Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Szépirodalom Cseke Gábor Hová tűnt a katonatiszt? (13)
Hová tűnt a katonatiszt? (13) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2016. január 03. vasárnap, 16:00

[1914.] nov. 29. vasárnap. Nagy haja szét volt dúlva az éjszakai alvás után. Reggel nem rohant ki, mint szokott, az újságért, tudta úgyis, hogy még nem jött meg, bár kilenc óra. Felrántotta a papucs helyett használt régi cipőjét, amelynek az oldalán olyan lyuk volt, hogy a világos sárgás harisnya kilátszott rajta. Csak kabátot vett, a vastag, vörhenyes régi téli ruha kabátját a hálóing fölé, amely szintén egy használatból kivont, feslett elejű rendes ing volt.
Az ebédlőt már némi csodálkozására rendben találta; a Pesti Hírlap ott volt az asztalon.
„Új csata Lovicznál." A németek újra csatába kezdtek. Hát mégiscsak vesztettünk ott, úgy látszik. „Hindenburg főmarsall", hm, tegnap még csak tábornagyot írtak. A klozetba is magával vitte a lapot, s egy érdekes cikket talált benne a házbérfizetésről. Gondolkozott egy keveset azon, hogy ezeket az ilyen statisztikai eredményeket mért nem lehet irodalmilag felhasználni. Úgy látszik, azok, akik a tömeget a tömeg számára leírják, egyszerűen efféléket ollóznak bele a regényükbe. Holmi hajlamot érzett , hogy ezt a cikket félreteszi, de mennyi cikkről gondolta már ugyanezt. Azt is tervezte valamikor, hogy a háború egész újsággalériáját összegyűjti.
Ez érdekelni fogja őt is – mondta, felállott s a konyhába ment.
A feleségét nem találta ott, de egy szelet pompás húsos szalonnát látott az asztalon, erre rögtön gusztusa támadt, kivette a kenyértartó pléhdobozból a kést, kenyeret, s szelt. A szalonna vége csaknem fekete volt, gyerekkorából visszapattant az emlékébe egy disznóölés Tügyön, ahogy a hóban szaladt a hosszú lábú szerb disznó s ütötték, mert nem hagyta magát szépen leölni, akkor tanulta meg, hogy az ütés helye a szalonnán kék és barna lesz.
– De rendetlen maga, nem bírja megvárni a reggelitszólt a felesége türelmetlenül.
Nem akarok reggelizni, csak épp harapok.
– Milyen az a szalonna?
– Szegény disznót megütötték – mondta gyöngéden.
– Ütéses szalonna – szólt bele az anyósa, aki teljes erejéből sürgött-forgott a konyhában, s éppen úgy félt a fiatalasszony kritikájától, mint ő, s mint mindenki.
– Hát, ha ennivaló szalonna, mért van itt? Akkor nem kell elhasználni.
– Hogy fekete, nem tudtam, hogy Zsiga megeszi.
Ő csak ette, s még egy darabot szelt le belőle, de most már vérszemet kapva, hogy úgy is lehet, levágta a feketés részt, félretette, s a sima fehér darabból nyesett egy szeletkét. Nem sokat, mert nyomást érzett a gyomrában, már egy hete rossz a gyomra, s most nincs kedve, mint azelőtt, mindjárt kikoplalni, a felesége után járt a szeme, mint hű kutyáé, aki csak úgy ösztönszerűen akarja eltalálni annak a jó vagy rossz kedvét.
– Hát ez a csupor miért van itt, már nem emlékszel, hogy tálcára szoktuk tenni.
Ilka felnézett, az ajtóban guggolt, mint egy cigány gyerek és cipőt subickolt, morcos képpel nézett éles barna szemével oda, mi az már megint.
– Én tettem ide – szólt az öregasszony, s volt egy kis idegesség a szavában, de nem mert visszautasító lenni.
– Nahát, nem szoktuk így telerakni az asztalt.
– De akkor meg – s a tálcát nézte, amit a lánya elővett – igazán tele lesz minden... Mozdulni sem lehet.
A fiatalasszony csak nem akart szót szaporítani, hogy dehogynem lehet, tálcára rakta a kávéscsészéket...
Bement a szobába, amely a konyhával összenyílt. A kis Virág az ágyát vetette meg. Egyszerre látta az öt éves csöppség csodáját, a három párnát alólra, rá a dunnát.
Elámulva nézte, hogy birkózik a nagy feladattal, nem segített neki, látni akarta, mire jut ez a hangya. Még a másik dunnát is rá, elöl behajtja, feltűri, mint az anyuka.
– Nahát, ez nagyszerű – nézd, hogy veti az ágyat.
– Nagyon örülök neki, hogy a tiszta ruhájukat bepelyhezik... Hagyd abba, hagyd abba, fiam.
– De nézd, egész szabályosan csinálja.
– Tudom, ismerem. Te még nem tudod reggel megvetni, fiam, este már megtudod. Hogy néz ki az ágy, látod. Majd megcsinálom, eredj odébb.
Az ágyvetése az mindig nagyszerű volt, sokszor megbámulta, hogy tud ezekből a különböző holmikból egy szabályos építményt kihozni.
– Majd ha ilyen nagy leszel, fiam, te is meg tudod vetni. S a feje fölött elég magasra tartotta a tenyerét.
– Hogyne – szólt békésen az anyuka.
– Igaz, ez érdekes. Egy cikk van itt a házbérfizetésekről, olvastad?
– Azt nem.
– Hát mit?
– A kárpáti harcokat.
Leült a díván sarkába és olvasni kezdte a cikket. Mikor azt olvasta, hogy 1300-2000 koronás lakók a cikk szerint kényszerűség nélkül alkusznak a lakbérről, ahhoz a szóhoz, hogy hadba vonultak, odaszúrta, hogy sőt „a be nem vonultak" is. Ezt a saját esetének tartotta, s most megsértette vele a feleségét álarc alatt, mert ő kényszerítette rá, hogy a házmesterrel és a háziúrral alkudjon; bármilyen simán és sikerrel járt is ez az alku, mégis kényelmetlen volt neki s most intézte el. Már szégyellte is magát ezért a csúf bosszúállásért, s egész lehangolódva és szórakozottan olvasott tovább, szerette volna, ha feltárhatná a felesége előtt a komiszságát, de tudta, hogy az nem lesz célszerű, mert még tovább nő a tűz, míg így elaludt, mint a gyújtogató gyufája, ha kialszik, s ő maga örül neki, hogy nem lett baj.
Az ajtó nyílt mellette, s a lány jött, a kezében lógatva a frissen jött Világot.
Odanézett, feldühödve azon, hogy a lány annyira közönyösen hozza a lapot, és nem siet átadni neki. Terka már mosolyogna s hozná, mert az mindig megnézte, hogy nincs-e ott a neve a lapon... Kikapta a kezéből.
A vezércikk. Jászi Oszkár.
– Nem engedte kiadni a cenzúra! – gondolta ijedten, sőt szinte büszkeséggel. Ideges kézzel beleforgatott a lapba azzal a rettegéssel, hogy odabent leli meg valahol. Kis vérömlés az agyban. Ott látja bent a 6. lapon. Zsoltár.
Remegni kezdett s mélyen leszállott a vér a testében.
Le volt verve, elcsüggedve.
Nem sikerült.
Ez egy tragikus bukás.
Elmaradt a feltűnés, a világ előtt való szembetűnés, a szenzáció. Lett egy tárca. Bent... (Móricz Zsigmond: Sérelem. Forrás [folyóirat], 36. évfolyam, 2004. 7-8. szám)

Erdővel borított lejtőről már láthatni a belga várost, Longwyt. Hatalmas acélgyára összevisszaságban terjeszkedik a völgyben. A fákon túl a magaslaton a vár. Az alsóvárosban a háború mindent elsöprő zivatarának alig van érzékeny nyoma. A felső azonban, amelyet várfalak és árkok vesznek körül s amely a korábbi háborúkban bevehetetlen volt: csupa romhalmaz. Mintha az erődben s városban nem volna hely, ahol elrejtőzni lehetne. A régi francia kapun német lobogó. A francia lobogó pedig, amely nemrég büszkén lengett a kapu felett, sárosan hever a földön. A keskeny utcák, régi és kedves, francia barokkstílű házakkal, hatalmas halomban, mint komor és szótlan tetemek sorakoznak egymás mellett. A városháza: nincs. A templom fundamentuma, a szétlőtt falak közül, csupaszon bámul az ég felé. Odébb a Place d'Armes összetört katonai szekerekkel, ágyúkkal. Három ép ágyút német katonák őriznek. Mozdulatlanok, mint a szobrok. A romok közül cégtáblák pislognak elő. Egyik órás üzletről, másik pékboltról került oda. Hivatalnok házacskák, polgári lakások, kaszárnyák, bírósági épületek, műhelyek, vendéglők, fogház, zárda: mind a megsemmisülésé, a legnagyobb káoszban. Egyik háznak, óriási lyuk gyanánt tátongó második emeletéről ágy lóg alá, lábaival égnek meredve. Odébb egy teljesen összezúzott ház első emeletén, a falhoz szorítva, épségben áll egy XVI. Lajos korabeli szekrény. Mintha néha a gránátoknak is volnának gyöngéd érzelmeik... A falakon, az utcákon, a tereken minden helyet elfoglalt a halál. Valami azonban mégis megmaradt a szörnyűséges nagy pusztulásban. A Port de France előtt, összedőlt öreg házak közt egy sértetlen tábla, francia felírással: – „Szigorú büntetés terhe mellett tilos a várba belépni.” (Longwy. In: Csataképek a nagy háborúból. Szerkesztette és előszóval ellátta Nagy Endre. Budapest, Singer és Wolfner, 1915

Düh és nyugtalanság fogta el. Többet nem ír ebbe a lapba.
Egyéb bosszúja nincs.
Az egész zsoltár elvesztette ünnepélyes formáját; lett belőle egy kuriózum. Irodalmiság. Vicc.
Felállott, körülment a szobában, mintha semmi sem volna.
– Nézd, milyen válú van itt apuka – mondta a kislánya, aki a megvetett s még le nem takart ágyban gyönyörködött.
– Igen.
A felesége semmit sem sejtve bontotta ki a fehér horgolt ágytakarót, hogy fölterítse a kiságyra; a konyhába szólt ki valamit.
– De rosszul fésülték ma ezt a gyereket.
A kislány szőke haja kócos volt a homloka fölött. Az este fürdés után befonta anyuka, de nem sikerült a göndörítés.
– Nem baj az. De itt hátul jó, mi?
Elvonta idegesen a száját.
– Ott se valami jó, de itt meg egészen rossz.
– Nem baj az.
Gyalázat. Hát Jászi Oszkár egy napra nem engedte át a helyét. Erdély autonómiájáról épp olyan szépen lehetett volna kedden is írni. Jászi, Ignotus, rovatok; beszorítva félre, hátra. Mit képzelnek ezek róla. Hát már odáig jutott, hogy pénzért, pénzecskéért az ilyen dolgot, a költeményt is eladja?
Félve gondolta el, hogy biztosan gyönge a zsoltár... De akkor különösen szüksége volt arra, hogy a hely emelje. Ha a belső, mindenkit megkapó ereje olyan lesz, hogy így is észreveszik, akkor meg...
Gondolkodni sem tudott, lépkedett és ideges volt.
Később.
– Nem vetted észre, milyen ideges vagyok?
– Nem – s nevetett rajta egy kicsit, mert tudja, hogy sohasem ideges. Ez valahogy el van intézve. Itt csak ő lehet ideges.
– Mérges vagyok – szól csúfolva magát –, dühös.
– Mért? Nem közölték a cikkét?
– Közölték, de bent.
– No és?
– Hát ez a legnagyobb sértés... Jászi volt elöl!
– Biztosan jobb, mint a magáé.
– Hát igen, ez a legsértőbb vigasztalás.
– No, nagy baj, magának mindig van valami baja. Vagy kisebb a betű, vagy beljebb van egy sor, vagy nem kedden, hanem szerdán – vállat von s nevet.
2.10 d.u. Még jobb így (klozeten ülve gondolja), eltűnik a tömegben... – s ez jó érzést kelt, megnyugtatót, hogy nincs botrány.
– Azt mondja Ida reggel: olyan szép cikket írt Zsiga a Világban ma.
– Ez az egy közönségem megvan.
A szőlőt leteszi ide a papírra.
– Pá.
– Nem magának tettem le, magamnak.

ad Sérelem
Kedden reggel már kíváncsi, mi volt az oka, hogy nem vezércikként közölték. (Móricz Zsigmond: Sérelem. Forrás [folyóirat], 36. évfolyam, 2004. 7-8. szám)

Erre a karácsonyra bátyám is hazajött tizennégy napi szabadságra. Ekkor már káplár volt a katonaságnál, de úgy látszott, hogy apámnak tetszett ez a káplári rang, mert így szólt bátyámhoz: Már látom, rangod is van, hála Istennek. – Nekem van – mondja bátyám –, de még feljebb fogom vinni, ha élek, mert ez csak kicsi rang. – Hadd el, mert ez is elég egyelőre – mondja apám, s látszott rajta, hogy meg van elégedve az Áron fiának katonasorsával. Hát még aztán, amikor bátyám kioldotta a hátizsákot, amit magával hozott, s meglátta apám azt a sok leveles dohányt, ami benne volt. Azt mondja bátyám apámnak: Na, ezt a dohányt mind magának hoztam. Az öröm nagy volt, mert itthon dohányt nemigen lehetett kapni, s ha lehetett is, csak nehezen. Ekkor apám a dohányt megköszönte és átvette bátyámtól az ajándékot, és megcsókolgatta a kedves fiát. Azt kérdezte: hát te hol kaptál ennyi dohányt? Mire így szólt bátyám, hogy ott Hajdúböszörményben nagy dohánytermesztés van, s ott adták a civilek ajándékba nekem is. Én nem használom s hazahoztam magának, hadd legyen füstölnivalója, mert itthon szűkön lehet kapni dohányfélét. Ennek a dohánynak én is örvendtem, mert már én is titokban kezdtem volt szivarozni, s amikor csak ketten maradtunk bátyámmal, azt kérdeztem tőle: Hát, Áron bátyám, hogy telik a katonaélet, s milyen az ellátásuk, s hát a szállásuk hol van? Mire ő így válaszol: Hadd el, mert te is megtudod, amikor te is katona leszel, mert a katonának a szállása a kaszárnyában van, ha nincs kint a harctéren. Ott pedig a lövészárok, az ennivalót pedig a szakácsok főzik, és azok is katonák. Mindenkinek egyforma kosztja s a ruhája, csak az a különbség, hogy a feljebbvalóknak rangjuk van, s azok parancsolnak a kisebbeknek. De a nagyobb rangosoknak is parancsolnak a még nagyobb rangosok, s este kilenc órakor minden katonának le kell feküdni, még ha nem álmos, akkor is. Csak a szolgálatosok maradnak ébren, akik figyelik az alvókat s vigyáznak arra, hogy nehogy valami baj történjék a raktárok körül és egyebütt sem, ami a katonasághoz tartozik.
Még mondott volna Áron bátyám többet is, de édesanyám már a vacsora mellé szólított, s a vacsorát a család tagjai valahányan mind elfogyasztottuk annak örömére, hogy újra együtt van a család... (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)
 

 

Szóljon hozzá!

A regisztráció nélküli latógatók hozzászólásait, csak az adminisztrátor ellenőrzése után jelenítjük meg!
Regisztrálj - mielőtt elviszik előled!

Biztonsági kód
Frissítés

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 118 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs