2. A sípszó

kacskaringós hosszú sétány

tekerőzik alám némán

bolyonganék egyet rajta

végül leülnék egy padra

ahol enyhet adó árnyék

hűvösében arra várnék

hogy az idő rám nevessen

a világot megszeressem

amilyennek éppen látom

s nem színezi kóbor álom

ahány ember szíve dobban

annyi vágy lapul titokban

a mifélénk fura alkat

egyről beszél s másról hallgat

ha dicsér magára érti

ha megszól a lelked sérti

aki egyszer bírja marja

foglalt a park minden padja

és bolyongva és kerengve

ülepemhez helyet lesve

kedvem illan mint a harmat

itt se lelhetek nyugalmat

a fél világ terpeszkedik

másik fele pöffeszkedik

valahol a tűző napon

kerül csak hely egy zöld padon

fő a fejem mint a katlan

lelkem vigasztalhatatlan

mért hogy szabad ami nem kell

s mi kellene nem érem fel

kell-e egyáltalán ülnöm?

jobb az angolgyepre dűlnöm

fű alattam ég fölöttem

az örömtől bepörögtem

és lebegtem és lobogtam

ne vágyj többre e pagonyban

amit lehet annyi szabad

így alakítsd minden szavad

valahol vad sípszó harsan

milyen csősz járkál a parkban?

s mért is korhol miért fújja

kire mutat tiltó ujja?

szívem lapul remél hallgat

mint ki nem ismer tilalmat

s míg lelkemben gyűl a harag

fekszem mint egy holt fadarab

2010. május 31.