(...)Rachel és Én ( részlet a készülő regényemből)

Csak egy pillantás volt az egész, de Rachel lelkét megrázta valami érthetetlen hatalmas erő. Hiszen Sinus tekintete oly tiszta volt s ez igazolta szavai igazát.

- Elrohansz tőlem, ha jön a reggel. De magad sem tudod, hová mész, nincs helyed a valóságodban. Rachel, már csak velem létezel a bűnös éjszakában.

- Láncokba versz, megkötsz, gátolsz. Szabadulni vágyom, valahová. Rabságod megfoszt a gyönyörtől és veled nincs több élvezet.

- Miről beszélsz..? - suttogta Sinus és gyengéden közelebb hajolt Rachel arcához és lélegzete simogatásával, lassan csókolgatni kezdte a nyakát. - Azon ami megtörtént, már nem tudsz változtatni és éreztem rajtad, hogy utánam vágysz, ha megcsókollak. Hiába ellenállsz nekem, mert előlem elfutni, úgy sem tudsz, míg csókom hív újabb héja-nászra. Önmagadat kényszeríted karjaimba újból..

­- Talán csak folytonos hibát követek el, amikor átlépem azt az ajtót..

- Mi hasznod nélkülem a világban? Mit tudsz tenni? Hogy elhagysz engem, ha kielégült vágyad, többet már nem követel. Mit akarsz, barátokat, boldog családot? Mondd, boldog lennél akkor, ha nem látsz engem?

- Boldogság?! Mi az? Belemerítkezni egy hamis érzésbe s kínokkal tartani a legtovább?

Sinus fejét a falnak támasztotta és próbálta agyában megsemmisíteni a gyötrő gondolatokat. A szoba mozdulatlan volt körülöttük, mintha meghalt volna, és halottak lennének benne ők is.

• Úgy vélem, a legtöbb ember hamis boldogságban él. Csak elhiszik és úgy gondolják, valóság. De aztán elmúlik és jön a keserűség..
  Én látom mindazt, amin más figyelme átsiklik, én az egész világot érzem. És boldog nem lehetek teljes egészében, míg társától hal meg a katona a csatatéren, míg éheznek, szenvednek, tőlem nem is távol. Mindenki azt hiszi, hogy ez tőle távol történik. Mindenki csak magával van elfoglalva és ha velük minden rendben van, önfeledt boldogságot tapasztalnak, melyet védelmeznek, mert csakis az övék. A szeretetet és a boldogságot meg kell osztani. A kollektív öröm emel a legmagasabbra.
• Az a világ amit felvetsz, sokaknak álma. De meg nem teremthető az itt, ahol most vagy, Rachel. Keresd csak, önön boldogságodat, ahogyan mások is teszik és ne gyötörd magad, azzal, hogy társaid hogyan segítsd oda!
• Miért, ne? – fakadt ki Rachel.
• Mert ez lehetetlen feladat.
• Ha a legnagyobb dolgokhoz így viszonyultak volna, nem lenne még villanykörténk sem. Valakinek el kell vinni a nehézséget. Valakinek nagyot kell álmodni.
• Az álmok visznek, erőt adnak az úton. De, jaj neked, ha bennük élsz..

Az éjszaka rohanva állt tovább és észrevétlen futott egy újabb nappalba. Az ég még komor sötétséget mutatott odakint, de sejtelme már feltűnt a pirosló sugaraknak. Ébredezik minden, felnyitják szemeiket a fáradt dolgozók és elindulnak az útvonalon, amit minden reggel megtesznek. Apró sóhajtásokat vesz a világ és mozgolódni kezd. Rachel megfáradtan elnyúlt az ágyon és az ablakon nézett kifelé. A lágy, fehér függöny homállyal takarta az üveget és könnyed foszlányaiban ringatózott néha. Kecses hullámok jöttek ki gyenge lengéséből, ha a kicsiny áramlat érintette meg, a párkány alatti résből.

(…)