Bár a legkedvesebb mongol ismerősöm a minap leírta nekem, hogy én hogyan írjam a másik két múltbéli nevét, mégis úgy írom, ahogy tőlük hallottam, fonetikusan. Már csak a nosztalgia kedvéért is.

Egyetemi csoporttársaim és időnként kollégiumi szobatársaim voltak. Az egyiket Dorzsin Batzsavnak (fonetika tanárunk egyszerűen csak Bacsovnak), a másikat Zsamc Cedenszodnomnak hívták. Szemük ferdeségén kívül ég és föld volt köztük a különbség.

Batzs (mi így neveztük) a burját mongolokhoz tartozott széles arccsontjával, lapos orrával, agresszivitásával (egy alkalommal hatalmas késsel fenyegette egyik szobatársunkat). Ilyennek képzeltem, akiket a néphagyomány „kutyafejű tatároknak” nevezett még gyerekkoromban is. Ő nem ivott.

Ceden a halha mongolokhoz tartozott. Ha vágott szeme nem árulkodik, egy jóképű európainak is tarthattuk volna. Úgy is viselkedett: elegáns, divatos ruhákat viselt, gáláns volt a nőkhöz… Társával ellentétben nyíltszívű és önzetlen volt. Pedig nem nevezhető a szerencse fiának: gépészmérnök szeretett volna lenni, de a „szocialista” rendszer más feladatra kényszerítette, ráadásul távollétében államosították a három lovát. Szomorú lett pár napig, de szeretett élni, örülni. Eljárt velünk a kocsmákba, rendelt, fizetett, sőt amikor a hat év alatt (az első évben csak a magyar nyelvet tanulták) egyszer hazautazhattak, hozott nekünk kumiszt, illetve kumiszpárlatot.

1981 óta nem tudok róluk, de ha reggelenként hallom a munkába induló, éhbérért dolgozó mongol nők beszélgetését, ők jutnak eszembe.

Akit az első mondatban szinte barátomnak neveztem, Baatartulga Enkhtulga (Tulga) kérdésemre mosolyogva válaszol: „Mongol vagyok.” Mosolyog, mint Buddha, akinek tanait nem ortodox módon vallja.

Ulánbátorban született, tervezi, hogy meglátogatja városát, de nem akar visszatelepedni. Januárban lesz 24 éves, nyolc éves korában jöttek hazánkba (a most és itt is dolgozó) szüleivel és húgával. Anyanyelvét nem felejtette el (rá is kényszerül, hisz a kis mongol közösség legtöbb tagja nem ismer más nyelveket), de jobban, tisztábban beszél magyarul, mint sokan közülünk.(Még az i és az ü használatában sem téveszt, ami a két egyetemi honfitársának nagy gondot okozott.) Sohasem hallottam káromkodni. Arca olyan szép és gyermekies, mint némely kelet-ázsiai népeké, nem célom leírni, arra ott van a (magyar) barátnője. Egy évet töltött középiskolámban, de személyes okok miatt egy vendéglátóipari iskolát végzett el. Szakmájában dolgozik, a Manhattan Pizza alkalmazottja. Kollégái – ezt látom – tisztelik, szeretik. Anyagilag is támogatja testvérét. Szenvedélye a futball, rengeteg sérülése ellenére nem hagyja abba a Novaj II. csapatában.  

Nem nagyivó, de szabadnapjaiban néha megiszik egy-két korsó sört.

Egyik találkozásunkkor – merthogy föltétlenül „kocsmai embert” keresek – megkérdeztem, tud-e rajzolni. „Igen. Kicsit.” Örültem Tulga válaszának, mert szeretnék egy másik, absztraktabb szintre is „kirándulni”. Ha minden összejön, valamelyik miniatűrnek két alkotója lesz. Lehet, többnek ia.