Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Szépirodalom Cseke Gábor Hová tűnt a katonatiszt? (11)
Hová tűnt a katonatiszt? (11) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. november 19. csütörtök, 17:32

Ma letettem a monoklit, többet nem teszem föl. Délben a váltóosztályról átjött egy fiú traccsolni, rám nézett és elvigyorogta magát: „Mi az, már a szemedre is sánta vagy?”Az egész terem elkezdett röhögni, a diktafon-kisasszony is kacagott. Az első pillanatban neki akartam ugrani a fiúnak, hogy felpofozom. Aztán csak azt nyögtem: hülye! De azt hiszem senki se hallotta. Lehajtottam a fejem és úgy csináltam, mintha dolgoznék. Két hónap óta hordok monoklit, egy kicsit imponáltam is vele. Hetekig készítettem elő a társaságot, hunyorítottam, nyomkodtam és törölgettem a balszememet, azt mondtam, érzem, hogy meggyengült. Valaki még mondta is, vegyél monoklit, jól is fog állni neked. Az orrom mellett egy piros bevágás van a monoklitól. Remélem, egy pár nap alatt elmúlik.

*

Herkély és Gross bejöttek ma búcsúzni a tartalékos hadnagyi ruhájukban. Iszonyú rosszul éreztem magam. Megvetést és szánalmat éreztem magam iránt a szemükből. Nem is néztek rám olyan melegen, mint a többire, úgy láttam. A kezüket is úgy adták ide, csak éppen hogy belelógatták a kezembe és elkapták. Lehet, hogy nem is gondoltak rám semmit, észre sem vettek izgalmukban s ez fáj legjobban. Ez azt teszi: te nem is élsz, te féreg, neked semmi közöd az egészhez. Ezt a két kollégát titokban lenéztem mindig, mert teljesen műveletlenek voltak, nem tudtam velük semmiről sem beszélni. Most hősök lesznek és mit ér az, hogy én az Operába jártam és nyelveket tudok? Szegény fiúk, mi lesz velük?

*

Roppant keserű napjaim vannak. Soha nem éreztem így a nyomorékságot, mint most. Az élet mindig be volt zárva előttem és a halál is olyan, mint egy ünnepély, ahova nem hívtak meg. Mindennek elveszett az értéke. Szégyellek a háborúról beszélni, szégyellek izgulni érte, szégyellem mondani, hogy borzadok tőle, szégyellem mondani, hogy lenézem mint kultúrember. Mindig csak a földre nézek és látom a jobb lábamon a vastagtalpú és magas sarkú cipőmet, ezt az örök cipőt, ezt a drága és undok és hiú ortopéd-munkát. (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)


A szeptemberi hónap huszonnyolcadikán a nagyanyámmal szekérrel elmentünk fáért az erdőbe, mert itthon már nem volt fánk a tűzre. Én a szekeret, ahogy tudtam, megraktam fával, amit akkor vágtam le a lábáról. Elég lassan ment a rakodás, pedig még nagyanyám is segített. Ezalatt valami puskalövések hallatszanak nem is messze tőlünk. Én is féltem, nem tagadom, de a nagyanyám sokkal jobban nálamnál is, mindegyre mondta nekem: Siess, Gáspár, mert a mai szent áldott nap itt meglőnek minket. Mert mi nem vagyunk hibások, sem katonák, az mindegy az ellenségnek, ha katona, ha civil – mondja. Erre mondom én, hogy azok a katonák nekünk mért ellenség, mikor mi még nem is láttuk. – Majd meglátod s akkor megtudod. Erre még jobban megijedtem, már a kezem sem fogott úgy, mint addig. Na, de mégis megraktuk a szekeret fával, jól el is indultunk hazafelé, de amikor félútig eljöttünk, ott egy lejtőn eltört a járomszög, s a tehenek kifogóztak a járomból. Ekkor nagyanyám még jobban megijedt, akkor is a lövések jól hallatszottak. Siess, Gáspár, siess, Gáspárcsak azt mondta, s közben szökött ide, szökött tova ijedtségében. Én hamar más járomszeget csináltam fából s a teheneket befogtam s újra elindultunk. Szerencsésen haza is értünk, hála Istennek, nem történt semmi baj tovább.
Otthon anyám ebéddel várt, de már román katonák voltak a faluban. Én addig nem láttam soha román katonát, s amikor megláttam, hát azok is csakolyan emberek, mint a magyarok, csak a nevük más. Hát én ekkor már tőlük egyáltalán nem féltem, igaz, nem is bántottak engem. Hanem ott a szomszédban harminc darab tojást a szomszédasszonyok megfőztek, az asszonyok közül nem került senki, aki a tojásokat odavigye, ahol a katonák le voltak táborozva. Az egyik szomszédasszony azt mondja: Gáspár, ezeket a tojásokat nem vinnéd oda evvel a katonával? – Én elviszemmondom –, csak rakják belé valamibe. Belé is rakták egy kosárba, s én a kosárral a kezemben a katonával ketten elindultunk, s amikor a többihez értünk, akkor a katona a kosarat elvette, s én pedig vizsgálni kezdtem a lovakat. Mert minden katonának volt egy lova s azon nyereg s ahhoz való szerszám. Amikor már jól megvizsgáltam ott mindent, hát szétnéztem, s látom, hogy a kosár üresen ott van a kút mellett. Megfogtam a kosarat s visszavittem a helyére, ahonnan elvittem volt.
Ott az asszonyok kérdezősködni kezdtek, hogy hát mit láttál és bántottak-e. Hát mondom: Én csak katonát és lovat láttam, bántani sem bántottak, s magukat sem bántanák, ha odamennének. – Hát te ilyen sokáig mit csináltál ott? – kérdik. – Én-e? Én bizony megvizsgáltam a lovaikat s egyéb szerszámjukat. – Hát még lovuk is van nekik? – Van bizony, mégpedig lovaik vannak, s maguk is derék embereknek néznek ki, csak nem értettem meg, hogy mit beszélgettek, mert nem magyarul beszélgettek. – Hát azok nem magyarokmondja –, mert románok. Az ők nyelvükön beszélnek.
...Másnapra a csapat még jobban megszaporodott, mert én még addig annyi katonát nem láttam volt. Később aztán mindenfelől hallatszottak a lövések, s azt mondja anyám: Jaj, istenem, most az a leányka elpusztul oda-hátra Jalaszába, mert ott volt az anyám testvérének egy tanyai lakása, s oda sokan hátramentek a fiatal asszonyok és leányocskák is, mert itthon féltek. Tehát ott még volt olyan három-négy tanyai lakás, s ezek között a menekülők megoszlottak. Azt hitték, hogy ott nem lesz semmi bántódásuk. Nem is lett semmi, csak megijesztették egymást, mert titokban egy asszony megszervezte, hogy ijesszék meg a többieket. Hát megfogtak tíz darab lovat, ami ott legelt, s arra felültek olyan 15—16 éves legényecskék, rossz kaszával a kezükben. S amikor este az egész menekült sereg egybe volt gyűlve a házban, jóízűen beszélgettek. Azok között volt férfi is vagy négy, akik a testi hibájuk miatt nem lehettek katonák. Hát ezek is ott voltak szórakozval, amikor megérkezett a tíz tagból álló lovas csapat az ajtó elejébe, az említett asszony vezetése alatt. A neve Eszter volt az asszonynak, s ott az ajtónál elkezdtek kiabálni románul, de ők sem tudták, hogy mit mondtak, mert egy sem tudott románul. De a kaszapengetésre s a kiabálásra a házban lévők úgy megijedtek, hogy azt sem tudták, mit csináljanak. Egy darabig így szöktek ide-oda benn a házban, de a csapat még jobban pengette kint a kaszát. Már közel álltak a kétségbeeséshez. Ekkor a bentlévők közül egy férfi az ablakot megnyitotta, s azon ugrálni kezdtek a házból kifelé, egyik erre, másik másfelé futott, mindenki ahogy tudott. Egy mondta: fussunk a padlásra, másik: fussunk a pincébe, harmadik: menjünk a cíherbe.
Egy férfi megindult elöl, s a többi is meg utána. De a férfi visszafordul és nagyot káromkodik: Azt a kutya mindenit, ugye, megmondtam, hogy utánam ne jertek. Hát el akartok árulni engem?
Az én nővérem, Ágnes is ott volt a házban s volt még egy öregember Csíkból, az futni nem tudott, mert sánta volt. Az asszony azt hagyta az öregnek: Gyuri bá, három kenyér, hat sajt az átalvetőben. De a többit nem tudta mondani, csak ezt még kétszer megismételte, s végre hozzátette, hogy ha a katonák ide jönnek, adjon azoknak belőle. De úgy meg volt ijedve, hogy még a vizeletét sem tudta tartani. A lovas csapat hamar elment, nehogy hirtelen megismerjék, mert akkor a többi agyonüti őket, amiért igy megijesztették. (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)


Szeptember hó 28-án indulási parancs jött, és elvittek Máramaros megyébe a jablankai hágón betörő és a Visó völgyén leáramló orosz hadosztály feltartóztatására. Ott Máramaros megyébe Nagy Lackó gyertyánligeten foglaltunk állást, a 21-es, 22-es, 23-as, 24-es népfelkelők serege, a 17-es és 18-as osztrák landvertek. Október l-jén fel is vettük a tüzet, de úgy szétvertek az oroszok, hogy 3-án már csak a szétszórt menekülőket kellett összeszedje az orosz. Megjegyzem, nekünk csak egylövetű, régi mintájú fegyverünk volt. Így én sok mással együtt a Tisza mellett kerültem orosz fogságba, október 3-án. Behoztak minket a máramarosszigeti katonai kaszárnyába, és ott voltunk mindaddig, amíg a szétszórt és életben maradt népfelkelőket összeszedték, és azután 3-4 nap múlva indították Rahóig. Itt is megháltunk, innen tovább Kőrösmezőig, és így tovább, míg a Magyar földről le kellett lépnünk. Mielőtt a Magyar földet elhagytuk volna, a nyakamba akasztott pénzes zacskómat megtöltöttem Magyar földdel, eképpen gondolkodva: „Ha majd koporsóm eltakar, síromban is leszek Magyar, Magyar, Magyar, Magyar, síromban is Magyar.” Lengyelországban is mind gyalog mentünk, mert az osztrák–magyar csapatok visszavonulásakor megrongált vasutak, felrobbantott hidak még mindig csinálatlanok voltak. Megjegyzésbe teszem, hogy nagyon benn, messze Lengyelföldön mind kozákság kíséret alatt mentünk, mégpedig cserkesz kozákok kísértek. Mikor már jól benn jártunk Lengyel földön, akkor az orosz gyalogság vett át. De sokkal jobban volt dolgunk, amíg a kozákság kísért, mert minden este ahol megálltunk, marhát rekviráltak és levágtuk, jól ettünk, legalább napjába egyszer. De a gyalogos orosz katona ezt nem tette, hanem ő is éhezett velünk együtt. így jutottunk Kievbe a gyűjtőtáborba, onnan aztán rendezték el a foglyokat, csapatonként, Szibériába vagy Tárkenbe a déli részre, vagy erre-arra, de bevive kezdett be a legbelső szélekre, és úgy mind küjebb-küjebb. Én is beleestem a Szibériába hurcolandók közé. Így mentünk az Ural hegységen át be Szibériába, a Bajkál-tó mellett körbe, majd Madzsurián át be egészen Vladivostokba... (Berekméri István Andrásé: Minden poklokon keresztül. Sajtó alá rendezte és a kísérő tanulmányt írta Vajda András. Emberek és kontextusok sorozat. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2008)

A fronton a családodra gondolsz és az otthonod képe feldereng előtted nagyon-nagyon magasan s a távoli homályban látod, akár egy felengedett sárkányt s a fonál, melyen a sárkányt tartod, a szívedhez kötve húzódik, s te húzod rajta magad után... (Effendi Kapijev: Frontjegyzetek. Nagyvilág, 1960 / 4) 

 

új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 1754 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs