Fészek

Esőt lesve fölnézek az ereszre: kis zümmögő méhcsalád nyüzsög alatta, egy gömbölyded fészek körül. Zümm be, zümm ki - lehetnek olyan kéttucatnyian. Évek óta élik itt közömbösen, a miénkkel párhuzamos világukat. Egyre gyakrabban, szorongva pillantok feléjük: miként szabadulhatnék meg e szomszédságtól. Jó lenne tudni, ők mire gondolnak...

A csípés

Vihar előtti feltámadó szél sodor nekem egy megrakottan hazaimbolygó vadméhet. Már érzem is fullánkos csípését! Felsajdul a kis szúrt seb, duzzad a szemkörnyék. Mindenki összeszalad a házból: ki jeget, ki fájdalomcsillapítót, ki allergia ellenes szert hoz íziben. Az incidensnek végül is nincsenek végzetes tünetei. Csak a vadméh pusztult bele. S vele együtt az immár haza sosem jutó rakomány...

Újrázó magnólia

Miután tavasszal jócskán teleszórta maga alatt a földet buja virága szirmaival, augusztus elején újabb bimbókat dédelget a nagy lombú magnólia; ritkás nyílásai akár egy-egy ökölbe zárt kéz rózsaszínlenek elő. Szinte hallom a kérdést is: mi van a kezemben?! Majd eltelik egy nap, s már képtelen titkot tartani.

Idézet

Pontosan emlékszem, hogy az előttem kinyitva fekvő könyvben, fehéren feketével ezt olvastam: "halmazati boldogság volt az osztályrésze". Most meg, hiába meresztem a szemem, pedig már harmadszor böngészem át a szöveget, mind kétségbeesettebben, a "halmazati boldogságnak" halvány nyomát sem találni. Álmodtam talán? Meg mertem volna rá esküdni... Egyáltalán, lehet-e ilyesmit csak úgy kitalálni?!

Csomagolás

Időnként be, majd ki. Megint be, megint ki. Csak a rakhelyek változnak. Így cipeljük az életet, apránként, részleteiben egyre távolabb, majd néha vissza. Aztán egyszer csak mások csomagolnak nekünk.

Kúszómadár

Póli papagáj nem és nem akar repülni. Ha megharagítják, idegesen fölröppen, de igyekszik mindjárt meg is kapaszkodni, tartós fogódzót keresve. Legfőbb menedéke a kalitkája mellett magasba tartó kúszónövény - azon szeret le s fel futkorászni. Már-már repülni...

Trombita

Fújni könnyű - játszani nehéz rajta. Úttörő koromban szerencsém volt, hogy a vörös nyakkendő mellett a dobot akasztották a nyakamba.

Napfürdő

Kifekszem a napra. Simogat. (Igazából: éget. Sőt, perzsel! Rákositja a sejtjeimet. Mondjam-e még?) Úgy teszek, mintha mennyei élvezetben lenne részem: fürdenék benne. Tudom amit tudok. Tesszük magunkat...

Szárazvillám

Mintha pokoli jelzőtűz cikázna át az égen, tökéletes némaságban. Eszembe juttatja a szomszédunk hangszalagjától megfosztott, suttogva ugató kutyáját.

Rózsabogár

Metálzöldes ragyogás az agyonrágott, megtiport, elszaggatott rózsa sziromágyában. Fészkelődő, nemtörődöm, tohonya kényúr, lustán mocorog, mintha a haldokló virág ölén szeretne maga is felfordulni.

Aki horkol és aki hallja

Régóta tudom, hogy éjszakánként - finoman szólva - zajos vagyok. Minden áron szeretném fülön csípni magamban a hangoskodót, amint éppen rázendítek. Odáig jutottam, hogy órákon át sikerül már-már ébren álmodnom, de hiába: a horkolásomat rendszerint más hallja meg - én szinte soha.

Lesifotós

A polgármester nem szereti, ha akkor fotózzák, amikor neki nincs kedve hozzá. Aki ilyenkor fényképezi, az egy nyomorult lesifotós. Vagy titkosrendőr. Egy vacak spion. Ha meg tetszelgése közben kattannak az objektívek és a vakuk - az a sóvárogva doromboló média.