Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Így írtok Ti

Such is life. C'est la vie. Ilyen az élet. De milyen? Segítsetek! Írjatok!

ivisz



Bárány
Írta: Bodnár Zsuzsi   
2014. május 01. csütörtök, 06:14

Ma az IC-n egy kedves idősödő hölggyel utaztam.

Még ki sem értünk Pestről, mikor már áradozott, hogy ő hogy szereti a vonatból nézni a tájat, és majd látjuk a naplementét, előjönnek a cuki kis állatkák enni, őzek, nyuszikák és mindenféle csodálatos élőlény. És hogy imád a rengeteg állatban gyönyörködni.

Akármiről beszélgettünk, újra és újra visszatért a kis állatkákhoz, amiket ő szeret nézni a vonatból.

Már majdnem elértük a célállomást, mikor egy szabadtéri színpad mellett robogtunk el, amit félkör alakban vettek körül háttámla nélküli, 1-2 személyes, nagyon alacsony kis padok.

Mire a hölgy felkiáltott:

- Jééé, mennyi bárány! És milyen kicsinek tűnnek innen!

 

Ki tudja még milyen "állatokat" szokott látni...de így nem csoda, hogy rengeteget.

:D

 
Rezeda
Írta: Bodnár Zsuzsi   
2014. április 29. kedd, 13:14

Tegnap az IC-n (tegnap már nem bírtam ideülni, lefárasztott a másfél órás késés) megint érdekes társaság verődött össze: egy 50-es miskolci egyetemi tanár, egy 23 éves lány, aki Angliában jár egyetemre, csak hazajött húsvétra, és egy 80 éves bácsi, akivel már ismertük egymást, mert összeszólalkoztunk a pénztárnál, és naná, hogy utána egy fülkébe szólt a jegyünk 

Egész úton beszélgettünk, sokat nevettünk (másfél órával több időnk volt ).
Főleg a bácsi vitte a szót. Úgy háromnegyed órája álldogáltunk már Ludason, mikor azt mondja:
- Még hogy nem hívtam fel azt az én halkszavú rezedámat, hogy tegye oda a kaját. A kedvencemet főzi, tojásos nokedlit salátával. asszony, csak olyan halkszavú, hogy a tupakamró* indián harciüvöltése suttogás ahhoz képest. Az ő tudtával hívtam amúgy rezedának, de egyszer vett egy zacskó virágmagot a tescoba', volt írva hogy rezeda. El is ültette, de én olyan ronda és büdös virágot soha nem láttam. Azóta nem engedi, hogy rezedának hívjam.
(csörög a telefon, ránéz). - Nnna, ez meg mááá a rezeda


* "Tupac Amaru perui indián forradalmár volt. 1780. november 16-án, az amerikai kontinensen elsőként eltörölte a rabszolgaságot."

 
Tánczos G. Károly: Aranyoskák
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. október 13. vasárnap, 16:17

 

Egyfelől a brechti elidegenítés szándéka, másfelől egy minősítés valóban (remélem, csak foltokban) meglévő igazságtartalma diktálta ezt az írást. Biztos, ami biztos, az elején kezdem.

 

Higgyék el, tisztában vagyok (vélek lenni) erényeimmel és hibáimmal. Tudom, hogy az átlagosnál jobb az íráskészségem, s némi gondolatiság is szorult belém. Ennyit – leegyszerűsítve – a pozitívumokról. Ugyanakkor írásaimat átlengi bizonyos fokú nosztalgia, megbocsátás, óvatosság. [Amikor ’96 szeptemberében az újszászi „bisztró” előterében megmutattam Varga Karcsinak a róla (is!) szóló A szőke indiánt, megszakította az olvasást, szemembe nézett: „Te nem vagy gyáva – mondta –, mert aki nyilvánosan kiteregeti magát, az nem lehet beszari!”]

 

Sokaktól hallom egy-egy írásomról ezt a borzasztóan utált jelzőt: aranyos. Legutóbb Matyi feleségének, Olginak a szájából. Ő szeretettel mondta, még meg is köszönte. Zoli is szeretettel, viszont más előjellel minősítette lényegében így („édeskés”, „szirupos”, „felszínes”, „kellemes és nem több” stb.) a miniatűrök néhány darabját.  Hogy nem az imént említett sorozatba raktam e szöveget, minimum két oka van. Az egyik az elidegenítés, a másik, hogy még a Vizeimre is mondta ezt valaki. (Márpedig az – mert nem csak megírtam, hanem el is olvastam – sok minden, de nem aranyos!)

 

S ha most valaki azt hiszi, hogy sértődötten mentegetőzök, téved. Csupán bosszankodok, és felhívom a figyelmet arra, hogy – védve a véleménynyilvánítás szabadságát is – szidjunk, avagy dicsérjünk, ám változatosabban is tehetnénk, hisz kimeríthetetlen a magyar nyelv.

 

Az aranyost hagyjuk meg Dustin Hoffmannak!

 

 
Tánczos G. Károly: Szóöröm
Írta: Tánczos G. Károly   
2013. szeptember 29. vasárnap, 09:50

Feleségemnek

 

Vasárnap reggel (7 óra 50 körül járt) megkérdeztem az éppen kávézó feleségemet, mit csinál Zsuzsi lányunk. „Már ébrendezik” – válaszolt Kató. Tudtam, hogy nem hallottam még ezt a szót. Gyorsan utánanéztem egynyelvű szótárakban (még a google-ben is ellenőriztem!), ám sehol nem leltem. Csoda született!

