Az élet és halál fatalizmusa |
Írta: Pamparam | |||
2010. december 13. hétfő, 13:17 | |||
Az élet és halál fatalizmusa Fekszem az ágyamban és csak egy jár a fejemben, de békével, nyugalommal szemlélem: Vajon élve maradok? Az elején szívszorítónak találtam a helyzetet. Bárki bármikor eltávozhat erről a világról. Elkezdtem ezt boncolgatni. Miért van, hogy az eltávozás szóban illetődöttséggel szemlélünk, vagy esetleg mély hallgatással adózunk? De egyszercsak elém rémlik: nem a valóságon, hanem a hozzá való viszonyunk miatt rendülünk ... Van még egy világ egy képzelt, a képzelten keresztül éljük meg problémának vagy veszélynek a halált, mint furcsa ismeretlen. Amiből azonban kiindulunk az élet állapota, eme állapot nem alkalmas a halál felmérésére. Ha pedig Állapotok közötti áttűnésként érintjük, egyik állaptból sem igen tudhatunk jellegük különbözéséből a másikról semmit. (illetve a kép annyira töredezett, hogy elménkben nem képes összeállni semmivé sem. főleg az élet rácsán át) Mivel az is állapot, hogy szemlélünk. Amivel mérünk az élet: természetszerűleg állapota folytán nem tudhatja milyen a halál. Az életből nem megélhető, milyen ha nincs. Mivel semmilyen rossz információnk nincs róla, nem is lehetne másképp megélni, ha már kíváncsiskodunk is. És a legfőbb: Csak az általunk életnek nevezett életből kiindulva lehet azt mondani: az élet nem léte. Azt is csak úgy tagadjuk, rénázve az életre. Vagyis még arra is képtelenek vagyunk, hogy az élet nem létét, hiányát elgondoljuk. No ez az, amiért nem tudunk átnézni a túloldalra. (más kérdés, mivelhogy it az élet, egyenlőre nem is akarunk átnézni, ám ezt magunk előtt se igen ismerjük fel) Visszapillantok önmagamban: valójában semmit sem értettem, mit miért tettem utólag is csak belemagyarázom, szerintem azért, vagy ezért.
|