta megrendítő versében, hogy a fán nem „nő egyforma két levél”. Nem valószínű, hogy fánk olvasta a verset, ennek ellenére tökéletesen megvalósítja a benne foglaltakat (no, nem úgy néz ki, mint aki meghalt, vagy halni készül!): több ezer levelének mindegyike más és más! Más méretű, más alakú, más erezetű, más színű! (Még tűlevele is van!) Ugyanígy a virágai! Más-más szín, más-más illat, más-más sziromzat! Őt tervezték Humbia zászlajára és címerébe, de a keserű tapasztalatok miatt lemondtak erről a tervről, ugyanis többen – mohó kalandorok, gyűjtők, magáncégek, titkosszolgálatok – próbálkoztak a megszerzésével. Ezeket a kísérleteket olyan illatáradattal verte vissza, amelyhez képest gyermeki csíny volt a németek támadása Ypres-nél…

     A másik két fajt nem az öncélú játékosság vezérli. Az érzékeny vagy mimózalelkű högön a humbi lélek mély empátiával megáldott ismerője. A kezdet kezdetén a kaméleonfa nevet viselte, mert ahogy észrevett egy közeledő humbit, sötétbarna színt vett fel a törzse, lombozata. A humbikat (és ennek következtében az őt) ért kellemetlenségeket a már akkor is érzékeny lelke nehezen viselte. Most ekképpen viselkedik: már messziről megérzi a közeledő ember lelkiállapotát, hangulatát, és mire a szomorú, nyomott kedélyű ember melléje ér, már olyan színekben, illatokban pompázik, hogy a humbi nyomban felvidul. Kedv- és hangulatrontást sohasem okoz, akkor sem, ha nem rokonszenvezik illetővel!

     Az élni vágyó högön onnan kapta a nevét, hogy ha kivágják, újra gyökeret ereszt. Ha megint kivágják, megint kinő. Ha házat építenek belőle, sokféle módon bizonyítja életszeretetét. Például ágakat növeszt anyaöl vagy bölcső alakúra, s ringatja a humbi csecsemőket. Mivel fals hangja van, csak akkor dúdolgat, énekelget bölcsődalokat, ha a felnőttek nem hallják. (Nyers prózai fordításban az egyik dal: „Aludj, aludj, kicsi ember, nemsokára eljön az utolsó álom, a Nagy Átalakulás! Akkor majd tested engem táplál, meghálálja, amit most érted teszek. Ne vedd ezt sürgetésnek, csak aludj, aludj, kicsi ember!”)  A kis humbi szerencsére nem érti még, a búgó hang, a ringás és a fából áradó melegség elaltatja. Ezt látva a högön is lehunyja szemeit.

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco):Kosztolányi az alvilágban 46. (Humbik könyve; Növények, állatok stb. 1.) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. június 14. péntek, 09:03

 

A HUMBI NÖVÉNY- ÉS ÁLLATVILÁG KURIÓZUMAI, AZOK NÉPRAJZI, MITOLÓGIAI VONATKOZÁSAIVAL

 

Nem vagyok szakértője sem a botanikának, sem a zoológiának, ezért csak annyit közlök e témákról, amennyi elég ahhoz, hogy még rokonszenvesebbé tegye a humbikat! Minden olyan növény- és állatfaj, amely Európában honos, Humbiában is megtalálható. Sőt – mint azt olvashatják – néhány európai illetőségű madár is átszeli az ország légterét. Ezek leírásával nem akarom rabolni az idejüket. Egy rendkívüli jellegzetességre hívom fel az önök figyelmét! Az élők világa – ez alól kivételt képeznek az élő emberek – ragaszkodik a politikai határokhoz. Szemléletes példa erre az olaitatepajé nevezetű futónövény, amelyik az országhatárnál megtorpan egy pillanatra, de mert a természet törvénye kötelezi, és mert nem akarja, hogy gyávának tartsák, a határon túl pijungafű néven fut tovább! Ebből is észrevehették, hogy vannak kizárólag itt egzisztáló fajok! Ám az akár még Európában fellelhetőnek is akad tulajdonsága, amely megkülönbözteti fajtársaitól. Legalábbis, amíg Humbiában tartózkodik, mint a gola. Emlékezhetnek Humba és Humbó „nászdalára”. Nos, ne higgyék, hogy a maguk gólya szavát hallották! A hang az más, de a gólya /lat. ciconia, fr. cigogne / ugyanaz! Így képzeljék el az – akkor még – gólya utazását! Elindul egy alföldi faluból, mondjuk Újszászról, Bakó Zoli bácsi házának kéményéről, mert érzi az ínycsiklandó mongó illatát. Ezért a békához hasonlatos kétéltűért évente megteszi ezt a zarándokutat Humbiáig. A határnál – valamilyen bonyolult pszichofiziológiai folyamat eredményeként – „nyelvet cserél”, vagyis a „kelep-kelep” helyett a „gola-gola” hangsort emlegeti. E madárhoz egyedülálló humbi szokás kapcsolódik: mielőtt – nehézkesen, a behabzsolt mongóktól eltelve – a hűvös Európába indul, a humbik a nyakába kötnek egy-egy csecsemőt. Máig tart a heves vita ennek magyarázatáról. A historikusok az ókori Spárta gyakorlatára utalva a jelenséget „Tartaiosz szindrómának” nevezték el. Újabban a náci orvosok, a kontraszelekció fogalmát bizonyos népekre /szóhasználatukban fajokra / is kiterjesztették, és egy olyan gola kitenyésztésén kísérleteznek, amelyik egyszerre több csecsemőt bír el. Adja az Ég, hogy más megoldás ne jusson az eszükbe!  A mítoszokkal foglalkozó tudósok meggyőződése, hogy minden legendának van reális magja. Esetünkben – szerintük – az, hogy valamikor régen a humbik egy gola csőrében a szokásosnál nagyobb mongót láttak, s hiába, hogy a gyerekek száma a többszöri ellenőrzés után sem hibádzott, futótűzként terjedt el, hogy a goláknak indulásukkor csecsemőket kell adni, másképp itt maradnak, és nemcsak az apróságokat fogják felfalni. A humbik tehát minden évben, miribivirágzás idején kiválasztják a nyeszlett, nyáladék kisdedeket és azt csinálják velük, amit már leírtam. A golák egy idő után beletörődtek abba, hogy a visszaút egy részét plusz teherrel a nyakukban kell megtenniük, de a mongófalatért még ezt is elviselik. A Tekenőt Övező Nagy Kemény Szürkeségen átkelve azonban gyorsan levetik málhájukat, átadják a szomszédos masszi törzs tagjainak, akik a nyálukat csorgatva várták már a szállítmány érkezését. A piciny humbik további sorsáról nem tudunk biztosat, csak feltételezések vannak. A szellemi néprajzzal foglalkozók azzal magyarázzák e szokás makacs fennmaradását, hogy a humbik irracionálisan ragaszkodnak ősi rigmusaikhoz, mondókáikhoz. A „Gola, gola, hosszúlábú gola…”, illetve a „Gola, gola, gilice…” kezdetű termékenységi nótákhoz is! / A gilice (< gerlice < gerle = lat. turtur, fr. tourterelle) egyébként a dalos kedvű magyar ember közvetítésével került be a humbi nyelv lexikai állományába. Csak oda, hiszen náluk ismeretlen ez a gyönyörű madár! Szó van, madár nincs – szent állattá nyilvánították hát a gerlét is.  Hasonló a Soem Látott Virub szentségének oka: őt egyszer látták, de nem hittek a szemüknek! /

      Amikor egy álomtalan éjszakán megvilágosodott bennük a szaporodás sexualis természete, összehívták az Öregek Tanácsát, de hiába. A fellebbviteli fórum, a Főhumbik Bizottsága aztán kiókumlálta, hogy ha a gola önhibáján kívül nem hozhat gyermeket, és az ének átírását, Helár ne adj’, törlését az íratlan törvények tiltják, más feladattal kell megbízni. Azóta a gola szakadatlanul hordja a pici humbikat. A masszik nagy megelégedésére.

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 45. (Humbik Könyve; Az ember születése 2.) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. május 24. péntek, 05:34

     Ember? Ez a magányos kis jószág az ember? – hüledeztek, álmélkodtak az istenek. Féltek. A tökvirág utolsó fellobbanása beléjük ültette ezt az érzést. Féltek, de ennél jobban rühellték a magányt. Mindegyikük elképzelte magát rokonok, barátok, ismerősök, ellenségek nélkül. „Mit érne a tudás, a halhatatlanság, ha nem lenne, akivel megoszthatnám örömömet, bánatomat, akivel időnként örökharagban lehetnék?”

     Elkezdték szétvagdalni a Nagy Hamarimba Tök ovális terméseit. Néhány isten a magokat a földbe szórta, és megkérte Helárt, öntözze meg. Hiába intézkedett az esők fő-főistene, hiába kért, rimánkodott, fenyegetőzött, csupán az a néhány csepp hullott a földre, ami a megrémült, eltorzult tekintetű szemeiből pottyant ki. Az isteneknek az égbe gyökerezett a lába. Émelyítő mocsárszag, rothadó avar kesernyés illata áramlott kitágult orrcimpájukba. Nem szóltak, nem is néztek egymásra. Az utolsó Tök tojásdad rőtvörösét nézték. Egyikük sem próbálkozott azzal, amire rendeltetett! Egyikük sem kísérletezett felhőröptetéssel, árnyékélesítéssel, csiganoszogatással, tükörcserepek ragasztgatásával. Önmagukba forduló, üveges tekintetük előtt Helár intő kudarca lebegett. Egyedül Názijének, a legfiatalabb istennek volt bátorsága megmarkolni és a Tök fölé emelni szablyáját. Az Utolsó Tök a szablyasuhintás nélkül is kettévált.

     Benne egy másik kis humbi feküdt, egy kislány.

     Az istenek tudták, másként nem tehetnek, magukhoz fogadták, gyámolították, míg eladóvá nem cseperedett, akkor díszes ceremóniával a humbi legényhez adták.

A fiatalok szégyellős mosollyal néztek egymásra, majd egymás mögé néztek, majd egymás mellé néztek, de nem láttak magukhoz hasonló lényt sehol. Feltámadt bennük a szaporodás ösztöne.

     - Gola, gola, hosszúlábú gola – dalolt az ifiasszony

     - Gola, gola, gilice – kántálta az újember.

     A nászszertartástól késő éjszakáig hívogatták a madarat. Elfáradtak, lefeküdtek szorosan egymás mellé. Mind a ketten érezték, hogy ez jó!

     Gyönyörű nép lett a humbi.

     Hanga pedig vénlány. Mélységesen gyűlöli őket. A humbik ennek ellenére szeretik őt. A férfiak kedvenc istennője, míg a nőik szívét a délceg Názije dobogtatja meg évszázadról évszázadra.

     Az állatok is félve húzódnak félre a humbik elöl, s a növények meglapulnak. Az Élnivágyó Högön kivételével.

     Az isteni éra lezárult.

     Utolsó aktusként Muzul, Cécseplin és Tumm materializálódott, és emberi alakot öltve meglátogatta Humbót és Humbát. Egyes források utalnak arra, hogy a sor végén ott caplatott Luli is. Ez után már csak egy alkalom volt, hogy egy istent beszélni hallott valaki. Ez a beszélő isten Muzul volt. Zavartan megköszörülte a torkát, majd imígyen szóla.

     - Ember, mi megtettük, ami a képességeinkből és az erőnkből tellett. Ennyire futotta. A nevedre íratjuk a Földet. Most már rajtad és utódaidon van a sor. Vigyázz, el ne cseszd, amit tőlünk örököltél! S hogy lásd, nem vagyunk hálátlan szülők, megtanítunk téged egy-két mesterfogásra. Ha valamit nem tudsz önerőből megoldani, ezekkel a trükkökkel bízvást fordulhatsz hozzánk! Ha tudunk, segítünk, s ha nem, legalább érzed, hogy nem vagy egyedül ebben a világmindenségben.

     Megtanították az első emberpárt (tulajdonképpen többet, hiszen Humba az első gyermekével várandós volt már) azokra a rítusokra, amelyekkel zökkenőmentesen tudják felvenni a kapcsolatot az illetékes istennel.

     - Ha valamilyen oknál fogva nem valósul meg a kontaktus, tüzed lángja és füstje arra jó lesz, hogy elijessze tőled az állatokat.

   Muzul bevégezte mondandóját, meghajolt az Ember előtt. Kezet fogtak Humbóval, Humbáét megcsókolták, közben gyöngéden megsimogatták a hasát, és eltűntek.

 

 

 

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 44. (Humbik Könyve) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. május 16. csütörtök, 07:32

 

AZ EMBER SZÜLETÉSE 1.

 

A Nagy Hamarimba Tök egyidős a világgal. Már a halandó istenek is a hatalmas levelei, apró tüskékkel borított, karvastagságú indái árnyékában találtak enyhülést, örökké pompázó virágjában gyönyörködtek, s ha ütött a biológiai óra, ágbogas gyökerei közé vonultak végső nyugovóra. Nem ártott neki se nap, se szél, túlélte a Semmit is. A művelt európai a szent szót ragasztotta volna rá, de amikor az első fehér emberek megjelentek itt, Európa már a sokadik barbárság korát élte, s tudjuk, hogy a fausti ember kognitív és spirituális attitűdjét a Sátánnal kötött örökbarátsági szerződés erősen befolyásolja, így a neoconquistadorok megelégedtek a termés sütőtökként történő animális bezabálásával.

Hanga kisistennő kora óta szerette volna megsimogatni, kiönteni előtte szívét, lelkét, de nem tehette, mert amíg férjre nem lel, a humbi istenek leánya nem tekintheti meg a Tököt. A házasság előtti szüzesség kötelezettsége mellett ezt a hagyományt is nagyon komolyan vették. Ha megtalálta a szívének tetsző istenlegényt, a násznép előtt az istenleánynak meg kell fürödnie a Nagy Hamarimba Tök terméséből önkezével elkészített kádban. Hanga Hüzült választotta, Muzul fiát, a gyanú és a vendégbarátság istenét. Megtörtént a lánykérés és Hanga elindult. Kiszemelt egy megfelelő méretű tököt, levágta és kettéhasította. Szeme-szája tátva maradt. Egy fekete gyermek feküdt benne, összegömbölyödve. (Mint később, a kellő tapasztalatok megszerzése után az anyaméhben feküsznek majd.)

Megijedt Hanga: odavan híre, neve! Egy isten se mossa le róla ezt a szégyent! Ráadásul Helár, a fő-fő esőisten a kárörvendés istene is! S hogy a baj még nagyobb legyen, a tanúskodásra kirendelt vén istenasszonyok mellett megérkezett Hüzül, és legkevésbé a vendégbarátság látszott rajta. Hanga kétségbeesetten mentegetőzött.

     - Nézz rá, kedvesem, hiszen ez csak egy humbi! Egy humbi! Még csak nem is hasonlít rám!

Megnevezte hát Hanga a humbikat.

Lettek a humbik. Egyelőre csak egy.

Hanga megmenekült Hüzül (és családja) bosszújától.

Hippe, a férfiszépség és a leendő foglalkozási ártalmak istene, Hüzül magtalan öccse titokban szerelmes volt Hangába. Véletlenül tanúja lett a lány kudarcának, hallotta védekezését. Segíteni akart: olyan csúffá tette imádottját, hogy az nemcsak hogy humbira nem hasonlított, hanem még Hüzül is köszönt és bemutatkozott neki, a rút öreg istennők hátán pedig felborzolódott a szőr. Amikor a köréjük sereglő istenek meglátták a perpatvar okát, nem tudták, hogy a tökhéjban Ember született.  A majmok felháborodva, vicsorogva kikérték maguknak, aljas rágalomnak, rosszindulatú meggyanúsításnak nevezték a találgatást. „Ezen szőr sincs és beszélni sem tud!”

A kis humbi pislogva nézte az állatokat, a – kevésbé mozgékony – növényeket, a napot, a felhőket, a mennydörgést, a villámlást, az esőt. A Nagy Hamarimba Tök élénksárga virágát. A virág hirtelen lángolni kezdett, nagy tölcsére forgott, mintha be akarná szívni a mindenséget. Az istenek és az állatok megigézve figyelték az őrült kavargást.

Honnan, honnan nem, Hanga bukkant elő és egyenesen a lángoló tökvirág középpontjába tartott. Az isteneket ismeretlen erő bénította meg, moccanni sem tudtak. Látták, hogy ez az erő vezeti Hangát is egyre beljebb a tűzbe.

Megszólalt a virág.

-          Embert szültél, és magára hagytad!

Hanga érezte, hogy a lángok körülfonják, de nem félt, mert a tűz hűvös volt, ártalmatlan. Dacosan felelt.

-          Nagy árat fizettem érte! A szépségemet és a becsületemet vette el tőlem az ember!

-          Az élet fontosabb mindkettőnél.

-          Nem! Ez az utolsó szavam: nem segítek.

Kitépte magát a lángokból és eltűnt.

 

 
Tánczos G. Károly: Gizike szövegei 56. E-mail
2013. január 30. szerda, 07:55

A szó elszáll, a pillantás megmarad.

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágba 43. (Humbik Könyve; evolúció 2.) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. január 30. szerda, 07:53

Voltak viták az elosztáskor, sőt azt követően is. Muzulnak a madarakkal volt problémája: némelyik repülni sem tud, csak totyog, szaladgál a földön, van, amelyik még kapirgál is, ráadásul a repülni tudok is fákon, sziklákon töltik idejük jó részét, és mégis Tumm beosztottjai! Vagy meg kell tiltani – úgymond –, hogy a madarak leszálljanak a Földre, vagy…

- Nyugodj meg, testvér! Látod Cécseplin sem pöröl a felhőkért! A madarakkal amúgy sok a bajom, felzabálják a magokat, mások az állatokat, leszarják szavaimat. Egyszer-kétszer a fejemre is pottyantottak.

- Igazad van, bocsáss meg! Talán az irigység mondatta velem, mert tiéd az Ég, ahol az istenek élnek – adta meg magát Muzul.

Tummnak szeget ütött a fejébe ez a mondat.

Csapra vertek egy felhőt, s örömmel nézték, hogy Cécseplin mosolyog, sőt együtt iszik velük.

Csak akkor derült ki, hogyan értelmezte Tumm Muzul beszédjét, amikor a Láthatókat kezdték szemrevételezni, kiválogatni, szóval a nagy lajstromozás megindulásakor: az istenek fölötti abszolút uralomért. Így gondolkodott: Muzul gyáva, megalkuvó, Cécseplin megelégedetten él, mint halai a vizeiben, Lulit ígéretekkel le lehet venni rozoga lábáról. Az Öregistenek Tanácsa elé terjesztette és elfogadtatta 95 pontból álló Isteni Munkatervét /az Önök nyelvén Álmoskönyvnek is szokták fordítani/. A kilences szám nála az istenek – különösen az ő – tökéletességét, az ötös a házasságot, családot jelentette, ami elsősorban Luli megenyhítésének céljából került be a programjába. /Az ötös ekként jött létre: van három férfi Főisten és a vén Istenasszony, aki alacsonyabb rendű, de nem annyira, vagyis kettő. Három meg kettő mindig is öt volt, akkor is, amikor még nem léteztek számok!/ Tummnak volt egy adu a kezében, amit demagóg módon fel is használt, az emberrel való fenyegetés, amivel elérte, hogy az istenek kezdetben alávetették magukat az akaratának, miként az élő és élettelen Láthatók is, akiknek sorsa felől – azt hitte – kénye-kedve szerint döntött. Amelyik isten, állat vagy növény nem engedelmeskedett, kitántoroghatott más vidékére a Földnek, vagy – ha nem isten volt az illető –kipusztulhatott. Az itt maradottakat elnevezte és hivatásrendekbe sorolta. Igyekezetét egy idő elteltével a többi isten megmosolyogta, kinevette, és ment a saját feje után. Teremtőerő híján az evolúció után kullogtak.

Rend lett! Mindenki tudta, elfoglalta és védte a helyét.

Most már jöhetett az ember!

 

Az istenek sokszor elképzelték, milyen lehet majd ez a lény. Úgy vélték, az ámbrás cetre fog hasonlítani, mert olyan nagy, de ahogy a Tekenőből eltűnt a tenger, vele az ámbrás cet, lemondtak erről. A mamut sem volt jó tipp, elefántnyira összement. Egyre többször pillantottak az erdőnek arra a részére, amelybe a majmok költöztek, de a majmoknak eszük ágában se volt változtatni szokásaikon! Végül is oda lyukadtak ki, hogy ember pedig nincs. Az a sok szellemi munka, civakodás, veszekedés, ami a megelőlegezett ember megelőlegezett tulajdonságainak, esetleges mesterségeinek, foglalkozásainak istensége fölött tört ki, úgy látszott, hiábavaló volt.

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 41. (Humbik Könyve; theológia 2.) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. január 14. hétfő, 10:50

 

A korábban már voltakkal kezdték: A Nappal, a Holddal, a bolygókkal, ezután napi nyolc órában teremtettek. Tumm jóvá akarta tenni botlását, az éjt nappallá téve dolgozott. Muzul és Cécseplin veszélyben érezték a teremtést, figyelmeztették kollégájukat, hogy ez így nem lesz jó. Tumm éppen a 39,5 órát akarta létrehozni, amikor az intés jött. Csalódottan nézett rájuk, de látva, hogy nincs harag a szemükben, lemondott tervéről. A három isten tenorja, basszusa, baritonja nyomán hihetetlennek tűnő tárgyak is születtek. Csak néhányat azok közül, amelyekre az isteneknek abszolút nem volt szükségük: öreg barna szekrény, lepattogzott zománcú lavór, nyikorgó ágyak, törött tükör, üres demizson, kép a falon, bicegő hokedli. Teljesen belerekedtek. Még egy istennőre futotta, aztán fájront! A lényeg, hogy majdnem minden kész, és a szaporodás is biztosítva van. A humbi istenek sok szempontból felvilágosultabbak a humbiknál. Például nem hisznek a gólyamesében. Muzulék azonnal tudták, mit kell tenniük: gabonaáldozatot mutattak be Luli előtt. (Aki ennek ellenére megtermékenyült!) Az istenek őt tekintik ősanyjuknak. „Szedjék még kend, ősanyánk, ebből az ízletes miribi levélből!” – szoktak neki kedveskedni.

 

Mielőtt Muzul, Tumm és Cécseplin nemzé – vagy mit csinált vala velük – a többi istent, történt valami. Egy özönvíz. Tumm tehetett róla. Lelt cókmókjában egy kevés maradék teremthetőt, és neki épp a vízözön jött a szájára! /Tumm személyiségét sokan próbálták már megfejteni. Egyesek apró figyelmetlenséggel magyarázzák a katasztrófát, mások „schizophréniát” emlegetnek mentségül. Van, aki a gonosz, pusztító istenség prototípusát látja Tummban./ Istenfeletti erőfeszítéssel átvészelték az istenek, még szaporodtak is. Szemére vetették Tummnak, hogy ilyen badarságra fecsérelte az utolsó Igét ahelyett, hogy benépesítette volna az Eget és a Földet! Az egyikük (személyét még homály fedi) – talán megsejtve a mai nemzetközi bonyodalmak okát – megemlítette a föld alatti térséget, mire a másik kettő felháborodott, hogy nem gondol a víz alatti ürességre. A merészebb fantáziával rendelkező Cécseplin Ég fölötti világról is beszélt. Ám hiába tátogtak ezután az istenek, főleg Tumm, annyi szó hagyta el az ajkukat, mint a leendő halakénak.

 

Az istenek pedig így sokasodtak vala.

Mint azt már említettem, Muzul, Tumm és Cécseplin megteremték Lulit.

Ugyanők „nemzék” Hangát, aki szüle nékik számos istenfiakat és istenleányokat, és a humbik ősanyja leend.

Külön-külön is folyt a nemzés.

Muzul nemzé Hüzült, kinek ágyékából számos nemzetség sarjadt, és Hippét, ki magtalanul búsulkodék vala.

Tumm nemzé Hukkit, aki számtalan istenivadékkal örvendezteté meg az ő urát, Hegent, kinek utódaiban szerfelett gyönyörködék, és Harmát, akit szívből gyűlöl, de nem tudá, hogy miért.

Cécseplin nemzé Hillu 1-et, Hillu 2-őt és Hillu 3-at, akik egy napon /?/ születtek vala, s akiknek nem kevés utódja lőn,, és nemzé Hompit, gyerekeinek kedvenc anyját.

 

Ez a humbi istenek históriájának első fejezete. Eljutottak a halhatatlanságig, és láták az istenek, hogy az igen-igen jó! De éjszakánként a humbi mitológia különböző pontjain fel-felhangzik a halált hívó, embert káromló, néha crescendóig fokozódó panaszos üvöltés. Persze mi, whitefülű európaiak ebből semmit sem észlelünk, hiszen a humbik istenei hallhatatlanok is!

 

 

- Hű, ez kemény volt! – sóhajt Sanyi, és a többiek egyetértenek vele.

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 40. (Humbik Könyve) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. január 10. csütörtök, 07:17

 

THEOLÓGIA

(hittudomány, vallástan)

 

Hajdanában-danában, az időknek még azon legelején, amikor nem is volt idő, az istenek miden kifürkészhetetlen szándék nélkül csámborogtak egyik színes golyóbisról a másikra. Aztán kipécéztek egy fényesebbet, nem túl nagyot, nem túl kicsit, a Napot. Céljuknak ez is megfelelt, hiszen nem volt céljuk. Ellipszis pályára álltak rá, mondván szabályos, mégsem egyhangú. A Földnek is akkortájt kezdett benőni a feje lágya, mert ha akar valamit, hideg fejjel kell gondolkodnia! Nem voltak túlzott igényei, annyit kívánt, amennyi az Élethez kell. Kiválasztott magának két nyugodt fókuszpontot, fütyült a galaxisokra. Az istenek eleinte féltek attól, hogy lesnek. Nem találták túlzottan praktikusnak a gömb alakot, a lapos jobban megfelelt volna nekik. Ám akármerre jártak, mindig talpon maradtak. A forgással is bajuk volt, úgy érezték magukat, mint a kimenőnapos inasok vagy szobalányok a vurstliban a lánchintán. Megszokták ezt is. Az idők legelején az istenek mindössze annyiban különböztek a humbiktól, hogy voltak. Megszülettek ráncosan, éltek évmilliókig az időtlenségben, s meghaltak ráncosan. Igen, kezdetben az istenek is halandók voltak. Égi halandók! Haláluk után bűneik és erényeik szerint jutottak az Alsó vagy a Felső Világba. A Középső Világ megmaradt a leendő humbik számára. Kihalt az Ichtyodeus, a Tirannodeus, a Dinodeus. Kihalt az istenelőd, az  előisten. Az ősistent is ez a sors fenyegette, amikor elkezdett csöpögni a Megfagyott Szivárvány. /”Plötty! Platty! Plitty, plitty! Plötty!”/ Nagy volt az öröm istenéknél! Megmenekültek! Ezt mondotta a Szivárvány: „A Tekenő rejtekében meglelhetitek, amire vágytok. Vigyázzatok! Visszanézni nem szabad!” Az egyik szemük sírt látott még, a másik már az örök életet. Az istenek szinte a mennyben érezték magukat!

 

Aztán megjelent az első Baj: merre van a vissza? Aztán a második: merre van az oda? Gyanították, hogy a kettő összefügg egymással. Össze-, vagy talán szét/?/dugta fejét a Vénistenek Tanácsa. A sürgősség ellenére évekig /évezredekig?/ vitatkozgattak. (Fajspecifikus tulajdonság ez a humbi istenvilágban!) Egyszer megszólalt Muzul: „Megvan!” Hangja nyugtató hatású volt (ezt persze csak ők érezték), rábízták magukat Muzulra, aki menten útjelző táblává változott. (A humbik istenei azóta szükség esetén bármilyen úttáblává át tudnak változni, sőt más alakban is megjelennek láthatatlanul.) Ahová Muzul, a nyíl mutatott, várost alapítottak. Függőkertekkel, szökőkutakkal díszített, káprázatos láthatatlan várost. (Mire a humbik megjelennek, már híre sem lesz. Hamvát néha még felkavarja egy-egy meghasonlott forgószél.) Ék alakja volt a városnak, keskeny éle éppen „oda” mutatott. Domba javaslatára ugyanezen eljárással megjelölték a visszautat is. Az így keletkezett rombuszt látva újra felmerült a kérdés az istenekben: merre van a vissza, ill. merre van az oda? Megoldották. (Gyerekistenek játéka az ilyen rébusz, még ha a megoldása évmilliókba is kerül!) Végre útnak indulhatott IX. Muzul, VI. Tumm és IV. Cécseplin. Útjuk hosszú volt, rögös és satöbbis.

 

A Megfagyott Szivárvány intelméről teljesen megfeledkeztek. Különösen VI. Tumm. Hátranézett. Semmi. Megint hátranézett. Semmi. Harmadszor is hátranézett. Sóbálvánnyá vált szinte az ijedtségtől. Társai után kiáltozott. Erre már IX. Muzul és IV. Cécseplin is hátrafordult: a Semmi! Követte őket útjukon. Mindent felfalt, naprendszert, istent, függőkertet… Most estek csak igazán pánikba a maradék három istenek.

- Ez hát az ára a halhatatlanságnak!

- Ez meg akar enni?

- Mire várunk? Futás!

Futottak. (A makacs tények szorításában meg kell jegyeznem, hogy e sorsdöntő milliárdnál is több pillanatban IX. Muzul harántcsíkos, VI. Tumm fehér, IV. Cécseplin kockás inget viselt.) Futottak az istenek. A szemük se nézett hátra. Szerencsésen odaértek. Leöblítették egy korttyal a nagy ijedelmet, megtörölték a szájukat, és abban a minutumban halhatatlanokká lettek. Ebben az új minőségükben sóhajtottak egy nagyot. Ez a humbi isteni időszámítás – „god time „ – kezdete: „A Semmi előtt körülbelül másfél méterrel”. /S. e. cca 1,5 m/ A szorgos semmit-tevés eredménye utáni leltár: 1, azaz egy talpalatnyi Föld + 3, azaz három halhatatlan, de elkámpicsorodott isten. És A Nagy Hamarimba Tök. Mit lehet csinálni?

 

Muzul az átéltektől haloványan emlékezett rá, hogy a néhai öregistenek emlegettek egy kiveszett mesterséget: „Teremtés, vagy mi az isten!”

- Azt hogy kell?

- Neked kell tudnod, te vagy a rangidős!

- Lehet, hogy mese? Olyan mondvacsinált dolog?

- A teremtésit! – Muzulba visszatért az életkedv. – Ez az!

Rögtön ki is próbálta.

- Hahó!

Abban a pillanatban ott termett a hahó. Lőn. Megvolt a módszer! Lajstromba kellett szedni a rengeteg teremteni valót, szólt hát Muzul lajstromot. Megosztották a munkát.

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágba 39. (Humbik Könyve) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. december 29. szombat, 22:51

 

A NÉPNÉV PROBLÉMÁJA

 

Megnevezte a magyar ember (miként azt – hamarosan látni fogják – jóval előtte Hanga is tette) a humbikat, mi is e néven illetjük őket, de valójában honnan ered e kis nép neve? Ahhoz a rövid időhöz képest, amennyi a humbinalisztika megszületése óta eltelt, meglepően sok álláspont alakult ki a kérdésről. Az alábbiakban röviden sorra vesszük az egyes típusokat, hogy kimutassuk azok tarthatatlanságát, néhol képtelenségét, előítéletre alapozottságát, majd kísérletet teszünk a minden valószínűség szerint egyetlen helyes válasz megfogalmazására. X. úr hatalmas jegyzetapparátusát mellőzzük, lévén könyvecskénk célja a figyelem felkeltése!

 

A/Cinikus, vagy legyintő

Szórványosan előforduló nézet. Képviselői az egészet Witznek tekintik, s a humbi szót a humbugból /csalás, szélhámosság, szemfényvesztés/, esetenként a humorból /tréfálkozás/ eredeztetik. Elintézhetnénk azzal, amivel a nagy magyar író, hogy a humorban nem ismerünk tréfát, de van egy figyelemreméltó tény: e táborból sokan a hun-elmélet /lásd alább!/ hívei voltak, s csak akkor változtattak véleményükön, amikor megtudták, hogy a humbik négerek!

 

B/Tekintélyelvű

A német tudományosságban terjedt el az azóta visszaszorult nézet, amely a Humboldt-testvérekre vezeti vissza a szót. Az –i kicsinyítő- vagy becenévképző kétségtelenül gyakori a németben, de a keresztneveknél! És itt ugyebár nem a Lexi vagy a Karli Willi népről van szó! Az sem meggyőző érv, hogy a Humboldtok ketten voltak, s a bi a kettősséget jelöli. A német tudósok nem tudnak megszabadulni a tekintélyelvtől! Mostanság – angolszász nyelvterületen és átlátszó politikai célzattal – David Hume nevét erőszakolják bele a magyarázatba. A magyar tudósok egy része is hasonló úton jár a két Hunfalvy elképzeléssel.

 

C/Délibábos

A magyarok (egyre nagyobb) magányával, európai nyelvi idegenségével magyarázható szenvedélyes rokonkeresésünk. A humbi-magyar rokonítás nem meglepő, ha belegondolunk, hogy egy 1825-ben megjelent szakkönyvben a szerző azt állítja: a piramisokat véreink építették. A magyaroknak rokon kell, mert ellenség volt és van elég! A probléma összefügg a hunok magyarokkal való azonosításával, amit legrészletesebben N.N. (remélhetőleg P.) Anonymus tárgyalt, s amelyre most nem térhetünk ki. Az elmélet egy feltételezett protohun bi /nyíl, vörheny, ínysorvadás/ szóval operál. E szó zöngés bilabiálisának hatására a hun hangsor denti-alveoláris nazális explozívája is bilabializálódott. Tetszetős magyarázat, de ember- és néprajztani bizonyítékok nem támogatják.

 

D/Ökológiai

A humbi mentalitás, temperamentum félre-, ill. nem értéséből fakad a hombár /magtár, gabonatároló láda/ szóra való visszavezetés! Eszerint a humbi férfiak feladata a magvak válogatása, összegyűjtése és tárolása, ámde vérmérsékletük, ebből következően gondolkodásmódjuk, s vele együtt magatartásformájuk egyik domináns, karakterisztikus sajátossága a lustaság. Képesek lennének egész napokat ücsörögni, heverészni a gulungafák árnyékában, ha nem küldené őket haza az éhségük, kocsmába a szomjúságuk. Nyelvtörténetileg is sántít ez az okoskodás, mert a hombár szó perzsa – török – szerb-horvát – magyar fejlődési sor eredménye.

 

E/Ügyes, vagy kényelmes

Két elmélet van még hátra. Közös jelzőket kaptak, mert egy tőről fakadnak: semmitmondó általánosítás és a probléma elkenése lényegében mindkettő. Az elsőre /Homo, azaz ember szóból való eredeztetés/ kár szót vesztegetni! Kérdezzük: van-e humbi kerek e világon, aki tud latinul? A másik álláspont képviselőinek két rokonszenves vonása van. Egyrészt az, hogy hipotézisről beszélnek, nem az egyetlen, megdönthetetlen igazságról, másrészt, hogy nem kívülről erőszakolják rá a nevet a népre, hanem önelnevezést, immanens fejlődést emlegetnek. Ők a hangutánzó szói eredetre esküsznek. Az ellentábor tagjai arra hivatkoznak, hogy a Humbiában ma élő állat- s részben növényfajok egyike sem hallat olyan hangot, amely igazolná e hipotézist, s eleddig eredménytelenek az ősállathangtani kutatások is.

 

Végeredmény

Pedig a hangtannál van a megoldás! Csak másképpen! A humbi nyelv egyik – egyelőre megmagyarázhatatlannak tűnő – sajátossága, mondhatnók rejtélye, hogy hangkészletükből hiányzik néhány hang. Egyszerűen nem áll rá a szájuk, tudományosan: elégtelen az artikulációs bázisuk. Ez nem okoz semmi problémát, mert ezek a „hangok” fonematizálódtak, jelentésmegkülönböztető szerepre tettek szert! A humbit jelentő „szóalak”  is tartalmaz ilyeneket! A kimondhatatlan „hangokat” kézjelekkel, mozdulatokkal stb. pótolják. A népnevet pedig – mint ahogy szent állataik kivétel nélkül hasznosíthatatlanok, élvezhetetlen húsúak – tabuvá nyilvánították! /Az, hogy Hanga Anyának sikerült áthidalni a mélységes szakadékot, más tészta!/

A humbiknak tehát gyakorlatilag nincs önelnevezésük!

 

 

. Dőljön le egy kicsit, Sanyikám! – szól Gizike. – Ez a serkentő, friss tavaszillat jót tesz magának, higgye el! Te meg, fiacskám, olvassál még.

 

 

KOZMOGÓNIA

(a világ keletkezésének elmélete)

 

 

BUMM!!!

Az istenek csak erre emlékeztek és ott kavargott körülöttük a világ.

Zavaros volt, gyámoltalannak látszott, de kifejezetten világ volt.

 

 

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 38. (Humbik Könyve) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. december 19. szerda, 22:51

Talán szentségtörés, hogy egy előszó elé odabiggyesztünk egy megjegyzést, de az Önök érdekében így kell eljárnunk. Ha nem ezt tennénk, szaporítanánk a jegyzetek számát. A tudós szerző az egy oldalas szöveghez nem kevesebb, mint 50 lábjegyzetet illesztett. A pozitivista tudományosság iskolapéldája! Nos, van közöttük olyan, amelyik csak a szűkebb szakmának szól, mint például a címben szereplő dióhéj egzakt magyarázata, vagy amikor a jegyzetben közli a 3427,5 méter átváltását fényévbe. Ezeket kirostáltuk éppúgy, mint a szakirodalomra történő utalásokat. Azokat a lábjegyzeteket természetesen közöljük, amelyek a megértéshez föltétlenül szükségeltetnek! Tervünk, hogy ennek a népszerűsítő könyvecskének a kiadása után átadjuk az anyagot és a terepet az arra hivatott szakembereknek, akik előkészítik a teljes mű kiadását, és saját kutatási eredményekkel kibővítve a szakmai nyilvánosság elé tárják ezt a korszakalkotó munkát. /A „társszerzők/

 

ELŐSZÓ

A HUMBI-KÉRDÉS TÖRTÉNETE DIÓHÉJBAN

 

(A humbi, Humbia fogalmakat kezdetben – a magyar ember /homo Hungaricus, l’homme hongrois/ revelatív kijelentéséig – látszólag indokolatlanul, anakronisztikusan használom. Értsék jól, és bocsássanak meg nekem!)

 

Az országot1 elsőként2 a délportugál3 Cristoforo Belamendos4 járta körül. Nem találta a bejáratot5, ezért csak szűkszavúan írt a hajónaplóba6:

„8oo óra Látok valamit!

830 Még mindig látom.

900 Meggyőződésem: hegy!

930 Vajon mi van mögötte?

10 óra Még egy hegy, és még egy!

1030 Vajon mi lehet mögöttük?

11 óra Csak nem? Megtaláltam volna az Ismeretlen Országot?”

Ez volt az első említése az akkor még névtelen Humbiának. Ma már biztosan tudjuk, hogy ott járt a hős portugál: Humbiát valóban hegyek veszik körül.7 Belamendos útmutatásai nyomán számos kutató vágott útnak. Így került sor az Andok, a Tien San, az Upponyi-hegység és a Holland-középegység8 feltérképezésére. Az országba először egy nemzetközi misszionárius delegáció9 hatolt be követve egy sebesült Követhetetlen polpik10 útvonalát. A mintegy 3427 és fél méter megtétele három hónapig tartott, olyan súlyos volt a kecses állat sérülése! A hazatérés után nem sokkal11 el is pusztult szegény pára. A misszionáriusok csak később. A keresésükre indított expedíciót Heinrich von Stampenfregen12 vezette. Az addig ismert összes adat birtokában átkutatták a leginkább valószínűsíthető tartózkodási helyüket Grönlandtól a Tűzföldig, majd északra haladva Fokföldtől a Ferencz József13-földig. Mire meglelték a humbikat /és a misszionáriusok emlékét/, megöregedtek, kezük annyira reszketett14, hogy feljegyzéseiket mind a mai napig nem tudta megfejteni a jeles írásszakértőkből és a katonai elhárítás titkosírás specialistáiból álló kutatócsoport.

Európa15 oldalát igencsak furdalta ekkor már a kíváncsiság az iránt a kis nép iránt, amelyről nem tudni, hol él, sőt azt sem, hogy létezik-e. Ennyi elég mozgósító erő a fausti17 embernek! Expedíció expedíciót követett, míg végül egy jócskán eltévedt albán hegyi pásztor17 talált rá a humbikra. Lélekszakadva rohant haza a hírrel, de az albán tudományos élet nem értette meg e felfedezés jelentőségét. A pásztort közveszélyes munkakerülésért bezárták, hiába védekezett, hogy ő nem a munkát, hanem a Földet18 kerülte.

A humbi rejtély megoldása egy magyar19 ember nevéhez fűződne, ha ismernénk a nevét. Ment, csak ment a magyar ember, ahogy kell, toronyiránt, amíg át nem lépett egy határt. Akkor elővette pálinkás20 butykosát22, megkínálta a legbefolyásosabbnak és legbefolyásolhatóbbnak látszó néger atyafiakat, elnyerte a fenség legkisebbik leányát és vele járó letelepedési engedélyt. Az útra elkísérte nyolc éves fiacskája is. Az apa nemsokára májzsugorodásban elhunyt. A fia maradt. Egyetlen fehér, sőt magyar a feketék között. Fia így emlékezik vissza a névadás pillanatára: „Mintha ma is látnám a jelenetet! Apám ott táncol egy rakás sötétbarna gyűrűjében. Magyar nótákat énekel. Egyszer csak felkiált: Ácsi! Ti meg humbik vagytok, igaz-e? Azok vigyorogva bólingattak. Egészen hajnalig tartott a dáridó.” A magyarból került át a név a többi nyelvbe. Ma már lélekbúvárok is bekapcsolódtak a kutatásba, amely arra irányul, hogy miért éppen ez a szó jutott a magyar ember eszébe. Ahhoz a rövid időhöz képest, amennyi a kutatások megindulása, meglepően sok álláspont alakult ki ebben a kérdésben.

 A magyar ember addig beszélt Európáról, az odavezető útról, hogy a humbik megkérdezték: „Ha ilyen jól ismeri az utat, miért tévedt el?” Beszélt a haladásról is, mire megértették annak szükségességét. Kitörő örömmel fogadták a betörő angol, majd francia seregeket és kútfúrókat. Olaj nem volt, így mértéktartó pusztítás után ezek kivonultak. Humbiát újra elfeledte a világ.

 

1 A modern ország fogalom csak megszorításokkal alkalmazható! A megszorítások után viszont nyugodtan!

2 Időnként lábra kapnak a vikingek prioritását hangoztató nézetek. Komoly érvek szólnak ezek ellen! A források egyike sem említi Tőkehalzabáló Thornsten, Hencegő Eyvind,, Villásszakállú Sven népét! Rosszatforraló Ingjöld, Véresfejszéjű Erik, Ölberingatott Olaf hajósainak a hűvös éghajlathoz való vonzódását ismerve sem feltételezhetjük, hogy a tengert sose látott, trópusi területen bontottak vitörlát!

3 Az Észak-Portugáliával határos portugáliai országrész lakója.

4 Utazó volt. Véres féltékenységi dráma áldozata lett. Legfontosabb felfedezései: Cristoforo-atoll, Kristóf-laguna, Belamendos dolina /vagy töbör/.

5 Ennek emlékét őrzi némi módosítással egy humbi népszokás, melynek magyar neve talán a „Hol a kapu, komámasszony/uram?” lehetne. Lényege, hogy a valamilyen oknál fogva persona non grátának nyilvánított személyt vagy személyeket a kontinentális májusnak megfelelő hónap második szerdáján nagy ceremóniával a kapun túlra kísérik, aztán eltorlaszolják és ismeretlenné álcázzák azt /ti. a kaput/. A megbüntetettek kénytelenek a hátsó bejáraton visszatérni. Ez nagy távolság, van idejük vétküket átgondolni, megbánni. Aki ezt nem teszi meg, arra a humbik rossz szemmel néznek.

6 Bánatára az emberiségnek, veszteségére a tudománynak! Egy hivatásos utazótól mást várnánk, főleg ha Gulliver doktorra gondolunk, aki csak egy hajóorvos volt, ennek ellenére nagyon sokat tett a földrajz- stb. tudományért. Lásd Swift, Jonathan Gulliver’s Travels /1726/, Karinthy Frigyes Utazás Faremidóba /1916/ és Capillária /1921/ című munkáját!

7 Innen a Tekenő elnevezés.

8 A tengerrel folytatott emberfeletti küzdelemben a derék hollandusok gátépítésre fordították.

9 A róm. kat. anyaszentegyház univerzalizmusának és szupranacionalizmusának ékes példája!

10 Lásd Humbia flórája és faunája!

11 Normális körülmények között a követhetetlen polpik agonizációs ideje 2-3 nap. A mostani aberráció abból fakad, hogy hazai földben akart nyugodni.

12 Életéről szinte semmit nem tudunk. Bátyjával /Joachim von S./ együtt sokszor került életveszélybe, de kalandjaiból – az Ulrike Frietsch eset kivételével – porosz visszafogottsága, szemérmessége okán sosem beszélt.

13 Ferencz József, I. /1830-1976/ Ausztriai Császár, Magyar, Cseh, Dalmát, Horvát, Szlavón, Tót, Halics, Ladomér, Ráma, Szerb, Kun és Bolgár országok Apostoli, úgy Illyria, Jeruzsálem stb. Királya, Ausztria főhercege, Toscana és Krakkó nagyhercege, Lotharingia, Salzburg, Steyer, Korontán, Krajna és Bukovina hercege, Erdély nagyfejedelme, Morvai őrgróf, Fel- és Al-Slézia, Modena, Parma, Piacenza, Guastalla, Osvieczim és Zátor, Teschen, Friaul, Raguza és Zára stb. hercege, Habsburg, Tyrol, Kyburg, Görz és Gadiska grófja, Trient és Brixen fejedelme, Fel- és Al-Luzsica és Istria őrgrófja, Hohenem, Feldkirch, Sonnenberg stb. grófja, Kattaro és a Szláv őrgrófság ura. Mint Magyarország királya elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar szabadság vérbetiprásában.

14 Kb. 8 hz!

15 Vagy Europé. A türoszi király leánya, akit Zeusz aranybika képében Kréta szigetére vitt. Névadója egy öreg és beteges szárazföldnek Humbiától északra.

16 Faust, Gregor vagy Johann, német asztrológus, a fekete mágia tudora a XVI. században. Kíváncsi, izgága ember volt. Kielégíthetetlen, pedig az Ördög is viszonyt folytatott vele.

17 A. Ahmed Paramidoglu /1789-1864/ albán hegyi pásztor és utazó ügynök. Fushe-Muhriban született, nem túl messze Peshkopiától. Már az édeapja is hegyi pásztor volt, nem csoda hát, hogy az éles eszű fiúcska szívesebben lett volna más. Itt megszakad az életrajza, legközelebb 1807-ben tűnik fel a neve. Ekkor Ali pasa /’741-1822/ szeparatista törekvéseit támogatta a janinai fejedelemség ügynökeként. Nem várta meg a pasa bukását /1822/, 1820-ban vásárolt egy házat Cudhiniben, közel Krujától. Megházasodott, visszatért a pásztorkodáshoz. Példás családi életet élt, felhagyott a politizálással. 1830 sem azért fordulópont az életében, mert ekkor kezdődött a több mint három évtizedig tartó albán népfelkelés, hanem, mert akkor tévedt el: ahelyett, hogy Burrilinek hajtotta volna az állatokat, Miloti felé vette az irányt. 14 év múlva tért haza. Felesége és a közben megszaporodott család már a ház előtt várta. /A tudományos fogadtatást lásd a főszöveg folytatásában!/ A büntetés letöltése után soha ki nem mozdult otthonából.

18 Lakott hely /bolygó/ a Galaktikában. Kerülete az Egyenlítőnél 40070,37 km. Éltre és halálra alkalmas.

19 Ismeretlen eredetű és rendeltetésű nép Európának hol keleti, hol középső, hol közép-keleti, elvétve nyugati részében. Legendásan lovas nép volt, de az utóbbi ezer évben időről-időre kilövik alóla a lovat. Amikor felkapaszkodik a nyeregbe, nem tud sokáig megülni ott, a lónak hol az egyik, hol a másik oldalára esik. Nagy költőjük így jellemezte őket: „Átkozott nép”, majd kifejtette: „uralkodást magán nem tűr s szabadságra érdemetlen”.

20 A pálinka a magyarok egyik nemzeti itala. Az erjedő cefréből lepárlással készített szeszesital. Segít a valóság kínzó rabsága alóli kitörésben.

21 A csikóbőrös kulacs mellett fontos népi és nemzeti viselet az említett nép férfi lakossága körében. Kínálgatása ma is élő népszokás, és bizonyítéka a híres magyar idegenszeretetnek, amiről első feudális uralkodónk, Szent István is megemlékezik az Intelmek 6. fejezetében.

22 Egy másik magyar belső népviselet az úttévesztés. Az aránytévesztéssel együtt hordják a lelkükben.

23 A skótokkal, az írekkel stb. szigeten lakó nép Európában.

24 Békeszerető nép Eu.- ban. Vö. pl. Versailles és környéke!/

25 Hadsereg. Az emberi faj közös érdekét részérdekek érvényesítésével kifejező biztosítóintézmény. Ti. ha a természet csődöt mond /megszűnnek a járványok, éhínségek, földrengések stb./, a háborúk segítenek a túlnépesedés veszélyét kiküszöbölni.

26 Universum, monde, world, Welt.

NAGY DOLOG!

 

- Hát az! – mondja Sanyi, és nagy valószínűséggel megint beletrafált.

 

 

 

 

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 37. A Könyv, a Humbik Könyve E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. december 11. kedd, 08:57

 

Sokat tudunk már e titokzatos föld lakóinak nemzetközi megítéléséről, sejtjük az őket fenyegető veszélyeket, de Kosztolányi vagy Karinthy egy-egy sejtelmes utalásán kívül semmi tudásunk sincs a humbikról. Kosztolányi Dezső még szilveszter előtt odaadta Hetediknek humbikutatásuk eredményeit azzal, hogy amíg el nem jő az idő, senkinek se mutassa meg. Most, hogy már szinte az egész világ tud a humbikról, nem szentségtörés, ha kinyitjuk a Humbik Könyvét, ami tulajdonképpen csak egy vékony füzet. /A terjedelem okát nemsokára megtudjuk./ Borítóján nem a tényleges szerzők vannak feltüntetve. Ez érthető, hisz, mint láttuk, e két író, költő stb. irodalmilag büntetett előéletű. Találniuk kellett egy makulátlan embert, s mivel ilyen csak a nem létezők (és a nem létezettek) között akadt, kreáltak. Ismerve a már a XVI. századi prédikátorköltők, a Zrínyi Miklós, a Kölcsey Ferenc, a Vörösmarty Mihály, az Ady Endre által megénekelt magyar összetartást, tiszteletet, szolidaritást, amit saját tapasztalataik is igazoltak, célszerűbbnek láttak egy „európaibb” szerzőpárt kitalálni.

 

Üljünk le a diófa alá eszkábált padokra. Hallgassuk Gizikével, Bélával, az időnként óvatosan körbepillantó Gebével, Sanyival, amit a békák egy ágon üldögélve hallgatnak, a Humbik Könyvét, ahogy Béla kertjében, az ártatlanul nehéz tavaszi ég alatt Hetedik olvassa.

 

 

 

 

 

F. Cacaustaulain és D. C’Aurinth

 

 

 

HUMBIK KÖNYVE

 

 

 

ELŐHANG

 

 X. úrral egy elmegyógyintézetben találkoztunk évekkel ezelőtt. Markáns, férfias arca, átható tekintete, galambősz haja, magas homloka azonnal feltűnt. Orvosnak nézett ki inkább, aki terápiás célból betegruhát öltött. Csupán sápadtsága, tétova mozdulatai utaltak betegségére. És a beszéde. Négy-öt találkozás után kezdett el beszélni. Amit mondott – bevalljuk –, érthetetlennek tűnt számunkra. Valami humbikat emlegetett, aztán minden átmenet nélkül a tejbegrízre tért át, majd hirtelen megszakította monológját, elfordult tőlünk.

 

 Kezelőorvosától – aki történetesen jó barátunk –tudtuk meg a következőket. X. úr tudós. Antropológiával, etnológiával, nyelvekkel foglalkozott. Olvasmányai, utazásai során bukkant rá egy ismeretlen, helyesebben egy elfejtett népre, a humbikra. Egy rövidke cikkben beszámolt erről, de felfedezése semmilyen visszhangot nem keltett. „A XX. században ez képtelenség!” – legyintettek a „bölcsek”. E közöny nem szegte kedvét, megszállottan dolgozott monográfiáján. Szerencsés ötvözete volt a pozitivista alaposságú, és a szárnyaló fantáziájú tudósnak. (Amikor kéziratunk átolvasásakor a fenti mondat múlt idejű állítmányához ért, fanyar mosoly jelent meg az arcán, de nem kért változtatást. Ez is bizonyítja szellemi nagyságát!) S ehhez még kiváló íráskészség és humor párosult. Éjt nappá téve, egészségét, sőt családi életét nem kímélve dolgozott.

 

 A nagy művet lezárván meghívta feleségét egy szerény – de pezsgős – vacsorára. /A költséget az asszony állta a megspórolt kosztpénzből. Tisztelet neki és hála!/ Gyermekük mellé egy dajkát fogadtak erre az estére. A fiúcska – 4-5 éves lehetett – örökölt valamennyit apja kutatószenvedélyéből! Amikor a dajka elbóbiskolt, kitalálta, hogy tejbegrízt főz. Ekkor következett be a katasztrófa! A gyermek felfedezte a vaskos kéziratköteget és azt főzte bele a forró tejbe! A hazatérő tudósnak csak annyi ideje maradt, hogy felmérje a kárt, aztán megőrült. Tragikus sorsa nagyon megrendített, de annyi szörnyeget lát-hall az ember nap mint nap, meg ügyeink is másfelé szólítottak, így megfeledtünk a szerencsétlen emberről.

 

 Két éve volt néhány szabad hetünk. Egyszerre jutott eszünkbe X. úr. Felkerestük. Kérdezgettük erről-arról, a világ baljós megváltozásáról. (Ne higgyék, hogy mi, svájciak nem hallottunk az önöket tönkre tevő – általunk is szégyenletesnek ítélt – trianoni diktátumról, Mussolini és Hitler urakról!) Szóval próbáltunk vele beszélgetni. Semmiről sem tudott. Kiderült, hogy ebben az orvosa is ludas. Elzárta betegét a külvilágtól, mi több, a múltjától is! Ő, aki oly sokat tett a korszerű pszichiátria elismertetéséért, most tabula rasát akart, és ezzel a „gyógymóddal” mérhetetlen kárt okozott páciensének és – mint látjuk – az emberiségnek. Sokat beszélgettünk, mire belátta, hogy hibázott, szabad kezet adott, sőt segített is nekünk. Tudósunk eleinte tiltakozott. „Nincsenek semmiféle humbik! Nem is voltak és nem is lesznek!” Mitévők legyünk? Társam elutazott Genfbe. Régi újságokkal tért vissza. Megmutattuk X. úrnak egyik volt kollégája írását, amelyben X. úr cikkét „egy beteg elme agyrémének” minősítette. Innentől nyert ügyünk volt! Megkezdődött a munka! Ő emlékezett, diktált, az álláspontját közben felülvizsgáló orvos barátunknak pszichoanalízissel segített helyreállítani az elpusztult művet, mi pedig jegyeztünk. Az évek, a betegség és a helytelen terápia hatása természetesen érvényesült: mai állapotában töredékes, torzó.

 

 X. úr aláírásával hitelesítette a szöveget – e sorokat is –, és felhatalmazott, hogy szerzőként magunkat tüntessük fel. Megszorította kezünket és elsétált a kórházat övező park egy távoli szögletébe. Azóta többször felkerestük, de nem szól, csak mosolyog.

 

 Nem állt szándékunkban  kiadni a „könyvet”, nem kenyerünk a más tollával való ékeskedés, de a lapokban elfajuló „humbi háború” cselekvésre kényszerít minket. Mindketten megszállottjai vagyunk a magyar kultúrának, s jól ismerjük nehéz, de gyönyörű nyelvüket. Lefordítottuk hát, és most közreadjuk. A bőséges jegyzetapparátusból csak a legfontosabbakat közöljük. Köszönetet mondunk az igazi Szerzőnek és orvosának!

 

 Valami szorongató van ma a levegőben!

 

 Ajánljuk e munkát mindazoknak, akik hiszik, hogy az ember szó nem pusztán biológiai kategória, s jelentése egy és oszthatatlan mindenütt.

 

 

 

                                                                                                      Genf-Budapest 193. ősz vége, tél eleje

 

 

 

A szerzők

 

 

 

 

 

(Honnan ismernek ezek bennünket? – morfondírozik Gizike.)

 

 

 

 

 

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 36. (Tavasz) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. december 03. hétfő, 09:55

II/3.

 

„Valamikor a Monarchia orrfacsaró békeidejében történt, hogy egy prágai szakfolyóirat, az Állatok Világa óriási vihart kavaró írást közölt a prehisztorikus vakondon élősködő vak bolháról. Sokan koholmánynak minősítették a szenzációs felfedezést. Nem úgy egy magát érthető okokból megnevezni nem kívánó őslénytankutató tudós, aki a humbi belpolitika aggasztó megváltozása hallatán elhatározta, nem hallgat tovább, a nagyvilág nyilvánossága elé tárja eredményeit, amíg nem késő.

Cikkének lényege, hogy ez az állat valóban létezett! Olyan anyagot választott ki magából, amelynek radioaktivitása többszöröse annak, amilyet az urán- és rádiumbányákban nyerhetünk. A cikkben a szerző meggyőzően, földtörténeti bizonyítékokat felvonultatva írja le annak igazolását, hogy ez az akkumuláció szükségszerűen ment végbe ott, ahol végbement, a humbik által lakott föld méhében. Leírta, némi malíciával, hogy a nagyhatalmak sejtik ezt a területet, a világegyetemben is példátlan faunájának és flórájának felmérése alapján, ám nem mernek nyílt fegyveres konfliktusba bocsátkozni, inkább eltitkolják ennek a kis országnak még a létezését is. A fővarázsló lépése azért veszélyes, mert erről az emberiség felvirágoztatására, vagy elpusztítására alkalmas anyagról – hogy melyik a valószínűbb, az nem kétséges – csak Kondúr és a herceg tudnak biztosat. Nem kell sok fantázia, hogy megértsük, miért a száműzés, miért a fejvadászok szerződtetése.”

 

Erre a hírre aztán már a Sándor-palotában is felfigyeltek. Diplomáciai jegyzékváltások sorozata indult meg. A tagadó válaszok meggyőzték a miniszterelnököt és a külügyminisztert arról, hogy valami szennyes játék folyik a kulisszák mögött.

Gömbös Gyula gondterhelten ült bársonyszékében.

Kánya Kálmán is.

Gömbös Gyula nem tudott Bizi néniről. Lehet, hogy Kosztolányiról, Karinthyról sem.

Kánya Kálmán sem talán.

Kánya a Gömbössel folytatott szigorúan bizalmas konzultáció után rendelkezett: Borneó és Celebesz mellé vegyék fel Humbiát is, nem számít az aritmia!

Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia vezető emberei idegesen néztek egymásra, aztán acsarkodva a magyar határ felé.

A „Párisból jött hírt” a sajtó világgá kürtölte, s erre már a nagypolitika is felkapta és megcsóválta a fejét. Követségek távmondataival lett tele föld és égbolt. A nagyhatalmak gyanakvóan, sandán szemeztek egymással. A hazug-fehér asztalok mellett lezajló tapogatózásokkal egy időben repülőgépek indultak Afrika belsejébe.

Keresték a humbikat. De főleg a „bolha-fegyvert”!

A legújabb – egyben utolsó – tudósítói jelentés szinte sokkolta nemcsak a nagy, hanem az utódállamokat is.

„Titkos rezidenciájából ismeretlen helyre távozott a humbi emigráció! Meg nem erősített hírek szerint legvalószínűbb célja Magyarország.”

 

A kisantant országai megerősítették védelmi vonalaikat, Kisasszonyfalvy Bódog pedig belátta tévedését, persze csak magának, tanúk nélkül.

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 35. (Tavasz) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. november 27. kedd, 10:27

II/2.

 

Térjünk vissza a vásárcsarnok másnap is élettől lüktető, zsibongó, pezsgő, a kofák kacajától vartyogó tavaszába! „Micsoda hatalmas, isteni színház, együtt az ételek és a virágok, minden, ami jó, szép a szájnak, a szemnek…” – skandálja magában a tavaszi kabát gallérját felhajtó, a kalapját mélyen, egészen a szeméig toló Karinthy Frigyes. „Költő a javából, ez a Desiré!” Nekilendülő agyát fülei akasztják meg: Bizi néni hangját közvetítik neki, aki elhozta a megígért újságcikket, és most – mint egy demagóg szónok a manipulációra mindig vevő tömegnek – egy káposztás hordón állva olvassa a háziasszonyok, cselédlányok, tolvajok, titkosrendőrök és céltalan bámészkodók gyülekezetének.

 

„A fekete rózsák háborúja, avagy a humbi-válság jelenlegi állása

Párisi tudósítónktól

 

A kis közép-afrikai országot, Humbiát immár egy évtizede belpolitikai válság gyötri! Az addig hagyományosan jó viszonyban álló két uralkodócsalád négyéves rotációját megsértve az akkori fővarázsló kijelentette, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony nem adja át a hatalmat! /Aki egy kicsit is járatos a humbi államgépezet működésének rejtelmeiben, az tudja, milyen horderejű volt ez a döntés!/ Azóta Kondúr fővarázsló uralkodik, a trónörökös pedig kénytelen négyévenként emigrációba vonulni. Amikor a látszatválasztás hercehurcája véget ér, hazajöhet, s amíg Kondúr a ciklus szerinti uralkodását tölti, a herceg és hívei szabadon mozoghatnak, és nyugodtan szervezkedhetnek, a kutya sem foglalkozik velük! /Annál is inkább, mert Humbiában nincsenek kutyák!/

A fővarázsló a múlt kedden bejelentette, hogy politikai ellenfeleit többé nem ereszti be az országba. Döntését az újságírók előtt a jelenlegi gyakorlat költségességével indokolta, de itt, Párisban, mértékadó körök tudni vélik, hogy ennél többről lehet szó, mert a fővarázsló a döntéssel egyidejűleg ostromállapotot hirdetett, a herceg fejére pedig még az európai mérce szerint is magas összegű vérdíjat tűzött ki.”

 

A hallgatóságot az ügy kábé annyira érdekelte, mint a humbi átlagemberek többségét, de Bizi néni olyan hévvel ecsetelte szegény humbi emigránsok helyzetét és átkozta a fővarázslót embertelensége miatt, hogy a kofákat és a cselédlányokat teljesen, a háziasszonyokat és a tolvajokat részben a száműzöttek oldalára állította. A háziasszonyok és a tolvajok másik része, valamint a kupecek, árusok és a bámészkodók vagy közönnyel viseltettek, vagy nyíltan a humbik ellen foglaltak állást. Vagy mint ez a titkosrendőr itt, a primőr saláták mögött, nem nyilvánítottak véleményt.

Lassan, de céltudatosan vajúdtak a humbik.

Karinthy egy másik rendőrt figyelt. Senki sem hederített rá. „Megszokták már az emberek! Nem a nyílt fenyegetéstől kell félni!” Látta, ahogy a rendőr bekanyarodik a kapitányság utcájába. A szolgálattevőnek igazolta magát, s máris ott állt Báthori Bendegúz irodájában.

- Megbízható a forrás?

- Özvegy Kuun Ágostné, született Csizmadiafi Erzsébet.

- Ááá! Bizi mama! Akkor biztos az információ! Ő vajon honnan merített?

- Az újságból. Az újságokból.

Báthori Bendegúz Magyar Királyi Rendőrtanácsosról mindenki tudta, hogy soha életében trágár kifejezés el nem hagyta az ajkát, most mégis erre vetemedett.

- A fene essen bele mindahány külügyminisztériumba, ami csak létezik!

Egy intéssel elküldte a rendőrt, majd utasította a titkárt, hogy szerezzen egy földgömböt.

- Hozzon már egy nagyítót! Biztos, hogy friss ez a glóbusz?

Nagyítóval végigböngészte a két féltekét Grönlandtól a Tűzföldig, ill. a Ferencz József-földtől Fokföldig, de sehol sem találta a humbik földjét, de emiatt már ne az ő feje fájjon.

- Emiatt már ne a te fejed fájjon! – mondta Bartha Botond. – Arra van a külügy feje! Gratulálok, Bende öcsém! Azt a vénasszonyt figyeltesd, hátha megtudunk valami érdekeset! Én meg eztán elolvasom az újságokban a külpolitikai rovatot is! Nagyon fúrja az oldalamat a kíváncsiság!

Az újságok, főként a bulvárlapok mindent megtettek /jobbára Karinthy és Kosztolányi jóvoltából/, hogy a méltóságos úr oldala ne regenerálódjon. A névtelenül vagy álnéven jegyzett cikkeket átvették más lapok is. Kommentáltak, találgattak. Neves szakemberek késhegyre menő polémiákat folytattak a hasábokon. Különösen nagy jelentősége volt a „párisi tudósító” következő jelentésének, amely az ügy világpolitikai összefüggéseire világít rá. Egy viszonylag terjedelmes részlet, amit Bizi néni magyarázatok nélkül olvasott fel.

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 34. (Tavasz) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. november 18. vasárnap, 08:11

II/1.

Tél végeztével Bizi néni megkezdi az árusítást a csarnokban is. Kárál, pöröl. Özvegy Kuun Ágostné a 20-as, 30-as ismert és befolyásos személyisége volt. Kocsmáros és kofa. Egykor kéjnő. (Láttuk már, hogy Gizike környezetébe leginkább művészek és utcalányok tartoztak. Török Sophie, Erdős Renée, vagy akár Kosáryné Réz Lola árnyékában mit kezdhetne pennájával a szépreményű honleány? Ha volt is példa rá, hogy valakiben a kettő szépen megfért, mint Lónyay Erzsébetben, kinek „Erkölcse, mint a madaraké”, igaz a megállapítás, hogy a kuplerájokban több nő van, mint az irodalmi szalonokban!) Özv. Kuun Ágostné – szül. Csizmadiafi Erzsébet, később Pisze Erzsók, Vigasz Zsóka, Hajtós Örzse, aztán már csak Bizi, jelenleg Bizi, ill. Bizi néni – sem főleg tollat markolt nem rövid életének első 40-45 évében! Pálya-, stílszerűen vesszőfutását Gizikével kezdte, vonzódásuk egymáshoz mind a mai napig megmaradt. Éppen a klimax nedvapasztó hervadása idején hullott Bizi néni ölébe a szerencse: Kuun Ágost! Rosszakarói felszínesen, a látszat alapján ítélkezve érdekházasságról susogtak, ugyanis Kuun úr, a 75 éves agglegény mindössze 17 perccel élte túl a boldogító igen kimondását. (A lagzi reményében ottmaradt eskető pap díjazásába beleszámolták az utolsó kenetet is.) Gizike oda is szólt a násznépnek /a siratóasszonyoknak/: „Mit irigykednek? Nem láttak még igazi szerelmet?” Ő ismerte Bizit, látta Kuun 75 éves rajongását. Hitt és hisz a csodákban, mert megtanulta, hogy nincsenek csodák. A változás kora ellenére Gizike maradt, aki volt. A Bizitől kapott pénz hamar elfogyott, a közös üzletből se lett semmi. Útjaik szétváltak. Bizi az örökségből megvette ezt a kiskocsmát, standot szerzett a Batthiány téri csarnokban. Kocsmáros lett és kofa. Befolyásos ember. Akire hallgatnak. A tél végeztével megkezdi az árusítást a csarnokban is. Kárál, pöröl.

- Ne izéljen már! Ez még egy humbinak is megéri!

- Vigye, kedveském, ilyet a humbiknál se kap!

- Majd nem lesz ilyen finnyás a nagysága, ha megtudja, hogy a humbi király is ilyet eszik, ha nem is teljesen!

A vásárlók eleinte nem figyelnek fel, aztán a sokadik említésre rákérdeznek a „humbikákra”.

- Humbik! – igazítja ki Bizi néni. – Nem tudja? Hihetetlen! Már az újság is írt róluk! Holnap elhozom, ha el nem felejtem. Csuda dolgok vannak most ott! Vérfagylalóak!

 

Míg a közelben álldogáló Karinthy cinkos biztatással kacsint Bizi néni felé, a főváros egy másik szegletében Báthori Bendegúz m. kir. rendőrtanácsos idegesen rágná a bajszát, ha lenne neki, de nincsen. Ettől még idegesebb. Felajzott lelkiállapotának okozója az asztalán heverő sürgöny. A külügyminisztériumból /lásd dr. Hajnaly Huba/ küldték.

„A HUMBIK HAMAROSAN HZÁNKBA HATOLNAK” Alatta kézírással: „Vizsgálják ki, mi ez a marhaság! Az eredményről beszámolót kérek! B.B. főtanácsos”

„Hű… – gondolja Báthori Bendegúz, majd azt, hogy – …ha !” Ez utóbbi szálon indul el. „Ha ez igaz, akkor…” Idáig jut az okfejtésben. Kezébe fogja a papírt, sorra veszi a szavakat. A névelő után adódik az első probléma: „Kik azok a humbik?” /Miért éppen ő tudná? Hiszen most még Gebe sem tudja, aki meghatódottan simogatja a nevető szemű békát, hiszen most még Béla sem tudja, aki csüggedten feni borotváját, mert mit ér a bajusz, ha Hilda nincsen, hiszen most még Gizike sem tudja, aki a konyhában tüsténkedik, készíti az ünnepi lakomát, persze Lakoma nélkül, mert ő szentté avanzsált, noha egy árva tojással sem emelte a habart levesből és tarhonyás disznópörköltből álló ebéd ünnepélyességét, hiszen most még Sanyi sem tudja, aki félórája járkál fel-alá egy ékszerüzlet kirakata előtt, néha átbámészkodva az átellenben lévő könyvesboltra, hiszen most még a hozzávetőleg mindent tudó Főnök sem tudja, akinek a felesége éppen fűt és fát megígér, csak hogy Alfréd – kevesen ismerik a Főnök polgári nevét – ne hagyja el őt és két gyereküket, főleg ne egy ilyen lotyó miatt, hiszen most még Hetedik sem tudja, aki izgatottan rohan a napáztatta városban egy csinos, de csélcsap balerina lakásához, sőt, ő még azt sem tudja, hogy a férjet otthon találja majd. Csak Kosztolányi és Karinthy tudja. Miért éppen Báthori Bendegúz tudná?/

„Hamarosan’” Holnap? Tegnap? Ma? Délelőtt? Az éj leple alatt?

„Hazánkba!” „Drága magyar hazám!” –Báthori előtt felrémlik a Dunától a Tiszáig nyúló róna képe, a Bükk, a Mátra, a Bakony, a Somogyi- és a Zalai-dombság. Északabbra és délkeletebbre nem engedi a fantáziáját, mert bár most az álmodozásra alkalmas kormány van hatalmon, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. „Kicsi vagyok én ehhez! Nézzük a telegráfot!”

„Hatolnak!” Illegálisan? Erőszakkal? Vagy csak jönnek? Honnan? Hová? Hányan? Egy halom h!

Szégyelli, hogy nem tud a humbikról, sőt azt sem tudja, kellene-e tudnia róluk. Nem elég baja van a bajusszal? Döntött. Papírt fűz az írógépbe.

„A HUMBIKKAL MINDEN RENDBEN. A DOLGOK A TERVEZETTNEK MEGFELELŐEN ALAKUNAK. VÁROM UTASÍTÁSAIT. Báthori Bendegúz Magyar Királyi Rendőrtanácsos”

A rendőrtanácsos irigylésének tárgya, Bartha Botond m. kir. rendőrfőtanácsos daliás bajsza meg se rezdül, amikor ura, gondozója és parancsolója az átiratot olvassa. Bartha Botond számára az egyetlen értelmesnek tartott és élvezettel végzett cselekvés bajszának karbantartása: még egyszer átfutott a szövegen, megoldotta bajuszkötőjét, kis tükröt, ollót vett elő. „In-téz-ked-jen felkiáltójel” – diktálta unottan a titkárnak. A titkár letisztázta, legépelte, iktatta, megcímezte, a szolgával elküldte, aztán aludt tovább. Báthori Bendegúz intézkedik. Gépel. Csak pötyögtet, de azt szívvel-lélekkel teszi. Tudja, hogy a dolgok nélküle is elrendeződnének, ezért mindent megtesz „létfontosságának” igazolására. „Kies hazánk, hál’ istennek, papír-ország volt és lesz!” – szokta  mondani bizalmasai körében. „ A HUMBI-ÜGYBEN FOLYAMATOS TÁJÉKOZTATÁST KÉREK! Báthori Bendegúz Magyar Királyi Rendőrtanácsos” Beosztottja, Balog Béla mindent ért. „MÉTÓSÁGOS URAM A HUMBIKKAL MNDEN RENDBEN. A DOLGOK A TERVEZETTNEK MEGFELELŐEN ALAKULNAK. VÁROM UTASÍTÁSAIT. BIZONYÁRA MÉLTÓZTATOTT ÉSZREVENNI A SOK HÁ BETŰT! Alázatos szolgája: B.B,” Szokatlanul meleg hangú a válasz. „KEDVES FIAM! MÉG CSAK TEKINTETES VASGYOK! AZ ANGYAL SZÓLJON MAGÁBÓL! SOKRA VIHETI MÉG! HOGY IS HÍVJÁK MAGÁT? Báthori Bendegúz Magyar Királyi Rendőrtanácsos” „BALOG BÉLÁNAK, KEGYELMES URAM! Alázatos szolgája: B.B.”

Báthori elégedetten és megnyugodva pödörgeti nem létező bajuszát, hiszen a rendszer most is olajozottan működik. Hogy a hiba legkisebbik lehetőségét is elkerülje, a sürgönyt átküldi az Irodalmi Osztályra. „GYANÚSAN SOK A HÁ! EZ A TI ASZTALOTOK! Üdv, Bende!”

 

Kisasszonyfalvy Bódog alaposan áttanulmányozta a szöveget. Neki is feltűnt a h betűk gyakorisága. „Ki jelenleg a leggyakrabban alliteráló költőnk?” Felhívta Babitsot, aki élesen elhatárolta magát ettől az etikátlan, hagymázas, hermeneutikailag hitvány háborodottságtól. A falra nézett. Karinthy? Kisasszonyfalvy nem hitte, hogy a múltkori eset után, a gyanú árnyékában meg merne kockáztatni ilyet. Az egykori bűntárs, Kosztolányi? „Ő egy ideje a halállal van elfoglalva. Halál! H! Haha! Ugyan már, ő egészen kicsi korától a halált emlegeti!” Percekig nézett maga elé, orrát vájta, kis galacsint gyúrt, eldobta. Összegyűrte, aztán ijedten körülpillantva kisimogatta a papírt, és berakta az íróasztala fiókjába.

Egy népmesében Mátyás, az igazságos monarcha azt parancsolta az okos leánynak, hogy menjen is a királyi udvarba meg ne is, vigyen is neki ajándékot meg ne is. A létezésnek ilyen bizonyosságával kerültek be a bürokrácia mechanizmusába a humbik. Hitték is őket meg nem is, azaz léteztek is meg nem is. Éppen úgy, ahogy Kosztolányiék akarták!

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 33. (Tavasz) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. november 09. péntek, 08:45

I/7./3.

 

Majsztró azt tette, amit ígért, felébresztette a két másikat.

- Hé, ébresztő! Vendlgök jöttek.

- Tu… tu… tu…

- És ő ki, aki este sem kimondani, ami a lelkét nyomta? Dadogós, a próféta. Anyja, apja is próféta volt. Felváltva hirdették az igét /pl. elpusztul/, a névelőt /pl. a/, a főnevet /pl. Föld/, a határozószót /pl. akkoron/, később felosztották egymás között a főváros próféciák be- esetleg elfogadására leginkább alkalmas körzeteit. A gyereket hl az egyikük, hol a másikuk vitte magával, de a próbák során otthon is sok ragadt rá a mesterségből. Apja akkor veszítette el népszerűségét, amikor 1889-re megjövendölte az Ítélkező eljövetelét, és kifordult szemekkel /koreográfus dr. Bajzáth Csörsz Kolos szemorvos/ a harminchármas számot ismételgette. Már a jelenlevőknek gyanús volt a feltűnő egyezés Jézus Krisztus életének fordulópontjával, 1922-ben aztán végképp elfordultak tőle. /Egyébként is hogy lehet hinni olyannak, aki halálgyárakról, embermilliók elgázosításáról, nagy égi tűzgombáról, meg efféle emberhez méltatlan dolgokról handabandázik?/ Azok, akik még emlékeztek rá, 1933-ban felkapták a fejüket, de akkor már késő volt.

Dadogós kezdetben próbálta a prófétálást. A hallgatóság úgy vélte, hogy mire elmondja a világ végéről szóló penzumot, akkora az bekövetkezik. Otthagyták. Néhány kókadt veréb, félszemű macska, egy girhes kutya üldögélt körülötte, de ez sem lendített karrierjén. „Ilyesmit már csinált valaki Assisi környékén – méltatlankodott a klérus –, találjon ki valami újat!” Így lett Dadogós szendvicsember, díszlettologató, hordár, szerelmes és ennek a szerelemnek köszönhetően zacskóragasztó Vácott. A Dunára néző rácsos ablakok mögött találta meg igazi énjét: műkincstolvaj lesz!

S hogy ne távolodjon el a családi hagyománytól, egyházi kincsekre szakosodott.

 

Lassan összeverődik a társulat a Tervhez, kinyílik az ötödik szempár is. A száj nem, hiszen eme érzékszerv tulajdonosa Hallgatag, az orgazda. Nem volt nehéz kifejező nevet találni neki. Kábé annyit beszélt, mint Kosztolányi klasszikus rímjátékában a kecsege. Születésekor állítólag az o-nál abbahagyta sírást. /Lehetett ez persze a szép új világra való rácsodálkozás jele is, valószínűbb azonban, hogy tudta, aki át mond, b-t is kell mondania, arra viszont lusta volt./ Az iskolában csak írásban felelt, éneklés helyett megtanult tekerőlanton és csőrös okarinán játszani. Levelezőn végezte el az egyetemet a művészettörténet szakon, levelező tagja lett az akadémiának. /Diplomamunkáját a Miről beszélnek a barokk intarziák?, akadémiai székfoglalóját A kor szava: a biedermeier címmel írta. A rossz nyelvek szerint börtönbüntetését is próbálta levelező tagozaton letölteni, a feje búbja mutatja, eredménytelenül. Arany élete volt benn! Körülbelül ugyanolyan felelősségteljes munkát végzett, mint Michelangelo a falanszterben: zacskót ragasztott. Nem is abba kopaszodott bele, hanem, hogy nincs kihez szólnia. /Esete újabb adalék lehet a magányosság természetrajzához./

Exhibicionizmusért ült, s mint oly sokan, ártatlanul! A Dunában fürdött, ahogy szokta, meztelenül. Egy, a parttól néhány méterre levő bokorban rejtette el ruháit. Kijövet a vízből hiába kereste őket. Az izgalomtól, hogy exhibicionistának nézhetik, erekciója támadt. A kora esti sétájukat éppen eme eldugott partszakaszon végző novíciák hetekig ebből az élményből készültek az éjszakai pihenésre. Vezetőjük, egy éltesebb apáca sikoltozása lett Hallgatag veszte. Kinek kell egy aberrált művészettörténész? Pályaközelben maradni jelszóval orgazda lett és műgyűjtő.

 

- Kezdheti, kolléga! – szólt Bélának Majsztró. Füllel hallhatóan nehezére esett a szóvivői szerep, de a másik kettőre aligha számíthatott.

- Mit? – kérdezte olyan ártatlanul, olyan magától értetődően Béla, hogy a másik hármat meglepte.

- Gondolom, nem tőlem akar képet vásárolni! Minek jöttek ide?

Hallgatag most tudta meg, hogy ez a kicsi ember nem egyedül jött, körülnézett. Amikor meglátta Ütődöttet, elbiggyesztette ajkait.

- Kosztolányi Dezső küldött.

- Igen?

- Igen.

Nem szóltak, csak nézték Bélát, aki egyre nagyobb zavarba jött.

- Meg Gebe, meg Gizike, meg…

- Szóval a Csapat!

- Igen. – Aztán egy szó, ami nem sok, egy szó sem hagyta el az ajkát. Egy idő után Hallgatag elismerően nézett rá.

- Me… me… me…

- Igazad van, mönjünk!

Felráncigálták Ütődöttet, bezárták az ajtót és elindultak. A sor végén, a bunkóval a vállán, az útonálló ugyanolyan hűségesen, szolgálatkészen leste a zsebtolvaj minden rezdülését, mint egykor Béla Gebéét. Elöl Hallgatag és Próféta Majsztrót támogatta. Az útba eső kocsmákban meg-megpihentek. Amint sikerült bevonszolni a Szobába, művésztekintetét Majsztró rögtön a Tükörre vetette. Állványt, vásznat, ecsetet, festéket és pálinkát követelt. Gizike megkereste a zsírpapírt, amibe a Gebe tiszteletére rendezett lakoma disznóhúsát csomagolták, kikapartak a kályhából néhány elszenesedett fadarabot. Majsztrót az ágyra ültették, s odatették elé a hokedlit a rajzeszközökkel. Felskiccelte azt a témát, amit más- vagy harmadnap olajfestékkel színezett élővé a vászonra, s amelyet legérettebb műveként tart számon az időközben megváltozott szakmai, és a széles közvélemény. A festmény címe: A hat művész töredezett önarcképe kilenc táncoló egérrel. A töredezettség és három Majsztró az egzaltált Tükörnek, a további három és az egerek az alkotó deliráló ihletének a számlájára írandó. /A másik világhírre szert tett képét először a humbi herceg mutatta be, mint népe festészetének remekét. Jelenleg a Főnök örököseinek magángyűjteményében található. A Főnök még azon az esten lopatta el Sanyival, megindítva az események láncolatát./

 

Béla megkönnyebbülten, mert nem neki kellett elmondania, Gizike és Gebe átszellemülten, a többiek – talán még Ütődött is – lelkes izgatottsággal hallgatták a Tervet felvázoló Kosztolányit.

- Prí… prí… prí… – mondta Dadogós.

A másik kettő bólogatott, a harmadik csak úgy nézett.

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 32. (Tavasz) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. november 02. péntek, 21:39

 

I/7./2.

Ki ez az ember, aki az imént különösebb érdeklődés feltette a kérdés? Ütődött, az útonálló.

Isten nem ver bottal, legfeljebb hiányával ver. Az atya azonban létezik, kézzel fogható valóság. A fiú is. A bot is. Az atya egy méter kilencven centi magas, másfél mázsás segédmunkás. Tróger, a szó 1. és 2. szótári jelentésében egyaránt. Alkoholista és garázda. Gyakran bántalmazta családját, amely egy idő után fiára zsugorodott. A fiú e rossz tulajdonságok ellenére szerette őt. Testileg-lelkileg hasonult hozzá. Most ő üt másokat. Feje fölé emelt bunkójával vár az utcasarkokon. Általában egyet üt, olyan „ötperceset”, amekkora a további munkafolyamat elvégzéséhez szükségeltetik. A szerzett „dohány” csapszékekben, zugkimérésekben folytatja útját a kereskedelmi forgalomban, ő sem az a szerzet, aki invesztálja tőkéjét, számára az egzisztenciális biztonság és a stabil jövő üres fogalmak. Egyébként megbízható, kitartó és erős. Nem tagja egyik csoportnak sem, de majd’ mindegyik alkalmazza kisebb-nagyobb munkákra.

Kezdő útonálló korában túlmerészkedett mozgáskörzetének engedélyezett határán és ott őt verték fejbe. Szabad lett a marxi kettős értelemben: pár percig kilépett az értelem szabályozása alól, és szabad lett, mert megfosztották termelési eszközétől. Ennyit nevének eredetéről. Ha valaki a szó 2. szótári jelentését olvassa ki a névből, az sem jár távol az igazságtól.

Pusztán a munkaereje maradt. Azt vitte a piacra. Ott lopott annyit, hogy pár napig megéljen belől, aztán új bunkót szerzett.

Azóta él, mint hal a vízben: kevés levegőn, és örökké kihalászásra várva.

 

Béla Gebe utasítása szerint három rövidet, két hosszút, majd megint hármat zörgetett a lámpavilágos ablakon.

- Ki… ki… ki…

- „Csiribiri, csiribiri kék dolmány!” – hadarta el Béla. – Megnyílt az ajtó. Beléptek. A kis méretekhez szokott Béla-szemek csillogva rohangáltak ide-oda. A ház lepusztult külseje alapján nem számítottak ilyen gazdag fogadtatásra. Hatalmas méretű festményekre, arany kegytárgyakra, aranyozott szószékre stb. Még a használati tárgyak is nagyok voltak, különösen a fűzfafonatos demizsonok és ötliteresen csillogó, jócskán megdézsmált tartalmú üvegek.

- A több… a több…az egyik lakó inkább a másik kettőre mutatott, vagyis: a többiek már alszanakKét pokrócot hozott, leterítette őket a padlóra. Leoltotta a lámpát.

Bélát krákogás, nyeldeklés zaja, mormogó káromkodás ébresztette. Felült. Így tett az előbbi hangok okozója is.

- Téged már láttalak Bizi néni mulatságán. Egészségünkre! – alaposan meghúzta az üveget. – Szólok Hallgatagnak és Prófétának! Hát ez a gorilla melyik állatkertből szökött ki?

- Az utcán találtam. Elesett, megsérült.

- Olyan rút, hogy mög kéne fösteni!

Mégsem őt festette meg. Ez a csont részeg ember, aki majd másik képet fest, miután eljöttek Béla házába, nem más, mint Majsztró, a képhamisító.

 

Ötven évvel ezelőtt még másképpen nézett ki. Nem volt ilyen ritka, vékony szálú ősz haja, arca sem volt ennyire ráncos, sem sötét. Akkor volt tíz esztendős. Vakon született, s hála az orvostudománynak, nyolc éves koráig az is maradt. Akkorpontban nyolc éves korábanmegmutatták egy híres amerikai professzornak, aki széttárta kezét. „Ezen nem segíthetünk!” Ez segített! Premajsztró elkezdett látni. Vásznat, ecsetet kért.

