Végül is 2013. január 2-án műtötték meg a bal szememet, s utána az 5-ösbe kerültem. Nem a csehovi 6-osba, az elmeosztályra, az ötbeteges, a tökéletes alattvalósba (Nyikitásba). Nem, itt a kopasz Laci volt a műtőssegéd, aki hébe-hóba betér egy nagyfröccsre a Vallonba is. A kórteremben hárman voltunk, egy 88, egy 68 ás egy 55 éves – az ott tartózkodásom rövidsége miatt nem jegyeztem meg a neveket. Groteszk módon a 88 éves életvidám öregúr istápolt kettőnket. (Én még előtte voltam az érfestésnek és az értágításnak.) Részben neki köszönhető, hogy átmókáztuk a másfél napot. Hazatérésem után első utam – természetesen – a Sörözőbe vezetett. Nem fogadott üdvkitörés, hisz mindennapos dolog egy-egy vendég hosszabb távolléte is. (Lásd „Roki Kocsma”!) A szabadnapja egy szakaszát itt töltő Andi megkérdi, hogyan sikerült a műtét. Én: „Jól.” Zsuzsa elemében van: „Ezután azt kell adnunk neki, amit kér, nem azt, amit eléje teszünk!” (Mindenki nevet. Én is.)  Andi távozása után némi csend, majd belép Barta Sanyi, az agyvérzés utóhatásaival küszködő. Rendel, leteszi a poharát az asztalra, leül, botját maga mellé a földre támasztja. Ő is megkérdez. Én: „Kösz’ jól. A doktornő kiváló szakember.” Szecskó Jani felém fordul: „Mondod most, mert sikerült! Mit mondanál, ha nem ment volna minden simán?” Lenyelem indulataimat. Már az első műtét előtt alaposan végiggondoltam ezt a lehetőséget. Válaszolok: „Ugyanezt! Emberek vagyunk!” Bán Mihály Jani felnéz a söre mögül, keserűen mosolyog.