Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Szépirodalom Cseke Gábor Hová tűnt a katonatiszt? (4)
Hová tűnt a katonatiszt? (4) E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2015. október 26. hétfő, 09:04

Meghitt környezetben születtem. Óriási kertünk volt, patak ment át rajta, szép gyümölcsöse volt és virágoskertje és nagyon szép gazdasága is. Tab járási székhely volt a Balaton déli oldalán, Siófok szomszédságában. Két ház is állott ott. A kisebben születtem, a nagyban pedig inkább csak laktunk. Mindennek a hangulatát egy madárral hoztam kapcsolatba. Mégpedig egy pávakakassal, amely a legnagyobb megdöbbenést keltette bennem; nem akartam elhinni, hogy ilyen szépet egyáltalán látni is lehet. De ezt a hangulatot hamarosan megzavarta egy mondat. Fekete ruhában ejtette ki ezt a mondatot Botár tanár úr. Kint játszottunk, és így kezdte: – Meghalt Ferenc Jóska, a király.
Így, pontosan ezekkel a szavakkal mondta. Nem Ferenc József, a császár és király, hanem ezt mondta: meghalt Ferenc Jóska, a király. Mi, mintha valami összedőlt volna, úgy néztünk a kirakókockáinkra, melyek mintha a öreg császárral a öreg Monarchiát jelképezték volna abban a gyerektársaságban. Természetesen nem tudhattuk, mi lesz ennek az eseménynek a következménye, de ilyen hangulat uralkodott el köztünk. Azt se, amikor korábban felharsant a kaposvári utcákon egy másik mondat is, hogy „Éljen a háború”. Ezt se értettük meg, csak lassan, mert ez a két mondat bizony az egész életünket és környezetünket teljesen felfordította. A kertet, a pávának a hangulatát, a házat, és aztán lassan rájöttünk, hogy a hazát is.
Cseh–morva származású nagyanyám, Jerzsabek Amália rendkívül sokat mesélt nekünk a Szudéta-vidékről, Morvaországról, Prágáról, Bécsről. És íme, most a híres 44-es somogyi ezredet és annak törzsét áthelyezték Reichenbergbe. Vele édesapámat is. Evvel együtt járt sok-sok készülődés, sírás, utazások katonavonatokonmert édesanyám és én is velük mentünk először Bécsbe, aztán Prágába, majd a Szudéta-vidékre. Amit a mesében hallottam, egyszerre a valóságban is láttam, mégpedig eléggé kegyetlen formában. Így jutottunk el Somogyból egészen a sziléziai határ mellé. Mit jelentett ez? Bennem, a gyermekben, aki öt-hat éves voltam, általános bizonytalanság érzése uralkodott el. Hiszen a magyar katonákon kívül senkinek a nyelvét nem értettem, minden idegen volt, az emberek és a világ. Ebből a hangulatból alakult ki bennem a vágyakozás a régi után. Valaki, valami után, ami az emberi társadalomban biztosat jelent. Ami olyan szép, mint valamikor az az otthoni kert volt. Kezdtem érezni a sugárzást a gyermekkori emlékből. Családunkhoz csak két év után jutottam vissza édesanyámmal Kaposvárra és Tabra.
Ugyanebben a városban volt diák Radnóti Miklós. Mi akkor egy nagyon szép palotában laktunk ott. Annak az első emeletén. Amikor hazakerültem, azt hittem, hogy újra abba a jó környezetbe kerülök, amelyből a háború elragadott, de aztán rájöttem, hogy egy másik háborúba kerültem bele, mert az első elemi osztályba való beiratkozás bennem a háború okozta zavart csak még jobban fokozta. Összekevert bennem mindent. Környezetemet is ellenségemmé tette. Ekkor jött a második sokk. „A haza kis polgárainak” elnevezett elemi iskolában. Hatéves koromban. Olyan helyzetbe és intézménybe kerültem, ahol – úgy éreztem – én semmi jót nem várhatok. Már az indulás is roppant szomorú volt. Kedves öreganyám fejemre tette a kezét, és lassan sírni kezdett. Nem értettem, miért kell neki sírni, amikor én szívesen megyek az iskolába tanulni. Hogy mi történt, és miért lett ez az esemény sorsfordító pillanat a háború zavarai után? Ebben az iskolában ez időben egy nagyon kegyetlen tanító tanított. És ott döbbentem rá arra, hogy ahogyan a felnőttek között a háborúban az erőszak érvényesült, ugyanúgy itt, a kicsik között is az erőszak uralkodik. Rendszeresen megpálcázta a gyerekeket. Még a leánygyermekeket is. Ekkor határoztam aztán el, hogy többet nem megyek iskolába. Úgyhogy apám volt kénytelen elvezetni az iskolába, és ott kellett állnia az ajtó mögött, nehogy visszamenjek. De otthon még a könyvekben is csak csatajeleneteket, háborúkat láttam. Erőszakot. Bitófákat. Börtönök meredtek rám. Ahogyan korábban a szépet a pávakakas jelképezte, itt a förtelemtől egy másik szimbólum bontakozott ki lassan bennem. A lusta és kegyetlen krokodil képzete.
Ez éppen egy iskolai jelenettel függött össze. Azt a házi feladatot adta egyszer a tanítónk, hogy mindenki rajzoljon egy-egy állatot. Abban az időben még palatáblára írtunk, és palavesszővel rajzoltunk. Hogy, hogy nem, ha visszagondolok, egészen biztos, hogy ez a két élmény, a háború és az iskola élménye szinte kényszerített arra, hogy én egy krokodilt rajzoljak. Hogy milyen tehetségem volt a rajzban? Valószínűnek tartom, hogy roppant jól sikerülhetett a rajzom, mert a tanítóm egyszerre azt mondta: – Te csalsz! Nem te rajzoltad! Ezt más rajzolta. – Az alaptalan vád, az abszolút bizalmatlanság a gyermeki, öntudatlan tisztasággal szemben olyan sokkot jelentett a pálca mellett, hogy mást nem tudtam csinálni, mint fölálltam, odamentem a táblához, vettem a krétát, és a táblára kezdtem rajzolni szinte freskóméretben a krokodilt. Mögöttem óriási csend lett. Akkor jöttem rá arra, hogy ez a krokodil az én életemben mit is jelentett, mire tanított... (Takáts Gyula: Emlékek életrajza. Esszék, emlékezések. DIA, 2011.)


1914 június 6. Ma belenéztem a síromba. Már kövezik. Egy marék virágot dobtam bele. Miért?
1914 augusztus 1. A szörnyű háború híre remegéssé vált a csontjaimban.
Vége az élet minden örömének. Kijuthatok-e még ebből a szívszorongásból az éltető levegőre?
Szegény magyar! Visznek a vágóhídra! És ha legalább ezt a mai tüzedet jól használnák fel! És nekieresztenének az igazi ellenségednek! Nem, előbb lehűtenek, kiéheztetnek, elcsigáznak, egyszóval: jégre tesznek, – és aztán kimerülve, lehangolva, megveretnek a muszkával. Ki nem látná, hogy a szerb csak az agent provocateur szerepét játssza a háborúban?
A szerbek a Bánátot akarják, az oláhok Erdélyt. Szörnyű háború lesz ez! És a magyart viszi az osztrák a vágóhídra.
1914 augusztus 6. Hát csak én látom a helyzetünket olyan sötétnek? Körülöttem mindenki győzelemről beszél. Az én gyönge kis agyam megbénul a csodálkozástól, hogy nem őrülnek meg az emberek a háború gondolatától. Az egészséges, nagy gonddal felnevelt, kiművelt és kitanított ifjúságot viszik a nemzetek egymás golyói elé. Vagy csakugyan túlgyülemlett már az emberiség a földön és a királyok csak azt a titkos, öröklött jogukat gyakorolják, hogy egyetértve az emberiséggel, azt az emberiség javára időnkint megtizedelhetik. Mennyivel emberségesebb volna a születéseket meggátolni.
A hátramaradott családok javára ma elküldtem a nagy láncomat. 880 koronát adtam egykor érte. Könnyű szívvel és örömest küldtem. Egyetlen ékszerem volt. Sajnos: a nagylelkűség nem ragadós betegség.
A Nemzeti Színháznak 1914-ben olyan igazgatója van, akinek ebben az augusztusban semmi mondanivalója nincs a tagoknak. Egy szava sincs hozzájuk. És mi egymástól kérdezgetjük:„Vajjon lesz-e megnyitás?”
1914 augusztus 28. Valóságos típussá kezdi kinőni magát, ebben a szegény, erkölcstelen, önző fészekben, az itthonmaradottaknak az a cinikus, utálatos fajtája, aki, hogy itthonlebzselését mentse, félvállról, félig tréfás, félig lekicsinylő hangon beszél a harctéren küzdő szentséges mártírjainkról. Ezek a nyomorultak és nyomorékok azt mekegik, hogy a hősiség nem érdem, csupán önkívület, vad tömegösztön...
1914 augusztus 31, A háború első szörnyű hónapja elmúlt. Hány következik még ilyen, világok Teremtője?! Mily szánalmasak vagyunk mi, akik dolog nélkül itthon lebzselünk. Lázasan várunk valamire, a visszatérő életre, amely elhagyott bennünket és egész erejével ott lüktet a harctéren. Ott dől el a mi sorsunk is.
1914 szeptember 18. A Nemzeti Színház felbontotta a szerződéseinket. Mily semmi ez, mily magától értetődő ebben a végítéletidőben.
1914 szeptember 21. Az orosz foglyok táborában.
A vigasztalanság megtestesülése ez a színtelen, lassan gomolygó embertömeg. Fiatal, erős férfiak dologtalanul álldogálnak az eső alatt. A földre nem ülhetnek, nem fekhetnek, mert a föld vizes. Födelük nincs. Egy nagy mező közepén áll a tömeg. Csak a szélén mozog néhány ember: hordják a cölöpöket és deszkákat a barakképítéshez. Ezek mozognak: ezek boldogok! A többiek: élő árnyak, akik mint nehéz felhőtömegek, alig észrevehetően hullámzanak az óriási mezőn. Várnak, lelógó karokkal, csüggetegen várnak. A mennyországot vagy a poklot várják ezek a szegény, szelídnézésű, szőke emberek. Három felakasztotta magát vasárnap virradóra és tizenkettő meghalt vérhasban. Ó, olcsó emberélet! (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

 

új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 2429 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs