Cseke Gábor: Firkák (16) |
Írta: Cseke Gábor | |||
2014. január 18. szombat, 00:07 | |||
A hadvezetés humora
Kuncogva olvasom a monarchia hadügyminisztériumának 1914. szeptember 4-i közleményét: alig kezdődött meg a nagy háború (Fel Belgrádra!), de máris elfogytak a hősöknek kijáró plecsnik. Minek okáért gyors utánrendelés eszközöltetik. Aztán eltelt néhány hosszú esztendő, s nem csak hogy a belgrádi lózung nem jött be, ráadásul még Trianont is be kellett vállalnunk. Hiába, hősiességből és vereségekből mindig sikerült jól teljesítenünk!
Megmagyarázhatatlan
Miért olvasom újra s újra már-már megszállottan Székely János verseit? Hiszen valamikor, ahányszor fitymáló válaszait elolvastam ifjúkori klapanciáimra, örök bosszút esküdtem ellene. Költői játékaimtól eltéríteni nem tudott, s a bosszúból végül sem lett semmi. Ő megtagadta a költészetet, én megszerettem a verseit. A "miért" az, ami megmagyarázhatatlan. Ahhoz Székely Jánost kell olvasni...
Háborúzva
Pár nap és ránk köszön az első világháború századik esztendeje. Kemény, kényszerítő erejű évforduló ez: lehetőleg hitelesen, torzítatlanul felidézni a gyanútlan és tapasztalatlan világ előtt, hogy mi, miért és hogyan történt. Akkor is, ha az igazság kellemetlen. Inkább magunkkal háborúzzunk, mint másokkal. Vagy talán ma is olyan nagy vétség a pacifizmus?
Ki súgott?
Ébredés előtt néhány perccel (pillanattal?), suttogás hatolt a fülembe: hízelgően lágy és kitartva búgó. Kinyitottam a szemem, de csak a hajnal fénye tapogatózott a szobában. Ezt hallottam: "Nehéz a semmi, könnyű a minden." Ennyi...
Refrén
Nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy utánam ne szóljanak: "Bácsi, adjon egy lejt, hogy vegyek egy kenyeret!" Az utánam szóló személye gyakran változik, csak a szöveg és a hanglejtés kísértetiesen ugyanaz. Akár egy refrén. Igaz, olykor elmarad a kenyérre való hivatkozás, de a helyzeten ez mitsem változtat. Mintha csak azt mondanák nekem: jónapot! Én meg, nyakam behúzva, teszem, hogy meg se hallom és "elfelejtek" visszaköszönni...
Kiselőadás
Álmomban kiselőadást tartottam egy doktornak. Az egészséges életmódról! Magába roskadva ült, fehér köpenyében és buzgón bólogatott szavaimra. Magam is meglepődtem ihletett gondolataimon és csordultig tele voltam sikerélménnyel, mint egy túltöltött léggömb... Reggelre torokfájással ébredtem, délre belázasodtam. Most aztán mehetek az orvoshoz...
Kifulladásig
Azt kérdezi egy ismerősöm: belefáradtam-e az irodalomba, hogy csak ilyen firkákra futja erőmből az utóbbi időben? Tisztelem nyíltságát, ezért nyilvánosan válaszolom meg kérdését. Ha tudom... Mert igaz ugyan, hogy egy-egy "firka" papírra vetése után úgy érzem magam, mint emeletmászás közben, s míg megszusszanok, azzal áltatom magam, hogy a napi penzumot már letudtam. De aztán ismét beugrik egy gondolat, egy hasonlat, egy firkányi szikra és működésbe lép a gépezet, elindul a szellemi mókuskerék, újabb kifulladásig.
Nemzeti láz
Hetek óta olvasom az első világháborúról szóló vallomásokat. Mindenféle színezetűt, szellemiségűt. Frontnaplót, lágerélményt, vezércikket, anekdotát. A szavak, a gondolatok, indulatok mögött jól érezni a mindenütt csúnyán felszökő nemzeti lázat, amit csak a harc, a romantikus hősködés tud némileg csillapítani. Sok esetben végzetesen jól sikerül a láz leverése, s a lázzal együtt az élet is odalett... És akkor mégis, honnan ez az új, leteperő mai láz? És mit keres itt ez a régi lázmérő?
{jcomments on}
|