Harsányi Istvánnak

    Egy frappáns előjáték a szerző vajúdásáról és ezen írás születéséről.

    Beszélgetésünk rémmesébe illő színhelyen zajlik: egy egri kiskocsmában. Közgazdász barátom (és a maga módján tisztelőm) túl van az ital előtti szófukarság mogorva állapotán, beszél, beszél. Ember legyen a talpán, aki ilyenkor meg tudja őt akasztani.

    Mondja: „Te csak nekrológokat tudsz írni? Örökké nosztalgiázol! Miért nem írsz a máról? Persze ne magadról, az olvasók nem érdemlik meg ezt a büntetést!” Éppen közbe akarok szólni a kocsmai csendben, amikor valaki meglöki barátom sörösüveget tartó kezét, s a farmerom jobb szárára folt kerül. Nézi. „Írjál, teszem azt, erről a foltról! Ne, inkább – melyiket is öntöttem le? – a jobb lábról! Ha lehet, ne szagos tintával! Aztán a lelki csipkék benne legyenek!”

    Én: „Jó.”

    (Pedig az idő tájt meglehetősen zűrzavaros volt a világ kívül is, belül is.)

    Nézegetni kezdtem a lábakat. Egy bicegő jobb láb megnyerte a tetszésemet. Már csak egy személyiség hiányzott. Ekkor feljebb emeltem a tekintetemet, néztem a környezetemben élő emberek arcát, hallgattam beszélgetéseiket, vallomásaikat. Meglátogattam múltamat is. Összegyúrtam egy embert. Arca nincs, nevét is csak egy betű jelzi majd. Ki-ki tetszése szerint pótolhatja ezeket a hiányosságokat.

                                                                                 „Oh, mondd még Aristoteles, hogy

                                                                                  ennenmagával minden eggy-azon!

                                                                                  Éppen hogy az vagyunk, ki nem vagyunk.”

                                                                                                            (Weöres Sándor: Psyché)

    Az embernek két lába van, természetes, hogy megbotlik. Megesik ez egy százlábúval is! Nem azt mondom, hogy ha éjszaka a sötét szobában, magányos másnaposságában, sebeit nyalogatva-szürcsölgetve a százlábú rálép egyik gyermekének görkorcsolyájára, föltétlenül megüti a térdét. Nem, ilyen nevetséges baleset csak emberrel fordul elő. Hősünk – K. – ember, nevetséges és egyre inkább törékeny. Azon az éjszakán, amikor a sötét lakásban rálépett egyik gyermekének görkorcsolyájára, nem tört el ugyan a lába, de a térde – az ő kifejezésével – piszkoskodik mind a mai napig.

    Könnyebb dolguk lehetett Dobóéknak Egerben a törökökkel, mint ennek a K.-nak itt és most a megsértett, emiatt gyanakvó, sőt ellenséges lábakkal, kivált a jobbal szemben. A bal láb ugyan neheztel rá, mert több munkát adott neki, de kárörvendő hiúsággal mozgatja ujjait. Most ő a jobb. Ő, aki mindig rosszabb volt, főként focizáskor a tereken, pályákon, iskolaudvarokon. Mozdulataiba féltékenység, sőt irigység is vegyül, mikor látja, hogy K. a másikat pátyolgatja: borogatja, kenőcsökkel kenegeti. Igyekszik erősebb bűzt árasztani és a jobb felé legyezni. Bizony, a szervezetben minden összefügg és beszél: a szív dobol a tüdőnek, májnak, a tüdő visszasípol, visszahörög, a máj térfogatváltozással felel. A vér nyomásának ingadozásával beszélget. Figyelmezteti emberünket véges voltára. K. elmélázik: „Rövid egy év múlva leszek annyi, mint a lábam, 42. Ők már nem lesznek 43-asak. Előfordulhat, hogy én sem.”

    A jobb láb csüggedt. Mintha azt mondaná: „Én se leszek már futóbajnok!” K. vigasztalja: „Akartatok, akartunk valaha is az lenni?” Ne szomorkodj: tapodhattál harmatos hajnali füveken, utcák porában, nyári záporok után tócsákban, pocsolyákban!” Ám a lába nem enged, visszavág: „Tapodhattam tüskékbe, szögekbe is, beszakadhatott a körmöm! Vigyázhatnál jobban magadra, ránk!” „Úgy van!” – zihálja a tüdő, dagadja a máj. Hősünk sem tágít: „Rövidnadrágom megengedte, hogy megláss idegen országokat, fürödhettél folyókban, tengerekben, meztelenségemben nők becézték, simogatták, csókolgatták fejedet, talpadat.” Megszólal a bal láb: „Ne legyél önző!” A jobb: „Ne legyél beképzelt!”

    Jobb térde ráförmed: „Jól elvagytok egymással! Ha én akkor nem ütöm meg magam, miről írna ez a jóember?!” Idegesen rángatja kalácsát és nyomatékul K.-ba nyilall. Ő bocsánatkérően fölszisszen. Lábai megregulázzák a szemtelen térdet. „Mire vágsz fel, te ütődött? Akkor írna egy másik sánta emberről! Egyébként tudhatod, hogy már előtte is gyengék voltunk, fájtunk, néha remegtünk. Egyszer például egyik ismerőse kísérte haza.” Hősünk elmosolyodik: „Kicsit azért nektek is ismerősötök!” Csodálkozva néznek rá, ahogyan ő szokott rájuk, amikor lehorgasztott fejjel baktat labirintusnak tetsző utcákon, a kiutat bent, magában keresve, amikor tőle függetleneknek, idegeneknek látja őket.

    „Ne írd már ezt! Ne lódíts!”

    Micsoda bárdolatlanság! Nem elég, hogy meg akarják mondani, mit csináljak, még bele is szólnak a szövegbe! Dühös vagyok, de a jobb láb K.-hoz fordulva nálam is dühösebben replikázik.

    „Mióta élsz járod (most sántikálod) hibás köreidet! Egyik vallásban sem találsz istent, csak papot!” Felém fordul: „Tudja, mi ennek a baja? Ha keresi is a kivezető utat, azért nem leli, mert nem igazán önmagában kutatja!” Megint K.-hoz: Tudod, kire emlékeztetsz? Arra a mesebeli lányra, aki a pincében, a falra akasztott kisbalta alatt siratja önmagát! Nem ismered? A lányos házhoz elmegy a kérő. Üres a kancsó, az apa leküldi a lányát borért. Lemegy a lány a pincébe, szemébe ötlik a falon lógó kisbalta. Nézi, nézi. Morfondírozik: férjhez megyek, lesz egy kisgyerekem. Nagyobbacska lesz a fiú, lemegy a pincébe. Felmászik a hordóra és… uramisten… meglöki a kisbaltát, az meg ráesik és… és agyonüti majd! Sír a lány keservesen és eldönti, hogy nem megy férjhez. Emlékszel már?” „Valami rémlik.” K. veszélyt szimatol. „Szóval én lennék az a lány? Fiú létemre?” Jobb lába ekkor már üvölt: „Nem fiú! Férfi! Maholnap 42 éves leszel! Az a hülye lyány a mesében nem fogadta el az élet természetes menetét, hiszen a lányok dolga az, hogy férjhez menjenek, gyerekeket szüljenek és védjék, óvják őket! Ez módosításokkal a fiúkra is érvényes! Igen, barátocskám, rád is! Felnőttél! És most már elég volt a téblábolásokból, toporgálásokból, a megtorpanásokból, a meddő, célt tévesztő rugdalózásokból, a becsukott szemmel végrehajtott büntetőkből, az öngólokból, a nevetséges cselezgetésekből, a lesgólokból, legyenek mégoly szemfényvesztőek, káprázatosak, látványosak is! („Ennek agyára ment a sok meccs a tévében!” – gondolja K. Jobb lába veszi a jelzést: „Ha hajlandó vagy felnőttként magadba nézni, megérted!”) Ne búsongj az elszalasztott lehetőségek miatt! Járj vagy sántikálj, de a földön mozogj! Ide rendeltettél, erre a kapzsi, mohó, mindig vajúdó és mindig ügyeskedő magyar földre! Vigyázz, egyre szűkül a mozgástered! Látod, idejekorán legyengültünk! Miattad! A térdemet is te ütötted meg! Elég a sápítozásokból, sopánkodásokból! Ezek csak szavak!” Hősünknek sok ez egyszerre. Nem hazudtolja meg jobb lábát, de úgy látszik, önmagát sem. „Mi bajod a szavakkal?!” – emeli fel a hangját, inkább csak azért, hogy időt nyerjen. „Semmit sem oldanak meg.” „A halálos ítéletek, a búcsúlevelek szavai sem?” Jobb lába szánakozva méri végig. „Másról beszélsz! Hülye vagy!”

    Sokáig nem szólnak. Nézik egymást, mint a farkasok. K. szemhéja adja fel előbb. Meglibben. K. legszívesebben leköpné a jobb lábát, de a nyálképződés szünetel, szája tikkadtan tátog. Csendjüket a jobb láb töri meg: „Ugye a házasság öröm, boldogság?” „Igen. Főleg a falvédők szerint.” „Ne pimaszkodj, komolyan kérdeztem. Tudom, az együttélés nem jár megbolydulások, összetűzések, veszekedések nélkül, de legalább a házasságkötés pillanata öröm, nemde?” „Úgy valahogy” – óvatoskodik hősünk, és vár. „Van egy másik értelme is a mesének. Az a lány (Sápadt sóhaj préseli ki magát K. ajkai közül.) egyszerűen nem mer boldog lenni, örülni. Éppúgy, mint te! Félsz, ha jól érzed magad, gyanús számodra, ha vidám vagy! Ezzel megfertőzöd a környezetedet is! A kishitűség lehet ám ragályos! Az öröm, a boldogság ritka perceiben arra gondolni, hogy Lesz még ennek böjtje!, már ne is haragudj, primitív ostobaság! Tisztában vagy egyszeriségeddel, tudod, hogy egyszer és egy idényre szült az anyád, nem hazudsz magadnak túlvilágot, lélekvándorlást. Az eszeddel nincs baj!” Hősünk mája most mástól hízik. „Nem vagy rendkívüli, de alávalóbb sem vagy másoknál. Ezért a tükrök előtt ne köpd le magad, viseld el tekinteted! Merj! Találd meg a harmóniát magadban, így másokkal és másoknak is jobb lesz! De az andalító volt és halogató majd helyett a mostra  figyelj! Ne zárd ki magad a világból és menj! Bal, jobb!”

    K.: „Jó!”

    És lefeküdtek.

    Félszendergéséből a jobb térde riasztja hősünket, belehasít. A jobb láb görcsbe rándul. „Mi van? Mit akarsz?” „Hej, barátom, az édeskevés, hogy azt mondtad, jó! Így is kellene élned! Jó éjszakát! Szép álmokat!”

    K. érzi, kívánja, tudja: aludnia kellene.

    Ehelyett…

    Itt akartam befejezni, de a múlt héten kaptam egy levelet. Nem volt feladó, sem aláírás, géppel írták és semleges helyen adták fel. Elolvasása után többé-kevésbé tudtam, ki küldte: az, aki elkérte ezt a szöveget, és akinek oda szoktam adni írásaim fénymásolatait, szóval egy barátféle. Idézek a levélből: „Tudom, hogy tudod, ki vagyok, de éppen te írtad, hogy néha a titkok rokonszenvesebbek, ezért vettem anonimra a figurát. Azt is tudom, hogy egy önző, szemellenzős disznó vagy, nem engeded magad befolyásolni! Mégis: úgy gondolom, hogy az írásod így nem teljes, mert… (Fontoskodó lélektani stb. fejtegetések következnek.) Ezért ebből és a régebbi írásaidból kreáltam egy befejezést. Formailag talán kevésbé, de tartalmi szempontból illik az egészhez. (Meg hozzád is, te állat!) Ha tetszik, akkor illeszd oda, ha nem, le vagy… Ilyen megható kérésnek és ennyi dicséretnek nem tudtam ellenállni! Egyébként piszok jó a szöveged, te barom!

    Holnap kimegyek és megnézem a hatalmas nyári égboltján fehér felhőket viselő tágas alföldi tájat, átvizsgálom a Tápió új hídját, s ha találok egy ismerős zugot, közömbösen fordítom el a fejemet, elfelejtem a csalódásokat kint és bent, megszemlélem, esetleg fölöslegesen megszagolom a gyehenna tüzét imitáló pipacsokat, valamint a rég elalélt májusi orgonákat, tulipánokat, továbbá a püspöklila szarkalábakat, a kamillákat, bogáncsokat és az egyéb buja gyomnövényeket, végigsimítok az állatvilág némely képviselőjének hátán, amennyiben van neki és engedélyezi, a szegyét is megtapintom, leveszem megkopott cipőmet és – ezt szégyellni fogom – lyukas zoknimat, és mezítláb tapodok a harmatos hajnali füveken, majd bemegyek a városba és tapodok tovább az utcák porában, ha csapadék (záporeső és/vagy zivatar) szakasztja meg üdítő, szabad kódorgásomat, tapodok a tócsákban, a pocsolyákban, rá fogok csodálkozni az ázott törzsű fák és az elázott emberek büszke, elesett méltóságára, és ha nem tévedek, boldog leszek, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, boldog, bol…

                                                                                                               /Ú. H. 1998. augusztus/