Miután végigszenvedtem az antidepresszáns negatív mellékhatásait, lemerészkedtem ide. Imbolygó léptekkel mentem végig a rövid úton, meg- megálltam, korlátokba, házfalakba támaszkodtam. Kevesen voltak bent, s nem keltettem különösebb feltűnést. Csak két ismerőssel kezeltem és Andit üdvözöltem, aki így kiáltott fel: „Végre! Már azt hittük…”

Csak sejthettem, mit hittek, mert Andris, a színész közbevágott: ”Mi van, Apa – a Karcsi bácsi mellett ígyen szokott nevezni, bár az a néhány év, ami köztünk van, egyiket sem indokolja, különösen az Apát nem –, szabad ennyi időt tőlünk távol tölteni? Majd’ a szívbajt hoztad rám!” Andi:  „Mit kérsz, Karcsi?” „Két deci őszibarackot. Rostosat.” Válaszomra Szurovcsik Józsi is rosszallóan megcsóválja fejét. Andris folytatja a szemrehányást: „Még ez is! Nem voltál te ilyen! Igaz is, hol voltál?” „Otthon.”  „Mit csináltál?” „Szenvedtem.”  Sokáig csendben meredünk italainkra: Andris a kisfröccsére, Józsi a nagyfröccsére, én a két deci rostos őszibarackomra. „A legrosszabb az álmatlanság volt. Hosszú éjszakákon át csak döglöttem az ágyon, vagy le-fel járkálta a lakásban.” Józsi a gyakorlat embere: „Éjjeliőrnek kellett volna lenned!” Oldódik a feszült hangulat.