A Malomárokról azt mondta valaki régen, hogy az értelmiség és a halál kocsmája. Volt itt: orvos, két jogász, három közgazdász, voltak tanárok, több mérnök, aztán itt volt a Mester, két festőművész, zenetanár, aki zongorista is volt, operatőr-filmrendező, újságíró. Jártak ide A Malomárokról azt mondta valaki régen, hogy az értelmiség és a halál kocsmája. Volt itt: orvos, két jogász, három közgazdász, voltak tanárok, több mérnök, aztán itt volt a Mester, két festőművész, zenetanár, aki zongorista is volt, operatőr-filmrendező, újságíró. Jártak ide persze más szakmájúak is. Kőműves, ács, sofőr (személygépkocsi, furgon, kamion), esztergályos, géplakatos, postás, aki azelőtt ápoló volt a Baktai úton, villanyszerelő, műtőssegéd, asztalos, kórházi beteghordó, bolti eladó, víz- és gázszerelő, rendőr alezredes és őrmester, biztonsági őr, szobafestő, vásározó, pék, cukrász, burkoló, és így tovább. A gyűlöletes vadkapitalizmusra való áttérés után sokuk munka nélkül maradt. A halálnak persze mindegy, honnan viszi el az embert: bársonyszék felől, munkapad mellől, vagy az otthoni ágyból!

Hősünk nem tudta meg Pap Miklósról, hogy mi okozta a halálát. Sok minden lehetett az ok: a koponyaműtétek, az ital, a hiányos és rendszertelen táplálkozás. A nyugdíjazása előtt a dohánygyárban dolgozott. Csak Gyagyának hívta szinte mindenki. Áldott jó szíve volt: amikor Carlofranco cigarettát kért tőle, minden alkalommal így beszélt: „Szó se lehet róla – itt tartott egy rövid hatásszünetet, majd befejezte –, hogy ne adjak, barátocskám!” És nevetett, kilátszott a műfogsora. Ő is Symphoniát szívott. Miklós műfogai akkor is kilátszottak, amikor (elég gyakran) elkezdte énekelni a szerintem egyetlen általa ismert operaáriának egyetlen általa ismert sorát: „Fel torreádor, öld meg a bikát!” Nem tudom, mennyit hallott belőle, mert az egyik fülére süket volt, de a közönség még ezt az egyetlen dalfoszlányt sem méltányolta eléggé, beléfojtották Bizet-t.