Az egyik kedvenc példám.

Earl Babbie: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata, részlet.

„ Képzelje el, hogy éppen egy társas összejövetelen van nálunk. A vendégek rokonszenvesek, az étel  és ital elsőrangú. Ön főként egy előételt – melyet tálcán hordok körbe – talál egyenesen elragadónak. Apró, panírozott, olajban sütött falatkák, rendkívül pikáns az ízük. Vesz néhányat „Hm, finom!”Még vesz. Próbál mindig ott feltűnni, ahol a falatkás tálcával járok.

Végül örömét már nem képes tovább magába fojtani: „ Mondja már, mik ezek?”kérdi „Hogyan készítik?” Én felfedem ön előtt a titkot: „Ön rántott gilisztát eszik” Ön igen drámai módon reagál: felfordul a gyomra és rögtön mindent a nappali szőnyegére tálal. Szörnyű! Hogy lehet ilyen borzalmas dolgot feltálalni a vendégeknek?

A történet lényege, hogy az előétellel kapcsolatos mindkét érzelem valóságos. Először ízlett, de aztán amikor rájött mit is eszik valójában. Az első a saját tapasztalatunkból ered, a másik abból amit megtanultunk,amit más emberek mondtak nekünk. Ön elfogadta azt a környezetében általánosan elfogadott nézetet, mely szerint, gilisztát enni undortó dolog. Ezt akkor kezdte elfogadni, amikor szülei először pillantották meg önt egy szemétdomb tetején ülve, a szájából kilógó, tekergő fél gilisztával. Amikor aztán a száját szétfeszítették, és lenyúltak a giliszta másik feléért a torkába, akkor megtudta, hogy társadalmunkban a giliszta nem számít kósernek.”

A valóság tehát egy fura dolog:).{jcomments on}