Tetszett a kép anyjának, apjának, az utcabelieknek, a rokonoknak. Elvitték Jákó Gida bácsihoz, a bugaci pásztorírók és –költők egyesületének vezetőjéhez. „Nem ölég naivhümmögött a múzsák, különösen Kalliopé abárolt tokaszalonnát falatozó kegyeltje –, de van bönne valami!” Pár sort firkantott egy papírra, füttyentett Csibésznek, a ház körül kosztért-kvártélyért ezt-azt elvégző pulinak. Amíg a kutya odavolt, Gida bácsi mesélt. /”Izsákon esött mög a múltkorjában…”/ Ippeg befejezte a történetet, amikor megérkezett Csibész, mögötte Deres Mózsi, a kiskun naiv festészet élő klasszikusa.

- A kirelejzomát! Möntön hanyatt vetöm magam, ha nem Vandikk!

- Holböjn lösz az, te!

- Ne lögyön mán naiv, Gida bátyám! Hisz még a vak is láthatja, igaz, fiam?

- Jól van, vagy a föstő!

Második képe egy Botticelli, a harmadik Courbet lett, aztán jöttek a többiek. Mindenki elismerte Kismajsztró ügyességét, kiváló másoló tehetségét. Kivéve az apja.

- Ebbül nem löhet mögélni, fiammondta. /Mit tudnak az életről Bugacon?/

- Próbáélkozzál önálló alkotással! – nógatta a műkedvelő plébános. – Festett hát Ifjúmajsztró egy lenyűgöző szépségű képet. Felhördült a művelt világ. Elismert, sikeres ember lett. De közbeszólt a háború! Történt, hogy a németek földig romboltak egy holland városkát. Több száz ártatlan ember, köztük nők és gyerekek, meghalt. C’ est la guerre! Az igazi szenzáció nem is ez volt, hanem amikor a romok közül vászonba csomagolt tekercs került elő. A szakértők szerint 2-300 éve rejthették el. Megtalálták Majsztró festményének eredetijét. A sztárfestőből újra bugaci piktor, a Szépművészeti Múzeum turisták ezreit vonzó darabjából Kaló Matild néni tisztaszobájának dísze lett. A vihar elcsitult. A hálátlan közönséget tanácskormány, Trianon, meg egyéb ilyen művészettől távol eső dolgok foglalkoztatták. Szülei halála után Majsztró felmerészkedett Budapestre, mert meg kell élni valamiből, ha már nincs, aki finanszírozza nemes, de költséges kedvtelését. Nem nagy lelkesedéssel ugyan, a művészek befogadták azzal a feltétellel, hogy nem hamisít többé. Óvatos volt. Inkább olyat alkotott, ami magának sem tetszett. Az egyik képére például girbegurba, kifacsart órákat, befagyott tengert festett. – Még az avantgárdok is kinevették! Széthasogatta, elégette, pedig alig tellett neki festőeszközökre. Néhány év múlva egy művészeti folyóirat közölte Dali legújabb képét, A szétfolyó időt. Művésztársai a fejüket csóválták. „Született hamisító! Hamisítatlan.”

A művészvilág kiközösítette.

Az alvilág befogadta.

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 31. (Tavasz) I/7. E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. október 26. péntek, 09:30

A tavasz néha szándéka ellenére is…

Majsztrót, Hallgatagot és Dadogóst Béla szervezte be. Sanyinak a körút részvevővel és a feladatok kiosztásával kapcsolatos megbeszélésen egy másik misszionárius jutott az eszébe. Kosztolányihoz fordult.

- Emlékszik még arra a hajnalra, amikor találkoztunk?

- Kristálytisztán. Miért kérdezi, Sanyikám?

- A plakátragasztóra is?

- Emlékszem. Miért?

- Azt kellene elküldeni hozzájuk! hecc lenne, ahogy beszélget egy dadogós, egy beszédutáló, egy csont részeg meg egy süketnéma!

- Mi ütött magába? – fortyant fel Gizike. – Tehetnek ők arról, hogy ilyenek?

Sanyi majdnem lehorgasztotta a fejét. Majdnem.

- Hát már viccelni se szabad?

Gizike inkább Kosztolányihoz szólt.

- Bélus tud ugyan beszélni…és kacsintott.

- Tud bizony! – kacsintott vissza Kosztolányi.

Béla kora reggel indult el, de csak késő éjszaka kopogtatott be arra a címre, amit Hetedik felírt egy papírra. Nem az irdatlan távolság miatt tartott ennyi ideig az útja. Hiányzott, fájdalmasan hiányzott neki Hilda. Nem tudta, helyesen teszi-e, bement. Kezet csókolt a madámnak. Marinka nagysád szívélyesen fogadta.

- Béluska, hogyhogy ilyen korán hozta ide a friss tavaszi szél? Ne szóljon, kitalálom, a Grófnét keresi.

Béla szégyellősen elmosolyodott.

- Miért incselkedik velem, nagysád? Tudja jól, hogy nincsen Grófné!

- Nincsen? Felébredt, Béluska?

- Hilda megjött már?

Marinka áthatóan nézte a férfit. Megfogta a kezét. Szelíden szólt hozzá.

- Üljön le. – Béla leült. – Nehéz elmondanom, főleg magának. Hilda elutazott.

Béla lehajtotta a fejét.

- Értem. Mikor jön vissza?

- Nem tudom. Ő azt állította, hogy soha.

- Az nagyon sokat jelent, ugye?

Marinka keblei közül elővett egy zsebkendőt, és letörölte Béla szeméből a könnyeket.

Béla csendesen mondta.

- Köszönöm. Most elmegyek.

- Így nem engedhetem el. Nem venném a szívemre, ha valami kárt tenne magában. Itt csak délután kezdődik az élet, dőljön le egy kicsit Hilda szobájában. Mindjárt megyek én is. Ha nem tud aludni, beszélgetünk.

Béla nem tudott aludni. Beszélgettek.

- Istenem, mindig ilyen kalandra vágytam! Gizike igazán szólhatott volna erről a Tervről!

- Aztán meg ne mondja, hogy tőlem tudja!

- Ne féljen, tartom a számat! És ha már így felvidított, választhat magának egy lányt, ha már Hilda megszökött maga elől!

Béla választott.

 

Estére járt az idő, amikor elindult. Girbegurba utcácskákban caplatott, amelyeket csak itt-ott világított meg egy-egy lámpa. Az egyik sarkon hirtelen egy tárgy zuhant le árnyékára s rögtön utána egy fej koppant hangosan a földön. Mitévő legyen? Béla előbb a tárgyat tapogatta meg. „Szegény! Ő is lopja a fát! Biztosam szene sincsen. Nem baj, mindjárt itt a tavasz melege!” Aztán a test fölé térdelt. „Vér!” Megijedt. „Csak nem halt? Nem hagyhatom itt, még felfázik! Legalább gyufám lenne!” Rázogatni kezdte a mázsányi férfit.

- , jóember, van-e gyufája?

Hörgés volt a válasz. A kabát zsebében talált gyufa lángjánál Béla megvizsgálta a sérülést, letörölgette a homlokból szivárgó vért, pofozgatta az arcot. Nagy nehezen egy sötét ablakú ház falához ültette a férfit. Megkereste a cédulát, s újabb gyufaszálak segítségével azonosította a címet és a házat.

- Hol vagyok? – A férfi hangja rekedt volt, s emiatt ijesztő

- Biztonságban. Fel tud állni?

Amaz sikertelenül próbálkozott.

- Ne erőlködjön. Van időm, úgyis késésben vagyok már.

- Maga rendőr? – Megfogta csuk. Egyiken se volt bilincs. – Ugye nem szólt a rendőröknek?

- Nem, nem.

- Ne is szóljon! Ilyen nagyot még sose hibáztam.

- Ne legyen lelkifurdalása e miatt a darab fa miatt! Tudja, mennyi fát loptam én? Egyszer majdnem bele is rokkantam!

- Ne mondja el senkinek se! Mindent megcsinálok, amit akar, de ne mondja el senkinek! Kiröhögnének! Ha híre megy, munkát se kapok.

- Tudom, nem vigasztalja, de jelenleg én is munka nélkül vagyok. Próbáljon felkelni, mert aranyere lesz a hideg földön. Majd segítek, amennyit tudok. Úgy látom, maga is jól megnőtt, mint Gebe.

- Honnan ismeri Gebét?

- Együtt lakunk.

- Én is laktam vele együtt a börtönben.

- lakótárs. Le a kalappal előtte. Induljunk. Majd én viszem a tűzrevalót.

- Ne beszéljen! Biztos elkapott egy kis agyrázkódást. Egy perc, és megérkezünk.

- Hova?

 

 

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 30. (Tavasz) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. október 16. kedd, 10:25

 

I/6.

Egyes primitív hiedelmek szerint a tavasz a halottakat is feltámasztja.

 

A Főnök nem volt mérges amiatt, hogy megvárakoztatják, hiszen e helyen várni megtiszteltetés. Fennkölt gondolatokat engedélyez itt a leggyakorlatiasabb elme is. A Főnök ráadásul intim, már-már szenvedélyes szerelmi kapcsolatban volt (és van) az antik műtárgyakkal. Ebben a környezetben az ő agya is beadta a derekát, működésbe lépett. Ígyen filozofált: „Millió arca van ennek a drága, bár néha mihaszna életnek! Ezernyi új dolgot produkál. Száz meg száz helyzetet állít elő. Tíz emberöltő is kevés lenne az összes kipróbálására! Egy biztos fogódzó van benne, amire bizton számíthatunk, a halál. Ám ne higgyük, hogy a halál egyhangú! Korántsem így van! Vannak különcei, mint Lót felesége: őrületbe kergette az urát, aki nem tudta kitölteni a kérdőíven a családi állapota rovatot! Vagy Jézus, aki két nap után elunta a dolgot, s a harmadik napon (tercia dié) feltámadt benne az életkedv! A halálnemek is igen változatosak! Gyanítom, hogy az ember eddig csak a pusztításban tudott maradandót alkotni!” E kérdésekkel legmélyebben az alvilág foglalkozik. A sok élet- és halálhelyzet nagyfokú szakosodáshoz vezetett. Az alvilág bonyolult, sokrétű társadalom. A párnázott ajtó mögött levő férfiak, akiknek a hívására vár, ebben a sokszínűségben különleges helyet foglalnak el. A Főnök összehasonlította velük a kis Csapatot. „Három béka, két költő… Mi kell még? Béluska?” Tudta, nem hallatszana be, mégis magába fojtotta a nevetést. „Vagy én! Az önjelölt magyar Al Capone? Corleone? Ugyan már! Még a keresztapaságban is csak addig jutottam, hogy Kosztolányinak kölcsön adtam a nevetséges Haragos nevet! Nem is illik hozzá! Megint nevetnem kell. Vajon mit tudna kezdeni csikágói kollégám a Csapattal?”

 

Zajtalanul nyílt az ajtó. Belépett a Pazar szobába. Vendéglátói sorban kezet fogtak vele. Dr. Zabossy, a kórboncnok és dr. Kálózi, a plasztikai sebész és dr. Hajnaly, az írásszakértő és Detre, a maszkmester, valamint Alfonz és Szigfrid, a halottak. Az összetételből ki lehet következni, hogy kik ők, és mivel keresik a svájci bankszámlára betevőt. Így zajlik egy tipikus ügyletük: Adott egy család. Gazdagok, de még gazdagabbak lehetnének, ha meghalna a nagyapa, aki vezérigazgató és politikus, s mint ilyen, nem szent ugyan, de keze ismeri a hajlásirányt. Egyszóval multimilliomos. Nem is az a baj! A baj az, hogy szívós, ráadásul rendkívül elfoglalt ember, nincs ideje a halállal bíbelődni, s mintha a halált sem érdekelné az örökösök pénzügyi helyzete. Amikor bemegy a nagyapa irodájába, hátra veti magát a barnásvörös bőrdíványon, a szőnyegre hamuzik, elbeszélget az öreggel, találgatja, melyik telefon csörren meg előbb, aztán elköszön. Ha kedve úgy tartja, elvisz egyet az örökösök közül. Persze, hogy nehezen viselik ezt, változtatni szeretnének. Igen ám, de nem akarnak gyilkossá válni! Szeretik ők a Papót, Papit, Papát, az Öreget! Az alvilág titkos csatornáin keresztül kapcsolatba kerülnek Zabossyékkal. Amennyiben meg tudnak egyezni egy méltányos árban, beindul a gépezet.

 

Két lehetőség van: a további események vagy a nagyapa /az egyszerűség kedvéért áldozat/ tudta nélkül, vagy a nagyapa /az egyszerűség kedvéért bűntárs/ tudtával történnek. A cél, hogy hullát kell produkálni. A nagyapáét. Itt lép be Alfonz és Szigfrid, a két profi tetszhalott valamelyike. Kálózi és Detre nagyapát kreál belőle, Zabossy igazol, Hajnaly hamisít, ő tetszeleg a halott szerepében, amíg a formaságok lezajlanak. A temetés után úgy tesz, mint a már említett názáreti. Alfonz és Szigfrid nem csak ígéri, el is jön másodszor, harmadszor, ha kell, negyedszer is! Persze csak akkor, ha jól megfizetik, hisz valamiből élnie kell az embernek! A nagyapa halott de jure, de facto él. A rokonság gyászol de jure, boldog de facto. A társaság odébbáll de facto gazdagabban, titoktartást kérve a családtól, nehogy baj legyen de jure.

- Kedves Főnök, Hetedik elmondta a Tervet. Tetszik. Benne vagyunk! Megyünk.

A halottak bólogattak.

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban (29. Tavasz) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. október 07. vasárnap, 07:05

 I/5.

A tavasz a szabadban élvezhető igazán. Kint. Szabadlábon.

Doktor Hajnaly Huba nagyon keresett szakember volt. Hetedik csengetésére az ajtón kialakított titkos kémlelőnyílás tapasztotta szemét, mert nem mindegy, hogy ki keresi! A rendőrség gyakran kereste. Átölelte Hetediket.

- Barátom, kerülj beljebb!

Szakértelmének és összeköttetéseinek köszönhetően nagy házat tarthatott, bejárónővel, mindenessel, feleséggel, gyerekekkel. A néhány hónaptól néhány évig terjedő fapriccses szünetek után luxusban élhetett.

- Hogy van a reumás öreglány? Használt a hévíz?

- Á, Gizike? A reuma elmenekült, amikor megtudta, hogy kibe költözött.

Nevettek. Ólomkristály. Színes italok. Szivarozás közben Hetedik vázolta a Tervet.

- Ohó! Kosztolányi? – kapta fel a fejét a doktor. – Tudod-e, barátom, hogy én már volta Kosztolányi Dezső? Egyszer pénzszűkében eszembe jutott, hogy „Kosztolányi-verset” szerezzek némi summáért. Egy kis élet, egy kis halál, szóval efféle csip-csup dolog, rajongás a létért és a nemlétért, a valóságért és a csodáért, és a többi, és a többi. Egy kép innen, egy rím onnan, és eladtam a verset.

- Volt, aki meg- vagy inkább bevegye?

- Mit számít a színvonal egy ekkora névnél! Főleg ha a szignó „eredeti”. Egy vidéki lap közölte.

- És?

- Nincs tovább. Azaz van, de az tényleg maradjon köztünk! Egy gyűjteményes kötetben viszontláttam a verset. Jól megkaptam: a zsengék közé szerkesztették!

Ezek után nem volt kétséges Hajnaly részvétele.

- És te hogy élsz?

Hetedik letette a kést és villát, szalvétával megtörölte a száját.

- Forrón, ahogy eddig. Szerzek, hogy szétszórjam, építgetem magamat, hogy egy-egy drága leromboljon. Ha nem lenne ilyen megtisztelő a nevem, főnixnek hívnám magam. A lelkem rászolgált erre a névre.

- Semmit se változtál!

- De, csak nem tudom.

Hetedikben az örök szerelem lobogott.

Az asztalon a gyertya.

A falakon túl a nagyváros.

Valahol messzi, a hegyektől övezett tekenőben, dúsan termő földek kicsiny falvaiban lángoszlopok. Körülöttük félmeztelen férfiak járnak eszeveszett iramú táncot.

A humbik már tisztábban látszanak.

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 28, (Tavasz) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. szeptember 27. csütörtök, 07:56

 

I/4.

A tavasz reményt és örömöt hoz.

Sanyi bekopogtatott. Egy-két arasszal a kilincs fölött megjelent egy középtől két oldalra fésült, pomádézott hajjal borított szép férfifej. Tulok volt az, a besurranó. Napóleoni akarata, ambíciója és főleg termete kiválóan alkalmassá teszi hivatásának gyakorlására. Sokszor csalódott, de nem vált kiábrándult emberré. Harmonikus gyermekévei voltak: szülők nélkül nőtt fel, így szocializációját nem befolyásolták sem apai dörgedelmek, sem anyai kényeztetések és elvárások a jövőjével kapcsolatban. Egészséges gyerek, majd fiatalember, végül férfi lett. Semmiféle személyiségtorzító téves célképzet nem rontott rajta. Nem akart lenni például a díszszázad tagja, magasugró olimpikon, de még csak Humphrey Bogart sem. Sokat köszönhet a Disney-stúdiónak: a Hófehérke és a hét törpe bizonyította neki, hogy az alacsonyság nem akadály a nőknél. /Igaz, nem látta végig a filmet, nem tudta meg, hogy a leány egy daliás királyfi arájaként végezte, a törpéknek maradt a munka, a mosatlan meg a remény, amivel kitörölhetik… az ételmaradékot./ Művészlélek. Kürtöse volt egy ragtime bandnek, majd egy katonazenekarnak. Mielőtt belefúj hangszerébe, zsebébe teszi műfogsorát. /Emlékszik és mi is emlékszünk, hogy milyen galibát, már-már tragédiát okozott felelőtlen köpése Béla tükre előtt./ Egy díszszemlén a felsorakozott legénységnek páváskodó elöljáró leereszkedően megszólította: „Maga mit csinál a hadseregben, fiam?” „Tutulok!” – vágta az arasznyi katona. A többi már a becenévképzés mechanizmusa szerint történt. Tulok lett.

 

Egy alkalommal a századparancsnok otthon hagyta az iroda kulcsát. Nincs mit tenni, bármelyik pillanatban jöhet az ellenőrzés, be kell törni! Valaki észrevette, hogy az egyik ablak nyitva van. A százados rögtön parancsot adott Tuloknak, másszon be, nyissa ki a tartalék kulccsal az ajtót. Minden nehézség nélkül sikerült. „Akár ki is rabolhatott volna, katona!” – mosolygott a tiszt. Másnapra az iroda ki volt rabolva. Tulok a cellában így okoskodott: „Most ártatlanul ülök itt, tehát jog szerint tartozok a társadalomnak (ó, pokoli fertő!) ennyi meg ennyi bűnnel.” Az igazsághoz tartozik, ezért el kell mondani, hogy nem volt teljesen ártatlan! Ha nem igyekszik tökéletesen eleget tenni a parancsnak, ha nem végzi olyan jól a feladatot, a századosnak talán eszébe se jutott volna kirabolni saját irodáját, s rákenni az egészet Tulokra! Az ex-katonazenés szabadulása után busásan visszafizette a tartozását. Azóta hol neki, hol a társadalomnak van restanciája.

 

Kék szemek néztek föl Sanyira. Kérdeztek.

- Miért zavarsz ilyenkor? Nem elég a tavaszi fáradtság? Ráadásul még a kézelőmet sem találom ebben a rendetlenségben, ami itt azóta, hogy Szerafin – „Ó, Szerafin!”, echózott a bal szem – elment, elhagyott, rútul elbánt velem! Szerettem és most is szeretem, minden pillanatban az ő kecses cipellőjének koppanásait, az ő bársonyos ujjacskáinak édes kopogását várom, erre jössz te! Hát nem szörnyű?

A száj szűkszavúbb.

- Te vagy az? Mi szél hozott, hogy úgy mondjam?

Tulok kitárta az ajtót, beinvitálta, leültette, likőrt töltött neki, aprósüteménnyel kínálta, fröccsel, majd bánatával traktálta, az ajtóig kísérete, kézfogással búcsúztatta Sanyit. Néhány bizonytalan lépés után Sanyi visszafordult. Bekopogtatott. Újra a csalódott arc fogadta. A szemek most egy szót sem szóltak, de egy Sanyinál érzékenyebb ember a pillantásuktól már árkon-bokron túlfutott volna.

- Majdnem elfelejtettem – szólt Sanyi –, hogy miért jöttem!

- Szóval nem csak úgy jöttél! Már az előbb sem! Gondolhattam volna! Beszélj!

Sanyi beszélt. A föld fölött kb. egy hatvanra, a csóválódó koponyában lebegő agy egyre inkább úgy érezte, hogy itt valaki otromba tréfát űz vele. Pedig Sanyi komolyan beszélt. Küldetése volt. Valami Tersánszky Józsinál tartott – szívesen álldogált a könyvesbolt kirakata előtt, üvegében szemmel tarthatta az átellenben lévő ékszerboltot –, amikor Tulok hazudott egyet.

- Aha, értem! – Aztán őszintén: – Tudod, veled megyek!

A Szobában Kosztolányi fogadta. Tulok összeszorított szájjal, udvariasan biccentett a Tükörnek. Az nyolc Tulokszemmel és hét Tulokfüllel jelezte, hogy nem kér a bizalmaskodásból.

- Haragos – nyújtott kezet barátságosan Kosztolányi.

- Tulok – mondta lágy, fuvolázó hangon a jövevény.

Megszorították egymás kezét.

Készen volt a szerződés.

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 27. (Tavasz) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. szeptember 23. vasárnap, 09:09

 

I/3.(A tavasz előcsalogatja a rügyeket.)

A rügyező lányokat, sőt azokat is, akik számtalan rügyfakadáson túl vannak, de mégis bíznak a sikerben. Előcsalogatja a remízből a rendőrségi járműveket is.

A nedves úton vidáman zötykölődött a rabomobil. A bezsuppolt lányok kísérőikkel szórakoztak. Az idősebb, a nagy bajszú őrmester bóbiskolt. Tudta, ezekkel a nőkkel szemben védtelen. A fiatalabb hol a szabályzatra hivatkozott, hol bilinccsel fenyegetőzött, de inkább védekezésnek tűnt, ahogy maga elé emelte a „karperecet”. A lányok ilyenkor gazdag szókincsük egész repertoárjával elárasztották, új és új adalékokkal szolgáltak a rendőr édesanyjának általuk rekonstruált élettörténetéhez. Ez nagyon bánthatta, mert teste látható része piros színt vett fel. Gizike hátba veregette a szomorgót. Őt üzletszerű kéjelgés megkísérlésének gyanújával zsuppolták be. Az utcai lámpa világánál ezt módosították közbotrányokozásra.

 

- Ne higgyen ezeknek a cserfes szájú condráknak! Gizikének higgyen, fiam! Az édesanyja nagyon asszony volt! Rendes, tisztességes, az egész Terézvárosban nem volt hozzá hasonló! Hogy tudott az kuglófot sütni… istenem!

A fiatal rendőr megnyugodva lehunyta a szemét.

- Ez a gyerek legfeljebb a rendőriskolában hallott Terézvárosról! – súgta Gizike fülébe egy mély emberismerettel megáldott szajha.

- Anyja csak volt, nem?

- Ismeri?

- Minek?

 

A három széplány – Bella, Baba, Lujzika –, akiket Gizike az éjjel megnyert a Tervnek, bármelyik szépségversenyen megállta volna a helyét a teremből kiszorult nézők hátsó sorában. Ha részszépségükből egy negyedik nőt gyúrnánk össze, biztosan kapós lenne a hosszú sötétzárka után félvakon szabadult férfiak körében. – Ez a megjegyzés még azelőtt hangzott el egy igényesebb zsivány szájából, mielőtt elkezdődött a lányok humbivá formálása. Ő kritikának szánta, Gizike elismerésnek vette.

Tavasz-zöld fák üde árnyékában ballagnak. A lányok nevetnek.

Harang kondul, de ez most senkinek sem fontos.

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 26. (Tavasz) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. szeptember 09. vasárnap, 08:14

 

I/2.

A tavasz elhozza a Gebe által rábeszélt Medvét.

Medve kinézett barlangjából, aztán visszament, hogy felkapjon magára valamit. Hat éve, amióta e barlanglakásban lakik, ez volt az első alkalom, hogy egykori cellatársa, Gebe meglátogatta. Az ágyon egy félig pucér aludt.

- Csinosmondta kedvetlenül Gebe.

- A francokat! Úgy találtam!

Medve a neve alapján lehetett volna Gebe, mint ahogy termete alapján Gebe nem lehetett volna Gebe, sőt Medve lehetett volna. Medve nem a termete alapján lett Medve. Ez nem azt jelenti, hogy Medve gebe lett volna! Nem! Medve tetőtől lábfejig szőrös volt, és a hangja mélységesen mély. Kosztolányinak biztos Toulouse-Lautrec kutott volna eszébe, mikor Medve az imént kinyitotta az ajtót. Számos kevésbé ismert alak is az eszébe jutott volna, és nem mind a homo sapiensnek becézett fajból. A törpe festőóriás később jutott eszébe, a szerepek kiosztásánál.

Gebét végighallgatva Medve valószínűleg elhúzta a száját. Hogy mi történt a dús szőrzet alatt, arról egyes-egyedül ők ketten tudnak? Medve és az arca. Szeme viszont tényleg felcsillant, mikor Gebe elmondta a Terv reá vonatkozó részét. Medve kötélnek állt, mondván, ezért nem jár kötél! (Ó, hurok, ó, halál glóriája!)

Foglalkozására nézve Medve tolvaj. Gebe ötlete volt, hogy őt is szervezzék be.

Gebe szeret adni. Behemót a lelke is.

 

Vidám léptekkel bandukolt hazafelé. Szerette a tavasz illatát. Éppen egy jókora adag levegő beszippantására készülődött, amikor éles fékcsikorgás zökkentette ki az andalító hangulatból.

- Gebe, te vagy?

Kháron kiugrott a volán mögül, és megölelte Gebét. Kháron, a sofőr. Annyi köze van a görög fuvaroshoz, hogy korábban temetkezési vállalatnál dolgozott. Alaposan kitanulta a mesterséget. „A halottnak már mindegy!”  frázis őt nem lusta kényelemre sarkallta, ellenkezőleg! Mivel utasa életét nem veszélyeztette, a sajátját nem sokra becsülte, vakmerően furikázott. Kiismerte a várost, a legrövidebb utakat. A labirintusnak tűnő negyedekben is úgy kormányzott, hogy utasainak öröm lett volna nézniük. A közlekedési rendőrökkel vívott küzdelmekben megtanulta az üldözők lerázását. Mindent tudott a szakmáról! Akkor bocsátották el, amikor egy jól vett halálkanyarban kicsapódott a kocsi hátsó ajtaja, s a koporsó egy lakodalmas menet elé esett. Balszerencséjére Sárosi Bandi, a menyasszony előző szeretője gurult ki a ládából. A vőlegényt elfutotta a méreg meglátva egykori riválisát azzal a hullákra oly jellemző öntelt mosollyal az arcán. /Mintha ezt kérdezte volna: „Melyikőtök tudja utánam csinálni?”/ Otthagyott vőfélyt, násznagyot, nyoszolyólányt, még reménybeli anyósát is. Azóta hír sincs róla. A rokonság Kháront tette felelőssé. Feljelentés, munkanélküliség. Az alvilág felfigyelt , foglalkoztatott ember lett. Nem ismeri a halálfélelmet.

Gebe viszonozta az ölelést.

- Nem félsz, hogy egyszer elgázol valaki? Példának okául én.

- Példának okálrt kitekerném a nyakadat!

- Ki vinne el bennünket a jól megérdemelt hullaházba?

- Visszahúz a szíved?

- Nem mondanám, de valami motoszkál bennem, sugdorászik állandóan. „Nem munkahelyet kellene cserélgetnedmondja –, hanem magadat kéne kicserélni!” Hiába magyarázom neki, hogy nálam jobb magamat úgyse találnék, de ő csak hajfja a magáét. Komolyan gondolja szerinted? A belső hangomból ítélve igen.

- Én tudnék javasolni valamit, ha kedved van, csatlakozz te is!

Gebe röviden beszélt a Tervről.

- És ha kiderül, hogy azok az emberek valóban léteznek? Valamelyik nap olvastam az újságban… – Gebe Kháron fülébe súgott. A hullaszállítók egykori gyöngyi felkacagott, csapdosta combjait. A járókelők furcsán néztek rá.

- Barátom, ezek után, ha nem hívtok is, jövök. Hozom Melániát is! – megsimogatta a Mercedes tetejét..

- Szervusz!

Gebe az elszáguldó kocsi után nézett, mutatóujját a szája elé emelte.

- Psszt! – mondta.

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 25. (Tavasz) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. augusztus 28. kedd, 18:50

 

I /1./2.

 

Evés közben Gebe a kosárban heverő tojásokat nézegette.

- Nemsokára Bélával átballagunk Bizi nénihez, megöntözzük, ott is elidőzünk egy keveset, aztán én is megyek tovább meg Béla is. Ha nem titok, mondja már meg nekünk, hogy kinek milyen színű tojás dukál!

Gizike nézi Gebe nyugodt, barna szemét.

- Egye fene! De nem tőlem tudják! A Főnöknek acélkéket adok, Sanyinak szürkéskéket.

- Nem sértődik meg?

- Honnan tudná? Neki egyformán kék mindegyik.

- Akkor minek a válogatás? Fölös időpocséklás!

- Nem biztos.

- No, már meg! Az előbb azt mondta…

- Mondtam, mondtam! Én is tévedhetek.

- Ha mégis felismerné?

- Azt mondja majd, hogy milyen szép galambszürke!

- Akkor miért nem olyat festett neki?

Gizike nem válaszol. Egy pillanatig szomorkodva nézi a férfiakat.

- Hetediké a búzakék lesz – s mivel látja, hogy Béla kérdezni készül, megmagyarázza –, olyan színű, mint a búzavirág szokott lenni, mikor beérik. Karinthynak a tintakéket szánom.

- Kosztolányi is ír!

- Igaz, de azt mondják, hogy a zöld tintát kedveli. Azért lesz az övé türkiz.

- Mondhatom, jól kifundálta ezekkel a kékekkel! És ez?

- Azt nem mondhatom meg, amíg el nem jött az illető. Talán utána sem.

- Köszönjük a vendéglátást!

- Köszönjük a verset és a locsolkodást! Estére azért hazakeverednek, ugye?

- Remélemmondta Gebe.

- Remélemmondta Béla.

A szíve mélyén egyikük sem remélte.

Kimentek.

Békaapa a fiára nézet: „Menjünk mi is?” A fiú szeme igenelt. Anyja tekintetéből büszkeség és aggodalom sugárzott, amit a férjére vetett pillantásban rosszallás és féltékenység váltott fel, ám csak annyit mondott: „Brek!”

 

Sanyi a tojásról csak ennyit mondott:

- Szép!

A Főnök önelégülten szívta be a levegőt a tüdejébe. A tojást dolgozószobájának főhelyére tette, hogy jól láthassák az üzletfelei.

Karinthy hosszas rábeszélésére Gizike hajlandó volt megmutatni, amelyiket Kosztolányinak tartogatott.

- Lehet, hogy Dezső jobb író, de én sokkal szebb tojást tudok kapni maguktól! – kiáltott fel, és puszit adott Gizikének, Lakomának és a nőstény békának, sőt távozása után fütyörészett az utcán.

Hetedik elérzékenyülten bámult a tojásra, majd az ajándékozókra.

- Éppen olyan, mint az ő szemesóhajtotta.

- Én valamivel kisebbnek láttam, de tudja, hogy van ebben a korban.

Hetedik kacagni kezdett.

- Ezt meg is érdemlem! Vegyék enyhítő körülménynek ifjúságom tavaszát!

Mind a három annak vette.

- Ezt miért kapom? – nyitotta tágra szemeit Kosztolányi, kezében tartva az anilinkék tojást.

- Kérdezze Lakomát!

Hiába könyörgött, a tyúk nem kottyantotta ki a titkot.

- Annyit segítek, Szerkesztő úr, hogy nők vannak a dologban.

Kosztolányinak egész úton hazafelé menet sajgott az oldala, annyira furkálta a kíváncsiság. A kíváncsiság szó nem igazán alkalmas annak az érzésnek a kifejezésére, aminő olyankor keríti hatalmába az embert, amikor kibogozhatatlannak tűnő probléma bukkan fel előtte – s mindinkább benne –, akár a csillagos ég, akár egy anilinkékre festett húsvéti tolás alakjában. „Ez vagy átverés, mondhatnám, blöffgondolkodott Kosztolányi Dezső, miközben a sárga nyakkendőjét táncoltatta a dunai sirályokat is felröpítő szél –, vagy mély bölcsesség megjelenítője. Vagy egy ostoba vénasszony gyerekes tréfájaezt nem tételezte fel Gizikéről, sőt már a ráaggatott jelzőket is szívesen visszavonta volna –, vagy a dodonai orákulumhoz hasonlatos nőszemély férfit bolondító praktikája. Eh, badarság!”

 

Fél kettő körül járhatott, mire a locsolkodók elmentek. Gizike visszatette ünnepi ruháját, eltette az ételek maradékát, összerakta az edényeket, evőeszközöket, átvitte a konyhába. Jártányi erőt sem érzett magában, nem mosogatott el. „Ráér holnap vagy holnapután!” A békamama mindeközben a körtefa egyik ágáról álmosan figyelte Lakoma jókedvű kapirgálását, s azt, ahogy a tyúk étvággyal csipegeti az udvarra kihajított kenyér- és süteménymorzsákat. Gizike Kosztolányi elnyűtt gyerekarcára gondolt, letűnt fiatalságára gondolt, a szerelemre gondolt. Visszament az ünnepszagú szobába, ledőlt Béla bevetett ágyára. Elaludt. Nem horkolt. Álmodott. Estefelé megjött Béla, majd Gebe. Ingben és gatyában voltak már, amikor Gizike felébredt.

- Elaludt?

- El én!

- Mit álmodott?

- Nem emlékszek. – Tudjuk, füllentett. Ő is tudta, ezért próbált könnyíteni lelke borzongásán. – Ilyen idős korban már annak is örül az ember, ha emlékszik, hogy miről álmodott gyerekkorában!

- Arra nem nehéz! Csak annak az ellentétére kell gondolni, hogy mit csinál felnőtten, hogy mi lett belőle!

- Szépek így, ingben, gatyában.

- Kár volt levetkőznünk.

- Szégyellős?

- A fenét, csak eszembe jutott, hogy Kosztolányi szerda estére színházba hívott minket. Ő fizeti a jegyeket.

- Mit néznénk meg?

- Azt nem árulta el, de mondta, hogy szóljunk a többieknek is.

- Szerda még odébb van. Addig összekenhetik a ruhájukat!

- Igaza van, Gizike! Ez az egyetlen tisztességes öltözékem. Az én méretemben bajosan tudnék egy másikat szerezni! Nagyon hozzám nőtt a huszonhárom év alatt, szeretném, ha ebben temetnének el.

- Az még a színháznál is odébb van!

- Köszönöm, Bélám, de sosem lehet tudni, hogy mikor adja be a derekát az ember!

- Miért pont a derekát?

 

Beszélgetésük kisebb-nagyobb megszakításokkal szerda délután ötig tartott. A megszakítások idején a szeretkezés kivételével elvégezték a biológiai létezéshez szükséges összes tennivalót. Némelyiket többször is. Még arra is futotta idejükből, hogy értesítsék a többieket. Szerda délután ötkor a társadalmi érintkezés íratlan szabályai szerint elkezdtek mosakodni tisztát cserélni és az újabb ünnepnek megfelelő ruhát ölteni.

A Mágnás Miskát nézték meg. Az előadás után Kosztolányi meghívta a társaságot. A Centrálban vagy a New Yorkban szerette volna őket látni, de azok az idők már elmúltak. „Számomra végképp!” – borzongott meg, ergo Gizike hátán is végigloholt a hideg.

- Amit a Szerkesztő úr beszél, a szegény kisgyermek, vagy a bús férfi panasza?

- Egy beteg öreg klapec nyöszörgései, Gizikém. Elég, ha csak én veszem komolyan!

- Öreg az országút, nem maga! Ötvennek se nézem. Mit szóljak én?

A Margit híd közepén Kosztolányi megállt, megfogta Gizike karját. Egy lámpa fényében belső zsebéből előhúzta a Pesti Napló egyik számát, kinyitotta, lapozott.

- Olvassa el! – s kilépett a lámpa fényéből.

- Száz sor a testi szenvedésről – kezdte el Gizike, aztán az ajkait mozgatva magában olvasott. Tudta, hogy Kosztolányi figyeli reakcióit, ezért arcizmainak kusst parancsolt. Visszaadta az újságot, és úgy tett, mint aki indulni akar. Kosztolányi belemarkolt a karjába.

- Mi van? Ha belegebedek, akkor se sírok! – förmedt rá elcsukló hangon Gizike. – Tudja, nekem is szokott fájni a derekam, néha úgy belehasít, hogy majd’ bepisilek! A lábaim is fájnak néhanap. A karom, amit most kegyetlenül méltóztatik szorítani, a karom se a régi! Egyszóval szinte minden porcikámnak van valami baja, de, és most figyeljen, Szerkesztő úr, én egyetlen egyszer se mondom, hogy rossz vagyok, mint ennek a versnek az idióta írója!

Rövid hallgatás után halkan, tárgyilagosan szólt Kosztolányi Dezső.

- Én írtam.

- Tudom.

Hosszabb hallgatás után Kosztolányi Dezső ezt mondta:

- Köszönöm.

Rövid hallgatás után meg:

- Köszönöm.

- Jó volt a Mágnás Miska! Tudom, hogy nem véletlenül választotta nekünk ezt az operettet!

- Egy Shakespeare-vígjáték, vagy egy Pirandello-darab talán jobb lett volna…

- Ne okoskodjon, nem a maga haverjai között van! Ez így volt jó, még Sanyinak is a szája íze szerint való volt! Figyelte, hogy mennyit röhögött? Még „énekelte” is, hogy „A nő szívét ki ismeri?”

Mindenki tudta az utat, nem várták be őket. Amikor Kosztolányi leült Gizike és Hetedik közé, a pincér már a Főnök rendelését hozta.

- Tréningnek szánta ezt a darabot? – súgta a budai kiskocsmában Hetedik.

- Maga és Gizike miatt nyugodtan tudok dühösen forgolódni az ágyban, várni a vörös és fekete utolsó felvonást, a függöny legördülését – Kosztolányi hangjának érdes sápadtsága tromfolja az arcáét. – Ugye megcsináljuk, barátom?

Hetedik megszorította a költő nagy kezét.

- Erősebben, barátom, erősebben! Fölszisszenek majd, ha fáj.

 

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 24. –Tavasz, melyben az elvetett álom szépen gyarapodik, egészen ad absurdum E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. augusztus 20. hétfő, 05:41

 

I

Eljött a tavasz, amely (megint) elhozza a húsvétot, Gebe által a medvék egyikét, előcsalogatja a rügyeket, a reményt és az örömöt is. A tavasz, amely a szabadban élvezhető igazán! A tavasz, amely egyes primitív hiedelmek szerint a halottakat is feltámasztja. A tavasz, amely néha szándéka ellenére is fölülmúlja önmagát, mint például Béla.

 

I/1.

A tavasz elhozza a húsvétot.

Gebe bevitte az asztalt a konyhába. Gizike vizet forralt, egy kicsit a vájdlingba öntött, langyított rajta, és elmosogatta a poharakat, a disznózsírtól fényes kést, tányért. Béla, miközben a földre rázta a morzsákat az abroszról, észrevette, hogy azon bor- és zsírfoltok éktelenkednek.

- Ezt is ki kéne mosnimondta Gizikének.

- Mit? – kérdezte Gizike, aki fel sem nézett.

- Az abrosztmondta Béla.

- Miért? – kérdezte Gizike.

- Foltosmondta Béla.

- Mitől? – kérdezte Gizike.

- Bortól és zsírtólmondta Béla.

- Akkor ki kell mosni! – mondta Gizike.

- Nem azt mondtam? – kérdezte Béla.

Miután végzett, Gizike kiterítette az abroszt a diófa és a körtefa közé feszített madzagra, három helyen fel is csíptette. Alig tudtak betelni a széltől lobogtatott, apró barna kockákkal ékesített rongydarab csattogásával. Az sem zavarta három hősünket, hogy eleredt az eső,, az se, hogy elállt, az se, hogy éjszaka lett, majd nappal lett, és megint éj és megint nap, s az sem, hogy mire feleszméltek, már csak három nap volt hátra húsvétig.

- Ej, mi a franc van magával, tyúkanyó? – harsant fel Gizike. – Csak bóklászunk egész nap? Lazsálunk, lazsálgatunk, ahelyett, hogy húsvéti tojást tojnánk? Munkára, szaporán! Legkésőbb hétfő reggel fél hatra nekem itt legyenaz ujjain kiszámoljahét tojás! – Lakoma unottan kitátotta a csőrét, pislogott néhányat és lefeküdt a sparheit alá, a hamuba. Gizike felemelte a piszkavasat, erre kelletlenül felállt, s peckesen kisétált Gizike konyhaként is funkcionáló szobájából.

 

A Pókháló megremegett, amikor meglátta Gebe kezében a partvisra tekert rongyot, a nagytakarítás kezdetének első jelét. A férfi észrevette, és komolyságot színlelve magasba emelte az alkalmi tisztítóeszközt.

- Meghibbant? – kiáltott fel a belépő Gizike. – Tudja maga, hogy mit csinál?

- Mit csinálnék? Takarítokfelelte Gebe olyan hangon, amiből a vénasszony kihallotta a tényleges szándékot, s ő is belement a játékba.

- Helyes! Nagyon helyes. Látom, férj vált volna magából!

- Voltam nős, Gizike. Kerek tíz évig.

- Nagyon trehány asszonya lehetett, ha így megtanulta a pókhálózást!

- Ne bántsa szegénykémet! A szüléskor lebénult az egyik oldalára.

- Bocsásson meg, ezt nem tudtam! Gizike megsimogatta Gebe fejét. – Mi lett vele?

- Ami mindnyájunkkal lesz, meghalt.

- Ezt miért nem mesélted el eddig? – kászálódott ki az ágyból Béla.

- Változott volna valami?

- Nem hiszem.

Béla bevetni készült az ágyat, de Gizike elvette a kezéből a dunnát, kivitte az udvarra. Jött a párnákért, a lepedőért.

- Hova viszi azokat?

- Kiaggatom őket a napra, hadd szellőzzenek!

Béla megfogta Gebe dunnáját, kivitte. Aztán a párnát és a lepedőt vitte ki. Bejövetele után kérdezett.

- És mi lett a kicsivel?

- Megnőtt.

- Fiú?

- Nem.

- Lány? Akkor biztosítva van a megélhetése! – Gizike hangja megnyugtató volt, legalábbis ő annak szánta. Gebe másként hallotta.

- Az én lányom nem teszi szét a lábát minden jöttmentnek! Az én lányom nem lesz kurva!

- Ugyan, ne tegyen már úgy, mintha nem értené! Azt akartam mondani, hogy biztosan talál olyan férjet, aki így tud pókhálózni, mint maga. Ilyen érzéssel, ilyen emberien. – Gebe ragyogó szemmel nézett, ő is elmosolyodott, s beállította a sarokba a rongyba bugyolált partvis nyelét. A Pókháló megnyugodott, és most már tényleg megkezdődhetett az ünnepre való készülődés.

 

Gizike átöblítette Béla és Gebe fehér ingjét, vállfákra téve kiakasztotta a kosztümje és az öltönyök mellé, majd bement sütkérezni-főzőcskézni. Gebe és Béla lemosta az ablakokat, kirázta a pokrócokat és a szőnyeget, rendet tett a szobában, kisepregetett, fölmosott, tüzelőért, vízért szaladgált, rendbe szedte az udvart.

Hétfőn fél hat előtt kettő perccel Gizike kaparászást hallott ablakán. Kisietett. Lakoma már visszafelé baktatott. Hátra-hátranézett. Egy lapunál megállt, a tövére mutatott. Gizike lehajolt, félrehajtotta a méregzöld leveleket.

- Lakoma, te angyal! – felemelte a büszke tyúkot, az arcát a mellet borító puha tollazatba dörgölte. Óvatosan a kötényébe rakta a nyolc tojást.

- Miért nyolcat tojtál, tyúkocskám? Ha mind eljön, akkor is csak hét gavallért számítok! – Lakoma nem válaszolt. Követte Gizikét a konyhába, figyelte, ahogy a vízbe teszi a tojásokat, fát rak a tűzre. A résre nyitott ajtón átugrált békamama is. Gizike a hóna alá kapta, illetve tenyerére emelte az állatokat, együtt nézték a víz bugyogását. Hosszú percek teltek el ebben a madarak danászása, a szomszéd szoba lakóinak ünnep reggeli neszezése, a hím béka vitázó brekegése és kutyák távoli dühös acsarkodása zavarta csöndben, ekkor Gizike félrehúzta a nagy fazekat, nyolc bádogbögrébe merített a forró vízből, nyolc különböző színű port szórt beléjük. Egy kanállal a hét edénybe rakott hét megfőtt tyúktojást, a nyolcadikba azt a két cinegetojást tette, amit hálából kapott a téli gondoskodásért. Mire azok megszínesültek, Béla és Gebe is kirittyentette magát. Az ajtón behallatszott az évek alatt szertartássá vált párbeszédük.

- Tavaly én léptem be elsőnek, most te jössz!

- Nem igaz, tavaly is engem toltál előre!

- Tévedsz, Béla! Öregszel!

- Miért, te nem?

- De rajtad jobban fognak az évek!

- Jól van, te vagy a fiatalabb, de amikor apámmal jártunk locsolkodni, mindig nekem kellett először belépni és mondani verset a rokon meg a szomszéd lányoknak, asszonyoknak.

Gizike elmosolyodott újra hallva Gebe válaszát.

- Megfordult a világ, és nem a te javadra! No, eredj!

 

Gebe taszításától Béla most is majd’ hanyatt esett, és Gizike a mostani húsvét hétfőjének reggelén ügyesen elkapta őt és a kölnivizet, s hagyományos őszinteséggel kérdezett.

- Maguk azok? Mi járatban vannak? – és lesöpört egy darab borotvahabot Béla arcáról.

- Húsvét van, és hogy el ne hervadjon…

- Hol vagyok én még attól? Jól van, locsoljanak meg bennünket, aztán menjenek át a másik szobába, és foglaljanak helyet.

Úgy történt. Béla pirosló arccal, akadozva elszavalta a nyúlfarknyi verset, megöntözték illatos kölnivel Gizikét és Lakomát, egy-egy kannatető vízzel a béka asszonyságot. Mindhármuktól kaptak két-két puszit az arcuk két-két oldalára. Átmentek a másik szobába, és helyet foglaltak. Gebe jelzett a bordó nyakkendős apának, erre az fiával együtt átcaplatott. Hónuk alatt pici parfümös üveget és gyűszűt tartottak. Gizike nevetve hasalt le a padlóra fejjel a locsolkodóknak, Lakoma széttárt szárnyakkal pukedlizett. A békák visszajöttek, felugrottak a hokedlire, s pislogva vártak.

- Mondd meg nekem, Lakoma, minek a nyolcadik tojás?

- Kot-kot-kot!

Gizike a homlokára csapott.

- Szégyellem, hogy nem jutott az eszembe! Gyorsan, még egy bögrét! – A kilencedik forró vízbe lilás-kék festéket szórt, abba tette a tojást.

- Remélem, örül majd neki! Remélem, tud még örülni! Remélem, eljön!

Miután lehűtötte a tojásokat, szalonnabőrrel és tiszta ronggyal kifényesítette, a kis vesszőkosárba, a hímzett terítőre pakolta őket, az edényeket kiürítette a vödörbe, mosatlanul a vájdlingba rakta, megmosta karját, kezét, arcát, átöltözött, megigazította haját.

- No, lányok, mehetünk! – mondta, és tálcákkal a „kezükben” átvonultak a most éppen ünnepi szobába. Béla kinyitotta az ajtót előttük.

A Szoba ünnepi hangulatát a bútorokra szikrázó tavaszi napfény mellett az asztalra terített hófehér abrosz, az elrendezett kistányérok, villák, poharak, a ráhelyezett porcelán tálcák ínycsiklandó tartalma, de főleg az asztal közepén álló váza virágai fokozták. Gebe már-már szakértelemmel válogatta össze az ibolyákat, a hóvirágokat, az orgonákat, a tulipánokat, a pipacsokat, a búzavirágokat, az őszirózsákat, a krizantémokat, és alkotott belőlük ízléses csokrot. Béla az utcán letört aranyeső ágakkal, és a Bizi néni szerint garantáltan megszentelt barkával járul hozzá húsvét magasztos ünnepéhez.

- Az idén nem válogathatnak! – ült le hozzájuk Gizike. – Személyre szólóan festettem meg a tojásokat. Tessék, ez a magáé, Béluska! Tengerkék! Gebének égszínkéket választottam. Hogy miért? Gondolkozzanak rajta! Éhesen persze az is nehéz, vegyenek és egyenek, ahogy ezt pár napja Jézuska mondta!

- Köszönjük!

A békamama smaragdzöld cinegetojásokkal köszönte meg a locsolást férjének és fiának, s a hokedlin vendégelte meg őket a Gebe által összegyűjtött légytetemekkel.

 

 

 
Kosztolányi az alvilágban 1. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. november 21. vasárnap, 19:01

Ősz, melyben felsejlik egy álom.
Fejezet, melyben hajnal van, Kosztolányi és Sanyi

 

 
Kosztolányi az alvilágban 2. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. november 24. szerda, 10:36

Fejezet, melyben Kosztolányi egy elmélet kifejtésére ké…

 

 
Kosztolányi az alvilágban 3. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. november 24. szerda, 19:56

Fejezet, melyben ismét feltűnik Gizike, immáron először

 

 
Kosztolányi az alvilágban 4. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. november 25. csütörtök, 17:13

Fejezet, melyben egy kis ember kutyaszorítóba, egy nagy ember ágyba kerül,
továbbá megtudhatunk egy s mást az állatok világáról

 

 
Kosztolányi az alvilágban 5. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. november 26. péntek, 10:58

Fejezet, melyben új lakó érkezik, új színt hozva a Csapatba, zöldet

 

 
Kosztolányi az alvilágban 6. E-mail
Írta: Carlofranoco   
2010. november 27. szombat, 15:59

Fejezet, melyben világossá válik, hogy a tárgyaknak nemcsak lelkük,
hanem testük is van

 

 
Kosztolányi az alvilágban 7. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. november 28. vasárnap, 17:01

Fejezet, melyben Kosztolányi Dezső átlépi az alvilág küszöbét,
s közben majdnem sor kerül a pecsétek feltörésére is

 

 
Kosztolányi az alvilágban 8, E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. november 30. kedd, 21:20

Fejezet, melyben Karinthyban világosságot támaszt egy öngyújtó,
majd megtudjuk, hogy káromkodás miatt is lehet hetedíziglen bűnözni,
majd azt, hogy nem minden angyal visel szárnyakat, végül, hogy mi történt

 

 
Kosztolányi az alvilágban 9, E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 01. szerda, 15:42

Fejezet, melyben a békák elalszanak, a humbik felébrednek

 

 
Kosztolányi az alvilágban 10, E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 01. szerda, 15:59

  Ősz és tél között

 

 
Kosztolányi az alvilágban 11, E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 04. szombat, 17:40

Tél, melyben egy ködbe olvad álom és való /s vice versa

Közeleg a karácsony

 
Kosztolányi az alvilágban 12, E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 07. kedd, 21:28

Kurva…

 
Kosztolányi az alvilágban 13. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 08. szerda, 13:30

Napok teltek…

 

 
Kosztolányi az alvilágban 14. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 09. csütörtök, 18:13

Csak aki…

 
Kosztolányi az alvilágban 15 E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 11. szombat, 23:07

Elmúlt…

 

 
Kosztolányi az alvilágban 16. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 12. vasárnap, 20:03

Hazudtam…

 
Kosztolányi az alvilágban 17. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 14. kedd, 23:37

Rokokó…
 

 
Kosztolányi az alvilágban 18. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 15. szerda, 00:34

Szilveszter…

 
Kosztolányi az alvilágban 19. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 20. hétfő, 22:59

Minden…

 

 
Kosztolányi az alvilágban 20. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 22. szerda, 20:36

A tél…

 
Kosztolányi az alvilágban 21. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 27. hétfő, 05:33

Meglátogatják…

 
Kosztolányi az alvilágban 22. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 28. kedd, 18:51

Este…

 
Kosztolányi az alvilágban 23. E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2010. december 30. csütörtök, 05:08

Tél és tavasz között

 

 


Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 117 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs