Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Szépirodalom Cseke Gábor Hová tűnt a katonatiszt? (8)
Hová tűnt a katonatiszt? (8) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. november 05. csütörtök, 07:01

Három napja léptem be az országba, melynek nyelvét nem értettem. Átszeltem havas, sziklás hegyvidékét, a ritkásan nőtt fenyveseket. Láttam békés városait beszorítva a meredek völgyek erdő borította lejtői közé, ahol teljesen eltakarták őket az öreg gesztenyefák lombsátrai; láttam templomait és épületeit, melyek a zord és lovagias történelem jegyeit őrizték. Megkopott szobrok és kifakult címerek díszítették fűvel benőtt tereit és a moha lepte kapukat. Az első este az alkonyuló ég zöld mezejébe ékelődött gyémántsarló tekintett be a vonatablakon. A sebes folyók, a rohanó dombok, a vasúthoz futó erdők, a vonat elől kitérő fák egymást kézen fogva azt az Európát idézték, amelyet Párizs kapuitól Konstantinápolyig úgy járhatott be lovon az ember, hogy mindvégig az erdők lombsátra óvta.
A lassú vonat meg-megállt a kisebb állomásokon, és mindenütt vidám tömegek várakoztak: nappal virággal, éjjel pedig lámpásokkal. Jól megtermett fiatalemberek szálltak a vonatra, világos inget és hímzett, szalagos szűrt viseltek. A vasúti kereszteződéseknél hosszasan vártunk a szembejövő vonatokra, azok is zsúfolva voltak emberekkel, kiabálással és énekszóval.
A beszédes sokaság közepette némán és süketen, a nagy vasút medrében, annak sodrásában, vele együtt zúdultam e városba, az ország szívébe. A hallgatag, kihalt utcák megleptek, szinte nyugtalanítottak az egész országot felbolygató örömteli izgalom után.
Körbejártam a gótikus épületet, átvágtam a téren (az ablakkeretekben arany-bíbor sugarak ragyogtak, zöld árnyakat vetve a narancsszínû függönyökre), és arrafelé indultam, amerre a városközpontnak kellett lennie.
Hiába mentem egyre beljebb, a kőfolyosók mélyére, azok üresek voltak, az üzletek zárva, és csupán a kigyúlt utcai lámpák pontozott vonala kísérte lépteimet a rohamosan lila színt öltő alkonyban.
Végül, egy széles kanyar után, fény és moraj csapott az arcomba: az utca mélye forrt, feketéllett és szikrázott.
Kiértem egy fákkal teli utcára, az elektromos porban a fák bádogleveleket tartottak; az éttermek, a kávéházak tüzes torkukat mutatták; feliratok vibráltak; és a tömeg, akár a higany, hol egy tömbbe folyt, hol kis darabkákra szakadt. Mint egy órája a folyón, most a tömegen is érezni lehetett a belső feszülést, a futásra késztető lépteket, a magukkal ragadó, körbeforgó, elsodró erőket.
Átadtam magam nekik, és még népesebb és szélesebb utcára kerültem. A tompa, csaknem egyenletes morajon csengő énekszófoszlányok törtek át. Valahol messze, elöl zászlók lengtek valószerűtlenül. A moraj mélyén menetelő léptek tompa zaját, fojtott dobpergést lehetett sejteni. Körös-körül az ajkak ómega formájú kiáltásra nyíltak. Nyilvánvaló lett, hogy a város rendkívüli dolgot él át.
De mit? Lázadást? Forradalmat? Tüntetést? Ünnepséget? Választásokat? Kutattam olyan jelek után, amelyek elárulták volna a város görcsbe rándulásának okát.
Füleltem a nyelvre, betűztem a cégtáblákat, de nem találtam ismerős hangokat: a nyelvben nem voltak sem szláv, sem latin, sem germán tövű szavak, inkább a mongol nyelvjárások torokhangjai. Senki sem válaszolt a más nyelveken feltett kérdéseimre.
Nem tehettem mást, tagolva elemeztem az intonációt és a gesztusokat. A mohón szétnyitott esti lapok a gyorsan felgyűlő eseményekről írtak. Keresztülfurakodtam a falnál összeverődött emberek egy csoportján, és azt láttam, hogy széles, fehér plakátokat olvasnak.
Egy szót sem értettem a plakátokon. De a papír színe, a hivatalos betűtípus, az állami címerek azt súgták, hogy a szöveg nem forradalmi felhívás, hanem a kormány bejelentése.
Kiáltvány… katonák… zászlók… dobszó… – Háború!
De kivel? Négy napja, amikor átléptem az ország határát, Európa-szerte javában nyári szélcsend uralkodott.
Ám hirtelen érthetővé vált az ország ünnepi ujjongása, a szembejövő vonatok az emberekkel telezsúfolt tehervagonokkal, melyek mind a keleti határ felé tartottak.
Hallgattam a kiabálást, és olyan hangokat vettem ki, melyek Oroszország nevéhez hasonlítottak.
Furcsán megszakadt az események és a helyszínek történelmi kapcsolatának érzése, lehetetlennek tűnt, hogy három nap alatt olyasmi történt, ami háborúra ad okot. Úgy éreztem, fantasztikus álmot látok, titokzatos korba és ismeretlen országba vetődtem, talán európai ez az ország, de már elfoglalták a mongolok. Erről vallottak meggyőzően, akárcsak álmomban láttam volna, a város európai formái az ázsiai nyelvjárások hangjaival ötvözve, továbbá a nem árja arctípus. Mintha az eljövendő korok fantasztikus regényének első fejezetét olvastam volna.
A tudat, hogy sem én nem kérdezhetek, sem hozzám nem intézhetnek kérdést, különös biztonságérzetet adott, mintha láthatatlan lettem volna.
És késő éjszakáig barangoltam a tűzbe jött városban, más korok emberének szemével figyeltem, ahogy lassacskán elcsitultak a kiáltások, a szenvedélyek, a tüzek, a szemek, a hangok, a mozgás…
Másnap reggel a német újság visszaállította az események elszakadt láncát, és visszatérített a történelmi élet menetébe - mindörökre belém vésve Budapest képét 1914. július 19-én este. (Makszimilian Volosin: Egy évvel ezelőtt [1915]. Fordította: Patkós Éva. Nagyvilág, 1998-3-4. szám)


...Nemegyszer tettem fel magamnak a kérdést: modern korban miért kell háborút kezdenie – sőt világháborút! – annak, akinek nincs, vagy nincs elegendő ágyúja? Avagy a harangok leszerelésének újabb kényszere a magyar politikai ostobaság refrénjeként ismétlődő jelenség? Mindegyre agyunkba tolódnak a „visszás” gondolatok: Ferenczy György a XVII. század derekán egyre csak rendelte, csináltatta, adományozta a templomoknak a harangokat Bákótól Gyulafahérvárig és Brassótól Marosvásárhelyig, utódai pedig egyre csak szerelik le a harangokat a templomokból. A politikai melléfogások visszapogányosodással is járnak? Vagy talán már nem kellenek a harangok, hogy azokat ne verhessék félre vezetőink politikai melléfogásainak láttán? De olvassuk tovább Czirják Gergely visszaemlékezéseit:
„...Másnap reggel utoljára szól a nagyharang, úgy száll át a hangja a falun, mint egy szelíd galamb. Búcsúzó hangjára az egész falu a templom elé gyűl. A leszerelésével gyorsan végeznek. Gerendákon csúsztatják ki a torony ablakán... figyelmeztető kiáltások... vi-gyázz, és a 658 kg-os nagyharang lezuhan a mélybe. Belevág a kemény talajba, és épen marad. Majd összetörik valahol az öntődében. Egy nagy sikoltás és keserves tömegsírás kisérte a harang lezuhanását. A tömeg elkísérte a harangot elszállító társzekeret egészen a falu végéig, mintha egy élő valakit szállított volna. Nem volt élő, de megszentelt, imára hívó harang.” (Rokaly József: Gyergyócsomafalva monográfiája, I. kötet. A falu keletkezésétől az első világháború végéig [1567-1918]. Mark House Kiadó, 2003)


Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő ígéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint orosz fogoly tífuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám, túl lehet élni, - gondoltam, - ő túlélte!” A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, - míg egyszer meg is áldotta érte az Isten. "Te, anyám, éppilyen voltál!" - kiált a kisfia. "Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!" "De igen, mindig ilyen voltál apához, én tudom, - ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?... Bementem a halott ember szobájába, az íróasztalán minden rendben, a jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája... És dermesztően éreztem meg egy különös dolgot, ez az asszony nem hiszi, hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az idegeibe, - noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen, virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen időben, élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről, munkájáról - s folyton a leveleit olvassa. Őrület!
Most hova menjek? Féltem az üres lakástól, - a kis fiam pár napra látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil, katonák, finom szivarok füstje, virágszagú fuvalmak és mesterkélt illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek éppolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez, akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok voltak véres és kegyetlen háborúban, - milyen derűs közönnyel futottuk végig egy újságlap címeit, s aki elolvasta, milyen jót reggelizett hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így csaknem, így vannak most is, - úgyszólva csak etikettből szomorkodnak az emberek sok ezrei, a "nélkülözhetetlenek", az "alkalmatlanok", a "jól elhelyezettek" családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember! Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem, utána dacos elidegenedés. Elzárkózni, igen, - ővele vagy egyedül, - külön lenni nem erőlködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával, megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint a gyerek. Ki kíváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszallón. Én vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom, nem! Ketten vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, - akkor arculüti az ellenfelét... Ez ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, játszódnak vele és benne, s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye törvényük, - nincs mit szánni őket! Mit is akarnék velük? - Ó, csendes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága! Nem lesz soha! Nem érdemleg meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultúra, humanitások, szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, parázna állat. - Ó, csak magamon kell kétségbeesni, - csak magunkon!
Lában sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek közt és gyűlöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat, a sok buta, gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! Egymásra néznek, az ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik, míg ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év múlva is egymást pusztító milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem esélyeit, - s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell gondolkodniuk!
...Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem, nincs bennem egy hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, akik alakra hozzám hasonlóak! El közülük a magányba, - nincs jogom így elfogadni tőlük még ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az őrület ellen. El, haza!
A kapuban elém sietnek egy távirattal. Most érkezett. - Betegen hozták az ismerős, kedves városba megint... kórházban fekszik és vár engem!
Mikor hozták? Hány óra? A menetrendet! Igen... ma még utazhatom! Milyen boldogság, - milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez? Mi baja lehet? Mindegy, mindegy, - hiszen él! Az utolsó levél egy héttel ezelöttről. Meg is halhatott volna! Útitáskába néhány rongyot, akármit, de nem, jó ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A cseléd, a házmesterné mind segít, - a szomszédném felhozza a vasalt ruhát szívességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még telefonálok gyorsan egykét barátomnak, egy újsághoz. Kórházat ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az emberek! (Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről. Nyugat, 1915/19. sz.)

 

új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 2680 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs