| Cseke Gábor: Firkák (24) |
 |
| Írta: Cseke Gábor | |||
| 2014. augusztus 23. szombat, 20:26 | |||
|
Ezer székely lány
Székely, ezerrel. Libben a szoknya. Feszül a harisnya. Gőzölgő trágya. Lónyihogás.
Mi van a mélyben?
Mennyit szajkóztuk, Illyés Gyula után szabadon, reménykedve és áhítozva, hogy "Haza a magasban!" Csak most döbbenünk rá, hogy azt se tudjuk: mi van a mélyben?
Négy kicsi matróz
Az ablakunk előtti nyírfa hármas V-alakú elágazásában fészket rakott egy feketerigó pár. A kicsinyek kikeltek, négy sárga csőrű éhenkórász, egész nap a fészekből sipítoznak a szülők után. Azok alig győzik hordani a sok tücsköt-bogarat. Hanem ma délután vihar kerekedett, a szél veszettül rázta a fákat, a vékony nyírfa csak úgy hajladozott-himbálózott a szélverésben. A fészek peremén négy riadt kicsi matróz kémlelte a messzeséget - mintha árbockosárból - "földet" jelentő szülői biztonságot.
A rosszak
Olvastam valahol, és éppen Szolzsenyicinnél, hogy a rossz emberek mind támogatják egymást, ebben áll a legfőbb erejük. Ez olyan elemi erejű, mély igazság, szinte nem is hinné az ember, hogy ki is kell mondani. Evidencia..
Mit firkálgat?
Kis állomás, csatlakozásra várva, vadgesztenyefa alatt, árnyék. Váratlanul, ahogy az érett gesztenye kipotyog a burokból a fáról, rám talál egy gondolat. Le kéne jegyezni. Vakarózás, írószer után, a csomagban. Már papírra is vetném, de egy szintén várakozó, termetes asszonyság rám kérdez: "Aztán mit firkálgat ottan?" Felnézek, megzavarodom. Válaszoljak? Ne válaszoljak? Addig-addig, hogy a firkálni való gondolat is elillan. Úszik a levegőben, láthatatlan ökörnyál, sose érném utol...
Halál-keresőben
Elekes Fricinek szeretetteli részvéttel
Minden halálban először a “szépséget” keressük, hogy megnyugodhassunk. De amikor a szeretteinkéről van szó, akkor valahogy nem találjuk. Szavunk elvész, agyunk eltaplósodik és lényünk teljes súlyával-átkával érezzük azt, hogy – mi még élünk. Égbekiáltó igazságtalanság!
Blokád
Még mindig - hónapok óta - olvasom a leningrádi blokádról írt riportkönyvet. És nem érek a végére, mert minduntalan megállok... Miként a könyvbeli, elfáradt, éhező leningrádiak. Akik naplót írtak arról, hogy mennyire nem tudtak ellenállni gyomruk parancsának. Meglopták egymást, sötét gondolataik támadtak... Van, aki azt írta a pusztulás küszöbén hátrahagyott krónikájában: "Meghalni nem nehéz, de haldokolni nagyon nyomasztó.." Valahogy én is így gondolom..
{jcomments on}
|