Megkerestem az interneten Bessenyei György Magyarság című röpiratát. Azért ott, mert az eredeti helyesírásban (is) közli. Ebből idézek egy ismert részletet: „…egy egész Nemzet meddig tánúl meg valamelly idegen nyelvet töké1lletesen, és mikor felejti el a magáét? mert a' Paraszt emberek kikkel beszélnünk kell, nem tanúlnak sem Görögül, sem Sidóúl, sem Deákúl, nekik is Feleségeikkel beszélni, pedig a paraszt Aszszonyok tudjuk miképpen szokták az idegen nyelveket tanúlni. Azért akkor fog a Magyar nyelv Hazánkbúl ki halni, mikor a Magyar paraszt Aszszonyok Deakúl, Görögül, Frantziáúl vagy Németül fognak tanúlni, és Magyarúl meg szünnek beszélni. Mig pedig a Magyar Paraszt Aszszonyok magyarúl fognak beszélni, addig a Paraszt emberek is úgy beszélnek, és hasonlóul mig a' jobbágyok, magyarúl szóllnak, addig az uraknak sem lehet a magyarságot el felejteni. Ha már igy kentelenek vagyunk nyelvünket meg tartani, tisztitsuk ki leg alább, és dolgozzunk elömenetelünkön.” 

Okos, máig érvényes gondolatmenet. Hiába, mindent a nőknek (aszszonyoknak) köszönhetünk, főleg anyanyelvünket!

A feleségem ma reggel egy szóval megörvendeztetett, s tett gazdagabbá.

 
Hiszünk-e a vallásban?
Írta: Margit Norbert   
2013. június 19. szerda, 17:31

 

Amióta Külföldön élek sorra hallok minden féle vallási meggyőződésről.Főleg itt,Angliában amit nyugodtan nevezhetünk a népek olvasztótégelyének.

Butaság,ha én a saját ideológiámat tartom szem előtt?Elvégre elvileg csak egy igazság van,ennyiféle nem lehet,nem igaz?

Akkor mi az igazság?Valószinűleg mindenkinek a saját igaza a maga igaza/valósága.

Leirom az enyémet,egy kis köritéssel.(elnézést a hosszú i-kért,de sehogy sem találom a laptopon)

Az élet tele van lehetőségekkel.Az élőlényeknek megvan a lehetőségük megtenni bármit,ami csak erejükből futja,és kedvük van.Gátló tényező egyedül a neveltetés lehet.Az élettelen csak sodródik.Talán csak a DNS-ünk dominanciájának köszönhetjük a tudatunkat,ki tudja.

Tetteink mindenre befolyással vannak.Élőre-élettelenre egyaránt.

Következő,tudatos létünk során érezni fogjuk mostani döntéseink következményeit.Most olyanok vagyunk mint a gyerek:azt hisszük bármit megtehetünk amit erőnk enged következmények nélkül,de ez butaság.Mostani hibáinkért később fogunk fizetni.Nincs olyan hogy egyén,csak közösség,nincs olyan hogy én,te,csak mi.Bármit teszel azzal magadnak és másnak is változást idézel elő.

Mindig mosolygok,mikor a hivők Isten segitségét kérik valami elérésében.

Kicsi ez a világ.

Ha elérsz valamit,azt már más nem valószinű hogy eléri.

Tehát ha Isten segitene neked,valószinűleg egy másik hivő ellen tenne…Nem?Mert akkor már annak nem tudná valóra váltani az álmát.

Ez olyasmi mint csata előtt imádkozni.Ha mindannyian Isten gyermekei vagyunk,mert azok vagyunk…Akkor mi alapján döntsön szegény atyánk,őszintén?

Vagy ő is korrupt lenne,mint a mai világunk?Aki több templomi adományt ad,az nyer…De kérdem én mihez kezd egy mindenható bölcs öreg azzal a templomi adománnyal,vagy az egyházadóval?Aki ráadásul nem is e világ része,hanem egy felsőbbé,ahol mit sem érnek a materiális dolgok.Érdekes…

Lehet hogy egy zsarnok irányitja lelki életünket?Akit csak a pénz és a hatalom érdekel?Dehát hogy lehet ez?Ha nevén nevezem a Pápát.Az ISTEN káromlás.Most akkor Isten az egy ember? Persze persze erre azt mondják,hogy ő meghallja Isten hangját és közvetiti nekünk.HA HA HA.Hagyjon má’.

100 jobb embert ismerek nála.És egyikhez sem szólt a Jóisten.Érdekes.És Isten igényei miért felelnek meg a földi emberek vágyainak,vagy a nagyhatalmak vágyainak?

Butaság.Gondolkodjatok,ne féljetek.

Mondjuk ki:Nincs Isten olyan formában ahogy most tanitják.Valamilyen erő van ami ezt az egészet mozgatja,de az nem a mai értelemben vett Isten.Mert AZ vagy Ő materiális.Az anyag közös,mert egyek vagyunk,akkor fölösleges azt kisajátitani akarni,nem?

Az igazi ISTEN,bármi vagy bárki is legyen az,sokkal hatalmasabb,és fantasztikusabb,minthogy azt bármelyikünk is el tudja képzelni,vagy kifejezni.

 

Ne higyj!Érezz,és tudatosan cselekedj!Figyelj mások érzéseire,igényeire,mert ők te is vagy!Amit teszel másokkal az vár rád is.Légy empatikus!Talán ezek okos tanácsok.Talán,mert én is csak egy vagyok közülünk.Higyj úgy másnak is mint most nekem teszed!

De soha ne másra hallgass,csak a saját belső hangodra!Te vagy a legbölcsebb mindközül!

Mert te és én mi vagyunk!

 
Mi a cél célja?
Írta: Margit Norbert   
2013. április 24. szerda, 08:11

Mindenkinek vannak tervei, álmai. Ezek sajnos nem mindig sikerülnek sikerülhetnek.
Ilyenkor bizony mindenkinek legörbül a szája.
Pedig fölösleges szomorkodni,mert igazából nem is a cél a lényeg hanem az odáig vezető út.
Az a sok tapasztalat,élmény amit gyűjtünk miközben hajszoljuk a célt.
Ezek által válunk erősebbé,okosabbá,jobbá,már ha vesszük a fáradtságot és tanulunk belőlük.
Ezek a tapasztalások teszik igazán értékessé a célt,nem pedig az magát.
Mindannyiunk legfőbb célja,hogy jobbá válhassunk,hogy majd az e célig gyűjtött tapasztalatot átadhassuk utódainknak,igy ők már a mi tudásunkkal fölvértezve vághassanak bele saját kalandjukba.
Sokan a múltjukban történt kudarc miatt nem mernek továbblépni ,magukban elkönyvelik, hogy ez meg az nem megy, mert ügyetlen vagyok vagy gyáva. Aztán évekig csak rágódnak rajta és menekülnek ezek az érzések elől, pedig csak annyi lenne az egész,hogy elfogadják a történteket,mert az is az énjük részévé vált,formálta őket az az esemény,önmagunk elől pedig nincs menekvés. Lehet hogy butaságnak fogjátok tartani,pedig nem az: sokan nem tisztelik magukat eléggé,és ezért sem sikerül aztán továbblépniük a céljuk felé,és ezt a megrekedt állapotot adják tovább az ifjaknak,akik igy egy nem túl pozitiv lökést kapnak az első lépésekhez.Ezek aztán később megbélyegezhetik az egész jövőjüket.
Önmagunk megbecsülése,nagyon fontos lépés lehet a cél felé. Ehhez azonban el kell fogadnunk,meg kell értenünk hibáinkat, és kihasználnuk erősségeinket,ezek alkotnak minket,senki sem tökéletes,bármennyire is ezt szeretnénk mutatni kivülre,de legbelül mindenkiben dúl a harc.Először ott kell győznie mindenkinek,csak azután lehetünk a világban is győztesek.
Hogy a végén ne a megkeseredettségtől hanem a célunk elérésétől váljunk céltalanná.

 
Mi a cél célja?
Írta: Margit Norbert   
2013. április 19. péntek, 17:44

Mindenkinek vannak tervei, álmai. Ezek sajnos nem mindig sikerülnek sikerülhetnek.Ilyenkor bizony mindenkinek legörbül a szája.Pedig fölösleges szomorkodni,mert igazából nem is a cél a lényeg hanem az odáig vezető út.Az a sok tapasztalat,élmény amit gyűjtünk miközben hajszoljuk a célt.Ezek által válunk erősebbé,okosabbá,jobbá,már ha vesszük a fáradtságot és tanulunk belőlük.Ezek a tapasztalások teszik igazán értékessé a célt,nem pedig az magát.

Mindannyiunk legfőbb célja,hogy jobbá válhassunk,hogy majd az e célig gyűjtött tapasztalatot átadhassuk utódainknak,igy ők már a mi tudásunkkal fölvértezve vághassanak bele saját kalandjukba.

Sokan a múltjukban történt kudarc miatt nem mernek továbblépni ,magukban elkönyvelik, hogy ez meg az nem megy, mert ügyetlen vagyok vagy gyáva. Aztán évekig csak rágódnak rajta és menekülnek ezek az érzések elől, pedig csak annyi lenne az egész,hogy elfogadják a történteket,mert az is az énjük részévé vált,formálta őket az az esemény,önmagunk elől pedig nincs menekvés. Lehet hogy butaságnak fogjátok tartani,pedig nem az: sokan nem tisztelik magukat eléggé,és ezért sem sikerül aztán továbblépniük a céljuk felé,és ezt a megrekedt állapotot adják tovább az ifjaknak,akik igy egy nem túl pozitiv lökést kapnak az első lépésekhez.Ezek aztán később megbélyegezhetik az egész jövőjüket.

Önmagunk megbecsülése,nagyon fontos lépés lehet a cél felé. Ehhez azonban el kell fogadnunk,meg kell értenünk hibáinkat, és kihasználnuk erősségeinket,ezek alkotnak minket,senki sem tökéletes,bármennyire is ezt szeretnénk mutatni kivülre,de legbelül mindenkiben dúl a harc.Először ott kell győznie mindenkinek,csak azután lehetünk a világban is győztesek.

Hogy a végén ne a megkeseredettségtől hanem a célunk elérésétől váljunk céltalanná. 

 
Molnár V. József: „Elaludt a gyertyája”
Írta: Molnár V. József   
2012. október 30. kedd, 22:55

Népünk jól tudja, hogy „a halál ellen nincs orvosság”. „Aki született, annak halnia is kell.” „Mindnyájunkat eltakar az anyaföld.” „A halottnak semmi baja nincsen.” Az élő ember még „világít”, a halottnak „elaludt a gyertyája.”

Elink hitében a földi élet fénytől-fényig tart: a gyermekkel napocska, csillagocska születik a világra, s ha meghal valaki, csillag támad a mennynek boltozatán. Ez utóbbi okán találhatjuk Nimród, Attila, László, Margit… csillagképét a föntben. Isten csillagokba írja történelmünk. Földi életünkben megpróbáltatik bennünk, általunk a teremtői fény, a részlegesben, az egyszeriben a teljes, az örökoka, titka, miértje ennek Istennél vagyon.

Hajdan a moldvai csángó magyarok a koporsó behantolása után fehér vásznat feszítettek ki a sír fölött. Hitükben a halott lelke mindaddig a koporsón ül, amíg a föld be nem lepi azt, akkor el kell onnan távoznia. A fehér vászon talán a Tejutat idézte meg, amelyet régenegyebek között – a „Lölkök útjá”-nak neveztek, s szentséges cselekvésükkel e fönti fényes ösvényre segítették a lelket: mely úton jött, azon távozzon el, vissza, Ura örömébe. (Abúsfalván az egyik öregasszony koporsójába több vég vásznat tettek, s vászonba csavarták a halottat, akárcsak honfoglaló őseink.)

Mindannyiunk életében eljön az idő, amikor le kell csupaszodnunk, miképpen novemberben egyik napról a másikra lecsupaszodnak a lombhullató fák. Némely ember, aki érzi, hogy benne munkál már a „halál nyila” Tápé környékén még ma is kéri: tegyenek gyékényt a földre, s fektessék , hogy az anyaföld, „akit” Földanyának érez, befogadhassa azt, ami az emberből őt illeti, a testet, hogy amikor ideje érkezik, a lélek szabadon távozhasson.

A régi ember mielőtt lelke eltávozhatott, végiglátogatta a falut; a sógorságot, komaságot kereste föl, s az ismerősöket. Vagy ha már ereje nem adta ennek lehetőségét, akkor tett arról, hogy az emberek, a hozzá közel állók, a haragosok is mind fölkeressék. A halálra készülő minden tartozását lerótta régenaz életen át tartó haragot is fel kellett oldania, s szentelt gyertyával a kezében távozott.

Évtizedekkel ezelőtt Annus nénémtávoli rokonom – is halála előtt néhány nappal végigházalta a falut, Nárait. Éppen János bátyámnál voltam, amikor oda is átjött. Nem ismertem meg rögtön, pedig nagyon közel álltam a szívéhez; de ő már akkor ugyan engem nézett, ám mögém, fölém látottfélig már a másik világ vendége volt. Percek múlva, amikor megismert, megölelt és megáldott, s kérte, ha egyetlen-egyszer is okkal, ok nélkül rám csapott a hangja, vagy haraggal nézett volna rám, bocsássam meg neki. Ölelése testtelen volt. Vele, általa akkor, ott Náraiban a szeretet ölelt át. Úgy éreztem, hogy lelkével, távozni készülő lelke titokzatos érintésével fölruházódtam, tudását adta átkimondatlanul.

Úgy hitték, tudták – ők, a régiek –, hogy nehéz halála adódik annak, aki nem a Teremtőtől kapott dolgát végezte életében, a dolgavégezetlen emberre a gyehenna tüze várt, s arra is, aki ajándékba kapott tudását arra érdemesnek nem adta át.

A régiek vénkorukban külön böjtöt vállaltak, s hosszú gyalog zarándokutakat, hogy fölös vágyakozásukat el-kiűzzék magukból. Egy szandaváralji vénember ismerősöm minden pénteken elgyalogolt a Karancshegyre, a palócok szent hegyét, helyét kereste föl, hogy ott a krisztusi halál napján, éjszakáján szót válthasson Jézussalkészülve az ő országába.

A haldokló, miután végrendeletet is tett, rendszerint maga kérte, kívánta, hogy a pap az utolsó kenet szentségébe részesítse. Kezébe gyertyát tett, hogy világítsa a mennybe vezető utat neki.

Ami a haldoklóval, a haldoklás körül és a halottal történt, az a régiségben mind női teendő volt.

Amint a halál bekövetkezett, azonnal lefogták a halott szemétnehogy „elvigyen valakit” –, néha pénzt, néha pedig erre a célra készített cserépdarabot tettek . Aztán felkötötték az állát, markába pénzt szorítottak, s egyenesre kötötték a lábujjait. A palócok rózsafüzérrel kötötték össze a halott kezét, hogy ne kapkodhasson a távozni készülő lélek után; az ingét fölhasították, s kinyitották az ablakokat, mind, hogy ezzel is segítsék a lélek szabad távozását. Majd meghúzatták a harangot, amely nem és kor szerint, néhol „rang” szerint is másképpen „szaggatott”.

A haldokló, a halott szószólója az énekes asszony volt, aki Bálint Sándor szerint: „… a közösség szószólója, az ünnepek szertartásmestere, aki biztosítja a hagyományos rendet, ismeri az íratlan tradíciókat… Ez a személy meg tudja adni Istennek, ami Istené és az embernek, ami az emberé. Ismeri az évszázados kultikus gyakorlatot, az ünneplés etikettjét, vagy legalábbis annak beidegzett formáit, így képes arra, hogy a közösség egyes tagjait, akik valami misztériumban részesednek, mint vőfély, halottsirató, búcsúvezető segítse: Isten, ember előtt helytálljanak. Valamit őriz a papi hivatásból is. Ügyel a közösségi kultusz teljességére, amelyet a pap műveltségének, társadalmi helyzetének különbözősége folytán nem tart be”.

Ő, az énekesasszony, a papnő imádkozott és énekelt az elhunyt nevében, ő könyörgött a névadó patrónushoz is. Ő volt a messzire költöző szertartásmestere: szentelt vízzel hintette meg az ajtókilincset, hogy a gonosz be ne merészkedjék a halott lelkéért, meggyújtotta az ablakban két rozmaringtő közé tett gyertyát, letakarta a tükröt és az üvegezett képeket (hogy a halott lelke meg ne lássa magát bennük). A halott mellé égő szenteltgyertyát állított, megállította az órát, s a tüzet – amely az őst, a teremtő Istent idézte meg – kioltotta. Gondoskodott arról is, hogy a homlokzati ablakba fehér kendő kerüljön. Rendszerint ő mosdatta meg a halottat, vagy intézkedett annak tisztába tételéről, a férfi halottat meg is borotválta,, borotváltatta. Ő öltöztette föl az elhunytat az előre elkészített ruhába. A halottat a mestergerenda alatt, lábbal az ajtó felé (a régi keletelt házaknál ez egyben a lenyugvó nap irányát jelentette!) nyújtópadon ravatalozták föl, amely székekre, hordókra tett szekéroldal, vagy bakra helyezett pár szál deszka volt, de lehetett erre alkalmas pad is.

A koporsóba tétel a csángóknál a pap, másutt a kántor és az énekesgyerekek jelenlétében történt. Édesanyám halálos ágyán kérte, hogy koporsójába tegyük majd bele a szemüvegét, a botját és a Bibliát, mindazon tárgyakat, amelyek a földi életében, utolsó éveiben segítették. Régebben lópatkó is került a halott mellé, föltehetően az egykori lóáldozat maradványaként.

A koporsóba tétel után kezdődött meg a halott meglátogatása, a „halottlátás”. Az érkezők nem köszöntek, az elhunytat lábtól fejig végignézték, s két ujjal bal lába ujját megszorították, hogy álmukat ne zavarja, a palócok csókkal búcsúztak tőle. Gyertyával a kezükben imádkoztak mellette, örök nyugalmat kívántak neki, a hozzátartozókat vigasztalták, aztán köszönés nélkül távoztak. A látogatókat senki nem kísérte ki.

A halottat, aki mellett éjjel-nappal égett a gyertya, akit minden reggelen megmosdattak, egy percre sem hagyták magára, az énekesasszony állandóan mellette tartózkodott. Mind a három napig, amíg otthon, a tisztaszobában volt fölravatalozva imádkozott és istenfaággal hajtotta a legyeket. Esténként a nemzetség (a vérségi és a komasági rokonság) fél éjszakán át „virrasztott” a halott mellett. El kellett engedniük a lelkét. Ilyenkor az énekesasszony halotti énekeket énekelt, imádságokat végzett, a halottak olvasóját mondta – az elhunyt lelkét Krisztus öt sebének oltalmába ajánlotta.

A halott temetésének idejét „halottfutár” adta tudtul, s a „híradó”-nak nevezett harangszó, s minden házból legalább egy családtagnak kötelessége volt elmenni, különben a halott ment volna el búcsúzkodni. Kint, a ház udvarán a „szentmihálylova” várta a halottat. A koporsót lábbal előre hozták ki a házból, s háromszor a küszöbhöz érintették, aztán az ajtót néhol szintén háromszor erősen becsapták utána. Feltették a szentmihálylovára és a jelenlévők felsorakoztak. A ház felőli oldalon volt az asztal két székkel a pap és a kántor számára, akik a búcsúztatót végezték, előtte álltak a férfi családtagok, velük szemben, a koporsó másik oldalán a nők és a gyerekek, de csak az első unokatestvérig, továbbá a keresztszülők. A koporsó lábbal állt az utcaajtónak. Régen siratással köszöntek el végképp a halottól: az énekesasszony előbb az elhunyt jóságáról, utolsó tetteiről, halálának lefolyásáról, hiányáról szólt a siratóversben, majd torokból jövő rekedt sikoltásba, révületbe csapott át az éneke, amely az elszakadást adta, hozta, velejéig rázta meg a búcsúzó közösséget.

A gazda és a gazdaasszony temetésekor az állatokat is kivezették az udvarra, a ló „igazította” a jószágokat a kapuig az örökre eltávozó gazda vagy gazdaasszony után. Némely helyen csak megoldották köteléküket, s megforgatták a jószágokat az istállóban; a méhkasokat jól megrázták, a magvakat a padláson fölkavarták és meglocsolták – ez utóbbi a halálból támadó élet szertartása volt.

Az esküvőre törekvő násznép messze elkerülte a halotti menetet, melynek élén a sokszor igen súlyos fakeresztet egy nagy erejű félkegyelmű vitte. Utána – ha az elhunyt valamilyen céhnek, illetőleg jámbor társaságnak tagja volt – a tagok égő fáklyával, a közösség zászlajával vonultak, s a koporsó után a családtagok, s a rokonság. E menetben a kántor néhány liturgikus verset énekelt a szegény Lázárról, hogy a halott melléje jusson a Paradicsomban. Szőregi hagyomány szerint a halottat „Szent Mihály kíséri ki”. Ilyenkor Gábor arkangyalnál van a jó és rossz cselekedetek könyve, Mihálynál pedig a mérleg. A halott őrangyala egészen az elföldelésig a koporsó tetején ül.

A régi sírok keletre néznek. Néhol komaság, ismerősök ássák ki, akik a behantolás után kenyeret, szalonnát és bort kapnak, sok helyen azonban torba hívják őket. A sírt mindig hajnalban kezdték ásni, éjjel sehol sem készítették el, mert a gonosz megfészkelné magát benne. Sírba tételnél a koporsóra rádobták az elhunyt búcsúztató papírját, s a koszorúkat a családin kívül, amelyet a sírhalomra helyeztek. A koporsóra egy marék földet is szórtak, de igen elterjedt szokás volt – a teljes behantolás után – a sír körbejárása; néhol szótlanul tették, másutt halk imát mormolva. Kalotaszegen hegedűszóval kerülték a sírt: „ellakták” a halott lakodalmát, hiszen ő menyegzőre távozott – Ura örömébe. A hantolás alatt a család megbízottja kifizette a papot és a házi ravatalnál búcsúrigmusokat éneklő kántort, hogy a halott is tudomást vehessen róla; aztán a kapa nyelével keresztet csapott a sírra, megköszönte a tisztességtételt, s a megjelenteket torba hívta.

A kitakarított házba először a családtagok éreztek meg, s utánuk a torba hívottak. Sebesen, szótlanul jöttek, lehetőleg más úton, mint amelyen a koporsót kísérték ki. A torra meghívták a papot, a kántort, a harangozót, a kereszt-, zászló-, és a halottvivőket, a fáklyásokat, a sírásókat, a sógorságot, komaságot és a szomszédokat. A férfiak, amint a kapuba értek, kalapjukat háromszor a kapufélfához csapták, öklüket háromszor az ereszhez ütötték, hogy a halott lelkét a háztól és maguktól elriasszák; azután az udvarra kitett mosdótálban mosott kezüket a kemence tüze fölött megszárították. Hun tövű ősi szokás ez: fontos esemény előtt vízzel, tűzzel szentelődni!

Az asztalnál a halott helye üres maradt; az énekesasszony azonban minden ételből tett egy tányérra „eléje”, egy pohár bort is töltött mellé, s ezeket reggelig az asztalnál hagyták, a hazalátogató halott porciójául. A tor ételei ugyanazok voltak, mint a keresztelő lakomáé vagy a lakodalomé, de országszerte elmaradhatatlan volt a paprikáshús és a juhhúsos kása, ez utóbbi szólásmondásban is fönnmaradt: „megfőzték a toroskásáját” (azaz meghalt). Számos helyen a toron „koldusetetés” is járta, az étel fejében a koldusok az eltávozott lelki üdvéért imádkoztak. A koldus, a szenvedő ember imáját tartották a leghatékonyabbnak.

A toron eleinte csak a halott köszöntőzése és a gyászének hangzott, de aztán szóban is, nótában is vidámabb lett a társaság. Majd eljutottak a „kánai menyegző”-ig, sőt a cigányig és a táncig is. A halál menyegzőnek számított. A matyó halotti énekben: Jézus a jegyes, forgácsból vetik a menyasszonyi ágyát és a koporsó a mátkanyoszolya. A férjet sok helyen jegyruhájában, a menyasszonya varrta ingben, gatyában, az asszonyt menyasszonyi ruhájában temették el. Régebben fehérben gyászoltunk, a gyásznép a halotti szertartásban násznéppé változott. A fehér gyász a Somogy megyei református Csökönyön maradt fenn legtovább.

A gyászt egy vagy két évig tartották: böjttel, mulatságtól való tilalommal; de aztán az összes családi halottról való megemlékezés népileg nagypéntekre, egyházilag halottak napjára telepedett. Némely helyen halottak napján a pap fölszenteli a sírokat.

A temetőről Kós Károly magasztos mondatai szóljanak:

„A mi temetőink nem bús-bánatos halotti-házak, a mi temetőink nem halálra emlékeztetők, nem néznek az élőkre gödrös, halotti szemmel. A mi temetőink nem hirdetnek elmúlást, de életet, örökkévalót… És nincsen a világnak olyan vidám temetője, mint a miénkek. Az egész havasalján ott a legtöbb és ott kaszálódik a legkövérebb széna. A cintermekben. Az udvarházak mellett öreg fekete fenyők állanak avagy hosszú komoly jegenyék, az udvarra hársat ültetünk vagy eperfát: de a cintermekbe gyümölcsfát, csupa-csupa termő nemes gyümölcsfát. Amikor a temető virágzik, ez a legszebb kertje a világnak, fehér és rózsaszínű minden fa, mintha hó lepné és véges-végig az egész cinterem földje csupa-csupa hófehér és rózsaszínű szagos virágszirom. Mintha minden ott nyugovó örökember feljárna május végin nászt ülni, mámoros illatosan hajnalos menyekzőt… Halottaink fejéhez nem állítunk komoly keresztet, sem rideg márványt, mi régi harcos pogány-unokák: csillagos, buzogányos fejfát tűzünk halottunk dombjára: selymes lobogósat szűzek sírjára, tollbokrétásat gyermekek fejéhez. És ahány fejfa: mind színesre festődik: szelíd párakékkel és csattanó pirossal íródik a faragott hím. És nem írjuk a fejfára, hogy: meghalt ekkor s ekkor, de komoly öreg betűkkel rárovódik az ősi írás: „Itt várja Jézusát”… A mi temetőinknél nincs vidámabb kertje az Úristennek. A mi temetőinkbe nem halni mennek az emberek, csak stációt tartanak, csak várják az eljövendő Jézust…”

Áldassék az Úr neve mindörökké!

 
Régi sztori...
Írta: Margit Norbert   
2012. szeptember 10. hétfő, 21:44

”Jövőnk az új nemzedék kezében van.”Hallhatjuk sokszor,és két mosóporreklám között tán eszünkbe sem jut mekkora felelősségünk van ebben az ügyben.

Pedig aként fognak élni gyermekeink ,miként tanítjuk őket…Ha a gyűlöletet adjuk át nekik,gyűlölködve élnek majd,mindenféle józanító szót kikerülve.Nekik aztán hiába magyarázunk majd megbocsájtást,vagy együttérzést,mert csak az az elvakult harag lesz föllelhető bennük amit beléjük ültettünk.

Ennek ellentétével még nem találkoztam…a tökéletes „kompatibilitással”nevelt gyermekkel…Aki képes úgy elfogadni a másikat ahogy van.Aki képes lesz majd úgy egy párkapcsolatot létrehozni,hogy magával egyenlőként kezeli leendő párját.Biztos vannak ilyenek,de olyan ritkák,hogy meglátni őket kész szerencse.Mert senki sem tökéletes.Aki párt keres,a mai „trend” szerint a tökéletességre hajaz,pedig tökéletes embert találni lehetetlen…Ez van.

Egyszer olvastam olyasvalakitől,aki párválasztásról írt,hogy az a számára a nagy Ő aki nélkül nem tudná elképzelni az életét,és nem az akivel a „tökéleteset” el tudná.NEM butaság…ez IGAZ.Így kell gondolkodni,ha másért nem is a saját érdekünkben,és a boldogság nem marad el!

Ne másnak válasszunk párt,hanem magunknak.Sokan a „trófeagyűjtésben” hibáznak.Fontos nekik,hogy választottjuk jól mutasson mellettük más szeme előtt,vagy hogy jól passzoljanak más szemében.Ki nem tolja le más véleményét,ha a MI életünkről van szó?CSAK a gyenge akaratúak.Hát kedves „gyengécskék”páncélozzátok föl magatokat,álljatok ki magatokért,és azért akit szerettek.Mert egyedül csak „félemberek” vagyunk csupán,párotok a ti kiegészítéseteket segíti elő.Csak együtt lehettek igazán erősek!Én 7 év után találtam meg ŐT.Aki nélkül nem tudnák élni.Átvitt értelemben persze…azért nem lennék öngyilkos,ha elhagyna vagy ilyesmi,mert az a gyengék menedéke,senkinek nem szabad föladni egy kudarc után,mert,mindig lesz új nap…előtte mindössze kétszer voltam szerelmes,de viszonzatlanul,most azonban  tudom,hogy viszonozza érzéseimet,ettől olyan különleges.

Szóval nem kell padlót fogni,ha kaptok egy pofont…lesz még jobb is…Mindenki megtalálja a másik felét,utána „pusztán” annyi dolgotok van hogy megtartsátok,kiálljatok mellette.Egymás iránti feltétlen bizalom,egymásért és egymás segítése,valamint a másik álmaiért való kiállás hozhatja létre a „teljes” család modelljét.Ebben a családban már lehetséges egy valóban „kompatibilis” gyermek fölnevelése…mivel a másik feltétlen elfogadása,és segítése azt hiszem megtaníthat az empátiára,ami nélkülözhetetlen a jó kapcsolatteremtéshez.

Az a baj szerintem,hogy a fiúk elsősorban a jó megjelenésű lányokat keresik,míg a lányok a megfelelő egzisztenciával rendelkező fiúkat…így esetleg kikerülik a valóban hozzájuk illő párt.

Egy jó párkapcsolat és utána egy jó „gyermeknevelő” csapat csakis az egymás közötti szimpátia és elfogadás után jöhet létre,kizárva minden külső tényezőt.És csak így nevelhetünk „világra” olyan fiatalságot,aki már a szeretetet hirdeti az elnyomás,és gyűlölet helyett.

Mert amit otthon látnak azt viszik majd szét a világban.

Persze még megjegyezném itt az oktatásügyi-minisztérium felelősségét is,mivel a szülők állandó „munkássága” miatt ott,vagyis az iskolában vannak a legtöbbet felügyelet alatt csemetéink,és bizony egynémelyik intézményben nem kielégítő az életre nevelés színvonala…Néhol csak a száraz tananyagot adják le,mint egy jó „melós” ki jól végzi dolgát:”leadom azt a nyíves tananyagot,azt felejtsenek el!”Csakhogy a tananyag rendesen meg van csavarva imitt-amott,és magyarázat nélkül könnyen téveszmékre nevelik gyermekünket,ez pedig hosszú távon több hátrányt okoz,mint hasznot.Merthát magyarázat híján a gyerek saját magyarázatot talál ki,ami tudásának hiányában elég zavaros lehet itt-ott…

Egy tanárnak föl kell készülnie az ilyesmire,ezért kapja a pénzt,na.Hogy akármilyen zagyva is a tanterv,azért a lehető legjobb embert faragja a diákokból.És itt most nem az aktuális törvények szerinti legjobbról,hanem az általános törvények szerintiről beszélek!

Az Élni És Élni hagyni törvény a legalapvetőbb…Mégis annyi hatalmi harcról,meg elnyomásról hallani az iskolákból…Ez bizony mind a tanárok felelőssége,hiába próbálják a törvényhozókra hárítani,mert hozatnak ők akármilyen törvényt,a benne foglalt tananyagot nekik kell megfogalmazni,csak egy kicsit több munkával jár ez manapság,hogy humánusabb köntösbe öltöztessék azt.Nekem is van jópár történetem azokból az időkből…A családnevem Margit…Gondolhatjátok ez mintegy céltáblaként szolgált a fejem fölött…Főleg mert nem egy intézményben megfordultam már…És mindenhol ki kellett vívnom a „helyem”,főleg mert ráadásul alacsonyabb voltam az átlagnál és szemüveges…Mivel szüleim nem törődtek nyafogásommal,merthát volt jobb dolguk is:munkahelyen megfelelni,meg házkörüli teendők stb,így megtanultam megvédeni magam.Pár iskolából ez miatt kellett mennem…Egyszer eltörtem egy osztálytársam csuklóját,egy másinak pedig az orrát…székeket hajigáltam,meg ilyesmi…nem vagyok rá büszke és szerintem tökre megelőzhető lett volna…A szüleim kétszer váltak…Volt nekik is gondjuk,elég.De szerintem ők egymásnak vannak teremtve,csak túl sokat hallgattak másra,és engedtek a csábításnak(a csábító harmadiknak)mert hát mindketten tökéletesek voltak,csak a másik volt a hibás)…

A változást nálam egy történés hozta:Egyszer az egyik srác a barátnőmmel kezdett…Megaláztam őt…Ő volt a székem minden szünetben az után egészen év végéig…ez azt takarja,hogy minden szünetben alám kellett négykézláb állnia,mint egy szék,és én ráültem,míg ettem…Mások előtt akartam megfelelni.Nagynak akartam látszani,termetem ellenére.Nagynak,aki el tud tiporni másokat,ha akar,csak hogy ne tudjanak belémkötni…Ő egy kicsit nagyobb volt nálam,de esélytelen,és ezt tudtam…És ki is használtam,csúnyán.

Aztán jött a ballagás és a lelkiismeretem vezérelt,és bocsánatot kértem mindenki előtt,és ő megbocsájtott…Jó ember.Nem tudom én megtettem volna-e?

Aztán jött a középsuli.Az első évben álltam a sarat.Szinte minden szünetben verekedés volt.Nemegyszer nagyon eldurvult a helyzet és ki kellett menni a szertárba felmosórongyért…Sok volt a vér(nem túlzok,ez megy,ment a középsulikban  kilencedikben,főleg fiúiskolákban).Mindenki bizonyítani akart.Persze nem csak nekem kellett bizonyítanom…Mindenkinek el „kellet” foglalnia a helyét a „falkában”.

Aztán jött a törés…Egyik kung-fu háziversenyemen eltörött a térdem.Nem nagyzolásképp,de mai napig büszkeséggel tölt el,hogy törött térdel is nyertem,mivel az utolsó menetet már abban az állapotomban vívtam meg,és pontozással győztem…Ami azután jött törte meg a büszkeségemet…Elég volt egyetlen rossz mozdulat és a térdem kifordult,iszonyú fájdalmak közepette.Ezt sokan ki is használták…És megalázóból lett a megalázott.Nekem így kellett megtanulnom átélni mindkét oldalt.Sokat kaptam,még tán többet is mint kaptam…összevertek,leköptek…de a büszkeségemet nem tudták elvenni,soha nem adtam meg azt az örömöt,hogy megtörve,sírva lássanak.Sajnos páran nem tudtak akkori sorstársaim közül elég erősek maradni,és az „erősek” kacagtak rajtuk,ahogy jajongtak és sírtak.Előbb-utóbb persze mindenki(akinek ismertem az életének továbbalakulását)megkapta a saját leckéjét…”Mert mindig akad egy nagyobb hal!”Végül ők is megtanulták a leckét…Tisztelnünk kell másokat,csak így nyerhetünk mi is tiszteletet,és nem erő útján.

Ez az én ,és tán a mai gyermekkor világa is.Nem hiszem,hogy ezen ne lehetne változtatni…Tanítók!Legyetek ti vérszerinti,vagy „bérezettek” tanítsátok gyermekeiteket a józan észre!NE a másoknak való megfelelésre!Ne akarjátok azt gyermekeiteknek,amit oly sokunknak át kell, kellett élni!Bizonyítsuk be,hogy nem a falkában elfoglalt helyéért küzdő állat,hanem több,EMBER vagyunk!Ez lehet,hogy kicsit álszentnek hangzik egy olyan ember „tollából”aki mindkét végleltet átélte,de éppen ezért ha másnak nem is nekem elhihetitek!

Azért írtam le hátha valaki közületek,vagy valaki gyermeke közületek épp ebben a cipőben jár,és felismeri a problémát.   

 
Tudományos áttörés:)
Írta: Margit Norbert   
2012. szeptember 10. hétfő, 18:20

Az időutazás kérem lehetséges!

Gondoljunk csak bele mennyit utazunk az időben nap-mint nap!

Sokszor a múltunk jár a fejünkben:szégyenkezve emlékszünk hibáinkra,és büszkén  érdemeinkre.

Sokszor pedig a jövőnk jár fejünkben:félünk a holnap nehézségeitől,vagy éppen a holnap lehetőségein ábrándozunk!

A jelenünkkel vajon ki törődik?

A múltunk már elmúlt…kár vesződni rajta,viszont érdemeinkből táplálhatjuk a jelent.

A jövőnk pedig a jelen cselekedeteinkből fog „táplálkozni”.Tehát a jelen átélése nélkül nem lehet biztos jövőnk.

Nyitott szemmel kell járnunk mindig,mert mindig van egy jó lecke,és mindig van lehetőség a jövőnk jobbá tételére.

Szép jövőt nektek:)

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 Következő > Utolsó >>

3. oldal / 8

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 846 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs