Zuhanás

Már csak egy pillanat van, mielőtt végleg bezsongok a sok magamtól szerzett sebtől: élek! Hogy szakadna meg minden szál a teremtés jóságáról írott irományok gondolataiban! Ki volt az, aki kijelentette felelőssége tudatában, hogy az élet jó? Á Jézus Krisztus! (Eközben minden haragom elszállt...)

Szétesik a feje a próbálkozó embernek, hogy' merte (és bírta) ilyen nyíltan híresztelni, mikor mire felébredünk, máris oly mértékű torzulásnak vetődünk alá, hogy aki talpon marad, azt már Istennek lehet nevezni. Egyeseket meg sem érint a szele, másokat elborít, és vannak a kemények, akiket borítana, ha engednék magukat. Rendben, fogadjuk el, hogy a teremtésben a Teremtő csak a jót akarta. Fogadjuk el, hogy az ember bűne a teremtésre való nem-hallgatás.

De akkor, ha mi így meg lettünk kísértve, és a végén a saját kísértéseink által elszenvedett torzulás-tömeg alatt roskadunk össze, már engedtessék meg, akkor itt valami nem úgy áll, mint ahogy előadják nekünk. Ezer történet kering az ember szenvedésének okairól, miközben mégis mind ugyanazt mondja: tegyem ezt, tegyem azt, és majd minden rendben lesz. Hazudik mind! Mert közben az élet már nem engedi tenni azt, amit mondanak.

Remek! Itt a hit, majd az emel minket ki a csávából: ellenben ahányszor az ember építeni kezd rá, szétesik, mint egy kalyiba. Erre azt mondják: azért esett szét fiam, mert homokra építetted, nem kőre. Hogy az Isten darabolja ezerbe ezt az elkorcsosult teremtést! Hát ha egyszer eleve arra eszmélek, hogy lám, baj van? Mindjárt jönnek és mosolyognak: fiam, a te hited gyenge, az a te bajod. Erre én mindent megmozgatok azon a tengerparton, ahol követ alig találni, és amit csak találtam, egy helyre hozom: de a legnagyobb kő is csak kavics!.

Örvendezek, és próbálok házat építeni, és már reménylem a jót. Felépítem a kalyibát, de ahogy épül, egyszer csak kiderül: nem lehet ajtót rakni, mert a kalyiba összedől, ha ajtó is van rajta. Most mindjárt az ég két sarkát pödröm a bajuszomra! Hát mit csináljak még?! Essek szét?! Az a rothadt kavics! Hogy nőjenek lótuszvirágok az orrszarvú orrán! Nincs mit tenni: a kavics sem jó, újra kezdek mindent. Fáradok...

Másnap: barangoltam, és bejártam majdnem az egész szigetet: egy-két fán és állaton kívül semmit sem találtam. Se ház, se nyugalom, semmi az én álmaimból, hogy majd így meg úgy. Kinézek a partra, ahogy mossa a lágy hullám a felhős ég homokját: Lassan elbágyadok és a nyugalom simogató gondolatai futnak át rajtam.