Csak aki…

Csak aki látta már Bélát ilyen állapotban, csak az tudja elképzelni a hétfejű sárkánygyík 1-6. fejének elvesztésekor érzett rémületét, a farkába harapó s attól szabadulni képtelen, szisszenni sem tudó arakuga kígyó vergődését!

Béla fel-alá rohangált. Ezerszer megállt Gebe ágya előtt. Tízszer benyitott Gizikéhez – tízszer hőkölt vissza. A falba verte a fejét, a fal elunta, megnyílt előtte. A hó kissé lehűtötte. Bement. Kezdődött minden elölről, a fel-alá, a „Gebe!”. Elfáradt, káprázott a szeme. Elővette kincseit, ettől még nagyobb lett a káprázat. Melege volt, fázott (természetesen nem egyazon időben), végül a láznál maradt. Megmosta az arcát. A Tükörben két Béla fogadta, az egyszerűség kedvéért Béla 1. és Béla 2. Elkeseredetten vitatkoznak. Néha mintha kés villanna kezükben, de ne tévesszen meg senkit, az üveg repedései okozzák ezt az illúziót!

Béla 1 Anyám! Édes jó anyám! Tiszta kicsi fiad szeretnék lenni!

Béla 2. Anyád meghalt! Csak Gebére, Gizikére, a Főnökre, Sanyira, Hetedikre, Kosztolányira számíthatsz! És egy kicsit magadra is.

 Béla 1. Van munkám! Megbecsülnek.

Béla 2. Huszadik, ha vagy a ranglétrán!

Béla 1. Becsülettel elvégzem a munkámat!

Béla 2. Zsebtolvaj vagy!

 Béla 1. Valami pszichés dolog…

 Béla 2. Zsebtolvaj vagy!

 Együtt Gebe haldoklik!

-        Mi az, szépítkezünk? Pipiskedünk a tükör előtt, amíg mások haldokolnak? – Gizike a félrészeg tyúkkal. Közelebb támolyog.

-        Mik azok a púpok a homlokán? Teljesen olyan, mintha szarvai lennének! Mint az ördög!

-        Tényleg? Hasonlítok rá?

-        Persze! Igazam van, Lakoma? Kiköpött a Gábriel! Dettó.

Béla a Tükörbe pislant. Az anyja van bent, hevesen integet, mondani akar valamit. Helyette Gizike hangja fröccsen fel.

-        Öregszek. Gebe hogy van?

-        Alszik. Gizike, ki… ki… ki… ki… – A vénasszony megütögeti a hátát. – Kö… kö… kö…

-        Vigyázzon, Béluskám! A ki nem mondott szavaknak szövődményei lehetnek. Ne tartsa őket a szájában, még ha fájnak is!

-        Köszönöm. Ki az a grófnő?

-        Grófnő? Nem ismerek semmilyen grófnőt! Te, Lakoma? Grófot, azt igen, meg bárót is. Az egyiknek akkora…

-        Gebe felébredt, és azt mondta, hogy én… én…

-        Maga? – Gizike szeme a körülményekhez képest tágra nyílik. – Ez se valóságból van? – megrántja a növendék bajuszt, mire Béla szeme könnybe, szája sikolyba lábad. – Nyugodjon meg, maga férfi, még ha a bajuszkája elég nőiesen is viseli a megpróbáltatásokat! Gebe biztosan félrebeszélt, vagy magát akarta megtéveszteni?

Most Béla szemi kísérleteznek a kikerekedéssel. Az eredményt látva Sanyi biztos, hogy megkérdezné: „Miért nem mutatod meg egy Kosztolányinak?”

-        Miért akarna becsapni engemet? Gebe sohasem hazudott nekem! – Majd a szemek szűkülni kezdenek, az arc sápadásnak indul, a száj halk és érthetetlen artikulációba fog. Béla ötször ismétli meg a mondatot, mire Gizike megérti és válaszol is rá.

-        Azt mondta, hogy én lopjak!

-        Lopjon, ha jólesik! De mi köze annak a grófnőhöz?

-        El kell hoznom neki grófnő nyakékét.

Gizike Gebére néz, ajkai mozognak, mintha imádná, vagy káromolná az istent. Arcára közben a felismerés és a ráébredés fénye mászik fel. Keserves feladat akár csak eggyel is szaporítani az eddig még nem hallott mondatok számát. Őt is nyomasztja ez a teher, rum- és borgőzös agyának akarata ellenére tisztulnia kell, hogy képes legyen legalább egy picit hihető történetet összetákolni. Átkozza és áldja Gebét, amiért az ő agyára akasztotta a súlyt.

-        Szóval mégis…! A végét érzi! Azt mondta, addig senkinek se beszél róla, amíg… Engem is megesketett.

-        Miről beszél?

-        Természetesen Gebéről és a Grófnőről! Szörnyű história! Pia nélkül el se lehet mondani! Menjünk át a másik szobába, hadd nyugodjon békességben szegény!

A tyúk a sparhert alá, a hamuba fészkelte magát, hamarosan elszenderedett. Gizike ivott, Béla reszketett.

-        Tudja meg hát a titkot, Béluskám! Gebe nem Gebe, hanem az ikertestvére. Egyhetes korukban cserélték össze őket. Erről soha senkinek egy szót se! Még Gebének se! Ígérje meg! A Grófnő se igazi grófnő. Egy korán megözvegyült asszonynak az egy szem lánya volt, aki két év és három hónap múlva követte férjét amoda, de amíg élt, tejet, meg mézet adott neki, agyon kényeztette, aztán meg a hat fiútestvérnek kellett gürcölnie, hogy ki tudják fizetni a zongoraleckéket, meg a francia nevelőnőket. Valóságos úri kisasszony lett belől, és nagyon magasan viselte az orrát, minden kérőjét kosárba tette.

Egyszer egy igazi gróf elhatározta, hogy megszerzi magának. Fogadást is kötött erre. Tudja, hogy van ez az igazi grófoknál! Egy viharos éjszaka az inasával fejbe vágatta a lányt, és elvitette a kastélyába. A lány bátyjai – akkor már csak három élt – bosszút álltak, lekaszabolták az inast. A gróf elmenekült Párizsba. A feleségét nem vitte magával, mert már hat hónapos terhes volt. Azt elfelejtettem mondani, hogy amikor a lány ájult volt, egy pap összeadta őket.

-        És Gebe?

Róla beszélek, vagyis a testvéréről, hiszen ő volt a csábító. Igazság szerint a patikus lányát szerette, de a sötétben összekeverte a Grófnővel, aki beleszerelmesedett a Grófba. A gyereket arra a bátyjára bízta, amelyik megúszta az akasztófát, mert jó ember volt, és az inas lekaszabolása után rögtön meggyónt. Egyébként ugyanannak a papnak, aki összeboronálta a grófékat, és hamis pap volt. Sőt az inasról is kiderült, hogy többszörös gyilkos, korai volt a Grófnő testvéreit felakasztani. Ő, mármint a húg, bírósághoz fordult. Ha megnyeri a pert, szép summácska ütheti a markát.

-        Hát még él?

-        Miért ne élne? Minden élőnek joga és kötelessége élni! Mit érne egy halott élő? Szóljon, ha nincs igazam!

-        Igaza van, Gizike! Folytassa, mert bármelyik percben…

Lássa világosabb feketének a világot, Béluskám! Az asszony tehát elindult a férje keresésére. Előtte azonban álruhában párbajozott Gebével vagy az ikertestvérével. A szívébe lőtt. Mielőtt az öcs azonnal meghalt, megbocsátott, és kérte a Grófnőt, hogy a testvérét ne bántsa. Az meg is ígérte. Nem iszunk egy kortyot? Annak, amit elmesélek magának, még a hallásától is szomjúság kerülget!

Gizike önt egy bádogbögrébe Bélának, aki előbb szagolgatja, majd nyalogatja a bort.

Hogy még egyszer össze ne keverjék őket, az életben maradt iker – akit mindenki úgy ismer, hogy Gebe – pocakot eresztett, szőke haja pedig megbarnult. A Grófnő éppen ment átadni a végüzenetet, amikor ez a változás megtörtént. Azonnal beleszeretett, de Gebe már jóval a történtek előtt megfogadta, megtorolja öccse halálát. Ekkor vallotta be az édesanyjuk, hogy Gebe nem a báty, hanem az öcs. Elhárult az akadály a szerelmesek elől, még aznap éjjel egymáséi lettek.

-        Ezt nem gondoltam volna Gebéről! És mi van a nyakékkel?

-        Béluska, maga nem ismeri az életet! Igazam van, Lakoma? – A tyúk nem tudott válaszolni. Aludt. – A nyakék? Mikor a Gróf megtudta, hogy a kislány is, a báty is meghalt (mert bizony, meghalt a kislány is!), eljött Pestre és ellopta azokat az ékszereket, amiket a nőnek ajándékozott korábban. Az asszony keservesen sírt, ezért Gebe megszerezte neki a nagyon értékes nyakéket. Ám a nő, a Grófnő megszokta a kényelmet, a luxust, meglépett Gebétől. Párizsban a férje közölte vele, hogy az álpap előtt kötött házasság érvénytelen, adott neki annyi pénzt, hogy hazautazhasson. Azóta itt él. Cserélgeti a szeretőit, kárpótolja magát.

-        Gebével mi lett? Azt mondta, szerették egymást!

Gizike sokáig nézi Béla arcát, kutakodik a szemében is, halkan, szelíden mondja.

-        Vigyázzon a bajuszára, Béluskám – megsimogatja a férfi haját.

Gebe ajándékától, a nyakéktől egy pillanatra sem vált el. Ne lélegezzen fel, nem a szerelem miatt! Úgy hírlik, varázserő van abban az ékszerben: egy darabka Gebeszívéből. És Gebe addig nem tud szabadulni a nő bűvköréből, míg meg nem szerzi a nyakéket. Nem tűnt fel magának, hogy milyen hirtelen jött ez betegség? Valami sötét praktika van benne, amit csak a nyakékkel lehet elűzni. Egy szó, mint száz, Gebe életveszélyben van!

-        Megyek! – jelentette ki Béla. Kiment.

-        Hova? – kiáltott utána Gizike.

Béla levetette prémsapkáját, fülvédőlét, kigombolt kettő gombot a nagykabátján. Levett prémsapkáját, fülvédőjét kezében tartva, a két helyütt – a legfelső és a legalsó gomb – megoldott nagykabátjából ocsúdott vissza.

-        Hová? – kérdezte.

-        Sejdítem, a Grófnéhoz, Béluskám.

-        Hol találom meg?

-        Az utcán.

-        Tessék?

-        Mármint az utcán gondolkozok. Hol is? Hol is? Várjon, megvan! Legutóbb a Högön-közben lakott. Ismeri? Gondoltam. No, várjon, elmagyarázom., nehogy még el is tévedjen ebben a hidegben.

Gizike részletes útmutatást adott, nem feledkezett meg a szökőkútról, és a palota kertjében illatozó pompás virágokról sem. Elismételtette Bélával.

-        És milyen a Grófnő?

-        Szép. Igen, meglehetősen szép. De hát a nyakékről úgyis felismeri! – Gizike leírta a nyakéket is.

-        Megyek. Vigyázzon Gebére!

-        Jó utat! Vigyázzon magára!

Elindult Béla a szikrázó csillagok alatt, a csikorgó hideg mardalásában. Útját nem állhatta senki emberfia, sem a vékony jégréteggel borított hó, és az sem, hogy hajnali fél három van. Űzte, hajtotta az elszánás.

Gizike nagyot rúg Gebébe.

-        Bort! – hörgi a férfi.

-        Itt van az is. Üljön fel! Képes rá?

-        Bélus?

-        Útban a „Grófnő”, a maga drágalátos „Grófnője” felé!

Gebe felugrik. Kortyint egyiccényit. Nyújtózkodik, csontjai ropognak.

-        Szóval?

-        Szóval sietni kell! Nem volt szívem messzire küldeni.

-        Mit mesélt neki?

Gizike felvázolja a történetet.

-        Elég hihetőnek hangzik.

-        A Szerkesztő Úr biztos jobban megcsinálta volna, bár… No, elég a szóból! Apropó, miért nem maga csinálta?

-        Beteg voltam.

Nevetnek.

-        Kell először is egy grófnő, aztán egy nyakék. Egy palota sem ártana! Hogy éppen egy ilyen úrhatnám cafka jutott az eszébe! – Rövid gondolkodás után felteszi a kérdést. – Lehet, hogy ez az egész igaz?

-        Béla mindenesetre igen.

-        Gizike, maga annyi embert ismer, nem tud valakit?

-        Grófnőt nemigen, inkább kurvákat. Azok közül is a régi garnitúrát ismerem jobban. Nekünk meg a fiatalabb eresztésből kell valaki, olyan maga körüli. Ráadásul szép, elegáns. Én, ugye, kizárva, mert Béla ismer! No, lássuk csak! Bella, Baba, Lujzika förtelmesek. Bögyös Frida, Ordas Juli, Vastag Margó, Krajcár Marcsa…, szűz anyám, ennyi csúnya nő él ebben a városban? Egy az, aki megfelelne, Hédike! Csak hát Bizi azt mondja, hogy ő mostanság a Főnökkel van elég jó viszonyban.

-        De hát a Főnök nős!

-        Hédike nem.

-        Maga szerint meg lehet úgy oldani a dolgot, hogy a Főnök ne haragudjon?

-        Hédike kurva, a Főnök nős. Amúgy se kell tudnia mindenről. – Gizike félig tréfásan még megkockáztatja a kérdést. – Gondolja, hogy a Főnök féltékeny lesz Béla miatt?

Gebe elmosolyodik.

-        Nem hinném. Mondjon valamit arról a Hédikéről, elvégre engem tett tönkre, az én szívem csücskét bitorolja. Tényleg ilyen sanyarú volt az élete?

-        Sajnálja a Grófnőt? Úriember! Egészségére! Nem, Hédikéé nem véres dráma, egy szimpla kis történet. Jó leány volt, mindenben az édesanyjára hallgatott, rajongott érte. Tizenhat éves volt, amikor a sápadt, tüdőbeteg asszony magához kérte és elbúcsúzott tőle. „Édes leányom! Most már egyedül kell járnod az élet rögös útját!” – mondta, és meghalt. Az isten nyugosztalja! Hédike a szipogástól biztos félrehallotta anyja szavait, az „útját” helyett „utcáját” értett. Fájó szívvel, de kiment. Mondtam, hogy szép, vonzó, elegáns, nem sokáig kellett várnia! Először egy milliomos szeszcsempész, a Szomorú Szigfrid karolta fel, aztán karolták még jó néhányan. Vidám teremtés. Ő aztán szereti az életet! Úgy látszik, az élet is szereti őt. E két dolog nélkül ez az egész egy kalap szart se ér!

Gebe rábólint.

Három koppanás hallatszik. Gebe beugrik az ágyba,

-        Nyugalom, ez csak Lakoma! - Gizike beengedi a tyúkot. – Mi van? Meg sem ismered „apádat”? Neki köszönheted, hogy közöttünk vagy, nem bennünk!

A tyúk valami bocsánatfélét kotyog, örvend, hogy Gebét jó színben látja, s befészkeli magát Gizike ölébe, a demizson mellé.

-        Lassan Bélának is jönnie kell, hacsak meg nem fagyott megint!

-        Nyakék? Palota? Honnan szerzünk?

Öreganyámtól örököltem egy nagyon szép és nagyon értéktelen nyakbavalót, arról beszéltem Béluskának. Palotának meg csak találunk egy kupit.

-        Nem kéne legalább egy inas, vagy szobalány?

Gizike szemének csillogásából Gebe – sok más mellett – azt olvassa ki, hogy a vénasszony már mindent eltervezett magában.

-        Sose aggódjon, kurva van elég!

Szikrázó, csikorgó, térdig érő télben megy, lépked Béla.

Gebe veszélyben van! Gebe…

Megy. Látja a kastélyt: a bál utolsó vendégei távoznak csilingelő szánokon. Látja a Grófnőt: egy szál gyertya fényében áll a tágra nyitott bejárati ajtónál, kipirulva a tánctól, a pezsgőtől, a hidegtől. „A nyakékért jött? Itt van, vigye!” „Ez a Gizikéé, az igazit kérem!”

Sejti, tudja, hogy nincs palota, talán Grófnő sincsen.

Gebe van. És az első kívánság.

A Gizikéből és Gebéből áradó émelyítő, savanykás bűztől és a tyúkszar szagától Bélának hányingere támad. Kitárja az ajtót, a félfának dől, öklendezve néz szét a szobában: tátott szájjal fekszenek az alvók.

Megpiszkálja a parazsat, szenet dob a kályhába.

Világosodik.

Béla kihúzza az öreg barna szekrény alsó fiókját, turkálni kezd az ékszerek között.

     Megtalálja, amit keres, a hasonlatosat ahhoz, amelyet Gizike leírt. Gebe ágyról lelógó kezébe helyezi. Rázárja az ujjakat.

Belemarkol kincseibe és válogatás nélkül, nem törődve azzal, hogy felébresztheti az öregasszonyt, beborítja velük Gizike testét. Teletömködi zsebeit az ékkövekkel, karkötőkkel, medálokkal…

Elindul a városnak.

A villamos csikorogva fékez, a vezető káromkodik, az utasok méltatlankodnak. Béla mindebből nem érzékel semmit. Egy nőt követ. A nő megérzi a veszélyt, megszaporázza lépteit. Béla is gyorsít. A nő hátrapillant, közben megbotlik. Béla hozzáhajol, felsegíti és továbbmegy.

A nő – gép mellett dolgozik a Goldbergernél – majd otthon veszi észre a fülbevalókat. Csodálkozik. „Jó lesz karácsonyra!” A fülbevalók nem illenek egymáshoz.

Az állástalan mérnök majd örül. „A mai napot sem kell józanul átvészelni!” Az aranytárcát a zálogházba viszi.

A pap – akinek ujját megszúrja a melltű, s amiatt majdnem káromkodni fog – a bejárónőnek adja át ily szavak kíséretében: „Dobja ki, Zsindelyné! Ez a sátán kísértő munkája. Az asszony meghányja-veti az urával, s abban maradnak, hogy „Akárki adta, jól tette!”

A vénlány majd szívére szorítja a T betűs monogrammal ellátott pecsétgyűrűt. „Ödön mégis szeret!” Őt Matildnak hívják.

Az árvaház gondnoka majd így beszél: „Ha jók lesztek, ó, drága gyermekek, ti, szegény kicsi árvák, a Jézuska nektek is hozhat ilyet!” A zsebébe süllyeszti az aranyórát.

A nercbundát viselő nő tökön rúgja majd Bélát.

Ekképpen esett meg a dolog:

Béla egész nap járta a várost. Jobbára gyalog, de ha a kedve, vagy a szükség úgy hozta, busszal, villamossal, sőt a földalattival is utazott. Terhe mind kisebb lett. /Állítólag volt olyan pillanat, amikor meg kellett kapaszkodnia egy hirdetőoszlopba, nehogy luftballonként  felkússzon a sötétszürke felhőktől összetöpörödött magasba, a neonreklámokon is túlra!/

A nercbundát viselő nő nem volt egyedül, egy vidámnak látszó kis társaság középpontjában állt. Kihívóan, szakértelemmel nézegetett Bélára, szemmel láthatóan szórakozott zavarán. Szép volt, nagyon szép! Béla kitapogatta a legnagyobb smaragdot. A fékezést használta ki: a bunda zsebébe varázsolta a követ és indult az ajtóhoz. Az ajtó azonban nem nyílt, egy tehetségtelen öngyilkosjelölt miatt állt meg a villamos.

-        Tolvaj! – A nercbundás nő kiáltott. Társai körülfogták Bélát:

-        Rendőrt! Hívjon valaki rendőrt!

-        Minek ide rendőr? Majd mi elintézzük! Nyissa ki az ajtót!

Egy mellékutcába vonszolják a magatehetetlen apró embert. Négyen vannak. Ketten hátracsavarják a karjait. A nő meggyújt egy szál gyufát, Béla arcába világít.

-        Mi van, szépfiú? – Tökön rúgja. Béla felüvölt. A harmadik férfi ököllel a szájába csap. Béla hallja a hús hersenését, érzi a sós ízt.

-        Most szépen ideadod nekünk a többi csecsebecsét! Jó kisfiú leszel!

Elengedik. Közben az egyikük ránt a hátrafeszített vállon. Béla összeroskad, bal karja élettelenül hever. A másikkal igyekszik védeni magát az ütésektől, rúgásoktól.

-        No, mi lesz?

Óriási erőfeszítéssel térdre emelkedik, kirakja mindet, ami kincséből megmaradt.

-        Helyes! – mondja a magasabb férfi, és ütésre emeli karját. Meggondolja, ujja hegyével gyengéden, szinte már barátságosan meglöki Bélát. Az hasra zuhan és ott marad.

A gondolkodás is fáj Bélának.

Először tájékozódnia kellett. Most nem voltak csillagok. Az első fájdalmas lépéseket az életösztön diktálta. Élni most annyit jelentett, hogy hazatalálni. Sáros havat nyomkodott arcára, homlokára, és elindult a sínek mentén.

Csöpögő vérét szaglászva egy kóbor kutya követte.

-        Béluska, maga az? Istenem, atyám!

Nézi a kék, zöld, fekete, vörös, lila, szürke arcot, a véraláfutásokat, horzsolásokat, az alvadt és a homlokból szivárgó friss vért, a foltokat, a felrepedt ajkakat, a bedagadt szemeket.

-        Maga az? Mondja már, hogy nem!

-        Én vagyok.

-        Ne beszéljen, ha fáj! Mit csinált magával?

-        Ki csinálta ezt veled?

-        Mindegy.

Levetkőztetik, kimossák sebeit. Gebe egy fehér ingből tépést készít. Visszaigazítja a rossz helyen levőknek vélt testrészeket. Béla tűri, csak néha szisszen fel. Lefektetik.

-        Miért tették?

Béla nem felel.

Gizike tejet forral.

-        Inkább rumot!

-        Hozom, rögvest hozom, galambom!

Nyelvét, ínyét, szája szélét égeti, marja a szesz.

-        Reggel készít Gizike finom főzetet, és Béluska egy-két nap múlva olyan lesz, mint volt.

Béla feljajdul.
 

Gebe hajol fölötte.

Tudja, ébren van. Ha nem tudná is szólna.

-        Köszönöm neked.

Béla felnyitja szemét. A megdagadt orr, arc, szemhéjak

keretbe foglalják a látványt. Illik a fájdalomhoz, harmonizálnak.

Béla, bár tudna, nem szól.

Gebe Béla arcmozgását, szemrebbenését kérdésként értelmezi.

Nem tudja, hogy Béla már nem kérdez. Nem kérdezget.

Gebe tehát válaszol.

-        Elhoztad a nyakéket. Visszatért belém az erő. Most te hoztál vissza

engem az életbe. Újra…

Béla nem kérdez.

-        Miért hazudsz – mondja.

-        Azért, hogy megkérdezd.

-        Nem kérdeztem.

-        Mindegy.

-        Nem mindegy.

-        Jó, nem kérdezted.

-        Mondtam.

-        Jó, mondtad. Azért hazudtam, hogy mondjad.

-        Mondtam.

-        Örülök. Erre vártam.

-        Én is.

Gizike hozza a gyógyírt. Nem büdös. Rumszaga van.

-        Rumszagú – mondja Béla.

-        Mert rum – világosítja fel Gizike.

-        Miért e rum? – kérdezi Gebe, mintha nem tudná.

-        Mintha nem tudná! – mondja Gizike.

-        Ünnep van! – világosítja fel Béla.

-        Karácsony?

-        Az.

-        Karácsony.

-        Hárman vagyunk.

-        Mint a királyok.

-        Mint a szent család.

-        Hárman vagyunk.

-        Hárman.

Hárman vannak.

(A karácsony első napján meglátogatta őket a Főnök, Hetedik és Sanyi. Mindegyikük italt hozott. Gizike óriási virágcsokrot is kapott. Kosztolányi betegsége miatt nem tudott eljönni, Hetedikkel küldte el jókívánságait és ajándékait. Gizikének szarvasbőrbe kötött, merített papírból készített üres könyvecskét, melynek első oldalára ezt írta: „Mi ez az álom?” Bélának egy cipót marcipánból. Később derült ki, hogy a cipóba ráspoly volt „belesütve”. Gebe egy pár vadonatúj lyukas cipőt kapott. A lyukakon át a csillagos ég volt látható. Küldött egy palack pezsgőt is. Azzal koccintottak.)