Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 54. (A humbi mitológia… 6.) |
Írta: Tánczos G. Károly |
2013. október 17. csütörtök, 06:13 |
A humbik egymásra néztek. – Hetedik tekintete a Sanyié helyett inkább a betűket választotta. – „Egyszer arról beszélnek, hogy csak meghalni érdemes, mert odaát vár az igazi élet, a másik szavukban meg azt tisztelik, aki felzavarja a halottat az álmából! Melyikőtök tud eligazodni ezen?” A szöveg /és a térítők gondolkodása/ szerkezeti ellentmondásának felmutatásán kívül mást is mondtak. „Minek zargatni az akadály nélküli úton járót? Szelleme itt kóvályog közöttünk, teste pedig bekerül az Örök Körforgásba!” A humbik tehát azt vallják, hogy a test és a lélek egyaránt örök életű, csak más-más módon. A misszionáriusok tekintete és vonásai jelezték, hogy jó pár évvel ezelőtt arcuk a szégyenletes kudarctól vörös, vagy a feljebbvalóiktól való félelem miatt fehér lett volna, most az afrikai nap tüze majd’ humbibarnává színezte. Összepakolták, ami az útra kell, elköszöntek az uralkodótól, az udvartól, a fővarázslótól. Kértek és kaptak egy „ajándékot” a pápa őszentségének. Épp indultak volna, amikor a feketék közt morgolódás és mozgolódás támadt, s kisvártatva egy ősz humbi lépett elő. „Ő – és az emigrálni készülőre mutatott – olyan, mint a mesétekben a tékozló fiú, egyedül megy világgá. Ám többször hallottátok, a humbi sohasem lehet magányos! Keríteni kell neki egy feleséget!” Hétköznapi körülmények között az udvarlás a következőképpen zajlik. Amikor szerelemre lobban a humbi fiú, először étvágya, aztán a nyelve /tkp. a beszéde (parole)/ szünetel. Erről köteles tudomást szerezni az apja (ha nincs, akkor a legidősebb fiútestvére, annak híján a fővarázsló), és így szólni: „Itt az ideje, hogy megkunyhósodj!” Az ősi szokás szerint a fiúnak az Azon Túl Már Csak A Túl Van hegység bal vonulatának türelmes mögöny borította középső csúcsa felé kell bánatosan tekintenie, s háromszor egymás után olyan hangot hallatnia, mint a hajnali billér nevű madár hallat alkonyatkor. E hangra anyja rögtön hozza a fiú kb. hét éves kora óta varrott, díszített lánykérő tarisznyáját. A fiú búcsút vesz szüleitől, testvéreitől, fiúpajtásaitól, kéri a fővarázsló áldását. /A szertartásrend alapján az nem adja, ezekkel a szavakkal indokolva: „Nekem is csak egy van, az meg kell az én fiamnak!” Ez a válasz akkor is kötelező, ha lányai vannak, sőt, ha magtalan./ A legény ezek után lesunyja fejét, és útnak indul. Amikor megérkezik, leveszi tarisznyáját, és belenéz. Nem találhat semmit! Ezt a műveletet megismétli hatszor, mindannyiszor a négy égtáj felé fordul, és meghajol. A sűrű erdőbe érve kiszemel egy védett helyet, elrejtőzik és szenvedni kezd. E mozzanat a következő jelentést hordozza: a fiú magányosnak érzi magát szíve választottja nélkül. A faluban közben elterjed a híre a fiú szándékának. Az anyák felcicomázzák eladósorban levő lányaikat, és elküldik őket az erdő felé. Azok még nem tudják, hol a legény, ezért három évig illegetik-billegetik magukat az erdő körül. E szokás értelme a következő: ha netán süldő, kunyhóséletre éretlen lányt akar az anyja idő előtt férjhez adni, ez alatt a három év alatt termékeny menyecskévé serdül. A ceremónia célja, felderíteni, kibe lett szerelmes a humbi legény, aki ezalatt murmuragyökéren és forrásvízen élve sopánkodik naphosszat. Ha megtörtént a fiú és a lány egymásra találása, ki-ki ahogy jött, úgy hazamegy. A lánynak a hazatérést követő első holdsarlótól kezdve jogában áll az arakuga kígyó levedlett bőréből készült ruhában járni, a legényt pedig az anyja a már előkészített ünneplő ágyékkötővel kezében fogadja. Jegyajándékként három hízott kemencényi mandulazabálót maga előtt hajtva elindul a lány kunyhója felé. Mesalliance esetében a lány apja terelgeti a jámbor állatokat, természetesen fordított irányba! A fővarázsló négy /kettő-kettő/ okapiért összeadja a párt. A fiataloknak csak a szemérmét takarja a Nagy Hamarimba Tök levele, egyébként meztelenek. A lakodalom lefolyása olyan, mint sok helyütt Európában, csak a külsőségekben /díszítés, öltözet, kellékek/, a köszöntőkben, a zenében, a táncokban, az ételekben, italokban, a feltálalás rendjében manifesztálódik némi eltérés. „Nincs annyi időnk – szólt az éltes humbi –, hogy végigjárjad az ősökről hagyományozódott tekervényes utat erdőn, mezőn át! Válassz gyorsan egy barnacselédet, aztán menjetek az istenek hírével! Megbolondítanak ezek a csuhások, főleg a fiatalokat! Egyre többet látom, nemcsak kunyhósodáskor, hogy modernista fiúk, lányok fügefalevelet viselnek! Erkölcsi fertő! Európa majmolása! Biztos vagyok benne, hogy az európaiak csak nevetnek rajtunk, kinevetnek bennünket! Nem vagyok ellensége a haladásnak, de ez megcsúfolása a humbiságnak! No, eredjetek! Tudom, ha élve megússzátok azt az Európát, úgyis visszajöttök!” Elmentek hát a misszionáriusok, vitték magukkal a két humbit, mint ahogy Noé a bárkájába terelt egy-egy párat az állatok közül. - Nem szép, hogy állatokhoz hasonlítja ezeket a szeretetre méltó fekete emberkéket! - Én már nagyon unom ezeket a feketéket! - Nekem meg a te hülyeségeiddel van tele a hamarimbám! Hetedik megelőzi az újabb vitát. - Nem sok van már hátra, aztán én megyek a dolgomra, ti meg akár meg is verhetitek egymást! - Szerelmes vagy bele? - Talán. Semmi esetre sem annyira, hogy a mi barátságunkat felcserélném az ő ingatag szerelmére, Bélám! Ennek a vén boszorkának mindig igaza van! Gizike felnevet, aztán hamiskásan mondja. - Fejezze be az olvasást, maga… maga kondúr! - Olyan gonosznak ismer, Gizike?
|