Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Szépirodalom Cseke Gábor Hová lett a katonatiszt? (15)
Hová lett a katonatiszt? (15) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2016. április 10. vasárnap, 10:33

1915. júl. 26. Ma jött az értesítés, hogy elfogtak, éscsodák csodája! – sértetlenül kerültél fogságba. Fellélegezhetek, felvethetem a fejemet, még ki is csinosíthatom magam, ha kedvem tartja. Nem vagyok már aggódó, szorongó hadifeleség! Kikerültél abból a pokolból!
De nem tudok igazán örülni. Mint ahogy az elhagyott, üres teremben a lépések kongása érezteti az ürességet, úgy bennem az örömhírek, a hírek, amelyeknek örülnöm kéne...
Hogy hol vagy, arról nem értesít a Vöröskereszt, a mi földrészünkön-e, vagy az már a másik... Talán Szibériában ülsz most egy ládára könyökölve, és nekünk írsz, franciául vagy németül. Magyarul már nem írhatunk egymásnak. De biztonságban vagy! Uramisten! Ez mégis óriási! Mért nem tudok igazán örülni...
Huszonöt éves lettem ma két hete, és fél éve, hogy utoljára láttalak... Hideg februári nap, idegen város idegen utcáján futok, loholok a menetelő katonák mellett, sokadmagammal, fojtogatóan egyedül... Jajde sudár, jajde sudár - a nyárfate-tee-je! Halványsárgade halványsárga annakale-vee-le... Még látlak, a csapatod előtt lépdelsz kardosan, csukaszürkében, de mindinkább hátramaradok... Aztán a felvirágzott vonat, Rákóczi induló, integetsz az ablakból...
Mi ez? Mit jelent? Lehet az, hogy utoljára láttalak? Lelőnek, leszúrnak... Csak nem gondolkozni...
, hogy ilyen lárma, tülekedés van körülöttem, lökdösnek, taszigálnak. Hogy tenni kell valamit, megváltani a jegyemet Pestre. Az is , hogy a máskor háromórás út most huszonnégy órai zötykölődés lesz, nem kerülök mindjárt fűtött szobába, terített asztal mellé... (G. Beke Margit: Történetünk: történelem. Tények és tanúk. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986)

A faluban [Batiatyce] egy magasabb parancsnokság székel, alig néhány kilométerre a fronttól, a forgalom némely napon szédítő, az ember nem tudja megérteni, honnan jön a sok katona, sok szekér, sok , hová megy, s ha nem vonul tova, hol fér meg az alacsony csűrök, pajták, szellőzetlen házikók ölén, mint a madár. Az ágyúdörgés ideszáll, dörömbölve száguld, s hangjának rohanó ereje meg-megrázza az ablakomat éjjel, mintha surranva, mezítláb lopódzott volna ide szerelmesem, s türelmetlenül kopogtatna, hogy eresszem már be hozzám, mert megfázik a hűvös galíciai éjszakában. Hajnalban, talán három órakor, kukorékolni kezd a kakas élesen, az idegeimet nyiszálva, akárcsak egy somogyi faluban volnék, otthon, békés időben, de itt nem tudok aludni a tegnapelőtt learatott búza zizegő szalmáján, némán forgolódom s hangtalanul szidom az idegen kakast, amely ellopta az álmomat. Itt üljük meg [1915] augusztus 18-ikát, a király nyolcvanötödik születésnapját. A házakra zöld gallyak és ágak kerülnek, gondos kezek csinosítgatják a falut, azt sem tudom, honnan kerültek ide, a különböző színű zászlók sokasága leng a piciny ablakokban, a zsuppos házak ereszei alatt, a kémények mellett s a templomok tornyain. Katonák jönnek-mennek, lovasok vágtatnak, mindnek a sapkáján tölgyfalevél reszket, megállnak, nézik a nemzeti színű lobogót, aztán a feketesárgát, a németet, még a félhold is fölvillan egy kert bejáróján. Augusztus 17-én gyenge fények reszketnek az ablakokban, a galíciai hűség halványan imbolygó szikrái, amelyek most erőlködve, tüntetve tűznek a szemünkbe, a falu végén felharsan a katonabanda s hangjai ráülnek a muzsikátlan, üres, kifosztott házak lakóinak szíveire. Mi van ezekben a szívekben? Lompos kölykek szaladgálnak, valahonnan egy fehér arc villan ki a homályból, nem tudom, lányé, asszonyé-e, komor férfiak ünneplősen emelik meg kalapjaikat s a zene jön, rohan, lampionok piros fénye ömlik szét az utca piszkos kövein, mint drága vér a szennyes avaron. Éljen és hoch váltogatják egymást, a zászlók hajladoznak a szélben s a feketesárga rásimul a magyar lobogóra... Ahogy egymagamban ődöngök, csupa magyar szó üti meg a fülemet, magyar jókedv hangjait hallom s magyar tréfák zamatja pattog a langyos estben. Nem káprázat-e vájjon, hogy Galícia szélein járok? Most játsszák a magyar Himnuszt. Egy osztrák tiszt megkérdi tőlem, mi van a magyar Himnuszban, s amikor megmondom néki, csodálkozva suttogja, milyen gyönyörű. Aztán előveszi a noteszét s beleírja Kölcsey nevét... (Berkes Imre: Vérző falvakon át. Egy népfölkelő tiszt harctéri emlékeiből. Budapest, Magyar Kereskedelmi Közlöny kiadása)

Az angol kormány barakkokat adott és pénzt; egy külön osztályt szervezett a menekültek ügyeinek rendezésére. Az osztály élén egy finom, barátságos angol úr állt – Mr. Hornblower. Még egy másik névre is emlékszem, Mrs. Brodbandre, a legnagyobb barakk, a „Gabari” vezetőjére, akit a gyerekek „fehér úrnőnek” neveztek. Én is dolgoztam néhány hétig a „Gabariban”: ez a tábor ezerkétszáz lelket számlált, közöttük háromszáz szefárd volt. Két konyhát szerveztünk, egyet askenázi, egyet szefárd rítus szerint. (Azelőtt csak egy konyha volt, de a szefárdok közt formális lázadás tört ki; különösen a „leves” miatt panaszkodtak, amelyet úgy gyűlöltek, mint a mérget,) nyitottunk egy héber iskolát, egy gyógyszertárat és általában, szabályszerű önkormányzatot szerveztünk, még egy csapatnyi őrséget is. A táborban tizenkét nyelvet lehetett hallani a héberen kívül. Tiszta szerencse, hogy minden gyerek, majdnem valamennyi férfi és legtöbb nő, értett héberül, – nem tudom, hogy lehetett volna egyébként egy ilyen gyűjtőtábort szervezni. Elkülönített osztályok voltak, volt egy marokkói, egy grúz és egynéhány spaniol szoba, – és egy külön szoba a jaffai gimnazisták részére, akik nem vették be a chinint, mert a gyógyszerész nem tudott héberül. Erről jut eszembe, hogy a gimnazisták néhány hét múlva szerveztek egy labdarúgó csapatot, amely egy mérkőzés alkalmával legyőzte az alexandriai cserkészeket. Minden reggel beállított egy nagy hadiszekér, egy ausztráliai katonával a bakon és két hatalmas ausztráliai lóval. Kizárólag abból a célból, hogy a tábor apróságainak alkalmuk legyen egy kicsit „lovagolni.” Az ausztráliai katonák megtanulták a héber „Jeladim henah” kiáltást és egy pillanat alatt tele volt a kocsi apró gyerekekkel. Néha egy ausztráliai tiszt is meglátogatott benünket, Eliezer Margolin hadnagy. Ott állt köztünk, nézelődött, keresztényesen törte a jiddis nyelvet és nyilván álmában sem gondolt arra, hogy pár év múlva ezredese lesz az egyik zsidó zászlóaljnak és ugyanezek az „őrök” ott lesznek a katonái között.Az alexandriai zsidó hitközség jóindulattal nyitotta meg szivét és zsebét. Rafael Delia Pergola főrabbi, egy finom műveltségű flórenci – (sajnos, idődözben már meghalt), a segédje, Abraham Abichsair, Edgar Suares bankár, Jose ι de Piciotîo kereskedő, dolgoztak az irodában, pénzt, ruhát, ágyneműt, könyveket gyűjtöttek és elvállalták a menekültek képviseletét a kormány előtt. Az askenáziak részéről sem volt hiány tetterős segítőkben: az öreg Levontin, a palesztinai Anglo-Palestine-Bank vezérigazgatója kölcsönöket kapott az egyiptomi bankoknál és pénzt osztott szét olyan menekültek között, akiknek Jaffában bankbetéteik voltak; Gluskin, a Rison le Gioni borpincék elnöke, minden reggel sorra járta a barakkokat ellenőrzés céljából. Margolis, a Nobels Oil Comp. keleti vezérügynöke volt a pénztáros. Voltak nemzsidók is, akik önként vállalkoztak segitőmunkára; különösen egy szép francia asszonyra emlékszem, a zsidó Menasche báró feleségére. Be kell vallanom, hogy mindenkor, amikor egy kocsi friss kenyeret hozott Gabariba, megcsodáltam, milyen okosan tudott öltözködni: nagyon egyszerűen és mégis sikkesen – úgy rémlett, mintha a párisi divatházaknak lett volna egy speciális modell toalettjük szegénylátogatások számára... Itt, Gabariban, jött létre a zsidó légió. Két embernek volt benne igen nagy szerepe. Petrow orosz konzulnak és Josef Trumpeldornak. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)

Ahogy rajvonalba fejlődtünk, még a lövészárok kiásása előtt járőröket küldtek ki. Fél óra múlva bevonult az első egy ingben, gatyában, mezítláb, kalap nélkül behozott, szerencsétlen, öreg paraszttal: kém. A székely járőrvezető hozta egy közeli faluból, ahol útjába került. A nyomorult „kém” jajveszékelve méltatlankodott a saját nyelvén, valószínű azt akarta bizonyítani, hogy itt valami tévedés van. Senki nem tudott vele értekezni. Bekötötték a szemét, megbéklyózták kezét, lábát és hátravitték. Egész éjjel sírt, nyögött és fázósan didergett. Nem tudom, hogy mi lett vele. Azt hiszem, hogy ha nem halt bele a félelembe, akkor eltalálta egy kóbor golyó, s ha netán megszabadult, mert elhitték az igazát, akkor a hidegrázás végzett vele... Másfél óra múlva bevonult a második járőr is. Frunză tizedes, járőrvezető, miután jelentett a századosnak, visszatért mellém a lövészárokba. Éreztem, hogy mondana valamit, de próbáltam elkerülni a beszélgetést. Miután a körülöttem lévők elaludtak, suttogva megszólított.

- Uram.

- Mi van?
- Alszol?
- Ahogy látod.
- Verekedtem az oroszokkal.
- Csakugyan?
- Tényleg verekedtem. Lementem a dombról az ösvényen, elkanyarodtam a falu felett jobbra, amíg egy bokrosba értem. Ott megálltam. Attól tartottam, hogy ugyanúgy, ahogyan én, egy orosz járőr is betévedt a bokrok közé. Nem is mentem volna tovább.
De a félnótás Pipera nógatott, hogy menjünk, nézzük meg, mi van tovább, csak nem esznek meg a muszkák, ha pedig verekedni kell, akkor verekszünk. Lőnek ők, lövök én is, és… Isten neki. Vagy mit mondasz te, Frunză, csak nem félsz? Régi, legénykorunkbéli elszámolnivalóm van vele. Mindig megkíméltem, mert szerencsétlen, az ördög vigye el, ha megcsapod, felbukik. Mindig azzal bosszant, hogy félek. Most sem hallgattam volna , de mások, Gridiek, faluszomszédok is hallották. Gyere Pipera, de ha valaki orosz fültövön vág, írd meg Vétának a másvilágról, hogy te másztál ebbe bele, saját fejedtől a halálba. És elmentünk. A bokros a domboldalban volt. Itt egy bokor, ott egy bokor, a legények nem nagyon hagyták el egymást. Szétküldtem őket. Mit akarsz? Odalő az orosz, és halomba hullnak. Szétzavartam őket és mondom a bolondnak: te maradj velem Pipera, tanúnak, hogy félek-e vagy sem. Elmentünk.
Koromsötét volt, nem láttunk a lábunk elé. Vakon caplattunk. Kezdett bosszantani, hogy belementem ebbe a hülye csapdába. Egyszer csak Pipera egy kicsit odébb elkezd pisszegni. Hasra vágódunk mind a ketten.
Mozdulatlanul vártunk, mintha lépteket hallottunk volna a bokrok közül. Lapultunk, mint a medve járta málnavészben. Pipera berezelt. Föl akarok állni, hogy körülnézzek. Süvíteni kezdtek a golyók, megint és megint. Harminc lépésről lőttek az oroszok. Hogy találhatott volna akár egy golyó is abban a koromsötétben? Na, most Pipera, gyerünk! És rájuk rohanunk szuronyt szegezve.
Egy bivaly nagy óriás muszka állt elém. Nekem szegezve a szuronya. Én, ahogy a német oktatott, odaszúrok, visszalépek. Ő ugyanúgy. Nem találtuk el egymást. Addig-addig, amíg beleuntunk. Két lépést hátraléptem, az orosz a nyomomban. Marokra fogom a puskát, az orosz odaszúrna. Amikor odacsaptam csobánosan, keresztbe a puskatussal, kiejtette a kezéből puskát, én meg a nyakának szegeztem a szuronyt. „Sztoj!” – mondja az orosz, mintha románul mondta volna. Fölemelte a karjait és lihegett.
- És?
- Semmi. a Rettenetesen megsajnáltam. Arra gondoltam, ahogyan ott álltam a nyakának szegezett szuronnyal, hogy ő is olyan ember, mint én, hogy eddig soha nem találkoztunk, mi dolgom lenne vele? A földem nem szántotta el, a feleségemet nem ölelgette, a gyerekeimet nem ölte meg, keresztény, akárcsak én, nem magyar. Miért ölném meg?
Leengedtem a fegyvert, nyakon vágtamcsak azért, hogy el nem felejtsenoldalra léptem, ő a másikra. Füttyentettem a többiek után… Azok az őrültek rohantak az oroszok után. Kevesebben voltak, mint mi. Csak öten, mi meg heten. Pipera azt mesélte, hogy az egyiket leszúrta, de én nem hiszem el. Hazudik.
Hát, ez volt a verekedésem az oroszokkal. (Goga Eugen: Două Siberii. Din însemnările unui Ardelean, fost soldat austro-ungar și prizonier în Rusia. - Két Szibéria. Egy erdélyi, volt osztrák-magyar katona és oroszországi fogoly feljegyzéseiből. București, 1916.) 

Folytatjuk

 

Hozzászólások 

 
#3 Dena 2017-04-30 16:29
It's nearly impossible to find educated people in this particular topic, however,
you seem like you know what you're talking about! Thanks

Also visit my web blog; Перейти на страницу: http://bin-bags.info
Idézet
 
 
#2 Toney 2017-04-16 04:43
It's not my first time to go to see this website,
i am visiting this web page dailly and take good information from here daily.


Here is my weblog: over the counter alternatives: http://kewvineyards.com/pharmacy/depakote
Idézet
 
 
#1 Modesto 2017-03-31 22:22
I'm gone to tell my little brother, that he should
also pay a quick visit this website on regular basis to take updated from newest reports.


Take a look at my web site https://www.viagrasansordonnancefr.com/achat-sildenafil-mylan-forum/: https://www.viagrasansordonnancefr.com/achat-sildenafil-mylan-forum/
Idézet
 

Szóljon hozzá!

A regisztráció nélküli latógatók hozzászólásait, csak az adminisztrátor ellenőrzése után jelenítjük meg!
Regisztrálj - mielőtt elviszik előled!

Biztonsági kód
Frissítés

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 110 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs