Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 47. (Hunbik könyve; Növények, állatok stb. 2.)

A humbi flóra érdekes példánya az elefántfül.  Hatalmas levelei azt a képzetet szállásolták be a humbik agyába, hogy a mocsár fenekén álló, ormányukkal lélegző, és a partra csak éjszaka kimerészkedő elefántok fülei. Megmosolyogtató naivitás, hiszen még az egészen fiatal elefántoknak sem zöld a fülük!

     A mélabús hampa örökös szomorúságának okát mindmáig nem tudják. Egy botanikus minden sértő szándék nélkül, együtt érző hangon megkérdezte tőle, mire felháborodva olyat káromkodott (a hiányzó hangokat levél- és kacslejtésekkel pótolva), hogy az később a humbi szállóigék könyvébe is belekerült. Ekkor keresztelték át csúnya szájú hampának. Egyes rendszerezők szerint a hampák két alfajáról van szó.

     Nem ritka a név megváltoztatása állataiknál sem. Példának elég megemlíteni a lopkodó körmöst. Megtévesztette a humbikat mozgásának sajátos koreográfiája: halkan, patahegyen közlekedik, mint a tolvajok. Kiderült, hogy nem ezért mozog így, hanem mert nem akarja felriasztani álmukból a szunyókáló állatokat, növényeket. Nem bűnöző típus, enni is csak annyit eszik, amennyire szüksége van! Tolvaj körmös volt.  A lopakodó körmös nevet kapta.

     Egy másik állat, a ragaszkodó hegyi hikko a szellem erejének gyönyörű példázata. Sem körme, sem tapadó korongja, lábai silányak ahhoz, hogy sokáig szorítani tudjon, mégis a legkiválóbb famászó. Pusztán ragaszkodásával kúszik egyre feljebb. Egy alkalommal egészen az istenek birodalmáig ragaszkodott, akik nagyon megrémültek.

Azt hitték, elérkezett bukásuk pillanata! Meg van írva ugyanis, hogy addig játszhatnak papásat, illetőleg mamásat fölöttük, amíg egy eleven humbi át nem lépi birodalmuk mezsgyéjét. Szerfölött nagy kő esett le szívükről, amikor meglátták a hikkot.

     A fürgefarkú hulupon semmi különös nincs, ugyanolyan, mint a többi hulup, csak gyorsabb. Olyannyira, hogy mire észreveszik, már csak a farkát látni. 

     Az arakuga kígyó is a szent állatok közé tartozik, bár magányos! Kezdetben ők is sokan voltak, s hogy kígyó voltukat igazolják, a farkukba haraptak. Csakhogy nem önnön farkukat marcangolták, hanem a másikét, olyan eredményesen, hogy kipusztulás fenyegette a fajt. A humbiknak köszönhetik néhány példányuk létezését. A legtöbb humbi azonban mit sem tudva minderről az arakuga kígyónak köszön ezt-azt. (A „Hej, arakuga kígyó, letérdelnék előtted, ha nem félnék marásodtól, de így is hálát adok neked, mert…”  kötelező formulával indítva.)

     Humbia flórájának egyedülálló tüneményei a högönfélék. Négy fajuk ismeretes.

A tréfás högön rendkívüli humorérzékkel terem például egy banánt. Jön a humbi, összefolyik a szájában a nyál, felnyúl érte, mire a banán kókusszá változik. A humbi azt is szereti, ismét felemeli a kezét, ám a kókusz már ananász! Erre már nem fűlik a humbi foga, nem is nyúl utána. Ilyen ez a högön! A műveletet türelemmel elvégzi a vidéken élő összes gyümölccsel. Ezért is a tájnyelvi neve türelmes mögöny. Nincs az a humbi, aki szedett volna erről a fáról kedvére valót! Emiatt nem termesztik, csak az idegenforgalom végett ápolnak egy pár példányt. Hogy a bevétel nagyobb legyen – és mert a turista kapni is akar valamit a pénzéért, most nemesítik azt a változatot, amely nem megy el a végsőkig, csupán néhány átalakulást végez. (A fehér ember természetesen mindet leszedi, ha szereti, ha nem!)

     Az általános högön szinte semmitmondó neve (a humbi nyelv ismerőinek többet mond a humbujitakaramonosabuliamé) ne tévesszen meg! Az egész világegyetemben, talán még a nem szénalapú kultúrákban is példátlan, és nem csak azért, mert egyetlen egy van belőle! Kosztolányi barátunk írta megrendítő versében, hogy a fán nem „nő egyforma két levél”. Nem valószínű, hogy fánk olvasta a verset, ennek ellenére tökéletesen megvalósítja a benne foglaltakat (no, nem úgy néz ki, mint aki meghalt, vagy halni készül!): több ezer levelének mindegyike más és más! Más méretű, más alakú, más erezetű, más színű! (Még tűlevele is van!) Ugyanígy a virágai! Más-más szín, más-más illat, más-más sziromzat! Őt tervezték Humbia zászlajára és címerébe, de a keserű tapasztalatok miatt lemondtak erről a tervről, ugyanis többen – mohó kalandorok, gyűjtők, magáncégek, titkosszolgálatok – próbálkoztak a megszerzésével. Ezeket a kísérleteket olyan illatáradattal verte vissza, amelyhez képest gyermeki csíny volt a németek támadása Ypres-nél…

     A másik két fajt nem az öncélú játékosság vezérli. Az érzékeny vagy mimózalelkű högön a humbi lélek mély empátiával megáldott ismerője. A kezdet kezdetén a kaméleonfa nevet viselte, mert ahogy észrevett egy közeledő humbit, sötétbarna színt vett fel a törzse, lombozata. A humbikat (és ennek következtében az őt) ért kellemetlenségeket a már akkor is érzékeny lelke nehezen viselte. Most ekképpen viselkedik: már messziről megérzi a közeledő ember lelkiállapotát, hangulatát, és mire a szomorú, nyomott kedélyű ember melléje ér, már olyan színekben, illatokban pompázik, hogy a humbi nyomban felvidul. Kedv- és hangulatrontást sohasem okoz, akkor sem, ha nem rokonszenvezik illetővel!

     Az élni vágyó högön onnan kapta a nevét, hogy ha kivágják, újra gyökeret ereszt. Ha megint kivágják, megint kinő. Ha házat építenek belőle, sokféle módon bizonyítja életszeretetét. Például ágakat növeszt anyaöl vagy bölcső alakúra, s ringatja a humbi csecsemőket. Mivel fals hangja van, csak akkor dúdolgat, énekelget bölcsődalokat, ha a felnőttek nem hallják. (Nyers prózai fordításban az egyik dal: „Aludj, aludj, kicsi ember, nemsokára eljön az utolsó álom, a Nagy Átalakulás! Akkor majd tested engem táplál, meghálálja, amit most érted teszek. Ne vedd ezt sürgetésnek, csak aludj, aludj, kicsi ember!”)  A kis humbi szerencsére nem érti még, a búgó hang, a ringás és a fából áradó melegség elaltatja. Ezt látva a högön is lehunyja szemeit.