Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)


 



Vizeim - emlékfoszlány-kompozíció 1. E-mail
2010. október 26. kedd, 05:27

Kik ezek, kik ezek az árnyak emlékezetem bal alsó sarkában? Lehunyom a szemem. Múltam vizei, múltam emberei, miért, hogy itt ólálkodtok emlékeim félhomályából kiröppentve, miért, hogy incselkedtek velem? A becsukott szemhéjak mögött mozgásba lendül a múlt, kavarognak a képek, mint a torkolatnál a Tápió és Zagyva vize, összegabalyodnak, egymásba mosódnak. Vadászok rájuk, értük (magamért), elkapok egyet. Remeg egy darabig, akár annak a lánynak a teste remegett, aztán kimerevedik, majd a felbukkant árnyak megélednek.

 

 
Vizeim - emlékfoszlány-kompozíció 2. E-mail
2010. október 26. kedd, 18:27

Karcsi kérdez, miközben a könyvet a napra teszi. „Jó vastag, miről szól?” Akkor még nem tudom igazán, ezért a sértődöttek (mert sarokba szorítottak, mert menekülni akarók) nagyképűségével mondom: „Ott van a címe, olvasd el!” Sajátos, rövid nevetésével válaszol, ami megriaszt. Érzem, hogy kiismert. Volt ideje rá, hiszen gyermekéveinket, serdülőkorunkat együtt töltöttük: magas nyárfákat másztunk meg, a júniusok elején felköltöztünk cseresznyefájukra, rengeteget csatangoltunk erdőkben. Sokszor cél nélkül kóboroltunk, a legtöbbször azonban határozott szándék vitt minket az erdőbe és a vizekre.

 

 
Vizeim - emlékfoszlány-kompozíció 3. E-mail
2010. október 26. kedd, 18:42

Éjszaka üldögélünk a parton, figyeljük a horgászbotokat – pecabot, de régen használtam ezt a szót –, várjuk a damil megfeszülését. Nézzük a csillagos eget is. A sötétségben csak annyi felhő jut el hozzánk, amennyi a kerek hold előtt tisztelgően elvonul. „Látod? Ott van Szűz Mária, ölében meg a Jézuska" - mutat a holdra Karcsi. „Honnan tudod?" „Látom." „Én nem. Melyik az?" Egy csobbanás, s a hal viszi a botot. Beugrunk utána. A hullámok darabokra törik a Zagyva teleholdját.

 

 
Vizeim - emlékfoszlány-kompozíció 4. E-mail
2010. október 26. kedd, 18:55

A tenger él. A tenger emléke. Bennem él. Epidauroszban vertünk sátrat egy tengerparti citromligetben. A második vagy harmadik napon Zoli közölte, hogy ingyen lehet vízibiciklizni. Reggel indultunk. A nap nem nehezedett a műanyag jármű ülésére, apám sem volt itt. Felváltva tekertük a pedált, asszonyaink félmeztelenül dőltek hátra. 

 

 
Vizeim - emlékfoszlány-kompozíció 5. E-mail
2010. október 26. kedd, 18:59

Ezen a sárral kevert aszott hóval mételyezett éjszakán, e toprongyos, mocskos február végi éjjen emlékezetem bekopogtat a Bercsényi utca egyik vert falú házacskájába. Régen halott nagyanyám, nagyapám beereszt, s már teszik is be az ajtót, kiutasítják a berontani készülő szelet, havat. A szél a kürtőbe költözik, ott nyüszít, felhergeli a kemencében lobogó szárízíket, kukoricacsutkát.

 

 
Vizeim - emlékfoszlány-kompozíció 6. E-mail
2010. október 26. kedd, 19:02

    Az Eger-patak partján élek majd’ húsz éve. Itt örülök, itt szomorkodok, itt sírok, itt mosolygok (a hangos nevetést már elcsitította az élet). Van néhány barátom, kevés haragosom. Minden – család, barátok, munkahely – ideköt, s nem köt ide semmi! Itt betolakodó vagyok, megtűrt jöttment, Újszászon áruló, szökevény. Végül is mindegy, hol szenvedek /stb./, hol nem váltom meg a világot! Idegen vagyok, kívülálló, ezt mutatja a patakban tükörképem is. Nem méltatlankodok. 

 

 
Vizeim - befejező tétel: a Jaszi E-mail
2010. október 27. szerda, 21:31

Nem robog át többé zakatolva, pöfögve, füstöt okádva a sínpár mellett haladó arcába, a téli eget szikrákkal csillagozva, karcsú fekete kéményét büszkén felemelve.

 

 
Tánczos G. Károly: Ami a Vizeim Befejező tételéből kimaradt E-mail
2014. május 23. péntek, 09:30

Kacérkodnak, körüludvarolnak, kokettálnak velem a források, az erek, a patakok, a folyók, a csatornák, az állóvizek.  Olyanok is, akik fölött, mellett csak átutaztam vonaton, buszon, teherautón, személykocsiban. Némelyikkel csak kétszer találkoztam, egyéb közünk nincs egymáshoz. Galga, Tarna, Gyöngyös, Laskó, Jászsági- és Nagykunsági Főcsatorna, Perje, Gerje, Rába, Szuha, Marcal, és ti, akiknek a nevét sem tudom, tisztelettel emlékszem rátok, de nem írok rólatok. Ti nem az én vizeim vagytok. Te se, szép nevű Hernád, te se neheztelj rám, még ha vasúti hidadon robogtam (valójában vánszorogtam) is nagynénémhez a szeretett Tállyára.

Öreg Duna, kiben fürödtem Zebegénynél, szárnyashajóban, csónakban, sétahajóban szálltam hátadon, megcsodáltam Esztergomot, Visegrádot, Szentendrét, az izgága, lenyűgöző s elrettentő Budapestet, te sem vagy az enyém, miként a Balaton, Velencei-tó sem!

Mára szilaj tetszhalottá vált boszorkányos szegedi Tisza, a gyermekkoromban megilletődötten, megszeppenten bámult szolnoki Tisza, ti sem tudtátok lelkembe simogatni magatokat! Igaz, többször átúsztalak titeket, de egyetemi és felnőtt éveim olyan eseményeinek lettetek tanúi, amelyeket – noha akkor kellemeseknek éreztem – szégyellek és – ha nem is tudok kiölni magamból – megtagadok.

A szívemben „folyik” a Szabó Zolit felidéző (már csupán a nevében létező) kecskeméti Picsó,  a Sándor-réti csevice forrás, a Lóczy Pistát felszínre hozó Kapos, Maros, soha nem láttam, de jön, hozza Ferencz Tamást a novaji „patak”. Szilvásváradról a Szalajka fut belém legkedvesebb tanítványom, Hegyi Péter arcával, hozzám indul a Tisza mozdulatlan szolnoki holtága, ahová Lados Pistivel mentünk hajnalhasadtával horgászni, feleségével, Irinával a Bán-patak táplálta Lázbérci-víztározó mellett sétálgattunk – és most mind a ketten itt vannak.

 

Bennem folyik apósom emlékével az edelényi Bódva. Partjára a szerelem hívott. A szerelem (Kató) vitt el a Rakacai-tóhoz, a vadrózsákkal körülvett jósvafői „tengerszem” mélykék vizéhez, szilvásváradi Fátyol-vízeséshez, a Hármas-Körös gyomaendrődi partjára. Neki s lányaimnak köszönhetem a Túrt, a Szamost, a Krasznát, a Keleti- és Nyugati-főcsatornát. A Sajó vize anyósom emlékét sodorja belém. Katicát a Szinva hozta nekünk, Zsuzsit az Eger-patak.

 

Általános iskolásként láttam először az Eger-patakot. A lomha alföldi vizekhez szokott szemeimnek szinte ijesztő volt gyorsasága, némely szakaszán a hangja is rémisztett. Később még kétszer fordultam meg Egerben. Másodszor Károly Ferivel kerékpáron.

 

(Nem emlékszem, miért maradtak ki, de nem is fontos. A múlt hetünk nagy-nagy pakolászással telt, eközben selejteztem papírjaimat is. Ekkor bukkantam erre a szövegrészre, ami – ha jól sejtem – az Újszászi Híradóban megjelent. Az meg eltűnt. Remélem, nem örökre!)

 
Tánczos G. Károly A végérvényesen befejezett „elmúlt idő” E-mail
2014. május 26. hétfő, 06:44

Tánczos G. Károly

A végérvényesen befejezett „elmúlt idő”

(Keserű epilógusa Vizeimnek)

 

Hétköznap reggeleken munkába menet, hétköznap délutánokon munkából jövet meg szoktam állni az egyik, Eger-patak fölé épített hídon. Lábaim fájdalma kényszerít erre, de – ha már ott vagyok – szétnézek a mindig más és mindig ugyanaz tájon. Úgy fordítom a fejemet, hogy a szemüvegkeret eltakarja a fák mögött emelkedő lakótelepi házakat, s gyönyörködök a patak iramodásában, az áttetsző vízben az árral hajlongó növényekben, a mederfenék köveiben, kavicsaiban, a patak hullámain izgágán csillogó napsugarakban, a fák lombjától a parti zöld fűre a vetülő árnyékok remegésében. Néha megfeledkezek a fájdalomról, s máris Újszászon vagyok, a Tápió, a Zagyva partján. A táj átlényegül, emlékeim vidékévé válik. 

Június negyedike óta végképp egyedül bolyongok vizeim univerzumában. Nincs, aki menne előttem, aki ősi erejével megsokszorozná, izommá delejezné eredendő gyengeségemet. Miféle rendelés az, hogy amikor akartam, a nagy áradás idején, nem tudtam elmenni Újszászra, csak most – ezt a jaszin ülve írom (írtam) éppen Karcsi temetésére utazva –, láttam (látom), amit az előző este óta szívszorongva vártam, a szászberki híd alatti, a vonat sínpárját keresztező, még mindig a gát tövéig szélesedő Zagyvát, és az ugyancsak a töltés alját nyalogató – még a dróthíd melletti (vajon megvan-e még az a „híd”?) fém villanyoszlop magas betontalapzata is harmadáig a vízben állt –, méltósággal áramló Tápiót. Más volt ez a táj, vagy (és ez a valószínűbb) én látom másképp. Egy pillanatra például úgy tűnt, hogy… Észbe kaptam, s valami torokhangot adtam ki, mint amikor a gondolatát akarja elcsitítani, lehurrogni az ember. Nem, nem Karcsi úszott a szürke betonhídról fejest ugorva, erős karcsapásokkal a torkolat felé haladva. Nem, csak egy fatörzset sodort az ár. És miféle összejátszása az eseményeknek, amit az egyik sógorától tudtam meg a temetés utáni családi összejövetelen, hogy betegsége egyik tünete a szervezetében felgyülemlő, a testét nem felismerhetetlenné, de aránytalanná tevő víz volt! Sértő igazságtalannak érzem azt is, hogy éppen víz (a talajvíz) akadályozott meg abban, hogy még egyszer, utoljára láthassam a ravatalra fektetett nyitott koporsóban az arcát. A hatszög alapú, lakkozott, lezárt faládika (a komor hangulatú urna) csak a hamvait rejtette.

     Június 4. óta megállok ugyan – mert lábaim rákényszerítenek – az Eger-patak hídján, de nem foglalkozok a fejem igazításával, sőt azokat veszem észre, amik mellett korábban elsiklott a tekintetem: a megduzzadt, koszos, barna vízen bukdácsoló sörös pléh-, üdítőitalos papírdobozokat, a part sarában heverő flakonokat, műanyag zacskókat, a híd betonfalára mázolt firkákat, a fák mögött emelkedő panelházak vigasztalan szürkeségét vagy lehangoló színeit. A patakba pöckölöm a csikket, s nézem, amíg eltűnik a szemem elől. Eltűnt a varázs. Kihűlt a lelkem. Néhány napig úgy érzem majd, hogy ez az állapot örökké fog tartani. Abban biztos vagyok, hogy emlékeim immár más hangulatúak lesznek, hisz életem legéteribb, legbizakodóbb, legtitokzatosabb szakaszának, a gyerekkoromnak a főszereplője kihullámzott a képből.

Az utolsó tagmondat múlt ideje megborzaszt, s eszembe juttatja, hogy a hír meghallása és a felocsúdás után azonnal a számítógéphez ültem. Az írás, néha gyógyszer, fájdalomcsillapító. Ködösen az ötlött fel bennem, hogy a Vizeim többségében jelen idejű állítmányait átteszem múlt időbe, amely gesztussal akartam még egyszer tisztelegni Karcsi előtt. Karcsi! A szövegben nem nevesítettem magam. Az volt az egyik ok, hogy az elbeszélő (én) is múlt időbe került volna. Még nem akarok volt (holt) lenni! A másik, ami visszahőköltetett, lebeszélt erről a megoldásról: a magyar nyelv csak egy múlt idejű igealakot ismer, nem különbözteti meg az elbeszélő múltat, a véglegességet, visszafordíthatatlanságot kifejező múlt időtől, az ő idejétől (ami természetesen már csak a mi időnk), minden élő leendő múlt idejétől. A Vizeim első részének közepén „Karcsi utánakap a múló időnek, aztán kihullámzik a képből.” Múlt időben kihullámzott. A szöveg egésze megengedte volna, hogy így írjak, de akkor még nem is sejtettem, s az olvasó az elbeszélő múltból se tudná, hogy ez visszavonhatatlan mozdulat volt.

Néha jobb lenne állatnak lenni! Csak az ünneptelen örök jelent érzékelni, közönyösen, vagy hamar múló szomorúsággal venni tudomásul szeretteink elmúlását. A keresztény mitológia szerint az ember kezdetben örökéletű volt, élt az Éden kertjében, őrizte és „mívelte” azt, csak ennyiben különbözött a többi állattól. Aztán az első emberpár evett a tudás gyümölcséből, és a haragos isten megbüntette őket. „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.” (Móz I 3, 19) Ezt Ádámnak mondta, de ha csak anyámra, aki tavaly, vagy nővérére, Karcsi édesanyjára gondolok, aki márciusban ment el közülünk, egyértelmű, hogy a nőkre is érvényes. Mindannyiunkra. A Karcsi porait őrző urna feliratát nem láttam, megakadályoztak könnyeim, meg talán nem is akartam elolvasni, hogy ötvenegy éves volt (és marad örökké, legalábbis amíg lesz, aki számon tartja), két évvel idősebb nálam. Mindegy, mikor megyek utána, megérte! Ebben a halott, közömbös világegyetemben részesültünk az életből, ráadásul a legmagasabb rendűnek tartott emberi, életből! (Persze csak mi tartjuk annak!) Nem tudom, milyen a semmi, a nemlét, de élni jó! Micsoda véletlen, hogy a szüleim milliónyi ivarsejtje engem „szemelt ki” az életnek nevezett kalandra! Mennyivel több a meg nem születettek száma!  Homo sapiensek, a halálunka tudatával élő lények lettünk, „félig istenek, félig állatok”, tudtuk, tudjuk, hogy mi lesz a játék utolsó lépése. Örvendezzünk az egyszer élők, az egyetlen egyszer élők eufóriájával! Ha másért nem, legalább a gyerekkorért megérte! S ha hozzáteszem még sajátoméhoz Karcsi jelenlétét, ezerszeres az örömöm. Egy elég hosszú időszakban több volt nekem unokatestvérnél: a barátom volt! Még közös titkunk is akadt, amit ő elvitt magával, és én sem fogok soha elárulni. Eljátszok: ha mégis lenne túlvilág, ugyanabba a szektorába kerülnék-e, amiben ő van?

1969 júliusának közepén üldögéltünk a Zagyva partján, s figyeltük a horgászbotokat. Szó szerint folytatom: „Nézzük a csillagos eget is. A sötétségben csak annyi felhő jut el hozzánk, amennyi a kerek hold előtt tisztelgően elvonul. „Látod? Ott van Szűz Mária, ölében meg a Jézuska" - mutat a holdra Karcsi. „Honnan tudod?" „Látom." „Én nem. Melyik az?"A Vizeimben így hangzott az utolsó mondatom, de valójában ezt kérdeztem: „Szerinted Armstrong találkozott velük?  A zászlót, amit tegnapelőtt leszúrt a holdra, azt nem látod?” Furcsán nézett rám (amennyire a sötétségben meg lehetett ítélni), és ezt mondta: „Az ember nagyon odavan a technikával, meg a fejlődéssel, de várjuk ki a végit!” S mormolt még egy soha nem felejthető mondatot: „Megbolondult az emberiség!” Tizennégy volt, én tizenkettő. Ha jól emlékszem, bólintottam.

Tavaly májusban is bólintottam fájdalmamban, amikor egy fiatal ismerősöm, aki évekkel ezelőtt veszítette el édesanyját, ezt mondta: „Az anyja halála után, higgye el, más halál már nem fogja megrázni!” Az idei június ötödike estéjén visszavontam azt a bólintást. Egy év, három halál, háromféle fájdalom! De kit is sirat az ember ünneplőbe öltözve, zsebkendőjével a szemeit törölgetve, didergő lélekkel másra nézni igyekezve, mint a kis terem, ahol a búcsúztatást celebrálja egy pap. A temetéseken elhangzó búcsúszavak közül talán a legőszintébb a megözvegyültek sikolya: „Mi lesz velem nélküled?” Én is ezt mormolom: „Mi lesz velem ezután?” Tudom, hogy gyerekkorunk, csatangolásaink, vizeink nem jönnek vissza már, de halálának ténye még annak a lehetőséget is elvette tőlem, hogy fáradtan, öregesen, nyavalyáktól botladozó lépésekkel még egyszer együtt kiballagjunk a holtés az élő Tápió, Zagyva partjára, s ha nem is kísérleteznénk fejesekkel, nem kockáztatnánk meg az úszást, szégyellősen egymásra mosolyogva hallgatnánk a csobogást, a madárdalolást, a szélsüvítést, a rovarok zúgását, a távoli vonatzakatolást. Halála nem engedi meg, hogy még egyszer beszívjuk múltunk szédítő, részegítő illatát. Szomorú és keserves, de hát ez a halál rendje. Az élet rendje. A halállal lesz egész a torzó élet is. Azt hiszem, hogy az övé csak időben lett torzó, mert teljes életnek tartom. Legalábbis azt a szakaszát, aminek tanúja (s részese) lehettem. Nem tudom, volt-e, mennyi ideje volt a „felkészülésre”, hagyott-e félbe valamit az életén kívül. Én úgy rendezem minden napomat, hogy kevés legyen a bevégezetlen dolgom. Ezt az írást is úgy komponálom, hogy a napi penzum teljesítése, az utolsó billentyű leütése után egésznek ható szöveget menthessek le.

 

/Évek teltek el Karcsi halála óta, de csak most volt lelkierőm erről beszélni./

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 145 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs