Cseke Gábor: Firkák (22) |
Írta: Cseke Gábor | |||
2014. május 13. kedd, 18:59 | |||
Levéltárban
Háborús irodalmat, feljegyzéseket olvasok. Most éppen az 1941-es leningrádi blokádról. Az állami tudományos levéltár igazgatójának naplójából: "Ma végigjártam az egész irattárat, számos utasítást adtam. A munkatársak ereje lassanként fogy. Sz., aki különben is mogorva természetű, beteges ingerlékenységgel fogad mindent. Meg is kérdeztem, hogy egészséges-e. A. O. mereven, üveges szemmel bámul. S. magába mélyedten hallgat. L. újra bejár dolgozni, de úgy néz mindenre, mint akinek »van magához való esze«. Hogy mit gondol, azt magába rejti, hogyan éli át az eseményeket - ez sohasem derül ki. És hirtelen az unalom, a magányosság érzése fogott el ebben a szobában, ahol mindenki titkol valamit." Igen, a titkok... És mégis, úgy tűnik, mindent tudunk...
Éhség az első vérig
Tovább olvasok a háborúról, az éhező leningrádiakról. 1941 telén kétgyerekes anya körmöli naplójába: "... Gondolatban azt akartam, hogy a halál engem és a gyermekeimet egyszerre érjen utol, mivel attól féltem, ha például engem az utcán eltalál egy golyó és meghalok, akkor a gyermekeim keservesen sírnak és hívogatnak majd: — Anya, anya! — azután pedig éhen halnak a hideg szobában. Nyinocskám állandóan sírt, sokáig, keservesen sírt, sehogy sem tudott elaludni. Ez a jajveszékelésszerű sírás szinte megőrjített. Ilyenkor, hogy elaludjon, hagytam, hogy a véremet szívja... A mellemben régóta nem volt tej, meg aztán már mellem sem volt egyáltalán, szinte eltűnt. Ezért tűvel átszúrtam a karomat, kissé a könyököm fölött, és a kislányomat odafektettem a karomra. Ő csendesen szívta és elaludt. De az én szememre sokáig nem jött álom, számolni kezdtem, belezavarodtam. Eszembe jutott, amikor a Háború és békét olvastam, Pierre Bezuhov ott is ezerig számolt, hogy elaludjon. Én meg belezavarodtam, folyton arra gondoltam, hol szerezhetnék ennivalót. Állandóan úgy rémlett, hogy nagy kenyereket látok, vagy krumplit szedek a mezőn. Egész zsákra valót gyűjtök össze, de elvinni nem tudom..." Ilyen álomból csak úgy érdemes felébredni, ha tudjuk, hogy teli a kamránk.
Reptér, esőben
Reptér. Kisrepülők tere. Májusi eső áztatja. A kifutópálya keskeny, körülötte a gyep egyenletesen kefefrizurás. Körben a hangárok zárva. Fészek építő fecskék repdesnek idegesen ide-oda. Olykor merész bukórepülésben. Vijjogásuktól hangos a reptér. Megannyi őszi, nemzetközi járat.
Beszállás
Az akart lenni, de a töpörödött, megpácolódott, nagyon rozoga és még annál is büdösebb emberpár sehogy sem érte fel a peronról az indulásra kész, bent álló helyi járatot. A legalsó lépcső egyszerűen a vállukig ért. A peronon bóklászó, unatkozó kalauz kétszer is megmosolyogta őket, de hát a peron berendezése nem az ő reszortja... Apó s anyó topogtak, méricskéltek, emelgették a lábuk, viaskodtak a mindegyre be-becsukódó önműködő ajtóval, fújtattak és anyáztak, morogtak, egyetlen szavukat se értettem, de az messzire látszott, hogy felkapaszkodnának a szerelvényre. Ha ilyenkor se segít az ember, akkor mikor? Viszolygásomat legyűrve odaléptem, mit sem törődve a szutyokkal és a bűzzel, valósággal araszonként, nagy nehezen feltaszigáltam őket, egymás után az áhított magasba. Izzadtan, lihegve, győzedelmesen néztek szét odafentről, s valami enyhe jó érzés bennem is megmozdult. Pedig tényleg szörnyen büdösek voltak...
Göncöl
Elalvás előtt, villanyoltás után tekintetem felsiklott a mennyezetre. És a szállodai szoba tetőablakán át éppen a fejem fölött ott ragyogott a Kisgöncöl. Tintasötét volt köröskörül az éjszaka, csak az üvegen át szikrázó csillagalakzat látszott őrködni a világ fölött. Soha nem érzett szabadság érzése fogott el, s valószínű, pillanatok alatt mély álomba zuhantam, mert a hajnal fénye ébresztett - szintén a tetőablakon át...
|