A célokról

Egyszer régen, akkor amikor jobban elterjedtek  a vonalas telefonok, az én Mamám is bevezetette azt magának. Nagyon örültem neki, hogy ezentúl már bármikor elérhetem.

Én mindig Kecskeméten éltem, Ő akkor már Tompán, előtte Szolnokon. Néha láttuk csak egymást, sokkal ritkábban, mint azt szerettük volna.  Évente egyszer-kétszer. Időnként  leveleket írtam, ha valami kevés de fontos közölni valóm akadt, akkor levelezőlapot. Az kb. olyan volt akkor nekem, mint most az sms.

Ehhez képest amikor bevezették a telefont hozzá, eljött a Kánaán. Még a lehetőség is örömmel töltött el, hogy bármikor felhívhat, én pedig felhívhatom és ott lesz. Este csörgött is a telefon. Falon lógós, nem kell keresni, a hang után menni, hogy megtaláld amikor nem tudod hol hagytad el úgy, mint manapság. Nem is merült le két csörrenés után, viszont kevésbé volt mobil.Szóval csörgött, felvettem, a Mama hívott. Apu és a testvérei nem anyának vagy mamának hívták, hanem Édesnek és magázták. Ezen gyerekként mindig csodálkoztam, de nekem eszembe sem jutott magázni. "Timcsikém", ez voltam én. Ha haragudott, akkor szigorúan Tímea. Így rögtön vettem a lapot:)

Csak úgy felhívott, elmesélte, hogy rendbe rakta a házelőtti virágokat és, hogy jöttek a böjti boszorkányok, hozták a szelet és úgy érzi, ezektől a fullad. Elmeséltem, éppen most pattogtattam kukoricát, a fiúk épp azt eszik, közben meg tévézünk. A Mamám ekkor sóhajtott és azt mondta: „ Milyen jó lenne beszívni az illatát és belemarkolni a meleg kukoricába”  A továbbiakra nem is emlékszem.

Sokszor eszembe jut ez a mondat, főleg ha célokról van szó. Mert legalább olyan jó a kukorica illatát érezni és belemarkolni, mint megenni. :) {jcomments on}