Kacérkodnak, körüludvarolnak, kokettálnak velem a források, az erek, a patakok, a folyók, a csatornák, az állóvizek.  Olyanok is, akik fölött, mellett csak átutaztam vonaton, buszon, teherautón, személykocsiban. Némelyikkel csak kétszer találkoztam, egyéb közünk nincs egymáshoz. Galga, Tarna, Gyöngyös, Laskó, Jászsági- és Nagykunsági Főcsatorna, Perje, Gerje, Rába, Szuha, Marcal, és ti, akiknek a nevét sem tudom, tisztelettel emlékszem rátok, de nem írok rólatok. Ti nem az én vizeim vagytok. Te se, szép nevű Hernád, te se neheztelj rám, még ha vasúti hidadon robogtam (valójában vánszorogtam) is nagynénémhez a szeretett Tállyára.

Öreg Duna, kiben fürödtem Zebegénynél, szárnyashajóban, csónakban, sétahajóban szálltam hátadon, megcsodáltam Esztergomot, Visegrádot, Szentendrét, az izgága, lenyűgöző s elrettentő Budapestet, te sem vagy az enyém, miként a Balaton, Velencei-tó sem!

Mára szilaj tetszhalottá vált boszorkányos szegedi Tisza, a gyermekkoromban megilletődötten, megszeppenten bámult szolnoki Tisza, ti sem tudtátok lelkembe simogatni magatokat! Igaz, többször átúsztalak titeket, de egyetemi és felnőtt éveim olyan eseményeinek lettetek tanúi, amelyeket – noha akkor kellemeseknek éreztem – szégyellek és – ha nem is tudok kiölni magamból – megtagadok.

A szívemben „folyik” a Szabó Zolit felidéző (már csupán a nevében létező) kecskeméti Picsó,  a Sándor-réti csevice forrás, a Lóczy Pistát felszínre hozó Kapos, Maros, soha nem láttam, de jön, hozza Ferencz Tamást a novaji „patak”. Szilvásváradról a Szalajka fut belém legkedvesebb tanítványom, Hegyi Péter arcával, hozzám indul a Tisza mozdulatlan szolnoki holtága, ahová Lados Pistivel mentünk hajnalhasadtával horgászni, feleségével, Irinával a Bán-patak táplálta Lázbérci-víztározó mellett sétálgattunk – és most mind a ketten itt vannak.

Bennem folyik apósom emlékével az edelényi Bódva. Partjára a szerelem hívott. A szerelem (Kató) vitt el a Rakacai-tóhoz, a vadrózsákkal körülvett jósvafői „tengerszem” mélykék vizéhez, szilvásváradi Fátyol-vízeséshez, a Hármas-Körös gyomaendrődi partjára. Neki s lányaimnak köszönhetem a Túrt, a Szamost, a Krasznát, a Keleti- és Nyugati-főcsatornát. A Sajó vize anyósom emlékét sodorja belém. Katicát a Szinva hozta nekünk, Zsuzsit az Eger-patak.

Általános iskolásként láttam először az Eger-patakot. A lomha alföldi vizekhez szokott szemeimnek szinte ijesztő volt gyorsasága, némely szakaszán a hangja is rémisztett. Később még kétszer fordultam meg Egerben. Másodszor Károly Ferivel kerékpáron.

(Nem emlékszem, miért maradtak ki, de nem is fontos. A múlt hetünk nagy-nagy pakolászással telt, eközben selejteztem papírjaimat is. Ekkor bukkantam erre a szövegrészre, ami – ha jól sejtem – az Újszászi Híradóban megjelent. Az meg eltűnt. Remélem, nem örökre!)